Lau a Napfordulón


Hatalmas mosolyával próbálgatta újonnan vett sötétkék ruhácskáját. Mintha a tükör is mosolyra kelt volna, olyan vidám látványt nyújtott levitásunk. A nap ezen szakaszában ez is elég volt, ha pedig fázni fog, egyszerűen elkéri egy sráctól a dzsekijét. Titokban azért fohászkodott, hogy Matthew is kint legyen a réten. Hiszen ez egy iskolai rendezvény, ha a kastély folyosóit rója az következményekkel járhat. Bár egy mestertanoncnál már kevésbé. Nem érti, miért tett rá ilyen mély benyomást. A haja, a hangja, az illata, a szemei és az esze mind-mind elvarázsolták Isobelt.
Szóval leányunk ötször is megnézte magát- ami egyáltalán nem volt jellemző rá,- mielőtt kilépett volna a hálóterem ajtaján. Szokásához híven dudorászott és most az egyszer senkit sem lökött fel őrült tempójával. Épp ellenkezőleg! Ráérős léptekkel, ütemesen szedte lábait, kezeit ide-oda himbálta. Kapott is pár elismerő pillantást és jobbára azt is megszívlelhették, hogy most nem kötöttek ki a padlón miatta. Csak ne szokjanak hozzá a gondolathoz...
Hosszabb idő alatt ugyan, de odaért a rétre, ahol még csak szállingóztak, gyűltek az emberek. Szíve olykor hevesebben megdobbant, ha egy mátkapárt pillantott meg és azonnal körbe kellett néznie, nincs-e itt. Ha Matthewt nem is, de egy árván álldogáló leányt- akarom mondani nőt,- észrevett. Unokanővére személyesen, Lau aki annyira tiszta szívű és elragadó egy egyéniség. Most pedig nézzük meg, mennyire ijedős. Isobel settenkedő léptei csak minimális hangot adtak, amikor lábbelije a füvet súrolták. Minél közelebb ért annál megfontoltabbá vált, már kétszer is meggondolta hova lépjen.
- Ágyúgolyó!- hatalmas hévvel vetette magát Laurena hátának, azért figyelt arra, nehogy a földre küldje unokatestvérét.
- Ne haragudj, hogy késtem!- úgy mondta, mintha előre lebeszélték volna, de nem. Nézzük el ezt neki.
- Óóóó!- igen, meglátott valamit, Lau jobb ha futsz utána...

Keikooo

Egy eléggé fárasztó nap után úgy döntöttem jót fog tenni a friss levegő. Összeszedtem egy két apróságot a hátizsákomba, és kimentem az iskola elé. Még el kellett döntenem hová menjek. A rét zűrös lett volna, ott most túl sokan vannak. A kviddicspálya ma elég üres. Fogtam magam és elindultam lassan ki a pályára. Útközben elkezdtem azon tűnődni, hogy vajon mit fogok csinálni ha kiérek a pályára. Végül is mindegy lehet, hogy csak kifekszem, vagy nézek egy két szórakozott diákot akik éppen a seprűikkel szórakoznak. Kiértem a pályához, de nem mentem fel a lelátóra, inkább csak leültem az út mellet úgy öt méterre egy fa alá. Kinyitottam a táskámat és kivettem egy szendvicset. Hátradőltem, és elővettem az egyik kedvenc könyvemet, de vissza is raktam. Most nem olvasok, majd csak ha tanulnom kell. Kivettem az mp3-at a táskámból, a fülhallgatót bedugtam a fülembe és hallgattam egy kis zenét. Még jó hogy elemmel működik és hoztam magammal a suliba sokat. Itt nincs nagyon sok mugli eszköz. Biztos furcsának néztek a többiek, végülis én egy varázsló vagyok és mégis mugli eszközökkel szórakozok. Hallgattam a zenét, elfogyasztottam a szendvicsemet és kifeküdtem a füvön. Elég fáradt voltam, már majdnem elaludtam, de egyszer csak a fejemre esett egy kvaff.
-Á! Mi volt ez?- De már jött is két diák, és vitték is vissza a labdát. Elkezdtem elmélkedni azon vajon ha már a másodikat fogom taposni lehet-e majd kviddicseznem. A repüléstan is jó de a játék! Már nagyon kipróbálnám, de még seprűm sincsen...

Jonathan

Gyönyörű napsütéses délelőtt volt. Miután elkészültem a leckéimmel elgondolkoztam ,hogy mivel lehetne hasznossá tennem a Szombat délutánomat. Először az jutott eszembe ,hogy olvashatnék valamit ,de hamar el is vetettem az ötletet mert a csodás idő hívogatóbb volt. Gyorsan felpattantam az ágyról és park felé vettem az irányt. Amint kiértem a kastélyból megcsapott a tavaszi szellő , szinte észre sem vettem ,hogy csak a lábam visz előre ,de semmi konkrét elképzelésem nem volt arról ,hogy mit fogok csinálni. Mindegy is volt csak ne a négy fal között üljek. Elsős voltam (és vagyok) szóval barátokat még nem nagyon szereztem ,de hátha ez lesz a szerencse napom. A kastély előtti rét tele volt diákokkal. Mivel főként 4 évvel idősebbeket láttam elhatároztam ,hogy megnézem a kviddicspályát közelebbről ,mert még nem volt rá alkalmam. Szerettem meccsekre járni de más ha a pályán vagy és más ha a lelátóról nézel. A pálya felé menet azonban megpillantottam egy csapat harmadévest ,akik a seprűn ülve kergették egymást. Ekkor elgondolkodtam ,hogy tényleg nem rossz repülni de annyira nem vonzott a dolog ezért sem vettem fel a Repüléstant. Nézni imádtam benne részt venni kevésbé ,ügyetlennek tartottam magamat hozzá. Mikor már majdnem odaértem észre vettem a pálya mellett lévő egyik fa alatt ül egy velem egyidős fiú. Látszólag Rellonosnak ítéltem mert rémlett az arca 1-2 óráról. Hm...gondoltam magamban próba szerencse ezért felé vettem az irányt. A pályát lesz még időm megnézni. Nagy levegőt vettem majd határozottan megszólaltam mikor 2 méteres távolságba értem:
- Szia!- üdvözöltem egy kis mosoly kíséretében- Nem haragszol ha én is leülök?

