Szívsebész

Úgy gondolta, majd szépen név nélkül fogják végigjátszani ezt a játékot, mert senkinek nem szabad megtudnia, hogy ő miket – vagy miket nem – érez Keef iránt. Így is eléggé ki van égve az agya az utóbbi napoktól, pont az nem hiányzott neki, hogy most még azon is aggodalmaskodjon, hogy a kis titka már nem titok többé, és mint tudjuk, itt még a fűszálaknak is füle van, hát még a közelben lábatlankodó diákoknak! Nekik kettő is!
-Miiiiii? Neeeeeem! Dehoooogy! Én nem vagyok szerelmes Keithbe – olyan megbotránkozással a hangjában tiltakozik az ötlet ellen, hogy szinte meggyőző, amit állít. Ezt a súlyos kérdést tulajdonképpen még nem sikerült eldöntenie, vagyis inkább rendesen bevallania saját magának. Megvakarja a feje búbját, összehúzza a szemöldökét, és kissé közelebb hajol Lucyhoz.
-De tegyük fel, hogy esetleg mégis róla van szó… vagyis egy fiúról, akit Keithnek hívnak, csak azért, hogy könnyebb legyen példálózni vele – javítja ki egyből magát; így legalább nem tűnik olyan valóságosnak a sztori. Roppantmód gyerekesen képes viselkedni.
-És akkor ezt a fiút, aki Keef, pont úgy, mint Keef, csak mégsem ő, szóval őt ööüüümmm – nem igazán szokott zavarba jönni, de most már a haja végét tépkedi hevesen. Szabad egyáltalán ilyen témáról beszélgetniük? Hiszen ez olyan személyes… viszont ő még olyan „kicsi”, muszáj valakivel megoldatnia a problémáját, ha már anyukája nincs itt, hogy segítsen rajta. Nincs hozzászokva, hogy bármin is aggodalmaskodnia kelljen.
-Szóval igeeen… hát ott… mármint ühhüm… - rámutat a szájára, s zavartan lesüti a szemét, majd egy negyed másodperc alatt megváltozik a hangulata: felsikít, ezt követően pedig elborul a földön.
-Akkor most mi lesz, ha mégiscsak szeretem? Ez katasztrófa! Ha most jönne egy óriás, és ránk ülne, még akkor is boldogabb lennék. De egyébként ez meg is történhet ám, mert a bátyám azt mondta, hogy az óriások sosem nézik, hova ülnek – hirtelen felül, és elkapja Lucy kezét; azt szorongatja tovább a nagy tanácstalanságban.
-A szerelem csodálatos dolog lehet. Legalábbis a mesekönyvekben azt írják – álmodozva sóhajt egyet, aztán megrázza vörös loboncát.
-Azt én nem tudom, mit érezhet ő. Biztosan szeret. Muszáj szeretnie, mert ő a legjobb barátom, és mert tudja, hogy szomorú lennék, ha nem tenné. De azért nem hiszem, hogy úgy szeret, mint egy Hercegnek szokás – oké, mostanra mintha mégiscsak belenyugodott volna kicsit a saját érzéseibe. De nem kell félni, ez csak átmeneti állapot.
-Ilyenkor mit kell csinálni? Kérdezzem meg, hogy ő...? Neeeeem - egyből lehurrogja saját magát. - Akkor biztosan kiköltözne a padlásról, ha megtudná, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyen butaság. De miért jutott eszembeee? - rángatja a leányzó kezét a nagy felindultságban. Szerencsétlen háztársa bizonyára pont ilyen remek programot képzelt el magának a mai napra.
-Te mit tennél? Csokit kéne enni... az mindenen segít. Ha megeszek egy láda csokit, akkor jobb lesz? De én nem is szeretem őt... mármint azt a fiút, aki egyébként nem is Keith, csak most hívjuk annak, hogy legyen neve.

A bölcs mindentudó

Ebben az iskolában az összes diákocska olyan aranyos, de Lucy überel mindenkit figyelmességével és kedvességével. Valószínűleg nem sokan viselnék el, hogy Leonie ilyen szinten műsorozzon nekik, nemhogy még megpróbáljanak tanácsokat is adni. Talán óvó néninek kéne mennie a leányzónak, annyira megy ez neki. A kis vörös törpe egyből meg is nyugszik, hogy akkor most újdonsült pszichológusa elhitte neki, valójában nem Keefről beszélgetnek.
-Éééén… - megvonogatja a vállát. Tulajdonképpen Leonie rajongó típus, és eddig is mindig volt valaki, akit éppen nagyon szerethetett, de az mind csupán plátói eset. A Keith iránti érzései ennél kissé valóságosabbak. Vagy inkább testközelibbek, hiszen a nap majdnem mind a huszonnégy óráját együtt töltik; még együtt is laknak.
-Éééén… nem tudom. Ez most szerelem? Mert akkor még nem voltam. Vagyis talán egyszer, de az csak egy délutánig tartott Nathaniellel – a mai napig nem érti, mi történhetett akkor kettejükkel. De lenne egy-két szava Cupidohoz, ha egyszer összefutnának a folyosón.
-És azzal Keith-t nagyon megbántottam ám, legalábbis azt hiszem. Szóval sosem csinálok ilyet többet, mert nem akarom, hogy haragudjon rám – meséli homlokráncolva. Akkor nagyon megijedt, hogy legjobb pajtása többé nem áll vele szóba, ami lássuk be, igen nagy érvágás volna az életében. Ezért is aggodalmaskodik annyira azon, hogy kusza lelkivilágának megnyilvánulásaival nehogy elrontson valamit. Hiszen általában különösebb gondolkodás nélkül kimondja, amit gondol, vagy megcselekszi, ami éppen eszébe villan. Herci esetében ez nem feltétlenül lenne célravezető. A következő kérdésre pláne összezavarodik.
-Nem igazán tudom, hogyan szeretnek a hercegek. Gondolom, hoznak üvegcipellőt, meg fehér lovon jönnek, meg még énekelnek is közben, és aztán megcsókolnak, amitől fellibben az ember lába. Az enyém még sosem libbent fel… a tiéd igen? – Lehet, hogy valamit rosszul csinált a Nath-es sztoriban. Lucy itt a bölcsebb, neki biztos nagy tapasztalata van a témában, és remek receptje akad a mesebéli lábfellibbentős csókra. A legabszurdabb valahol az a sztoriban, hogy mindez majdhogynem felnőtt emberek beszélgetése… a maják valamit nagyon megérezhettek abból a világvégéből, csak éppen az időpontot nem találták el.
-Én nem vagyok hercegkisasszony – rázza meg a fejét. Tulajdonképpen sosem képzelte magát annak, attól függetlenül, hogy valamiféle egészen furcsa mesevilágban ragadt, és képtelen kinőni ezt a naiv, gyermeteg agyi szintet. – Gondolod, hogy jobb lenne, ha koronám lenne? Lehet, hogy azért nem szeret, mert nincsen? – kérdezi egyre aggodalmasabban. Ez még sosem jutott eszébe, de talán igaza lehet eridonos társának. Kell egy korona! Jelenleg bármit képes volna megtenni azért, hogy Keef valami roppant romantikus gesztussal kápráztassa el. És nem feltétlenül arra gondol, hogy egy egész délutánon/estén keresztül közösen tágítsák a tudatukat, mindenféle vicces módon.
-És ha azt feltételezzük, hogy ezzel a fiúval, aki egyébként nem is Keith, csak úgy hívjuk… szóval, ha vele amúgy is egész nap a kastélyban rohangászunk, akkor mit csináljak? Te hogy vettél rá egy fiút, hogy szeressen? – mintha ez így működne. – Vagy hogyan vetted rá magad, hogy ne érezz máshogy iránta? Én normális akarok lenni. Áááá... – ismét felkiált nagy hevesen. - Én nem is szeretem Keitht! Sőt, nagyon haragszom rá, mert tönkreteszi az életemet! Utálom! – oké, kissé átesett a ló túloldalára, szóval ijedten kezd mentegetőzni, saját csúnya szavai miatt.
-Jó, hát igazából nem utálom ám, én azt nem úgy gondoltam… de tényleg nem is szeretem már.

