Lénus

Teodora

  

McKenzie

Jellemző, gondolta magában Teo cseppet sem meglepve, itt sem igazán értékeli senki a humoromat. Értékeli? Még csak nem is érti senki, így aztán élvezet lesz új barátokat találni. Ezzel a kis félreértéssel újra eszébe jutottak a régi barátai, akik minden egyes itt töltött perccel csak egyre jobban hiányoztak neki.
De nem tudott haragudni a lányra, mondhatni, hogy amolyan megmentőjeként tekintett rá, hiszen ha ő nem lenne most itt, valószínűleg egész nap fel-alá járkálna a kastélyban.
Kicsit szétszórtnak tűnt a lány Teonak -pont mint ő-, erre abból következtetett, hogy majd egy percig némán meredtek egymásra. Zavarban is volt emiatt, nem tudta, hogy a lány tulajdonképpen mire vár, de szerencsére sikerült gyorsan tisztázni a helyzetet. Tartott attól is némileg, hogy McKenzie balféknek tartja majd, hiszen ahogy említette, ő már végzős, nem szeretné, ha rögtön az első nap nevetség tárgyává válna, hogy még a saját házát sem találja meg. De kénytelen volt megbízni az idegen lányban, hiszen itt nincsenek barátai. Biztos volt benne, hogy ez lesz a legnehezebb része az ittlétének. Barátokat szereznie, mikor annyira nehezen bízik meg az emberekben.
McKenzie kedvessége azonban valamelyest eloszlatta kétségeit, bár az is megfordult már a fejében, hogy mi van akkor, ha csak kötelességtudatból, gyakorlatilag muszájból foglalkozik vele. Ahogy ez a gondolat eszébe jutott, rögtön zavarba jött és szabadkozni kezdett.
- Nem szeretnélek ám feltartani, nyugodtan menj csak, ha van valami programod. Gondolom siethettél valahova, ha már egyszer olyan hevesen nekem jöttél.
Ahogy kimondta az utolsó mondatot, már meg is bánta. Nem elég, hogy a segítségét követelte, még le is szidja.
Valahol távolról még derengett neki a zavarodottság közepette, hogy neki is tettek fel kérdéseket, igyekezett hát összeszedni magát és most már normális válaszokat adni.
- Izé...igen, a Teot szeretem. A Rellon Házba kerültem és az igazság az, hogy ezen kívül nem sokat tudok erről a helyről.

Kowai

~Éhes vagyok. - gondolta magában egy rellonos fiú.
 Már elmúlt éjfél, de mivel a vacsorára későn érkezett, nem volt ideje enni, ezért kilopózott a konyhába. Egy órája kóvályog a hűvös és sötét folyosókon, és már majdnem el is kapták, de sikerült megmenekülnie. Az se lett volna baj, ha elkapják, legalább felfrissíthette volna a párbajozási ismereteit. Idősebb testvéreivel sokat szokott küzdeni, ezért erős, izmos és mozgékony is. Egy harcot sem vesztett még senki ellen. Tudatában van a helyességéről, és ezt be is szokta vetni a lányok terén. Már sok barátnője volt, de egyiket sem bírta egy hónapnál tovább. Odaér a folyosó elejére, ahol meglát egy ajtót amint becsukódik.
~ Biztos egy másik diák - gondolkozik.
Elindul az ajtó felé. Megfogja a kilincset, majd hatalmasra tárja a bejáratot. Nem lepődik meg a látottakon. Itt is, mint a Roxfortban a kaját a házimanók készítik. Nem látja az előbbi alakot, amiből arra vonatkoztat, hogy egy szakács volt az. Gyorsan odaszalad Fredhez egy kicsi lény, és egy kenyeret nyújt felé. Ő elfogadja, majd a manó megfogja a kezét és húzni kezdi az egyik hosszú asztal felé. Pár társa szalad a fiúhoz, miközben eleséget hoznak neki. A hatalmas tálcán minden finomság van. Fred először a sajtkrém leveshez nyúl. Megszagolja, majd elfintorodik, de azért megkóstolja. A szája mosolyra húzódik miközben ízlelgeti az ételt. Miután elfogyasztja az előételt, elé tolják a másodikat is.

Tildus

Brown.


* A mai napon valahogy elmaradt az étkezése, ezen az sem segített, hogy Bennett még edzést is tartott az órák után, úgyhogy Eris szeme kopog az éhségtől. Idefele jövet két diákot is sikerült megbüntetnie, amiért mugliruhában mászkált a kastélyban, nyugodtan fog lefeküdni, ma is érdemes volt felkelnie. Antihősnőnk most a konyha felé igyekszik, s bár a manók nem fognak örülni a jelenlétének, neki legalább valamilyen gyümölcsöt be kell falnia, mert el fog fogyni. Nem szokott gyakran erre járni, inkább a nagyteremben eszik, ám ott már leszedték az asztalokat, kénytelen ide tolni a képét. Belépve a helyiségbe rögtön rá is modul pár manóra, akik megpróbálják őt figyelmükön kívül hagyni. Eris önkiszolgálóra fogja a figurát; levesz az egyik polcról egy zöld almát és beleharap. Nem sokat rágja a falatot, a gyomra követelőzik, úgyhogy az elsőt szinte egy a egyben küldi le hisztiző belső szervének. A következőt már azért megrágja, s mivel már kezd odabent lenyugodni, most alaposabban szemügyre veheti a terepet. Amikor bejött, nem is vette észre, hogy más is van bent, annyira lefoglalta az élelem beszerzése, ám most megpillant egy számára ismeretlen arcot. Elvigyorodik, odasétál a fiú elé az asztal másik oldalára, szó nélkül leül mellé és feldobja acélbetétes-bakancsos lábát az asztallapra. Egy darabig nem szól semmit, csak majszolja az almáját. Még jó, hogy a zsebében van a Prefektusi jelvénye, így ki tudja még élvezni a másik esetlegesen zavart pillanatát. *
- Na mi van? Lekéstük a vacsorát, he? * Szólal meg végül, egy fél falattal a szájában, kereszttetoválású arcán a levakarhatatlan vigyorával. *


Nyuszijelmezben kívánj boldog húsvétot a Rellonban egy rellonosnak.
5 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Lénus

