Niki

Ugrándozva érkezik a helyszínre. Mire idáig elért a szobájából, mondhatni, le is tudta a bemelegítést. Bizony, ahhoz képest, hogy idekint, úgy tűnik, vészesen csökken az átlaghőmérséklet, ő maga, köszöni szépen, remekül van. Kicsit sem érzi a hideget. Ennek miértjére sok lehetőség nem játszik, hiszen vagy azért, mert tömény alkohol folyik az ereiben, vagy az ugrándozás hevítette így fel hölgyünket. S bár első ránézésre az "a" választ mondaná a többség, mégis az utóbbi a helyes felvetés.
Haját egy laza fonattal a feje köré tekerte, s így ugyan kissé királylányos, de legalább nem lobog össze-vissza. Vastag harisnyában, kötött szoknyában és egy-két számmal nagyobb, szintén kötött, ultravastag pulcsiban érkezik Nikihez.
Örül neki, hogy adódik alkalma egy kis csevejre a lánnyal, miután lezajlott a csapatkapitány váltás. Eddig nem igazán feszegette a kérdést, hogy miért alakultak így a dolgok, de a kíváncsisága határtalan, nem is tudna nyugodtan aludni, ha nem első kézből hallaná az információt. Az innen-onnan hallott sztoriknak ugyanis, jól tudja, a fele sem szokott igaz lenni. Vegyük például az Edictum utolsó számát, amiben azt írták róla, hogy rákattant az igazgatóra. No, akkor aztán valóban bearanyozták a napját! Egy pillanatra sem tudta abbahagyni a nevetést. Még az is megfordult agyacskájában, hogy felkeresi a férfit, hogy a pletyka tovább alakulhasson. Igazán móka lett volna!
De nem tette, helyette éppen a pályára táncikál befelé. Egyébiránt sejtelme sincs, hogy volt kapitánya mit tervezget, hogy egyáltalán kigondolt valamit Leonie-val és egy (egyelőre) ismeretlen tárggyal kapcsolatban. Ezért nem is ezen morfondírozik, hanem jelenlegi csapatukon. Amikor elvállalta a terelői szerepet, nem is sejtette, hogy ilyen hamar a legjavában találja magát. Arról, hogy ez most a móka vagy a pác legjava, hosszasan lehetne értekezni. Mindenesetre Leonie túl szétesett egyéniség ahhoz, hogy rá sok mindent lehessen bízni egy új csapat felépítésében. Bár az tény, hogy remek lelkesítő tud lenni. Talán inkább pompon lánynak kellett volna elmennie… De félre a mellébeszéléssel! Mire felocsúdik, már rég a pálya füvét tapossa, hogy csak úgy ropognak a friss szálak a talpa alatt. Ha szarvasmarhából volna, minden bizonnyal imádná rágcsálni a hidegben chipsszé merevedett füvet. De nem az, így csak annyit tehet, hogy figyelmét Niki megtalálására fordítja. Nem nehéz kiszúrnia az egyetlen élő egyedet az eridon lelátóján. Futásnak ered, és hamar eléri a célszemélyt, aki előtt fél méterrel fékez be, de akkorát, hogy a nagy lendülettől majdnem elnyal a földön.
-Szia! – Köszön derűsen, miközben hetykén lehuppan a lány mellé, és teljes testtel felé fordul – Megjöttem! – Jééé, Niki talán rá sem jött volna, ha nem jelenti be külön.

Niki

Valójában Leonie pont az az ember, aki mindenhonnan elkésik. Jelen felállásban is csupán a véletlen műve lehet, hogy időben érkezett. De nem, inkább legyen az ok Niki, aki miatt ennyire sietett. S bár sajnálja a lány kiválását a csapatból, az élet megy tovább, és esze ágában sincs sirdogálni a kialakult szituáción. Azt sem fogja hagyni, hogy a mellette ücsörgő lány ezen szomorkodjon. A kis vöröske képtelen elviselni maga körül a rossz kedvet, de ha arra van szükség, szívesen vigasztalgatja Nikit is. Mindenre fel van készülve a kis lelke.
-Adniii? - Erre talán mégsem volt felkészülve. Kár volt ellőni az elején ezt a kártyát. Leonie ugyanis imádja a meglepetés ajándékokat, de mihelyst tudomást szerez róla, azonnal kell neki. Ez kész kínzás! Most aztán hogyan fog figyelni volt csapatkapitánya bármely más mondandójára?
-Ömm, köszi. Igazából csak felajánlottam, hogy szívesen segítek. - Vajon mi lehet az? Egy plüssnyúl? Nem, biztosan nem. Akkor kilógna a füle Niki zsebéből...
-Jajj, Niki! Te olyan kis kedves vagy! - Nevetve megpaskolja a lány lábát. Hmm, talán csokit rejteget magánál? De akkor minek halogatná az átadását? Hiszen beszélgetés közben olyan jóleső lenne, ha ketten elfogyasztanák.
-És megint túlzol! Semmi különleges nincs bennem, ami alkalmassá tenne egy ilyen pozícióra. Mindig eszembe jut, hogy valakik tuti lefizettek pár embert, hogy túlbecsüljék a képességeim - Hatalmas vigyorral csóválja a fejét. Nem egy önbizalomhiányos ember, sőt! Rendkívüli módon ki van békülve saját magával. Az más kérdés, hogy azzal is tökéletesen tisztában van, hogy könnyelműség bármit is rábízni. Ahhoz túlzottan szétszórt és bolondos. De vajon mi lapulhat Nikinél? Képtelen túllépni ezen.
-Kiva remek csapatkapitány lesz! - Nem kell még mondani sem, hogy meséljen. A pletykálás abszolút nem, ellenben a folyamatos fecsegés lételeme.
-Egész jól haladunk! Szerintem hamar össze fogjuk kapni magunkat. Páran talán kicsit összezavarodtak a régiek közül, mert van olyan, akit alig látok mostanában. Biztos mindenkinek kell egy kis gondolkodási idő. - Tanácstalanul megvonogatja a vállát. - Én nagyon megszerettem a játékot, úgyhogy képtelen volnék hosszabb távra seprű nélkül maradni. Meg ütő nélkül! - Teszi hozzá jót derülve. - Nézd meg! Már tiszta izom vagyok! - Jelenti be büszkén, miközben befeszíti jobb karját. Mint egy kisgyerek, aki be tudta kötni a cipőfűzőjét, úgy örvend magának.
-És jöttek új tagok is! Még nem találkoztam velük, csak Kivától hallottam, de alig várom már, hogy lássam őket! - Lelkesen tapsikolva adja Niki tudtára, micsoda gyönyörűséget érez afelett, hogy új embereket ismerhet meg. Viselkedéséből hamar kiderülhet, hogy cseppet sem neheztel beszélgető partnerére. Hacsak azért nem, mert még mindig nem tudja, mit fog kapni tőle.
-Igazából fogalmam sincs, hogy miért léptél ki - Hevesen megrázza a fejét. Nem sokat kérdezősködött ezidáig. Már az elejétől kezdve az volt a terve, hogy Niki személyesen mesélje el döntésének hátterét.
-De kíváncsi lennék rá, mert nagyon ráérek, és éhes sem vagyok, mert ma már megettem két tábla csokit - Ha egyáltalán a hölgy el akarja mesélni pár szóban, mi történt. Leonie sajnos nehezen tudja megítélni, mi számít a magánéletben való turkálásnak. De azt igenis felismeri, ha valaki a zsebében turkál.
-Juujjj! - Felpattan a helyéről, és izgatottan bámul Niki kezére. Ide a cuccal! ... Mondaná, ha ez egy gengszterfilm lenne.

Niki

Kicsi a bors, de levesbe rakva igen finom. Ez majdnem igaz Leonie-ra is. Az, hogy erős lenne, már biztosan nem. Kis törékeny alkatának köszönhetően maximum annyit tud elérni az edzésekkel, hogy nem szakad le tőből a keze minden egyes ütésnél. Egy hosszadalmasabb kviddicsezés után azonban még a karjait is alig bírja felemelni. Ettől függetlenül persze bátran mutogatja alig létező izmait, s közben még arra is jut ideje, hogy végighallgassa a lány mondandóját.
-Pedig igazán jó csapatkapitányunk voltál. – Állapítja meg mindenféle hízelgési késztetés nélkül. – De ha szerinted Neked így jobb lesz, akkor rendben van. Apa mindig azt mondja, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni – Hozakodik elő ismét apuci bölcs mondásainak egyikével.
-De azért remélem, nem csak takarítani fogsz ezután a seprűkkel. Mert jó a pihenés, meg minden... de egy kis repülésnél nem lehet semmi jobb. – Vidáman rákacsint a hölgyikére, miközben ugyebár felpattan a helyéről, hogy állva fogadhassa a tapsot. Akarom mondani, ajándékot. Legszívesebben mindenféle rizsa nélkül kikapná Niki kezéből, és megnézné végre, mi az. De a szülei nagyon megharagudnának, ha megtudnák, milyen udvariatlanul járt el, így inkább csak egy helyben toporog, és hallgatja a kis dobozka, vagyis amaz tartalmának történetét.
-Aztaaa – Tátja el a száját. Úgy hallgatja a sztorit, mintha valami jóféle mesét mondana neki diáktársa, mondjuk a Csipkerózsikát.
-Ti letapiztatok két igazi kviddicsjátékost? – Nevetve tapsikol annak kifejezéseként, mennyire mókásnak és egyúttal szenzációsnak találja ezt a tényt. A lényeget végül is sikerült leszűrnie. Bár nem tudja, hogy jöhet ide ez a történet. Csak nem egy kitépett hajszálat akar neki Niki ajándékozni? Annyira azért nem fanatikus rajongó, bár kétségkívül nagyon szépen megköszönné. De mire ezt végiggondolja, már a markában van a megoldás. Szó szerint. Tenyerét az orra elé emeli, és álmélkodva vizsgálja meg az ékszert.
-Hűűű.. de… klassz! – Állapítja meg egy fél perc múlva túláradó lelkesedéssel. Aztán elneveti magát, mintha megértette volna egy napok óta érlelgetett vicc lényegét. Végül rosszallóan összevonja szemöldökét.
-Dehogy adod nekem! – Jelenti be határozottan, és visszatolja a lány orra elé a medált. – Ez a Tiéd, és én nem fogadhatom el.  – Kissé megenyhülve ismét megszólal nevetős hangon. – Te olyan tündéri vagy! Nem értem, miért akarnád nekem adni, mikor én nem tettem érte semmit. Gondolj csak bele, milyen kalandos emlékek fűznek hozzá. Muszáj, hogy Nálad maradjon. – Rendkívül értékeli a gesztust, de esze ágában sincs elvenni egy ilyen csodás ereklyét a hölgytől. Ha a sajátja volna, nem volna az a pénz, amiért megválna tőle. Ezért hát Nikinek sem szabad.

Niki ^^

Mintha áll az alkut játszanának. Még szerencse, hogy Leonie nem ismeri ezt a mugli műsort, különben biztos "kedves igazgató úr"-nak szólítaná Nikit a beszélgetés végéig. Egyelőre azonban nincs meggyőződve arról, hogy ez egy remek ajánlat lenne, szóval csak várja a további észérveket.
-De hiszen... - Az már valami, hogy Niki belé tudta fojtani a szót. Erre eddig nem sokan voltak képesek. Most viszont nem igazán tudja, hogy mivel ellenkezzen.
-És mi lesz, ha egyszer újra kviddicsezni fogsz? Akkor szükséged lesz a szerencsehozóra. Meg hát… nem tudhatjuk, hogy én meddig bírom. Mi van, ha valakinek leütöm a fejét, és bezárnak a varázslók börtönébe? Simán megeshet! Ott aztán még a felhőket sem látnám, nemhogy közöttük repkedjek! De ha ennyire nem akarod megtartani, valaki rátermettebbnek kéne adnod. - Nem azért ellenkezik ennyire, mert nem tetszik neki az ötlet, hogy megkaparintson egy ilyen ereklyét. Sőt! Ha valóban megkapja a nagylelkű ajándékot, be fog kuporodni egy sarokba, és csillogó tekintettel fogja simogatni a medált, miközben azt búgja neki, hogy "drágaszááágom". Ilyen sorsot pedig Niki sem kívánhatna a vöröskének.
-Mondjuk ott volt az a srác a csapatunkból.. hogy is hívták? Valami pala... - Vagy tetőcserép. Ki tudja. Egy csomó hölgyemény szokta emlegetni a szőke srácot, de törpénknek nem túl jó a névmemóriája. Meg semmiféle memóriája nem funkcionál igazán, de hát a pénztártól való távozás után ugye nem lehet reklamálni. És garanciapapírok nélkül bizony nem tud kezdeni semmit ezzel a gyári hibával.
-Ő nagy kviddicses, neki biztos kell az Erő, hogy nagyon-nagyon jó játékos legyen. - Leonie medál nélkül is elég magabiztos. Vagyis... a legkevésbé sem tartja magát kiemelkedő játékosnak, de ez nem is izgatja igazán, mert mindig minden tőle telhetőt megtesz. A trükkje talán abban van, hogy sosem idegeskedik, hanem élvezi a játékot. Kérdés persze, hogy mi az, amihez nem így áll hozzá?
-Halál? Dehogyiiis! Itt senki nem hal meg! - Megragadta Niki szavainak a lényegét. Mit neki nagy monológ, csak a megfelelő szavakat kell használni, és máris beadja a derekát. Amúgy is akarja azt a kincset, csak éppen úgy gondolja, hogy más kezében, illetve nyakában jobban mutatna.
-Akkor inkább elfogadom. – Nem is kellett annyit győzködni, ugye? De ahogy kimondja, egyből elneveti magát, és sikítva a kishölgy nyakába veti magát.
-Kösziiii! De szééép! – Átveszi a medált, és elkezd vele ugrálni. –Nézd, mim van! Nézd, mim van! – Úgy mutogatja, mintha legalábbis nem éppen tőle kapta volna.
-De… ömm… hova rakjam, hogy ne hagyjam el? – Áll le hirtelen az ugrándozással, és ijedten pislog diáktársára. Hiszen mindig mindent elhagy, hogy tudna akkor egy ilyen apróságot megőrizni?

