Hangulatfokozás - A&A

A nap nagy részében pihengető és kivételesen nem áldozatokra leső Cupido úgy gondolta ne teljen ez a nap se haszontalanul, legalább átpásztázza a környéket. Ma a kastélyon belül nem érzett affinitást a nézelődéshez, így a környéket nézte meg. Átreppent a Réten, járt a tisztáson, sőt egészen a vízesésig elrepült, de nagyon munkálkodnia nem kellett. Meglátszik az embereken is az Ősz, nem sokat járkálnak, beköszöntött az iskola, a munka, mindenkinek dolga van. Nem lesz ez így jó. Cupidora nagyobb szükség van itt, mint azt bárki gondolná, ő pedig most önhatalmúlag szolgálatba helyezi magát.
Mit is jelent ez? Nem mást, mint, hogy ha lát olyan párost, akiben csak szikrányi reménye is van, nem sajnálja nyilait, ezzel a gondolatmenettel a fejében reppen a Faház felé, amiből mintha beszélgetés zaját szűrné le. Lehet, már csak hallucinál, mert annyira munkát keres magának, de azért jobb utána nézni. Így nem lehet gond! Igaz?
Mikor közelebb kerül és belát a kis ablakon, egy férfit pillant meg és egy nőt. Nem látszik semmi különös, elég ridegen állnak látszólag egymáshoz.
eljött az ideje elővenni a Cupivarázst és valami olyan pluszt adni nekik, ami sokat segíthet. Előhúzza a nyilacskákat, majd pontos és precíz helyzetfelméréssel a lány fenekébe lő egyet, majd a másikat a férfi lábába. Ezután, mint aki jól végezte dolgát összecsapja pufók tenyereit, felkuncog, majd elhagyja a terepet minden nyom nélkül.
A nyilacskák rövid időre szólnak, de bemelegítésnek jó volt a nagy menet előtt, a párocskának meg csak segítség lehetett, hiszen ki ne örülne egy kis szimpatizálásnak, vagy valamivel többnek.

Leonie

Végtelenül boldog volt a lányka vallomásától, egyenesen repesett a szíve, még ha ezt nem is tudta volna így megmondani, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy Leonie arcát csodálja. Aztán előre hajolt, azonban legnagyobb meglepetésére a lány puha ajkai helyet a homlokával találkozott, és már-már úgy tűt, szokássá válik náluk ez a lefejelősdi, noha ez úttal legalább nem lett vérontás a vége.
- Au... - nyögött fel azért Nathaniel szolidan, miközben a fejéhez kapott, viszont alig egy pillanattal később már sokkal jobban érdekelte, hogy szívének szerelme nem szerzett-e nagyobb sérüléseket. - Te jól vagy? - simogatta meg a fejét azzal a szándékkal, hogy elmulassza vele a fájdalmat, holott most hirtelen nem is tudta, miért képzeli magát gyógyítónak, mégpedig abból a fajtából, akik csak a tévében képesek eredményekre.
Aztán Leonie lehúzta őt magához, és a fiú megkapta az annyira vágyott csókot, finoman viszonozva a lány érintését. Egészen kimelegedett ettől az apróságtól is, hiszen ez Leonie volt, az ő gyönyörű, szépséges, csodálatos szerelme, és most végre együtt lehettek. Mégis hogy lehet vajon, hogy eddig eszébe sem jutott máskor megcsókolni a lányt? Ez bizony hatalmas mulasztás!
Mikor elmúlt a pillanat, engedelmesen indult a lány után fölfelé, földöntúli mosollyal az arcán hallgatva a történetet.
- Én is nagyon szeretek fára mászni! Az árvaház udvarán volt egy hatalmas fa, csupa vastag ággal, és azon nagyon jól lehetett üldögélni. Imádom a magasságot! - lelkesült, miközben a lány kezét szorongatta.
Aztán felértek, és Nath is szétnézett, és megállapította, hogy kifejezetten kellemes helyre kerültek.
- Ó, nagyon jó ötlet! - kapott az alkalmon, és elkezdett keresni valami éleset, amivel a fába kaparhatták a nevüket. Ő felírta a falba azt, hogy Leonie, csupa férfias betűvel, de hát egy kődarabbal máshogy nem is nagyon lehet, aztán a lány kezébe nyomta az írószerszámot, hogy ő meg a fiú nevét karcolhassa bele a fába.
Elkapta őt hátulról, és magához ölelte, arcát a lány hajához simítva, és csak élvezve a közelségét.

Riri<3


Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni.
Tekeredik a rétes, kígyó akar lenni.
Énekelgetem magamban ezt a nótát, miközben rajzolom a zöld kígyót. Óvodában mindig az volt a bajuk a néniknek, hogy csak ezt az állatot vagyok képes lefirkantani. Nem tehetek róla, hogy ez megy a legjobban! A kis füzetecském tele van mindenféle kígyókkal: zölddel, sárgával, mintással, hosszúval, röviddel, vékonnyal, ducival, kinyújtott nyelvűvel, illedelmessel. Talán egy-kettőt neki adok valamelyik barátomnak, biztos tetszene nekik, legalábbis David azt mondta minden kis apróságnak örül, amit tőlem kap, úgyhogy mindennap megkeresem és adok neki egy puszit. Örülök, ha boldog és a puszimat nem sajnálom tőle. Ám az a baj, hogy csak puszóra van időnk, mindig sietnie kell. Hiszen elkezdődött számára a tanítás, így tanulnia kell. Bár ő nem az a fajta, aki tököl a magolással, de van neki más dolga is. Ilyenkor Ellt szoktam meglátogatni, aki, ugyanannyira elfoglalt, mint David, de ő mégis szakít rám időt. Ám mivel nem nagyon szeretnék az idegeire menni a napom 24 óráját nem töltöm vele. Elméletileg nekem is az előkészítőbe kéne járnom, de kiharcoltam István bácsinál, hogy erre az évre még hadd ne kelljen, szerencsére beleegyezett. Nem igazán szeretnék suliba járni, jobb nekem ha csak játszom. Biztos itt is béna lennék és csak rossz dogákat írnék. Vagyis, ami azt illeti... azt sem tudom, hogy itt miként mennek a dolgok. Talán ki kéne próbálni? Nem, nem, nem és nem! Jobb nekem így.
Mellesleg a faházban vagyok és a földön fekszem, olyan megnyugtató itt, csak kissé unalmas. Jöhetne valaki... Ezt a kígyót összefirkálom, majd felállok és járok egy kört, de nem lesz jobb. Sóhajtok egyet, majd ledobom magam a babzsákra, miközben abban reménykedek, hogy valaki idetéved, elvégre ismert a hely, nem igaz? Bele van pár gondolat vésve a fába, ez jelent valamit, csak sajnos nem tudom kiolvasni. Nyú.

Zalcsi rokon *_*
kora délután

Egy ideje nem mozdultam ki a szobámból, csak az étkezésekkor, vagy ha sürgős dolgom volt. Szomorú voltam, persze nem annyira, mint mikor kiderült, hogy a szüleim vagy a nagyanyám és Lola meghalt, annyira azért nem éreztem mély fájdalmat. De szenvedtem egy ideig, számomra felfoghatatlan volt, hogy életem szerelme dühös rám és találkozni sem akar velem. Én, én, én... ezt képtelen voltam elfogadni, azt hittem Biancával fogom leélni az egész életem meg minden. Mostanra pedig belátom: hülyeség volt az egész. Csak 14 évesek vagyunk, még előttünk az élet, olyan sok mindent fogunk még véghez vinni, csak egymás nélkül. Azt viszont eldöntöttem, hogy egy ideig nem szeretnék barátnőt. Talán hónapok múlva, de ez még egy friss seb, idő kell, hogy begyógyuljon. Mellesleg tényleg nem találkoztunk Biancával, ugyanis én külföldre utaztam, Vincenték családjához, mégha nem is vagyok most meg olyan jól a családommal. Vinci tényleg alig van otthon, Janey le sem tudja tenni a babát, még kimozdulni sem tud. Persze néha én is vigyázok a babára, de nekem is megvan a saját életem. Sajnálom Janey-t, mindig is tudtam, hogy Vincent nem rossz ember, csak nem kéne vele összeházasodni. De legjobban Tristant sajnálom. Mi van, ha pár hónap múlva Janey kiteszi a házból Vincentet és egyedül fogja felnevelni a kisbabát. Iszonyú rossz érzés lehet apuka nélkül felcseperedni. Azért természetesen én is ott leszek mellette, de nem tud majd rám az apjaként tekinteni. Amúgy csak pár napja érkeztem haza Franciaországból, tetszett Vincent szüleivel lenni, legalább addig sem gondoltam a Bagolykőre. Csak az a bibi, hogy így kihagytam a vizsgákat, amik természetesen a bukáshoz vezettek. Mivel nem szeretnék újra elsős lenni kitaláltam, hogy majd írok egy kérvényt az igazgató úrnak, amelyben az fog szerepelni, hogy hadd legyek másodéves. Szeretnék Đominiccal együtt végezni és többet tanulni, most már teljesen oda tudok összpontosítani a tárgyakra.
Ebben a pillanatban pedig eldöntöttem, hogy kinézek a rétre, hátha találok egy ismerőst, mindenesetre a kezembe veszek egy könyvet, hogyha mégis egyedül lennék elüssem az időmet. Bár kötve hiszem, hogy senki sem lenne ott, mert iszonyú sokan járnak ebbe az iskolába, valaki csak kinn van. Egy sötét csőfarmerben és egy világoskék ingben indulok útnak sportcipővel a lábamon. Az egyik kezemet a zsebembe süllyesztem, a másikban pedig a könyvemet tartom. Talán kicsit nőttem, nem? Legalábbis én úgy vélem... Most már igazán férfiasnak tartom magam, kinézetem alapján és amúgyis, szerintem elég sokat változtam. Azért sajnálom, hogy az utóbbi pár évben nem volt férfi akivel megbeszélhettem volna az ügyeimet. Jó, Vincenttel dumálgathattam volna erről-arról, de őt sosem éreztem magamhoz olyan közel, mintha az apám lenne. Mindegy is, már nem foglalkozom vele. A folyosókon néhányan megbámulnak, de különösebben nem foglalkozom ezzel, tudom, hogy jól nézek ki.
Mikor kiérek a rétre letelepedek az egyik padhoz, körbenézek és megállapítom, hogy egy ismerős sincs a közelemben. A francba! Legalább itt van velem a könyvem. Kinyitom azt és olvasni kezdek. Juhúú...

