Domi^^

Áh, elegem van már a télből. Jöhetne már a jó idő, a nyár. Hú, milyen jókat játszanék odakinn. Elég lenne, ha csak egy rövidnadrágot meg egy pólót vennék fel. Aztán pedig lehetne menni a strandra. Bár itt Bogolyfalván nincs strand, csak az iskolában fürdő, de az is megteszi, szerintem. De egyedül nem jó strandolni, kell egy társ, egy barát. Mivel Endrével már nem vagyunk barátok, egy új havert kell keresnem, ami nehéz lesz. Biztos sokáig tart, mire találok egy kedves, vicces embert, akivel tök jól elhülyülhetnék és aki belevinne a rosszba. Kár, hogy elveszítettem a legjobb barátom, de ennek így kellett lennie. Majd találok mást, bár nem biztos... Endre olyan megértő volt, olyan jól eltudtam vele beszélgetni. Ki kell vele békülnöm. De amiket mondott... azok nagyon megbántottak. Na, mindegy, majd megoldódik a helyzet.
Miközben a réten sétálgatok ezek a dolgok merülnek fel bennem. A kezemet a kabátom zsebébe mélyesztettem, mert én hülye nem hoztam magammal kesztyűt, ami megmelegíthetné a hideg kezem. Bár azért jó vastagon felöltöztem. Béléses farmer, kötött pulcsi és a télikabátom, a meleg sapkám és a sálam. Így tuti nem fagyok meg. Ekkor meglátok egy annyi idős srácot, mint én. Legalábbis úgy tűnik, mintha ő is 13 lenne. Na, lehet megvan az új barátom, de ő nem tűnik olyan szabályszegőnek. Azért csak odamegyek.
 - Sziaa! - üdvözlöm mosolyogva. - Segíthetek a hóember készítésben? - kérdezem kedvesen. Rendes srácnak tűnik, jól ki fogunk jönni, úgy érzem.
 - Leroy Lasch Gergelynek hívnak és a Navinéba járok. - mutatkozok be. - És te? Melyik házat boldogítod? Mi a neved? - teszem fel sorjában a kérdéseimet. Remélem társaságkedvelő.

Domcsi - elnézést a késői válaszért

Mikor megpillantok egy majdnem annyi idős fiút, mint én, szinte futva közeledek hozzá. Sajnos nem sok korombeli fiúcska van itt. Többnyire lányok érkeznek, ami nem olyan rossz. Például Bianca, Bius egyik legjobb barátnője, Zsófika, vagy Széles Dea. Sajnos velük még nem volt alkalmam találkozni, pedig nagyon szívesen megismerném őket, biztosan nagyon kedvesek.
Mikor megérkezem a fiú mellé, ráköszönök és bemutatkozom. Nálam ez így szokás, ha meglátok valakit, azt szinte rögtön "letámadom". Hát igen... ez vagyok én. Megkérdezem, hogy segíthetek-e neki a hóember építésben, amire igen a válasz. Elvigyorodom. Imádok hóembert építeni, de már túl sok a fehér. Hahó, merre vagy tavaaaaaaasz?!
 - Én is nagyon örülök Dominic, azt hiszem Dominak foglak hívni. - mondom kedvesen, majd kezet rázok a sráccal. - Levitás? A barátnőm egyik barátja is odajár. Azt hittem, hogy én is odakerülök, tudod, én navinelevita keverék lennék. Na, és milyen a Levita? -kérdezem nagy szemekkel. Hajaj, ilyen az, ha jó kedvem van. Beszélek, beszélek és beszélek, be nem áll a szám. Janey-ék biztos unták már és örülnek, hogy nem kell végig hallgatniuk a hülyeségeimet.
 - Én sem. Óh, már nagyon várom, hogy jöjjön a jó idő. Szerintem nem is lesz tavasz, hanem egyenesen nyár. - nevetek. - Hú, de jókat fogok játszani a játszótéren, meg majd megyek strandolni. Remélem. Majd megfűzöm anyuékat, hogy elengedjenek a barátaimmal. De úgy sem fognak, mert csak 14 leszek. - mondom szomorúan. - Te miért várod? - kérdezem Domitól. Nagyon rendes srácnak tűnik, tényleg. Szerintem nagyon jó cimborák leszünk. Mi, a kicsik. Ekkor megkér, hogy készítsem el a hóember arcát.
 - Persze, de segíts nekem! - mondom szomorú hangon, kiskutyaszemekkel. - Én elsős vagyok és valami azt súgja, hogy te is. - újabb nevetés.