Ruuufus

-Pedig milyen jó lett volna otthonra egy ilyen festmény! - És valóban, mert sokszor voltam otthon egyedül, mikor anyámnak dolgoznia kellett, és soha nem hívtak meg sehova, így nem igazán jártam el otthonról. És azokban az időkben jól jött volna valaki, mégha az egy kép is, akivel el tudtam volna beszélgetni.
- Igen, erre utólag belegondolva én is rájöttem. - Mondom egy mosollyal kísérve. Nagyon jó, hogy Rufussal így el tudok beszélgetni, még csak nagyon kevés emberrel sikerült ez, és némiképp boldogsággal tölt el, hogy ő is közéjük tartozik.
- Igen, és ezt az is alátámasztja, hogy Japánban csak egy igaz barátom volt.- Felelem, s egy mosolyt erőltetek az arcomra. Pedig szívem szerint most nem mosolyognék. - De itt az emberek többsége más. Talán azért mert hasonlítunk. Úgy értem, mi itt mind varázslók vagyunk, és talán valamennyire megértjük egymást. - Lehet, sőt biztos, hogy úgy magyaráztam most, hogy nem érti Rufus, mit akarok ezzel mondani, de inkább nem töröm magam.
Kérdésére felemelem fejem, és kérdő nézek rá, mert először nem esik le, hogy miért kérdezi ezt. Aztán rájövök.
- Mit? Nem, erről szó sincs, csak.... - egy kicsit habozok, mert nem tudom mit mondjak, vagy hogy egyáltalán elmondjam-e neki egészet. - Csak elkezdtem fázni egy picurkát. - Mondom végül, amit egy félmosoly kísér. Persze hazudtam, mert nem mertem neki elmondani az igazságot, hogy arra számítottam, hogy az én nevemet fogja mondani. A végén még itt hagyna, és talán még egy jót röhögne is az egészen.
- Hogy magamról? - kérdezek vissza. Meglep hogy tudni akar valamit - bármit is - rólam, de a mosolyát látván összeszedem magam, és a gondolataimat, és belekezdek. Nem tudom mi érdekelné őt, de valamit mondok. Max nem fogja érdekelni, és nem figyel rám.
- Hát, öhm... Na szóval.... Viszonylag már egész kiskorom óta tudom magamról hogy varázsló vagyok, mert van egy képességem amit már régóta fejlesztek. - A kezdés kicsit döcögősén indul, de csakhamar belejövök. - Szóval engem nem ért váratlanul mikor apám bejelentette hogy varázsló iskolába fogok járni. - Na jó ebben volt egy kis füllentés, mert meglepett, mivel én arra számítottam, hogy valamelyik ázsiai suliba fogok járni. - Öhm... Keretek rajzolni, és zenélni, régebben zenesuliba is jártam. - Itt be is fejezem, mert úgy gondolom ennyi elég is, és ha tudni szeretné még valamit akkor majd kérdez. Viszont én nem szeretném untatni azzal, hogy olyanokról beszélek, amik talán még nem is érdeklik.

CINDY

Már-már sikerült elaludnom ismét. Persze akkora csend azért nem volt. Még úgy sem, hogy zenét hallgattam. A nagyobbak hangját hallom a pályáról. Gondolkoztam azon, hogy felkeresem néhány barátomat. Eszembe jutott, hogy nincs sok és azt se tudom, hogy hol találom őket. Talán újakat kéne megismerni; de hogy? Fel kéne állnom elindulni valamerre; de merre? Úgy döntöttem felállok, de meggondoltam magam. Nem megyek sehova jó nekem itt, fáj a lábam- persze ez csak egy magamat nyugtató kifogás volt, egyszerűen csak lusta voltam. A mp3 már nem volt a fülemben, csak a madarakat hallgattam. Egyszer csak valakit köszönni hallottam, ráadásul közel hozzám. Felnéztem, és egy velem egykorú lánnyal találkoztam össze. Igen biztos elsős láttam már órán.
-Szia!- köszöntem én is. Megpróbáltam összerakni. Biztos nem Rellon. Ekkor ugrott be a közös óra az eridonosokkal. Ott ült két sorral előttem. De a neve nem ugrott be.
-Jonathan vagyok.- mondtam- Jonathan Wood, Rellonos.
Megtudtam tőle, hogy Cindy a neve.
- Van kedved leülni? Ha van időd persze. Örülnék egy kis társaságnak.-mondtam neki és közben eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy nem mentem el. Így mindenféle probléma nélkül új barátokra tehetek szert...

Jonathan

Nagyon megörültem a válasz hallatán ,ezért a lehető leggyorsabban megpróbáltam reagálni rá.
- Persze ,örömmel ,amúgy is vágytam egy kis társaságra- mondtam miközben próbáltam kényelmes pozíciót felvenni , megoldásképpen törökülésbe ültem ,ez volt a legegyszerűbb.
Amint ne leültem beugrott ,hogy ki is ő ,persze bemutatkozott de csak utána jöttem rá ,hogy Bájitaltanom ül mögöttem pár sorral. Szóval nem teljesen idegen ,de még sem tudok róla sok mindent ,ami azt illeti szintem semmit sem. Barátságosan felé fordultam majd az első kérdést ,ami az eszembe jutott feltettem:
- Gyakran szoktál idejönni? - kérdeztem szerényen.Úristen ez meg milyen kérdés?!Gondoltam magamban és próbáltam menteni a menthetőt- Mármint....miújság...vagyis mesélnél magadról- Te jó ég! Ha most nem áll fel és megy el akkor soha.Szemlesütve meredten az előttem lévő lóherékre. Erről mindig az otthonom jutott eszembe.Közben fel-felnéztem az előttem ülő kissé összezavarodott Rellonosra.

CINDY

Egy kicsit meglepődtem azon, ahogy az első kérdése után megzavarodott, de ha én kezdem, akkor valószínűleg velem is megtörténik.
-Hát első kérdésedre válaszolva, nem gyakran szoktam idejönni, sőt szerintem ez az első alkalom, hogy csak úgy kijöttem ide.-Végül is ez igaz. -Meséljek magamról?- futott végig az agyamban. Ez nem mindig végződik jól, mert sokat tudok beszélni.
-A mi újságra a válaszom az, hogy megvagyok, csak kicsit fáradtan.- Hú ezt kicsit elhúztam futott végig az agyamon. Kéne valami udvariasat cselekednem. Ekkor eszembe jutott a táskám.
-Kérsz egy szendvicset?- ajánlottam fel.- Sokat tudok beszélni, de megpróbálok rövid lenni, úgyhogy közben nyugodtan majszolhatsz- mondtam, de már kicsit elkezdtem izgulni. Hú most mit mondjak? Átadtam a szendvicset és közben átgondoltam mindent. Nehogy már hülyét csináljak magamból egy lány előtt. Ránéztem a lányra, aki kíváncsian várta, hogy mit mondok.
-Hát szóval... ő- kezdtem igen határozottan- én Jonathan vagyok Apámmal, anyámmal és a húgommal a Balatonnál élünk és hát apa varázsló, de anya csak mugli- á, hogy mondhatok anyámról ilyet, hogy csak mugli- és én nekem egy kicsit még új ez a varázsvilág, ugyanis csak egy éve vagyok tisztában azzal hogy mi vagyok. - Ránéztem a még mindig kíváncsian figyelő Cindyre. Nagy levegőt vettem és öt percben még elmeséltem egy-két apróságot magamról, elmondtam a véleményemet az iskolával és a varázsvilággal kapcsolatban. Aztán úgy döntöttem hagyom őt is szóhoz jutni. De támadt még egy ötletem.
-Na most mesélj te is magadról! De szerintem körbesétálhatnánk itt a pályánál, vagy felmehetünk a lelátókra is ha gondolod...