Túszdráma

Mióta arcon böffentette az az érdekes növény, megszállta elméjét az őrület, s egyre inkább kisebb-nagyobb fekete lyukak keletkeznek a rövidtávú memóriájában. Kitágult pupillákkal, zavaros tudattal rohangál a folyosókon, miközben a lehető legfurcsább kellékeket gyűjtögeti össze innen-onnan, és halmozza fel mind ebben a szépséges penészszagú szertárban. Van itt kötél, elemózsia, ruhaanyag, az ütője, amit Fynncikétől kapott, de belebegtetett az ajtón nem egy padot is, amit a folyosón található egyéb termekből lopott. Azaz minden, amire csak a nap folyamán szüksége lehet, plusz még jóval több, hála a helyiség adottságainak. Mázli, hogy túl korán van még ahhoz, hogy a kisdiákok ellepjék a folyosókat, s a tanítás kezdetéig akad bőven ideje mindent feltűnésmentesen becipelni ide. Bár gonosz tervének egyetlen bökkenője is a korai óra lehet csupán. Megeshet, áldozata még alszik, így nem kapta meg a neki írt levelet, s nem fog eljönni a találkozójukra. Pedig muszáj! Különben kénytelen lesz levadászni a folyosókon, ami egy sokkal bonyolultabb feladat volna. Esetleg szemet szúrhatna a többieknek, hogy egy kábult tetemet ráncigál végig a kastély folyosóinak padlóján. Nem! Nem csúszhat számításaiba baki, mert akkor mindennek vége! Odavész mindene, ami fontos a kis életében! Majd most jól megmutatja nekik, hogy óvakodni kell a vörös törpétől, mert az nem adja magát egykönnyen. Igen, bizony!
Képtelen tökéletesen tisztán gondolkodni. Megmasszírozza halántékát, majd mérgesen rácsap az egyik padra. Luca el akarja venni a legjobb barátját, ez egészen egyértelmű, hiszen egyre többet járőrözgetnek együtt. Keef pedig nem látszik vonakodni ezektől a közös programoktól. Az áruló!
De most majd szépen megmutatja, milyen az, ha elvesznek valamit az ember lányától. Túszul ejti Luca kedves bátyját, Benjámint, és addig nem adja ki, míg… meddig is? Ezt nem gondolta át teljesen.
Tulajdonképpen a rablás ötlete kora hajnalban villant fel agyában nagy hirtelenjében, mikor az üvegházban próbált egy gyógynövényt megkeresni, amiről este olvasott.  Az egyik pillanatban még vidáman turkált a zöldek között, és azt tervezgette, hogy készít valami finomat Keithnek reggelire, a következő percben pedig véletlenül beleszippantott az egyik gaz által kibocsátott gázfelhőbe. Agyát azonnal ellepték az enyhén paranoiás gondolatok, legfőképpen legkedvesebb barátocskájával kapcsolatban. Tény, hogy hajlamossá vált az őrült féltékenykedésre, de a mostani eset egészen más. Képtelen kontrollálni érzéseit; a kétségbeesés, a düh, a szomorúság, s a vad öröm felváltva árasztják el agyát amúgy is túlkapásokra hajlamos hölgyünknek.
De térjünk csak vissza arra az aprócska problémára, hogy tulajdonképpen mit is akar elérni ezzel az egésszel? Rá akarja kényszeríteni Lucát, hogy soha többé ne menjen Keith közelébe. Igen! Luca meg fogja neki ígérni, hogy eztán nagy ívben elkerüli a szőkeséget, és akkor Keef csak az övé lesz! Különben Benji veszni fog!
Drakula legördögibb kacajával veszi fel ütőjét a földről - a biztonság kedvéért még a pálcáját is kéznél tartja -, miközben támadó állásba helyezkedik az ajtó egyik oldalán. Ha kell, órákat fog várni, míg végül belép valaki a szertárba, aztán HUSS! – lecsapja, mint egy legyet. Remélhetőleg ez a valaki Czettner Benjámin névre hallgat majd.

Túszdráma

Szép és pontos ütés a tarkóra – pont, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Ezt látnia kellett volna Árminnak is, annyira gyönyörűre sikeredett. Egészen felderül az arcocskája Benji összeomló alakjának látványára. A terv legkockázatosabb részén túl van. Annál is inkább, mert nagyon úgy tűnik, a fiúcska felkészült a közelharcra. Mi a túrós csuszának hozott magával piszkavasat? Gyorsan arrébb is rugdossa a földre hullott pálcával együtt.
-Eszméletlen a buli, nem igaz, Benjámin? – vihog magában, miközben félredobja ütőjét, s már ugrik is a kötélért, hogy összecsomagolja vele a srácot. Jó szorosan a csuklói köré tekeri, majd még úgy, fektében hozzáköti egy masszívabb polcrendszer egyik lábához, megakadályozva ezzel még azt is, hogy szerencsétlen áldozata felüljön. Oké, annyi emberség maradt benne, hogy ne arccal a padlónak hagyja Benjit, hanem nagy nehezen a hátára gördítse. Még a lábait is összekötözi, nehogy nagyon rúgkapálni kezdjen.
-Így ni! Jajj, hát egészen összevérezted a padlót! A manók ennek nem fognak ám örülni! Remélem, azért nem öltelek meg, mert akkor Keef nagyon haragudni fog rám – motyogja maga elé, majd a srác fejéhez telepszik, és kissé felemeli azt, hogy meglesse, mekkora a baj. Nem látszik ki a koponyája, úgyhogy olyan durva nem lehet. Fogja a pálcáját, és a sebre irányítja.
-Valetudo! – s lám, Benji szépen megköszönheti, hogy rendbe tette a kobakját. Persze, csak akkor, ha felébred valamikor. Igen, valóban fel kéne őt kelteni, és megbizonyosodni felőle, hogy nem szenvedett-e komolyabb agyi sérülést. Lehet, hogy Luca kevesebbet ígérne egy debil bátyóért.
-Stimula! – hangzik az újabb ige, miközben rátelepszik a fiúcska mellkasára, és míg amaz éledezni próbál, elkezdi betömködni egy darab ronggyal a száját. Még csak az hiányozna, hogy elkezdjen sikoltozni, és odavonzzon mindenkit. Persze az már nem jut eszébe, hogy egy intéssel akár el is némíthatná.
-Jó reggelt! – köszön vidáman, amint meglátja, hogy Benjámin szemei elkezdenek nyiladozni. Odahajol a fiúcskához, és ködös tekintetét a másikéba fúrja. Pupillái olyan tágak, hogy félő, magukba szippantanak mindent, mint valami fekete lyuk.
-Hogy érzed magad? Nagyon kényelmetlen így? Várj, hoztam néhány ruhát, mindjárt sokkal jobban fogod magad érezni tőlük – lepattan a másik mellkasáról, és kisiet a képből, hogy egy fél perc múlva betuszkolja a fiú feje alá azt az említett néhány ruhadarabot, amit magával hozott.
-Ne félj, nem akarlak ám bántani! – nyugtatgatja túszát, miközben elkezd mindent az ajtó elé lebegtetni, amit csak talál, kezdve a már korábban ideszállított padokkal. Addig innen ki nem mennek, amíg Luca be nem adja a derekát. Hozott kaját, egy hétig is elélhetnek itt.
-Tudod, Luca megpróbálja elvenni tőlem az egyik legfontosabb embert az életemben, úgyhogy én is ezt teszem vele. Túl sok időt töltenek együtt! És a húgod olyan szép! Akkorák és olyanok a szemei, mint egy lónak!  Nekem miért nem lehet olyan szemem, mint egy lónak? Keef biztos jobban szeretne, ha olyan szemem lenne, mint egy lónak! De nem, mert Lucának van olyanja! – éppen egy nagy dobozt lebegtet az ajtó felé, de az indulatok hevében jó nagy csattanással vágja oda, miközben össze-vissza magyaráz.
-Keef az én legjobb barátom! – kiabálja, enyhe tébollyal a tekintetében. – Bizony! Engem kell szeretnie, nem Lucát! – félő, menten leátkozza Benji fejét, ahogy ott hadonászik felé szikrázó pálcával.
-Velem kéne mindig foglalkoznia, és nem Lucával! De majd most! Csak akkor adlak vissza a tesódnak, ha megígéri, hogy békén hagyja Keith-t – hirtelen felnevet, s roppant elégedetten fordul vissza, hogy befejezze az ajtó eltorlaszolását.
-Ugye, milyen fantasztikus ötlet? A húgodnak nem lesz más választása – elégedetten kacarászva sétál oda Benjihez dolga végeztével, majd leguggol mellé.
-Így kevésbé vagy érdekes beszélgető partner. Ha megígéred, hogy nem hangoskodsz, kiszedem a szádból – mutat a rongyra. Talán túl sok mugli akciófilmet látott a nagyszüleinél… Mindenesetre gondol egyet, s kioldja a szájzárat.
-Ha kiabálsz, kénytelen leszek megint leütni téged – bólogat hevesen, ahogy saját felvetésére helyesel. – Ugye, megérted, hogy ezt kell tennem? Különben Luca sosem fogja békén hagyni a legjobb barátomat! Az én legjobb barátom! Ő pedig magának akarja! – mérgesen a földre csap, majd idegesen beletúr vörös loboncába. Mégis mit képzel magáról az a lány?
-Az egyik manónak adtam egy levelet, hogy kézbesítse Lucának. Már valószínűleg tud róla, hogy nálam vagy. Hát nem mókás? Most végre minden megoldódik! – hisztérikus nevetésben tör ki, miközben felpattan, és elmegy megnézni, mennyire stabil az ajtótorlasz.