Tildus

Sára és a Meglepi

Szinte felfoghatatlan számomra, hogy eltelt egy újabb év, és Jézusom, megint öregebb vagyok egy évvel, bár még letagadhatom. Már három éve vagyok itt, de az évkezdés még mindig nem változott semmit. Az újak megtudták, hogy melyik házba kerültek, azok, akik nem most kezdtek, találkoztak a régi barátaikkal, az új tanárokkal, és megköszönték a régieknek, hogy egy Elfogadhatóval átengedték őket a vizsgán, jó tudom, kivételek mindig is vannak. Mindenki máshogy reagál az évkezdésre: van, aki sír, van, aki szomorú, van, aki ásítozik, és ugyebár mindenki előtt ott van a kép, ahogy a stréber kis visszahúzódó fiú indiánszökdelés közben énekel, fütyül, és már úgy érezzük magunkat, mint "A muzsika hangja" című film forgatásán, még a madarak is kedvet kaptak dalolni, és mindenki aki eddig szomorú volt, erőt merített az éneklő fiút látván, és az iskola már együtt énekli a klasszikus film betétdalát. Na ilyen itt nincs, de itt vagyok én, aki nyugodtan sétálgat a bejárati csarnokban, és várom a csodát, azt a csodát, amikor az igazgató lesétál a lépcsőn, kezet ráz velem, és mosolyogva gratulál, amiért megnyertem a lottót, és engedélyt kér, hogy kifizethesse az utamat Hawaii-ra, ahol wellnes hétvégén vehetek részt, de ez nem átlagos hétvége, mert itt a varázsvilágban, egy ilyen jutalom egy évre szól, és ráadásul nekem soha többet nem kell vizsgákat írnom, sőt órára se muszáj bejárnom, de sajnos hiába állok ott a lépcső alján gróf Wickler György nem jön le, és nem is gratulál nekem. De ma mégis rám mosolyog a szerencse, érzem, pontosabban hallom, hogy valami mozog a hátam mögött - hiába kételkedtek, tényleg ilyen jó hallásom van, elvégre zenész vagyok vagy mi a szösz -, elindulok a hang irányába, és sikeresen átvergődve két diákon megpillantom a dobozkát, felszívom magam, hogy keményebbnek tűnjek, de pechemre még minimum ötven diákon át kell gázolnom, hogy elérjem a dobozkát, ezért inkább megkerülöm azt, és mire odaérek épségben a csomaghoz, már ott áll egy lány is, odalépek a legközelebbi kijárathoz, és ekkor veszem észre, hogy a hölgy Rellonos, na felcsillant a szemem, van Isten.
-Nem nyitod ki?-teszem fel a kérdést, tudom, hogy nem az övé, mert ha az övé lenne, akkor nem árválkodott volna a padlón a doboz, és ő most nem vizsgálgatná a csomagot. Kezemmel a pálcám felé nyúlok, de közben a kijáratot nézem, hogy ha a lány kinyitja a dobozt és valamit elszabadítani itt, akkor gyorsan letudjak lépni, inkább őt, mint engem. Én még fiatal vagyok, és nem akarok áldozat lenni.

Lénus

Axelbogyó *__*

Kowai

Javában falatozok, miközben nyílik egy ajtó, és egy másik lány lép be. Nagyon éhes lehet, mert mikor a manók nem foglalkoznak vele odamegy az almákhoz és kiszolgálja magát. Ha jól látom, Ő is a Rellon ház tagja, de innen nehéz kivenni. Nem látom az arcát, mivel hátrafelé áll nekem. Nem nagyon érdekel, szóval visszafordulok a saját kajámhoz, ami már nem a leves, hanem spagetti. Elkezdem feltekerni a szálakat a villámra, miközben lépteket hallok. Nem a manókét, hanem a lányét mögöttem. Egy almával a kezében leül elém és felteszi a hatalmas patáját az asztalra. Nem szól semmit, csak eszi az almát, és én is bekapom a falatomat. Mivel látom az arcát, feltűnik a bal szeme alatti kereszt. Azt hiszem az egyik bátyámnak is van ilyen jel a szeme alatt. Gyorsan bekapja az utolsó falatot, majd hozzám szól:
- Na mi van? Lekéstük a vacsorát, he? - kérdezi, majd elmosolyog. Ismerős ő nekem, láttam már párszor a kastélyban prefiként. Roxfortban is sokszor meggyűlt a gondom velük, és mindig büntetőmunka, amit általában az elsősökkel végeztettem el. Miután lenyelem a falatomat, én is válaszolok neki:
- Csak amennyire te is. - majd megeresztek én is egy mosolyt, majd folytatom az evést. Meglepően finom ez a tészta.

Vége. Vagyis számára vége az iskolai éveknek. Magát is meglepte kissé, hogy sikerült minden vizsgája, főleg az, amely a legtöbbet nyomta a végzős idegeit. De hamar túltette magát, megünnepelte, ahogy azt illet, és... és megint itt van. Ismét. No nem, nem azért, hogy visszakönyörögje magát az iskolapadba. Nem ment meg el az esze. Egyszerűen jelenleg nincs dolga sehol, semerre a világban, nem utazik, túl sok a szabadideje. A pubban egész nap nem ülhet, még a végén ráakasztják, hogy jobb dolgában nem tud mit kezdeni, csak piál, de nem, nem teszi. Annyiszor.
Szóval, így, unalmas perceit, óráit azzal tölti, hogy becipelve magát az iskola falai közé, szétnéz, körbepislog, szórakozik egy jót. Azt itt mindig meg tudta tenni, mindig is élvezetét lelte benne. Zsebre tette kezekkel ál a csarnokban, gondolkodik, hogy merre vigye az útja. A látvány nem változott, hova is változhatott volna, a diákok serege frissült csak, hisz több, idegen arcot lát maga körül, de nem törődik velük, nem kötik le most a figyelmét. Beljebb sétálva szusszan egyet, kezével hátratűrve kusza tincseit. Talán meg kéne néznie, osztanak-e még a nagyteremben valami finom kaját, majd benézni régi házába, hisz ha új is a jelszó, nem tart sokáig, míg megszerzi azt, bent találja magát. Vagy esetleg más házba lopakodhatna be, nézhetne körül. Hirtelen nem is tud dönteni, mit, hogyan lépjen, így egy helyben marad. Nemigen üzent egy ismerős arcnak sem, hogy ide készül, hogy összefuthatnának, belátja, úgy még mókásabb lett volna a dolog, de hát na, az is hirtelen ötlet volt, hogy erre viszi az útja.
Kezét leeresztve végül, a nagyterem felé fordul, tagjait kiropogtatva, gyanútlanul ácsorog, hiszen nem olyan feltűnő jelenség bőrkabátjában, kissé szakadt farmerében, és a bakancsában. Vagy talán mégis, de aki már látta, nem ütközik meg ilyesmin. Íriszei a tömeget vizslatják, agya pedig azon kattog, mi is lenne jelenleg a legkényelmesebb, majd pedig a legrövidebb út a cél felé. Ráér, senki nem hajtja, senki nem szabta meg, meddig, és hol lehet. Ez a szabadság nagyon is tetszik neki, mindig is így szeretett élni, nem véletlen, hogy az otthona helyett a faluban maradt inkább, saját vackot szerzett. De az sem mókás mindig, az unalmas délutánokat el kell ütnie valahogy, és most pont arra készül, ahogy lassan halad előre.