Jonathan

Mikor már kezdtem úgy érezni ,hogy jobb ha felállok és elsétálok megtörtént az amire nem nagyon mertem számítani...válaszolt.Udvariasan megkínált egy fincsinek tűnő szendviccsel ,gondoltam elfogadom legalább addig is befogom a számat és nem hozom magamat kínos helyzetbe.Miközben nekiláttam a szendvics elfogyasztásának hallgattam Jonathant. Mesélt arról ,hogy most jár itt először-ez az! mert én is ,de micsoda szerencse- majd a szüleit hozta szóba. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat mert nekem természetes volt a varázslat mert én ebben nőttem fel viszont irigyeltem ,hogy a szülei együtt vannak.Mire észbe kaptam egy kérdés szegődött hozzám.
-Jaj!Tessék?Meséljek magamról...izé...persze-köhögtem a szendvicstől a fulladozva- remek még meg is halok-Szívesen mesélek de ,akkor menjünk egy kört legalább ,addig még szemügyre is vehetem.- majd mindketten felálltunk és miután lesepertem magamról a morzsákat útnak is indultunk.
- Szóval...-kezdtem bele remélve ,hogy nem fogom estig feltartani mert irtó sokat bírok beszélni-Dublinba születtem ,de édesapám ,Joseph Merryweather nem sokkal később elvált édesanyámtól ezért a bátyámmal ,Patrickkel és anyával Galwaybe költöztünk Írország másik végébe. -remek ,lassan untatni fogom ha így folytatom-Lássuk csak mi van még...varázsló családban nevelkedtem- majd hirtelen elharaptam a mondat végét hiszen ő félvér bár látszólag nem zavarta ez a kijelentésem és kíváncsisággal az arcán figyelt tovább-Igazság szerint nem tudom ,hogy még mit mondhatnék...imádom az Ír zenét van is egy kedvenc együttesem bár mást is szívesen hallgatok. Neked mik a hobbijaid? Kedvenc együttes stb-ez egyre kínosabb lesz a így folytatom-majd ránéztem a mellettem álló magas fiúra ,aki csak mosollyal jelezte ,hogy minden rendben van.

Keiko

Isobel<3

Azta, hogy mennyi minden van itt. Kissé megszomjazott a hosszú út alatt a leányzó, így úgy gondolta, előbb iszik egy pohár frissen facsart narancslevet, majd utána körbenéz a terepen. Oda is lépkedett az asztalkához, mely gyertyás díszletekkel volt dekorálva. Igazán szépen nézett ki.
- Egy fél litereset szeretnék, olyan kis esernyőcskével és szívószállal, ééés kéket – bökött rá a legcicomásabb variációra, amikor a felszolgáló manó megkérdezte, melyikből kér.
Elvégre ünnepség van, aztán ha jobban megnézzük, nem ez itt a legdíszesebb dolog, úgyhogy ő még visszafogott is volt. Azaz jobban belegondolva ebben nincs is semmi extra, hiszen csak egy narancslevet kért.  
Üdítőjét szürcsölgetve továbbsétálgatott a réten, majd a programkiírás felé vette az irányt. Hogy mennyi itt a választék! A diákönkormányzat igen csak kitett magáért, ezért hatalmas dicséret jár a fejükre. Valószínűleg meg is kapják majd a jutalmat, hát ez tényleg hihetetlen, még a Punk Pixik is fellépnek, Lau imádja őket. Olyan csodásan muzsikálnak, de a metál Mágusok se rosszak amúgy, a puffeskinekről nem is beszélve. Első osztályú a színpadi előadás is, akár csak a narancslé, amit közben iszogat. Mintha valami különleges fűszerkeveréket is felismerne benne, érdekes. Jó döntés volt ez a választás. Miután megitta, visszavitte a pulthoz, majd a rét közepén álldogált és elgondolkodott, merre is tovább. Már éppen elindult volna az egyik sátor felé, amikor hátulról hirtelen támadás érte. Isobel volt az, az édes, drága, cuki, aranyos, szeretnivaló unokahúga.
- Hihihi, szia. Nem ijedtem meg, pedig tudom, hogy az lett volna a cél – nevetett vidáman, majd átölelte a leányzót.
Néha a mániája meglepni Laut, de most éppen nem dőlt be neki, annyira nem volt elkalandozva. Valamint egy bizonyos eset óta jobban figyel, egyszer nagyon meglepte a prefektust.
- Ohh, de hát honnan késtél volna, ne viccelj, hosszú ez az éjszaka – mosolyodott el, hiszen lényegében azért is vannak itt -  De hűha, milyen csinos itt valaki! Nagyon jól áll neked ez a szín! Kiemeli azt a szépséges szemeidet!
Dicsérgette itt a lánykát, aki ma láthatóan igen csak kicsípte magát. Mondjuk ő mindig szép, de ez a feltehetően új ruha tényleg szuperül simul rá. Éppen mondani akart volna neki még valamit, amikor Isobel hirtelen elindult előre.
- Most meg hova mész? – kérdezte, de látta, hogy nagyon el van varázsolódva, így inkább elindult utána, nehogy nekimenjen valami kis csilivilinek.    

Rufus

- Biztos meglepődnének.  De talány idő után hozzászoknának. - felelek vigyorogva. Belegondoltam, hogy mi lenne az első reakciójuk, és hát elég viccesen képzeltem el, ezért vigyorgok ennyire.
- Csak azért, mert a régi sulimban gazdagok jártak. Us is mondhatnánk hogy a felső réteg gyerekei. És mivel én nem vagyok az.... hát... Hogy mondjam.... Kiközösítettnek éreztem magam. És csak ő volt aki nem bánt úgy velem. Jó persze még néhányan voltak, de ök bem kerültek olyan közel hozzám, mint Alice. - Mondom, s kicsit lefelé görbül a szám. Most egy érzékeny pontomat találta meg, amiről nem igazán szeretek beszélni. de ha már kérdezte, akkor válaszolok. - Hát igen a legkülönfélébb emberek gyűltek itt össze. - Mondom, ezt már mosolyogva. Mondjuk ez nem csoda, mert erre számíthat az ember, ha megnézi milyen tulajdonságú emberek tartoznak a különféle házakhoz.
Kicsit váratlanul ér, mikor közelebb ül hozzám, de valószínű, hogy csak amiatt tette, hogy én azt mondtam, fázom. Más oka nem lehet.
- Öhm... sasszem, vagyis messzebbre el látok mint egy átlagos ember. Ezt a nagyapámtól örököltem, és akár már 10 km-ig is tisztán látok. De persze vannak hátrányai is ennek. képességnek. - mondom majd egy mosolyt lehet észrevenni arcomon.
- Igen szeretek. Az iskolában Zongorán és furulyán tanultam játszani, de a furulya annyira nem fogott meg. És egy percében pedig gitározni tanulok. - Nagyon örülök, hogy van valami közös bennünk, bár arra már rájöttem, hogy itt elég sok a művészlélek, de azért feldobott a tudat, hogy ő is ilyen. - Ja és egy kicsit énekelni is tudok. És te? -egészítenem ki, majd kérdezek vissza.
Az, hogy megsimogatja a vállam, kis melegséggek tölt el, és érzem, hogy igazat mond, s kicsit közelebb húzódom hozzá.
- Hát, nem tudom mit mondjak. Igazából semmi érdekes nincs bennem. Én legalábbis így gondolom. - mondom. Soha nem gondoltam, hogy érdekes személy vagyok, mindig kerülni akartam a feltűnést, nem szeretek a középpontban lenni, így semmi érdekes nincs bennem. De erről a témáról gyorsan váltani szeretnék, így körülnézek, egy jó témát kutatva. - Nem megyünk megnézni milyen programok vannak egyáltalán? Mert ha már itt vagyunk, akkor vegyük ki a részünket a programokból. - mondom, s egy mosolyt erőltetek arcomra.