Csapdába esett lelkek

„Este van, este van: kiki nyúgalomba!”
Bár kevésbé mondaná a kis vöröske, hogy igazán nagyon családias errefelé a légkör. Tulajdonképpen roppantmód félelmetesnek lehetne inkább leírni ezt az esti sétát. Merthogy hölgyünk megrögzött szabályszegő, ez már kezd kiderülni róla, csak a legtöbbször megússza az ilyen kis kiruccanásokat.
Az egész úgy kezdődött, hogy nem tudott aludni, mert a szülei azt írták neki, hogy otthon felújították a szobáját, és rengeteg meglepetés fogja várni. Még Trillian is királyi kuckót kapott állítólag benne. Ennyi neki bőven elég volt ahhoz, hogy úgy felspannolja magát, hogy napokig csak ezen lelkendezzen, és még éjszaka is álmatlanul forgolódjon. A kakaó pedig köztudottan segít… mindenben. Ha jó kedvű az ember, ha rossz, ha fáradt, ha éber… tehát úgy döntött legurít egy bögrécskével. A konyhában, ahová azóta jár szívesen sötétedés után, mióta megismerkedett ott Balázzsal. A mai estén is leosont, és minden úgy zajlott volna, mint általában, ha nem néz ki az ablakon. Ahh, milyen jó is lenne egy kicsit odakint sétálni. És már meg is született a terv.
Egy bögre forró kakaóval a kezében oson ki a szabad ég alá, és útját a Rét irányába veszi. Ezt még maga sem gondolhatta komolyan, tuti el fogják kapni. De klassssz!
-Ajj, Leonie, csak egy kör, és mész vissza az Eridonba… na jó.. legyen mondjuk egy kör, és kicsit ücsörgök. Vaaagy… megyek egy kört, és elüldögélek, amíg elfogy a kakaóm… - Magával egyezkedik, egészen addig, míg segítségkiáltást nem hall. Hamar el is dobja a bögrét ijedtében.
-Anyu, anyu, anyu – Mindig csak eljátssza, hogy veszélyes helyzetekbe keveredik, de sosem volt még éles szituációban. Most meg itt van valaki… várjunk csak? Ez Zsolti hangja? Hmm… sanszos, hogy egy gyilkosos rémálomba csöppent. No, mindegy, ha már benne van, ideje tenni is valamit. A földhöz lapulva elindul a hang irányába, és alig pár perces keresés után rátalál a csapdára.
Úristen, egy gödör! Tuti, hulla van benne! Vajon Zsolti fiúé? Lehet, nem kéne belenézni, hátha túl rémisztő a látvány. De mégsem hagyhatja diáktársát itt, hogy idővel a kukacok lakmározzanak belőle… Oké, de szegény kukacok, megfossza őket egy ilyen lakomától? Hát legyen már nekik is karácsony valamikor!
Nagy levegő, lenéz a lyukba.
-Jééé! – Itt egy meglepett, ám derűs felszólalás, amiért két ismerős arcot pillant meg. – Ti éltek! – Pluszként egy fokkal szomorúbb hang, amiért nem is olyan izgalmas az eset, mint gondolta…
-Jó kis helyet találtatok az összebújásra! No, akkor azt hiszem, nem is zavarok tovább. Jó mulatást! – Rákacsint diáktársaira, és nem viccel, komolyan le akar lépni. A kis törpe van olyan elvarázsolt, hogy azt higgye, azok ott ketten éppen remekül mulatnak.

ez már a vég

Se hullák, se vidám társaság. Az ember azért többet várna egy éjszakai túrázástól, de kis vörösünk nem finnyáskodhat, magának kereste a bajt. És mielőtt még kisétálhatna a közös jógaszakkörről, megállítják. Jaa, hogy ezek ketten itt nagy bajban vannak? Hát… neki nem tűnt fel, de így már kissé aggodalmasabban nyújtja le a kezét Lotténak. Ő, a hős felmentő sereg, hatalmas vigyorral húzza ki szorult helyzetben lévő pajtásait a pácból. Elvégre nem konyha ez, hogy pácolni kelljen az alanyokat.
-Veletek meg mi történt? Megtámadott Titeket a chupacabra? Nem esett nagy bajotok? – Árasztja el azonnal a delikvenseket kérdéseivel. – Jó búvóhely, nem mondom, de azért gondolnotok kellett volna rá, hogyan jöttök ki! – Jajj, olyan kis bolond ez a lány, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond. Valami egészen más világban él ő, mint az emberek többsége.
-De ne hagyj itt! – Mondja gyermeteg rémülettel a hangjában, bár igazából már csak a sántikáló leány hátának címezheti szavait. Valahogy nem fűlik a foga hozzá, hogy kettesben maradjon Zsolti fiúval, mert kissé tart tőle. Nem azért, mert úgy hiszi, ő Hannibál legújabb tanítványa, hanem mert sosem képes kezelni a helyzetet, mikor találkoznak. Csak nyugi, csak nyugi. Elvégre a srác láthatóan egy kupac lókaki szintjén érezheti magát, csak nem fogja ismét letámadni a saját őrületével. Ennél nagyobbat még sosem tévedett! Pedig aztán evett már krémest mustárral és tormával megpakolva!
-Szerintem ne beszélj, elég rosszul nézel ki. – Ajánlja diáktársának a legkézenfekvőbb ötletet. Egyébként aggódik miatta, és roppantul együtt érez vele, így kedvesebbik oldala győzedelmeskedik saját kétségei felett.
-Talán nem itt kéne megvárni, amíg visszaérnek. Fel tudsz állni? – Bár Zsolti fiú rendelkezik azzal a tartással, ami az igazi férfiemberek sajátja, mégis gyengülni látszik a vitéz harcos, mintha csak haláltusát vívna. Papot ide! Gyónnia kell szegény ördögnek, mielőtt megmurdál!
-Te figyelj.. ne halj ám meg! – Ez az áldott jó lélek, amivel törpénk rendelkezik, kár, hogy a srác mindenképpen arra játszik, hogy Leonie-ból minden rendes szándékot kiirtson. Hát nem megint rákezd a szokásos nótára? Mármint nem az örökérvényű Kör-re Pataki mestertől, aki még az ufókkal is táncolt egy-egy mámoros éjszakáján. De nem ám! Jön itt ezzel a medállal. Hát nem dobta már rég ki az ablakon? Leonie totál elfelejtette azóta az egészet.
-Hogy mit érdemeltem ki? – Óóó, ezt ő bizony nem érti. Vakarja is a fejét tanácstalanul, és megzavarodva bámul a földön fetrengőre. Szóval itt ő a királyfi, aki kiállta a próbát, és most megkapja a jussát? Köszöni szépen, de ezt valahogy nem így álmodta meg. Zsolti fiú pedig minden mondatával azon van, hogy lerombolja egy kislány képzelt világát. Szép dolog ez?
-De én mondtam, hogy nem fogadhatom el! – Beteggel nem veszekszünk, csak hát az ő szülei nem tanították jó modorra. Esze ágában sincs kikotorni a medált a srác zsebéből. Inkább megfogadja a következő szavakat, és arrébb mászik. Úgy érzi, menten pánikrohamot kap ettől a fura alaktól. És akkor még jön ezzel a „szeretlek” szöveggel… Elkerekedett szemekkel bámul rá. Ezt ne! Csak ezt ne! Hála a jó égnek a fiúka beájul, Leonie pedig azzal a lendülettel sarkon fordul, és elkezd rohanni.
-Várj meeeg! Ne hagyj iiiitt! - Nem szép dolog félig hulla embereket magára hagyni, de neki nagyobb traumát okoz a másik viselkedése, mint az, hogy betört a feje. Eztán járhat pszichológushoz. Igen, az lesz az első dolga, hogy felkeresi az újonnan jött nénit...

Keith

Prefektus. Belőle. Prefektus. Komolyan. Hihetetlen. Még most is nevethetnékje támad, amiért megkapta a kinevezést, amit természetesen senki nem hisz el neki otthon, hiába bizonygatja. Ki az az őrült, aki pont rá merné bízni, hogy vigyázzon a rendre? Vörös törpe, kezében felelősséggel? Ez még annál is viccesebb, minthogy terelőként parádézik a Griffek között.
Viszont ha már egyszer ez a dolga, nyilván őrült tempóban rohant ki takarodó után az Eridonból, hogy megejtse élete első legális esti sétáját. Pont olyan boldog, mint a kiskutyák, mikor kiviszik őket sétálni, csak utána nem kell semmit összeszedni...
Éppen a kapu környékén ugrándozik, pandafejet mintázó sapkájában, és hozzáillő fekete-fehér bolyhos, vastag melegítőjében, mikor megpillant egy fehér alakot. Eltátja a száját meglepetésében. Elég mugli filmet látott ahhoz, hogy tudja, náluk pont így néznek ki a szellemek. Vajon ez egy olyan speckó mugli szellem? Létezik egyáltalán olyan? Ki tudja... annyi fura dologgal találkozni ebben az iskolában. Egy módon bizonyosodhat meg csak erről. Elkezd rohanni az alak felé, és hiába tűnik roppant tömörnek, megpróbál átszaladni rajta. A becsapódás már csak azért is elkerülhetetlen, mert hátulról közelíti meg a srácot, gondolta, milyen menő lenne úgy megállni előtte, hogy előbb keresztülrohan rajta. Nem jött össze. Helyette leteríti, mint őzikét a vadász.
A földön fetrengve, némiképp belekavarodva a fehér köpenybe, kezd el visítozni.
-Segítség! Megtámadott egy kísértet... egy szilárd szellem! - Nagy nehezen arrébb mászik, és hatalmasat szusszan, miközben támadójára... vagy éppen áldozatára pillant.
-Óóóó - Megszületett a felismerés. - Hiszen Te élsz! - Roppant okos megállapításokat tud tenni még ilyen késői órában is. Apropó, késői óra!
-Mit keresel Te itt ilyenkor? Szökni próbálsz? El vagy be? - Felpattan a földről, és rögtön ott terem Keith orra előtt, hogy jó közelről szemügyre vehesse. Homlokát ráncolva fúrja tekintetét a másikéba, próbálva eljátszani, hogy neki aztán nem érdemes hazudni, mert átlát a másikon, és különben is... roppant szigorú ám!

