Németország kalandos és ittenihez képest hideg vidékeiről hazatértem. Az egy éves cserediákságom nagyon jól telt. Sokkal vagányabban jöttem vissza, mint ahogy elmentem. Bár azért alapjaimban nem változtam sokat. Még mindig feminista vagyok. Ennek pedig eleget téve ördögi vigyorra húzom a számat, amikor meglátom az én kedvenc ebihalamat, Yaristát. Ez még mindig itt lopja a napot. Pedig titkon reménykedtem abban, hogy talán valami kviddcs baleset folytán csorbát szenvedett az egója, így a világ elől is elbújva más éghajlaton keresett magának lány tanyát.
Azért persze a hírek ügyében már tájékozódtam. Tudom, hogy most már kék, és azt is, hogy Amandával dúl közöttük a lamúr. Ch... vajon meddig? Tudom, hogy Amandát már megkörnyékezte más, és Yaricska sem sokáig képes egy ültőben maradni. Most bezzeg, mint aki azt hiszi azzal, hogy lefelé néz láthatatlanná válik, pedig épp az ellenkezője. Ezt az alkalmat egyszerűen nem lehet kihagyni. Így hát a pulthoz sétálok, leadom a somlói galuskára, amit egyenesen az ő asztalához kérek.
 - Mindig is tudtam, hogy gerinctelen vagy, most külsőleg is látszik már. -
Indítom egy csípős megjegyzéssel a viszontlátást. A kezemmel megtámaszkodom a szék támláján. Az arcomon egy féloldalas mosoly ül. A kinézetem pedig? Na az változott igazán sokat. A hajam most ki van engedve és egy sötét napszemüveggel van hátra tűrve, hogy ne lógjon a szemembe. Leheletnyi smink van rajtam. Csak semmi túlzás. Az öltözékem meg. Hát már nem kislányos. Sőt, mint több. Látszik a német hatás rajtam és az is, hogy változtam.
A fiúval szemben, a nem rég említett székre leülök, meg sem kérdezve, hogy szabad-e. Az ujjaimat összekulcsolom és az asztal felére ráhasalok szinte. Egészen közelről nézek a fiúcska arcába.
 - Ch... még mindig borzasztóan nézel ki és bűzlesz a halszagtól. Hallottam átmenekültél hozzájuk. Itt már gondolom nem volt elég csaj. -
A beszéd közben hátra vetem magam a széken. Kényelmesen érzem magam és az egy cseppet sem érdekel, hogy ehhez, vagyis hozzám mit szól a halképű.

Palarn

Mondhatjuk, hogy nem éppen az álcázás nagymestere a szőke henceg. Az pedig már magától értetődik, hogy miután kiszúrtam megyek is szebbé tenni a napomat azzal, hogy egy jól "csevegek" vele. Jaj, már hiányzott a magyar nyelven való sárba tiprás. A német nem elég jó ehhez, nem elég választékos. De most, megropogtatom mindenem gondolatban és már megyek is.
 - Ó, el is felejtettem, hogy köszönni kéne neked. Na, mindegy... - Megrántom a vállam ahelyett, hogy köszönnék neki. A szavain pedig ó, hát egészen jól szórakozom. - Egyébként nem mintha éppen rád tartozna, de cserediák voltam Németországban. De csak egy évig tartott a program. - Elhúzom a számat egykedvűen, majd azért persze folytatom. - A gerinced pedig biztosan jól van, nélküled. A helyében én sem akarnék élni egy ilyen ficsúrral. Teljesen meg tudom érteni. De úgy hallottam, hogy már vannak gerinctranszplantációk, ajánlom figyelmedbe. - Kedvesen mosolygok is mellé, hogy lássa őszintén kedvességből osztom meg vele ezt a csodálatos hírt. Biztosan rohan is baglyot írni, amint hagyom futni őt. - Ő, az én gerincem pedig ép és egészséges. Mint látod, nekem van tartásom. -
Ehhez pedig kihúzom magam. Nem alacsonyodnék le soha az ő szintjére. Még a végén lehánynám az éppen kiérkezett somlói galuskámat, ha megtenném. Inkább gyorsan bele is kanalazok egyet, amíg hallgatom vergődését.
 - Ó, hát persze. Vagy inkább a levitás üzelmeidet nem tudja meg a barátnőd. De egyet se félj, te se tudod meg így az övéit. -
Igazán nem akarok én belerombolni egy kapcsolatba, de Yarista túlméretezett egóját jelenleg célom megnyesegetni. Persze nem ez az életcélom, csak pillanatnyi móka ez. Németben el is felejtettem, hogy egyáltalán létezik ő, vagy Lázár, vagy bármelyik másik ficsúr, aki próbálgatott kóstolgatni. Sikertelenül. De azért még a szőke henceg hiheti azt, hogy ő a tündérmesék daliánsa. Bár valószínűleg még nem látta a Shreket. Igazán tanácsos lenne neki megnézni, hátha rájönne, hogy ő is pont olyan, mint abban a szőke herceg.
 - A párkapcsolati életem egyáltalán nem rád tartozik, Yarisa Palarn. De megnyugtatlak, továbbra sem vagy elég jó nekem sem te, sem bárki más itt a környékben. -
Gúnyosan, foghegyről mondom ezt oda neki, majd egy újabb kanál sütit lapátolok be. A két könyökömet felteszem az asztalra. Illetlenség? Tudom. Zavar-e? Nem. De talán az ebihalat igen. Ki tudja. Mindenesetre nekem nem tanítottak etikettet, nem vagyok egy elkényeztetett liba. Nagyképű igen, de az megint más.
Most viszont mérhetetlenül vidám lettem, amikor meghallottam a legújabb marhaságot a fiú szájából. Istenem! Szóval én most harsányan felnevetek, mert ez a gyenge próbálkozás már valami hihetetlenül szánalmas és egyben éppen ezért vicces is.
 - Sajnálni? Azt, hogy nem nyalod végig naponta az arcomat, mint egy puli a gazdáját azzal a büdös száddal. És, mint mondtam. a halszagod is büdös. Vagy ezt te dezodornak használod? Javasolnám helyette a naponta egyszer, kétszer, akár háromszor való fürdést. Hatásos! -
Kacsintok egyet a fiúra egy önelégült széles vigyorral a képemen. Ezek a nagyon gyenge próbálkozások most egész színt visznek a napomba, hiszen minden általa elég rosszul feldobott labdát könnyűszerrel ütök le. Ezen mégis mit eszik Amanda? De most komolyan! Bár nem ismerem az idei felhozatalt, de lehet, hogy ez a maximum, amit ki lehet hozni ebből a gyér hímrétegből. Mert férfinak egyet se nevezném.