CINDY

Kicsit rövidebbre fogta a bemutatkozást, mint én. Ő tud beszélni, én nem. Hobbik. -Hát én kezdem megkedvelni, ezt a varázslóvilágot, úgyhogy szoktam csak úgy varázsolgatni, meg már nagyon szívesen kipróbálnám a kviddicset. De emellett kedvelek pár mugli sportot is. Vegyük példának erejéül a kerékpárt. Imádok tekerni, de footballozni, ami egy labdajáték, is nagyon szeretek.- mondtam. Hát valóban sokat tudok beszélni, de talán túlél engem Cindy. Eközben odaértünk a pálya bejáratához. Befordultunk, és felültünk az egyik lelátóra.
-Zenékből sokat kedvelek, de ha mondjuk a három kedvencem érdekel az a Linkin Park, a Nickelback, és egy magyar együttes az Intim Torna Illegál. De még rengeteg együttest és énekest szeretek. Általában mindig hallgatok zenét, ha valamit csinálok.
Miközben beszélgettünk hat nagyobb diák szórakozott a pályán. Az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne ott repülni. Hirtelen megfordultam és láttam, hogy Cindy továbbra is figyel. Körülbelül három percig csak bámultam ki a fejemből. Gondolkoztam, miről lehetne még beszélgetni. Hát kijött belőlem egy két kérdés:
- És milyennek találod a sulit? Biztos nem furcsa a sok varázsló. Ja és milyen tárgyakat vettél fel Bájitaltanon kívül? - ááá nem bírok másról beszélni.- Vagy ha nem a suliról akarsz beszélni, akkor esetleg lehet valami másról, mondjuk... ömmm... csinálhatunk valamit, vagy van valami ötleted? - kérdeztem, ugyanis még nem vagyok vele tisztában, hogy mit szoktak csinálni a varázsló lányok szabadidejükben...

KKeeiikkoo

Jonathan

-A footballról hallottam már ,egyszer a bátyám elvitt egy meccsre.-mondtam és mire észbe kaptam már ültünk is a lelátón.Próbáltam minél több infót megjegyezni hiszen számomra új dolgokat mondott.Láttam ,hogy a mondandója vége felé már nem tudja ,hogy miről kéne beszélni úgy ,hogy én is elkezdtem gondolkodni ,hogy miről kéne majd beszélni.-A Bájitaltaton kívül felvettem még az SVK-t,LLG-t,Bűbájtant és még 1-2 tantárgyat. A sulit szeretem. Jó ,hogy több velem egykorú varázslóval lehetek mert ott ,ahol lakom főként idősebbek vannak.Hm...-kezdek kifogyni az ötletekből- ezért a pályára néztem, láttam ,hogy ő is hasonlóan tesz ezért beugrott egy ötlet.
-Nem megyünk le a pályára? Mindig lent vannak az iskola seprűi. Mehetnénk egy kört esetleg a pálya fölött.Ott még úgy sem voltam. -reméltem ,hogy igent mond már már nagyon kíváncsi voltam a pályára.

CINDY

Ez egy zseniális ötlet futott végig az agyamon. Hogyhogy erről nem tudtam? Na mindegy akkor irány a pálya. Végre repkedhetek hogy csak akarok.
-Rendben van ez egy jó ötlet menjünk!- mondtam neki és már mentünk is le a lépcsőn a pálya felé. Tényleg ott volt néhány seprű. Látszott rajtuk hogy sokat használták és, hogy nem is gyorsulnak fel annyira mint egy versenyseprű. Belegondoltam milyen lenne egy versenyseprűn. Az első felszálláskor biztos leszakadna a fejem, vagy csak leesnék akkora sebességnél, amire még nem tudok reagálni. Felkaptunk egy-egy seprűt és már fent is voltunk a levegőben. A nagyobbak ránk sem hederítettek csak elsüvítettek néha mellettünk. Megpróbáltam kicsit gyorsabban menni. Nagyon élveztem azt, hogy szabadon repkedhetek. Egyszerűen felemelő érzés volt. Belegondoltam, hogy milyen lehet kviddics közben itt. Kviddics! Hát persze az egyik kapu minden bizonnyal szabad, és ott próbálgathatnánk a tudásunkat.
-Van egy ötletem! Játszhatnánk az egyik kapunál. De kell egy labda.- mondtam Cindynek. Előkaptam a pálcám, de hirtelen meginogtam.- Invito kvaff!- mondtam jó érthetően, mire a seprűk mellett lerakott labdák közül az egyik elindult felém. Egyre gyorsabban közeledett, de nem volt olyan gyors, mint egy gurkó. Gyorsan elraktam a pálcám, hogy meg tudjam fogni. De ezt egy kézzel a levegőben elég nehéz lett volna. Nem is sikerült, ugyanis a kvaff fejen talált, de utána lelassult és rá sikerült terelnem a seprű nyelére és megfognom-
-Na, akkor játszunk?- kérdeztem, abban reménykedve, hogy ha már repkedni akart ebbe is belemegy...

Jonathan

Nagyon megkönnyebbültem mikor beleegyezett mert nem volt ötletem ,hogy miről lehetne még beszélni.Hirtelen a pályán találtam magunkat 1-1 régi seprűvel a kezünkben aztán pedig a levegőbe voltunk. Voltak még rajtunk kívül mások is de ők a pálya másik felét használták. A táj valami elképesztő volt. A dombok mögött látni lehetett ,hogy bizony a nap nemsokára lemegy. Sebaj, van még egy kis időnk. A táj csodálásából Jonathan zökkentett ki a felvetette ,hogy játszhatnánk kviddicset.No ha nem voltam egy nagy kviddics rajongó mégis jártam meccsekre és tudtam ,hogy ahhoz bizony 7 ember kell és mi csak 2-en vagyunk ,de nem gond. Letudjuk tesztelni ,hogy ki milyen hajtó illetve őrző lenne így hát beleegyeztem. Előkapta pálcáját majd egy kvaffot magához hívott.Egy pillanatra úgy tűnt mintha elveszíteni az egyensúlyát-remek ,ha nem én halok meg akkor ő- és mire visszanéztem rá már ott volt a kezében a labda.
-Jól van akkor leszek először én az őrző és meglátjuk ,hogy tízből mennyit tudsz bedobni-vetettem fel az ötletet majd egy bólogatás jött válasznak. Gyorsan elfoglaltam a helyemet. Intettem neki ,hogy kezdheti és hátrébb ment olyan 10 méteres távolságba ,rámarkolt a kvaffra és eldobta...

Ruufus

- Igen, sajnos nagyon kevés. - Érzem Rufus együttérzését, és ez nagyon jó. Örülök, hogy egy ilyen - remélhetőleg - barátra találtam, s ettől mosolyra húzódik a szám.
- Nem nagy dolog, csak egy nagy,tágas tér kell hozzá. - Felelem, és közben legyintek egyet, mert valóban nem nagy ördöndőség, bár elég kimerítő. Emlékszem, eleinte talán napokat is átaludtam 1-1 edzés után.
- Hát,nem tudom. Én sosem voltam nagyon a szavak embere. - mondom, majd az eget kezdem el kémlelni. Szerintem nem feltétlenül kell beszélnie az embernek magáról már rögtön az elején, mert ha jóban lesznek, akkor idővel úgyis sok dologra fény derül.
Aztán Rufus feláll és elmegy, arra hivatkozva, hogy fázik. Talán valami rosszat mondtam? Még reagálni is alig tudok, csak annyit nyögök ki, hogy "Jól van, rendben.", de ő már itt sincs. Valamivel megbántottam tán? Mert szerintem nem. Talán tényleg fázik, és azért ment el, nem kéne ezen rágódnom, viszont nem tudom megállni, híg ne magamat hibáztassam. Egy ideig még nézem őt, aztán csak várok, hátha visszajön, de ha nem, akkor felállok én is, de már nincs kedvem ahhoz, hogy programokat nézegessek, így inkább visszamegyek a kastélyba.

