Teodora

  

McKenzie

Jellemző, gondolta magában Teo cseppet sem meglepve, itt sem igazán értékeli senki a humoromat. Értékeli? Még csak nem is érti senki, így aztán élvezet lesz új barátokat találni. Ezzel a kis félreértéssel újra eszébe jutottak a régi barátai, akik minden egyes itt töltött perccel csak egyre jobban hiányoztak neki.
De nem tudott haragudni a lányra, mondhatni, hogy amolyan megmentőjeként tekintett rá, hiszen ha ő nem lenne most itt, valószínűleg egész nap fel-alá járkálna a kastélyban.
Kicsit szétszórtnak tűnt a lány Teonak -pont mint ő-, erre abból következtetett, hogy majd egy percig némán meredtek egymásra. Zavarban is volt emiatt, nem tudta, hogy a lány tulajdonképpen mire vár, de szerencsére sikerült gyorsan tisztázni a helyzetet. Tartott attól is némileg, hogy McKenzie balféknek tartja majd, hiszen ahogy említette, ő már végzős, nem szeretné, ha rögtön az első nap nevetség tárgyává válna, hogy még a saját házát sem találja meg. De kénytelen volt megbízni az idegen lányban, hiszen itt nincsenek barátai. Biztos volt benne, hogy ez lesz a legnehezebb része az ittlétének. Barátokat szereznie, mikor annyira nehezen bízik meg az emberekben.
McKenzie kedvessége azonban valamelyest eloszlatta kétségeit, bár az is megfordult már a fejében, hogy mi van akkor, ha csak kötelességtudatból, gyakorlatilag muszájból foglalkozik vele. Ahogy ez a gondolat eszébe jutott, rögtön zavarba jött és szabadkozni kezdett.
- Nem szeretnélek ám feltartani, nyugodtan menj csak, ha van valami programod. Gondolom siethettél valahova, ha már egyszer olyan hevesen nekem jöttél.
Ahogy kimondta az utolsó mondatot, már meg is bánta. Nem elég, hogy a segítségét követelte, még le is szidja.
Valahol távolról még derengett neki a zavarodottság közepette, hogy neki is tettek fel kérdéseket, igyekezett hát összeszedni magát és most már normális válaszokat adni.
- Izé...igen, a Teot szeretem. A Rellon Házba kerültem és az igazság az, hogy ezen kívül nem sokat tudok erről a helyről.

Sára és a Meglepi

Szinte felfoghatatlan számomra, hogy eltelt egy újabb év, és Jézusom, megint öregebb vagyok egy évvel, bár még letagadhatom. Már három éve vagyok itt, de az évkezdés még mindig nem változott semmit. Az újak megtudták, hogy melyik házba kerültek, azok, akik nem most kezdtek, találkoztak a régi barátaikkal, az új tanárokkal, és megköszönték a régieknek, hogy egy Elfogadhatóval átengedték őket a vizsgán, jó tudom, kivételek mindig is vannak. Mindenki máshogy reagál az évkezdésre: van, aki sír, van, aki szomorú, van, aki ásítozik, és ugyebár mindenki előtt ott van a kép, ahogy a stréber kis visszahúzódó fiú indiánszökdelés közben énekel, fütyül, és már úgy érezzük magunkat, mint "A muzsika hangja" című film forgatásán, még a madarak is kedvet kaptak dalolni, és mindenki aki eddig szomorú volt, erőt merített az éneklő fiút látván, és az iskola már együtt énekli a klasszikus film betétdalát. Na ilyen itt nincs, de itt vagyok én, aki nyugodtan sétálgat a bejárati csarnokban, és várom a csodát, azt a csodát, amikor az igazgató lesétál a lépcsőn, kezet ráz velem, és mosolyogva gratulál, amiért megnyertem a lottót, és engedélyt kér, hogy kifizethesse az utamat Hawaii-ra, ahol wellnes hétvégén vehetek részt, de ez nem átlagos hétvége, mert itt a varázsvilágban, egy ilyen jutalom egy évre szól, és ráadásul nekem soha többet nem kell vizsgákat írnom, sőt órára se muszáj bejárnom, de sajnos hiába állok ott a lépcső alján gróf Wickler György nem jön le, és nem is gratulál nekem. De ma mégis rám mosolyog a szerencse, érzem, pontosabban hallom, hogy valami mozog a hátam mögött - hiába kételkedtek, tényleg ilyen jó hallásom van, elvégre zenész vagyok vagy mi a szösz -, elindulok a hang irányába, és sikeresen átvergődve két diákon megpillantom a dobozkát, felszívom magam, hogy keményebbnek tűnjek, de pechemre még minimum ötven diákon át kell gázolnom, hogy elérjem a dobozkát, ezért inkább megkerülöm azt, és mire odaérek épségben a csomaghoz, már ott áll egy lány is, odalépek a legközelebbi kijárathoz, és ekkor veszem észre, hogy a hölgy Rellonos, na felcsillant a szemem, van Isten.
-Nem nyitod ki?-teszem fel a kérdést, tudom, hogy nem az övé, mert ha az övé lenne, akkor nem árválkodott volna a padlón a doboz, és ő most nem vizsgálgatná a csomagot. Kezemmel a pálcám felé nyúlok, de közben a kijáratot nézem, hogy ha a lány kinyitja a dobozt és valamit elszabadítani itt, akkor gyorsan letudjak lépni, inkább őt, mint engem. Én még fiatal vagyok, és nem akarok áldozat lenni.

Vége. Vagyis számára vége az iskolai éveknek. Magát is meglepte kissé, hogy sikerült minden vizsgája, főleg az, amely a legtöbbet nyomta a végzős idegeit. De hamar túltette magát, megünnepelte, ahogy azt illet, és... és megint itt van. Ismét. No nem, nem azért, hogy visszakönyörögje magát az iskolapadba. Nem ment meg el az esze. Egyszerűen jelenleg nincs dolga sehol, semerre a világban, nem utazik, túl sok a szabadideje. A pubban egész nap nem ülhet, még a végén ráakasztják, hogy jobb dolgában nem tud mit kezdeni, csak piál, de nem, nem teszi. Annyiszor.
Szóval, így, unalmas perceit, óráit azzal tölti, hogy becipelve magát az iskola falai közé, szétnéz, körbepislog, szórakozik egy jót. Azt itt mindig meg tudta tenni, mindig is élvezetét lelte benne. Zsebre tette kezekkel ál a csarnokban, gondolkodik, hogy merre vigye az útja. A látvány nem változott, hova is változhatott volna, a diákok serege frissült csak, hisz több, idegen arcot lát maga körül, de nem törődik velük, nem kötik le most a figyelmét. Beljebb sétálva szusszan egyet, kezével hátratűrve kusza tincseit. Talán meg kéne néznie, osztanak-e még a nagyteremben valami finom kaját, majd benézni régi házába, hisz ha új is a jelszó, nem tart sokáig, míg megszerzi azt, bent találja magát. Vagy esetleg más házba lopakodhatna be, nézhetne körül. Hirtelen nem is tud dönteni, mit, hogyan lépjen, így egy helyben marad. Nemigen üzent egy ismerős arcnak sem, hogy ide készül, hogy összefuthatnának, belátja, úgy még mókásabb lett volna a dolog, de hát na, az is hirtelen ötlet volt, hogy erre viszi az útja.
Kezét leeresztve végül, a nagyterem felé fordul, tagjait kiropogtatva, gyanútlanul ácsorog, hiszen nem olyan feltűnő jelenség bőrkabátjában, kissé szakadt farmerében, és a bakancsában. Vagy talán mégis, de aki már látta, nem ütközik meg ilyesmin. Íriszei a tömeget vizslatják, agya pedig azon kattog, mi is lenne jelenleg a legkényelmesebb, majd pedig a legrövidebb út a cél felé. Ráér, senki nem hajtja, senki nem szabta meg, meddig, és hol lehet. Ez a szabadság nagyon is tetszik neki, mindig is így szeretett élni, nem véletlen, hogy az otthona helyett a faluban maradt inkább, saját vackot szerzett. De az sem mókás mindig, az unalmas délutánokat el kell ütnie valahogy, és most pont arra készül, ahogy lassan halad előre.

Sára és Rufus
Mazsika kedves

Az egyik homokóra megmozdul menet közben - valaki egy halom pontot szerzett épp a Navine háznak. A tömeg szép lassan kezd feloszlani – minden bizonnyal hamarosan elkezdődik egy újabb óra. A hömpölygés kezd alábbhagyni, már csak egy-egy késlekedő diák kóvályog a bejárati csarnokban.
A dobozka újból megreszket, de mintha most sokkal nagyobbat mozdult volna a benne lévő dolog – lehet, hogy érzi, hogy van valaki a közelében?  A csarnok fokozatosan elhalkul, s ezzel párhuzamosan mintha egyre hangosabb zajok szűrődnének ki a dobozból. Puff, puff… bamm… bamm. Bármi is van benne, nagyon ki szeretne már szabadulni.  Nincs túl sok híja annak, hogy meglépjen a börtönből, erős jószág ez. A csomagolása megsérült, amikor a homokórák közé szorult, így egy újabb suhintással kitárult a doboz, s elbújt belőle egy szőrös fejecske, aki hatalmas barna szemekkel mered a két diákra, miközben oldalra biccenti a buksiját.  Az első csodálkozás után cérnavékony hangon szólítja meg az ott álló fiút és lányt.
- Hahiiiii! Hol vagyook? Te vagy Kumagoro, vagy te?
Kérdi gyanakodva figyelve őket. Neki azt mondták, hogy egy társához küldik, de ezek közül egyik sem tűnik plüssnek.
- Vagy ti szerelmesek vagytok?
Folytatja a csipogást a hódocska – mert bizony ő hódból van. Mazsi nagy utat tett meg idáig abban a méreteihez képest kis dobozkában, így nem bánna, hogy ha sikerülne kinyújtóztatni a végtagjait. Picit esetlenül mozog, de megpróbál kimászni a fogságából, a farkával segíti kilökni magát a ládikájából.