Brown.

Javában falatozik az almából, a srác viszont nem igazán foglalkozik először a jelenlétével. Amikor felteszi a kis kérdését, akkor válaszol, Erisnek pedig fintorba torzul a vigyora. Harap egyet az almából, fénytelen szemeivel a fiúét keresi. Úgy tűnik idősebb lehet nála, de nem sokkal, biztos most érkezett, mert eddig nem volt hozzá szerencséje. Ezek szerint vagy kicsapták valahonnan, vagy elkényeztetett gyerek, akit a szülei ide-oda rakosgatnak. De ami a lényeg; nem tudja, hogy itt ki a góré.
- Nekem van mentségem, de neked ugyan mi? Gondolom nem edzésről jössz, és ahogy elnézem, tankönyv sincs nálad.
Jegyzi meg gúnyosan és újabbat harap az almájába. Mint egy vadász, aki a prédáját lesi, úgy figyeli az ismeretlen nagy pofájú mozdulatait, hogy ne akarjon az semmi meggondolatlant tenni, hiszen a prefektusok elleni tiszteletlenség errefelé büntetendő. Ő már csak tudja, az első nap ezért ráncigálták le rögtön a Házvezetőhöz. A fiú meg csak zabál és zabál, Eris lassan a gyümölcse csutkáját majszolja.
- Nem igazán ajánlatos ilyenkor idekint mászkálni, a hálókörleten kívül. Nem félsz a prefektusoktól?
Vigyorog továbbra is, most szinte érzi, hogy a zsebében lapuló jelvény egyre jobban csillog a büszkeségtől.

♦ Cukikommandó ♦

O-ó. Már nagyon mérges lehet. Én csak ülök a helyemen ölbe tett kézzel és figyelem, hogy mennyire szenved. Láthatóan ideges. Nem tudom, hogy miért, de én viccesnek találtam a szituációt. Csak nevettem és nevettem, egy szót sem szóltam. A nevetésemet Keiko reakciója szakította meg. Láttam, hogy felugrik és elkapja a távozni készülő fiút. Azt már nem! Nem menekülhet. Senki sem hagyhat csak így itt minket. Mi cukik vagyunk! Láttam, hogy egy lökés hatására a bögre megbillen és a földön landol. Nem mertem odanézni, amint észrevettem, hogy esni készül én behunytam a szemem, a fülemet igyekeztem befogni a kezemmel és behúztam a fejem. Amikor kinyitottam a szemem a bögre széttörve hevert a földön és az ital folydogált mindenfelé. Amikor már sikerült felfognom, hogy mi is történt folytattam a röhögést.
-Hupszi. Ez eltört. - Mondtam aranyosan és ártatlanul. Tudtam, hogy ezután már tényleg el fogja hagyni a konyhát, jobban mondva elmenekül tőlünk. Furcsán és érdeklődve nézek rá Csillámhercegnőre, aki látszólag hagyni akarta hagy menjen. Felálltam a székből és elálltam a menekülési útvonalat. Lehet, hogy ő hagyja, de én nem! Olyan rossz érzés valakit boldogtalannak látni. Úgy döntöttem gondoskodni fogok róla, hogy ő is boldog és aranyos legyen mint mi.
Egyenesen a fiú szemébe néztem és gonosz mosolyt festettem az arcomra.
- Te nagyon ideges vagy. Ne légy hát ideges. Légy cuki, mint mi.
- Egy gyors mozdulattal odalépek hozzá és a mérges, dühtől teli arcára nyomok egy lágy kis puszit. Azt sejtettem, hogy nem számít erre a lépésemre. Bár miért is számított volna. A puszi után mosolygok rá és ismét hozzászólok.
- Cukinak lenni jó. Rózsaszínben látni a világot jó. Szerinted is?

Aximaxi, Csillámhercegnő, és Szivárványpóni


Ooolyan kis mogorva Axel. Miért ilyen? Nem szabadna ilyennek lennie, főleg ezen a csodaszép rózsaszín napon, mint amilyen ma is van. De hát nem szereti ezt a színt. Mégis miért? Pedig az az egyik legszebb. Olyan vidám, és cuki szín. Hogy lehet nem szeretni. Emelett még igen goromba is, lehet, hogy goromba gombát reggelizett, és azért ilyen. Ejnye, nem tudja, hogy azok gonoszak? Ezek szerint nem.
És el akar menni. De még ne menjen, hisz olyan jó a társaságunk, vagy nem? Szerintem nagyon. Hatalmas a káosz itt, amit azonban nem tudok felfogni, viszont akkor már én is rájövök erre, mikor a cuki bögre közelebbi barátságot köt a földdel. Persze ennek a barátságnak nagyon szomorú a vége. Na nem azért, mert szerelembe esnek, de el kell válniuk. Nem, dehogy. A bögre darabokra törik, és a benne lévő finom ital szétfolyik a konyhában. Hát ezt nem akartam. Behúzom a nyakam, s két kezem a szemem elé teszem, hogy ne lássam a becsapódást, ami elkerülhetetlen volt. Csak a csattanás hangját hallom, de ez épp elég arra, hogy kicsit összerezzenjek, majd még mindig a szemem befogva, két ujjam között kandikálok ki, hogy lássam, mi a helyzet. Ajajj. Úgy látszik sikerült kicsit felmérgesítenünk Axelt. De hát ne legyen mérges, hisz, ahogy ő is tette, ez probléma könnyen megoldható egy pálcaintéssel.
- Hupsz! Bocsi - kérek azonnal bocsánatot, egy apró mosollyal az arcomon. Próbálok bűnbánó arcot vágni, azonban ez valahogy nem nagyon akar menni. Olyan vicces ez az egész helyzet.
Most már én is hagynám, hadd menjen, hadd puffogjom magában, de úgy látszik Dasha ezt másképp gondolja, és puszit nyom Aximaxi arcára. Végre! Most már ő is olyan cukin fogja látni a világot, mint mi. Nem mondok semmit, csak egy hatalmas mosollyal az arcomon figyelem Axelt, és a reakcióját.