CINDY

Hátrarepültem, aztán megálltam a kaputól úgy tíz méterre. Huh, pont én kezdem. Na lássuk csak! Megfogtam a kvaffot jó erősen és elhajítottam. A labda még Cindyt sem érte el és elindult a föld felé. Én utánalendültem és szerencsére el tudtam kapni.
-Egyből nulla- mondtam vigyorogva. Támadt egy ötletem. Hátrébb mentem a seprűvel, hogy onnan támadjak. Nekiindultam a seprűvel és készültem eldobni a labdát. Közeledtem az előző távolsághoz és már dobtam is a labdát. De nem az repült. Ahogy megálltam lebukfenceztem a seprűről előrefelé és épp, hogy csak a levegőben maradtam. Egy kézzel kapaszkodtam a seprűbe, eggyel meg fogtam a labdát. Döntenem kellett, hogy mit engedek el előbb. Természetesen a labdát. De nem csak leengedtem, hanem feldobtam a levegőbe és így egy lendülettel el is kaptam a seprűt. Felhúztam magam, felültem és a labda után mentem.
-Kettőből nulla- mondtam sietve. Aztán úgy döntöttem, hogy ilyen bravúrokat nem csinálok addig, amíg nem leszek otthon a repülésben úgy igazán. Visszamentem az alap távolságra és csak egy kis lendületet vettem, majd dobtam is a labdát. És akár hiszitek akár nem el is érte a kaput, csak fennakadt Cindyben. Látszólag béna voltam, hogy egyből az őrzőnek passzoltam.
-Háromból nulla- mondtam szégyenkezve de már készültem a következő dobásra. Ismét kis lendülettel indultam, és sikerült bedobnom a labdát a kapuba.
-Ez az négyből egy!- ujjongtam. Örömömben elengedtem a seprű nyelét, és sikerült elvesztenem az egyensúlyom, de még időben megkapaszkodtam. Ezután még párat dobtam, amiből néhány bement, de néhány nem.
A végeredményem tízből négy lett.
- Jól van most te dobsz,- mondtam Cindynek- de ne dobj túl jól, mert sosem védtem még a levegőben.

Jonathan

Ahogy elérte a megfelelő távolságot el is dobta...sajnos sikertelenül. Az elején voltak apróbb nehézségek ,de nem véleményeztem semmit sem hiszen én sem vagyok egy kviddics bajnok úgy ,hogy csak némán imádkoztam ,hogy épségben visszaérjünk mindketten a vacsorára. A vége felé egész jól belejött majd én következtem. Szépen helyet cseréltünk majd mondta ,hogy reméli nem dobok majd túl jókat hát én már annak örülök ha a kapuig eldobok nemhogy be is menjen. Persze örültem volna ha egy párat betalálok hiszen varázsló vagyok ,ennyire béna csak nem leszek. Rendben kezdhetjük is és intett ,hogy ő már vár. Megfogtam a kvaffot és remélve ,hogy nem dobom le a fejét eldobtam.A legnagyobb meglepődésemre mindössze 2 centire ment el a feje mellett egyenesen át a karikán.
- Nem hiszem el!- mondtam döbbenetemben majd Jonathan visszadobta a labdát.A kezdeti öröm után azonban már nem voltam ilyen szerencsés. Sorba kapta el a labdákat vagy és a térdét érte. Majd hirtelen megint nyerőszériába értem.
-Hétből három....nyolcból négy- azonban 4-nél én is megálltam. Az utolsó kettő nem sokon múlt de könnyűszerrel kivédte. Végül is döntetlen. Nekem így is jó. Ahhoz képest ,hogy nem rég tanult meg repülni egész ügyes. Azt hiszem mindketten elégedettek voltunk bár csalódtam is volna magamban ha egy olyan ver meg aki pár hete még seprűn sem ült.
-Gratulálok nagyon ügyes voltál-mondtam amíg odarepültem hozzá a labdával a kezembe majd a tó felé néztem ,aminek tükörképén csillogott a lemenő nap.- Hogy rohan az idő,szerintem szálljunk le és induljunk vissza a kastélyba. Nem hamarosan vacsora.-lassan ereszkedni kezdtünk majd miután letettük a seprűt ismét megszólaltam- Na ,akkor jössz? Kényelmesen elsétálhatunk.

Zsolti - zárás

Zsolti fellök és rám ugrik. Hitetlenkedve nézem, hogy ez meg mégis hogyan is képzeli, össze van kötözve a keze, és anélkül bizony nem fog tudni elbánni vele, szóval hiába is próbálkozik azzal, hogy megfojt, nem engedem, hogy a fejem köré tekerje lábait, ugyanis azt erősen tartom a padlón, így hát kéz nélkül azt nem fogja tudni onnan felemelni, de mivel feljebb mászott rajtam a kezeim szabadok, amit nem is vagyok rest használni. Az adrenalinnak hála erőmet megfeszítve kezdem el alulról felborítani Zsoltit, ami remélhetőleg sikerül is. Ha így van, akkor semmivel se foglalkozom, hanem elfutok. Majd megoldja magának ahogy akarja a dolgot. Kimagyarázza a vadőrnek, hogy mégis mit is csinál ott összekötözött kezekkel, vagy elmegy a javasbácsihoz és neki kezd el magyarázkodni. Bármit is tesz, az engem már nem érdekel.
A másik lehetőség az, hogy nem sikerül, na akkor jön egy igen idióta, de annál hatásosabb dolog, még pedig az, hogy megpróbálom megcsikizni, hiszen ezáltal ki tudom billenteni az egyensúlyából, így az imént már említett verzió életbe tud lépni, ő lekerül rólam én pedig szabadon távozok.
Persze az is lehet, hogy nem csikis. Na akkor az következik, amit a lehető legkevésbé sem akartam, egy hirtelen mozdulat a fejemmel a legérzékenyebb pontra, amit már biztosan nem fog tudni állni, és akkor távolítom el magamról. De ez a végső megoldás.
Szóval miután sikeresen kikecmeregtem a vadőrlakból a lehető leggyorsabban futásnak eredek, még jó, hogy már sötét van, így nem fog tudni követni. Kicsit zihálva, pörgő szívvel állok meg és döntöm a hátamat a hideg falnak.
 - Ezt az idiótát, ha még egyszer találkozok vele tuti, hogy kicsinálom. -
Persze most is maradhattam volna és leátkozhattam volna a fejét a helyéről, szó szerint is akár, de nem vagyok én azért gyilkos. Addig még nem fajult a feminizmusom.