A kastély felé sétálva furcsa, édeskeserű érzések kerítettek hatalmukba - minden megtett lépéssel erősödtek és ahogy feltekintettem a hatalmas épület sziluettjére, szinte varázsütésre idéződött fel minden. Öt évet töltöttem el ezen falak közt, öt semmihez sem mérhető évet, ami alatt olyan dolgokat és embereket ismertem meg, akik örökre megváltoztatták a világomat. Azelőtt nem volt ilyen nehéz ide visszatérni, hiszen ha jöttem, vártak, vagy ha nem is, de megörültek nekem, hozzám vágtak egy-két nekem őrizgetett sértést meg kiadagolták a számomra rezervált maró gúnyt... Az utóbbi évben nem bírtam magam rávenni, hogy visszatérjek ide, a temetés után képtelen voltam átlépni a küszöböt, még a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy...hogy nincs többé. És annak sem, hogy a tűz emésztette el.
Most mégis, megtorpanás nélkül lépek be a nehezen nyíló hatalmas kapun, csak hogy körülnézve megállapítsam, egy lélek sem tartózkodik itt rajtam kívül. Ha lenne órám, rápillantanék, de szerintem nem véletlen, hogy sosem bíztak a gondjaimra ilyesféle érzékeny, könnyen elveszíthető ketyerét - így csak abban vagyok biztos, hogy időben indultam, így valószínűleg korábban érkeztem a kelleténél. Nem baj, legalább megtehetem, amit régóta tervezgetek már, tudom is, merre van az a folyosó, de minden lépéssel nehezebbé válik megtenni a távot. Aztán egyszercsak ott állok a tablónk alatt és nézem az ismerős arcokat, miközben tüdőmből kiszorítja az összes levegőt az érzés, ami marokra fogja lényemet. Tavaly lett volna a találkozó, öt éve annak, hogy levizsgáztunk, és bár szétváltak útjaink, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Shizu, aki mosolyogva int, óvónéni lett; a világfájdalmat tettető, de csillogó szemű Neko gyakran megfordult nálam látogatóban; a mindig morcos Rent pedig kéznyújtásnyira éreztem a iskolában. Hogyan sodródhatott olyan rövid idő alatt olyan messzire? Még ismerhettem Eirit, még itt jártam, amikor Seren irodájának fele gyerekkuckóvá változott, aztán egyszerre mindketten eltűntek. Tudom, hogy talán sosem tekintett igazán barátnak, vagy nem közelinek, de azt hittem, jobban tudok rá vigyázni és annak érzése, hogy cserben hagytam, sokáig nem hagyott nyugodni.*
- Sajnálom, Ren.-*Tétován cirógattam meg az üreglapot, a rámán pihentetve lecsúszó kezem. Mint később megtudtam, számos emberrel volt körülvéve, akik megpróbáltak neki segíteni, akik figyeltek rá, de ez sem bizonyult elégnek. Csak abban reménykedhetek, hogy most ott van, ahol a kislány, és hogy a démonai nem tudják többé elérni.*
- Kinek fogom így elküldeni az ujjam, ha leharapja egy sárkány?-*Néztem szomorkás mosollyal a szigorú arcvonások tulajára, aki csak vállát megvonva méregetett tovább, valószínűleg sajnálva, hogy nem sértegethet. Eléggé belemerülhettem a tablónézésbe és a nsoztalgiázásba, mert merengéseimből egész közelről hallatszó lépések zaja riasztott fel - kíváncsian fordítottam fejem az érkező irányába.

Gabriel Garaf

Kapott egy nevet, egy időpontot, és persze a találkozás helyét - a projekt feladat elvégzése erősen ajánlott az elemi mágusoknak, így neki is, bármennyire is nem szerette volna ezt egyelőre, mert úgy összességében nem volt kedve az elemét használni, annak ellenére sem, hogy már visszatért az ereje. Mindenesetre hajlott az ötletre, hogy egy volt eridonossal tartson a Sárkányrezervátumba, mert valahogy úgy érezte, hogy talán egyszerűbben kijön majd a fiatal férfivel, mint a tanárokkal, akiket felajánlottak nekik - persze lehet, hogy téved, de a házvezetője nyilatkozatai biztatóak voltak.
Mikor eljött az idő fogta szépen a hátizsákját, amit azért csak úgy pasimódra töltött meg holmival, szóval a váltásruhán kívül alig volt benne valami, és leballagott a bejárati csarnokba, hogy megkeresse mentorát. Sötét ruha volt rajta, a haját pedig most is, mint szinte mindig (amikor Leonie nem fonta be), szabadon hagyta.
Mikor leért nem látott senkit, hát egy darabig csak körbe járt, és picit puffogott magában, hogy a férfi késik, aztán az egyik folyosó bejárata előtt elhaladva egy alakra lett figyelmes, akit eddig még nem látott itt, de nyilvánvalóan nem diák volt, ráadásul a régi tablókat nézegette. Esélyesnek tartotta, hogy ő lesz az a bizonyos Gabriel, de biztos nem lehetett benne, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy megkérdezze.
Magabiztos léptekkel indult el az idegen felé, aki láthatóan nagyon el volt merülve a gondolataiban, és csak akkor nézett felé, mikor Nath már egészen közel ért.
- Hello - köszönt a vörös, mikor megállt a másik előtt. - Te vagy Gabriel Garaf? - kérdezte, miközben a férfi arcát kutatta. Tiszta, keleties vonások, mosolygós szempár. Az biztos, hogy nem tűnt egy megrögzött gonosztevőnek. Oldalra pillantva aztán már abban is biztos lehetett, hogy valóban a jó személyt találta meg, mert a tablóképen nyilvánvaló, hogy a vele szemben álló volt.
- Nathaniel Blackwood - nyújtott kezet, mert neki aztán fikarcnyi fogalma sem volt az illemről, meg amúgy sem volt olyan nagyon sokkal idősebb nála a másik, viszont azt ő is tudta, hogy bemutatkozni nem ártana.

Nathaniel

A felém ügető fiú látogatásom oka - nem nehéz ráismerni a leírásból, amit kapott: hosszú, lángvörös haj, magasság, széles mozdulatok, minden ül. Vállán szerény hátizsák lifeg, remélem, nem vette félvállról, amire vállalkozott. Küldtem egy nem túl hosszú jegyzéket arról, mire lesz szüksége a mellettem töltött gyakorlása alatt, a többit a rezervátum felszereléséből és készleteiből tudom én biztosítani.
Hogyan is kerülök a képbe én? Pár napja bagoly érkezett hozzám, ami nem ritka, ám most annál nagyobb meglepetést jelentett, mivel a feladó Lyra volt - pontosabban ő és Rochard professzor, akivel futólag ismertük egymást, diákságom utolsó évéből, és aki most egykori háza elején állt. A meglepetéseknek itt még nem volt végük, mert mentornak kértek fel egy diák mellé, némi magyarázatot fűzve hozzá és gondolkodási időt adva, hogy megfontoljam, elvállalom-e. Pár percig tanácstalanul forgattam a lapokat, újra és újra átfutva minden sort, hogy biztosan jól értsem a helyzetet, miközben fel-alá sétáltam a lakásban. Sosem foglalkoztam elementár mágia tanításával, de ez tűnt a kisebbik gondnak, mert kilenc év alatt elég tapasztalatra tettem szert, sokkal inkább a felkérés miértje aggasztott. Végül azonban úgy éreztem, ha módomban áll segíteni, nincs okom elutasítani a belém helyezett bizalmat. Hát így.*
- Szólíts csak Riellnek.-*Nem kerülte el a figyelmem, milyen alaposan megnézett, de nem bántam, legalább büntetlenül tanulmányozhattam addig a vonásait, ami egyfajta kedvtelésem. A levelekből keveset tudtam meg a fiúról, így leplezetlen kíváncsisággal fordultam felé, bárminemű rosszindulat nélkül - ilyen vagyok, nyitott és őszinte, szinte állandó, könnyed derűvel.
- Sejtettem. Hogy szólíthatlak?-*Mosolygtam rá, nem szentelve különösebb figyelmet az etikett elleni vétségnek, simán elfogadva a felém nyújtott kezet és megrázva - a tenyerem valószínűleg kicsit kérges, de ezen kívül semmi furcsa nincs benne. Az egész megjelenésem elég hétköznapi, elvégre szívesebben járok mugli ruhában, mint talárban, ami az én életvitelem mellett roppant unpraktikus öltözet.*
- Elnézést, ha megvárattalak. Előbb értem ide, aztán elkapott a nosztalgiázhatnék.-*Tettem hozzá, még utoljára a tabló felé fordulva, mielőtt szapora kopogások után valami nekiállt tüzetesen ismerkedni a nadrágom szárával. Lepillantva egy kis kupacnyi lángoló bundájú, hegyes fülő valamivel néztem farkasszemet.*
- Helló, kispajtás! De szép vagy...-*Guggoltam le mellé, hogy alaposabban szemügyre vehessem, hagyva, hogy megszaglásszon engem és a felé nyújtott kezem, mielőtt megpróbáltam volna megsimogatni a teremtést, amiben sárkányrókára ismertem.