Lyra
10 óra után

Hajajjaj... Már negyed 11 van, de nem jön álom a szememre. Hogy lehet ez?! Pedig ilyenkor már javában alszok, most meg... Nem is értem magamat. Talán nem kellett volna délután lefeküdni aludni. Ugyanis mint a négy éves, én ma délután aludtam. Azért az ujjamat nem vettem be a számba, de aludtam. Tök fura, mert már 13 vagyok, pár hét múlva pedig 14. Oké, ma tényleg nehéz napom volt, mert csupa olyan óra volt, amit nem szeretek. Kivéve a Gemmológiát. Abból beadtam egy pályázatot és tanársegéd lettem. Nagyon szuper a tárgy! És Kőszegi professzor is nagyon-nagyon kedves. Már azt várom nagyon, hogy én is tartsak egy órát. De ha továbbra is gondolkodom, nem fogok elaludni. Talán a birkaszámolás jó lesz... Akkor kezdjük is: Egy bari, két bari, három bari, négy bari, öt bari, hat bari, hét bari, nyolc bari, kilenc bari, tíz bari, tizenegy bari... Bah, ez sosem jött be! Inkább.. kerülök egyet. Bár a múltkori incidens óta nem nagyon kéne nekem járkálnom, a rellonos prefik nehogy elkapjanak, így is a bögyükben vagyok. De nem fogok én találkozni senkivel, majd lassan és halkan megyek. Ügyes vagyok én.
Kikászálódok a pihe-puha meleg ágyikómból és felveszem a köntösöm. Belebújok a mamuszomba és elindulok az ajtóhoz. Nagyon halkan kinyitom, aztán ki is slisszanok. Lassú, csöndes léptekkel haladok a folyosókon, nem akarok bajt hozni a fejemre, otthon így is elég mérgesek rám. De ha jól tudom Janey sem volt egy angyal, szóval nem tudom mi baja van. Bah, szülők... ilyenkor olyan szigorúak. Szerencsére a folyosókon egy árva lélekkel sem akadok össze, a festmények pedig már alszanak. Szerencsés vagyok. Ekkor meg is érkezek a fénylő lelkek udvarába. Szeretem ezt a helyet, olyan csendes és barátságos. Leülök a szökőkút szélére és csak nézem a vizet.

Lyra

Tényleg nagyon óvatosan közlekedek a folyosókon, nem akarok már bajt. Janey így is kész van és ha most is kapnék büntit, azért tuti, hogy még dühösebb lenne. Szerencsére a festmények is alszanak, úgyhogy azok sem kezdnek el beszélni, hogy: Nini, itt egy diáááááááák! Kapjátok eeeeeeeeeeeeeel! Szóval jó nagy mázlim van, hogy a lopakodóképességemet édesapámtól örököltem. Gondolom ő is nagyon sok csínyt elkövetett.
Pár perc alatt meg is érkezem a fénylő lelkek udvarába. Ott leülök a szökőkút szélére és a vizet kezdem bámulni. Belerakom a kezem és köröket írok le. Tök jó érzés, nem tudom miért. Egy kicsit örülök annak, hogy nincs itt senki és nem kell dumálnom senkihez. Jó egyedül lenni. Na, ilyen dolgok ritkán vannak, főleg ebben az iskolában. Mindenhol ott van valaki, akivel megismerkedhetsz, vagy már a barátod és beszélhetsz vele. Persze, örülök nekik, de néha hagyhatnának egyedül is.
Ekkor egy hang zavarja meg a gondolataimat. Már megint. I love Bagolykő, komolyan. Mosolyogva fordulok a hangirányába, de mikor meglátom, hogy ki az, lehervad a mosoly az arcomról. Lyra Castle. Amira Loveguard után a második számú személy aki - szerintem - utál engem. De nem baaj, béke van.
 - Nem tudtam aludni. - mondom az igazat, majd megrántom a vállam. Jön a szokásos szöveg: Nevet, házat évfolyamot, blablabla... Kitalálhatnának már valami újat is. Már épp mondanám, ám ekkor meggondolom magam.
 - Tudod, engem az érdekelne, hogy mi lenne akkor, ha ezt nem mondanám el. Olyankor mi történik? Megyünk a HV-hoz? - kérdezem tényleg érdeklődve, mert valójában érdekel.