Keith

-De tetsziiik! - Méltatlankodik roppantmód, de végül csak visszaküld egy fejet körbeérő vigyort a srác felé, aki annak ellenére, hogy nem az, mégiscsak nagyon szellemes. Kap is érte rögvest egy vállveregetést, és némi kuncogást.
-Óóó, mi nem ölünk meg senkit. Se embert, se állatot, se állatnak öltözött embert, se embernek öltözött állatot. - Egy pillanatra elhallgat, ahogy lelki szemei előtt önkéntelenül megjelenik egy kép egy pandáról, ahogy leonie-s kötött sapkában és ruhában rohangál a kastély körül. Érdekes. Gyorsan megrázza a fejét, hogy elűzze eme roppant mókás jelenetet, aztán ismét megkeresi a fonalat, és felveszi azt. No nem kötögetés, sokkal inkább társalgás céljából.
-Szóval be. Áhhááám! Akkor megvagy! - És megfogja Keith csuklóját. Innen aztán nincs menekvés, amíg a kis vöröske azt nem mondja. Nos, ő így ejt foglyokat, igazán hatásos a módszer, ugye? Igaz, hogy Keith egy pillanat alatt képes összezavarni.
-Igazán sajnálom, de meg kell büntesselek, mert ilyenkor nem szabad idekint mászkálni. - Az arcára komolyan bocsánatkérő kifejezés ül ki. Mit is tehetne, ha egyszer ez a dolga?
-Én, kérlek szépen, Leonie vagyok! - Büszkén kihúzza magát, és kicsit még lábujjhegyre is áll, hogy a felsőjén virító jelvény jobban láthatóvá váljon. - És prefektus! - Próbál nagyon méltóságteljes lenni, de aztán izgatott ugrándozással folytatja, eloltva ezzel a tekintély apró, és valószínűleg sosem létezett szikráját is. - Képzeld, nemrég neveztek ki, és ez az első esti sétám! El sem hiszem, hogy máris elkaptam valakit! Ugye milyen klassz? - A gyönyörűségtől majdnem összepisilja magát, kár lenne elrontani ezt a jókedvet bárminemű ellenkezéssel. Hamarosan úgyis rá fog jönni, hogy nem volna helyénvaló büntit osztogatni. De addig is elvárja, hogy Keith ugyanúgy lelkesedjen a várható büntetés iránt, mint ő.
-Miért cipelsz magaddal ládát? Csak nem be akarsz csempészni valamit? - Úgy játssza a szerepét, mint ahogy a filmekben látta. A kopó elkapja a nagyhalat. Le sem esik neki, hogy az úriember most cuccol be új helyére, de sebaj.
-Csak Keith - Nevet fel jóízűen. Eddig csak Norrisról hallott, de úgy tűnik, változnak az idők, és egyre többen elő tudják adni a körbepörgőrúgást. Végre elengedi a csuklóját, és helyette a felé nyújtott kezet kapja el, és olyan lelkesedéssel rázza meg, mintha ki akarná tépni a helyéről.
-Örülök! Mint mondtam, Leonie vagyok, de én nem csak az, mert Linnéa meg Rohr is. - Egy pillanatra elcsodálkozva pislog fel újdonsült ismerőse bozontjára. Az valami csodálatosan szanaszét áll.
-Megfoghatom? - Lelkesen nyúl a szőke haj felé. Nem tehet róla, rajong a szép sörényekért, nem hiába olyan allergiás a sajátjára is.

Keith

Remekül mulat a srác viselkedésén, iszonyat mókás. Meg aztán bemutat egy tízpontos hajlongást is, amilyet eddig még nem sűrűn látott életében, úgyhogy egészen felragyog az arca. Ha Leonie mutató- és hüvelykujjait összeillesztve keretet formázott volna, és azon keresztül nézi végig a jelenetet, bizonyára el lenne ájulva, hogy maga a Szőke Herceg hajbókol itt előtte. Így viszont nem. S mire feleszmél álmodozásából, már a láda tartalmáról van szó. A büntetés édes illata kezd eltűnni a levegőből, helyébe az izgalom bódító esszenciája kerül. Kissé közelebb hajol újdonsült ismerőséhez, hogy megtudja a nagy titkot, mi van a ládában. Közellenség? Kóbor kutyák a konyhára? Valami szupertitkos bájital, amitől szárba szökken a varázsbab? Ecsetek. Értetlenül pislog Keith-re. Hát ez azért nem ér fel egy bölcsek kövével, de sebaj.
-Ruhák...? Mármint...? - Szép lassan forognak azok a foghíjas kerekek, és egyszer csak bekattan - Óóóó! Te most költözöl be? - Arcára visszakúszik a végtelen derű. - Hogyhogy ilyen későn? - Újból eszébe jut a szabályszegés. - De nekem akkor is meg kell, hogy büntesselek! - Kapja el ismét a csuklóját, bár értelme nincs, csak jelzi, hogy ne próbáljon menekülni az úriember. Csücsörítve próbál koncentrálni a kialakult problémára.
-De az úgy nem igazságos, ugye? - Néz rá bizonytalanul áldozatára, miközben elengedi Őt. - De azt mondták, senki ne tartózkodjon ilyenkor kint. Te meg itt vagy... ugyebár. - Vázolja fel a helyzetet elemi pontossággal. - Megbüntetlek! - Szakad ki belőle indulatosan, miközben ismét elkapja a csuklóját. Kissé talán túljátssza a szerepet, amiért megpróbál igencsak határozottnak tűnni. A fene egye meg! Sokkal könnyebb volna, ha nem lengedeznének olyan vígan Keith tincsei  a feje tetején. Komolyan olyan, mintha kukacsztrájk lenne a termőföldön.
-Úúúúú - Megbabonázva húzza végig egyik kezét a haj tetején, épphogy csak hozzáérve, de annyira vicces, hogy aztán nevetve a másik kezével is felnyúl, és elkezdi birizgálni. Megtalálta legújabb játékát, és tényleg pont úgy áll hozzá, mint egy kisgyerek.
-Mitől ilyen? - Jókat kuncogva túrja a bozontot még egy kicsit, aztán leereszti a kezeit, és izgalomtól csillogó tekintettel mered fel az úriemberre.
-Hogyan csinálod? Az enyém is lehetne ilyen? - Büszkén lerántja a pandás sapit, és megrázza loboncát, hogy megmutassa, az övé ugyan kevésbé mocorog, de legalább jó nagy. Az sem zavarja a legkevésbé sem, hogy Keith engedély nélkül megpiszkálja. Méretes vigyort ereszt meg felé, aztán ismét elkapja a csuklóját.
-Attól még az enyém vagy, mert én találtalak meg, és büntetést kapsz! - Ilyenkor bezzeg senki nincs itt, hogy megkérdezze, mi a teendője a sráccal. Bár akkor lehet, elhappolnák előle a fogást...
-Vagy ne? - Kérdezi bizonytalanul, mintha legalábbis a másiknak lenne ebbe beleszólása. - Nem is tudom, nem vagyok teljesen biztos benne. Szerinted kéne? Végül is... most érkeztél, és nem lenne fair. De én meg úgy szeretném! Te lennél az első! Még sosem adhattam senkinek ki feladatot, és biztos jó móka. - Tökéletesen elbeszélget magával, merthogy választ azért kevésbé vár ám az eszmefuttatására.

Keith

-De hát én nem is fogdoslak! Hiszen megengedted, hogy a hajad… - Ja, hogy nem is arról van szó. Lenéz a kezére, és jót mulatva a látványon, egyetértése jeléül nagyot bólint.
-Vagy úúúgy! – Elengedi a srác csuklóját, merthogy ezek olyan önkéntelen mozdulatok voltak, szinte észre sem vette, hogy ennyire belemelegedett a magyarázásba. Keith a varázserejét, Leonie a saját testét nem tudja rendesen irányítani, megesik az ilyesmi. Újdonsült ismerősének esete persze jóval izgalmasabb, a sajátját már egészen megszokta.
-Hogy nem tudod irányítani? Mondjuk, rám célzol, és a hátad mögött gyullad fel valami? – Elég izgalmas lehet az úriember mellett élni, bizonyára minden hétre jut valami szörnyen érdekes eset. Szegény, szegény Keith. Egyetlen mondatával elérte, hogy Leonie minden szabad percében ott loholjon a nyomában, hátha a srác valamikor lerobbantja a plafont a helyéről. Márpedig azt neki is látnia kell. Kit tudja, talán át tudná véletlenül változtatni a Trófeaterem összes csillogó darabját plüssmacivá. El kéne oda csalnia, és kipróbálni… Csak előbb a büntetés!
-Aaaazt nagyon én sem tudom… igazából… - Tanácstalanul megvonogatja a vállát. Fel sem fogja, hogy tulajdonképpen Keith remekül átlátja a kétértelműséget a beszédben. Hölgyünk azonban, bármily’ meglepő, olyan, mint egy távirányító, amiben lemerült az elem. Nem kapcsol.
-Óóó, nagyon szeretném! – Amiért a fiú rendkívüli hajlandóságot mutat a büntetés iránt, egészen belelkesül, és még meg is ölelgeti őt hálája jeléül. Tiszta szerencse, hogy kézben tartja a dolgokat, nem? És már majdnem olyan, mintha a kis törpe irányítana.
-Nagyot fogunk mókázni, majd meglátod! – Csak előbb gyorsan ki is kéne találnia, mi lenne a megfelelő feladat, mert nyilván nem fogja halálra kínozni áldozatát, ezt kérni sem kell tőle. Vöröskénknek olyan lágy szíve van, hogy egy szenvedő arc láttán inkább maga is beállna segíteni a büntibe.
-De most nem vezethetlek körbe. – Ráharap alsó ajkára, és arcára kiül a nagy dilemma. Ha elengedi a „szélben hullámzó búzamező” hajzatú urat, unatkozni fog. Márpedig újdonsült ismerőse roppant vicces társaság. Viszont talán Keith sem éppen arra gondolt, hogy ládájával együtt kívánja bejárni a kastélyt.
-A házadig persze elkísérlek, nehogy elvessz. – Ajánlja készségesen. Igazán kár lenne ezért a furafiúért. – Ha már itt tartunk… melyikbe is jársz tulajdonképpen? – Az egyetlen elfogadható válasz az Eridon, már csak azért is, mert a többiről nem tudja, hol a bejárata. Kínos.
-A feladat pedig… - Harciasan megböködi mutatóujjával Keith mellkasát, hogy azért tudjuk ám, ki a góré a házban. Legalábbis ki hiszi azt magáról…
-…nem kívánságműsor! – Próbálja valahonnan kistáskája mélyéről előkotorni a „Gonosz banyák” játék szettet, amit karácsonyra kapott, és felvenni belőle a sátáni vigyort, de mindez maximum a képzeletében megvalósítható csak, mert a vérszomjas fej elmarad a valóságban.

Zsolti fiú

Kapott egy levelet. És ezzel egy időben majdnem ledobta szép vörös bozontját a feje tetejéről. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy Zsolti fiú mit akarhat még tőle. Hiszen a kis törpe meg van győződve róla, hogy elég egyértelműen lejön viselkedéséből, semmit az égvilágon nem szeretne a sráctól. Egyrészt roppant félelmetesnek tartja, hogy valaki ennyire ragaszkodik és nyomul, másrészt el nem tudná képzelni magát egy kapcsolatban. Kivéve talán, ha maga a Szőke Herceg lépdelne elé. Áhh Herci… gondolatai minduntalan vissza-visszatérnek a tegnapi reggelihez, mikor megsózta a Coltrane gyermek italát csupa szeretetből, amíg nem figyelt.
Ezen emlékeknek köszönhető, hogy a végére már magában rötyögve, ugrándozva ér le a rétre. Ráadásul annyira elmerült saját kis álomvilágában, hogy mikor meglátja Zsolti fiút szőke hajjal, fehér lovon, egészen a földig esik az álla. Keith. Villan át agyán a név, mert egy fél másodpillanatig azt hiszi, őt látja. Kicsit olyan ez, mintha füstbombát dobtak volna az agyába. Rózsaszín füstbombát. Aztán ahogy lelkesedve továbbugrál, szép lassan, iszonyatos csigatempóban, de kezd kitisztulni a kép, és nem kis szomorúsággal kísérve leesik neki, hogy ki ez az illető. Hát persze! Te buta vörös! Hiszen Zsolti fiú hívta őt ide. Ma már másodjára csiklandozzák meg állát a fűszálak, úgy ledöbben. Mi az olvadt fagylalt folyik itt?
-Hee.. hello! – Nyögi ki zavartan, miközben körbepillog a réten. Huhh, mázlija van, akad még diák, aki errefelé cselleng ebédidő után. A gyönyörű paci láttán pedig még azt is megérti, miért kellett a játszós ruha. Bár amennyire ki volt hangsúlyozva, hogy rongyolódni fog a szerelése, minimum azt várja, hogy ez a ló menten rá fog támadni, és majd jól hátsón harapja. Gyorsan lép is egyet hátra.
-Eeez mi? – Mutat először a szerelésre, a hajra, majd a lóra, a fűben elhagyott rágóra, a rét szélén álló bokorra… Hátha amíg Zsolti fiú mindent elmagyaráz, lesz ideje meglógni. No, de nem szabad ilyenekre gondolnia. Még nem.
-Ömm… hátttt… - A értelmes szavak most olyanok, mint az odaégetett tészta. Nem tudja előkaparni magából. Anyu, segíts! Képtelen eldönteni, hogy ez most itt a „Kész átverés”, valami színdarabot gyakorolnak, vagy mi? És ezen most sírni vagy nevetni kell?
-Neked meg mi történt a hajaddal? Kiszívta a nap? – Hűűű, Zsolti fiú jó sokat ücsöröghetett ám a szabadban, hogy így beszőküljön. Ez fura. Nagyon. Roppantmód.
-És a ló? – Szép a ruhád, szép a lovad...! Mondaná Süsü, de Leonie kicsit máshogy folytatja.
-Én szerintem nem hozhatsz ide lovat csak úgy. Ezért büntetést kell adnom ám. – Ha a srác meg is próbált volna romantikázni, a törpike már csírájában elfojtja azt, pedig valójában halovány fogalma sincsen róla, hogy ez mennyire szabályos.