Riell

- Rendben - biccentett elfogadva a javaslatot, igazából jobban is tetszett neki a Riell, mint a Gabriel. Aztán a férfi viszonozta a kézfogást és Nath egy kicsit meglepődött, hogy mennyire erős a másik fogása, de nem szólt semmit, csak elraktározta magában az infót. Még jó, hogy Riell nem tűnt egy vérszomjas fajtának, mert verekedni végképp nem szeretett volna vele, esélye se lenne.
- Nath, Nathaniel... Amelyik tetszik - válaszolt. Neki lényegében mindegy volt, amíg nem facsarják ki a nevét, vagy tesznek a végére olyan képzőket, amit már kiskorában is utált.
Mostanában Nath nem volt olyan harsány, mint régebben, jócskán csökkent már annak a mennyisége is, amennyit egyáltalán megszólalt, magához képest visszahúzódóbbá vált. Sokat gondolkodott az elmúlt időszak történésein, igyekezett túltenni magát rajta, de nem ment minden simán. Normális esetben most is már régen vigyorogna, kérdezgetne, mesélne, de nem úgy most, amikor inkább komoly arccal tanulmányozza mesterét, hátha megtud róla még valamit.
- Hát ez sem ma volt... - jegyezte azért meg meglepődve, mikor a szeme a tablón lévő évszámra siklott. Visszanézett a férfire, de valahogy még mindig nem látta ennyi idősnek, de lehet, hogy ő nem ért ahhoz, hogy ezt megítélje. Mondjuk a keleties vonások sokszor kortalanná teszik az arcokat.
- Semmi baj, nem sietünk sehova - válaszolta majd félig hátrafordult, mert meghallotta a kis tappancsok topogását.
- Hanabinak hívják - tájékoztatta a férfit, mert úgy tűnt, hogy a kis sárkányróka rögtön megkedvelte, de amúgy is egy igen barátságos jószág, valószínűleg fel fog még ülni Riell ölébe is, ha hagyja. Mikor elindult az Eridonból, a róka lemaradt, hogy szétnézzen, körbeszaglálódjon, most pedig új érdekességet talált az idegen személyében.
- Mivel megyünk? - érdeklődött aztán a vörös, titkon valami olyasmi válaszban reménykedve, hogy természetesen sárkányháton, de erre azért nem volt valami sok a reális esély. A hopp-port nem szerette, mindig koszos lett tőle a haja és néha meg is pörkölődött, úgyhogy inkább kerülte, ha lehetett.

Nathaniel

Nem szándékosan szorítottam erősen, ilyenné tett a munkám és mivel nem törékeny hölggyel álltam szemben, valahogy eszembe sem jutott, hogy illene finomabbnak lenni. Mindenesetre, a természetem bőven ellensúlyozta ezt az apró botlást.*
- Akkor majd váltogatom.-*Vetettem fel, hogy salamoni döntést hozva megcsillogtassam kivételes bölcsességem. Nath egy-két szóban válaszolgatott, kissé távolságtartóan, de nem zavartattam magam, hagyva, hogy szokja a helyzetet, mert bíztam benne, hogy előbb-utóbb feloldódik. Kevés olyan ember van, aki tartósan képes görcsös és morcos maradni a környezetemben...illetve... Nincs. De most jobb, ha lerázom ezt magamról.*
- Az biztos. Ami vicces, hogy mind elementaristák, akiket látsz: tűz, föld, víz és levegő.-*Bökök a képekre, balról jobbra haladva - afféle különös négyesfogat voltunk, mind prefektusok, barátok, csínytevők és mind másfelé vettük az irányt végül. Aztán Nathaniel egyértelműen meglepett pillantását látva csak még szélesebbre húzódott a vigyorom, mert nem volt nehéz kitalálni, mire gondol, arról pedig szegénynek még fogalma sincs, hogy ha külsőre nem tűnök nagyon idősnek, a mentális korom aztán végképp nem felel meg a születési bizonyítványomban szereplő dátumnak.*
- Még ma is elkérik a személyimet, ha megpróbálok alkoholt venni.-*Vontam meg a vállam, bár ez általában olyan helyeken fordult elő, ahol nem ismertek. Néha remekül lehetett vele húzni az eladónők agyát, úgy tenni, mintha lázasan kutatnék a személyim után, majd álrájönni, hogy otthon felejtettem és megpróbálni kimosolyogni az italt, aztán ha mégse működött a varázs, akkor előhúzni a szomorú színű kis kártyát.*
- Illik hozzá a név. Hana-chan.-*Most épp az állát vakargattam, amit elragadtatással tűrt, úgy fordítva a fejét, hogy minél jobban hozzáférjek, majd amikor megpróbáltam abbahagyni, akkor az ölembe ugrott, kényelmesen elhelyezkedve és nagy szemekkel zsarolta a folytatást. Elnevettem magam, fejem csóválva.*
- Le!-*Parancsoltam, lesöpörve ölemből, aztán ahogy földet érve egy pillanatig tanácstalanul meredt rám, megsimogattam a fejét, megdícsérve.*
- Nem vitted túlzásba a nevelését.-*A hangom nem rosszalló, csupán megállapítom az egyértelműt, amivel valamit kezdeni kell - jó, hogy a róka nem harap és nem támad minden mozgóra, de ez kevés ahhoz, hogy igazi familiáris váljon belőle. A kérdésre felnéztem, mert hangyányi reménykedést éreztem kicsendülni a hangjából és szinte láttam, hogy képzeletében a kapu előtt parkol egy felnyergelt magyar mennydörgő.*
- Zsupszkulccsal megyünk a rezervátum határáig. Utaztál már azelőtt ilyennel?-*Érdeklődtem, miközben zsebembe nyúlva keresgélni kezdtem, mígnem ujjaim ráakadtak a megfelelő tárgyra és előhúztam, széthajtva - egy plüss sárkány volt az, egyike az állomás kisebb, hivatalos zsupszkulcsainak, biztonsági okokból azonban még ez is csak a széléig vihetett. Az út maradékára tartogattam némi meglepetést, csak kóstolóképp, mivel ma este már nem megyünk sárkánylesre.

Teo

Axel


Vicces. Azt hiszem, hogy ezzel a szóval tudnám leírni az elmúlt 2 napomat. A tegnapi azzal telt, hogy felkeltem és azonnal neki kellett látnom a pakolásnak. Anyám persze berongyolt a szobámba és a fél szekrényemet kirángatta, hogy hogy vihetném így magammal, ha még rendesen sincsenek összehajtogatva?! Mikor végre elvonult, szépen nyugodtan mindent a helyére tettem, ellenőriztem a dolgaimat, este pedig nyugovóra tértem.
Ma reggel, amint felkeltem, egy hatalmasat sóhajtottam. Vissza kell térnem, ismét az emberek közé. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, illetve, hogy most is úgy fognak-e rám nézni mint anno. Tény, sokat segítettek abban, hogy a lelkem megerősödjön, és vissza tudjak szólni, ha valaki nem illendően beszél hozzám, szóval köszönöm nekik, de túl jó munkát végeztek. Ritkán megyek emberek közé, és ők se nagyon jönnek hozzám, mert tudják, hogy elég 2 mondat, és a porig alázom őket. Pedig néha nincs is szándékomban ezt tenni.
3 bőrönddel és 2 kis táskával indultam neki a vonatnak, ami új iskolám felé vitt. Szüleimnek intettem egyet, érzelmes búcsút csak is Annától vettem. Anyámék nem érdemlik meg az ölelkezést, legalábbis tőlem nem. Mikor már a vonaton ültem, és az elindult a lelkem megkönnyebbült. Mostantól élhetek szabadon! A vonat lassan ment, de kiélveztem az egész utat, bármennyire is rövid volt. Végig kifelé bámultam az ablakon, néztem az elsuhanó fákat.
Jó idő volt, érezhetően közeledett a tavasz. Mikor megérkeztem, a szemembe azonnal belesütött a nap, ami nem volt épp egy kellemes érzés, de felkaptam a napszemüvegemet, majd haladtam tovább. Rengeteg cuccom volt, egyedül, ilyen kis apró lány létemre alig bírtam el, mindig elejtettem vagy az egyik bőröndömet, vagy az egyik kis táskát a kezemből. Vettem egy mély levegőt, majd amennyire tudtam, mindent magamahoz szorítottam, és szerencsére hamar felértem új otthonom kapuja elé. Beléptem rajta, majd mikor már a bejárati csarnokban voltam, egy másodperc alatt kiesett szinte minden a kezeim közül. A bőröndjeim szanaszét hevertek a földön, én pedig már nem bírtam tovább, kaptam egy kisebb dührohamot. Belerúgtam az egyik táskámba, majd leültem melléjük a földre.
- A francba már! Mondtam, majd karba fontam a kezemet, és csak üldögéltem. Aki errefelé fog mostantól járni, az biztosan furán fog rám tekinteni, de nem érdekel. Egy ideig még nem fogok felkelni, elfáradtam, és elegem van ezekből a hatalmas pakkokból. Remélem nem mostanában kell majd újra  a kezem közé fognom ezeket, bár, ha minden jól megy, ez így is lesz. Nem szeretnék újra költözködni, utálom.