Lyra

Azt hinné az ember, élő tilalomfa hogyha összetalálkozik egy rellonos prefivel, az darabokra tépi éles nyelvével. Ám most nem ez történik. Az előbb kissé ingerülten szólt hozzám a lány, ám most egész kedves. Durva! A kérdése sem hangzik gúnyosan, sőt...
 - Sajnos nincs. Vagyis van, a tető, de az elméletileg tiltott terület, szóval ott még nagyobb veszély érhet, mint itt. A végén lecsúszok és puff, meghalok. Pedig én elterveztem a halálomat. Azt akarom, hogy lőjenek le, miközben egy kávéscsésze van a kezemben. Mikor elesek, az filmesen törjön össze. - felnevetek, majd ránézek a lányra. Nem mosolyog, de nem is mérges. Remélem ezzel azért kicsit megnevettetem. Tudom, hogy hülye vagyok, de hát na... Eztán megkérdezem tőle, hogy mi van akkor, ha valaki tényleg nem mondja el, hogy mi a neve, meg hányadéves stb. Erre egész normálisan válaszol Lyra. Nézd már! Ha nem vagy paraszt, egész normálisan eltudsz beszélgetni egy rellonossal, Gergőke! Ügyi vagy. Köfimöfi.
 - Igaz. Véda néninek így is van elég baja. Tudod, itt van a kislánya, Vikike, akire még nagyon vigyázni kell. Találkoztál már vele? Én még nem. Azt mondják, hogy egy igazi tündér. - mondom mosolyogva. Belegondolva tényleg rossz ötlet lenne belekeverni Véda nénit, mert nagyon szeret engem és én is őt. Nem akarok nagy csalódást okozni neki. Úgyhogy itt az ideje, hogy felfedjem magam.
 - Rendben. De én nem vagyok fáradt és nagyon-nagyon szívesen beszélgetnék veled. Benne vagy? Ó, Leroy Lasch Gergely a nevem és mondd meg Mirának, hogy nem Gábor.- mondom halál komolyan. De átváltok mosolygósba. - Na, gyere, beszélgessünk szép dolgokról. - ezzel a lendülettel felkelek és megfogom Lyra kezét, úgy, mint Janey-ét és magam után kezdem húzni nem is tudom... valahova, amerre visz a lábunk.

Domcsikaaa

Miután túl esünk a bemutatkozáson, megbeszéljük, hogy hogyan fogjuk becézni egymást, mert hosszú a hivatalos nevünk.
 - Hú, nem nagyon szoktak Gerinek hívni. Mert szerinte a Geri az olyan felnőttes, én meg még csak 13 vagyok, ezért általában Gergőnek hívnak. De a Geri is tökéletese. - mondom Dominak. Bizony, így van, még kicsi vagyok, sajnos. Pedig már nagyon szeretnék mestertanonc lenni és az újságírói szakra járni. Azt hiszem van olyan. Szeretek írni, főleg az edictumba.
 - Bizony van. - büszkélkedek Biusról. - Óh, ki talált meg? Lehet ismerem. Eddig találkoztam egy Gál Botond nevű fiúval. Ő nagyon kedves. - eztán megkérdezi, hogy miért nem levitás lettem, amire a válaszom: - Igazából nem tudom. A süveget kéne megkérdezni. De szerintem nem vagyok olyan okos, mint ti. - nevetek. - És a Levitások általában csendesek, ami rám nem jellemző. Be nem áll a szem. Látod? - és rámutatok a szájacskámra, aztán újra felnevetek. Ha örülök tényleg ilyen hülye vagyok? Igen Gergőke, elmegy az eszed. Na, köszi. Amúgy miért beszélek magammal? Mert hülye vagy? Ezt fejezzük be, még a végén azt hiszem, hogy skizofrén vagyok, ami természetesen nem igaz. Vagy mégis? Csitt!
 - Hát igen... Nem akarok börtönbe kerülni! Azt mondják az Azkaban retkes hely és tele van nagyon csúnya emberekkel. - mondom halál komolyan a Domcsinak. - Én szeretem a telet, csak már sok. Imádok korizni, hóembert, hóvárat építeni, hócsatázni, meg szánkózni. Tök jó dolgok. Óó, milyen csapatban játszol? Én a Golyóálló Griffek-nél vagyok fogó. Imádom őket. - mesélek a csapatról. Tényleg jó fejek a többiek, bár a Zoller Robi túúúúl... rellonos. De amúgy minden szupcsi!
 - Oké. - próbálok valami értelmetlen fejet vágni. - Ezt hogy érted? - ekkor megjelenik a fejem felett a kis villanykörte. - Jaaa... Nyugi, én nem ítélem el a sárvérűket, akarom mondani a mugliszármazásúakat. Szerintem a muglik nagyon cukik. Sokáig éltem velük. Én félvér vagyok.

