Zsolti
Öltözet
A vadőrlak felé tarok éppen. Megkért rá, hogy készítsek pár lesifotót az állatokról, mivel a suliban hírhedten én vagyok a legjobb, ezért lettem én a szerencsés. Most ezeket a képeket hoztam el neki. Egy borítékba raktam be, nem tudom, hogy itt van-e, de azért bekopogok. Mivel tudom, hogy na nincs is itt, akkor is bemehetek hozzá, mert megengedte, hiszen már egészen jóban lettünk, én szeretem az állatokat, így sokszor beszélgettem el róluk vele. Most is szívesen leülnék egy hideg limonádé mellé beszélgetni, ha itt van.
Szóval egy térdnadrágban egy mozgó oroszlános pólóban és egy tornacipőben, felkötött hajjal baktatok át a tisztáson egyenesen célomig. Még egy napszemüveget is felraktam, meg a nyakamban lóg az egyik fényképezőgépem, de ezt már említenem sem kell, annyira természetes dolog. Nekem mondhatni a fényképezés a drogom, ha már mindenképpen kell valaminek lennie, akkor nekem ez lenne az.
A vadőr kis zugához érve koppantok hármat az ajtón, még egy hahó!-t is hallatok, de semmi válasz. Egy vállrándítással inkább úgy döntök, hogy akkor bemegyek, lehet, hogy csak alszik, vagy éppen dolgát végzi és a fák között csatangolva vigyáz az erdő lényeire.
- Hahó! Bejöhetek? -
Dugom be a fejemet az ajtón, de ott nem fogad senki sem, így hát szélesebbre tárom azt ki és besétálok, majd beteszem magam mögött a fa nyílászárót és az asztalhoz sétálok, ahol ott is áll egy cetli nekem címezve:
Kedves Hajni!
Köszönöm szépen a képeket!
Csak mosoly a válaszom rá, a fényképezésért nem kell különösebben hálálkodni nekem, hiszen imádom csinálni. Szóval le is teszem a borítékot a cetli mellé, majd egy pennát fogva az asztalon megtámaszkodok és én is üzenetet hagyok:
Igazán nincs mit köszönni, bármi van keressen bátran bagolyban!
Üdv.: Hajni
Még egy mosolyfejet odarakok, hiszen ő a mosolygósabb oldalamat ismeri.