Riell

- Mindannyian? - csodálkozott rá Nath újra a tablóra, kicsit közelebb lépve, és alaposabban megszemlélve. Most jött csak rá, hogy Riell miért nézte olyan elmélyülten, hiszen észrevette a szomorú sorsú Weaver prof képét is, aki ezek szerint egy évfolyamra járhatott vele. Visszanézett egy pillanatra Riell arcára, aztán újra a tablóra, de úgy döntött, inkább nem kérdez, mert nem sok köze volt az egészhez, és ő is tudná értékelni, ha nem faggatnák, pedig biztos, hogy az aktája is a férfinél landolt, úgyhogy tudnia kell mindent.
Aztán szóba került a kor, Nath pedig végre elmosolyogta magát, ahogy a személyiről esett szó.
- Igazából meg tudom érteni - közölte, közben pedig berobogott Hanabi is, akinél Riell rögtön tarolt már azzal, hogy megsimogatta őt.
- Mhm - bólintott helyeselve, mert szerinte is jó nevet talált a rókának, pedig abszolút hirtelen ötlet volt. Bohókás kis állat volt, kicsit szertelen, de nagyon jó természetű. Ha nem így lett volna, akkor Nath bajban lett volna, mert ahogy Riell is megjegyezte, a nevelés az nem sikerült túl fényesen, a legtöbbet Gilnek sikerült elérnie a kölyöknél, Nath viszont egyáltalán nem értett az állatokhoz, úgyhogy bár igyekezett, de problémás volt neki a feladat. Mindenesetre a szavakra nem válaszolt, mert még ha igaz is volt, úgy gondolta, hogy egy idegennek nincs köze hozzá, szóval inkább egyszerűen eleresztette a füle mellett.
Mikor az utazási mód megbeszélésére került sor, sajnos csalatkoznia kellett, bár azért sejtette, hogy tényleg nem sárkánnyal fognak menni, de mégis, azért az nagyon menő távozás lett volna. A zsupszkulcsot látva aztán megrázta a fejét.
- Még nem - válaszolt, miközben a kis plüsst nézegette, ami kifejezetten megtetszett neki. Sosem vallotta volna be senkinek, hogy szerette a puha és aranyos dolgokat, pedig így volt.
Ez után levette a hátáról a zsákot és most nagy szerencsének bizonyult, hogy nem tömte ki, mert úgy gondolta, hogy biztonságosabb lesz Hanabinak, ha abban utazik.
- Gyere, ülj bele! - hívta a rókát, aki némi értetlenkedés után szépen belekucorodott a zsákba, Nath pedig feljebb húzta a cipzárt, de úgy, hogy ha akarja, akkor a fejét ki tudja dugni a résen. Miután ezzel végzett, visszavette a vállára a zsákot, de most nem a hátára, hanem előre, mint a kisgyerekekkel szokás, hogy foghassa az állatkáját utazás közben.
- Részemről indulhatunk - mondta, várva a további parancsokra.

McKenzie

Nagyszerű, látszólag nem sértődött meg modortalanságán. Bunkóságban valószínűleg nincs párja, ő általában nem az miatt aggódik, hogy őt bántják meg, hanem hogy ő kit fog megsérteni. Pedig akart ő változni, csak nem tudott. Szinte kivétel nélkül minden szituációból rosszul jött ki, tulajdonképpen ezért is van most itt. Ha nem volt semmi problémája, csinált magának. Az előző iskolájában is csak azért szerették a tanárok, mert annak ellenére, hogy sokszor okozott fejfájást nekik, nagyon szorgalmas és jó tanuló volt. Még jóformán be sem költözött az új iskolájába, máris azon törte a fejét, hogy mivel dobhatná fel unalmas óráit. Abban bízott, hogy szorgalmát majd itt is kamatoztatni tudja. Ezért is örült annak, hogy rögtön az első pár percben megismert egy felsőbb éves diákot, hiszen ahogy mondta is, jó tanácsokkal tudja majd ellátni. Az meg, hogy még egy házban is lesz ezzel az elsőre nagyon szimpatikus lánnyal, külön boldogság volt számára.
- Nagyon remélem, hogy mindenki olyan közvetlen, mint te. Így talán egyszerűbben alkalmazkodom az új helyzethez. A tanulással talán nem lesz problémám, de azért jól jöhet néhány tipp a tanárokhoz. Felvettem többek között a bájitaltant, a bűbájtant, legendás lények gondozását, mugliismeretet…
Érdeklődve várta minden óráját, de a mugliismeretet talán kicsit jobban, mint a többit. Ugyanis egészen eddig muglik között élte az életét, igyekezett beilleszkedni abba a társadalomba is – kisebb-nagyobb sikerekkel – de a hosszú ideig tartó egymás mellett élésnek a hatására sem tudott róluk sok mindent.
Hálás volt ugyan a spontán jött segítőjének, de már nagyon fáradt is volt, alig várta, hogy végre lefeküdhessen aludni. Az elkövetkező napok sok feladatot és izgalmat tartogatnak számára, így ki kell magát pihennie. Izgatottan várta, hogy találkozhasson a többi társával, felfedezze az egész kastélyt és az azon kívüli helyeket is.
- Először talán megmutathatnád akkor a klubhelyiséget, vagy legalább azt, hogy merre induljak. Az elkövetkező napokban még párszor biztos zaklatni foglak a kérdéseimmel, sőt talán még arra is megkérlek, hogy mutass meg pár, diákok által kedvelt helyet a kastélyon belül és a környékén is.
Bízott benne, hogy McKenzie nem veszi sértésnek, de miközben erőt gyűjtött az induláshoz és a nehéz táskáinak cipeléséhez, várakozón nézett a lányra.

Nathaniel

- Japp. Meg prefektusok is, sokat lógtunk együtt.-*Ugyan halál viccesnek találom visszatekintve, hogy minket Nekóval bárki is alkalmasnak tartott a jelvény viselésére, de annyira nem is végeztük rossz munkát. Ellenben Tenshit, megfontolt Levitás létére, rengeteg dologba lehetett belerángatni. Akaratlan is mosolyra szalad a szám, ahogy eszembe jut, hogyan értük el közös erővel, hogy a nyulam egy hónapis fehér alapon tarka pöttyös legyen, na nem mintha ez magát az állatot zavarta volna.*
- Ó, igazán szórakoztató.-*Főleg, ha belegondolok, hogy tizennégy-öt évesen még annyira alacsony és lehetetlenül vékony voltam, hogy a hosszabb hajjal megspékelve gyakran néztek lánynak. Igazán élvezet volt 165 centivel próbálni tekintélyt parancsolóan rendreutasítani bárkit is. Később már könnyebben ment, de igazán csak akkor hagytam el ezeket a vonásokat, amikor a kényelmes iskolapadból kikerültem a "vadonba", egyenesen a mély vízbe. A welszi hegyekben töltött első három hónap, amivel a betanítása kezdődött, halálos volt ilyen szempontból - hideg, teljesen elszigetelt, sehol egy egyenes felülettel és a legközelebbi hely eléréséhez is rengeteget kellett általában mászni. Ehhez persze Angliához híven rengeteg eső, egy lehetetlenül bonyolult nyelv és még pár apró kellemesség társult.
- Majd mutatok pár trükköt, amivel jól lehet őket idomítani. Nem olyan nehéz.-*Az elsődleges célom - vagy funkcióm? - az volt, hogy segítsek neki, tanulni, fejlődni, amiben csak tudok. Ehhez viszont figyelnem kell, hogy rájöjjek, mik a hiányosságai, mert csak a saját tapasztalataim súgására támaszkodhattam - nem kaptam semmiféle "aktát", a prof nem adná ki csak úgy. Közben Nath rávette a rókát, hogy másszon a hátizsákjába, ami a lehető legjobb megoldás volt erre a helyzetre, és a kis lény se tűnt elégedetlennek, némi ficergés után megtalálta a legkényelmesebb fekvést és nyugton maradt.*
- Elméletben még maradt némi időnk. Nincs véletlenül órád?-*Nézek Nathanielre, mert bár szerintem poén lenne, neki valószínűleg nincs kedve velem együtt szorongatni a plüsst még percekig. Pedig elég vicces lenne állni, cseverészni és közben két végéről húzni szegény sárkányt - kicsit úgy festenénk, mint két kedélyes barát, aki ovi óta nem tudja eldönteni, melyiküké is legyen a kedvenc játék.
Szerencsére Nathnál volt óra, így az utolsó pár percet lazán kivártuk, hogy a rántást követő rövid út után alig érve földet már azt néztem, ő hogy landol, hogy szükség esetén elkapjam, mielőtt teljes súlyával Hanabin köt ki. Egyéb iránt most csaphatta meg a hideg levegő és az erdő illata, még ha magából a rengetegből nem is látszott sok a leszálló sötétségben. Pálcát húzva morzéztam fel az őrtoronynak, hogy én vagyok és rendben ideértünk, a tervezettnek megfelelően.*
- Egy darabon sétálunk.-*Jelentettem be - innen nem esett olyan messzire a főépület