Zalcsi rokon *_*
kora délután

Egy ideje nem mozdultam ki a szobámból, csak az étkezésekkor, vagy ha sürgős dolgom volt. Szomorú voltam, persze nem annyira, mint mikor kiderült, hogy a szüleim vagy a nagyanyám és Lola meghalt, annyira azért nem éreztem mély fájdalmat. De szenvedtem egy ideig, számomra felfoghatatlan volt, hogy életem szerelme dühös rám és találkozni sem akar velem. Én, én, én... ezt képtelen voltam elfogadni, azt hittem Biancával fogom leélni az egész életem meg minden. Mostanra pedig belátom: hülyeség volt az egész. Csak 14 évesek vagyunk, még előttünk az élet, olyan sok mindent fogunk még véghez vinni, csak egymás nélkül. Azt viszont eldöntöttem, hogy egy ideig nem szeretnék barátnőt. Talán hónapok múlva, de ez még egy friss seb, idő kell, hogy begyógyuljon. Mellesleg tényleg nem találkoztunk Biancával, ugyanis én külföldre utaztam, Vincenték családjához, mégha nem is vagyok most meg olyan jól a családommal. Vinci tényleg alig van otthon, Janey le sem tudja tenni a babát, még kimozdulni sem tud. Persze néha én is vigyázok a babára, de nekem is megvan a saját életem. Sajnálom Janey-t, mindig is tudtam, hogy Vincent nem rossz ember, csak nem kéne vele összeházasodni. De legjobban Tristant sajnálom. Mi van, ha pár hónap múlva Janey kiteszi a házból Vincentet és egyedül fogja felnevelni a kisbabát. Iszonyú rossz érzés lehet apuka nélkül felcseperedni. Azért természetesen én is ott leszek mellette, de nem tud majd rám az apjaként tekinteni. Amúgy csak pár napja érkeztem haza Franciaországból, tetszett Vincent szüleivel lenni, legalább addig sem gondoltam a Bagolykőre. Csak az a bibi, hogy így kihagytam a vizsgákat, amik természetesen a bukáshoz vezettek. Mivel nem szeretnék újra elsős lenni kitaláltam, hogy majd írok egy kérvényt az igazgató úrnak, amelyben az fog szerepelni, hogy hadd legyek másodéves. Szeretnék Đominiccal együtt végezni és többet tanulni, most már teljesen oda tudok összpontosítani a tárgyakra.
Ebben a pillanatban pedig eldöntöttem, hogy kinézek a rétre, hátha találok egy ismerőst, mindenesetre a kezembe veszek egy könyvet, hogyha mégis egyedül lennék elüssem az időmet. Bár kötve hiszem, hogy senki sem lenne ott, mert iszonyú sokan járnak ebbe az iskolába, valaki csak kinn van. Egy sötét csőfarmerben és egy világoskék ingben indulok útnak sportcipővel a lábamon. Az egyik kezemet a zsebembe süllyesztem, a másikban pedig a könyvemet tartom. Talán kicsit nőttem, nem? Legalábbis én úgy vélem... Most már igazán férfiasnak tartom magam, kinézetem alapján és amúgyis, szerintem elég sokat változtam. Azért sajnálom, hogy az utóbbi pár évben nem volt férfi akivel megbeszélhettem volna az ügyeimet. Jó, Vincenttel dumálgathattam volna erről-arról, de őt sosem éreztem magamhoz olyan közel, mintha az apám lenne. Mindegy is, már nem foglalkozom vele. A folyosókon néhányan megbámulnak, de különösebben nem foglalkozom ezzel, tudom, hogy jól nézek ki.
Mikor kiérek a rétre letelepedek az egyik padhoz, körbenézek és megállapítom, hogy egy ismerős sincs a közelemben. A francba! Legalább itt van velem a könyvem. Kinyitom azt és olvasni kezdek. Juhúú...