Runa

Megérte reggel nap-előcsalogató indián táncot járni, hiszen az ismét felkelt, bár ki tudja Leonie segítsége nélkül megtörtént volna-e mindez. Mindenesetre nem érte meg kockáztatni. Már csak a saját szórakoztatására is remek volt hatalmas tollas fejdíszt felvenni, illetve néhány tincset befonni a hatás kedvéért. Öltözéke egy barna laza ruhában merül ki, ami derékrészen övvel van összefogva. Illetve egy saru, mert olyan meleg van, hogy mást nagyon nem lehet elviselni.
Egész nap így járt peckesen, mert hát ő mégiscsak egy indián törzsfőnök, és Uff gyógyító bácsival is szívesen szembeszállna bármikor ezért a nemes címért. És hiába sötétedik már idekint, még mindig úgy érzi, nem veheti le a fejdíszt, mert milyen mókás lesz majd, ha elkezdődik az őrjárat, és így kergetheti a diákokat vissza a kastélyba.
Esetleg még beszerezhetett volna olyan altató nyilacskákat is, és keresve valami fedezéket, lődözhetett volna az ártatlanokra. Milyen mókás lett volna, ha minden harmadik négyzetméteren fekszik valaki. Tiszta csatatér, csak nem folyik a vér.
Ahogy indiános szerepében tetszelegve ugrándozik ki a kastélyból a vadőrlak felé, nem tudja nem észrevenni, hogy valaki éppen a gyep minőségét vizsgálja nem sokkal előtte. Nem is kell több hozzá, fogja a papír cetlit, amire az ilyenkor használatos szöveget felírta, és azt üvöltve, elkezd rohanni szerencsétlen áldozata felé.
-Hujjujujujjuj! – Jobb kezével a száját ütögeti, ahogy azt ilyenkor szokás – Te loptad el Szilajt! Hol a lovam? Ide vele, vagy este megsütlek nyárson! – Kannibál törzs. Szegény, szegény Runa, hova keveredett. Egy igencsak törpének mondható hölgyemény próbál fölé tornyosulni, ami esetleg csak azért sikerülhet, mert a fején méretes indián dísz virít. Az meg a másik, hogy egyfolytában belecsúszik a szemébe, és ez kissé csorbítja a tekintélyét.
-Áruld el a neved Ülő Bagoly! Barát vagy ellenség vagy? - Mielőtt a másik válaszolhatna, elkezdi körbeugrálni, miközben fejdíszét rázza. Aztán hirtelen leveti magát a lány elé, ha az még nem próbált meg elmenekülni az őrült vörös elől.
-Neked van baglyod! - Állapítja meg egy igazi törzsfőnökök bölcsességével. - Hova viszed?

fejdísz

Runa

Nem gondolta volna, hogy valakit egyszer meg fog ríkatni a szimpla jelenlétével. Pedig azért sejthető, hogy sokan legszívesebben elsírnák magukat, mikor berobban a képbe, de igazán nem direkt csinálja, csak… olyan jó a kedve! Legalábbis eddig az volt. Aztán nagy nehezen rájön, hogy valószínűleg halálra rémített egy szerencsétlen leányt, mikor az teljesen magába borul. Ahj, hiszen nem is hozott magával ásót, hogy elföldelje a bizonyítékokat… de várjunk csak! Runa mégis mozog, és valamit mintha magyarázna is mellé, de egy fél pázsittéglával a szájában ez nem lehet olyan egyszerű művelet.
-Héé! Minden oké? – Térdel le aggodalmasan a fetrengő hölgyike mellé, miközben Hugo Boss-t a fejdíszére ülteti. Talán nem pottyantja le bosszúból, amiért Leonie megsiratta szeretett gazdáját.
-Miért sírsz? Föld ment a fogaid közé? – Kérdi nagy együttérzéssel a hangjában, miközben megpaskolja Ébenfekete Fűevő vállát mintegy vigasztalásképpen. És mivel indiánnevet már adott a hölgynek, nem is találja akkora bajnak, hogy nem mutatkozik be egyből.
-Ójajj, szegény állatkád! – vagy zuhanyzó – De akkor miért a fűben ülsz? – Billenti oldalra a fejét, aminek következtében Hugo, the big boss lebillen róla, és szárnyaival verdesve hullik a mélybe. Azaz egyenes a vöröske kezeibe, ahogy utána kap, de inkább gyorsan Runa felé nyújtja a tollcsomót.
-Nálad talán jobb helye van – Vigyorog rá – Talán gyógynövényeket kerestél itt? – A biztonság kedvéért hatalmas szakértelemmel megtapogatja a talajt, hátha talál hirtelenjében néhány levélnyi athelast, de helyette csak szimpla fű hajlik meg a tenyere alatt. Még mindig jobb, mintha valaki erre sétáltatta volna a házi kedvencét, és annak jelébe markolt volna.
-Inkább az üvegházba kéne mennünk, ott találnánk mindent – No, persze, hogy mihez kezdenének egy marék gyógynövénnyel, arról már fogalma sincs, de megpróbálhatnának woodoozni, meg amiket Uff bácsi szokott a zárt gyengélkedő ajtaja mögött csinálni. Biztos nem olyan nehéz. Tüzet gyújtanak, füstjeleket eregetnek az égbe, áldoznak mellé pár birkát…
-Vagy a vadőr jobb? - Morfondírozik tovább hangosan - Te jártál már ott? Húúú, biztos van nála egy csomó erdei állat! - Pont úgy képzeli el, mint a Hófehérkéből a törpék erdei házát, ahol reggelente együtt dalolnak a madárkákkal és hasonlók...
-Nézzük meeeeg! - Felpattan a földről, és már rángatja is maga után a szerencsétlen hölgyeményt. - Szerinted milyen állatai vannak? Lehet, hogy farkast tart a hátsó kertben! - Kissé elragadta a fantáziája, az tény és való.

Maid Cafe

Szóval van ez nap. Valami made… made in China? Nem, várjunk! Sokkal inkább made in Japan. Pont, mint a Deep Purple koncertalbuma a Smoke on the Water című remekbeszabott nótával az élen. S ha már ismét előjönnek a régi szép idők előadói, ki mást lehetne egyből felemlegetni, mint őrült Keith-t. Tulajdonképpen eszébe sem jutott volna, hogy ide jöjjön, ha a szőkeség nem ír neki az imént egy levélkét erről a mókáról. Teljesen kiment a fejéből, hogy látott egy hirdetést róla a minap, pedig akkor még azon is gondolkodott, hogy be kéne állni felszolgálni.  Most pedig egészen el volt azzal foglalva, hogy egy lépcsőn csúszdázzon a kastély nyugati szárnyában, szóval egészen bizonyos, hogy magától nem talált volna ki. Így viszont…
-I don't care if Mondays black
Tuesday, Wednesday - heart attack
Thursday, never looking back
It's Friday, I'm in love – Hangosan énekel, miközben kacarászva lohol le a rétre. Vörös lobonca és virágos ruhája csak úgy lobog utána menet közben. Már alig várja, hogy lássa… a sátrat. Természetesen csak a sátor meg ez a fura rendezvény érdekli, így mikor megérkezik, nem is azért rohan kétszer keresztül a terepen, hogy valaki után kutasson, hanem szimplán fel akarja mérni a terepet. Egészen hangulatosra sikeredett a placc.
-Hahó! Szia! Helló! – Integet vidáman mindenkinek, s oly’ nagy hévvel, hogy egyből nekimegy egy asztalnak, és majdnem felborítja azt. Hoppá, hoppá. Vajon itt létezik feketelista? Ciki lenne már az első percben rákerülni rongálásért. A végén még nem kap majd úrnő megszólítást. Mekkora borzalom lenne már egy ilyen szép délutánon, mikor mindenki más kiélheti uralkodói vágyait… Pedig nyilván a kis vörös is azt kívánja, hogy mindenki a kedvére akarjon tenni, és körbezsongják. Szíve mélyén mindig szolgálólányokat akart, mint egy igazi hercegkisasszony. Apropó, a herceg még azért hiányzik a képből...
Kiugrándozik a napsütötte asztalokhoz, hogy végül ott keressen magának helyet, hátha még ma sikerül ropogósra sülnie a napon. Közben a lehető legfeltűnőbben vizslat végig minden pincért és pincérlányt. Tulajdonképpen… hova is csöppent? A legkevésbé sincsen tisztában a japánok furábbnál furább hóbortjaival. Éppen ezért, hol egy felszolgáló, akinek az a dolga, hogy felvidítsa magányos perceiben, és válaszolgasson minden kérdésére?

Maid Cafe
Aramis, Niki, Keith, Runa

Szinte hihetetlen, hogy micsoda kedvességgel rajongják itt körbe az embert. Egyből ketten is betalálják, sőt Aramis, a hű védelmezője rögtön azzal kezdi, hogy kirántja alóla a széket. Na persze. Ne legyünk olyan naivak, hogy azt hisszük, hölgyünknek képes figyelni az ilyen apróságokra. Olyan lendülettel akart levágódni az ülőalkalmatosságra, hogy lehetetlenség volt már megállni, és majdhogynem lyukat fúr a földbe. Tulajdonképpen ásó nélkül elültette saját magát, most már csak az kell, hogy valaki megöntözze, nehogy elhervadjon.
Még félig az asztal alatt fetreng, és arra sincs ideje, hogy elcsodálkozzon a fűszálak gyönyörű csillogásán és fantasztikus illatán, vagy azon, hogy épp az imént úrnőzték le… Lagger cipellőin kívül megjelenik egy másik pár is. Mivel olyan piha puha a pázsit ezen a szép napon, nem siet a felkeléssel, helyette inkább vigyorogva rábandzsít az orra alá tolt számlára. Áhhám, szóval ez ilyen előrefizetős dolog? Perkál, aztán egész nap élvezheti a korlátlan fogyasztást, akár még a sátorállványt is elfogyaszthatja, ha kedve van hozzá? Remek. Ennél már csak egy eset lehetne sokkal, de sokkal jobb…
Hopp… újabb valaki furakodik be a képbe. Mégpedig egy cipő nélküli hobbit láb. Talán egy felet kevesebb szőr van rajta, de Leonie tudja jól, hogy a gyűrűk őrzője így is ő. Nincsen fétise, mégis hosszasan bambulja a lábfejeket, majd lassított felvételben szemügyre veszi a többi tartozékot is. Áhhám, egy térd meg egy másik is, áhhám… izé… igen, egy has, egy mellkas, ühhüm, és még feje is van! De milyen!
-Keiiiiith! – Olyan elánnal pattan fel, hogy borítja a széket és az asztalt, amik közé volt szerencséje becsúszni, de észre sem veszi. Helyette lelkesedéstől csillogó tekintettel produkál valami pukedli és meghajlás keveréket, ahogy egy úrnő biztosan nem köszöntené az urat, de sebaj.
-Aztaaa! Ez.. úú… mi… váá! – Fejezi ki véleményét, miközben végigtapizza a srác haját. Ha nem ismerné már több mint egy hónapja, még meg is lepődne rajta, amiért így néz ki. Vagy várjunk csak! Hiszen így is egyfolytában le van döbbenve Keith-en, ahogy most a királyinak szánt stíluson is.
-Óóó, pedig mondtam, hogy küldjenek eléd egy hintót. – Rosszalló pillantással illeti Nikit és Aramist, amiért azok ilyen hanyag ellátásban részesítik őket. – És még le is akarnak nyúlni – Vigyorodik el a számlára pillantva, de hogyan is tudna haragudni, mikor a szőkeség gyönyörűen elhessenti Niki próbálkozását. Különben meg éppen most állított be Yarista, aki felé eszeveszettül elkezd integetni, s csak azért nem rohan oda hozzá, mert a friss és ropogós levitást egyből betámadják a felszolgálók. Ehh, de lelkes itt mindenki. Túl lelkes! Mire visszafordul a kis társasághoz, már Runa is belibben a képbe, és éppen helyfoglalásra bíztatja a gazdáját.
-A szomszédos asztalhoz? Miért? Nem! – Vágja rá Keith helyett, talán kicsit hevesebben, mint kellene, de mivel alapjáraton is mindig túlpörög, ez igazán nem tűnhet fel senkinek. Addig még oké, hogy a feketeség lengén van felöltözve, (chh.. céda!) meg imponálóan gazdámoz, mert ez benne van a szabályokban, amiről egyébként Leonie-nak halovány pukkantása sincsen, de hogy még külön asztalhoz is ültesse őket! Bizonyára rá akar mozdulni Keith-re! Maga sem érti, miért, de egy apró rész a bensőjében alakot ölt, és egy fél pillanat erejéig megvadulva fúj a lányra. Mázli, hogy csak múló pillanat, mert megrázva a fejét már vigyorog is tovább.
-A gazda meg a gazdasszony egy asztalnál szoktak ülni, nem? – Jókedvűen megrántja a vállát, minek is reagálta túl... ellenben most magának húzza inkább ki a széket, hogy levágódjon rá.
-Miért beszéltek amúgy ilyen furcsán? - Valaki igazán felvilágosíthatná már, hogy mi ez az egész banzáj itt. - Most akkor, ha ők a szolgálók, lábmasszázst is vállalnak? - Morfondírozik halkan Keith-nek, de még elég hangosan ahhoz, hogy a leányok meghallják, ha ott ácsorognak körülöttük.