Riell

- Érdekes évfolyam - jegyezte meg mosolyogva, mert tényleg azok voltak. Prefik és elemi mágusok... elitek. Ebben az iskolában amúgy is nagyon sok különleges képességű diák volt, mintha direkt őket tanítanák itt, és hát igen, ő is épp azért volt most itt a folyosón, hogy majd a képességét induljon fejleszteni.
Egy olyan képességet, amit egyelőre használni sem akart. Fejben már előrébb járt, valahol ott, hogy ha Riell majd kéri, hogy varázsoljon, akkor mi lesz, ha megint megmakacsolja magát az ereje? Egyszerűen nem akart mesélni, nem csak neki nem, hanem senkinek se. Éppen ezért aztán arra sem válaszolt, amikor fel lett ajánlva a segítség a kis róka tanításához, csak hümmögött párat, mert teljesen máshol volt agyban.
- De, van - riadt aztán a kérdésre, és feljebb húzta a ruhaujját, hogy megnézze az időt, aminek kapcsán kiderült, hogy van még némi idejük. Nathaniel ez alatt leginkább Hanabinak dünnyögött, hogy a kisállat továbbra is nyugton maradjon, majd amikor eljött a zsupszkulcs aktiválásának az ideje, akkor megfogta a plüsst, és valami kiragadta a helyéből.
Nem volt szép a földet érése. Alaposan megütötte a fenekét, mert nem számított rá, hogy ilyen problémás lesz az érkezés, és csak arra volt ideje figyelni, hogy ne hasmánt és ne Hanabira érkezzen, de azért miután nyöszörögve feltápászkodott belekukucskált a táskába. Szerencsére a róka csak megijedt egy kicsit, de egyébként jól volt, úgyhogy Nath végre szétnézhetett, hogy hova is került.
Nem látott sokat a sötétben, de különös volt ez a hirtelen hideg és a csend, amihez a fiú végképp nem volt hozzászokva. Mégis, valahogy azonnal megnyugtatta, teleszívta a tüdejét az illatos levegővel, és úgy érezte, hogy jól meglesz itt, amíg a feladata tart.
- Rendben - bólintott Riell felé is, aztán bizonyítandó, hogy az iskolából kikerülve rögtön máshogy viselkedik, folytatta. - Mikor van itt vacsora? - kérdezte nem hazudtolva meg önmagát, hiszen mindig is kajacentrikus volt. - És mikor mutatsz nekem sárkányt? Még sosem láttam élőben - mondta, miközben elindult a férfi mellett, amerre az mutatta az utat.

//Folyt. Sárkányrezervátum//

Axel


Csak ott ücsörögtem egy helyben, mint valami hajléktalan. Éreztem, hogy a szívem nagyon hevesen ver, eléggé ideges voltam. Ilyenkor általában pont az segít, ha egy kicsit leülök, és pihenek.
Elég csendes volt a kastély, ahhoz képest, hogyha jól tudom, nem kevesen járnak ide. Elvileg pont az én házamban vannak a legtöbben! Rellonos lettem, hova máshová is oszthattak volna be? Azon lepődtem volna meg, hogyha elküldenek mondjuk az Eridonba. Egy percre lepillantottam a földre, és felsóhajtottam. Jól kezdődik az itt létem. Ha ez valamiféle jel, hogy ilyen lesz az elkövetkezendő pár évem itt, akkor szerintem már most fordulhatok vissza, és mehetek haza. Pár másodperc múlva egy hang ütötte meg a fülemet. Egy fiú állt meg mögöttem, majd kezébe fogta az egyik bőröndömet. Én azonnal felpattantam a földről, majd odakaptam a kezéhez.
- Hékás! Azt nem viszed sehova! Mondtam, mivel azonnal az jutott az eszembe, hogy ez most ki fog rabolni. Igen, csak én lehetek olyan, hogy egyből ara gondolok, hogy egy ide járó diák, mivel ránézésre az volt, ellopja a lány ruhákkal teli csomagomat.
Le se vettem róla a tekintetemet, majd kezéből óvatosan kivettem a bőröndömet, és visszadobtam a földre, ahol pár perccel ezelőtt hevert. Visszaültem a földre, majd onnan néztem fel rá. Behunytam a szememet, vettem egy mély levegőt, majd kicsit nyugodtabb hangon próbáltam megszólalni.
- Ne haragudj, de szerintem nem tőlem kellene trolltaknyot szerezned. Nem kereskedem vele, bocs. Mondtam, kissé gunyoros hangon, de most már érezhető volt, hogy kissé nyugodtabb vagyok. Képes voltam a poénkodásra, ebből látszott.
Agyam azonnal kattogni kezdett azon, hogy vajon ki ő, és még is mit akart itt most tőlem. Biztosan összekevert valakivel, de nem kellett volna rögtön kapkodnia, és cselekednie. Még az is jobb lett volna, hogyha belemászik az arcomba, és ellenőrzi, hogy tényleg az vagyok-e aki vagyok.
Nem akartam bunkó lenni az első napomon, az első emberrel akivel találkoztam, így inkább ismételten feltápászkodtam, majd a fiú felé nyújtottam a kezemet, kissé bizonytalanul.
- Natália. Ha érdekel. Mutatkoztam be, kissé harsányan, utána pedig vártam, hogy elfogadja a kézfogásomat.

Rufus és Mazsika

Mesélő,Sára, Meglepetés

Nagy nehezen kibontja a lány a csomagot, bár nem gondoltam, hogy megteszi, de végülis megtörtént. És lám, egy plüss állatka jött elő a dobozból.
~Na, de jó!~ sóhajtottam egyet, és tovább néztem az eseményeket. Az állatka Kumagorót vagy kit, kereste, és először azt hitte, hogy valamelyikünk az.
-Én Rufus vagyok, tehát nem engem keresel.-és a is kiderült, hogy nem is a lányt keresi, de azért folytatta a kis társalgást, ami számomra, kezdett egy kicsit ciki lenni, hisz azt feltételezte rólam, hogy a rellonos lánnyal járok, de még mielőtt tagdni tudtam volna az egész félreértést, a lány megelőzött és hallván amit mondott, gyorsan kihúztam magam, és bedobtam egy poént, ha már Sára ennyire tagadja az állítást, akkor nekem már tk felesleges az egészet tagadnom, ezért inkább bizonygatom, zt, hogy a lány totál belém van zúgva.
-Valóban nem ismerem, és nem vagyunk együtt, bár az előbb szerelmet vallott nekem, de én inkább elutasítottam.-kacsintottam egyet Sárára, és kíváncsia várta a lány reakcióját, aki időközben állatsimogatót hozott létre az előcsarnokban, azzal, hogy ölébe vette a meglepetést.
-Mi ez, állatsimogató? Jézusom!-forgattam szemeimet. -De most komolyan! Képes vagy az öledbe venni! Azt se tudjuk, hogy ki ő és honnan jött, lehet, hogy egy vérszomjas bestia, aki csak arra vár, hogy aranyos, jó lányok vérét kiszívja, amitől megfiatalodhat! Már, bocs- nézek a meglepetésre, majd folytatom. -Nyugi, plüss mókus, ebben az iskolában éhen halsz, ha tényleg ez a célod! És mi van, ha veszett, vagy valami betegsége van? Én nem simogatnám a helyedbe, de te tudod! Én szóltam.-ezzel befejezem kis mondókámat, és hátat fordítok nekik, de még nem megyek el, várom azt a valamit, ami miatt azt mondhaom a lánynak, hogy "na, én megmondtam!"