Túszdráma

Lelkesen tesz-vesz a helyiségben, és tébolyult módjára magyarázza a Czettner srácnak, mekkora egy zseni, amiért ezt az egész tervet kifundálta. A legkevésbé sem zavarja, hogy túsza egyelőre gyanúsan csendes, pedig már megszabadította a szájpecektől is. Pár perc után azonban odasétál hozzá, ráül a gyerkőcre, és behajol a feje fölé. No, Benjinek majdnem ugyanolyan ködös a tekintete, mint az övé.
-Te jó ég! Csak nem agyalágyultat csináltam belőled? – kissé megrázza a vállait, hátha kap valami reakciót, de csupán a zavart szemek néznek vissza rá. Hát ez remek. Legalább a nyála nem folyik, mert így még el lehet hitetni róla, hogy nincsen semmi baja, csak meg lett félemlítve. Talán…
És akkor meghallja Luca hangját. Vagyis nem az övét, de túl kevésszer kommunikált eddig a lánnyal ahhoz, hogy felismerje a különbséget, meg aztán túl felspannolt állapotban van ahhoz, hogy ilyen apróságokra figyeljen. A vad öröm, hogy elérni látszik célját, hullámokban tör rá, és diadalittas kiáltás közepette felpattan túszáról.
-Látod! Eljött! – hisztérikus nevetése azonban csakhamar átcsap döbbenetbe, ahogy felfogja a fenyegetést. Hogy mi van? Álljunk már meg egy órás betonozásra! Hiszen itt most csak ő van olyan helyzetben, hogy bármit követelhessen, kérem szépen! Magából kikelve kezd visítani, miközben pálcájával az ajtó felé hadonászik.
-Itt csak az én szavam számít! Nálam van a bátyád! Itt az lesz, amit én mondok! Most én fenyegetek, és nem te, úgyhogy azonnal hagyd abba! – már majdhogynem a haját tépi a nagy hisztériában. Jajj, ez nem pont úgy alakul, ahogyan eltervezte.
-Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy tegye, amit mondok! – Visítozik Benjinek magából teljesen kikelve, miközben egy pálcahadonászással véletlenül felrobbant némi kacatot a polcon, aminek az aljához szerencsétlen áldozata van kikötözve. Vörös törpénknek azonban fel sem tűnnek ezek az aprócska afférok, tovább üvöltözik, mintha az agyát kispadra ültették volna.
-Ígérd meg, hogy békén hagyod Keith-t, különben a bátyádat beletöltöm ezekbe a fiolákba! – odarohan az egyik polchoz, és lekap róla egy doboznyi üres üvegcsét, majd jól megrázza őket, hogy odakint is lehessen hallani. Bár maga is rájön, hogy ez így valószínűleg nem működik, úgyhogy ismét rávetődik kábult Benji mellkasára, és meglóbálja a feje előtt az említett dobozt.
-Mondd el neki, hogy tényleg vannak nálam üvegcsék! – szól rá követelőzően, majd felpattan, kikap egy fiolát, és úgy nekivágja az ajtó előtti úttorlasznak, hogy az rögvest szét is törik.
-Én nem viccelek! – visítja. De amikor meghallja, hogy odakintről Lucabell épp a barátját dicsérgeti, földhöz vágja az egész dobozkát a tartalmával együtt.
-Te nem is ismered őt! – üvöltözik, miközben pálcáját újra használatba helyezi, és ismét azzal kezd hadonászni, veszélyeztetve ezzel túsza testi épségét. – Ő az én legjobb barátom, és nekem kell rá vigyáznom! Te pedig gonosz módon el akarod venni tőlem! Biztosan meg is igézted őt, hogy jobban szeressen nálam, te boszorka! – az ajtóhoz rohan, és elkezdi püfölni azt.
-Keef az én legjobb barátom, és soha többé nem állhatsz vele szóba! Ne is mondj szépeket róla! Vagyis mondhatsz, mert az biztos jól esik neki, de nem! Hogy merészelsz udvarolni a legjobb barátomnak? – Helló, gyógyszerek! Valahova nagyon messzire gurultatok. – Add a szavad, ééés… és, és, és… megszeghetetlen esküt kell tenned, különben többé nem kapod vissza a testvéredet! Éééés… mindjárt meg is kínzom, ha nem mész bele! Mi is az az átok? – ködös agyában hol feltűnnek, hol elmerülnek az információk. Az pedig egy cseppet sem zavarja, hogy ennél bolondabb szövegelést még talán sosem produkált életében.