Maid Café
Keith, Runa, Lagger, Niki

Sajnos nem élhetne boldogan anélkül, hogy ne fogdosná és ölelgetné egyfolytában diáktársait, mert nála ez a szeretet jele. Mázli, hogy nem öreg bácsikából van, mert az kevésbé lenne elfogadható. De imígyen, hogy ifjú hölgyből rakták össze, senkinek nem lehet kifogása ellene. Ráadásul a tapizás mértéke egyenes arányban van a szeretet mértékével, úgyhogy Keith örüljön csak, ahogy örvend a vöröske feje is Herci dicsérő szavainak hallatán. Teljesen be van zsongva ezen a szépséges tavaszi napon, így nem csoda, hogy egy hajszálnyit jobban beleéli magát saját kis kusza érzéseibe. Mázli, hogy Robert Bowie ezt nem igazán veszi észre, elvégre sok koncentrálást és odafigyelést követel az úri viselkedés.
-Nem emlékszel? Kölcsönadtam neked. – Vigyorog rá Keith-re, és megpróbál nem beolvadni az asztal alá a srác egész lényétől, legalábbis nem olyan feltűnően végezni ezt a műveletet. Szerencsére Aramis éppen időben tereli el a figyelmét bocsánatkérésével.
-Áhh, semmi probléma Aramis! – Paskolja meg nevetgélve a lány karját, cseppet sem úrnőhöz méltóan, de csakhamar észbe kap, és jócskán túljátszva a szerepet, modorosan hozzáteszi. Még picinyke kacsóival is kényeskedve gesztikulál hozzá.
-De legközelebb, ha kérhetem, figyeljen oda mind a négy bal lábára, mert a végén még hármat el kell távolíttatnom belőlük. – Összevonja szemöldökét, és morfondírozva Keith-hez fordul. – Vagy csak a lopásért vágták le az ember kezét? – Visszanéz Laggerre, és további szavait ismét hozzá intézi. – Ne lopj! – A napi jó tanácsok letudva, jöhetnek a rendelések, és a kedves úr bizony nem fogja vissza a gyeplőt. Eleinte tátott szájjal bámulja őt, aztán tekintetét Runára emeli, csak azért, hogy megnézze, mennyire veszi ledérre a figurát a hölgyemény. Nem szeretne Mónika show-s pankrációt rendezni, de még bármi megeshet, ha szegény fekete leányzó félreérthető viselkedést produkál. Pedig valójában imádja ám a kis visszafogott, kissé zakkant levitást, csak hát… ez egy ilyen nap. Kicsit jobban próbálja megvédeni azt, ami nem az övé, mint ahogyan kellene.
-Ééén… - Hirtelen elakad a szava, és gyorsan kézbe veszi a menüt, mert eddig tökéletesen elfeledkezett róla, hogy rendelnie kéne. Hosszasan tanulmányozza a listát, végül hümmög egyet, és felpillant.
-Ugyanazt kérném, mint a Gazda. – De még mielőtt elmehetnének a szolgálólányok, gyorsan hozzáteszi.
-Csak én caffé lattét szeretnék, mondjuk egy levelet szállító hangyamintával a habjában. A tea pedig fekete legyen három cukorral és sok citrommal. Almalevet szeretnék, és a savas víz mehet bele fröccsnek. A forró csokit mogyorósan kérném sok-sok tejszínhabbal a tetején, és piros szívószál legyen hozzá olyan kanalas véggel, ha van olyanotok. A somlói tetején narancskarika, a muffin pedig nagy csoki darabkákkal legyen tele. Brownieból kerek formájút szeretnék, a fagyi kehelyben pedig három gombóc legyen, az mindegy, milyen fajta. Lepjetek meg. – Miután eddig majdhogynem egy szuszra darálta a rendelést, végre rápillant a lányokra és küld feléjük egy vigyort.
-A kehelyhez marcipán kanalat szeretnék. A szendvics legyen emeletes, minden mehet bele, kivéve a hagymát, és a tetejére tűzhetnétek valami szép díszt. Ez az omlette… omlette du fromage nincs? Mert csak azt ennék. No, mindegy. Akkor jó lesz a krumplis lángos – Alig bírja megállni, hogy ne röhögje el magát, miközben visszanyújtja a menüsort valamelyik szorgos felszolgálóleánynak. - Ennyi lesz, köszönöm. - Egy kegyes intéssel dolgára ereszti a személyzetet, s miután távoztak, izgatottan feltérdel a széken, s egész testével Keith felé hajol, hogy majd' felborul ismét.
-Tudod, mit csinálunk most? - Mivel úgyis jó sokáig fog tartani kihordani a rendelést, el kell szórakoztatniuk magukat. És mindenki mást is.
-Összegyűjtjük a csengettyűket, és zenélünk! - Összedörzsöli tenyereit, és már csúszik is le a földre, hogy laposkúszásban, lehetőleg feltűnésmentesen elindulhasson lelopkodni az asztalokra kirakott csengőket. Egyik fedezéktől a másikig osonva kezdi meg az akciót, miközben eszeveszettül próbálkozik azzal, hogy ne vihogjon túl hangosan. Még Hercire is vet egy sanda pillantást, hogy vajon követi-e őt az újabb őrületében... bár igazából nincs sok kételye felőle.

Isobel

Iszonyatosan kezdte megérezni kedvenc szőke pajtásának hiányát, s a felgyülemlett energiafelesleggel egyszerűen képtelen volt bármit kezdeni. Ugrált az ágyon, rohangált fel-alá, szadizta az összes embert, akivel találkozott, de valahogy nem volt az igazi. Ezért találta ki egy unalmasabb percében, hogy valamit hirdetni fog. Először arra gondolt, elkezd láthatatlan jelzőtáblákat árusítani, de aztán felötlött benne, hogy az igen haszontalan dolog volna, hiszen a folyosón senki nem férne el mellettük. Legalább öt percig tanulmányozta, miféle cetliket raktak ki a falra mások, s csak aztán született meg az ötlet, hogy valami roppant mókásat fog meghirdetni.
A következő tanórája azzal telt, hogy legyártotta a hirdetőpapírját, ráfirkálva saját ötleteit, amikről úgy gondolta, ha ő maga meglátná, egyszerre tépné le, és hasznosítaná mindet. S miután kitűzte, lelépett, mint aki jól végezte dolgát. Már csak arra kellett várnia, hogy valaki ráleljen, ha ugyan az illető egyáltalán tisztában van azzal, kit kell keresnie a kuponjával.
Persze a szemfülesebbek könnyedén megoldják, így Isobel is szimplán küldött neki egy baglyot, hogy ugyan jöjjön már ide, a fénylő lelkek udvarába, és ölelgesse meg őt. Több sem kell vörös törpénknek, már vágtat végig a folyosókon, szinte, mint Overdose, csak valószínűleg hölgyünk feje felett nem köttetnek horribilis összegű fogadások.
-Is...izééé! - kitárt karokkal rohan az udvaron, abszolút kizárva a környezetet, pedig még sosem járt itt. De vajon hogyan fogja megtalálni a hölgyeményt, aki a baglyot küldte? Az a legnagyobb probléma, hogy még a nevét is elfeledte a nagy rohanásban.
-Isauraaa! - üvölti bele a nagyvilágba, és mindenkihez odaugrál, akivel összefut, hátha rábukkan a kuponos lányra.
-Izoldaaaa! - egyre közelebb jár az igazsághoz, az egyszer biztos. Még tippel párszor, és el fogja találni a megfelelő nevet.

Isobel

No, ez a leány bizonyára csapdába akarta csalni, mert hiába nézelődik, itt aztán senki nincsen. Mármint senki olyan, aki öleléshiányban haldoklik. Ettől függetlenül két kiabálás között leáll egy-egy ismeretlennél, hogy ingyenben megszorongassa, és percekig társalogjon, mintha egyfolytában ezer éves pajtásokat köszöntene. Pedig csak szeretettúltengése van, mint amúgy máskor is. Nincs is ebben semmi különös. Abban viszont annál inkább, hogy sehol nem leli meg a hölgyét, akit a rút magánytól kell megmentenie, mint páncélos hős teknősnek… izé, lovagnak. Valóban, idefelé jövet bele kellett volna bújnia az egyik páncélba a folyosón… vajon el lehet őket mozdítani? Már régóta tervezi, hogy egyszer nagyobb tanulmányokat fog folytatni velük kapcsolatban, esetleg kitömi őket hagymával, de ahhoz társat is kéne lelnie, elvégre valakinek cipelnie kell a hagymászsákot. Vajon a vérszívók valóban irtóznak a fokhagymától? Meg kéne keresnie egyet, hogy megkérdezze. Meg azt is, hogy nem szokott-e beakadni a hosszú szemfoguk a takaróba, mikor este bunyóznak a legjobb barátjukkal.
-Iiiizisz! – kiabálja továbbra is, ami éppen eszébe jut, hátha végre előkerül a levélke küldője. S nem is kell már soká várnia, ugyanis meghall egy másik szólongatást is. Nos, most vagy ketten keresik ugyanazt a soknevű személyt vagy… hát mindegy is, ugrándozva elindul a hang forrásának irányába, és csakhamar észreveszi a gazdáját. Egy barna hölgyemény az, szemmel láthatóan pont egymást keresik. No, ez így már mindjárt más!
Vigyorogva kezd settenkedni a mit sem sejtő áldozat felé, természetesen lesből szeretné letámadni őt. Fedezéktől fedezékig oson, míg végül kiront egy bokor mögül, és nevetve ráveti magát Isobelre, mintha régi és roppant kedves barátnőjét ismerte volna fel benne. Ráadásul amekkora lendülettel nekicsapódik, egészen valószínű, hogy a földön kötnek ki.
-Sziaaaa! – visítja bele a fülébe boldogan, de eszébe sem jut, hogy esetleg összetörhette újdonsült ismerősét, és illendő volna leszállnia róla.
-Te írtál nekem? Mondd, hogy Te! – több szempontból is roppant kínos volna, ha nem így lenne…