Sára és Rufus

Nem sokat látott még a világból ez a kicsiny szőrös hódocska, hiszen nem olyan régen gyártották le, előtte pedig csak élettelen bábu volt. Semmilyen emléke sincs korábbról, így most aztán csuda sokat akar belőlük gyűjteni. El sem tudja képzelni, hogy milyen lehetett az élet korábban, mielőtt még lennének emlékei. Nem sok mindent meséltek neki az emberek, pedig neki voltak kérdései. Sok kérdései.  De nem sokat tudott meg arról, hogy hogyan is készül egy plüssjáték, vagy, hogy milyenek az emberek. Neki csak elmondták, hogy mi a küldetése és Mazsinak azt teljesítenie kell.
Miután megtudta, hogy egyikük sem az, akit ő keres lebiggyesztette a varrást a száján és elszontyolodott. Tudta, hogy őt keresse, de az első alkalommal elrontotta. Hát erre tanították őt be?
Érdeklődve kezdi figyelni a fiú válaszát, kifejezetten izgalmasnak találja az emberek társaságát.  Elégedett prüttyögő hangot ad, amikor a lány megsimogatja. Biztosan van a szőkeségnek valami kisállata, mert nagyon tudja, hogy mire van szüksége. Sok-sok szeretetre és simogatásra. Csipogva válaszolja azt a kérdésére, hogy Kumagorot keresi. Mi más lenne a dolga?
- Akkor most igen, vagy nem?
Kérdezi tágra nyílt szemekkel, miközben majd kiugrik a szíveként funkcionáló plüssgomolyag a mellkasából, amikor megemelik. Annyi sok órát töltött abban a sötét, hideg, kietlen dobozban, hogy mindennemű szeretettől ki tudna bújni a bőréből meg vissza bele. Rövidke lábaival a boldogságban úszva kapálózik a levegőben, majd a mellső lábai megállapodnak a lány felkarján. Száját eltátja a bejárati csarnokot szemlélve, lentről nem tűnt ilyen szép helynek.
- Ti itt laktok? Hol az ágyatok?
Tudakolja gyermeki ámulattal a tekintetében. Sosem látott még ilyen szép helyet, meg ezek a színes homokórák. Hééé! Az ott, az a gyöngy! Az megmozdult! Juuuj, vajon fog még felfelé repülni abból?
Ebből a gondolatmenetből a fiú undok viselkedése lendíti ki.  Pofikájára szomorúság ül ki, és még inkább igyekszik belebújni a lány védő karijaiba. Riadt pillantásokat küld a fiú felé, nem igazán tudja, hogy miért mondta ezeket. Tátott szájjal hüledezik, fogalma sincs, hogy mit mondjon, most először akadt el úgy igazán a szava. Nem tud sírni, mert ő jókedvre született, de ha képes lenne rá, akkor most megtenné!
Hüppögve megnyalja a lány kézfejét, egyfajta megnyugtatást keresve. Reméli Kumagoro lány lesz, mert ezek a fiúk egyáltalán nem kedvesek. Mazsika döntött! Elhatározza, hogy a fiú szeretni fogja őt! Nyüsszögve feltápászkodik a lány kezéből és a háttal álló fiúhoz ágaskodik, majd jól megnyalja a tarkóját.  Ágaskodás közben egy sárgás cetli lesz látható a bal combtövébe varrva belülről. Barátságooos, nem ízlel. Mazsi aranyos!
Miután kihízelegte magát, úgy gondolta, hogy kötelessége felkeresni Kumagorot, így magukra hagyja az immáron cuki diákokat. Reméli, hogy beköltözött a szívükbe a szeretet és a béke. Mert szivárvány.

    Zsebre dugott kézzel baktattam a suli felé. Zalánnal volt találkozóm a legilimencia miatt, amit sürgősen meg kellett már ejtenünk. Állítólag valami egészen különleges és rendhagyó dolgot akar velem megbeszélni és valami harmadik személyről is szó volt. Az óra nem ma lesz, de a megbeszélés ez esetben igen, így időben elindultam és komótosan sétáltam felfelé. Nem különösebben kedveltem a tavaszt, de ez már az a része volt, amikor lengébben lehetett öltözni és nem volt szükség nagykabátra. Csak kicsire.
    Az iskola kapujához érve füst szállt fel a levegőbe, jelezvén, hogy tiltott dolgot művelek, de semmi több. Már hónapok óta nem éltem a lehetőségemmel, így itt volt az ideje. Annyi minden történt, az Edictumban lehozott cikk, Oroszország, a megannyi felesleges veszekedés, meg ugye a pompás hírek. Csoda, hogy az elmém még ép – már amennyire -, és nem alakultak ki szuicid hajlamaim. Már csak a testvérem kéne és esküszöm megkeresném Murphy-t, hogy elbeszélgessek vele, akár a pokolba is utána mennék. Tuti fix. Elnyomva a csikket beléptem az ajtón és ismét zsebre vágtam a kezem. Hol is van pontosan a tanerő szobája? Nem rémlik.
    Beljebb merészkedtem, de volt egy olyan megérzésem, hogy valami baj lesz. Valami egészen rendellenes és értelmetlen dolog fog történni, csak arra nem tudtam rájönni, mi lesz az. Ezt hívom egyébként női hetedik érzéknek, ami az esetek majdnem egészében helytálló. A többi a statisztikai hibahatáron belül helyezkedik el. Megindultam a lépcső felé, hogy ne késsek túl sokat, amúgy is keresgélnem kellett még.

Eléggé antiszociális lettem a napokban, jobban, mint amennyire eddig voltam. Igaz, én sose voltam az a típus, aki utál az emberek közelébe lenni, és inkább bezárkózik a sötét szobába, ahol depressziós kislányt játszik. Én szeretek élni, és szeretek azok között az embere között lenni, akiket kedvelek. De ők eltűntek. Először Kath, aztán most Ophelia is. Itt maradtam tök egyedül, és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Már az is megviselt, amikor Kath lelépett, de most, hogy már Oph is. Nem hallgathatom többet a sok sületlenségét. Nem árasztja el a szobát vízzel. Nincsenek mászkáló pizzák és idegesítő kanári se. Egyedül vagyok a szobába, még úgy is, hogy a kisebbik Séllei a szobatársam. Őszintén ő nem rontja túl sokat a levegőt a szobába.
Olivért a bál óta nem láttam, nem keresett, és én se őt. Őszintén talán még ezt is mondhatjuk, hogy ha kimerészkedtem innen, akkor nagy ívbe kerültem őt. Nem akartam találkozni vele, mert tudtam, hogy akkor nem leszek képes magamba fojtani azt, amit legszívesebben az arcába üvöltenék. Tudom, hogyha megtenném, akkor abból semmi jó nem sülne ki, inkább csak még rosszabb lenne a helyzet.
Azonban ő sem nagyon törte magát, hogy láthasson, hogy találkozzon velem. Nyilván tökéletesen elüti az idejét valamelyik lánnyal a sok közül, akiket hülyít még rajtam kívül. Akárhányszor ez az eszembe jut, csak ideges leszek, és legszívesebben a falhoz vagy a földhöz vágnék valamit. De ehelyett a legújabb barátomhoz nyúlok... már napok óta.
Magamra kapok egy kék rövidnadrágot, valamint egy barnás kötött pulcsit. Nem tudom eldönteni, hogy melegem van-e vagy fázok. Egyszer ezt érzem, egyszer pedig azt, így arra jutottam, hogy kombinálom a téli és a nyári öltözetet. Maximum hülyének fognak nézni, de az kit érdekel? Feldobok még egy napszemüveget is, mivel nem szeretném, ha a hatalmas karikákat figyelné mindenki a szemeim alatt. Tegnap kimerészkedtem szemüveg nélkül, és észrevettem, hogy mindenki úgy figyel, mintha még nem látott volna kialvatlan embert. Napok óta nem tudok aludni...
Jóformán még fel sem öltöztem, amikor hirtelen elviselhetetlen szomjúság lett úrrá rajtam. Vízért könyörgött a szervezetem, így belebújtam a dorkómba és a konyha felé vettem az irányt. Hogy a konyhába eljussak át kell vergődnöm az előcsarnokon, ahol mindig van valaki. Gyűlölöm azt a helyet, mint ahogy a Nagytermet is. De valamit valamiért. Magam elé meredve, a külvilágot kizárva, az ujjaimat tördelve haladok át a csarnokon, amikor is valaki belém jön. Nyilván direkt volt, mivel telibe találta a vállam. Valaki véletlen nem jön ennyire neki a másiknak.
- R***nc. - közlöm ami legelőször eszembe jut a lány láttán. A vérnyomásom eddig is az egekben volt na de most aztán végképp a mennyekig repül. Alaposan megnézem magamnak, és nehezen sikerül összetennem, hogy honnan is ismerős ő nekem.
- Háát persze! Te vagy az a kis p***a... - Nem fejezem be mondatot. Talán ő is tudja, hogy a folytatás az lenne, hogy: aki összejár Olivérrel. Féltékeny vagyok. Nem kicsit, hanem iszonyatosan! Senki más ne nyúljon hozzá Olivérhez! Ő nekem kell!
Szemüvegemet feltolom a fejem tetejére, hogy rendesen a lány szemébe nézhessek, közelebb hajolok hozzá, majd suttogóra fogom a mondandómat.
- Nagyon vigyázz magadra Drágaság! -
Elhúzódom tőle de a szememet le sem veszem róla. Jó mélyen fúrom tekintetem az övébe, és ha a pillantással ölni lehetne, akkor Nina már halott lenne.