Ruha

Keiko Sama


*Fának nekidőlve állok, egy sűrű erdőben. Nem tudom, hol vagyok, hiszen elég sötét is van, és nem tartozik a hobbijaim közé, hogy erdőket keressek fel. Bármerre nézek, nem látok kivezető utat. Hideg van, ezért elindulok az egyik irányba, nem akarok ott helyben szétfagyni. Alig megyek pár lépést megállok, megijedtem. Felnézek a fára és egy kis madarat veszek észre. A madárka kitárja szárnyait és elrepül, csodálva figyelem. Nem, nem a repülése volt ilyen bámulatos, hanem az, amit hallottam, igen, mert valamit biztosan hallottam. Megreccsen mögöttem a bokor, én odakapom a fejemet és a fülemhez teszem a kezemet. Egyre tisztábban hallok mindent, hallom a madarak csiripelését, a szél fújását, ahogy a fák meghajolnak és az apró állatok mozgolódását. Egy megnyugvó nevetés hagyja el a számat, ezt is hallom. Csodálatos érzés megint teljesen normálisnak lenni, nem tudom hogyan történt, de ez nagyszerű. Lehet, hogy megszűnt valami átok, ami rajtam volt? Ekkor már az sem érdekelt, hogy hogyan kerültem egy erdőbe, csak elkezdek rohanni. Versenyt futok a széllel, ami közben susog a fülembe. Ahogy az avarba mélyed a lábam, néha megreccsen valami, mindig meg akarom nézni mi az, de a lábam nem akar megállni, csak futok és futok. Hirtelen egy fehér fény jelenik meg előttem, a szemem elé teszem a kezemet, de azonnal megvakít a fény.
Lassan kinyitom a szememet, megkönnyebbülve látom, hogy az erdő eltűnt és megint emberi helyen vagyok. Van valami fény a szobában, de ezzel most nem törődök, csak újra lecsukom a szemem és hallgatózni kezdek. Szeretném hallani a szél huhogását, a kinti élet hangjait, ki kell élveznem, hogy megint hallok. Semmi, nem hallok semmit. Kipattan a szemem és hirtelen nem tudok levegőt venni, majd mindenre rájövök. Elaludtam és csak egy álom volt. Felébredtem és visszatértem ebbe a fenséges, káprázatos, tökéletes világba. Miért? Miért nem lehettem volna még egy kicsit boldog? Eszembe jut a fehér fény, ami most is belengi a szobát. Felülök és a forrás felé nézek. Egy lányt pillantok meg, pálcával a kezében. Ő volt az, aki felébresztett. Nem érdekel, hogy akarta-e vagy nem, megtette. Pont hátrafordul így kihasználom az alkalmat és mögé szaladok úgy, hogy ne vegyen észre. Első tervem az volt, hogy szellemnek mondom magamat és megijesztem, de az csődbe ment, mikor megfordul és pont belém ütközött. Hoppá talán egy kicsit túl közel álltam, új dolgot kell kitalálnom. Miután nekem jött azonnal a földre esik és a szemében félelem látszódik. Magamban mosolygok egy jót, de ezt kívülről nem mutatom, csak nézek a szemébe, mint egy őrült. Kérdéseit, nem válaszolom meg, pedig érdekelne engem is, hogy Ő miért jön be valakinek a magántulajdonába. Inkább csak a tervemet szövöm, ami hirtelen be is ugrik.
Még mindig a szemébe nézek, de egy kicsit oldalra döntöm a fejemet, mint aki nem érti a beszédet. Majd felé hajolok, hiszen ő még mindig a földön fekszik és rádőlök úgy, hogy ne érjek hozzá, de a fejem csak tíz centire legyen az ő arcához. A szemkontaktust még most sem hagyom abba, de hozzáadok egy pluszt, elkezdek vicsorogni, mint egy veszett kutya. Néhány másodpercig ezt folytatom, de utána kidugom a nyelvem és a nyaka felé közelítek. Már majdnem megérintem, mikor felugrok, és a sarokba vetem magam. Ott térdre állok és az ég fele nézek, aztán vonyítani kezdek, mint a farkasok. Két vonyítás után abbahagyom, de még nincsen vége. Újra a lány szemébe nézek és elkezdek rohanni felé. Előtte egy kicsit még megállok, hogy az utolsó frászt hozzam rá. A karjához emelem a kezemet és végig húzom rajta a körmeimet. A karmolás csak pár másodpercig lesz látható, de utána teljesen elmúlik, csak az emlék marad ki csinálta. Aztán fogom magamat és kiszaladok a házból, a kétségeket pedig otthagyom neki. Miután elég messze kerülök mindentől, még egyet vonyítom csak a hecc kedvéjért, majd elindulok a kastély felé.*

Tinédzser l'amour

Miket tud ez a fiú? Hát miket? Kézrátéttel gyógyít, egy mosollyal agyat mos, és olyan csodás haja van, amibe kishölgyünk legszívesebben belecsavarná magát, hogy olyan lenne tőle, mint egy ínycsiklandó burrito. S Leonie most teljesen ingyen hozzájutott mindehhez a csodához a Cupido shopban! Micsoda mázlista!
-Ühhüm – bólogat, akár a kiskutya a Lada hátsó szélvédője mögött. Hogyan ne lenne jól, mikor végre megkapta a hőn áhított nagy szerelmet? Ráadásul lassan kezdi elengedni magát ebben a számára teljesen új érzelmi kavalkádban. Amúgy is erősen fizikai kontaktus függő, képzelje el a kedves olvasó, hogy most aztán egyfolytában a srácot tapizza, és simul hozzá, mint a kedves kis alienek Ripley hadnagyhoz.
-Kviddicsezned kéne! Velem! – lelkesedik csillogó szemekkel, bár idén csak cserének jelentkezett, mivel nehezére esik pályára repülni volt csapattársai ellen. Senkit nem szeret bántani, de hogy pont a Griffeket akarja kicsontozni? Ez valahogy nem megy neki.
-Várj csak… - teszi hozzá megilletődve, miután már ott virít mindkettejük neve a falon, és még egy szívecske is került köréjük.
-Te azt mondtad, hogy árvaházban..? – megfordul Nath ölelésében, és fejét hátradöntve pislog fel rá. Kellett egy kis idő, mire leesett neki, hogy a fiúcska minek üldögélt pont egy árvaház udvarában növő fa ágain. De hát ez… szörnyű!
-Mi történt a szüleiddel? - talán nem éppen illendő a magánéletben való turkálás, de úgyis annyira szeretik egymást, hogy ez nem okozhat problémát kettejük között. Legalábbis Leonie így hiszi.
-Tudod mit? – vigyorodik el, miközben kikerüli szívszerelmét, és lehuppan egy babzsákra, majd kicsit közelebb húzza magához a mellette lévőt is. Nem engedheti meg magának, hogy kiessen Nathaniel hatósugarából, pedig a srác olyan édes, hogy egészen bizonyosan mindenki ’sugar-fertőzést’ kap mellette.
-Az én családom biztos nagyon fog szeretni téged, ha bemutatlak nekik. Bár egyszer már írtam rólad - vonogatja meg a vállát. Természetesen a találkozásuk után részletes beszámolót küldött az otthoniaknak, elvégre nem minden nap találkozik az ember lánya szép vörös fiúcskákkal.
-Csak akkor még nem... - ráhunyorog szívének egyetlen hagymakarikájára, majd izgatottan átmászik az ő babzsákjára, és szembefordulva vele, belecsüccsen az ölébe.
-Én akkor most a barátnőd vagyok? - ezerwattos vigyort villant, majd újra homlokráncolásba kezd.
-Vagyis... nem neked kéne megkérdezned, hogy leszek-e a kedvesed? Vagy ezt így nem szokták? Hát legalábbis egy randevúra el kéne hívnod, nem? Vagy ez most az? - derül fel egy pillanatra. - Nem is tudom, mindig úgy képzeltem, hogy lesznek majd gyertyák meg virágok és szép zene. De talán nem kéne felgyújtanunk a faházat... - mondjuk virágot kapott, de mit várunk egy kislánytól, aki herceges meséken nőtt fel? Igen magasra nőttek az elvárások már...