Sára és Rufus
Mazsika kedves

Az egyik homokóra megmozdul menet közben - valaki egy halom pontot szerzett épp a Navine háznak. A tömeg szép lassan kezd feloszlani – minden bizonnyal hamarosan elkezdődik egy újabb óra. A hömpölygés kezd alábbhagyni, már csak egy-egy késlekedő diák kóvályog a bejárati csarnokban.
A dobozka újból megreszket, de mintha most sokkal nagyobbat mozdult volna a benne lévő dolog – lehet, hogy érzi, hogy van valaki a közelében?  A csarnok fokozatosan elhalkul, s ezzel párhuzamosan mintha egyre hangosabb zajok szűrődnének ki a dobozból. Puff, puff… bamm… bamm. Bármi is van benne, nagyon ki szeretne már szabadulni.  Nincs túl sok híja annak, hogy meglépjen a börtönből, erős jószág ez. A csomagolása megsérült, amikor a homokórák közé szorult, így egy újabb suhintással kitárult a doboz, s elbújt belőle egy szőrös fejecske, aki hatalmas barna szemekkel mered a két diákra, miközben oldalra biccenti a buksiját.  Az első csodálkozás után cérnavékony hangon szólítja meg az ott álló fiút és lányt.
- Hahiiiii! Hol vagyook? Te vagy Kumagoro, vagy te?
Kérdi gyanakodva figyelve őket. Neki azt mondták, hogy egy társához küldik, de ezek közül egyik sem tűnik plüssnek.
- Vagy ti szerelmesek vagytok?
Folytatja a csipogást a hódocska – mert bizony ő hódból van. Mazsi nagy utat tett meg idáig abban a méreteihez képest kis dobozkában, így nem bánna, hogy ha sikerülne kinyújtóztatni a végtagjait. Picit esetlenül mozog, de megpróbál kimászni a fogságából, a farkával segíti kilökni magát a ládikájából.

A kastély felé sétálva furcsa, édeskeserű érzések kerítettek hatalmukba - minden megtett lépéssel erősödtek és ahogy feltekintettem a hatalmas épület sziluettjére, szinte varázsütésre idéződött fel minden. Öt évet töltöttem el ezen falak közt, öt semmihez sem mérhető évet, ami alatt olyan dolgokat és embereket ismertem meg, akik örökre megváltoztatták a világomat. Azelőtt nem volt ilyen nehéz ide visszatérni, hiszen ha jöttem, vártak, vagy ha nem is, de megörültek nekem, hozzám vágtak egy-két nekem őrizgetett sértést meg kiadagolták a számomra rezervált maró gúnyt... Az utóbbi évben nem bírtam magam rávenni, hogy visszatérjek ide, a temetés után képtelen voltam átlépni a küszöböt, még a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy...hogy nincs többé. És annak sem, hogy a tűz emésztette el.
Most mégis, megtorpanás nélkül lépek be a nehezen nyíló hatalmas kapun, csak hogy körülnézve megállapítsam, egy lélek sem tartózkodik itt rajtam kívül. Ha lenne órám, rápillantanék, de szerintem nem véletlen, hogy sosem bíztak a gondjaimra ilyesféle érzékeny, könnyen elveszíthető ketyerét - így csak abban vagyok biztos, hogy időben indultam, így valószínűleg korábban érkeztem a kelleténél. Nem baj, legalább megtehetem, amit régóta tervezgetek már, tudom is, merre van az a folyosó, de minden lépéssel nehezebbé válik megtenni a távot. Aztán egyszercsak ott állok a tablónk alatt és nézem az ismerős arcokat, miközben tüdőmből kiszorítja az összes levegőt az érzés, ami marokra fogja lényemet. Tavaly lett volna a találkozó, öt éve annak, hogy levizsgáztunk, és bár szétváltak útjaink, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Shizu, aki mosolyogva int, óvónéni lett; a világfájdalmat tettető, de csillogó szemű Neko gyakran megfordult nálam látogatóban; a mindig morcos Rent pedig kéznyújtásnyira éreztem a iskolában. Hogyan sodródhatott olyan rövid idő alatt olyan messzire? Még ismerhettem Eirit, még itt jártam, amikor Seren irodájának fele gyerekkuckóvá változott, aztán egyszerre mindketten eltűntek. Tudom, hogy talán sosem tekintett igazán barátnak, vagy nem közelinek, de azt hittem, jobban tudok rá vigyázni és annak érzése, hogy cserben hagytam, sokáig nem hagyott nyugodni.*
- Sajnálom, Ren.-*Tétován cirógattam meg az üreglapot, a rámán pihentetve lecsúszó kezem. Mint később megtudtam, számos emberrel volt körülvéve, akik megpróbáltak neki segíteni, akik figyeltek rá, de ez sem bizonyult elégnek. Csak abban reménykedhetek, hogy most ott van, ahol a kislány, és hogy a démonai nem tudják többé elérni.*
- Kinek fogom így elküldeni az ujjam, ha leharapja egy sárkány?-*Néztem szomorkás mosollyal a szigorú arcvonások tulajára, aki csak vállát megvonva méregetett tovább, valószínűleg sajnálva, hogy nem sértegethet. Eléggé belemerülhettem a tablónézésbe és a nsoztalgiázásba, mert merengéseimből egész közelről hallatszó lépések zaja riasztott fel - kíváncsian fordítottam fejem az érkező irányába.