    Gondolataimba mélyedve indultam meg a lépcső felé, ami elvitt volna a keresett helyiséghez, csakhogy valaki nekem ütközött. Ugye ez is nézőpont kérdése, de részemről nem terveztem patáliát csapni, míg meg nem hallottam a rendkívül kedves jelzőt. Nos, nem vallom magam ribizlinek, így háztársam bizonyára összekevert valakivel. Higgadt mosolyt erőltettem magam és én is végigmértem.
- Bagoly mondja verébnek – bólintottam félre a fejem, de a görbe továbbra is ott csücsült rajtam. Na nehogy már nyuszika rohanjon el a puskával. Azért álljon meg a menet. Láthatóan tökéletes összhangba kerültünk, már ami egymás utálatát illeti, így a közös jövőt megalapozottnak tekintettem. Kölcsönösen mértük fel a terepet, míg mindketten azonosítottuk a másikat. Ő szólalt meg előbb, ami okozott némi fejfájást nekem. Eddig csak tervbe volt véve, hogy melegebb éghajlatra küldöm el, de most már egészen biztos volt. Sok mindenre szükségem volt, csak egy hisztis hárpiára nem.
- Először is törpilla fogjál vissza a stílusból. Másodszor pedig próbáld meg kulturált ember módjára elárulni, hogy mi bajod van – azt már nem tettem hozzá, hogy legszívesebben egy flakon Domestost borítottam volna a szájába, hogy öblögessen azzal. Pedig esküszöm a nyelvemen volt. Fogalmam sem volt, mire fel ez a nagy utálat, tekintve, hogy jóformán nem is beszéltünk soha. Hiába csikorogtak a kerekek, egyszerűen nem jutott eszembe semmi épkézláb magyarázat a dologra, szóval az inkompetens, buta libától várhattam az igen értelmesnek ígérkező választ.
- Már miért kéne? Csak azt ne mondd, hogy te jelentesz rám veszélyt – annyira lesajnáló volt a hangom, hogy az amúgy is idegbajos lánynak a maradék türelme is elfogyhatott. Nem különösebben érdekelt persze ez a tény, viszont mivel sejtettem, hogy nekem fog esni záros határidőn belül, így jobbnak láttam pontosan megtudni kirohanásának okát. Kicsit beleolvasgattam a fejébe – ne tudjátok meg… soha többé – és sikerült kihámoznom, hogy Olivér miatt pipa rám. Amiatt, ami ezer éve nincs. Sőt, soha nem is volt. Egyszerűen széles mosolyra húztam a számat, majd keresztbe font karral farkasszemet néztem vele.
- Nem érzed úgy, hogy gáz olyasmire féltékenynek lenni, ami nincs? Persze nem várom el, hogy a csöppnyi agyaddal megértsd mindezt, csak úgy felmerült bennem a kérdés – töprengő arckifejezést vágtam, mondhatni egyenesen élveztem. Kinek kéne Olivér? Na ne röhögtessen már. Ő volna az utolsó hím a földön, akit elfogadnék magam mellé bármilyen szinten. Az meg, hogy a házi pincsije is vakkantgat nekem, igazán nem hoz lázba. Neki kínosabb.

Nagyon úgy fest, hogy Ninácska nem tudja hova tenni a dolgot. Csak bárgyún mosolyog rám, és próbál visszavágni. Ingerült vagyok, feszült, és ideges. A tenyerem izzad, de nem foglalkozom ezzel, mint ahogy azzal se, hogy mindjárt sivatag lesz a belsőmből. Ujjaim ropogtatását is befejezem, és helyette ökölbe szorítom a kezeimet. Elnevetem magam a baglyos-verebes válaszon. Hát ha már ilyenekkel dobálózik, akkor dobálózzunk.
- A r**i nálad helytállóbb, mert egyszerre három pasival nyomulsz, meg még ki tudja mekkora volt ez a szám régebben, amíg az Edictum le nem buktatott. Szóval a helyedben inkább evésre vagy inkább másra használnám a számat. Nem tudhatom mit művelsz vele a legtöbbet. ... Mosolyogsz? -
Én is éppen olyan bájosan mosolygok rá, mint ő rám, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Amúgy eddig sosem olvastam az Edictumot. Nem érdekelt különösebben az a sok tárgya, amit összehordanak benne. De ennek ellenére volt, amikor felkaptam a fejem egy-egy cikkre. Pontosan ilyen volt az előző havi, aminek a címlapján új házvezetőnk díszelgett. Gondoltam hátha valami izgalom is lesz benne, így végiglapoztam. Ekkor akadt meg a tekintetem valami rovaton, ahol mások szerelmi életét ecsetelték erőteljesen. Végigolvastam, és teljesen kiakadtam. Tudom, hogy csak pletyka, de minden pletykának van valóság alapja. Lehet, hogyha nem most, ilyen lelki állapotomban jön nekem Nina, akkor semmi fesztivál nem lett volna. De most pont a legrosszabbkor talált meg magának. Vagyis hát, a legrosszabbkor jött nekem. A törpillás mondatát válaszra se méltatom, de ami utána jön, na az már megér egy misét. Hangosan felnevetek, és ha eddig nem szegeződött ránk minden tekintet, akkor majd most ettől a nevetéstől fog. Megcsóválom a fejem, majd széles és iszonyatosan gúnyos mosollyal válaszolok Ninának.
- Én? Ugyan kisanyám... a libidód éppen eléggé nagy veszély rád nézve. Nem akarom tovább fokozni az állapotodat. -
Megvonom a vállam, majd hirtelen megszédülök. Egy pár pillanatig forog velem a helyiség, kicsit el is sötétedik minden, de szerencsére nem dobok egy hátast.
- Amúgy szeretetszolgálatost játszol vagy ...? -
Nagyokat pislogok rá, miközben Nina kicsit megszűnik létezni a világban. De "szerencsére" hamarosan egy újabb monológot zúdít rám. Valószínűleg most esett le neki, hogy miről is magyarázok neki. Kicsit lassú a felfogása a Drágának, de mit várok tőle?! Csak rá kell nézni.
- Ninácska ugye tudod, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja... Na meg ne mondd azt nekem, hogy nem kellene neked Olivér, mert az ilyeneknek, mint te mindegy milyet és kitől, csak kapjanak... -
Rákacsintok, és a gúnyos mosoly továbbra is ott ül arcomon.

    Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam megverni, és egy Avada Kedavrával leszerelni VÉGLEG. Csakhogy hiába jött a következő cseppet sem kedves megjegyzése, mivel hazugság volt, nem hatott meg. Lesajnálóan pillantottam rá.
- Innen is látszik, hogy egy buta liba vagy. A te szádba is sok minden járhatott, csak sajnos a Domestos nem, pedig nemcsak a mondandód miatt érné meg fertőtleníteni. Már szinte rá is állt a formája a napi rutinra – hagytam, hadd higgye azt, hogy nekem ezernyi partnerem van. Kár is lett volna tagadni, mert alapjáraton akármit mondok, nem hisz nekem. Elvből gyűlöl olyasmiért, amit nem is csináltam, innentől kezdve pedig falra hányt borsó. Mindenesetre pincsi létére egész kis harapós, tetszetős darab, úgyis régen szópárbajoztam már gyerekkel. Itt az ideje helyretenni a dolgokat, amíg még nem túl késő. A nevetésére többen odafordultak és most már igen élesen hegyezték a fülüket, mert a pletyka szagára az emberek mindig gyűlnek. A beszélgetések elhalkultak körülöttünk, csendben hallgatóztak, hátha valami hírt kapnak a balhéról. Végtére is két rellonos igen ritkán esik egymásnak, főleg a csarnok kellős közepén. Arról nem beszélve, hogy ilyen triviális és jelentéktelen dolog miatt. Kész vicc az egész.
- Az állapotom jól van, te viszont nyúzottnak tűnsz. Szerelmi bánat? – mosolyodtam el ártatlanul, mert teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi a gyenge pontja. Egyértelműen Olivér és, ha valahol meg tudom fogni, az ez a pont lesz. Itt kell a földbe döngölni, különben még azt hiszi, hogy előrébb jár. A legilimenciának köszönhetően téved. De kár! Csak figyeltem a szédelgését, nem reagáltam neki semmit, már vártam a következő epés megjegyzését. Ha nagyon akartam volna, megsértődhettem volna, de nem tettem, főleg nem stabil párkapcsolattal a hátam mögött. Nyilván David érdeklődve hallgatná végig, pluszban pedig porba átkozná Sofiát. Nem sajnálnám a lányt. Ha már a Taigetosz nem működik, legalább máshogy szelektáljuk ki a nyomorultakat. Bár egyszer a darwinizmus következményeképp úgyis kicsinálná magát, nem kéne a segítségünk. Végighallgattam az újabb sértésnek szánt valamit és immáron egészen fölényesen mosolyodtam el.
- Ez rád is vonatkozik. Nem mellesleg nem én vagyok Olivér játékszere, akit egy-egy alkalomra felhúz, mert arra ugye azért még jó, aztán arrébb dob – kacsintottam rá. Köztudott, hogy összejárnak éjszakára, de ennél több nincs köztük. Ácsingózhat Sofia egy kapcsolatért ezzel a szoknyapecér tahóval, de esélytelen, mert Olivér teljesen alkalmatlan a feladatra. Neki nincs szüksége ilyesmire, soha nem is volt, játszani szeret, erre pedig a libuska éppen megfelelő.
- A fejed tetejére is állhatsz, akkor is csak egy eszköz, egy játékszer leszel. Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi – olyan halkan beszéltem neki és olyan szánalommal, hogy az már tényleg fájdalmas volt. Legalábbis neki az lehetett, én végtelenül élveztem a beszélgetésünket.

