Vicces. Azt hiszem, hogy ezzel a szóval tudnám leírni az elmúlt 2 napomat. A tegnapi azzal telt, hogy felkeltem és azonnal neki kellett látnom a pakolásnak. Anyám persze berongyolt a szobámba és a fél szekrényemet kirángatta, hogy hogy vihetném így magammal, ha még rendesen sincsenek összehajtogatva?! Mikor végre elvonult, szépen nyugodtan mindent a helyére tettem, ellenőriztem a dolgaimat, este pedig nyugovóra tértem.
Ma reggel, amint felkeltem, egy hatalmasat sóhajtottam. Vissza kell térnem, ismét az emberek közé. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, illetve, hogy most is úgy fognak-e rám nézni mint anno. Tény, sokat segítettek abban, hogy a lelkem megerősödjön, és vissza tudjak szólni, ha valaki nem illendően beszél hozzám, szóval köszönöm nekik, de túl jó munkát végeztek. Ritkán megyek emberek közé, és ők se nagyon jönnek hozzám, mert tudják, hogy elég 2 mondat, és a porig alázom őket. Pedig néha nincs is szándékomban ezt tenni.
3 bőrönddel és 2 kis táskával indultam neki a vonatnak, ami új iskolám felé vitt. Szüleimnek intettem egyet, érzelmes búcsút csak is Annától vettem. Anyámék nem érdemlik meg az ölelkezést, legalábbis tőlem nem. Mikor már a vonaton ültem, és az elindult a lelkem megkönnyebbült. Mostantól élhetek szabadon! A vonat lassan ment, de kiélveztem az egész utat, bármennyire is rövid volt. Végig kifelé bámultam az ablakon, néztem az elsuhanó fákat.
Jó idő volt, érezhetően közeledett a tavasz. Mikor megérkeztem, a szemembe azonnal belesütött a nap, ami nem volt épp egy kellemes érzés, de felkaptam a napszemüvegemet, majd haladtam tovább. Rengeteg cuccom volt, egyedül, ilyen kis apró lány létemre alig bírtam el, mindig elejtettem vagy az egyik bőröndömet, vagy az egyik kis táskát a kezemből. Vettem egy mély levegőt, majd amennyire tudtam, mindent magamahoz szorítottam, és szerencsére hamar felértem új otthonom kapuja elé. Beléptem rajta, majd mikor már a bejárati csarnokban voltam, egy másodperc alatt kiesett szinte minden a kezeim közül. A bőröndjeim szanaszét hevertek a földön, én pedig már nem bírtam tovább, kaptam egy kisebb dührohamot. Belerúgtam az egyik táskámba, majd leültem melléjük a földre.
- A francba már! Mondtam, majd karba fontam a kezemet, és csak üldögéltem. Aki errefelé fog mostantól járni, az biztosan furán fog rám tekinteni, de nem érdekel. Egy ideig még nem fogok felkelni, elfáradtam, és elegem van ezekből a hatalmas pakkokból. Remélem nem mostanában kell majd újra a kezem közé fognom ezeket, bár, ha minden jól megy, ez így is lesz. Nem szeretnék újra költözködni, utálom.