Sára és a Meglepi

Szinte felfoghatatlan számomra, hogy eltelt egy újabb év, és Jézusom, megint öregebb vagyok egy évvel, bár még letagadhatom. Már három éve vagyok itt, de az évkezdés még mindig nem változott semmit. Az újak megtudták, hogy melyik házba kerültek, azok, akik nem most kezdtek, találkoztak a régi barátaikkal, az új tanárokkal, és megköszönték a régieknek, hogy egy Elfogadhatóval átengedték őket a vizsgán, jó tudom, kivételek mindig is vannak. Mindenki máshogy reagál az évkezdésre: van, aki sír, van, aki szomorú, van, aki ásítozik, és ugyebár mindenki előtt ott van a kép, ahogy a stréber kis visszahúzódó fiú indiánszökdelés közben énekel, fütyül, és már úgy érezzük magunkat, mint "A muzsika hangja" című film forgatásán, még a madarak is kedvet kaptak dalolni, és mindenki aki eddig szomorú volt, erőt merített az éneklő fiút látván, és az iskola már együtt énekli a klasszikus film betétdalát. Na ilyen itt nincs, de itt vagyok én, aki nyugodtan sétálgat a bejárati csarnokban, és várom a csodát, azt a csodát, amikor az igazgató lesétál a lépcsőn, kezet ráz velem, és mosolyogva gratulál, amiért megnyertem a lottót, és engedélyt kér, hogy kifizethesse az utamat Hawaii-ra, ahol wellnes hétvégén vehetek részt, de ez nem átlagos hétvége, mert itt a varázsvilágban, egy ilyen jutalom egy évre szól, és ráadásul nekem soha többet nem kell vizsgákat írnom, sőt órára se muszáj bejárnom, de sajnos hiába állok ott a lépcső alján gróf Wickler György nem jön le, és nem is gratulál nekem. De ma mégis rám mosolyog a szerencse, érzem, pontosabban hallom, hogy valami mozog a hátam mögött - hiába kételkedtek, tényleg ilyen jó hallásom van, elvégre zenész vagyok vagy mi a szösz -, elindulok a hang irányába, és sikeresen átvergődve két diákon megpillantom a dobozkát, felszívom magam, hogy keményebbnek tűnjek, de pechemre még minimum ötven diákon át kell gázolnom, hogy elérjem a dobozkát, ezért inkább megkerülöm azt, és mire odaérek épségben a csomaghoz, már ott áll egy lány is, odalépek a legközelebbi kijárathoz, és ekkor veszem észre, hogy a hölgy Rellonos, na felcsillant a szemem, van Isten.
-Nem nyitod ki?-teszem fel a kérdést, tudom, hogy nem az övé, mert ha az övé lenne, akkor nem árválkodott volna a padlón a doboz, és ő most nem vizsgálgatná a csomagot. Kezemmel a pálcám felé nyúlok, de közben a kijáratot nézem, hogy ha a lány kinyitja a dobozt és valamit elszabadítani itt, akkor gyorsan letudjak lépni, inkább őt, mint engem. Én még fiatal vagyok, és nem akarok áldozat lenni.

Mesélő,Sára, Meglepetés

Nagy nehezen kibontja a lány a csomagot, bár nem gondoltam, hogy megteszi, de végülis megtörtént. És lám, egy plüss állatka jött elő a dobozból.
~Na, de jó!~ sóhajtottam egyet, és tovább néztem az eseményeket. Az állatka Kumagorót vagy kit, kereste, és először azt hitte, hogy valamelyikünk az.
-Én Rufus vagyok, tehát nem engem keresel.-és a is kiderült, hogy nem is a lányt keresi, de azért folytatta a kis társalgást, ami számomra, kezdett egy kicsit ciki lenni, hisz azt feltételezte rólam, hogy a rellonos lánnyal járok, de még mielőtt tagdni tudtam volna az egész félreértést, a lány megelőzött és hallván amit mondott, gyorsan kihúztam magam, és bedobtam egy poént, ha már Sára ennyire tagadja az állítást, akkor nekem már tk felesleges az egészet tagadnom, ezért inkább bizonygatom, zt, hogy a lány totál belém van zúgva.
-Valóban nem ismerem, és nem vagyunk együtt, bár az előbb szerelmet vallott nekem, de én inkább elutasítottam.-kacsintottam egyet Sárára, és kíváncsia várta a lány reakcióját, aki időközben állatsimogatót hozott létre az előcsarnokban, azzal, hogy ölébe vette a meglepetést.
-Mi ez, állatsimogató? Jézusom!-forgattam szemeimet. -De most komolyan! Képes vagy az öledbe venni! Azt se tudjuk, hogy ki ő és honnan jött, lehet, hogy egy vérszomjas bestia, aki csak arra vár, hogy aranyos, jó lányok vérét kiszívja, amitől megfiatalodhat! Már, bocs- nézek a meglepetésre, majd folytatom. -Nyugi, plüss mókus, ebben az iskolában éhen halsz, ha tényleg ez a célod! És mi van, ha veszett, vagy valami betegsége van? Én nem simogatnám a helyedbe, de te tudod! Én szóltam.-ezzel befejezem kis mondókámat, és hátat fordítok nekik, de még nem megyek el, várom azt a valamit, ami miatt azt mondhaom a lánynak, hogy "na, én megmondtam!"