Gabriel Garaf

Kapott egy nevet, egy időpontot, és persze a találkozás helyét - a projekt feladat elvégzése erősen ajánlott az elemi mágusoknak, így neki is, bármennyire is nem szerette volna ezt egyelőre, mert úgy összességében nem volt kedve az elemét használni, annak ellenére sem, hogy már visszatért az ereje. Mindenesetre hajlott az ötletre, hogy egy volt eridonossal tartson a Sárkányrezervátumba, mert valahogy úgy érezte, hogy talán egyszerűbben kijön majd a fiatal férfivel, mint a tanárokkal, akiket felajánlottak nekik - persze lehet, hogy téved, de a házvezetője nyilatkozatai biztatóak voltak.
Mikor eljött az idő fogta szépen a hátizsákját, amit azért csak úgy pasimódra töltött meg holmival, szóval a váltásruhán kívül alig volt benne valami, és leballagott a bejárati csarnokba, hogy megkeresse mentorát. Sötét ruha volt rajta, a haját pedig most is, mint szinte mindig (amikor Leonie nem fonta be), szabadon hagyta.
Mikor leért nem látott senkit, hát egy darabig csak körbe járt, és picit puffogott magában, hogy a férfi késik, aztán az egyik folyosó bejárata előtt elhaladva egy alakra lett figyelmes, akit eddig még nem látott itt, de nyilvánvalóan nem diák volt, ráadásul a régi tablókat nézegette. Esélyesnek tartotta, hogy ő lesz az a bizonyos Gabriel, de biztos nem lehetett benne, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy megkérdezze.
Magabiztos léptekkel indult el az idegen felé, aki láthatóan nagyon el volt merülve a gondolataiban, és csak akkor nézett felé, mikor Nath már egészen közel ért.
- Hello - köszönt a vörös, mikor megállt a másik előtt. - Te vagy Gabriel Garaf? - kérdezte, miközben a férfi arcát kutatta. Tiszta, keleties vonások, mosolygós szempár. Az biztos, hogy nem tűnt egy megrögzött gonosztevőnek. Oldalra pillantva aztán már abban is biztos lehetett, hogy valóban a jó személyt találta meg, mert a tablóképen nyilvánvaló, hogy a vele szemben álló volt.
- Nathaniel Blackwood - nyújtott kezet, mert neki aztán fikarcnyi fogalma sem volt az illemről, meg amúgy sem volt olyan nagyon sokkal idősebb nála a másik, viszont azt ő is tudta, hogy bemutatkozni nem ártana.

Nathaniel

A felém ügető fiú látogatásom oka - nem nehéz ráismerni a leírásból, amit kapott: hosszú, lángvörös haj, magasság, széles mozdulatok, minden ül. Vállán szerény hátizsák lifeg, remélem, nem vette félvállról, amire vállalkozott. Küldtem egy nem túl hosszú jegyzéket arról, mire lesz szüksége a mellettem töltött gyakorlása alatt, a többit a rezervátum felszereléséből és készleteiből tudom én biztosítani.
Hogyan is kerülök a képbe én? Pár napja bagoly érkezett hozzám, ami nem ritka, ám most annál nagyobb meglepetést jelentett, mivel a feladó Lyra volt - pontosabban ő és Rochard professzor, akivel futólag ismertük egymást, diákságom utolsó évéből, és aki most egykori háza elején állt. A meglepetéseknek itt még nem volt végük, mert mentornak kértek fel egy diák mellé, némi magyarázatot fűzve hozzá és gondolkodási időt adva, hogy megfontoljam, elvállalom-e. Pár percig tanácstalanul forgattam a lapokat, újra és újra átfutva minden sort, hogy biztosan jól értsem a helyzetet, miközben fel-alá sétáltam a lakásban. Sosem foglalkoztam elementár mágia tanításával, de ez tűnt a kisebbik gondnak, mert kilenc év alatt elég tapasztalatra tettem szert, sokkal inkább a felkérés miértje aggasztott. Végül azonban úgy éreztem, ha módomban áll segíteni, nincs okom elutasítani a belém helyezett bizalmat. Hát így.*
- Szólíts csak Riellnek.-*Nem kerülte el a figyelmem, milyen alaposan megnézett, de nem bántam, legalább büntetlenül tanulmányozhattam addig a vonásait, ami egyfajta kedvtelésem. A levelekből keveset tudtam meg a fiúról, így leplezetlen kíváncsisággal fordultam felé, bárminemű rosszindulat nélkül - ilyen vagyok, nyitott és őszinte, szinte állandó, könnyed derűvel.
- Sejtettem. Hogy szólíthatlak?-*Mosolygtam rá, nem szentelve különösebb figyelmet az etikett elleni vétségnek, simán elfogadva a felém nyújtott kezet és megrázva - a tenyerem valószínűleg kicsit kérges, de ezen kívül semmi furcsa nincs benne. Az egész megjelenésem elég hétköznapi, elvégre szívesebben járok mugli ruhában, mint talárban, ami az én életvitelem mellett roppant unpraktikus öltözet.*
- Elnézést, ha megvárattalak. Előbb értem ide, aztán elkapott a nosztalgiázhatnék.-*Tettem hozzá, még utoljára a tabló felé fordulva, mielőtt szapora kopogások után valami nekiállt tüzetesen ismerkedni a nadrágom szárával. Lepillantva egy kis kupacnyi lángoló bundájú, hegyes fülő valamivel néztem farkasszemet.*
- Helló, kispajtás! De szép vagy...-*Guggoltam le mellé, hogy alaposabban szemügyre vehessem, hagyva, hogy megszaglásszon engem és a felé nyújtott kezem, mielőtt megpróbáltam volna megsimogatni a teremtést, amiben sárkányrókára ismertem.

Riell

- Rendben - biccentett elfogadva a javaslatot, igazából jobban is tetszett neki a Riell, mint a Gabriel. Aztán a férfi viszonozta a kézfogást és Nath egy kicsit meglepődött, hogy mennyire erős a másik fogása, de nem szólt semmit, csak elraktározta magában az infót. Még jó, hogy Riell nem tűnt egy vérszomjas fajtának, mert verekedni végképp nem szeretett volna vele, esélye se lenne.
- Nath, Nathaniel... Amelyik tetszik - válaszolt. Neki lényegében mindegy volt, amíg nem facsarják ki a nevét, vagy tesznek a végére olyan képzőket, amit már kiskorában is utált.
Mostanában Nath nem volt olyan harsány, mint régebben, jócskán csökkent már annak a mennyisége is, amennyit egyáltalán megszólalt, magához képest visszahúzódóbbá vált. Sokat gondolkodott az elmúlt időszak történésein, igyekezett túltenni magát rajta, de nem ment minden simán. Normális esetben most is már régen vigyorogna, kérdezgetne, mesélne, de nem úgy most, amikor inkább komoly arccal tanulmányozza mesterét, hátha megtud róla még valamit.
- Hát ez sem ma volt... - jegyezte azért meg meglepődve, mikor a szeme a tablón lévő évszámra siklott. Visszanézett a férfire, de valahogy még mindig nem látta ennyi idősnek, de lehet, hogy ő nem ért ahhoz, hogy ezt megítélje. Mondjuk a keleties vonások sokszor kortalanná teszik az arcokat.
- Semmi baj, nem sietünk sehova - válaszolta majd félig hátrafordult, mert meghallotta a kis tappancsok topogását.
- Hanabinak hívják - tájékoztatta a férfit, mert úgy tűnt, hogy a kis sárkányróka rögtön megkedvelte, de amúgy is egy igen barátságos jószág, valószínűleg fel fog még ülni Riell ölébe is, ha hagyja. Mikor elindult az Eridonból, a róka lemaradt, hogy szétnézzen, körbeszaglálódjon, most pedig új érdekességet talált az idegen személyében.
- Mivel megyünk? - érdeklődött aztán a vörös, titkon valami olyasmi válaszban reménykedve, hogy természetesen sárkányháton, de erre azért nem volt valami sok a reális esély. A hopp-port nem szerette, mindig koszos lett tőle a haja és néha meg is pörkölődött, úgyhogy inkább kerülte, ha lehetett.