boldogságban (T)úszkálva

Annabell azt hiszi, ez a szituáció mókás, és Leonie csupán viccből cselekszik - képtelen lenne bántani ártatlan áldozatát. A helyében talán mindenki ugyanilyen naivan vélekedne a kis törpintyóról, de az a nagy helyzet, hogy vöröskénk be van kattanva. Súlyosan. Sosem fékezte magát túlzottan, legfőképpen azért, mert a belőle áradó világszeretetnek nincs miért gátat vetnie, csakhogy most igen szélsőséges és viharos érzelmek dúlnak kicsi lelkében, amivel jobb óvatosan bánni. A józan észt messzebbre dobta magától, mint ameddig a fedett pályás távolba nézés világbajnoka ellát.
-Ő nem ártatlan! – pálcájára csavarja éppen a haját, miközben fel-alá rohangászik az ajtó és Ben között.
-A bátyád, úgyhogy neki kellett volna téged jó modorra tanítani! – mert az nyilván nem vall jó modorra, ha valaki kisajátítja mások legjobb barátját. Sőt, nagyon is önző dolog! Önzőbb, mint amit most Leonie művel. Hümm… oké, annál talán mégsem.
-Keef meg fogja érteni, hogy ez szükséges! Én csak segítek neki megszabadulni a rossz befolyásodtól! – még maga sem hiszi el, amit mond, így hangja fokozatosan elhalkul a mondat végére. Odasétál Benjihez, és lepillog a kába srácra. Szükséges ez? Akár dönthetne úgy is, hogy ezentúl másokkal barátkozik, és Lucáékat békében hagyja. Akár dönthetne úgy is, hogy…
-Igaza lehet a húgodnak – ismét rátelepszik Benji mellkasára, hogy rendesen az arcába tudjon bámulni vadul villogó tekintetével. Kócos haja a srác fejecskéjét söprögeti, mint afféle jó kis háziasszony. Arcán komoly töprengés ül, s ha Lucabell elég hangosan beszélne, valószínűleg akkor sem hallaná szavait. Új terv körvonalazódik a távolban, s már tapogatózik a távcsöve után, hogy jobban rálásson.
-Tudod mit, Benjámin? Talán Keith nem is szeret eléggé. Ha olyan legjobb barátja lennék, mint nekem ő, akkor engem vinne járőrözni Luca helyett, és akkor a múltkor nekem adta volna a sárgadinnyés süteményének a héját, és nem Lucának. Igaz, hogy nem szeretem… - megvonogatja a vállát, és testsúlyát kissé leveszi a srácról, miközben bárgyún belevigyorog az arcába.
-…de akkor is nekem kellett volna adnia. Szóóóval… arra jutottam… mert rájöttem ám az igazságra! Szóval ezentúl te leszel a legjobb barátom! – őrült kacaj közepette ráhasal a fiúcskára, és megpróbálja átölelni. A művelet egészen nehézkes, és az érzéssel sincs makulátlanul megelégedve. Nem az igazi. De működnie kell, mert ha Keef eztán a Czettner lány legjobb pajtása lesz, akkor törpénk sem maradhat le, és be kell szereznie egy Czettner fiút magának. Az egyetlent.
-Örülsz neki, hogy ezek után már mindig együtt fogunk kalandozni? – nevetgélve lekászálódik az úriemberről, s már éppen elindulna az ajtó felé, hogy közölje a jó hírt Lucával, mikor meghallja Keef hangját. Azt nem érti, mit mond, mert agyában lekapcsolnak a villanyok egy pillanatra. Gyomra olyan toe-loopot ugrik, hogy egy pillanatra szinte kinéz belőle a reggelije.
-Keiiiith! – üvölti el magát, s haragja egy szempillantás alatt újra fellobban.
-Teeeee! – visítja a haját tépve. – Azt mondtam, nem hívhatod ide Keefet! Ő nem lehet itt! – szavainak nyomatékot adva egy intéssel felrobbant egy újabb dobozt, s kissé sem figyel rá, hogy lángra kapott egy kisebb tócsányi furcsa bájitalmaradvány.
-Ezért most elbúcsúzhatsz a bátyádtól! Esküszöm, hogy... hogy soha többé nem kapod vissza! Itt fogunk élni ezután! Csak mi ketten! - rikácsol bolond módjára.
-És veled sem beszélek soha többet, Keef! Már nem vagy a barátom többé! - egy nagyobb hangzavar jelzi, hogy az ajtót eltorlaszoló padok közül az egyiket sikerült egy intéssel széttörnie.
-Ezután már Benji a pajtásom! Te gonosz vagy és szívtelen! És Lucát jobban szereted nálam! És neki adtad a sárgadinnyés süteményed héját! Ésésés...! - hatalmasat sikít, agya kezdi ledobni az ékszíjat. Azt viszont nem volna hátrány észrevennie, hogy az imént sikerült begyújtania egy polcot.
-Keeeef! Te nem lehetsz itt! Benji az én új barátom! Sokkal viccesebb nálad, és érdekesebb! Ésésés... biztos sokkal szebben is fest nálad! Most már csak vele fogok festeni, és veled soha többé! Te meg menj csak Lucához!

Merse, Merse, Mátka

Sosem árthat egy kis edzés. Az ellenfélnek, mert Leonie olyan rettenthetetlen hero, hogy neki nincs szüksége semmilyen előkészületre egy-egy meccs előtt. Ebből kifolyólag nem is ütővel a vállán érkezik ugrándozva a pályára. Annál jóval érdekesebb képet mutat, mivel több liszteszsákra emlékeztető dolgot lebegtet maga előtt a levegőben, bal hóna alatt pedig az iskola tulajdonában álló egyik rozoga seprűt cipeli. A varázslás sosem volt nagy erőssége a koncentrálóképesség teljes hiányában, így az idáig vezető úton is vagy húszszor leejtette már a zsákokat. De nem adja fel, mert fiatal és kemény! Jókedvűen manőverezik terhével a pálya széléig, ahol aztán igen hamar ledobja minden cuccát, és lelkesen nekiáll kikötözgetni a zsákok száját, szám szerint mind a hetet, hogy a szivárvány összes színét fel tudja majd vonultatni a későbbiekben.
Kedves képernyőnéző gyerekek, láttatok már valaha color partyt? Akkor el tudjátok képzelni, mit hozott magával kedves leánykánk a pályára. Csakhogy a festékporokkal neki az a szándéka, hogy valami szépet alkosson a pálya füvére, amit minden játékos megcsodálhat majd a levegőből. De csodálatos lesz! És milyen boldogok lesznek a kis seprűsök, mikor maguk alá tekintenek, hogy egyből maguk alá is… no, szóval Leonie csak úgy próbaképpen két kézzel belemarkol a piros színbe, hogy házához örökkön hű maradjon, s a levegőbe felugorva, nagyot perdülve kiengedi markából a port. A látvány szívet melengetően fantasztikus! Ráadásul a keze is csupa piros maradt. Nagyokat nevetve fordulna vissza a következő adagért, ha nem pillantana meg egy kisebb füstfelhőt a terep közepén, s mik nincsenek… egy test is tartozik hozzá, amely magából eregeti.
Egy pillanatra fennakadnak a szemei, majd belemarkol a narancssárga porba, s futva közelíti meg a hegyi levegőző srácot, hogy amint eléri, a feje felett engedje szabadjára a festékfelhőt.
-Aztaaaa, de szép a hajaaad! – azonnal lehuppan mellé, és engedély nélküli hajtapizásba kezd festékes kezeivel.
-Ilyet nekem is csinááálj! – csillogó tekintettel pakolgatja ide-oda a kis dreadeket, tökéletesen összeszínezve őket. A legkevésbé sem zavartatja magát pöfékelő oskolatársának véleménye miatt.
-Tudtad, hogy a dohányzás káros? Apu azt mondta, attól korábban meghalunk, úgyhogy ne cigizzek. Mert mi van akkor, ha pont az az egy nap lenne életem legszebb napja, amivel korábban meghalok? - kezd remekbe szabott érvelésbe a dohányzás ellen.
-Én még sohasem próbáltam ki. Szerinted megfulladnék tőle? - szuggerálja a kis káros rudacskát.

Szertelentár

~Keith. Itt van. Keith! Az nem lehet! Luca átvert. Ezt még meg fogja keserülni! Meg! Keith itt van! Hogy teheti ezt velem?! Keith! Hazudott. Nem is, mert mind a ketten hazudtak! Mind a kettőjüket gyűlölöm! Rajtam nevetnek. Igen! Nem. De! Luca egyből őt hívta: a legjobb barátomat! Áruló! Vajon Benjámin él még? Luca nem érdemli meg. Pedig él, és csöndes. Miért nem helyesel? Ő is ugyanúgy akarja, hogy a legjobb barátja legyek, de csak néz bután! Majd Keith milyen bután fog nézni, ha rájön, hogy soha többé ölelem meg! Soha! Soha? Gyűlölöm! Átvert. Azt hazudja, én vagyok a legjobb barátja. Nem is! Luca az! Mert ő olyan szép! És cuki is! Meg vicces. Oké, Keefnek igaza van, mert Luca tényleg nagyon jó legjobb barát alapanyag. Lehetne akár az enyém is. Gyűlölöm!~