Angelina meg a szárnyas bajkeverő

Az idő kezd lehűlni, nem mintha ez zavarna. Jelenleg jól érzem magam itt, még úgy is, hogy kérés nélkül akadt társaságom. Mázli, hogy a másik nem zavar túl sokat. Nem mintha ez változtatna bármin is, már akkor feladtam a nyugalmat, mikor felmászott az illető a lépcsőn. Nem mintha feltett szándékom lett volna most elmélkedni az élet fontos kérdésein, de egy kis magány nem lett volna rossz, hogy egy kicsit önmagam lehessek. Nem meglepő, a rellonsok túlnyomó többsége szerepet játszik, én se lógok ki a sorból. Mintha az egész ház holmi elcsépelt drámaszak lenne...
Nem mondhatom, hogy túlzásba viszem az ismerkedést, még csak azt sem, hogy kitörő örömmel fogadom. Közömbös vagyok, mint általában mindig, ha megfordul a közelemben egy idegen. Hogy mutassak egy szeletet magamból, azt ki kell érdemelni, nem adok akárki kezébe ütőkártyát, hogy aztán a későbbiekben felhasználhassa ellenem, és igen, nem sokan tapasztalták még a lényem kellemesebbik felét. Pedig van, igaz marha mélyen elásva. Nem vagyok jégkirálynő, vagy olyas valaki, aki csak úgy hobbiból űzi el maga mellől az embereket, zárkózott annál inkább. Az az egy év, amit távolt töltöttem épp elég volt ahhoz, hogy száznyolcvan fokos mozdulattal rúgjak fel mindent, ami egykor én voltam. Láttam, mennyire tönkre lehet tenni valakit, pusztán szavakkal, ahogy azt is, hogy az átok alig két másodperc alatt találjon célba, ezzel is kiontva egy életet. Rossz helyet választottam a külön életre, vitathatatlan tény, de mégse mondhatom el, hogy bánom. Nem, korántsem sajnálom, hogy az álomvilág, amiben éltem, egy nap hullott darabokra, és a helyét átvette a józan, felettébb undorító valóság, ahol azt tényleg nem mindegy, mikor, mit és főként miért teszel, ahol egy állítólagos legjobb barát képes a halálba üldözni, ahol senkinek nem számítasz, mert mindenki csak magára gondol, elvégre, ha az életed a tét, hajlamos vagy szemet hunyni az empátia felett.
- Van benne valami - ejtem ki a szavakat, amiket nem igazán hallok tisztán. Gondolatban teljesen máshol járok, amiről tudom, hogy illetlenség, mégse tudok megálljt parancsolni a szemem előtt özönlő képeknek.
- A diákok sok mindent tesznek meg, ami tilos - halvány mosoly kúszik az ajkamra, de az is csak pár pillanatig. Fel se fogom igazából a szavak mögött rejlő tényt, ha így lenne.... se történne másképp semmi... azt hiszem.
- De gondolom, felesleges ezt szajkóznom. Amúgy is... a szabályokkal teletűzdelt élet marha unalmas - legalább is én így látom. Olykor szívesen szemközt röhögném azokat, akik olyasmiket hajtogatnak, hogy "először szabályt szeg, aztán mészárlásba kezd", ez hülyeség, a legnagyobb pszichopaták pont az ellenkező emberekből kerülnek ki.
- Engem se érdekel túlzottan - vallok színt, ha már így alakult a helyzet. Tekintetem megint az erdőre szegezem, talán ezért is nem veszem észre, na meg nem érzem meg a szúrást.
Csak az tudatosul bennem, hogy kellemes bizsergés árad szét bennem, és megmagyarázhatatlan kényszert érzek aziránt, hogy valami szépet mondjak, hogy aztán kicsikarhassak egy mosolyt a társaságomból. A szemeim egy pillanatra villannak rá, mert mi mást feltételezhetnék, mint azt, hogy ő tette ezt? Ezen kívül az ég világon semmit nem láthat, ami mutatná, bármi is változott a percek alatt. Volt időm tökélyre fejleszteni az érzelmek elnyomását, most sem okoz gondot.
Elgondolkodok, hogy csinálhatta ezt, mert tény, jobban belegondolva, elég furcsa ez az idegen. Az első tippem kapásból az lenne, hogy nonverb. varázsló, mint én, de egyből el is vetem, mert... mert nem érzem, hogy az lenne. Már pedig még sose csalódtam a megérzéseimben.
Csak akkor nézek rá megint, mikor a nevét hallom, meg egy kis szócskát mögé tűzve. Pár pillanatig pislogás nélkül meredek rá.
- Most azt várod, hogy sűrű bocsánatkérésbe fogjak, vagy azt, hogy fussak rögvest oltárt emelni? - kérdezek rá, mert nem értem, mire fel a hangnem. Ha a tegezés zavarta volna, vélhetőleg már az első megnyilvánulásom alkalmával szóvá tette volna, ha meg mégse, vessen magára, legilimenciát még nem sikerült elsajátítanom, de már tervben van.
- És melyik tanár mondott csődöt újfent, hogy kellettél a helyére? - kérdezek rá egy fáradt sóhaj kíséretében. Nem sokan bírják egy évnél tovább itt, de nem is értem, mit várnak az iskolától, vagy a tanulóktól.
- Az évnyitón épp nonverb. csatát vívtam a Navine HV-val, ezért nem figyeltem - adok magyarázatot arra, miért nem vagyok én képben.

Marcika


A kastély időközben elcsendesedett, valószínűleg már mindenki aludni ment. Bénák. Én még mindig jobban jártam, még akkor is, hogyha mellettem van egy kis pöttöm vöröske. Igazából egy kis idő után már hozzá is szoktam ahhoz, hogy itt van, nem zavart, még az sem, hogy néha-néha meg kellett szólalnom. Be kell, hogy ismerjem, egész jól elvoltam vele. Nocsak, még a végén nekiállok kis töpörtyűkkel haverkodni? Ahogy magamat ismerem, sajnos az életemben bármi megtörténhet. Odahaza néha balszerencsének is szólítottak, mivel mikor minden jó és minden szép, pont akkor üt be nálam a váratlan dolgok sorozata, és ezek többsége sajnálatos módon mindig negatív volt.
Kezemet a zsebem mélyére csúsztattam, kicsit hátradőltem, majd onnan figyeltem a pöttöm mozdulatait. Pár percig csak bambult, nem nagyon csinált semmit, majd mikor "felébredt", ismét felém fordult, és arcán látható volt, a meglepődöttség. Komolyan arra számított, hogy fincsi-mincsi gumicukorral van töltve a cigaretta? Az igazat megvallva ez egyben vicces és egyben aranyos is. Köhécseltem egy kicsit, majd karba tettem a kezemet.
- Ó, de bizony, hogy az vagy! Mondtam, elismerő hangon, mivel amikor azt állítottam, hogy a vöröske igen is menő, akkor igazat mondtam. Mikor a fiúcska kérlelni kezdett, hogy adjak neki egy szál cigarettát, már másodperc erejéig még meg is fordult a fejembe, hogy mi lenne ha adnék neki, de ennyi jóindulat és elővigyázatosság szorult belém, hogy ezt a gondolatot azonnal megöljem a fejemben. Még alig lehet 10-11 éves! Akkoriban még én sem gondoltam ezekre a káros szokásokra. Csak sajnos ő már ebben a világban fog felnőni, lehet hogyha most tőlem nem kap, akkor majd mástól fog. Mindegy, én nem akarok magamnak bűntudatot, inkább csak megráztam a fejemet, egy apró mosollyal az arcomon.
- Nem adhatok. Nem szeretnék én lenni az a személy, aki megront. Még akkor sem, ha sütit adsz...Ahh..milyen nehéz ezt kimondani. Mondottam, majd tekintetemet az égnek emeltem. Imádom a sütit! Erre most le kell, hogy mondjak róla, csak azért, hogy megvédjek egy kisfiút. Hihetetlen, hogy mikre nem vagyok képes mostanában. "Milyen íze van a cigarettának?" Jött felém a kérdés. Pár percig elgondolkoztam rajta, majd csak így válaszoltam rá:
- Rossz. Legalábbis elsőre. Kezdtem magamat úgy érezni, akárcsak egy tanár, és épp a káros szenvedélyekről tartok felvilágosítást az ifjúságnak. Mikor arról kezdett el panaszkodni, hogy túl fiatal mindenhez, halkan felnevettem, majd megveregettem kicsit a vállát.
- Nyugodj meg, hamar eltelik az a pár év, és már is felnőtt leszel! Mondtam, majd sóhajtottam egyet. Furcsa, de kezdtem kissé álmos lenni. Mondjuk, nem csodálom! Elég fárasztóak mostanában a napjaim, hiszen kezd újra beindulni a tanulási időszak, neki kell majd állni magolni, hogy ne bukjak ki sehonnan sem. Nem lesz semmi!
A kis vöröske végre elárulta nekem a nevét, bólintottam neki, ezzel is "üdvözöltem", majd egy újbóli kis köhögés után, elárultam a sajátomat is.
- Alex. De álljunk csak meg! Még is miért kell neked a mi zászlónk? Kíváncsiskodtam, hiszen, ugyan nem rég óta vagyok itt, de még is csak a rellonba tartozom, szeretném megvédeni a házam minden egyes kis tárgyát, a illetéktelen személyektől.