Isobel

Ó, ha ő azt előre tudja, hogy egy édességes doboz is bele van szőve a sztoriba, egyből sokkal jobban vigyázott volna a taroló hadművelettel. De nem tudta! Mondjuk az is igaz, hogy az ember nem minden nap lát édességesőt, így kacarászva figyeli a szétguruló dolgokat. Szép álom, de egyből az suhan át agyacskáján, hogy talán a levitás elég finnyás, hogy a földről ne akarja felenni. Esetleg, ha gyorsan körbenyalogatná az összeset, amíg Isobel kanalazgatja magát a padlóról…
-Mi van itt? – kérdez vissza értetlenül, s bár kicsit sem lát semmit az előre lógó hajtól, azért csak bekandikál egy cetli a függönyön át. Áhhám, szóval jó embert talált meg! Öröm és boldogság! Csak valahogyan le kéne kászálódnia a leányról, mert oké, hogy remek babzsáknak bizonyul (már csak egy koktél hiányzik a chill-hez), de mielőtt még agyonnyomorgatná szegényt, arrébb gurul, és felpattan.
-Csontváz édesség? Az milyen? – felhúzza a lányt is álló helyzetbe, és egyből átveszi a fekete dobozkát, hogy beletúrjon. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy miféle bűnös étek ez, akkor is le fogja gyűrni.
-Most kéred az ölelésedet vagy várni szeretnél még vele? – tér át az üzletre egy pillanat alatt, s már tárja is ki karjait vigyorogva. Van ott még bőven, ahonnan ez jön, úgyhogy kaphat repetát a hölgyemény, ha szeretne.
-És tudod mit hoztam még? – kérdezi izgatottan újonnan beszerzett pajtiját. Megragadja a csuklóját, és egészen a szökőkút széléig rángatja őt vidáman ugrándozva. Minden ellenállás hasztalan – ahogy azt a borg kollégák mondanák jobb napjaikon.
-Van nálam pénz! – nevetve tapsol kettőt-hármat, majd beletúr zsebébe, és elővesz két érmét. Bár úgy tűnhet, mintha most lefizetni készülne a lányt, mégsem az a kifejezett maffiózó típus, úgyhogy csak szimplán belenyomja a kezébe az egyiket, és hátat fordít a kútnak.
-Kívánjunk valamit, és hajítsuk bele! A vállunk felett kell átdobni, nem? Vagy rá kell köpni? Vagy mind a kettőt? Esetleg forogjunk még hármat, hogy biztosan teljesüljön! - Nem feltétlen babonás típus, de ki tudja, ez a kút tele van érmékkel; biztosan nem véletlenül. Aztán ha kívántak valamit, akár ki is halászhatnák a lóvét, és elkölthetnék az egészet Bogolyfalván. Úgyis régóta kinézett magának egy fülbevalót, ami egy mozgó szemet ábrázol. Nagyon ijesztő!

Emma

Mindenki tanul. Bármerre néz az ember lánya, egyszerűen csak azt látja, hogy a szerencsétlen kisdiákok ott gubbasztanak a könyveik és pergamenjeik felett, és készülnek a vizsgáikra. És közben eszükbe sem jut, hogy van ebben a kastélyban valahol egy vörös kis törpe, aki halálra unja magát a sok okos között. Hát hogy fogtok így aludni kedves diákok, hm? Hogy bírja a lelkiismeretetek, hogy hagytatok egy ártatlan leánygyermeket megmurdálni?
No, de ha mindenki más pottyant rá nagyívben, akkor bizony Leonie-nak kötelessége feldobnia valamivel a hangulatot. Ezzel tartozik saját magának. Meg annak az egy rosszsorsú egyénnek, akit útközben kiválaszt majd a tömegből. Így esik meg, hogy haját egy copfba fonja, belepattan egy virágos ruhácskába, lábára topánt húz, és már robog is le a rétre. Elvégre ki kell használni ezt a szép időt, amíg még lehet.
Ahogy vidáman végigugrándozik a füvön, szemügyre veszi a pajtásfelhozatalt. Akad itt, aki éppen uzsonnázik olvasás közben, meg szerelmes párocska, de még olyan is, aki körbe-körbe futkározik, valószínűleg varázsigéket sorolgatva hangosan. Mindegyik roppant vonzó lehetőség, hiszen enni szeret, a romantikát is kedveli, s mint az köztudott, a rohangálás a lételeme. Mégis inkább egy fa tövében ücsörgő hölgyet szúr ki magának.
Egyből felé veszi az irányt, és szinte csikorognak a kerekei, mikor lefékez előtte. Jah, elnézést, összetévesztettem Alex-szel. Szóval nem is csikorog, ellenben majdnem ráesik Emmára. Kicsit kalimpál még, aztán rávigyorog legújabb ismerősére.
-Szia! – invitálást nem várva lehuppan a hölgyemény mellé, és egyből belepislog annak naplójába.
-Mit tanulsz? Itt mindenki egyfolytában tanul, és senki nem foglalkozik velem – sopánkodik egy sort, miközben megpróbálja kibetűzni a lány írását. Nem akar ő tolakodni, csak hát… nem sejti, hogy az eridonos éppen a magánéletét tárgyalja ki írásban. Ugyan ki ír már naplót, mikor több száz diák van ebben az iskolában, akinek el lehet mondani szóban is? S még reagálnak is rá. Oké, Leonie-nak nincs nagy magánélete, ami a szívén az a száján, úgyhogy nem sok olyan téma van az életével kapcsolatban, amiről ne beszélne lelkesen bárki érdeklődőnek.
-Szerinted, itt a réten van répa ültetve valahol? – tér rögvest át egy igen fontos témára. Nem zavarja túlzottan, ha Emma még a hirtelen érkezésének meglepetését sem heverte ki.
-Kéne nekem egy répa, de a konyhán nem akarok kérni a manóktól, mert nekem olyan kell, amit én szedtem. Esetleg ültethetnénk itt répát, és biztos van valami bájital, amitől hamar megnőnek. Mit gondolsz?

Emma

Néha eltűnődik saját magán, hogy hogyan is csúszhatnak ki ilyen botor kérdések a száján. Máskor meg azon elmélkedik, hány pikkelye van egy sárkánynak, de ez most nem lényeg. A répa kérdése annál inkább!
-Az baj! Most honnan szedjek akkor? – tanácstalanul vakargatja meg feje búbját, majd nagyot szusszanva újabb, térdelő pozitúrát vesz fel. Simán elmehetne jógaoktatónak, annyi különböző pózt be tud mutatni egy beszélgetés alatt. Némelyik egészen gerinckímélő.
-Én mi? – kérdez vissza egy vigyorral kísérve szavait, merthogy saját egetrengető problémái miatt lassan jutnak el hozzá az Emmától származó információk. Újra kéne indítania a rendszert, az esetleg segítene valamit.
-Ja, hogy igen! Szia, Emma, engem Leonie-nak hívnak! – elkapja a leányzó kacsóját, és hevesen megrázza annak jeléül, mennyire nagyon örül az új ismeretségnek. No, meg annak is, hogy háztársa ilyen tájékozott a zöldségek terén, mintha csak az üvegházban nőtt volna fel, két mandragóra gyökér között állomásozva.
-Barnulni lehet a répától? Ezt honnan veszed? – összeszalad a szemöldöke meglepetésében. Ilyet sem hallott még soha, bár igaz, ami igaz, sosem szokta Trillian bőrét nézegetni a hatalmas bunda alatt. Ki tudja, lehet, hogy már néger nyula van?
-De a répa narancssárga, akkor nem éppen narancssárgulnunk kéne tőle, ha már egyszer fog? – valójában nem annyira szőke, mint látszik, de kedvelt elfoglaltságai közé tartozik az értetlenkedés. Mindenesetre, ha a vele szemben ülő hölgynek igaza van, akkor soha többet nem ehet belőle, mert fakó fehér bőrét úgy szereti, ahogy van. Megy hozzá a haja színe.
-Egyébként azért kéne valahonnan szereznem, mert van egy nyuszmókom, és ő kiváltképp kedveli az ilyesfajta csemegét. De tudod, a konyhából nem hozhatok, mert az túl egyszerű. A manók mindent megcsinálnának helyettem, és akkor Trillian nem érezné eléggé a répa ízén a gondoskodásomat. Érted? - fecseg tovább a semmiről, majd ismét hirtelen témaváltás következik.
-Te amúgy mit csináltál az előbb? - mutat a földre helyezett füzetre. Így, hogy a lány átugrotta a témát, még inkább izgatja a fantáziáját, vajon mi állhat benne. Vörös törpénk agyában egyből egy kacifántos összeesküvés-elmélet kezd körvonalazódni.

Emma

Bárcsak lenne ebben a kis vörös törpében annyi tapintat, hogy észrevegye, ha beszélgetőpartnerét kínos helyzetbe hozza; de nincs! Számára egyértelmű, hogy mindenkit úgy kezel, mintha a legbensőségesebb kapcsolat lenne köztük. Bizonyára nagyokat fog még koppanni az életben, akár a cserebogarak a bukósisak plexijén.
-Neked nincsenek barátaid? – szörnyülködik a leányzó kijelentésén. Merlinre meg Robin Hoodra! Hogyan lehetséges az, hogy ez a szegény teremtés ilyen magányos egy ekkora kastélyban? Leonie – akinek lételeme a sok ember – könnyen át tudja érezni, mennyire nyomorúságos ez a helyzet így.
-Majd én leszek a barátod! – beleborul Emma nyakába, és jól megölelgeti őt. Tulajdonképpen az nem is érdekli igazán, hogy friss pajtása mennyire díjazza ezt az ötletet… vagy mennyire nem.
-Akkor ezentúl nekem mondod el, amit a naplódba írnál? – derül fel az arca egy pillanat alatt. Ha ő maga mindent papírra vetne, amit egyébként elmesélni szokott ismerőseinek, már hatalmas krónikái lennének az életének. Talán egyszer, ha viszi valamire, és nem bohócként köt ki egy cirkuszban – ami egyébként nem is annyira elvetendő gondolat -, felfogad egy életrajzírót magának.
-Tilosban? – vonja fel a szemöldökét meglepve. Ő maga sosem úgy indul neki egy délutáni vagy esti programjának, hogy márpedig valami rosszaságot fog művelni. Az csak úgy alakul néha…
-Kötelességem tájékoztatni téged, hogy a tiltott dolgok tiltottak! – valószínűleg erre senki nem jött volna rá magától. Mindenesetre kihúzza magát, s próbál roppant hivatalos lenni, ahogy az egy prefektustól elvárható. Vagyis ahogy ő elképzeli, miként viselkedhet egy dolgát normálisan végző kolléga.
-Bár igazából csinálhatunk olyat, amit nem szabad, csak akkor közben meg kell, hogy büntesselek – morfondírozik hangosan. Neki úgy is megfelel, ha közös megegyezés alapján utána ad valami feladatot Emmának. Úgysem gyakorolja sűrűn a „hatalmát”, hisz nincs szíve másoknak kellemetlen perceket okozni.
-És nálam pálca sincsen, valahogy mindig elfelejtem elrakni. Igazán kitalálhatnának valami bűbájt, amitől a pálcám mindig követne engem, mint egy engedelmes kiskutya. Vagy te hallottál már ilyenről? - hirtelen felpattan a helyéről, és elkapja társalkodóhölgyének kezét is, hogy maga után rángassa őt.
-Gyere! Játsszunk valamit! - nevet rá vidáman. Hát... ez ismét egy gyors váltás volt.

Emma

Tény és való, Leonie-t néha nehezebb követni, mint egy cikesz mozgását. De egy idő után az ember megszokja. Vagy leveti magát a Himalája tetejéről, mondván, semmi keresnivalója ezen a földön.
-Nem is tudom, régen bújócskáztam! Vagy versenyezhetnénk, ki tud előbb felmászni egy fára! – Sorolja lelkesen ötleteit a leányzónak, aki láthatóan már most leizzadt vörös törpénk tempójától. Talán csak receptre lenne szabad adni őt, hogy a gyenge idegzetűek ne kerüljenek infarktus közeli állapotba.
-Sokszor mondják, hogy maradjak már nyugton – vonogatja meg a vállát vigyorogva. De mit lehetne tenni, ha egyszer egy örökmozgó lendületével van megáldva?
-Ééé..én csak.. – Emma hirtelen hangulatváltásától letaglózva dadog egy sort. A napló valóban ott van a kezében, de esze ágában sem volt belenézni. Csupán ott volt mellette, így magával hozta, hogyha netán elkószálnak játék közben, ne maradjon őrizetlenül. Megszeppenten pislog a morcos hölgyeményre, s hagyja, hogy kiragadja a kezéből a füzetet. Viccesen is nézne ki, ha most elkezdenének birkózni érte, olyan indokkal, hogy Leonie majd őrzi neki.
-Emily, várj! – jó, hát a nevekkel sosem volt kibékülve, jó párszor be kell neki mutatkozni ahhoz, hogy megjegyezze bárkiét. Most miért? Mi van? Okostelefon ő, hogy egy gombnyomással el lehessen benne menteni valamit?
-Hova mész? Én nem is néztem bele! – szörnyen rosszul érezné magát, ha a leányzó megharagudna rá a semmiért. Tulajdonképpen végignézve kapcsolatain nem akad olyan ember, akivel valaha is rosszban lett volna. Leonie lelke nem viseli könnyen, ha nem szerethet mindenkit. Azt nem várja el, hogy viszontszeressék, de legalább indokolatlanul ne bántsák meg.
-De komolyan, csak magammal hoztam, hogy ne hagyjuk ott. Ha gondolod, kérdezz meg bárkit… biztos van, aki tanúsíthatja – jó vicc. Az égvilágon senkit nem érdekel a két eridonos hölgyemény problémája.
-Azon a fán ott – mutat a hozzájuk legközelebb eső növényre. – Láttam egy mókust. Kérdezzük meg tőle, ő majd elmondja! – még mindig ott liheg Emma mögött, s addig nem is szándékozik békén hagyni, míg be nem bizonyítja igazát. Hacsak visszakézből le nem nyomnak neki egy akkora sallert, hogy megfekszik tőle. Az igen kellemetlen volna a számára.