Nathaniel

Nem szándékosan szorítottam erősen, ilyenné tett a munkám és mivel nem törékeny hölggyel álltam szemben, valahogy eszembe sem jutott, hogy illene finomabbnak lenni. Mindenesetre, a természetem bőven ellensúlyozta ezt az apró botlást.*
- Akkor majd váltogatom.-*Vetettem fel, hogy salamoni döntést hozva megcsillogtassam kivételes bölcsességem. Nath egy-két szóban válaszolgatott, kissé távolságtartóan, de nem zavartattam magam, hagyva, hogy szokja a helyzetet, mert bíztam benne, hogy előbb-utóbb feloldódik. Kevés olyan ember van, aki tartósan képes görcsös és morcos maradni a környezetemben...illetve... Nincs. De most jobb, ha lerázom ezt magamról.*
- Az biztos. Ami vicces, hogy mind elementaristák, akiket látsz: tűz, föld, víz és levegő.-*Bökök a képekre, balról jobbra haladva - afféle különös négyesfogat voltunk, mind prefektusok, barátok, csínytevők és mind másfelé vettük az irányt végül. Aztán Nathaniel egyértelműen meglepett pillantását látva csak még szélesebbre húzódott a vigyorom, mert nem volt nehéz kitalálni, mire gondol, arról pedig szegénynek még fogalma sincs, hogy ha külsőre nem tűnök nagyon idősnek, a mentális korom aztán végképp nem felel meg a születési bizonyítványomban szereplő dátumnak.*
- Még ma is elkérik a személyimet, ha megpróbálok alkoholt venni.-*Vontam meg a vállam, bár ez általában olyan helyeken fordult elő, ahol nem ismertek. Néha remekül lehetett vele húzni az eladónők agyát, úgy tenni, mintha lázasan kutatnék a személyim után, majd álrájönni, hogy otthon felejtettem és megpróbálni kimosolyogni az italt, aztán ha mégse működött a varázs, akkor előhúzni a szomorú színű kis kártyát.*
- Illik hozzá a név. Hana-chan.-*Most épp az állát vakargattam, amit elragadtatással tűrt, úgy fordítva a fejét, hogy minél jobban hozzáférjek, majd amikor megpróbáltam abbahagyni, akkor az ölembe ugrott, kényelmesen elhelyezkedve és nagy szemekkel zsarolta a folytatást. Elnevettem magam, fejem csóválva.*
- Le!-*Parancsoltam, lesöpörve ölemből, aztán ahogy földet érve egy pillanatig tanácstalanul meredt rám, megsimogattam a fejét, megdícsérve.*
- Nem vitted túlzásba a nevelését.-*A hangom nem rosszalló, csupán megállapítom az egyértelműt, amivel valamit kezdeni kell - jó, hogy a róka nem harap és nem támad minden mozgóra, de ez kevés ahhoz, hogy igazi familiáris váljon belőle. A kérdésre felnéztem, mert hangyányi reménykedést éreztem kicsendülni a hangjából és szinte láttam, hogy képzeletében a kapu előtt parkol egy felnyergelt magyar mennydörgő.*
- Zsupszkulccsal megyünk a rezervátum határáig. Utaztál már azelőtt ilyennel?-*Érdeklődtem, miközben zsebembe nyúlva keresgélni kezdtem, mígnem ujjaim ráakadtak a megfelelő tárgyra és előhúztam, széthajtva - egy plüss sárkány volt az, egyike az állomás kisebb, hivatalos zsupszkulcsainak, biztonsági okokból azonban még ez is csak a széléig vihetett. Az út maradékára tartogattam némi meglepetést, csak kóstolóképp, mivel ma este már nem megyünk sárkánylesre.

Teo

Axel


Vicces. Azt hiszem, hogy ezzel a szóval tudnám leírni az elmúlt 2 napomat. A tegnapi azzal telt, hogy felkeltem és azonnal neki kellett látnom a pakolásnak. Anyám persze berongyolt a szobámba és a fél szekrényemet kirángatta, hogy hogy vihetném így magammal, ha még rendesen sincsenek összehajtogatva?! Mikor végre elvonult, szépen nyugodtan mindent a helyére tettem, ellenőriztem a dolgaimat, este pedig nyugovóra tértem.
Ma reggel, amint felkeltem, egy hatalmasat sóhajtottam. Vissza kell térnem, ismét az emberek közé. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, illetve, hogy most is úgy fognak-e rám nézni mint anno. Tény, sokat segítettek abban, hogy a lelkem megerősödjön, és vissza tudjak szólni, ha valaki nem illendően beszél hozzám, szóval köszönöm nekik, de túl jó munkát végeztek. Ritkán megyek emberek közé, és ők se nagyon jönnek hozzám, mert tudják, hogy elég 2 mondat, és a porig alázom őket. Pedig néha nincs is szándékomban ezt tenni.
3 bőrönddel és 2 kis táskával indultam neki a vonatnak, ami új iskolám felé vitt. Szüleimnek intettem egyet, érzelmes búcsút csak is Annától vettem. Anyámék nem érdemlik meg az ölelkezést, legalábbis tőlem nem. Mikor már a vonaton ültem, és az elindult a lelkem megkönnyebbült. Mostantól élhetek szabadon! A vonat lassan ment, de kiélveztem az egész utat, bármennyire is rövid volt. Végig kifelé bámultam az ablakon, néztem az elsuhanó fákat.
Jó idő volt, érezhetően közeledett a tavasz. Mikor megérkeztem, a szemembe azonnal belesütött a nap, ami nem volt épp egy kellemes érzés, de felkaptam a napszemüvegemet, majd haladtam tovább. Rengeteg cuccom volt, egyedül, ilyen kis apró lány létemre alig bírtam el, mindig elejtettem vagy az egyik bőröndömet, vagy az egyik kis táskát a kezemből. Vettem egy mély levegőt, majd amennyire tudtam, mindent magamahoz szorítottam, és szerencsére hamar felértem új otthonom kapuja elé. Beléptem rajta, majd mikor már a bejárati csarnokban voltam, egy másodperc alatt kiesett szinte minden a kezeim közül. A bőröndjeim szanaszét hevertek a földön, én pedig már nem bírtam tovább, kaptam egy kisebb dührohamot. Belerúgtam az egyik táskámba, majd leültem melléjük a földre.
- A francba már! Mondtam, majd karba fontam a kezemet, és csak üldögéltem. Aki errefelé fog mostantól járni, az biztosan furán fog rám tekinteni, de nem érdekel. Egy ideig még nem fogok felkelni, elfáradtam, és elegem van ezekből a hatalmas pakkokból. Remélem nem mostanában kell majd újra  a kezem közé fognom ezeket, bár, ha minden jól megy, ez így is lesz. Nem szeretnék újra költözködni, utálom.