Gergő

Már kiismerte magát az iskola falai között, azonban irodának megfelelő helyet még nem talált magának. Gondolkozott már azon, hogy a Mestertanonci részlegbe költözik, de azzal olyan gond lett volna, hogy a Mágiatörténetet tanuló diákok nem tudták volna felkeresni. Az is megfordult már a fejében, hogy nem fog az iskolában fenntartani egy irodát, hanem majd a faluban lévő házában alakít ki rá egy kis zugot. Mindezek ellenére hamar el kell döntenie, hogy mit is akar, mert ha végre megtalálja Gergőt, akkor már nem sok ideje lesz ezen agyalnia. Ráadásul, ha megkezdődik a Legilimencia oktatása, akkor még annyi ideje sem lesz, mint most. Őt is le fogja fárasztani a tanítás, hiába kiváló legilimentor.
A folyosókon halad végig, hátha véletlenül megakad a szeme egy olyan ajtón, amin benyitva egy irodának alkalmas helyet talál. Alapjába véve nem sok reményt fűzött hozzá, ezért fel is hagyott a kereséssel, és kilépett az épületből, hogy körbenézzen a birtokon is. Itt is körbe fog nézni, és olyan helyet fog keresni, ahol majd a diákjaival gyakorolhat mindenféle zavarás nélkül. Konkrét célpontja nem volt, így arra ment, amerre a lábai vitték. Fejét jobbra-balra forgatta, kémlelve a tájat, hátha megakad a szeme valami érdekes dolgon. Az eredmény is meglett, ugyanis egy magányosan ücsörgő fiúra lesz figyelmes. Halvány mosolyra húzza száját, és felhagyva eddigi tevékenységével, a pad felé veszi az irányt. Ahogyan egyre közelebb ér, észrevétlenül hatol be a fiú elméjébe, pusztán azért, hogy megtudja mit is olvas. Amint megkapta a kérdésére a választ, felhagy az agyfürkészéssel, és ezzel egy időben ér oda.
– Nem unalmas így egyedül? –teszi fel a kérdést, amire valószínűleg helyeslő választ fog kapni. – Hogy hívnak? –érdeklődik zsebre tett kezekkel. Amikor nem tanít, akkor olyan, mintha egy lenne a diákok közül. Legalábbis viselkedés alapján, mert korilag kicsit kitűnne. Talán még kinézetileg is elvegyülne, ám erre sem fogadna.
– Szabad? –mutat a padra, és ha a fiú megengedi, akkor leül mellé, és onnan figyel rá.

Zalcsi rokon *_*

Gondolataimba mélyedve haladok végig a folyosón. A festmények tekintetét érzem magamon, régen láthattak már, az egyszer biztos. Emlékszem, mikor diák lettem, mindig köszöngettem a képeknek, sőt, olykor még beszélni is leálltam velük. Aztán ezt a szokásomat elhagytam, egyre többet kellett tanulni, mindhiába, mert én marha, vizsgaidőszakkor elutaztam és így lemaradtam arról. Rossz érzés bukottnak lenni, már többször gondolkodtam egy kérvényen, amelyben szépen leírom, hogy hadd lehessek másodéves. Bár abban már korántsem vagyok biztos, hogy az igazgató elfogadja a kérelmemet, elvégre a tavalyi tanévben nem lettem a szíve csücske. Phú, ne is említsük azt a korszakomat, legszívesebben meg nem történtté tenném, csak sajnos azt nem tudom, pedig varázsló vagyok, vagy mi a szösz. Vagyis... nem is szeretném eltörölni azt az időszakot, elvégre akkor is én voltam, csak butább. Most már merem azt állítani, hogy érettebb vagyok, például már teljesen biztos, hogy nem kérném meg Bianca kezét. Igazán végig gondolhattam volna azt a döntésemet is, de én mindig olyan gyorsan hozom meg a választásomat és legtöbbször rosszul végződnek a dolgok. Mostantól mindig mindent alaposan végig fogok gondolni, az egyszer biztos.
Percek alatt kiérek a rétre a könyvvel a kezemben, melynek a címe: Csillagainkban a hiba. Nem nagyon szeretem a rákos sztorikat, utálom a szomorú könyveket, de néha ilyet is kell olvasni, nem igaz? Én inkább az akcióval teli, fantázia könyveket szeretem, de az ízlésem még biztosan változni fog. Húúú... utoljára a Bájitaltan könyvemet lapoztam fel, ez a kötet biztosan jobb lesz. Leülök az egyik padra és mielőtt még kinyitnám a kezemben lévő tárgyat, körbenézek, hátha látok egy ismerős arcot. De nem. Se Đomi, se Adri, se Mary sincs kinn. Óóóó, a francba! Inkább társalogtam volna valakivel, mintsem olvassak, nem igazán szeretem ezt az elfoglaltságot. Pedig ezekből a művekből lehet sokat tanulni. Mindegy, ha megunom, bemegyek. Kinyitom a könyvet. Egész gyorsan haladok, igazán érdekes könyv, pedig a köteteknek az eleje általában rossz és alig lehet haladni. Nos, erről a könyvről nem igazán lehet elmondani. Észre sem veszem, hogy percek múlva egy fiú, vagy férfi (?) jelenik meg mellettem. Felpillantok rá és egy pillanatra habozni kezdek; hogyan köszönjek? Jó napottal, vagy sziával? Végül az utóbbinál döntök.
 - Öömmm... szia! - üdvözlöm. - De igen, egy kicsit. - mosolygok rá. - Le... Lasch Gergely. És téged? - kérdezem. Nem értem miért nem mondtam a Leroy-t, vagyis de, tudom, csak nehezemre esik ezt elfogadni. Tudom, hogy Janey-ék el fognak válni. Vincent nem jár haza, egy nővel kavar, Janey pedig ezt nem bírja, én meg nem tudok mit csinálni, inkább nem vagyok otthon, mert ott mindig túl feszült a hangulat. Mellesleg nem vagyok túl bőbeszédű, pedig én sokat szoktam beszélni, most meg... nem is értem magamat. Ilyenkor általában egy kisebb monológot tartok. Furcsa... valóban változtam. Mikor a fiú megkérdezi, hogy leülhet-e mellém, csak bólintok. Magam mellé teszem a könyvem, és ránézek a fiúra. Hosszabb időn keresztül vizsgálom őt, eléggé feltűnően. Túl idős egy diákhoz, sőt, még egy mestertanonchoz is. Szemeinél már megjelentek a ráncok, persze alig látszódnak, magasabb nálam, mondjuk nem sokkal, kb. a mellkasáig érek. A nyáron nőttem egy kicsit. A szeme pedig... Jesszus! Mintha...  kissé hasonlítana az enyémre. De durva! Mondjuk tuti nem a rokonom, nem tudok róla, hogy él még egyetlen egy családtagom is.
 - Még nem nagyon láttalak itt. Most érkeztél, mint mestertanonc?