Hátsójára huppan a robbanás következtében, mert váratlanul telibe találja egy szék lába. Nagyot nyög a bal kezét ért ütéstől, és zavartan pislog fel a porfelhőbe. Ha nem tudná, hogy Keith és Luca érkezett, azt hinné, katonák jöttek E. T.-ért. Run, E. T.! Run! De csakhamar meghallja barátja rágalmazó kijelentését, és kénytelen dühösen villogó szemekkel felpattanni a földről. Bárcsak lenne nála egy tehén! Most úgy a szőkeség fejére ejtené, hogy csak, na! Ha ezen túllesznek, feltalál egy varázslatot, amivel teheneket lehet pottyantani mások fejére, és meggazdagszik belőle.
Viszont egyelőre jóval nagyobb problémája, hogy mihez kezdjen legjobb pajtásával, aki szépen lassan előtünedezik a porfelhőből. A látvány maga a csoda, s Leonie úgy zihál mellé, mint egy kéttonnás ember, ha eljáratják vele a kacsatáncot.
-Noooormááális? – Margit! Miközben vélhetően Keith alakja felé masírozik, útközben felkapdos mindent, ami a keze ügyébe kerül, és megpróbálja hozzávágni a fiúcskához. Nem hiába nem lett hajtó, roppant bénán dob, így a legtöbb törött fadarabka valószínűleg elsuhan Keefli mellett.
-Luca nem normális, hogy idehívott téged! Megmondtam neki, hogy ne tegye, különben sosem látja viszont a testvérét! Hát most látja, az igaz, de már nem sokáig! – Belluca felé pislog, és nem kicsit esik le az álla, hogy hát… akárhogy is nézi a kavargó poron át, ez itt bizony nem az a lány, akire ő gondolt. Sőt! Grillhusit kifejezetten kedveli… /-te. Eddig.
-Te mit keresel itt? – visítja magából kikelve, miközben egy óvatlan mozdulattal a lány felé suhint pálcájával, s tőle alig egy félméternyire újabb polc kap lángra.
-Te hazudtááál! – kiállt fel elkeseredetten. Szép. Mindenki hazudik neki. Hát ezt érdemli? Hiszen vörös törpénk maga a megtestesült ártatlanság. Egy legyet sem volna képes bántani, s most mégis vele bánnak galádul.
-Nem is vagy Luca! Őő… Ő NINCS IS ITT? – üvölti őrült módjára. Mi a csípősszószos kebabnak fáradozott annyit, ha az egyetlen célszemély még csak ide sem dugta az orrát? Igazán kis puffancs módjára viselkedik egészen addig, míg Kíí bele nem rúg. Igazán Chuck Norrisos pörgő rúgást mutat be, amitől kis törpénk egészen hátratántorodik. A legkevésbé sem érdekli, hogy ő maga kezdte a sértegetést, a rágalmazást és a csúnya-csúnya viselkedést, most mégis úgy érzi, mintha a fiúcska felnyitotta volna a koponyáját, és még csak helyi érzéstelenítést sem kapott, mielőtt eltávolították az agyát.
-Te… Te… - nyögi, mert egyelőre nem tud mit reagálni a hallottakra. Még ködös tekintetéből is le lehet szűrni, hogy a tetoválásra vonatkozó infó nagyon betalált.
-Nem szeretlek már! Soha többé nem birizgálom a lábujjaidat – jelenti be csalódottságtól csöpögő hangon, majd hátat fordít a kettősnek, és odasétál Benjihez, hogy ismét a mellkasára telepedjen. Vagyis inkább ráfekszik, és – már amennyire ez lehetséges – átöleli.
-Te vagy az én egyetlen barátom – mondja neki, miközben megtámaszkodik a feje mellett, és egy puszit nyom a kábult srác orrára vörös hajfüggönye takarásában, majd ismét a fiúcskához simul. Messze nem olyan kielégítő érzés, mintha Keith-t ölelgetné, de ez is valami. Apropó, Keef! Még mindig itt van?
-Mit keresel még itt? – pattan fel ismét dühösen, s az egyre jobban lobogó tüzek fényében ráirányítja a pálcáját. – És Te? – Fordul Grillhús felé. S a felismerés újabb hidegzuhanyként éri. – Rá vársz, igaz? Te is jobb barátja lettél, mint én! – kiabálja az arcába az őrület határát rég túllépve. Talán kezdi elvetni a sulykot. Némiképp.
-Hát már Te is! El akarod venni a legjobb barátomat! Vagy már sikerült is! Szívtelen és gonosz lelkek vagytok mind!
-Percipius! – Hangzik hirtelen a varázslat Keef felé. Itt az ideje, hogy a fiúcska átérezze a káoszt, ami vörös törpénkben dúl éppenséggel... ha egyáltalán sikerül eltalálnia őt.