Emma

Komolyan nem érti ezt a lányt. Úgy felfújja a nagy nullát, hogy még nagyobb lesz belőle. Talán a nagymamája titkos lekvárreceptje van ebben a füzetben leírva, azért védi ennyire. Vagy lehet találna benne egy térképet, ami egy elásott hullához vezet. Ki tudja… mindenesetre meglepő, hogy mennyire védelmezi. Ha nem akarja, hogy megtudjanak valamit róla, akkor nem kéne papírra vetnie, mert az előbb-utóbb úgyis illetéktelenek tulajdonába jut. Bezzeg Leonie! Róla példát lehetne venni. Úton-útfélen mindenkinek elmeséli a kis életét a lehető legnagyobb részletességgel. Persze abban nincs is semmi különös, azon kívül, hogy a postás bagoly nem szokott kétszer csengetni náluk.
-Miért hazudnék? – kérdezi értetlenül. Ha egy szikrányi rellonos lenne benne, már rég kiplakátolt volna mindent ezzel a naplóval, vagy csak simán leátkozta volna a hisztiző kislányt, de nincs, hála a gondviselésnek. S ha már itt tartunk, a gondviselés küldhetne neki egy doboz csokit, ha már így lelombozták.
-Anyukám azt mondta, nem szabad hazudni, úgyhogy nem is szoktam. Maximum játékból füllenteni, de az egészen más – neki bizony mindenről megvan a saját fogalma. S valótlan is többször hagyja el a száját, mint kellene, de csak akkor, ha azzal nem árt senkinek. Hát most mondjátok meg, kedves olvasók… nem egy tünemény ez a vörös törpe? Hiszen még mindig tűri, hogy leosszák valami olyanért, amit el sem követett.
-Hát.. köszi – vigyorodik el a nagy kegyen, hogy Emma mégiscsak megbocsát neki anélkül, hogy térden állva könyörgött volna. Utána kéne néznie, miféle kultusz övezi ezt a naplóírást, hogy eztán jobban tiszteletben tarthassa mások érzéseit.
-Nem szokásom mások cuccaiban turkálni… na, jó. Keith-ében igen, de őt nem zavarja. Meg egyszer megpiszkáltam Fédra néni jósgömbjét, de hát az meg ott volt az asztalon… no, mindegy. Szóval nem hiszem, hogy a következő éjszaka belopózom hozzád, és belenézek a naplódba. Miért tenném? – Emma túl nagy jelentőséget tulajdonít annak a kis füzetecskének, amit szorongat, de hát ő tudja. Leonie látott már ennél furább dolgokat is a kastélyban.
-Akkor most mégsem hagysz itt? – kérdezi bizakodva, majd jót mulatva még hozzáfűzi. – Vagy inkább mész, és beleírod a naplódba, hogy el akartam lopni?

Vörös szerelem

Ilyen ez a szerelem: mint amikor a villám belecsap a fába, a végén meg egy marék hamu marad belőle, semmi más. De azért a lángolás része egészen kellemes. Kellemes? Nem ez a legmegfelelőbb szó rá. Vigyora körbeéri a fejét, és úgy érzi, övé a világ, ahányszor csak Nathaniel rámosolyog, megszólal vagy hozzáér. Például mikor a srác kedvesen végigsimít az arcán; még a lélegzete is elakad. Úúú, úúú, most jön a filmekben látott lábfellibbenős csók, ugye? Jajj, hiszen megfogadta, hogy soha többet nem fog senkit megcsókolni, miután Zsolti fiú olyan csúnyán letámadta, de most mégis… mintha egy vödör vizet loccsantanának a nyakába, mikor Nath végül semmi egyebet nem tesz, csak néz. Egy villanásnyi csalódottság után azonban újra kivirul.
-Valamit csak kitalálunk – neki tökéletesen mindegy, mi lesz a program, ha Nathaniel azt szeretné, felőle még fát is vághatnak, vagy kitatarozhatják a kunyhót. Addig nem számít semmi, amíg a srác nem akar lelépni mellőle, bár ez elég esélytelennek tűnik, tekintve, hogy el sem engedik egymás kezét, mintha attól minimum összedőlne a világ.
-Nézd! Ott a faház! – miután végre elérték az erdőt, szép lassan feltűnik orruk előtt az úti cél. Hölgyünk kisebb örömsikkantás közepette engedi el szívszerelme kezét, és befarol elé, megállítva ezzel őt. Vagy Nathaniel szimplán elgázolja, bár az nagy melóval járna, hiszen kiásni egy gödröt, majd Leonie-t belepni földdel…
-Versenyezzünk! – pattogja körbe a fiúcskát. – Aki előbb odaér, aaaaz nyer! – az teljesen mindegy, hogy mit, de a kis törpének szüksége van némi mozgásra ahhoz, hogy ne őrüljön meg itt helyben. Eddig sem hiányzott belőle az energia, de jelenleg a szerelemtől kezdenek kiakadni a mutatók.
-Háromra indulunk, jó? – kérdi vihogva. – Eeeegy… - és már szalad is, hátha némi csalással előnyt szerez a sráccal szemben. Nyilvánvaló, hogy Nath könnyedén utolérheti, ha akarja, pedig tényleg úgy rohan, mintha a halál vakondot lóbálna mögötte, s közben még visít is. A fékezés kicsit nehezebben megy, szinte visszapattan a fa törzséről, és vihorászva kiterül a földön.
-Nyerteeem! - jelenti be levegőért kapkodva, bár lényegében fogalma sincs róla, hogy ez így van-e, mert inkább azzal foglalkozott, hogy ne taknyoljon el útközben. Miután végre nem úgy érzi, hogy menten beszakad a tüdeje, felül, és rajongása tárgya felé pillog.
-Ugye nyertem? - kérdezi vigyorogva. Igaz, csillogó tekintete nem csak a győzelemnek szól, hanem az ismételt felfedezésnek, hogy ez az úriember egyszerűen gyönyörűséges.

Szívem egyetlen vadhajtása

Egyből felpattan nagy nevetések közepette, mikor Nathaniel bejelenti, hogy nyert. Nem utolsó sorban azért ez a nagy boldogság, mert már tudja is, hogy miféle jutalmat kér, amiért ilyen ügyes volt. Mert hát… valamiféle jutalom jár a győztesnek, nem? Különben mi értelme volna versengeni? Mielőtt azonban jobban kifejthetné kívánságát - amiben egyszerre szerepel egy szivárvány, egy ásó és egy jeti lábnyoma – vörös úriemberünk csodálatos monológot kerekít gondolataiból, ami ha egy antológiában nem is, egy brazil szappanoperában mindenképpen megállná a helyét. Kis törpénk pedig olvadozik, mint a sarki jég, hogy ez a Nath nem csak csodálatosan szép, de okos és romantikus is, ahogy azt egy mesebéli hercegnek illik. Ennyi remek tulajdonság mellett még az is elnézhető neki, hogy otthon felejtette a fehér lovát.
-Óóó, én is szeretlek! – borul a fiúcska nyakába jóval kevesebb költői eszközt használva vallomásában, mint a másik. Azt a csodálatot és rajongást úgyis nehéz lenne szavakban kifejezni, amit szívszerelme iránt érez. Meglehetősen lehetetlennek tűnik, hogy eddig nem vette észre, milyen fantasztikus ez a Nathaniel gyerkőc, s bár eddig is nagyon kedvelte őt, meg sem közelíti jelenlegi érzelmeit.
Így végre eljött a nagy pillanat! Minden kislány arról álmodozik, hogy az első csókja mesébe illően tökéletes legyen. Nos… Leonie-nak ez nem adatott meg, de most itt a második esély rá, hogy szörnyű emlékeit kimossa az agyából, hála a vele szemben ácsorgó úrnak. Kár, hogy azok az események Bajkál-tói mélységekig beleégtek a kicsiny lelkébe. Ezért mikor Nath arca közelíteni kezd felé, reflexszerűen hajol hátrébb az esetleges nyálcserét elkerülendőn. Várjunk csak! Hiszen tényleg imádja a vöröskét, és az előbb még azért volt csalódott, mert amaz nem lépett semmit. Akkor most hogy is van ez? Képzeletben jól hátsón billenti magát, amiért menten tönkrevág mindent, és mielőtt még a fiúcska visszavonulhatna, gyorsan odahajol hozzá. Igen ám, de nagy igyekezetében csak annyit ér el, hogy lefejeli szívszerelmét.
-Áucs! - pirulva tapogatja meg fejét, s szörnyű zavarában elneveti magát. Nice going! Nyilván ő lehet csak ekkora szerencsétlen.
-Ne haragudj... izé... véletlen volt - már teljesen egybeolvadt saját hajával, de azért nem adja fel a küzdelmet. Mindenki azt hihetné, hogy a romantikus pillanat tovatűnt, de nem! Hölgyünk összeszedi minden bátorságát és hangyamaroknyi tudását a témával kapcsolatban, majd lábujjhegyre állva, a srác felsőjébe kapaszkodva - hátha úgy feléri - megcsókolja őt. Hm. Inkább egy elnyújtott szájra adott puszinak lehetne ezt nevezni, lévén fogalma sincs róla, hogyan kéne bárkit emberesen megcsókolni. Sebaj, a kis törpe ettől is egészen kimelegszik, és szívverése a normális tempó sokszorosára ugrik.
-Öümm - jelenti be ködös tekintettel, miután nagy nehezen hátrébb lép egyet. Szüksége van pár másodpercre, hogy kiverekedje magát a rózsaszín burokból, de aztán még mindig piros orcával elvigyorodik.
-Menjünk fel! - javasolja, elvégre azért jöttek, hogy körülnézzenek. Megfogja Nath kezét, és elkezdi maga után húzni a lépcsőn.
-Régen úgy szerettem fára mászni a bátyámmal! Nekünk is volt egy hadiszállásunk az egyik fa tetején, de csak lepedőkkel volt körbeaggatva, és nem nézett ki ilyen profin - magyaráz a srácnak. - Alig várom, hogy találkozz Kevinnel, tuti piszkálni fog a hajad miatt - persze feltétlenül hazaviszi Nath-et bemutatni a családnak. Az más kérdés, hogy a nyilacska hatása addigra talán el fog múlni, Leonie meg belefolytja magát egy esőcseppbe, amiért így viselkedett.
-Aztaaa, nézd, de klassz! - lelkendezik egy sort, mikor felérnek a faházba. Csillogó tekintettel járja körbe a kis helyiséget, majd rámutat a falra.
-Ide a mi nevünket is bele kéne vésni - hogy az egész világ megtudja, mennyire szeretik egymást.