Yarci  

Angelina Mary Philips

Ashleyke

Kahlil- mm gyakorlat

Meglep, hogy annyira nem is mondtam butaságot, persze anno még még a mugli iskolában tanultam én biológiát, de akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy netán szükségem lesz rá a jövőben. Ebből következik, hogy nem is vettem komolyan, ami pedig azt eredményezi, hogy mostanra az alapvető dolgokon kívül szinte semmire nem emlékszem. A hiányosságaimmal tisztában vagyok, de főleg a gyakorlások során bukkannak a felszínre, és ilyenkor tudatosul bennem, hogy mennyi munkát és kitartást jelent az, ha érteni is akarom, hogy mi, hogyan, miért működik és még erre jön az, hogy tudjak is mit kezdeni a helyzettel. Ideje lenne már komolyan elgondolkodnom rajta, hogy tényleg gyógyítással akarok-e foglalkozni a jövőben, vagy egyáltalán alkalmas vagyok-e én erre. Mióta a képességem tudatában ez teljesen kézenfekvő dolognak tűnt, nem is áll messze a személyiségemtől és ennyi.
Apró biccentéssel jelzem, hogy megértettem az elhangzottakat: simaizom réteges, vázizom rostos. Ahogy ezt megbeszéltük, a következő feladatom a szervek összehasonlítása. Rochard figyelmeztet, hogy ez bonyolultabb dolog,nem is kételkedem benne, hogy így van, de a szervek vizsgálata valahogy kézzelfoghatóbbnak hangzik az eddigieknél. Ahogy Rochard is mondja, ha majd élőkkel gyakorlunk, nem lesz lehetőség "félretenni"  a zavaró tényezőket, ezért úgy döntök, nem is fogom erre kérni a férfit. Aprót sóhajtok, aztán hozzákezdek a dologhoz. Nagyjából olyan szögben küldöm a hanghullámokat, mint amit a szívizmokhoz használtam, és így "alulról" közelítve a borz egész belsőjére "rálátásom" van. Azonnal megértem, mit értett azalatt Rochard, hogy ez komplikáltabb és nagyobb pontosságot igénylő feladat. Echoval eddig főleg csak tájékozódtam, azt gyakorolgattam, hogy minél részletesebben felismerjem az engem körülvevő dolgokat, ez a nagyobb távolságok miatt viszonylag könnyen ment, most megtanultam, hogy egészen kis területre figyeljek minél részletesebben, a szervek vizsgálata pedig olyannak tűnik, mintha a kettőt kombinálnám. Kicsik a távolságok, így a visszaverődő, különböző, hanghullámok szinte egyszerre érnek el hozzám. Egy dolog az, hogy elválasszam őket egymástól, és a másik, hogy aztán azt is "lekövessem" melyik szervhez tartoznak, és akkor kapjak egy képek az adott szervről. Újra próbálkozom, bár ezúttal sem jobb a helyet, mint az előbb, az első néhány hang után megint elvesztem a fonalat és összefolynak a hanghullámok. Rochardra pillantok - aki közben kényelembe helyezte magát a földön -, megerősítést várva, hogy jól csinálom én folytassam, vagy inkább próbálkozzak máshogy.
Úgy döntök, talán nem volt olyan jó ötlet, hogy egészben akartam vizsgálni az egész testet, így inkább kisebb részekre osztom a testet. Igyekszem egyszerre csak két-három szervre összpontosítani, és ezek hangjait, és a hangokból leszűrt  összetételt, struktúrát memorizálni. Így megyek sorra a beleken, majd a gyomrot,lépet és a májat vizsgálom, aztán jön a tüdő és szív. Egyik-másik szerv vizsgálatához több időre van szükségem, mire úgy érzem, biztosan fel tudnám ismerni. Mikor így az egész testen végighaladtam, ismételten megpróbálkozok azzal, hogy az egészet nézzem. Ezúttal sokkal jobb a helyzet, mint az első próbálkozásaimkor, véletlenszerűen fel-felismerem az egyes hanghullámokat, de mire hozzátársulhatna a szerv képe, eltűnnek a többi között. A következő nekifutásra már sikerül külön tartanom a hanghullámok közül néhányat. Még néhány próbálkozással eljutok odáig, hogy tudok váltogatni a hanghullámok között, és összehasonlítani a választottakat, de mindre nem tudok figyelni. Nem tudom eldönteni, hogy kellene-e vagy egyáltalán lehetséges-e hogy ennél részletsebben és átfogóbban vizsgáljam a szerveket, úgyhogy ismételten Rochardra nézek.
- Ez így jó...?
Ezután már csak a csontok, és porcok maradtak ki. Hogy ezeket vizsgáljam, jóval mélyebbre kell küldenem a hanghullámokat. De ezt leszámítva a csontok, és azok egymáshoz való kapcsolódásának vizsgálata, egyszerűbb feladat, mint a puha szövetek és szervek "tapogatása". Bele telik egy kis időbe, mire rájövök, hogy miért tűnik egyszerűbbnek a dolog. Az eddigiekben minden szövetet le tudtam bontani rétegekre, és beléjük tudtam nézni, a csontoknál nem így van. Hogy bebizonyítsam magamnak a dolgot, mielőtt netán hülyeséget kérdezzek, a koponyát célzom meg egy erősebb hullámmal - sikertelenül.
- A csontokon nem lehet "átmenni"? És így.. mondjuk az agyat egyáltalán nem is tudjuk megvizsgálni? Mi van ha valakinek vérrög van az agyában, vagy tumor? Akkor az ilyesmit hogy lehet észrevenni?

Gilbert

A sporttáska, amit magával cipelt, nem volt könnyű, a bőrkabátos srác mégis meglehetősen gyorsan haladt felfelé, már csak azért is, mert szerette volna mihamarabb maga mögött hagyni az állomást, meg úgy általában a három órás zötykölődésnek még az emlékét is. Miután a tranzit ponton egyetlen büfét talált,  - de annak meg olyan kicsi volt a kínálata, hogy egy elsős gyerek uzsonnás dobozában is több zsömlét találhatunk - rá kellett jönnie, hogy vagy spórol a cigijével, vagy szívni fog, de hogy nem dohányt, az biztos. Így aztán rágta a szája szélét, és nagyon ellenségesen meredt mindenkire, aki megpróbált mellé ülni, viszont ez nem segített sokat, mert mire leszállt a faluban, már szikrákat szórt a szeme. Egyébként nem volt valami nagy dohányos, csak néha napján szedte elő a paklit, mikor kellett neki valami stresszoldó, márpedig mi más lenne ilyen, mint mikor egy mugli gyerek elindul egy varázslóiskolába? Mindenesetre még loholás közben is azon volt, hogy előkaparja valahonnan a gyufáját, miközben cigi már a szájából lógott, de hiába túrta föl az összes zsebét, egyszerűen nem akadt a kezébe a keresett tárgy.
Végül egy sóhajjal feladta, és ledobta a holmiját a földre, már majdnem az iskola kapujánál, és immár két kézzel próbált rájönni, hogy hová tette azt az átkozott dobozkát, és csak akkor lett igazán dühös, mikor ahelyett az a rohadt pálca került a kezébe, aminek úgy konkrétan semmi hasznát nem vette. Be is vágta hát a táskába, és tüntetőleg ráült, hátha sikerült eltörnie, és akkor már fordulhat is vissza innen, mert a fene sem akart varázslást tanulni - amiről egyébként még mindig nem hitte, hogy valóban létezik, és sokkal inkább arra gyanakodott, hogy egyszerűen csak eltanácsolták a régi iskolájából, és most valami katonai intézménybe száműzik, hogy fegyelmet tanuljon -, de hiába, jönni kellett, főleg, hogy az édesanyja annyira örült az egésznek. Persze nem csoda, a négy lánygyerekkel már könnyebb dolga lesz nélküle.
Vett egy nagy levegőt, és miközben kifújta, arra koncentrált, hogy megnyugodjon. Nem volt baj ez a mérgelődés, amíg nem látta senki, de nem kívánta elárulni magát, hogy ennyire felhúzta a dolog, de hála az égnek megvolt az a jó tulajdonsága, hogy hamar vissza tudta nyerni a hidegvérét. Szerencsére azonban mire nekiállt volna azt latolgatni, hogy milyen esélyei vannak arra, hogy ha felmegy az iskolába, nem kapják el azonnal cigizésért, meghallotta valakinek a lépteit az úton. Felemelt fejjel fülelt és figyelt, aztán meglátott egy vékony alakot közeledni.
- Hé te! Van tüzed? - kiáltott neki oda, remélve, hogy a másik srác titkon pyromán.