A pokol gyöknullás bugyra

Az elburjánzó, súlyos állapotokat tekintve nagy valószínűséggel most, ebben a kis helyiségben teremtődik meg maga Khaosz. Viszont ha valaki sokat járt mitológia órára, tisztában lehet vele, hogy Khaoszból bizony Erósz is megszületik. If you know, what i mean…
Csakhogy ott még nem tartunk. A jelek szerint előbb mind tisztítótűzbe kerülnek, s mindezt csupán azért, mert Leonie egy önző kis dög, aki csak magával tud foglalkozni. Enyhítő körülménynek számíthat, hogy némileg be van kábulva agyilag, de ez csak abban másít a helyzeten, hogy kontroll nélkül mindent megtesz, amit éppen szükségesnek érez felfokozott érzelmi állapotában: a legkevésbé sem érdeklik a következmények. Még a többiek testi-lelki épsége sem, épp elég baja van lelki fogyatékos önmagával. Aztán meg fellép pluszban egy egészen aprócska probléma, miszerint az érzelmi káoszt átülteti legjobb pajtásába. Nagy hiba! Nagyobb, mint Rumpelstiltskinként anyakönyvvezetőhöz menni.
Lábujjától a feje búbjáig átjárja valami feldolgozhatatlan hidegség. Rosszabb, mintha egy szellemen sétált volna át véletlenül. Zavaros tekintetét körbejártatja a tűz által – igen, ez még mindig nem zavarja különösebben - bevilágított helyiségben, s az a bizonyos polc pont a szeme láttára roskad össze. Ijedten ugrik hátra; mi a hét törpe…? Mire feldolgozná az eseményeket, Keef újabb és újabb katasztrófát generál. No, most legalább megtapasztalja a kis huncut, Leonienak milyen kínszenvedés elviselnie saját magát, mióta a szőkeséget öntudatlanul kivette a barát zónából.
Rémülten kapkodja ide-oda a tekintetét Keef és az életveszélyessé váló terep között. Ha nem ropogna olyan vidáman a tűz, illetve nem recsegnének a csövek a falban, talán még kétségbeesett zihálását is lehetne hallani, meg azt a furcsán vijjogó hangot, ami tüdejéből szakad fel, mikor hirtelenjében telibe kapja pár szétrobbanó üvegcse, s tartalma jobb kezére, illetve a nyakára fröccsen. Tehetetlenül visít, miközben hevesen próbálja lesöpörni magáról a fájdalmat. Azonban a helyéről nem mozdul. Tökéletesen meg van zavarodva, nem fogja fel, mi és miért történik körülötte: gondolkodni lehetetlen vállalkozás volna a részéről, így menekülni sem próbál az egyre növekvő hőségből. Hőség! Ugyan már! Kispályás tényező ahhoz képest, hogy törpénk immár a hajánál fogva cibálódik ide-oda, miközben alatta még a padló is kezdi felmondani a szolgálatot. Sosem érzett rettegés kezd elhatalmasodni rajta. Kitágult szemekkel és pupillákkal, mereven bámulja pajtását, aki valami csodálatos, sámánista révületbe száll lassan alá. Bárcsak vele tarthatna, s kijuthatna ebből a pokolból. Zokogva kántálja Keith nevét – tisztára, mint egy szektás szertartás -, Annabell már fel sem tűnik neki, sem a felé küldött varázslatok. Az egyik pont a feje felett suhan el, mikor a hátsójára huppan a haját cibáló láthatatlan kéz fogságából való szabadulás után, a következő pedig a volt padlóba csapódik, pont azután, hogy sikonyálva felpattant onnan. Alakja immár csupa festék, s még mulatna is rajta, ha nem épp megfulladni készülne a tömény füsttől. Mennyivel barátibb volna, ha két ganja arc ücsörögne ekkora füst közepette…
De nem! Grillhusi – ahham, most lesz ideje jól átsülni – hangjára eszmél, amint éppen valami olyasmiről ordibál, hogy takarodjanak innen ki. Nem rossz ötlet! Azonban vöröskénk elméje még mindig nem tiszta, s Keef mozdulatlan alakja szinten tartja pánikrohamát. Üvöltözne ő is, csakhogy a krákogáson kívül semmi nem hagyja el ajkait. Azonban mikor meglátja, hogy Annabell elkezdi Keeflit ráncigálni, ismét elpattan benne valami. Két lépésből ott terem mellettük, és termetéhez képest becsületeset taszít a lányon.
-Ne fogdosd a legjobb barátomat! – kiabálja neki, miközben egészen groteszk, félig guggoló pozícióban próbálja magához szorítani a szőkeség még furcsábban ledermedt testét, hogy megvédje a gonosz és kiéhezett vadmacskáktól. Bent fognak égni; szinte már érezni lehet a megpörkölődött fülszőr szagát.
-Őt én mentem meg! Csak én! Csakis éééén! Az én legjobb pajtásom – igen, tudjuk. „Az enyém, a drágaszágom..”, ha jobban belegondolunk, ez a hely valóban kezd a Végzet Hegyéhez hasonlítani. S Leonie úgy dédelgeti barátocskáját, mintha ő lenne az Egy Gyűrű. Aztán meg úgy húzza őt maga után, mintha egy moai lenne. Annabellt persze nem engedi segíteni, mentse csak meg szépen Benjámint, nehogy a Czettner-klánnál beüssön a Szomorú Vasárnap effektus.
-Megölted Őőőőt! – zokogja Grillhusinak immár a folyosón két köhögés között. – Nem mozduuul! – üvöltözik egyre hangosabban, és úgy kezdi rázni Keefet, hogy minden másodpercben kétszer koccan a fejecskéje szerencsétlennek a padlón. Az nem jut el az agyáig, hogy pálcát használjon az élesztéshez. A szakácssuliban valahogy teljesen más élethelyzetben próbálkoztak ezzel a művelettel. Áhh, talán van más megoldás! Dobpergést kérünk, ugyanis eljött végre Csipkerózsika nagy jelenetének ideje. Szakadtan, félig átsülve, tébolyult állapotban, egy égő szertárral a hátuk mögött, de! Leonie nem lát más kiutat, így a fiúcska fölé hajol, egy fél percig csak pislog rá, majd úúú, igen, igen! Közelít! S végül ajkait hozzáérinti Keeféhez. Hogy ő milyen régóta várt erre pillanatra, a kutya meg a macska mindenit! Bár eddig még csak nem is tudott róla, most mégis örömteli kuncogással egyenesedik fel a gyors, aprócska puszi után, és várja szerelmes csókja hatását. És várja. Még mindig. Azonban az események nem Disney forgatókönyv alapján alakulnak.
-Na! Keljél fel! - szól rá Keefre, s újra elkezdi rázogatni. - Keeeeef! Neked most fel kell ébredned! - nyávog neki értetlenül, s egész lelkét elborítja a csalódottság, aztán már inkább mérgesen ráfogja a pálcáját.
-Trullus! Orchidessis! Alterrum! – próbálkozik mindennel, ami éppen eszébe jut. Mázli, hogy zavarodott elmével, és enyhén fulladozó beszéddel a fele varázslat nem sikerül, mivel vagy tízfélét eldurrogtat, mire rátalál a megfelelőre. Jó reggelt, Herci!

Merse

-Tudom! – vágja rá a dicséretre kacagva. Merthogy neki aztán sosem voltak önértékelési problémái. Nem tartja magát csodálatos szépségkirálynőnek, de nem szokott esténként a tükör előtt sírdogálni, és magát tulokfejűnek titulálni. A hajára viszont – a látszat ellenére - nagy gondot fordít, így persze, hogy gyönyörű, senkinek nem adná oda, még ha az álmodónak sört ígérnének, akkor sem!
-Kiérdemelni? – néz értetlenül a srácra. Agyában rögtön feláll a hétpróba lehetősége: megszerezni a tengerbe dobott gyűrűt, kimenteni egy halat a sushibárból, megtanítani egy nepálinak, hogy nem szedünk össze minden értéket szemétszedés közben…
-Hogy mi? – egészen elkalandozott, míg a lehetőségeket latolgatta, így nem kicsit lepődik meg, mikor megkapja a választ. Ennyi? Csak ennyi kell ahhoz, hogy dreadhead lehessen? Hiszen ez alap; ezért nem is kell semmit tennie. Jajj, pedig már úgy rákészült a kalandokra!
-De én szeretem mind! Mást nem is kell tennem érte? – némi csalódottság hallatszik ki a hangjából, de nem felejti el tovább fogdosni a szépséges tincseket, össze-vissza festékezve ezzel legújabb pajtását.
-És mióta ilyen a hajad? Hogy lett ilyen? Néha az enyém is összeáll ám, mikor hetekig nem fésülködöm, az már majdnem olyan, mintha én is raszta lennék, nem? – kérdi vidáman. Színes kezeivel hátratúrja loboncát, majd odafészkelődik közvetlen Merse elé, hogy szemtől szemben tudjon az arcába vigyorogni.
-Igazad van, mindegyik lehet az. De elkótyavetyélnél egy legszebb napot az életedből, mert közben kinyiffansz ettől? – bök rá a cigarettára, majd engedélykérés nélkül rögvest ki is veszi azt ganjabanánunk kezéből. Ha már itt a lehetőség, ő pedig nagykorú létére ki sem próbálta még, nem fogja kihagyni. Csak azért, mert vörös törpénk kíváncsi természet.
-De én kemény vagyok! – tájékoztatja Mersét némileg feddő hangon. Na, nehogy már puhánynak legyen titulálva, és azt higgyék róla, beledöglik egy kis slukkba. Egy fél másodpercig még szemez a szállal, majd ajkára illeszti, és beleszív. A hatás természetesen fenomenális látvány a szemlélődőknek. Egy pillanatig úgy érzi, beszakad a tüdeje, a torkát végigkaparja a füst, és a látása is elhomályosul a feltörő könnyektől.
-Aa..atty..ááhháám! – hörögve fuldokol, lassan arra számíthatna az ember, hogy kiköp egy szőrcsomót. Oké, esetünkben inkább hajcsomó lenne. Visszanyomja a fiúcska kezébe a cét, majd miután tüdőmasszázst adott saját magának, végre újra tud beszélni.
-Ez… ez… szörnyűűű! – jelenti be elborzadva. – De hát… ez nem is finom! Nincsen… mondjuk csoki ízű? – felpattan a földről, és Merse kezét elkapva elkezdi felrángatni a földről. ha nem akar mozdulni, majd a földön húzza végig.
-Ezt most abba kell hagynod! Inkább fessünk! Az sokkal egészségesebb, és jót tesz a léleknek! – ismét elkezd pörögni.