CINDY

Cindy első lövése váratlanul ért. A repülő labdára reagálni sem voltam képes, egyszerűen csak ültem a seprűn abban reménykedve, hogy nem kell nagyon mozognom, mert már kétszer majdnem leestem, és ha itt a vassal találkozok közelebbről, akkor a következő napokat lehet, hogy a gyengélkedőn töltöm. De nehogy már szégyent valljak, most igazán nem mások véleménye számít, hanem a saját becsületem. Én ugyanis a foci meccseken az iskolai csapatomban mindig kapus voltam.
-Szép lövés!- dicsértem meg Cindyt. Összeszedtem minden akarat erőmet, és kivédtem a második lövését, sőt a harmadikat is. Egészen a hatodik dobásáig jól védtem, amikor sikeresen fejbe kapott a labda, és velem együtt átborult a karikán. Persze, nem esett bajom, mivel seprűstől estem át, és így a levegőben maradtam.
-Hatból kettő- mondtam neki, és megnyugtattam hogy semmi bajom. Ki tudja, lehet, hogy bajom volt, de valószínűbb, hogy Cindy jött bele a játékba, és a hetedik és a nyolcadik dobást is bekaptam. Egyenlő az állás, futott végig az agyamon. Minden erőmet összeszedve az utolsó két lövését sikeresen, védés szemszögből, de sikertelenül egészségi szemszögből, ugyanis az utolsó védésemnél úgy gondoltam, hogy jól elrúgom, de ehelyett csak majdnem kitörtem a nagylábujjam, ugyanis csak arrafelé érte  cipőmet a labda. Szerencsére utólag elmúlt a fájdalom. Lehetett látni, hogy megy le a nap, és a nagyobbak is elmennek, úgyhogy leszálltunk mi is, helyére raktuk a seprűket és a labdát, majd elhagytuk a pályát és az iskola felé vettük az irányt. Útközben még beszélgettünk, majd az iskolában mikor ellenkező irányba indultunk, még csak ennyit mondtam:
-Ez a nap jó volt, még máskor is lehetne ilyen programunk!-majd elköszöntem tőle és csatlakoztam a házam többi tagjához.

A Rellon elszabadul éjjelén

Opheliával

Isobel

Ó, ha ő azt előre tudja, hogy egy édességes doboz is bele van szőve a sztoriba, egyből sokkal jobban vigyázott volna a taroló hadművelettel. De nem tudta! Mondjuk az is igaz, hogy az ember nem minden nap lát édességesőt, így kacarászva figyeli a szétguruló dolgokat. Szép álom, de egyből az suhan át agyacskáján, hogy talán a levitás elég finnyás, hogy a földről ne akarja felenni. Esetleg, ha gyorsan körbenyalogatná az összeset, amíg Isobel kanalazgatja magát a padlóról…
-Mi van itt? – kérdez vissza értetlenül, s bár kicsit sem lát semmit az előre lógó hajtól, azért csak bekandikál egy cetli a függönyön át. Áhhám, szóval jó embert talált meg! Öröm és boldogság! Csak valahogyan le kéne kászálódnia a leányról, mert oké, hogy remek babzsáknak bizonyul (már csak egy koktél hiányzik a chill-hez), de mielőtt még agyonnyomorgatná szegényt, arrébb gurul, és felpattan.
-Csontváz édesség? Az milyen? – felhúzza a lányt is álló helyzetbe, és egyből átveszi a fekete dobozkát, hogy beletúrjon. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy miféle bűnös étek ez, akkor is le fogja gyűrni.
-Most kéred az ölelésedet vagy várni szeretnél még vele? – tér át az üzletre egy pillanat alatt, s már tárja is ki karjait vigyorogva. Van ott még bőven, ahonnan ez jön, úgyhogy kaphat repetát a hölgyemény, ha szeretne.
-És tudod mit hoztam még? – kérdezi izgatottan újonnan beszerzett pajtiját. Megragadja a csuklóját, és egészen a szökőkút széléig rángatja őt vidáman ugrándozva. Minden ellenállás hasztalan – ahogy azt a borg kollégák mondanák jobb napjaikon.
-Van nálam pénz! – nevetve tapsol kettőt-hármat, majd beletúr zsebébe, és elővesz két érmét. Bár úgy tűnhet, mintha most lefizetni készülne a lányt, mégsem az a kifejezett maffiózó típus, úgyhogy csak szimplán belenyomja a kezébe az egyiket, és hátat fordít a kútnak.
-Kívánjunk valamit, és hajítsuk bele! A vállunk felett kell átdobni, nem? Vagy rá kell köpni? Vagy mind a kettőt? Esetleg forogjunk még hármat, hogy biztosan teljesüljön! - Nem feltétlen babonás típus, de ki tudja, ez a kút tele van érmékkel; biztosan nem véletlenül. Aztán ha kívántak valamit, akár ki is halászhatnák a lóvét, és elkölthetnék az egészet Bogolyfalván. Úgyis régóta kinézett magának egy fülbevalót, ami egy mozgó szemet ábrázol. Nagyon ijesztő!

Elszabadult Rellonosok éjjelén

Mester

Nem rajongok a sötétért... Oké, ez tipikus női hiszti, de akkorseszeretem a sötétet. Viszont kizárt, hogy én egy ilyen buliból kimaradjak. Nem lenne méltó hozzám, ha szemet hunynék egy ilyen felett, és csalódást okoznék.... magamnak, a többiekre teszek magasról még mindig.
Ha már összefutottam Odisszal, vagy hogy hívják a srácot - rosszkor taliztunk először, így nem jegyeztem meg a nevét, de ezt neki nem kell tudnia, főleg, hogy
illuzionista, mai nekem jelenleg nagyon is kapóra jön, főleg, hogy én is az leszek, ha nagy leszek.... elviekben-, mellé is csapódok. Nem csinálok ebből nagy gondot, azon már túl vagyok, hogy teljesen taszítsanak az emberek, képes vagyok velük kommunikálni, amíg nem rólam van szó, vagy hozzám érnek, aztán már kicsit neccesebb lenne.
Na meg... ő pasi, és köztudott, hogy ők arra jók, hogy felkapcsolják a villanyt, vagy, hogy baseballütővel kicsinálják a betörőket, így evidens a döntésem, bár még mindig árulónak érzem magam, amiért nem Benjivel kajtatok, mert az ilyesmit együtt szoktuk csinálni, legalább is mióta ismerjük egymást, de hát... fő a változatosság, nem?
Alap, hogy a szertárba megyek, a volt gondnok ott hagyott valami marha nagy cuccot, már ha hihetünk a festményeknek, viszont ennek igencsak igazság szaga volt, úgyhogy egy próbát megér.
- Nem fogom lelőni a poént- talán kicsit hűvösebben szólalok meg, de igencsak számon kérő volt a hangnem, amit már nem fogok eltűrni, volt idő, mikor megtettem, mert szimplán muszáj volt, de az elmúlt.
- Ha nem tetszik, kíváncsian várom, te mivel állsz elő- villannak rá a szemeim, miközben a szertár elé érünk, majd talán kicsit erélysebben csapom ki az ajtót, mint azt szerettem volna. A pálcám segítségével csiholok fényt, mert mégse lenne jó orra bukni, majd az egyik sarok felé veszem az irányt.
- Oké, ezt itt szét kell bombázni, ötlet?- fordulok felé, mert hátha, mellesleg... vegye csak ki a részét a dologból, és ő a pasi...