Lyall

Amióta vonatra szállt, minden megállóvan egyre erősödött benne, hogy nincs minden a rendjén, bár az érzés már egy ideje nem hagyta nyugodni. Mégis, csak az állomáson lekászálódva tudatosult benne, hogy valami végleg megváltozott ezen a nyáron. Eddig mindig megkönnyebbülés volt visszatérni ide, mintha újra levegőhöz jutott volna és lekerült a válláról a súly, ahogy felnézve megpillantotta a kastélyt, ami az otthonává vált az elmúlt években. Most semmi ilyet nem érzett, helyette tompa, de kitartóan sajgó valami ülte meg, s rá nem jellemző módon erre is csak rántott egyet a vállán, mintha csak a táska szíja vágná, mielőtt elindult. Az ismerős ösvényen nem volt egyedül - a tanítás csakhamar kezdetét veszi, így több diák is caplatott a dombnak fel, de apránként mindet lehagyta. Sokat nőtt a nyáron, bár szokatlanul sápadtnak tűnt, még magához mérten is. Az újdonságok azonban nem értek itt véget, mert az arca bal oldalán, a homlokán és a szemöldökén át vékony, függőleges fehér heg húzódott, s maga a tény, hogy mindez látszott, maszkjának hiánya volt a legélesebb eltérés. Kezét vékony kabátjának zsebébe süllyesztette, nézelődés nélkül, egykedvűen baktatott, gondolattalanul számolva a lépéseket. Transzából egy hang rázta fel, s ahogy fejét emelve szemügyre vette a forrását, egy meglehetősen alacsony alakot pillantott meg. Egyre korábban sötétedett, így közelebb kellett érnie, hogy megállapíthassa, hogy fiúról van szó, aki körülbelül olyan szerencsés alkattal lett megáldva, mint ő maga.*
- Van. De ne itt gyújts rá.-*Fejével az egyik bokorcsoport felé intett, jelezve, hogy sokkal megfelelőbb hely, mert még ha technikailag nem is voltak az iskola területén, a másik egészen biztosan nem volt még nagykorú. Más se hiányzott, mint hogy egy tanár vagy prefektus kitüntetett figyelmének örvendjen, mert rajtakapják. Megtorpanás nélkül kanyarodott rá a kerítés mentén vezető, benőtt ösvényre, egészen addig követve, amíg be nem ért a növények takarásába és a kapu el nem tűnt a szeme elől, az úttal együtt. Itt dobta le a hátizsákját, átkutatva pár zsebet, mielőtt megtalálta volna a keresett dobozt, ám a fedelét felcsapva csupán az öngyújtót látta benne.
- Nesze. Nincs egy potya szálad cserébe?-*Érdeklődött, az ismeretlen felé hajítva a tűzcsiholót, helyet foglalva a csomagján. Ami újdonsült szokását illette, nem lett belőle láncdohányos, de meglepően könnyen rászokott erre a méregre. Talán a stressz tette, talán csak kellett, hogy kitöltse vele valami más helyét, de időről időre megkívánta, bár a legnagyobb titokban gyújtott csak rá. Ha kapott egy szálat, akkor egy intéssel jelezte csak az ismeretlennek, hogy megtarthatja az öngyújtót - eredetileg azért volt nála, mert néha kellett, ha műanyaggal, papírral dolgozott, eldolgozni szálak végét vagy körbeégetni a széleket, ilyesmihez.*

<< Előzmény

---

Annabell

Gilbert

Mázli. A másik srác úgy tűnt, hogy hajlandó tűzzel szolgálni, aminek Avery kifejezetten örült. Végre valami jó is történt. Azonban a figyelmeztetés már kevésbé volt ínyére, és ha nem akart volna menten megpusztulni, ha nem jut gyufához, akkor minden bizonnyal vissza is szájalt volna, így viszont csak kelletlenül követte a srácot, miután feltápászkodott a táskájáról, és azt a nemtörődömség legnagyobb nyugalmával húzta maga után a porban. Egy kis kosz még senkinek se ártott.
- Tudtam én, hogy ez valami katonai intézmény - morgott félhangosan, mert naná, hogy nem tetszett neki a rendszer, főleg miután pont letojta mindig is, hogy látják-e vagy sem, mert a panelházak között az ég világon senkit nem érdekelt, hogy ki hol pöfékel, vagy hogy betöltötte-e már a tizennyolcat. Persze voltak körülmények, amik megnehezítették az életét, például a dohányboltok, de ugyebár haverok mindenhol akadnak.
Miután roppant romantikus helyet találtak maguknak a bokrok mögött, Avery pedig újfent letelepedett, csakhamar kapott egy öngyújtót, és boldog megelégedéssel hallgatta a sercenést. Nagyon szívott a szálon, aztán mély sóhajjal eresztette ki a füstöt, máris nyugodtabban egy fokkal. A kérdésre csak ez után reagált, némi mérlegelés után a fiú felé nyújtva a paklit, hogy vegyen magának, ha kell, aztán a többit gondosan elrakta.
Most nézte csak meg jobban az alkalmi cigipartnert, összehúzott szemmel futtatva végig tekintetét a vonásain. Ha nem lett volna egyértelmű, hogy a fiú ismeri a környéket és az iskolát, akkor hiába volt magasabb, nem tudta volna megmondani biztosan, hogy idősebb-e nála. Még az alkonyi fényben is látszott, hogy milyen fényes kék a szeme, Avery pedig egy darabig lopva nézte a komoly arckifejezést, amit a másik magára öltött.
Közben egyre jobban megnyugodott, és a végén már csak azzal volt elfoglalva, hogy nyújtsa még egy kicsit az élményt. Nem óhajtott különösebben beszélgetni így aztán nem erőltette a dolgot, de végül mégis, mint egy mellékesen odavette:
- Te figyu, ez most halál komolyan egy mágusképző? - Mivelhogy bármennyit is törte rajta a fejét, annál lehetetlenebbnek tűnt neki az egész.

Leonie

- Kviddics? - nézett egy nagyot a vörös, aztán az alapvető tiltakozást, amit ez a sport kiváltott belőle, elnyomta a szerelem, és hevesen bólogatni kezdett, csak hogy kedvére tegyen szíve hölgyének. - Rendben, bármikor, amikor csak szeretnéd! - válaszolt széles és átszellemült vigyorral, aztán magához ölelte a lányt, aki amúgy is szinte csüggött rajta.  
Aztán írtak a falba, és másfelé indult el a beszélgetés fonala, mikor Nathaniel véletlenül olyat mondott, aminek annyira nem örült, hogy kiszaladt a száján. Normál esetben ezt nem szokta senkinek sem az orrára kötni, de most nem volt meg a gát, csak egyszerűen őszintén beszélt szívszerelmével.
- Nem tudom. Meghaltak - vont vállat a fiú egy pillanatra valahogy kizökkenve a rózsaszín szerelmes létből, vállat vonva. Annyira nem tudta izgatni a dolog, mert egyáltalán nem emlékezett rájuk, és mindig is az árvaház volt számára valamiféle otthon, még ha soha nem is lehetett igazi.
Viszont a lány kedvessége újfent feledtette vele az előbbi gondolatokat, és mikor megemlítette, hogy a családja szeretni fogja őt, a fiú szívében újra szétszaladt a boldogság.
- Ha nagyon szeretnéd, akkor majd esetleg bemutathatlak a bátyámnak. Nem igazán szoktunk beszélni, mert nem jövünk ki jól, de fogadok, hogy téged kedvelni fog, mert annyira... te annyira szép és kedves vagy! - bókolt csillogó szemekkel nézve a lányra, akivel közben leültek, sőt, Leonie egyenesen az ő ölébe, amitől hevesebben kezdett el verni a fiú szíve. A kérdést hallva aztán ki is hagyott egy ütemet a ketyegő, mert eddig bele sem gondolt, hogy ez a csodás teremtés akár az ő barátnője is lehetne. Most viszont hevesen elkezdett bólogatni, de a lány figyelmeztetését hallva rögtön változtatott a modorán, és komoly arcot öltve, megsimogatta a kis vörös arcát.
- Mondd, lennél a barátnőm? - kérdezte tőle egy különösen kedves mosollyal, aztán közelebb hajolt, hogy újabb puha csókot váltsanak, remélhetőleg ez úttal balesetmentesen.
- Szerintem ez is lehet már randi hiszen olyan jól elvagyunk, nem? De majd elmegyünk étterembe, meg moziba, meg koncertre... - kezdte sorolni a fiú egyre jobban belemelegedve, és fel sem tételezve, hogy Leonie esetleg nem ismeri a mozit, pedig hát az ég világon semmit sem tudott a származásáról azon a pár mondaton kívül, amit az imént kapott ízelítőnek.

