Marcika
Életemben először pakoltam, és meg kell, hogy mondjam piszok nehéz volt állandóan lehajolni, felvenni a cuccokat, behajítani a szekrénybe, és így tovább. Kicsit kezdtem már megsajnálni anyámat, hogy annyiszor felszedte utánam a dolgokat, de mikor eszembe is jutott, hogy miért vagyok itt, és miért újoncként, szinte már majdnem felröhögtem, és folytattam a teendőimet.
Számomra nem volt kérdés, hogy melyik ház lakója leszek majd. Ahogy láttam egy a süvegnek se okozott nagy gondot, így legalább nem pazaroltam el sok időt, hamar haladhattam tovább. Késő este volt, mire végeztem mindennel, kissé kimerülten rogytam le a már öreg ágyra, ami a szobám negyedét tette ki. Ezen az ágyon kívül volt még 2 a szobában, de mind érintetlen volt. Ez az! Legalább nem kell mások idegesítő szokásait elviselnem, és az sem árt, hogy nem fognak éjszaka felverni amiatt, mert horkolok. Igen, szoktam, de hogy őszinte legyek ez engem sosem zavart. Meg amúgy is, este aludni kell, nem hallgatózni. Ennyi, sztori lezárva. Sóhajtottam egyet, majd zsebembe csúsztattam kezemet, ahol megtapogattam öngyújtómat, és már éreztem is a kényszert, hogy el kellene szívnom a már jól megszokott cigarettámat. 2 éve dohányzom, de ez az otthoniaknak még mindig nem tűnt fel. Néha több percen keresztül képes voltam nevetni azon, hogy áramlott belőlem a dohány édes illata, de apám nyugodtan, és magabiztosan sétált el mellettem, mintha ott se lettem volna. Felpattantam az ágyamról, majd kisétáltam a szobából. Nem nagyon ismertem még ki magamat a helyen, úgyhogy leginkább az ösztöneimre hallgattam, így elindultam valamerre. A Rellon ház körletét hamar magam mögött hagytam. Lépcsőkön le, majd ráfordultam egy ismeretlen folyosóra, és zsebre tett kézzel, lassan kezdtem el battyogni egy kisebb kapu felé. Éreztem, hogy jó irányban vagyok, majd mikor elértem a célomat, kitoltam a kaput, és kiléptem a sötét éjszakába.
Nem sok mindent lehetett látni, de mivel a kastély fénye valamelyest bevilágította a teret, nem tulajdonítottam neki nagy lehetőséget. Az egyik padhoz sétáltam, szinte már rádobtam magamat, majd előbányásztam egy cigarettát, és meggyújtottam. Mikor beleszívtam, ugyanazt az elégedettséget éreztem, mint minden ilyen szép percben. Egyedül, a sötétben, cigizgetve. Na ezt nevezem és tökéletes pillanatnak! Bár, amilyen "szerencsés" egy ember vagyok, nem fog ez sokáig tartani. A hatodik érzékem már előre figyelmeztet...