Véget ért a móka mára,
Zárul Miki mókatára

Sosem örült még ennyire Keith ébredésének. Ámbár reggelente is – ritka esetekben, mikor korábban pattannak ki szemei, mint pajtásának - ott szokott ücsörögni mellette, őt bámulva, alig várva, hogy felkeljen végre. S mikor ez megtörténik, azon nyomban visítva rávetődik, hogy egy üdítő nyomorgatással kezdjék a napjukat. Most is szeretné így kezdeni az akciót, de képtelen megmozdítani akár egyetlen porcikáját is; a mérhetetlen megkönnyebbülés teljesen letaglózza. Már nem számít, hogy kapar a torka, ég a bőre, a haja és ruhája itt-ott megpörkölődött. Eleinte, mint egy fogyi, csupán kuncog Keef mellett térdepelve a túlélés örömén, de jókedve gyorsabban elpárolog, mint két cent tiszta alkohol, s – meglepő módon – visszafogott pityergésbe kezd. Amekkora szerencsétlen, Keith most már biztosan egy életre megutálta, hiszen a kis törpe majdnem kinyírta. (Plusz két főt, de Grillhusit és Benjit, meg a többi bámészkodót jelenleg még nem érzékeli maga körül.)
Képes volt azt is mondani neki, hogy soha többé nem lesznek barátok! Szent avokádó! A pánik egyre inkább fojtogatja a torkát, s csak bámul felfelé kitágult pupilláival az immár vele szemben ácsorgó szösszenetre. Nem is érti, mit mond neki a másik, mert azzal van elfoglalva, hogy ismét felhergelje magát: Keef gyűlölni fogja most már örökké, és ki fogja nevetni a puszi miatt, amit ugyan csóknak szánt, megmentőnek, hercegesnek, csak nehéz egy hullamerevségben szenvedő alanyt csókolgatni, higgyétek el, kedves olvasók!
A döbbenet következő hulláma akkor csapja tarkón egy kétkilós ponttyal, mikor pajtása életében először kicsi pluszt adagol barátságukhoz, és nagyon cukin körbepuszilgatja. Leonie szíve pedig egyszerűen kiugrik a helyéről, körbetáncolja a testét, majd tűzijáték módjára szétrobban a boldogságtól. Akkor… most… Keith… mégis… az övé! Csakis az övé! Átkarolja az úriembert, s üdvözült mosoly kíséretében fordítja felfelé arcát, hogy szemrevételezhesse pajtása boldognak tűnő fejszerkezetét. Nem érti pontosan, s nem is érdekli egyelőre igazán, mi zajlik kettejük között; megelégszik annyival, hogy a szösszenet minden butasága ellenére ragaszkodik hozzá.
-Igen, menjünk turmixot inni! – boldog kiskutya módjára bólogat, bár ő maga még arra sem veszi a fáradtságot, hogy körbenézzen. Valószínűleg fel sem fogja, hogy honnan menekültek meg az imént. Picinyke mániákus világa ma csak és kizárólag Keef köré összpontosul, egészen addig, amíg Benre nem terelődik a szó. Ó, valóban! Ki fogja tovább örökíteni a méltán híres Czettner nevet, ha az egyetlen bak kihal a családból?
-Jajj, ugye nem öltem meg őt? – kérdi félve, s már majdnem ráveszi magát, hogy elengedje Keith-t, de inkább magával húzza őt Banános Joe-hoz. Úgy viselkedik, mintha a világvége jönne el azzal, ha most eleresztené a fiúcskát, s ezek után ki tudja…
-Ugye nem haragszol rám, Benjámin? Mégsem lehetünk legjobb barátok – jelenti be aggodalmas ábrázattal, ám amint pillantása újfent Keef derűs arcára siklik, egy másodperc alatt eldobja magától a kisebb-nagyobb problémákat. Nevetgélve dobja hátra loboncát, majd Annabellre tekint.
-Mehetünk? – ideje elhagyniuk a tett helyszínét, s másokra bízni a kármentesítést.

Benjamin

Megint valami csodálatosan érthetetlen okból mászkál idekint. Egészen biztos benne, hogy akart valamit csinálni a szabadban, s hogy nem véletlenül hozta magával kicsi pudliját meg egy Keef ruháiba öltöztetett ember nagyságú szalmabábut – senki ne kérdezze, honnan szerezte -, de egyelőre képtelen felidézni az okát. Hogy merre jár agyban ismét? Gondolatai a körül a kellemes nóta körül járnak, ami indulása előtt a lemezjátszóból szólt. Elfelejtette megkérni Keith-t, hogy rakja félre lefekvéshez a lemezt, mert ettől biztosan csodaszép álmai lesznek majd. Nem mintha álmai amúgy nem volnának gyönyörűségesek, főként az utóbbi pár hétben. Kiegyensúlyozottnak érzi magát, mint egy jakvajas teát szürcsölgető apát, miután kifüstölték az összes bdudot a kolostorából.
Nevetgélve húzza maga után a szalmabábut, egészen az iskola kapujáig, ahol egyből bele is rohan egy újonnan érkező fiúcskába. Egyszerűen csak nekimegy, majd átesik az útban hagyott ládákon, rántva magával a játékát is. Drága kutyuskája pedig azt hiszi, eljött a játék ideje, így egyből elkezdi rángatni a szalmabábu egyik kezét.
-Ne! Wowbagger! Nyugszik! Naaa! Szállj le róla! – próbálja megfegyelmezni kedvencét, de nem használ. Ugyan miért pont most hallgatna rá a szőrcsomó, ha soha életében egy parancsszónak nem engedelmeskedett.
-Figyu? Segíts már kicsit, légyszi! – szól rá Benjáminra a földön hempergőzve, s Wowbaggert rángatva. Valójában roppant mulatságosnak találja a szituációt, s nagyokat kuncog hadakozás közben. Két kutyafül harapdálás között természetesen van ideje orbitális ostobaságokat összehordani.
-Meg fogja ölni Ödönt! Neee! Mentsd meg Ödönt! – hirtelen nem jutott eszébe jobb név a hippicuccos szalmaember számára, de most, hogy már el is lett keresztelve, igazán hozzánőtt a szívéhez a kicsike. Nem hagyhatja, hogy Wowbagger mókából lerágja a kezét. Remélhetőleg Benjamin segíteni fog neki a mentésben, hiszen olyan borzasztó egy fenevad ez a kis pudli.

Cat

Almás mamusz, citromsárga harisnya, piros kis virágos ruhácska, térdig érő, kopott bőr kabát, kócos haj, benne pár aprócska virág, ami még Keef lelkes reggeli varázslatából maradt meg, plusz a nagy vigyor. Nagyjából erről lehet felismerni a mai nap folyamán. Így lődörgött a folyosókon, random embereket megállítva, mondván, ő éppen kutatást végez. Mindenkinek a legzavarosabb kérdéseket tette fel. “Szerinted hol lakik minden jetik atyja?”, “Próbáltál már óriás fejére virágkoszorút fonni?”, “Hallottál már mókuskórust énekelni?”...
Azoktól a kedves diákoktól, akik nem hajtották el, megtudta, hogy ma valami mulatság készülődik a réten, s mégis milyen esemény lenne az, ahol ő nem jelenik meg? Teljesen átlagos. S amilyen jó lelke van törpénknek, ezt nem engedheti. Fogta hát mind a 158 centijét, és már rohant is ki a kastélyból, hogy közelebbről szemügyre vehesse a fiatalság lelkesedésének tárgyát.
Szinte orrba vágja a kellemes meleg, amint megérkezik a rétre. Ez elvonja a figyelmét annyira, hogy észre se vegye, mi minden található a környéken, inkább leveti magát a földre, s angyalkát gyárt. Oké, kissé elkésett a hölgyemény, mert itt egy kanyi hó sincs, de ez a legkevésbé sem zavarja. Nevetgélve csapdos karjaival és lábaival, mint egy konfúziós bűbájjal telibe talált polip, egészen addig, míg fel nem tűnik neki a feje fölé tornyosuló hatalmas kerék. Hasra vágja magát, és tátott szájjal bámulja a szerkezetet vagy egy percig, majd talpra szökken, és végre beindulnak az érzékszervei. Észreveszi az ugrálóvárat, a körhintát, plusz a… a kaját! Eddig nem is tudta, mennyire éhes. Odarohan az asztalokhoz, és jó mókushoz híven, körbeszaglássza az összes felsorakoztatott finomságot. Egyik kezével habos süteményt töm a szájába, másikkal már nyúl a következő után. Egyet a mamának, egyet a papának. Apropó, papa. Keefnek is vinnie kéne, ha már a fiúcska lemarad erről a jó mókáról. Vajon van itt áfonyás tekercs? Áhhá! Meg is pillantja az asztal túlsó oldalán, úgyhogy ahelyett, hogy megkerülné, bemászik az asztal alá, és négykézláb vergődik a cél felé... sokkal logikusabb megoldás.