A Rellon elszabadul éjjelén
Ophelia

Nem szeretem a meglepetéseket, sokkal jobban tetszik, hogyha valamit előre tudok, és nem kell meglepődnöm, hogy mi is lesz a vége egy-egy történésnek. Sokkal biztosabb vagyok a dolgomban, hogyha minden részlettel tisztában vagyok, akkor annak tudatában cselekszek, és nem a vak szerencsére bízom, hogy mit is fogunk tenni. Azonban Ophelia úgy tűnik, hogy nagyon is szeret titkolózni. Bevallom, én sem utasítom el a titoktartás, vagy éppen a hazudozás gondolatát, de a másik oldalon állni határozottan dühítő tud lenni. Igyekszem nem mutatni mennyire irritál a tudatlanság, érzelmeim eltitkolásában szinte profi vagyok. Nem emlékszek az utolsó alkalomra, amikor kimutattam, hogy mit is érzek valójában, ezt már gyerekkoromban elérték nálam. Őszintén, nem bántam, így nem adtam támadási felületet az idegeneknek. Az érzelmek erős fegyverek lehettek, mázli, hogyha valakinek nem voltak, vagy legalábbis azt a minimálisat, ami jelen volt, nem mutatta ki kényszeresen. Vannak olyan emberek, akik megtették, például iskolán belül a navinéseket ebbe a kategóriába sorolnám. Meg úgy mindenki mást rajtunk, zöldeken kívül.
A szertárba már úgy lépek be, hogy pálcámat a kezemben tartom, és elsuttogok egy Lumos!-t. Bár a sötétséggel nincs bajom, úgy látom a szőkén, mintha ő egy kicsit feszélyezve lenne a látványától, de lássa csak, hogy kivel van dolga, nem teszem szóvá a dolgot. Nem mindig vagyok ilyen jótét lélek, most nem tudom, hogy mi ütött belém. Azt hiszem, hogy az egész bajkeverés gondolata felvillanyoz, élvezem, amit éppen tenni készülünk.
- Szerintem egy Bombarda elég lesz - válaszolom neki szemügyre véve a sarkot. Kíváncsian nézek rá, fogalmam sincs, hogy mit akarhat ebben a poros és sötét sarkában a szertárnak, de bizonyára többet tud, mint én. Őszintén bevallom, nekem sem volt jobb ötletem, ezért is hagytam magamat idáig elrángatni. Ki tudja, lehet, hogy valami érték van elrejtve a falak mögött, nekem aztán mindegy. A lényeg a felfordulás, amit majd magunk mögött hagyunk.
- Mondták már neked, hogy idegesítő vagy? - kérdezem egy gúnyos mosollyal, nem tetszik a hangnem, ahogyan az előbb hozzám szólt. Bevállaltam a mentorálását, akkor azt hiszem, hogy egy kis tiszteletet, vagy legalábbis normális hozzáállást megérdemlek. Sosem vártam el, hogy bálványként imádjanak, de ami jár, az jár.

Oliv
hétfő, 23:10


Megigazítja a hevenyészett kötést, amit a tenyerére rakott; a fehér anyagon már foltokban átütközik a sötétpiros folyadék, noha akkor cserélte, amikor elindult, az étterem pedig nincs jelentős távolságra. Szerencsére viszont nemsokára az üvegházhoz ér, és tudja, melyik növényeket kell használni vérzéscsillapításra, nem kell tiszteletét tennie a gyengélkedőn. Igaz, utólag talán nem ártana - jobb lenne heg nélkül gyógyulni -, de ma már nincs ahhoz energiája, hogy felvánszorogjon a kastélyba. Fárasztó napja volt, és szinte csak az alvásra tud gondolni - hajnali vonattal jött, hogy beérjen az első órájára, ami bűbájtan gyak volt, s utána engedelmes kisdiákként végigjárta a többit is, ha már úgyis itt kellett dekkolnia, délután pedig irány a kajálda és a vendégek. Szeret itt dolgozni, de ma nem tudott koncentrálni, összekeverte a rendeléseket, rossz helyre pakolt, elszámolta a visszajárót és hálát adott az égnek, amikor negyed tizenegykor már az utolsó vendég is elment, ő pedig kezdhetett pakolni és takarítani. Ez sem ment teljesen úgy, ahogyan annak kellett volna, s mikor a törött tányér éles szilánkjai összevagdalták a tenyerét és az ujjait, már hangosan káromkodva adott hangot elégedetlenségének; igaz, nem volt senki, aki hallhatta volna.
A kötszert a múltkori eset óta még nem pótolták, úgyhogy csak öntött rá némi fertőtlenítőt - újabb káromkodási hullám - és körbecsavarta egy tiszta konyharuhával, majd feltakarította a vörös cseppeket, s folytatta a pakolást és a zárást. Hanyag volt, de nem érdekelte, tizenegykor kilépett az ajtón, elfordította a kulcsot a zárban, és fáradtan megindult a kastély felé.
Hűvös van ahhoz képest, hogy júliust írunk; a szél lehet az oka, mindenesetre összehúzza magán a fekete pulóvert és megszaporázza lépteit. A birtok határát átlépve lefordul a keskeny ösvényen, s bár mióta Bogolyfalvát maga mögött hagyta, nem világították utcalámpák az útját, nem gyújt magának fényt, az csak vonzaná az erdő lakóit, és úgy érezte, a mai napot már csak azzal lehetne megkoronázni, ha maga köré csábítaná a területeikre háklis, karmos-fogas ragadozókat. Nem fél, de ma nincs kalandvágyó kedvében, így igyekszik minél gyorsabban átérni a koromsötét részen, bár nagyban lassítja a tény, hogy nem sokat lát, és vigyáznia kell, merre lép, hogy ne csapjon akkora zajt, mint egy lelkes rinocérosz.

Noel

Szinte bemenekül a szobájába. Egyenesen a tükre felé veszi az irányt, amibe belenézve, egy zavarodott, remegő lányt lát, aki kétségben van esve, mégis megmagyarázhatatlan kín miatt, meg-meg rándul az alapból bájos arca.
Aztán pillanatok alatt keményednek meg a vonásai. Az arca merev maszkká válik, a szemeiből köddé válik minden érzelem, egy rideg szobor néz vissza rá. Kész, elege lett, belefáradt már, hogy olyasmi ellen harcoljon, amit úgyse tud elkerülni, Az éhség már minden porcikáját kínozza, és ha nem tesz valamit ellene, félő, nem lesz sokáig életben, nem mintha most élne...

Mindennek már több napja. Azóta az eridonos éjszakánként eltűnik a kastélyból, és random helyeken tűnik fel, hol mostanság egyre felkapottabbak a megmagyarázhatatlan halálesetek. De nem zavarja, az érzés... jól lakott, és valami felsőbbrendűség érzet is belé költözött, de ez cseppet sem zavarja. Jól érzi magát így, mintha az összes béklyó hirtelen hullott volna le róla, felszabadult, már nincs is kedve harcolni önmaga ellen, hisz ő nem ember, már nem, mi végre kéne úgy viselkednie, mintha a vacsorái közé tartozna? Drake jól mondta, ezek a lények nem többek holmi nasinál, nem érdemes az energiát pazarolni rájuk.
Annak ellenére, hogy nem is olyan rég még mindent megtett azért, hogy elfogadják, elég kirívóan viselkedik. A folyosón felszegett állal meg, a léptei magabiztosak, mintha csak el akarná hitetni az ott lévőkkel, hogy már csak ránézni is megtiszteltetés, hisz Oliv nem sokszor bukkan fel, főleg nem akkor, mikor a bajkeverők krémje még szabályt szeg a kint létével. De most is vadászni indul, és ebben még maga az igazgató sem gátolhatja meg.
Elhagyva a kastélyt, máris száguldana valamerre, de ebben meggátolják.
A vér illata az orrába kúszik, és ő nagyot szippant a levegőbe, mint valami plázamacska, aki álmai parfümét találta volna meg. Arcára ragadozó vigyor ül ki, és nem törődve semmivel, követni kezdi az illatot, hogy megtalálja azt, akitől származik. Egy diáktársa az, ebben biztos, már meg bírja különböztetni az emberek vérét az állatétól, ami azt illeti, jobban is szereti.
Ahogy meglátja a sziluettet, szinte hangtalanul halad egyenesen a srác háta mögé. Valahol a tudata mélyén rájön, hogy Noel az, a második ember, aki elfogadja, úgy, ahogy van, de efelett most szemet huny. Sőt, inkább kíváncsi, hogy a srácot vajon tényleg nem zavarja-e, hogy Oliv... önmaga, ugyanis jelenleg teljes mértékben az.
- Nem szerencsés ilyen állapotban és ilyenkor, egyedül sétálgatni- búgja a srác fülébe, teljesen kifordulva magából, miközben egyre csak a nyakát fixírozza. Egy pillanatába telne belemélyeszteni a fogait, Noel nem is tudna tenni ellene semmit, de mégis... hol marad az élvezet? Nem szereti a könnyű prédákat, unalmasak.
- Mondd, hogy nem a gyógyító kötötte be, meghazudtolná magát, hisz állítólag annyira érti a dolgát- a hangja teli szarkazmussal, ahogy hátrál, és a rellonos elé lép, ő is észreveheti, nem azzal az Olivval került egy légtérbe, akit "ismer".