Ruha

Zalcsi rokon *_*

Gondolataimba mélyedve haladok végig a folyosón. A festmények tekintetét érzem magamon, régen láthattak már, az egyszer biztos. Emlékszem, mikor diák lettem, mindig köszöngettem a képeknek, sőt, olykor még beszélni is leálltam velük. Aztán ezt a szokásomat elhagytam, egyre többet kellett tanulni, mindhiába, mert én marha, vizsgaidőszakkor elutaztam és így lemaradtam arról. Rossz érzés bukottnak lenni, már többször gondolkodtam egy kérvényen, amelyben szépen leírom, hogy hadd lehessek másodéves. Bár abban már korántsem vagyok biztos, hogy az igazgató elfogadja a kérelmemet, elvégre a tavalyi tanévben nem lettem a szíve csücske. Phú, ne is említsük azt a korszakomat, legszívesebben meg nem történtté tenném, csak sajnos azt nem tudom, pedig varázsló vagyok, vagy mi a szösz. Vagyis... nem is szeretném eltörölni azt az időszakot, elvégre akkor is én voltam, csak butább. Most már merem azt állítani, hogy érettebb vagyok, például már teljesen biztos, hogy nem kérném meg Bianca kezét. Igazán végig gondolhattam volna azt a döntésemet is, de én mindig olyan gyorsan hozom meg a választásomat és legtöbbször rosszul végződnek a dolgok. Mostantól mindig mindent alaposan végig fogok gondolni, az egyszer biztos.
Percek alatt kiérek a rétre a könyvvel a kezemben, melynek a címe: Csillagainkban a hiba. Nem nagyon szeretem a rákos sztorikat, utálom a szomorú könyveket, de néha ilyet is kell olvasni, nem igaz? Én inkább az akcióval teli, fantázia könyveket szeretem, de az ízlésem még biztosan változni fog. Húúú... utoljára a Bájitaltan könyvemet lapoztam fel, ez a kötet biztosan jobb lesz. Leülök az egyik padra és mielőtt még kinyitnám a kezemben lévő tárgyat, körbenézek, hátha látok egy ismerős arcot. De nem. Se Đomi, se Adri, se Mary sincs kinn. Óóóó, a francba! Inkább társalogtam volna valakivel, mintsem olvassak, nem igazán szeretem ezt az elfoglaltságot. Pedig ezekből a művekből lehet sokat tanulni. Mindegy, ha megunom, bemegyek. Kinyitom a könyvet. Egész gyorsan haladok, igazán érdekes könyv, pedig a köteteknek az eleje általában rossz és alig lehet haladni. Nos, erről a könyvről nem igazán lehet elmondani. Észre sem veszem, hogy percek múlva egy fiú, vagy férfi (?) jelenik meg mellettem. Felpillantok rá és egy pillanatra habozni kezdek; hogyan köszönjek? Jó napottal, vagy sziával? Végül az utóbbinál döntök.
 - Öömmm... szia! - üdvözlöm. - De igen, egy kicsit. - mosolygok rá. - Le... Lasch Gergely. És téged? - kérdezem. Nem értem miért nem mondtam a Leroy-t, vagyis de, tudom, csak nehezemre esik ezt elfogadni. Tudom, hogy Janey-ék el fognak válni. Vincent nem jár haza, egy nővel kavar, Janey pedig ezt nem bírja, én meg nem tudok mit csinálni, inkább nem vagyok otthon, mert ott mindig túl feszült a hangulat. Mellesleg nem vagyok túl bőbeszédű, pedig én sokat szoktam beszélni, most meg... nem is értem magamat. Ilyenkor általában egy kisebb monológot tartok. Furcsa... valóban változtam. Mikor a fiú megkérdezi, hogy leülhet-e mellém, csak bólintok. Magam mellé teszem a könyvem, és ránézek a fiúra. Hosszabb időn keresztül vizsgálom őt, eléggé feltűnően. Túl idős egy diákhoz, sőt, még egy mestertanonchoz is. Szemeinél már megjelentek a ráncok, persze alig látszódnak, magasabb nálam, mondjuk nem sokkal, kb. a mellkasáig érek. A nyáron nőttem egy kicsit. A szeme pedig... Jesszus! Mintha...  kissé hasonlítana az enyémre. De durva! Mondjuk tuti nem a rokonom, nem tudok róla, hogy él még egyetlen egy családtagom is.
 - Még nem nagyon láttalak itt. Most érkeztél, mint mestertanonc?