Riell

- Mindannyian? - csodálkozott rá Nath újra a tablóra, kicsit közelebb lépve, és alaposabban megszemlélve. Most jött csak rá, hogy Riell miért nézte olyan elmélyülten, hiszen észrevette a szomorú sorsú Weaver prof képét is, aki ezek szerint egy évfolyamra járhatott vele. Visszanézett egy pillanatra Riell arcára, aztán újra a tablóra, de úgy döntött, inkább nem kérdez, mert nem sok köze volt az egészhez, és ő is tudná értékelni, ha nem faggatnák, pedig biztos, hogy az aktája is a férfinél landolt, úgyhogy tudnia kell mindent.
Aztán szóba került a kor, Nath pedig végre elmosolyogta magát, ahogy a személyiről esett szó.
- Igazából meg tudom érteni - közölte, közben pedig berobogott Hanabi is, akinél Riell rögtön tarolt már azzal, hogy megsimogatta őt.
- Mhm - bólintott helyeselve, mert szerinte is jó nevet talált a rókának, pedig abszolút hirtelen ötlet volt. Bohókás kis állat volt, kicsit szertelen, de nagyon jó természetű. Ha nem így lett volna, akkor Nath bajban lett volna, mert ahogy Riell is megjegyezte, a nevelés az nem sikerült túl fényesen, a legtöbbet Gilnek sikerült elérnie a kölyöknél, Nath viszont egyáltalán nem értett az állatokhoz, úgyhogy bár igyekezett, de problémás volt neki a feladat. Mindenesetre a szavakra nem válaszolt, mert még ha igaz is volt, úgy gondolta, hogy egy idegennek nincs köze hozzá, szóval inkább egyszerűen eleresztette a füle mellett.
Mikor az utazási mód megbeszélésére került sor, sajnos csalatkoznia kellett, bár azért sejtette, hogy tényleg nem sárkánnyal fognak menni, de mégis, azért az nagyon menő távozás lett volna. A zsupszkulcsot látva aztán megrázta a fejét.
- Még nem - válaszolt, miközben a kis plüsst nézegette, ami kifejezetten megtetszett neki. Sosem vallotta volna be senkinek, hogy szerette a puha és aranyos dolgokat, pedig így volt.
Ez után levette a hátáról a zsákot és most nagy szerencsének bizonyult, hogy nem tömte ki, mert úgy gondolta, hogy biztonságosabb lesz Hanabinak, ha abban utazik.
- Gyere, ülj bele! - hívta a rókát, aki némi értetlenkedés után szépen belekucorodott a zsákba, Nath pedig feljebb húzta a cipzárt, de úgy, hogy ha akarja, akkor a fejét ki tudja dugni a résen. Miután ezzel végzett, visszavette a vállára a zsákot, de most nem a hátára, hanem előre, mint a kisgyerekekkel szokás, hogy foghassa az állatkáját utazás közben.
- Részemről indulhatunk - mondta, várva a további parancsokra.

McKenzie

Nagyszerű, látszólag nem sértődött meg modortalanságán. Bunkóságban valószínűleg nincs párja, ő általában nem az miatt aggódik, hogy őt bántják meg, hanem hogy ő kit fog megsérteni. Pedig akart ő változni, csak nem tudott. Szinte kivétel nélkül minden szituációból rosszul jött ki, tulajdonképpen ezért is van most itt. Ha nem volt semmi problémája, csinált magának. Az előző iskolájában is csak azért szerették a tanárok, mert annak ellenére, hogy sokszor okozott fejfájást nekik, nagyon szorgalmas és jó tanuló volt. Még jóformán be sem költözött az új iskolájába, máris azon törte a fejét, hogy mivel dobhatná fel unalmas óráit. Abban bízott, hogy szorgalmát majd itt is kamatoztatni tudja. Ezért is örült annak, hogy rögtön az első pár percben megismert egy felsőbb éves diákot, hiszen ahogy mondta is, jó tanácsokkal tudja majd ellátni. Az meg, hogy még egy házban is lesz ezzel az elsőre nagyon szimpatikus lánnyal, külön boldogság volt számára.
- Nagyon remélem, hogy mindenki olyan közvetlen, mint te. Így talán egyszerűbben alkalmazkodom az új helyzethez. A tanulással talán nem lesz problémám, de azért jól jöhet néhány tipp a tanárokhoz. Felvettem többek között a bájitaltant, a bűbájtant, legendás lények gondozását, mugliismeretet…
Érdeklődve várta minden óráját, de a mugliismeretet talán kicsit jobban, mint a többit. Ugyanis egészen eddig muglik között élte az életét, igyekezett beilleszkedni abba a társadalomba is – kisebb-nagyobb sikerekkel – de a hosszú ideig tartó egymás mellett élésnek a hatására sem tudott róluk sok mindent.
Hálás volt ugyan a spontán jött segítőjének, de már nagyon fáradt is volt, alig várta, hogy végre lefeküdhessen aludni. Az elkövetkező napok sok feladatot és izgalmat tartogatnak számára, így ki kell magát pihennie. Izgatottan várta, hogy találkozhasson a többi társával, felfedezze az egész kastélyt és az azon kívüli helyeket is.
- Először talán megmutathatnád akkor a klubhelyiséget, vagy legalább azt, hogy merre induljak. Az elkövetkező napokban még párszor biztos zaklatni foglak a kérdéseimmel, sőt talán még arra is megkérlek, hogy mutass meg pár, diákok által kedvelt helyet a kastélyon belül és a környékén is.
Bízott benne, hogy McKenzie nem veszi sértésnek, de miközben erőt gyűjtött az induláshoz és a nehéz táskáinak cipeléséhez, várakozón nézett a lányra.