Csodálatosan beindult az adok-kapok. Hol én vágtam vissza, hol ő, és amikor ez a lavina elindul, akkor nincs megállás. Egyre csak csúsztunk lejjebb és lejjebb azon a bizonyos lejtőn. Nőkhöz nem méltó módon osztottuk egymást úgy, hogy nem is ismertük rendesen a másikat. Én Ninát az Edictumos pletykából ismerem, valamint párszor elhaladtunk egymás mellett az iskolában. Sose vettem a fáradtságot, hogy megismerkedjek vele, mert valami oknál fogva a kezdetektől unszimpatikus. Viszont azzal, hogy így lecsapja a magas labdákat, kezd egy jobb fejnek tűnni. Nem az a rellonos fajta, aki összevécézi magát, ha valaki csúnyábban szól hozzá Sajnos manapság már ilyenek is akadnak köztünk. Viszont nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy öribarik legyünk. Jelen esetben az agyam mindenen kattog, csak ezen nem, mint ahogy azon sem, hogy sárga földig alázzuk magunkat éppen ezzel az egész műsorral. A nézőközönség száma egyre csak nő és nő. Lassan már a fél csarnok tele van diákokkal, de szerencsére sehol egy tanár. Na még az hiányozna ide, bár különösebben nem hatna meg.
- Tőled tanultam mindent... - közlöm, majd rákacsintok és lassan de biztosan kezd eltünedezni a mosoly az arcomról. Hallgatom, hogy mit mondd, de olykor egy-egy mondatrész kiesik, nem fogom fel. Hallom, hogy mond valamit, de az agyamig nem jut el. Emiatt a szerelmi bánatos részre sem tudok odafigyelni, így reagálni se reagálok rá. Látom, hogy mozog a szája, de hirtelen megszédülök. Oldalra kapom a tekintetem és kissé megrázom a fejem. Próbálok visszatérni a valóságba, de ezt Nina akár annak is betudhatja, hogy eltalálta a dolgot, emiatt nézek félre, a fejrázás pedig egyenlő lehet egy nemleges válasszal. Ez az Sofi... neked is pont most kell rosszul lenned.
Nagy nehezen újra feldolgozom az információkat, és a következő pár mondatával a tűréshatárom legszélén táncol. Az első két mondatánál még jobban ökölbe szorítom a kezeimet, és újra gyilkos tekintettel méregetem Ninát. Nem válaszolok, mivel esélyem se lenne. Ő mondja tovább a magáét. Fejembe visszhangozni kezd az utolsó mondata: " Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi.". Kétszer-háromszor újra hallom a fejemben, majd fel sem fogva, hogy mit csinálok öklöm meglendül Nina felé. Reményeim szerint a kézkoordinációm még megfelelő és állcsonton találom a lányt. Bátyámmal és ikertestvéremmel is elég sokat verekedtünk otthon, így ez már egész jól megy. Remélem a rutinom nem most hagy alább.

    Csak egy icuri-picurit tapintottam a lényegre. De tényleg nem nagyon. Végül is kit zavar, ha a fejéhez vágják, hogy egy éjjeli pillangó, ráadásul azt is megkapja, hogy sosem fogják viszont szeretni, mert csak egy játékszer? Nos, Sofia azok közé tartozhat, akit ezek a dolgok meghatnak. Reakciója, miszerint tőlem tanult, lepergett rólam. Kissé kínosan fedeztem fel a körénk gyűlt tömeget, nem szerettem a felhajtást. Az egész annyira nonszensz volt, hogy az elmondhatatlan, egyszerűen nem fért be a hajam alá, hogy ezt miért itt, miért most és miért mindenki előtt kell tisztázni. Jah, és azt meg sem kérdeztem, hogy a kedves mondandóját miért így kell elővezetni. Azt hiszem, nagyjából ezzel zárult is a problémakör, mármint részemről.
    Meg kell mondanom, ellenfelem szívós, nem adja fel egykönnyen. Ritkán találkozni ilyesmivel, azonban tekintetbe véve, hogy jelenleg épp a sértegetésem terén akar brillírozni, nem tudtam elismerni, vagy akár szimpatikusnak találni. A gyomrom fordult fel attól a cirkusztól, amit csapott, nem is csoda, hogy számomra végszóként funkcionált az utolsó két mondatom. Mivel ingoványos talajra léptem, így jobbnak láttam, ha bebiztosítva szállok szembe Sofiával, amit jól is tettem. Könnyedén keltette fel a figyelmemet ökölbe szorult keze, majd a pillanatnyi lefagyása, számítottam arra, hogy valamelyik oldalról meglendíti a kezét és megpróbál bemosni nekem. Talált, süllyedt. Áldom magam és a reflexeimet, mert pár centivel az arcom előtt elkaptam a kezét és bár a szele elég erősen megcsapott, sőt, még súrolt is a keze, egy hátratántorodáson kívül több nem történt. Összeszűkült szemmel néztem rá. Picit éreztem az állkapcsom, de hála a magasságosnak nem talált telibe, mert akkor egészen valószínű lenne, hogy büdös bogárként kiterülve fetrengenék a csarnok kövén.
- Ejnye Sofia, fáj az igazság? – vasmarokkal tartottam a kezét és felkészültem rá, hogy ha ismét nekem esne, akkor védekezhessek. Részemről nem szándékoztam verekedésbe bocsátkozni, több szempontból sem. Így is megfagyott körülöttünk a levegő, főleg, hogy a vitánk tettlegességig fajult. Másrészt viszont elég sápadt a lányka és valószínű, hogy egy enyhe suhintás is kiütné, én pedig nálam gyengébbel nem kezdek. Erős volt talán, amit mondtam neki? Nyilvánvalóan. Azonban magára vessen, hiszen az ő érdeme, hogy kiprovokálta.

Sajnos nem sikerül úgy az ütés, ahogy terveztem. Nina reflexei jobbak, mint én azt gondoltam. Majdnem eltalálom, talán még kicsit súrolom is az arcát öklömmel, de telibe nem találom. Kár érte. Pedig szívesen megnéztem volna, hogy hogyan terül ki a padlón, az én nagy örömömre. Az ütés pillanatában még a levegő is megfagyott a csarnokban. Ha lenne légy idebenn, akkor biztos lehetett volna hallani a zümmögését. A diákok csendben figyelték, hogy mi lesz ennek a vége. De Nina nem ütött vissza, így a mókának annyi. Nem fogom még egyszer megpróbálni eltörni az állát. Köszönöm egyszer elég volt ekkora erőt belefektetni a dologba. Az is csoda, hogy én nem estem hátra, mert annyira pocsékul vagyok. A szédülés állandóvá vált főleg a nagy "erőbedobás" után.
Nem válaszolok a -nyilván- költőinek szánt kérdésére. Biztos vagyok benne, hogy ő sem várt rá választ. Na meg mit reagáljak erre? Igen fáj?! Már megint hülye vagy, mert Olivér egyszer az enyém lesz?! Előbbi az igazság, de nem fogom beismerni neki, hogy ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Olivér sosem lesz az enyém. Bármennyire is szeretném, nem fogom tudni őt megszerezni. Ő az örök agglegény, aki amíg csak működőképes, addig fogja űzni az ipart, addig fog garázdálkodni és sok nő fejét elcsavarni. Nem tudom miért ringatom magam ilyen gyermeki vágyálmokba. Fel kéne végre dolgoznom, hogy felesleges minden próbálkozás. Nem érdeklem, nem keres, van neki más, akivel tökéletesen elüti az estéjét. Én pedig csak a pótlék vagyok, aki akkor kell neki, ha nincs más. Ezzel egészen addig tökéletesen ki voltam békülve, amíg egyszer a kis zugban meg nem ölelt, majd utána együtt mentünk el a 20-as évek bulira, ahova Ő hívott el engem. Néha úgy érzem, hogy fontos vagyok számára, hogy ő is érez valamit irántam. De ez az érzés amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is, mert rögtön bebizonyítja, hogy már megint beképzelem a dolgokat. Lehet a legjobb lenne ha örökre békén hagynánk egymást?
Teljesen lefagyva állok Nina előtt. A gondolataim elkalandoztak, és megszűntem létezni a nagyvilágban. Homályos tekintettel bámulok hol Ninára, hol a körülöttünk összegyűlt tömegre. Hirtelen erőteljesen verejtékezni kezd a homlokom, és a szédülés elviselhetetlen szintekre jut. Egyik kezemet a szemem elé kapom, és kicsit megdörzsölöm, de semmi változás. Belülről valami szorító érzés kerít hatalmába, és alig kapok levegőt. Mintha pánik rohamom lenne vagy valami ilyesmi. Pedig nem. Én sajnos sejtem, hogy mi bajom lehet. Buta, buta Sofi... Levegő után kezdek kapkodni, mert immár a rémület is rásegít a "fuldoklásomra".
- O-or-orvost! - nyöszörgöm, majd hirtelen elsötétedik a világ én pedig összerogyom ott, Nina lábai előtt, mindenki szeme láttára.