Zalcsi rokon


Könyvemet rögtön elteszem, mikor meghallom, ahogyan egy dörmögő hang megszólít. Sosem voltam illetlen, jó, talán volt egy időszak, ott nyár elején, de az sem tartott sokáig. Úristen... így visszagondolva kicsit szégyellem azt az időszakot, sőt... ha lehetne inkább letagadnám. Janeyéknek sem lehetett könnyű, még jó, hogy mostanra már nem kell a katonai táborba járnom. Hú, de rühelltem. Mindig fáradt, koszos és büdös voltam... phúúúj... a főnök pedig igazán irritáló volt. Mondjuk a rellonos barátaimmal nyár óta nem is találkoztam, magasról tojnak a fejemre, innen tudhatom kik az igazi haverjaim és kik azok, akik nem. Mindegy, nem is törődöm inkább velük, jobb dolgom is van. Inkább majd felkeresem Đomit, itt az ideje, hogy kicsit beszélgessünk, hiányzik már a buksija.
Bemutatkozok neki, majd ahogyan azt illik rákérdek az ő nevére is. Érdekes... csak a keresztnevét árulta el. De miért? Talán vicces a vezetékneve, vagy alig lehet kiejteni? Nem tudok logikus magyarázatot adni saját magamnak. Az ő dolga, majd megtudom a vezetéknevét. Végig mérem a fickót és megállapítom, hogy... khm... kissé hasonlítunk egymásra, legalábbis külsőleg. Egy pillanatra elhiszem, hogy van valami rokoni szál köztünk, de aztán az ötletet elfeledem, nincs értelme, már mindenkim meghalt. Bááár... mintha az egyik családtagomat Zalánnak hívták volna, a fényképalbumomban van egy kisgyerekről kép és mellé írva az ő neve meg apáé. Kizárt, hogy ő az a Zalán lenne! Jaj, Istenem! Olyan hülye vagyok, hogy ilyenekkel etetem magam.
 - Ó, khm... Ne haragudjon kérem, csak annyira fiatalosan néz ki. -
Hoppá, beégtem. Remélem nem tart bunkónak. Érzem, ahogyan elpirulok, erre tényleg nem számítottam, szeretnék olyan jógyerek lenni, mint nyár előtt, de már most elrontottam. Idegességemben megvakarom a tarkóm, aztán zavartan az égre nézek. Nem merek ránézni a mellettem ülőre, furcsán érzem magam. A következő kérdésében viszont meglepődök. Vajon miért tesz fel ennyi kérdést?
 - Navine még első évfolyam, de ha minden jól megy akkor másodikos lehet. Sajnos a vizsgaidőszakot lekéstem, nem tartózkodtam itt. - kissé több információt szivárogtattam ki magamról, mint amennyit kellett volna. Igen, erről nem szoktam le, ugyanúgy annyit fecsegek, mint régen. Talán büntetést akar nekem adni, azért kérdezgetett? Talán olyan, mint Vécsey... még mindig nem értek egyet azzal a büntetőmunkával, amit kért tőlem, de ez van. Hogy ne legyen ilyen kínos a csend én is felteszek egy kérdést:
 - És te honnan érkeztél? - mosolygok.