Nathaniel

- Japp. Meg prefektusok is, sokat lógtunk együtt.-*Ugyan halál viccesnek találom visszatekintve, hogy minket Nekóval bárki is alkalmasnak tartott a jelvény viselésére, de annyira nem is végeztük rossz munkát. Ellenben Tenshit, megfontolt Levitás létére, rengeteg dologba lehetett belerángatni. Akaratlan is mosolyra szalad a szám, ahogy eszembe jut, hogyan értük el közös erővel, hogy a nyulam egy hónapis fehér alapon tarka pöttyös legyen, na nem mintha ez magát az állatot zavarta volna.*
- Ó, igazán szórakoztató.-*Főleg, ha belegondolok, hogy tizennégy-öt évesen még annyira alacsony és lehetetlenül vékony voltam, hogy a hosszabb hajjal megspékelve gyakran néztek lánynak. Igazán élvezet volt 165 centivel próbálni tekintélyt parancsolóan rendreutasítani bárkit is. Később már könnyebben ment, de igazán csak akkor hagytam el ezeket a vonásokat, amikor a kényelmes iskolapadból kikerültem a "vadonba", egyenesen a mély vízbe. A welszi hegyekben töltött első három hónap, amivel a betanítása kezdődött, halálos volt ilyen szempontból - hideg, teljesen elszigetelt, sehol egy egyenes felülettel és a legközelebbi hely eléréséhez is rengeteget kellett általában mászni. Ehhez persze Angliához híven rengeteg eső, egy lehetetlenül bonyolult nyelv és még pár apró kellemesség társult.
- Majd mutatok pár trükköt, amivel jól lehet őket idomítani. Nem olyan nehéz.-*Az elsődleges célom - vagy funkcióm? - az volt, hogy segítsek neki, tanulni, fejlődni, amiben csak tudok. Ehhez viszont figyelnem kell, hogy rájöjjek, mik a hiányosságai, mert csak a saját tapasztalataim súgására támaszkodhattam - nem kaptam semmiféle "aktát", a prof nem adná ki csak úgy. Közben Nath rávette a rókát, hogy másszon a hátizsákjába, ami a lehető legjobb megoldás volt erre a helyzetre, és a kis lény se tűnt elégedetlennek, némi ficergés után megtalálta a legkényelmesebb fekvést és nyugton maradt.*
- Elméletben még maradt némi időnk. Nincs véletlenül órád?-*Nézek Nathanielre, mert bár szerintem poén lenne, neki valószínűleg nincs kedve velem együtt szorongatni a plüsst még percekig. Pedig elég vicces lenne állni, cseverészni és közben két végéről húzni szegény sárkányt - kicsit úgy festenénk, mint két kedélyes barát, aki ovi óta nem tudja eldönteni, melyiküké is legyen a kedvenc játék.
Szerencsére Nathnál volt óra, így az utolsó pár percet lazán kivártuk, hogy a rántást követő rövid út után alig érve földet már azt néztem, ő hogy landol, hogy szükség esetén elkapjam, mielőtt teljes súlyával Hanabin köt ki. Egyéb iránt most csaphatta meg a hideg levegő és az erdő illata, még ha magából a rengetegből nem is látszott sok a leszálló sötétségben. Pálcát húzva morzéztam fel az őrtoronynak, hogy én vagyok és rendben ideértünk, a tervezettnek megfelelően.*
- Egy darabon sétálunk.-*Jelentettem be - innen nem esett olyan messzire a főépület

Riell

- Érdekes évfolyam - jegyezte meg mosolyogva, mert tényleg azok voltak. Prefik és elemi mágusok... elitek. Ebben az iskolában amúgy is nagyon sok különleges képességű diák volt, mintha direkt őket tanítanák itt, és hát igen, ő is épp azért volt most itt a folyosón, hogy majd a képességét induljon fejleszteni.
Egy olyan képességet, amit egyelőre használni sem akart. Fejben már előrébb járt, valahol ott, hogy ha Riell majd kéri, hogy varázsoljon, akkor mi lesz, ha megint megmakacsolja magát az ereje? Egyszerűen nem akart mesélni, nem csak neki nem, hanem senkinek se. Éppen ezért aztán arra sem válaszolt, amikor fel lett ajánlva a segítség a kis róka tanításához, csak hümmögött párat, mert teljesen máshol volt agyban.
- De, van - riadt aztán a kérdésre, és feljebb húzta a ruhaujját, hogy megnézze az időt, aminek kapcsán kiderült, hogy van még némi idejük. Nathaniel ez alatt leginkább Hanabinak dünnyögött, hogy a kisállat továbbra is nyugton maradjon, majd amikor eljött a zsupszkulcs aktiválásának az ideje, akkor megfogta a plüsst, és valami kiragadta a helyéből.
Nem volt szép a földet érése. Alaposan megütötte a fenekét, mert nem számított rá, hogy ilyen problémás lesz az érkezés, és csak arra volt ideje figyelni, hogy ne hasmánt és ne Hanabira érkezzen, de azért miután nyöszörögve feltápászkodott belekukucskált a táskába. Szerencsére a róka csak megijedt egy kicsit, de egyébként jól volt, úgyhogy Nath végre szétnézhetett, hogy hova is került.
Nem látott sokat a sötétben, de különös volt ez a hirtelen hideg és a csend, amihez a fiú végképp nem volt hozzászokva. Mégis, valahogy azonnal megnyugtatta, teleszívta a tüdejét az illatos levegővel, és úgy érezte, hogy jól meglesz itt, amíg a feladata tart.
- Rendben - bólintott Riell felé is, aztán bizonyítandó, hogy az iskolából kikerülve rögtön máshogy viselkedik, folytatta. - Mikor van itt vacsora? - kérdezte nem hazudtolva meg önmagát, hiszen mindig is kajacentrikus volt. - És mikor mutatsz nekem sárkányt? Még sosem láttam élőben - mondta, miközben elindult a férfi mellett, amerre az mutatta az utat.

//Folyt. Sárkányrezervátum//