Nath

Facsarodik a szíve, mint egy mojitoba szánt citrom, mikor meghallja, hogy szívszerelmének meghaltak szülei. Mily’ kegyetlen a sors egy ilyen csodálatos úriemberhez, mint Nathaniel. No, de most már itt van neki Leonie, aki jobban szereti őt, mint Jack Sparrow a rumot meg a szemceruzát együttvéve. Így nem is boncolgatja tovább a szülők témáját, helyette vidáman csilingelő hangon helyeselni kezd a vörös ötletére.
-Mindenképpen be kell mutatnod neki! Ő is fantasztikus ember lehet… – kezd bele a magyarázásba, de Nath egy-két szóból torkára fagyasztja a gondolatokat. Amint meghallja a bók-book ötödik fejezetéből idézett szöveget, nagyobb mértékű olvadásba kezd, mint a sarki jég. Arcát a srác tenyeréhez simítja, miközben szemét behunyva nagyot szusszan. Valami olyan mértékű érzelemáradat kezd elszabadulni a lelke mélyén, hogy mindjárt üvöltve Hulkká változik. Vagy egy nagy paradicsomemberré, ha már egyszer eridonról és nem rellonról van szó.
-Óóó, igen, hogyne lennék a barátnőd! – örvendezik tapsikolva, s kivételesen nem amortizálja le szívszerelmét egy egyszerű, könnyed csók közben. Megy ez, mint az ágyba… ágyban alvás! S ha már ilyen meghitt a hangulat, szépen lassan elkezdi kibontogatni Nath fejőslány copfjait is. Olyan arccal teszi mindezt, hogy az ember azt hihetné, épp a világ kilencedik csodáját tartja a kezében. Mert ugye a nyolcadik az újrahasznosítható papírpelenka.
-Ezek közül hova megyünk holnap? – kérdi vigyorogva. Áhh, nem türelmetlen ő kicsit sem, csupán nehéz elképzelnie, hogy most egy egész éjszakát ki kéne bírnia a fiúcska nélkül. Viszont ha tudná, hogy holnap biztosan együtt fognak ténykedni valamit, akkor sokkal könnyebb lenne. De az is lehet, hogy átszökni a fiúszobába egyetlen estére még könnyebb volna…
-Mugli moziban még sosem voltam, nézzük meg azt. Az olyan, mint egy nagy tv? – varázstalan nagyszülőkkel a felmenők között nem nehéz valamelyest tájékozottnak lenni a mugli társadalomban. Az más kérdés, hogy a kedves papa nem vitte még el soha moziba. Nagy hiba!
-Mondd csak, te tudsz takarókat elővarázsolni? – Vált témát, de mégis megmarad saját mániájánál, hogy nem engedheti magától messzire ezt a srácot.
-Itt kéne aludnunk – hozza fel kissé aggodalmasan a témát, ami egyszerűen nem akar kimászni a fejéből. Persze szigorúan két külön pokróc alatt gondolta, túl kislány ő még ahhoz, hogy többet leplezzen egy ilyen ajánlata.
-Tudooood… - szépen elrendezgeti Nathaniel csudálatosan gyönyörű tincseit a vállán, s azokat szuggerálva próbál valami elfogadható magyarázatot adni.
-Odalent ilyenkor már biztosan éhes farkasok járnak, és ha lemászunk innen, akkor jól megesznek minket. Nem kéne kockáztatnunk. De ha kihúzzuk itt reggelig, az egyrészt nagyon jó móka lenne, mert már régóta szerettem volna kempingezni itt… vagy valami hasonlót… másrészt meg tuti túléljük az éjszakát. Mit gondolsz? – pillant fel reménykedő boci szemeket meresztve az úriemberre, akinek haját képtelenség nem folyamatosan birizgálni. Ráadásul a biztos siker érdekében a fiúhoz simul, akár egy kedves kis rókamanguszta, aminek következtében egyből erős szívritmuszavar is fellép nála.

Loise

*A mai napom eddig egészen jól alakult, bár azt meg kell jegyeznem, hogy totál feleslegesen keltem fel reggel olyan korán, mert az Átváltoztatástan tanterem ajtajára ki volt biggyesztve egy tábla, miszerint a mai óra elmarad... ennek természetesen a legtöbb diák örült, de én meg annak örültem volna, ha inkább előző nap szólnak, hogy nem lesz óra. Mindegy, nézzük a jó oldalát. Halál nyugodtan meg tudtam reggelizni, sőt még a kastélyban is elindultam egy sétára, hiszen jó prefektusként nem árt néha egy kis járőrözés. Az ablakokon csak úgy dőlt be a napfény, ami végül is kicsalogatott a szabad levegőre.*
~Miért nem jön egy újabb nyár?~*Mostanában sokszor megfordul a fejemben ez a költői kérdés, amire persze sohasem kapok választ. Persze, szeretem a telet, de valahogy ezt az átmeneti időt annyira nem, meg nekem elég lenne ha két hétig lenne hó meg nulla fok az év többi szakaszában meg 25° és akkor már ki is vagyunk egyezve. Persze az időjárással nem lehet csak úgy egyezkedni, szóval marad ez a négy évszakos év.*
~Úgy látom valaki mocorog ott~*Máris a kviddicspálya felé veszem az irányt. A szívem kissé összeszorul amikor éppen arra tartok. Hogy miért? Mert még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi legyen ezzel a sporttal kapcsolatban. Szeretem ezt a játékot, de sajnos valahogy nem mindig nyújt élvezetet és annak ellenére, hogy már pár szezont végig nyomtam nem tartom ügyesnek magam. A lényeg az, hogy nem tudom eldönteni, hogy folytassam vagy inkább hagyjam abba. A pálya felé lépkedve egyre biztosabb vagyok abban, hogy ismerem az illetőt, aki ott van.*
~Csak a szemem játszik megint?!~*Igen, mostanság előfordult egy párszor, hogy a régi ismerősöket véltem felfedezni akár vad idegenekben, de valahogy soha nem volt szerencsém. Minden bizonyára azért van, mert sokszor érzem egyedül magam és mert ritkán találkozgatok olyanokkal akiket évek óta ismerek.*
~Nahát, Caius!~*Megjelenik a szokásos széles mosoly az arcomon, ami már-már vigyor. Imádom a srácot és ezer éve nem beszélgettünk, úgyhogy most ha repülnöm is kell mellette, akkor is beszélgetni fogunk, vagy legalább gyakorolni, ha mást nem is. A folyosókon sokszor összefutunk, de mindig csak pár percünk vagy egymásra, mert hol ő siet, hol én, hol mind a ketten. Ő még úgy tűnik nem vett észre, hiszen egyrészt háttal van, másrészt éppen bemelegít.*
~Még mindig jó a segge.~*Már nem vagyok tőle nagyon messze amikor is elkezd futni és persze az ellenkező irányba.*
~Akkor lepjük meg.~*Elkezdek utána futni, szerencsére nem kihajtani akarja magát, úgyhogy nem kerül olyan óriási erőfeszítésbe, hogy beérjem.*
- Sziaaa!*Köszönök rá vigyorogva.*

Szerelés: http://www.polyvore.com/loise4/set?id=46072176

Leonie

A bátyjára tett megjegyzést, miszerint "biztosan fantasztikus ember", nemes egyszerűséggel eleresztette a füle mellett, mert nem fér bele a szerelmes világába, hogy kifejtse a véleményét. Talán majd egyszer máskor, ha kicsit lecsillapodnak a kedélyek, vagy ha majd csak úgy beszélgetnek este az ágy... izé, a tűz mellett, akkor elmondja, hogy mit gondol.
A választ hallva persze nagyot dobbant a szíve, és még jobban magához szorította a törékeny lánykát, remélve, hogy azért nem ropogtatja meg túlságosan a csontjait, aztán a kérdést hallva egy pillanatra elgondolkodott. Mivel annyira már képben volt, hogy tudja, totál le van égve, úgy döntött, hogy az étterem lesz a megfelelő választás, mert ahhoz se jegy nem kell, se vonat út.
- Elviszlek téged a faluban étterembe, és jóóóól belakunk! - ígérte vidáman, és közben megcirógatta a lány haját. Mivel Nath amúgy is annyira szeretett enni, hogy már-már azt is szerelemnek lehetett volna nevezni, rögtön el is kezdte várni a másnapot. Persze azért is, mert akkor újra Leonie-val lehet majd.
- Aztán igen, majd elmegyünk moziba is, és veszünk pop-cornt. Egyébként ja, olyasmi mint egy giga tévé, tulajdonképp eléggé fárasztó nézni, mert leszakad a nyakad ha túlságosan előre ülsz, de majd pihentetjük néha... más tevékenységgel - mosolyodott el, és be is mutatta, hogy mire gondolt.
A lánynak csak az volt a szerencséje, hogy Nath annyira el lett varázsolva, hogy meg sem fordult a fejében semmilyen illetlenség, ami egyébként biztos, hogy az első számú gondolatok között lett volna, amint kiejtette Leonie a száján az együtt alvást. Így viszont csak komolyan gondterhelt arccal tűnődött el, hogy honnan is keríthetne takarót, aztán rájött, hogy neki tulajdonképpen eléggé vastag a kabátja, a faház meg nem a földön áll, szóval fagyni benne nem fog, és rögtön felderült.
- Szerintem itt aludhatunk, majd én melegítelek! - vigyorgott roppant büszkén, mert ezt ilyen jól kitalálta. - Nézd csak, ezt leveszem - szabadult meg a kabáttól, - te meg idebújsz, és magunkra terítem! - mutatta be szépen, hogy is gondolta ezt a közös alvást.