Tinédzser l'amour

Miket tud ez a fiú? Hát miket? Kézrátéttel gyógyít, egy mosollyal agyat mos, és olyan csodás haja van, amibe kishölgyünk legszívesebben belecsavarná magát, hogy olyan lenne tőle, mint egy ínycsiklandó burrito. S Leonie most teljesen ingyen hozzájutott mindehhez a csodához a Cupido shopban! Micsoda mázlista!
-Ühhüm – bólogat, akár a kiskutya a Lada hátsó szélvédője mögött. Hogyan ne lenne jól, mikor végre megkapta a hőn áhított nagy szerelmet? Ráadásul lassan kezdi elengedni magát ebben a számára teljesen új érzelmi kavalkádban. Amúgy is erősen fizikai kontaktus függő, képzelje el a kedves olvasó, hogy most aztán egyfolytában a srácot tapizza, és simul hozzá, mint a kedves kis alienek Ripley hadnagyhoz.
-Kviddicsezned kéne! Velem! – lelkesedik csillogó szemekkel, bár idén csak cserének jelentkezett, mivel nehezére esik pályára repülni volt csapattársai ellen. Senkit nem szeret bántani, de hogy pont a Griffeket akarja kicsontozni? Ez valahogy nem megy neki.
-Várj csak… - teszi hozzá megilletődve, miután már ott virít mindkettejük neve a falon, és még egy szívecske is került köréjük.
-Te azt mondtad, hogy árvaházban..? – megfordul Nath ölelésében, és fejét hátradöntve pislog fel rá. Kellett egy kis idő, mire leesett neki, hogy a fiúcska minek üldögélt pont egy árvaház udvarában növő fa ágain. De hát ez… szörnyű!
-Mi történt a szüleiddel? - talán nem éppen illendő a magánéletben való turkálás, de úgyis annyira szeretik egymást, hogy ez nem okozhat problémát kettejük között. Legalábbis Leonie így hiszi.
-Tudod mit? – vigyorodik el, miközben kikerüli szívszerelmét, és lehuppan egy babzsákra, majd kicsit közelebb húzza magához a mellette lévőt is. Nem engedheti meg magának, hogy kiessen Nathaniel hatósugarából, pedig a srác olyan édes, hogy egészen bizonyosan mindenki ’sugar-fertőzést’ kap mellette.
-Az én családom biztos nagyon fog szeretni téged, ha bemutatlak nekik. Bár egyszer már írtam rólad - vonogatja meg a vállát. Természetesen a találkozásuk után részletes beszámolót küldött az otthoniaknak, elvégre nem minden nap találkozik az ember lánya szép vörös fiúcskákkal.
-Csak akkor még nem... - ráhunyorog szívének egyetlen hagymakarikájára, majd izgatottan átmászik az ő babzsákjára, és szembefordulva vele, belecsüccsen az ölébe.
-Én akkor most a barátnőd vagyok? - ezerwattos vigyort villant, majd újra homlokráncolásba kezd.
-Vagyis... nem neked kéne megkérdezned, hogy leszek-e a kedvesed? Vagy ezt így nem szokták? Hát legalábbis egy randevúra el kéne hívnod, nem? Vagy ez most az? - derül fel egy pillanatra. - Nem is tudom, mindig úgy képzeltem, hogy lesznek majd gyertyák meg virágok és szép zene. De talán nem kéne felgyújtanunk a faházat... - mondjuk virágot kapott, de mit várunk egy kislánytól, aki herceges meséken nőtt fel? Igen magasra nőttek az elvárások már...

Nath

Facsarodik a szíve, mint egy mojitoba szánt citrom, mikor meghallja, hogy szívszerelmének meghaltak szülei. Mily’ kegyetlen a sors egy ilyen csodálatos úriemberhez, mint Nathaniel. No, de most már itt van neki Leonie, aki jobban szereti őt, mint Jack Sparrow a rumot meg a szemceruzát együttvéve. Így nem is boncolgatja tovább a szülők témáját, helyette vidáman csilingelő hangon helyeselni kezd a vörös ötletére.
-Mindenképpen be kell mutatnod neki! Ő is fantasztikus ember lehet… – kezd bele a magyarázásba, de Nath egy-két szóból torkára fagyasztja a gondolatokat. Amint meghallja a bók-book ötödik fejezetéből idézett szöveget, nagyobb mértékű olvadásba kezd, mint a sarki jég. Arcát a srác tenyeréhez simítja, miközben szemét behunyva nagyot szusszan. Valami olyan mértékű érzelemáradat kezd elszabadulni a lelke mélyén, hogy mindjárt üvöltve Hulkká változik. Vagy egy nagy paradicsomemberré, ha már egyszer eridonról és nem rellonról van szó.
-Óóó, igen, hogyne lennék a barátnőd! – örvendezik tapsikolva, s kivételesen nem amortizálja le szívszerelmét egy egyszerű, könnyed csók közben. Megy ez, mint az ágyba… ágyban alvás! S ha már ilyen meghitt a hangulat, szépen lassan elkezdi kibontogatni Nath fejőslány copfjait is. Olyan arccal teszi mindezt, hogy az ember azt hihetné, épp a világ kilencedik csodáját tartja a kezében. Mert ugye a nyolcadik az újrahasznosítható papírpelenka.
-Ezek közül hova megyünk holnap? – kérdi vigyorogva. Áhh, nem türelmetlen ő kicsit sem, csupán nehéz elképzelnie, hogy most egy egész éjszakát ki kéne bírnia a fiúcska nélkül. Viszont ha tudná, hogy holnap biztosan együtt fognak ténykedni valamit, akkor sokkal könnyebb lenne. De az is lehet, hogy átszökni a fiúszobába egyetlen estére még könnyebb volna…
-Mugli moziban még sosem voltam, nézzük meg azt. Az olyan, mint egy nagy tv? – varázstalan nagyszülőkkel a felmenők között nem nehéz valamelyest tájékozottnak lenni a mugli társadalomban. Az más kérdés, hogy a kedves papa nem vitte még el soha moziba. Nagy hiba!
-Mondd csak, te tudsz takarókat elővarázsolni? – Vált témát, de mégis megmarad saját mániájánál, hogy nem engedheti magától messzire ezt a srácot.
-Itt kéne aludnunk – hozza fel kissé aggodalmasan a témát, ami egyszerűen nem akar kimászni a fejéből. Persze szigorúan két külön pokróc alatt gondolta, túl kislány ő még ahhoz, hogy többet leplezzen egy ilyen ajánlata.
-Tudooood… - szépen elrendezgeti Nathaniel csudálatosan gyönyörű tincseit a vállán, s azokat szuggerálva próbál valami elfogadható magyarázatot adni.
-Odalent ilyenkor már biztosan éhes farkasok járnak, és ha lemászunk innen, akkor jól megesznek minket. Nem kéne kockáztatnunk. De ha kihúzzuk itt reggelig, az egyrészt nagyon jó móka lenne, mert már régóta szerettem volna kempingezni itt… vagy valami hasonlót… másrészt meg tuti túléljük az éjszakát. Mit gondolsz? – pillant fel reménykedő boci szemeket meresztve az úriemberre, akinek haját képtelenség nem folyamatosan birizgálni. Ráadásul a biztos siker érdekében a fiúhoz simul, akár egy kedves kis rókamanguszta, aminek következtében egyből erős szívritmuszavar is fellép nála.

Piros fiúcska

-Úúúú, az nagyon jó lesz! Tudod, mit ennék? Mondjuk egy nagy adag spagettit. Vaaagy sült húst krumplival és hozzá uborkát, aztán palacsintát sok-sok lekvárral meg kakaóval. Jajj, rétest! Túrósat! Vagy valami nagyon habos süteményt – ábrándozik a másnapi éttermezésükről. Kicsit sem éhes a szentem, áhh, dehogy. A végén még Nath fél kézzel ébred, mert Leonie az éjszaka lerágta neki a másikat. De hát szerelemben és háborúban mindent szabad, nem?
Tulajdonképpen Leonie álomrandevúja messze van egy mozi teremtől, így a legkevésbé sem bánja, hogy nem ülnek be egyből valami mugli ostobaságot megnézni. Sokkal szívesebben… óóó, hát ez az! A vörös úriember tudja ám, hogy mitől döglik a musca domestica! És most itt ne a chemotoxra gondoljon a nagyérdemű, hanem arra a más tevékenységre, amit Nathaniel kitalált.
-Jó móka lesz ez a mozizás – jósolja Fédra néni tehetségével megáldva, majd kuncogva kimászik a srác öléből, és megrázza virággal díszített haját. Még utoljára nyújtózkodik egy nagyot, és megropogtatja pár csontját, majd hasra vágódik szívszerelme mellett, és hagyja, hogy az betakargassa a kabátjával. Óóó, micsoda úr!
-Nem fogok fázni – jelenti be teljes meggyőződéssel a hangában, miközben felkönyököl, hogy lássa Nath bűnösen szép arcberendezését. Bőszen rávigyorog, és miközben nekiáll a haját birizgálni, hosszas magyarázásba kezd. Túl korán van még ahhoz, hogy elaludjon, s különben is be van pörögve ettől a nagy szerelemtől. Igazán nem neheztelhetünk rá, hogy képtelen takarékra tenni magát.
Mindeközben a srácnak tulajdonképpen meg sem kell szólalnia, ha nem akar, hölgyünknek van elég mondandója ahhoz, hogy minimum egy órán át megállás nélkül fecsegjen. És akkor is csak azért hagyja abba, mert végre sikerült leraknia a fejét, mégpedig a vörös mellkasára, s ez igen meglepően megnyugvással tölti el. Ábrándos sóhaj szökik fel tüdejéből, miközben kezét és lábát is rápakolja a fiúra, hogy pár percen belül őt ölelve már vörös herceggel álmodjon. Vagy egy ponttyal.

Szerelemdoktornő

Az egész úgy kezdődött, hogy az edzés előtti estén nagyon furcsa és zavarba ejtő álma volt egy bizonyos illetőről. Ez az álom pedig azóta is rágja az egész lényét, és egyszerűen képtelen túltenni magát rajta. Mint valami kórság, és már elég erőteljesen gondolkozik azon is, hogy orvoshoz kéne vele fordulnia. Kormos Haj bácsi vajon mit szólna hozzá, ha Leonie bebattyogna a gyengélkedőre, és valami bájitalt kérne a rendellenes érzéseinek elnyomására? Zója néni pedig tudta szerint szolgálaton kívül van, úgyhogy nincs más hátra, minthogy egyedül birkózzon meg a feladattal.
Ezért mászkál most egyedül a réten, és ezért nem hozta magával sem Wowot, sem Trillt, Keith pedig pláne. Valami igen gyenge kifogással élve mondta le a délutáni improvizatív jellegű programjukat. Magyarázott neki kacsákról meg tündérekről, és arról, hogy a tündérek jönnek a hápogásra, de ha egy szőke srác ott van a közelben, akkor mérgesek lesznek, és megbombázzák a kastélyt tündérporral, amitől az el fog szállni... szóval csak a szokásos magyarázattal állt elő, és legjobb pajtása készségesen elhitte, hogy neki tényleg nem szabad Leonieval tartania ma.
Most már csak egyetlen kérdés van függőben – hogyan tovább? Hiába tette már meg a tízedik kört a rét körül, még mindig nem tudja eldönteni, hányadán áll. De hát könyörgöm! S könyörögjetek tik is feleim! Leonie érzelmileg analfabéta, és képtelen bármit is kezdeni azokkal a gondolatokkal, amik mostanában foglalkoztatják. Valakivel mindenképpen beszélnie kell róla, különben megőrül. Jobban mondva fokozódna az őrülete, ugyebár. S amint elhatározta, hogy teljesen mindegy kitől, de tanácsot kell kérnie, rögvest körbepillog csellengő diákok után kutatva. Egyből megakad a tekintete az egyik háztársán. Ugyan nem nagyon beszélgettek még, de épp itt az ideje, hogy elkezdjék. Ráadásul a hölgyemény idősebb is nála – vagy egy évvel –, biztos sokat tud már a szerelemről.
Odaugrándozik Lucyhoz, és nagy lendülettel levágódik elé. Nem is lacafacázik sokat, egyből a közepébe vág a témának, s roppant gondterhelt arccal ránéz a leányra.
-Segítened kell nekem! – jelenti be, s mielőtt még bármi reakciót kaphatna, belefojtja a másikba a szót, és elkezd magyarázni.
-Tegyük fel, hogy van egy legjobb pajtásod, akit nagyon szeretsz, de aztán már nem is biztos, hogy úgy szeretsz, hanem amúgy szeretsz, de csak szeretni akarod, nem úgy szeretni, mert ő biztos nem szeret úgy, meg amúgy sem kéne elrontani a szeretet azzal, hogy máshogy szereted, mert akkor aztán a végén egyikőtök sem fogja többet szeretni a másikat, és akkor én azt nem élem túl. Érted? – magyarázza el a probléma lényegét roppant profin. Az már kevésbé esik le neki, hogy aki kicsit is nyitott szemmel jár az eridonban, az pontosan tudhatja, hogy kiről beszél éppen, hiszen Keith-szel szinte össze vannak nőve a nap huszonnégy órájában.
-Vagy nem is szeretem? – tanácstalanabb, mint egy pár órás bébifóka. – A múltkor azt álmodtam, hogy megpuszilt. Akkor én most szeretem? – Nem biztos, hogy létezik még egy olyan személy, aki képes egy ötéves szintjén gondolkodni, s a helyzet abszurd mivoltát az csak még inkább fokozza, hogy ezt most képes olyasvalakivel megtárgyalni, akit lényegében nem is ismer. Mintha csak az aznapi ebédről magyarázna neki.