Oliv

Fejét lehajtva, az előtte lévő utat tanulmányozva halad előre, könnyedén megtalálva azt az utat, ahol a legészrevétlenebb lehet, hiszen nap mint nap tette meg ezt a távot, jól kiismerte a fákat és a gödröket, szereti ezeket az esti sétákat. Azt hinné az ember, minden nyugodt és csendes, pedig pont az ellenkezője igaz, ezernyi apró hangot és illatot hoz a szél, s egészen addig erre koncentrál, amíg fel nem csendül egy ismerős orgánum mögüle, egész közelről, olyannyira, hogy érzi a másik leheletét a nyakán.
 - Szeva Liv - köszön meg sem rezzenve, ahogy felismeri a hangot - míg meg nem szólalt, Noelben fel sem merült, hogy volna itt még valaki - nem pedig valami - rajta kívül, Olivtől pedig nem fél.
 - Csak egy karcolás...és egyébként is mindjárt otthon vagyok - rántja meg a vállát, és bár elég mély a vágás és rendesen vérzik, nem olyasmi, amihez nincs hozzászokva.
Az viszont valóban nem általános, hogy a lány így szólítaná meg: a hangszíne és az egész lénye más, nem az a személy, akit a fiú megismert, és ezt már az első mondatot hallva tudja. Túl jó megfigyelő ahhoz, hogy valami ilyesmi elkerülje a figyelmét, de egyelőre nem tulajdonít neki jelentőséget, miért tenné?
 - Nem, ez elsősegély konyharuhával á la Noel Rainsworth, Uff bá nem rakta rá a mancsait. De kikérem magamnak, rengeteg szakértelemről árulkodik - vág vissza egy szemforgatással, igyekezve szemlátomást nem tudomást venni a hangsúlyról, amivel Oliv a kijelentést tette.
Ahogy arról sem, hogy a lány elé áll, és megakadályozza, hogy tovább menjen.
 - Nem vacsi. Keress magadnak kockás fülű nyulat, vagy mackótestvért - húzza el a száját, s noha detektálta már a változást, nem hajlandó vele másképp viselkedni, mint ahogyan egyébként szokott, hiszen ez az egyetlen módja arra, hogy emlékeztesse a vámpírt, hogy ki is ő. Zsebében tartott jobbja a pálcán nyugszik, hogy Oliv első fenyegető mozdulatára előhúzhassa; a haveri kedvesség nem terjed ki odáig, hogy harc nélkül hagyja, hogy torkon kapják. A lány kisugárzása teljesen más, mint eddig, s Noel ösztönösen érzi, hogy prédává vált, s tudja, hogy Oliv ezzel is tisztában van - hogyne lenne, a fiú testi reakciói egyértelműek. Érzi, ahogy az adrenalin elönti az ereit, s izmai pattanásig feszülnek, ugrásra készen, noha talán nincs is értelme - hogy futhatna el egy vámpír elől? -, ám félelem nélkül, nyugodtan néz a másik szemébe, gesztenyeszín íriszeiben már-már kihívás csillan: meg mernéd tenni? Képes lennél széttépni a korlátokat - az iskoláét és a sajátjaidat -, mintha csak pókhálót hessegetnél el magad elől?

Noel

Annyira egyszerű lenne. Egyetlen kecses mozdulat, és Noel feje szépen megválna a testétől, de nem.... még korai, és mint már mondta, élvezi, ha evés előtt játszhat egy kicsit. Persze dühíti, hogy a srác meg se rezzen, nem ehhez van szokva, főleg úgy, hogy léptei szinte hangtalanok.
- Én abban nem lennék olyan biztos- közli hűvösen. A mindjárt talán nem is annyira mindjárt. Vérzik, egyedül van, a lánynak meg egyáltalán nem áll szándékában karon ragadni, és hazakísérni, holott normális esetben talán ezt tenné. Sőt, nem is talán, amennyire nagy a nem létező szíve, biztos segítene. Csakhogy most teljesen más a felállás, Noel pechére épp nem érez késztetést az iránt, hogy megváltsa a világot, épp az ellenkezője. Igen, felettébb elkeserítő ez.
- Ha te mondod- húzza el a száját. Szakértelemnek közel sem nevezné, de ez már csak az ő baja. Nehéz épp eszűen gondolkozni, mikor a vámpír torka egyre csak kapar, és minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy ne helyben csócsálja meg diáktársát, de a türelem... szóval igen, Oliv türelmes... még.
- Fel sem érnek a te véred illatához- húzza el a száját tettetett morcossággal, majd kissé oldalra dönti a fejét, úgy fürkészi tovább a rellonost.
- Kíváncsi volnék, az íze vajon milyen- ezzel burkoltan ugyan, de Noel tudtára adja, nem biztos, hogy olyan kimenetele lesz ennek a találkozásnak, amilyet a srác elképzelt, de az élet már csak ilyen... kiszámíthatatlan, és eszméletlen fekete humorral rendelkezik.
Megvillannak a szemei, és játékos mosoly kúszik a szájára, ahogy végigkíséri a másik mozzanatát.
- Na, legalább a túlélési ösztön nem veszett ki belőled- konstatálja elégedetten, mert ez az emberek többségének hatalmas hiánya, meg is isszák a levét... általában.
- De nem értem. Úgy érzed védened kell magad? De hát csak én vagyok, tudod az, akit elfogadsz olyannak, amilyen, legalább is mintha ezt mondtad volna. Hát mégse? Pedig most én vagyok- minden megnyilvánulása hűvös, idő közben lassan tesz egy kört a srác körül, mint a keselyűk szokták, s mihelyst újra elé ér, megragadja a másik bekötött karját, és leszedi róla kötést.
- Nem fog fájni..... annyira- gúnyos mosoly terül szét az arcán, és ha idő közben Noel nem talál ki valami frappánsat, a csuklójába mélyeszti a fogát. Egyenlőre ennyivel is beéri... egyenlőre. Nagyokat kortyol, nem törődve a srác lelki, vagy épp fizikai állapotával, most felettébb önző.