Matka

Négykézláb araszolva halad az asztal túloldala felé, és észre sem veszi, hogy társaságot kapott, amíg valaki hozzá nem ér a lábához. Meglepetésében felpattanna, ám az asztallap úgy gondolja, ez nem jön ötlet, így csakhamar visszakerül a földre, miközben fejecskéjét dörzsölgeti.
-Áucs - nyögdécselve fordul meg, de amint észreveszi a lánykát, akivel ma a folyosón találkozott, nyomban elfelejti az iménti malőrt, és visszaszökik a vigyor arcára.
-Sziaaa! - köszön rá nevetve, és még a nyakába is borul csupa maszatos kezével, mintha ezeréves barátok volnának. Majdnem, elvégre kerek három órája beszéltek már két szót.
-Kérsz sütit? Umm… - odanyújt a lánynak egy nagyobbacska kekszet, amit nyilván végighúzott a földön mászás közben. Oké, néhányszor ráfúj előtte, hogy ne legyen koszos - így már bátran ajánlgathatja.
-Te is a kéretlen sütitolvajok elől bújtál ide? Állítólag itt járkálnak a diákok között, jól megcsikiznek, és elveszik az összes sütidet. De arra biztos nem gondolnak, hogy az asztal alatt vagyunk! Jól kijátsszuk őket, nemigaz? - kuncog nagy elégedetten, pedig csak össze-vissza beszél. Megint.
-Láttad az ugrálóvárat? Ki kéne próbálnunk, csak előtte még elrakok Kísznek egy áfonyás tekercset. Jössz? - megfordul, kimászik az asztal alól, és végre felegyenesedik, hogy szemügyre vegye a kínálatot.
-Óóó! - szakad ki belőle a csalódott hang. - Az előbb még itt volt! Itt láttam! - mutogat az egyik tálcára, miközben segít újdonsült pajtásának is talpra vergődni.
-Tuti a sütitolvajok voltak ezek is! Csak akkor… óóó! - ez már egy sokkal örömtelibb hang, s annak szól, hogy észreveszi a szépségesen díszített muffinokat. Megragadja Cat kezét, és hevesen az említett édességek felé mutogat. Vajon jól látja, hogy táncoló alakok vannak rajta?
-A manók nagyon aranyosak, hogy ilyen szépségeket gyártanak nekünk - szólal meg rajongó hangon, miközben még mindig mit sem sejtve nyúl a feliratos zászlóért. Valahogy… annyira… kedves. És bájos. Ésésés… beteríti a csillámpor.
-Vuhhúúú! Most pont úgy nézel ki, mintha a csillagok a hajadban pihennének - mivel még nem engedte el Cat kezét, megpörgeti őt, majd ránevet.
-És most már azt is mindenki tudja majd, merre járunk. Ez vajon valami óvintézkedés? - kiszed pár csengettyűt a hajából, és átpakolja legfrissebb barátocskája fejére. Ám miközben fordul, feltűnik neki a faágon lógó csomag: egyből odapattan, lerántja, s mivel ő a türelmesség mintapéldánya, leszaggatja róla a papírt.
-Kaptunk valamit! - közli izgatottan, ám alighogy kinyitja a dobozt, szája tátva marad; egyből rájön a képből, ez bizony neki lett címezve. Pár pillanatig bámulja csak a gyűrűt, aztán felkacag, és megölelgeti a mellette álló lányt, mintha tőle való volna az ajándék.
-Nézd, milyen szép! Nééézd! - mire felhúzza az ujjára, már üvöltve bömböl a meghatottságtól, talán frászt hozva ezzel Catre. Nem szokása sírdogálni, de Keef miatt mindig sikerül neki. Kísz egyszerűen túl tökéletes hozzá, és ezt alig bírja megemészteni. Nem azért, mert híján van az önbizalomnak, csak… csak Lencsében folyamatosan túláradnak az érzelmek. A legtöbb ember már rég belefulladt volna.
-Akkor… - szipog párat. - Elmegyünk ugrálóvárazni? - még mindig a gyűrűt bámulja meredten.

Matka

-Leonie vagyok - elkapja Cat kezét, és lelkesen megrázza, kicsit tovább is, mint illendő volna, mintha aprót próbálna kirázni a ruhájából. Bemutatkozni valahogy mindig elfelejt, hiszen mindenkit úgy kezel, mintha már ezer éve ismernék egymást. Nincs ez másképp a banánhölggyel sem, meggyőződése, hogy csodálatos barátnők ők ketten. Már most.
-Óóó, te sem utaztál még egy óriás kalapján sem? Szomorú… el kéne mennünk megkeresni őket. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kedves nép, és meghívnának minket egy teára. Csak előbb ki kéne találnunk, mit viszünk nekik ajándékba. Gondoltam már rá, hogy Keef egyik ingét, de azt hiszem, az kicsi lenne rájuk… - hatalmas problémák. Szó szerint. De figyelmét nem egyszerű a világ gondjaira összpontosítania, mikor a szíve éppen elcsordogálni készül kedvenc péksüteményének köszönhetően.
-Kísz… ő az én pajtásom - hüppögi a lány karjaiban, és a háta mögött még mindig a gyűrűcsodát bámulja. Ezt valószínűleg soha többé nem fogja levenni magáról. Olyan lesz, mint egy hobbit: az ő drágaszága, az övé, ajándék volt! Drágaszááág!
-Vagyis nem tudom… - hagyja magát elvonszolni a sok finom étektől, de látszik rajta, hogy abszolút nincs képben. Úgy érzi, inkább lebeg a leányzó mögött, mintsem a saját lábán közlekedne. Ám ha jobban megfigyeljük, Cat tulajdonképpen inkább a földön húzza maga után, mint egy felmosórongyot. Egy felmosórongyot, amivel az imént egy szivárványt takarítottak össze.
-Szerinted… szerinted… - ki sem meri mondani hangosan, így inkább csak suttog. - Most akkor megkérte a kezem? - elpirul ennek az eshetőségnek a gondolatára. A padlás tele van pecsét- és egyéb fajta gyűrűkkel, amiket egymásnak adtak, de eddig ez a variáció eszébe sem jutott. Mi van, ha ez most a nagy pillanat, ő pedig csak úgy elmegy ugrálóvárazni? Gyorsan körbehordozza tekintetét a tömegen, de legnagyobb csalódására a szőkeséget sehol sem látja. És ha ott kellett volna maradnia, hogy megvárja? Egészen belelovallja magát ebbe a képtelenségbe, de azért hagyja, hogy újdonsült barátocskája belökje a várba. Már csak annyira van ideje, hogy egy elegáns mozdulattal arrébb vágja mamuszkáit, miközben máris a hátsóján pattog vagy két métert a fal irányába. Egy pillanatra el is felejti a gyűrű problematikáját, és nevetve kapcsol át bolha üzemmódba. Tisztára, mint Obelix, csak ő a gumibogyószörpös üstbe esett bele kiskorában.
-Nééézd! - megpróbál egy szaltót lenyomni, de nyilván valahol félúton elakad benne, így kitekert pózban érkezik le, majd kipattan a kemény földre. Egy kisebb puffanás kíséretében tűnik el a vár küszöbén túl, de egy fél perc múlva nevetéstől fuldokolva pattan fel, és meghajolgat.
-Tíz pont? - visszaugrik Cat mellé, majd noszogatni kezdi. - Most te jössz! Erre készültünk egész évben! Itt a nagy pillanat!