Loise

Gergő

A könyvet, amit a fiú olvas, egyáltalán nem ismeri, de nem is bánkódik miatta. Ha majd lesz ideje, jobban utánanéz, addig viszont megannyi dolga van. Többek között meg kell találnia az unokaöccsét, házat kell néznie a faluban, illetve egy irodának megfelelő helyet az iskola falai között. Első problémája meg is oldódik abban a pillanatban, mikor megkérdezi a diák nevét. Felettébb könnyen ment neki, hogy megtalálja Gergőt, de valahol legbelül még nem áll készen arra, hogy elmondja neki a dolgokat. Egyelőre titokban tartja, de előbb vagy utóbb ki fog derülni a névrokonság, és biztos lesz abban, hogy a fiú gyanakodni fog.
– Engem Zalánnak hívnak. A vezetéknevem nem igazán lényeges. –válaszolta mosolyogva a feltett kérdésre. Sok kérdése lenne neki is, amit egyszerűen ki tudna nézni a fiú fejéből, de az nem lenne számára megfelelő. Tőle akarja majd hallani a válaszokat, ám a kérdések feltétele még várat magára.
– Igen, most érkeztem, de nem mestertanonc vagyok. Tanítani jöttem, és valószínű, hogy téged is tanítani foglak. –azt szándékosan nem mondja meg, hogy milyen tantárgyat, mert akkor Gergő elindulhatna valamin, amin nem kellene mástól megtudnia. Végigméri a fiút, és próbálja felmérni a személyiségét, ugyanis nem találkoztak még, és az első benyomás eléggé fontos. Főleg úgy, ha idővel magához akarja majd venni, de ezzel még vár. Előbb felépíti azt a kapcsolatot, illetve bizalmat, ami kell, majd felvázolja a dolgokat.
– Melyik házba és évfolyamba jársz? –kérdez rá mosolyogva, mert azt tudja, hogy Gergő nem rég kezdett, de azért jobb megkérdezni, mint mellétrafálni. Kezdetnek ezeket a kérdéseket tartja megfelelőnek, a többit majd adja a helyzet.

Tilda

*Nem kellett sokat futnom a srác után, ami így belegondolva elég cikinek tűnhet külső szemmel, de én ebbe bele sem gondoltam. Pillanatnyi ember vagyok és azt csinálom amihez kedvem van, legalábbis legtöbbször. Emellett persze eleget teszek a kötelességeimnek. A puszikat természetesen viszonozom, természetesen hármat. Kicsit ragad az arca, de ez engem egyáltalán nem zavar, hiszen nincsen az arcomon sem alapozó, se pirosító, mert alapból picit pirosas szokott lenni és mert agyonra sminkelni nem szoktam magam. Egy kis szín a szemhéjra, egy kis festék a pillákra, enyhe szájfény és esetleg szemcerka, ez jellemzi az általános sminkemet. Most csak a szempilláim vannak kifestve feketével és a tövükbe türkiz színű szemhéjtus húzódik végig, ami megy felsőm színéhez.*
~Remélem nem zavarom nagyon.~*Igen, átfut a fejemen a gondolat miszerint zavarok, ezért picit meg is könnyebbülök miután helyet foglal.*
- Csak megláttalak, de igazából nem szeretnélek feltartani, szóval nyugodtan gyakorolhatsz, majd én leszek a közönség*Szólalok meg ismét bájosan, de azért helyet foglalok mellette. Nem túl közel, de nem is távol, hogy már a messziről érkező is megláthatja, hogy barátok vagyunk.*
- Hogy vagy?*Azért ezt csak megkérdezem tőle, ha már összefutottunk, elvégre erre általában nem túl hosszú a válasz, bár végül is lehet hosszú is, hiszen ebbe a kérdésbe sok minden belefér válaszul.*

Avery

- Ráérsz még kipróbálni a büntetőmunkákat.-*Felelt vigasztalóan az elmorgott mondatra, nem pillantva hátra - nem kedvtelésből sétáltatta a másikat, hanem mert nem látta értelmét feleslegesen menni fejjel a falnak. Ha nyugodtan akar dohányozni, akkor előny, hogy nem fáj azoknak, akiknek nem kell tudnia róla, ha meg mindenáron balhézni akar, akkor is ideje, mint a tenger. Á ugyan végképp nem áll az útjába, ha az a leghőbb vágya, hogy ágytálakat mosson a gyengélkedőn, de talán nem ez a legáhítottabb programja az első estéjére.
Végül kapott egy szálat és mivel nem volt kedve visszakunyerálni az öngyújtót, előhúzta a pálcáját és elmormogott egy lacarniumot, hogy kisvártatva felizzon a cigaretta végén a parázs. Mint az előző néhány alkalommal, most is furcsa volt, hogy fedetlen arccal sem szorong egy teljesen idegen ember társaságában, akinek ráadásul magán érezte a tekintetét. Rápillantott, farkasszemet nézve a sötét, csaknem feketének tetsző szempárral, csodálkozás nélkül mérte végig a lágy, keleties vonásokat és a mindenféle kiegészítőket. Egy apró, mosolyszerű kunkorral fejezte ki részvétét a fiú felé, akit még sokan fognak lánynak nézni, aztán mivel a másik nem adta jelét, hogy beszélgetni kívánna, nyugat felé fordult, a maradék fényben kígyózó füstcsíkokat figyelve. A másik kérdése nagyjából megválaszolt párat az övéi közül - nem volt nehéz kitalálni, hogy a másik elsős, ráadásul mugli származású és meglehetősen szkeptikusan áll új iskolájához.*
- Miért, te házimanónak akarsz tanulni?-*Érdeklődött, fejét oldalra hajtva, nem is gúnyolódva, inkább csak csendesen megmosolyogva az ellenséges hitetlenkedést. A srácnak már meg kellett vennie a felszerelését, legalább részben, idáig boszorkákkal és varázslókkal megrakott vonaton utazott, csokibékák, puffskeinek és baglyok közt, üstök és seprűk társaságában, mégis úgy viselkedett, mintha Gil rukkolt volna elő a képtelen ötlettel az imént. Neki viszonylag könnyű dolga volt annakidején, elvégre félvérként mindkét világban feltalálta magát, bár még mindig nem tudta eldönteni, voltaképp melyikhez is tartozik igazán, ahogy azt sem értette, miért különülnek el annyira élesen. Ha apránként is, egy falatnyi derű visszaköltözött belé, túl szívós volt, hogy ne akarjon felállni, még ha imbolygott is eleinte. Fizikailag is talpra kecmergett, kihúzva magát a másik felé fordult.*
- Ha méltóságod igényt tart rá, körbevezethetem a kastélyon.-*Ajánlotta fel, enyhén, kissé szertartásosan meghajtva magát - ha a ruhájától és az ujjai közt füstölgő száltól eltekintünk, egész élethű lakájt alakított. Ugyan még mindig messze állt a tökéletestől, de ahogy nyugodtabban mozgott, úgy ütött át inkább az a neveltetés, amit apai nagyanja szorgalmazott.*
- Egyébként Gilbert Blythe vagyok, harmadikos Eridonos. Félvér.-*Tűzte bemutatkozója végére, jobbját nyújtva, még ha nem is volt biztos benne, hogy a srác elfogadja. Számára az egész gesztus szimbolikus, egy olyan darabka, amit azelőtt nem sokat gyakorolt - a legtöbben az álarcánál ragadtak le, s inkább azt akarták megérinteni, esetleg leszedni a fejéről.

Piros fiúcska

-Úúúú, az nagyon jó lesz! Tudod, mit ennék? Mondjuk egy nagy adag spagettit. Vaaagy sült húst krumplival és hozzá uborkát, aztán palacsintát sok-sok lekvárral meg kakaóval. Jajj, rétest! Túrósat! Vagy valami nagyon habos süteményt – ábrándozik a másnapi éttermezésükről. Kicsit sem éhes a szentem, áhh, dehogy. A végén még Nath fél kézzel ébred, mert Leonie az éjszaka lerágta neki a másikat. De hát szerelemben és háborúban mindent szabad, nem?
Tulajdonképpen Leonie álomrandevúja messze van egy mozi teremtől, így a legkevésbé sem bánja, hogy nem ülnek be egyből valami mugli ostobaságot megnézni. Sokkal szívesebben… óóó, hát ez az! A vörös úriember tudja ám, hogy mitől döglik a musca domestica! És most itt ne a chemotoxra gondoljon a nagyérdemű, hanem arra a más tevékenységre, amit Nathaniel kitalált.
-Jó móka lesz ez a mozizás – jósolja Fédra néni tehetségével megáldva, majd kuncogva kimászik a srác öléből, és megrázza virággal díszített haját. Még utoljára nyújtózkodik egy nagyot, és megropogtatja pár csontját, majd hasra vágódik szívszerelme mellett, és hagyja, hogy az betakargassa a kabátjával. Óóó, micsoda úr!
-Nem fogok fázni – jelenti be teljes meggyőződéssel a hangában, miközben felkönyököl, hogy lássa Nath bűnösen szép arcberendezését. Bőszen rávigyorog, és miközben nekiáll a haját birizgálni, hosszas magyarázásba kezd. Túl korán van még ahhoz, hogy elaludjon, s különben is be van pörögve ettől a nagy szerelemtől. Igazán nem neheztelhetünk rá, hogy képtelen takarékra tenni magát.
Mindeközben a srácnak tulajdonképpen meg sem kell szólalnia, ha nem akar, hölgyünknek van elég mondandója ahhoz, hogy minimum egy órán át megállás nélkül fecsegjen. És akkor is csak azért hagyja abba, mert végre sikerült leraknia a fejét, mégpedig a vörös mellkasára, s ez igen meglepően megnyugvással tölti el. Ábrándos sóhaj szökik fel tüdejéből, miközben kezét és lábát is rápakolja a fiúra, hogy pár percen belül őt ölelve már vörös herceggel álmodjon. Vagy egy ponttyal.