Zalcsi rokon

Örül, hogy társaságom akadt, legalább nem fogok itt unatkozni, mondjuk kicsit rosszul érzem magam, mert egy tanár egyből letegeztem, nem szabadott volna, ezért rögtön elnézést kérek és direkt megdicsérem milyen fiatalos, remélem így kevésbé fog rám neheztelni és az első vizsgán nem fog egyből megbuktatni. Mondjuk a kedves mosolya nem azt mutatja, hogy egy mogorva pedagógus lenne, akinek mostantól az az életcélja, hogy az életemet tönkretegye. Jó, persze, a látszat néha csal, de a felnőttek már nem szokta hazudni, nem igaz? Vagy inkább ők füllentenek többet? Talán.
 - Jó, rendben. - mosolygok vissza rá még mindig fülig vörösen. - Te meg tényleg ne haragudj rám. - kérek újra elnézést, majd a férfit figyelem. Megállapítok pár dolgot, amelyekből arra következtetek, hogy mi lehetséges rokonok vagyunk, de aztán elhessegetem az ötletet. A következő kérdésére egyik szemöldökömet felvonom, nem értem miért akar kérdezni a navinéról, de kérésének eleget teszek.
 - Hát... elméletileg oda nyugodt emberek járnak, akik mindent csak megfigyelnek, és nem igazán vesznek részt a dolgokban, de jó tanulók és kiváló barátok. Nos... én pont nem ilyen vagyok. - nevetek. - Én imádok beszélni, néha be sem áll a szám és iszonyú hiperaktív vagyok. Ha mestertanonc lennél és nem érezném most magam ilyen kellemetlenül elmesélném az életemet, hogy a szüleim eltávoztak a Földről és hogyan kerültem ide. - mosolygok most már kedvesen. Már jól érzem magam. - Látod? - újra felkacagok. Bizony, ha szóba kerülnek a gondviselőim nem kezdek el bőgni, mint régebben. Igen, még mindig fáj, de nem annyira, hogy minden egyes alkalommal bőgni kezdjek. Aztán azt is elárulom neki, hogy lekéstem a vizsgáimat, mire ő is elmondja a saját történetét, amin csak mosolygok. Valóban kedves.
Viszont mikor válaszol a kérdésemre nagy szemeket meresztek rá. Gyöngyös? Akkor bizony ismerhetem, mert én is onnan származok. A helyzet kezd érdekessé válni, nem tudom mennyire akarom hallani a következőket, de bólintok egyet és összevont szemöldökkel hallgatom a mondandóját. Ha le tudna esni az állam, akkor már rég megtörtént volna, de e helyett csak nagyra nyitom a szám. Én, én ezt nem tudom elhinni! Köpni, nyelni nem tudok, csak furcsa hangokat hallatok és próbálkozom, hogy megszólaljak, de nem megy. Teljesen lesokkolódtam. Csak nézek rá. Annyi érzelem gyűlt most össze bennem. Legszívesebben megölelném, sőt, már közelebb is ülök hozzá, de nem megy. A következő pillanatban pedig jól megverném, hogy eddig nem tudott jönni. Örülök, mert van élő rokonom, ami csodálatos! És, és... kíváncsi vagyok melyik érzelem lesz úrrá rajtam. Nos, végül megölelem, csak szorítom magamhoz, mindig is ilyen voltam, úgyhogy most sem tehettem másképp. Nem akarom elengedni, úgy érzem, mintha az apukámra találtam volna rá, akit több évig tudnék szorongatni. Szemeimben könnyek jelennek meg.
 - Ezer kérdésem van. - suttogom a fülébe, de még mindig nem eresztem. Annyi dolgot meg kell vele osztanom, annyi mindent el kell neki mondanom. Én, én... olyan boldog vagyok, mint még soha.