Palarn

Mindig is tudtam, hogy az ilyen pasik nem változnak meg, azt hiszik, hogy ők mindenben okosak. Pedig nem. Yarista is nagyon hiszi, hogy meg tud engem sérteni bármivel is, de remélhetőleg hamarosan belátja, hogy ez nincs így és rájön arra, hogy bármennyire is próbálkozik, csak magát égeti, amin mellesleg én kifejezetten jól szórakozom. A gerincre tett további megjegyzését ezzel el is engedem a fülem mellett. Tudom, hogy nekem tökéletesen jó a gerincem és van is. Sosem voltam gerinctelen fajta. Bátran kimondom azt, amit gondolok, mint azt ő észre is vehette, láthatóan bánatára.
 - Mi az, nem megy minden tökéletesen talán Amanda fronton, hogy így felkaptad erre a vizet? -
Felnevetek őszintén nyugodtan hátradőlve székemben. Nem félek én tőle. Ha esetleg pálcát ránt, hát rántson, nagy kárt nem okozhat bennem, megütni meg úgysem merne, ha meg mégis, akkor tutira csak keresztapa lenne belőle. Így hát én vagyok nyeregben vele szemben, ezt pedig maradéktalanul ki is élvezem. Tudom, hogy szemétség, de ez egy kicsit sem érdekel. Erre azt hiszem már rá is jött. Legalább erre.
 - Azt tudod, hogy ez egy pocsék példaszerűség volt a részedről, ugye? Nincs szükségem pasira, ha lesz, akkor majd az az én dolgom le, te csak ne aggódj értem, jó? -
Kifejezetten gáznak találom azt, hogy Yar ennyire próbálja húzni az idegeimet. Persze sikertelenül, én továbbra is nyugodt vagyok, még benne láthatóan kezd felmenni a pumpa. Szórakoztató ahogyan a feje lassan kezd színeket játszani. Mintha csak egy bohóc lenne. Bár valahol az is. Nagyon próbálja magát eladni, de a közönség nem vevő rá. Azt hiszem rá mondható az, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség. Legalábbis ahogy most kinéz mindenképpen annak látszik. A felesleges egózási próbálkozásai pedig csak fokozzák ezt a hatást. De rövidtávon letöröm azt a nagy egóját, mert bizony mindent mondanék rá, csak azt nem, hogy jól néz ki. Ha fizetnének sem kellene, pedig nem vet fel engem a pénz, sem a családomat.
 - Amanda sajnos azt hiszem nagyon rossz pillanatában volt, amikor veled összejött, de szerintem még gyógyítható. Az pedig, hogy én egyedül leszek-e az én dolgom lesz. Volt már pasim, lesz is majd. Csak tudod, nem a nyáladzó ficsúrokra bukok, akik bűzlenek, és azt hiszik, hogy ők a világ közepe. De azért nagyon kedves tőled, hogy aggódsz értem, igazán nagyra értékelem. -
Undorodva rámosolyogok, ami egy elég ronda grimaszt szül így. Komolyan már-már gyomorforgató a próbálkozása, hogy engem megbántson. Azt sem tudja, hogy milyen vagyok, de ennek ellenére nagyon okosnak hiszi magát az életemben és ez igazán szánalmas, még tőle is. A gyenge próbálkozás arra, hogy belőlem gyengeséget csikarjon ki. Kár a gőzért, semmire se fog vele menni.
 - A somlói? Ó, igen, nagyon finom. Kóstold csak meg te is. -
Szélesen mosolyogva, már-már barátinak tűnve fogom meg a tányért és nyomom a képébe egy nagy lendülettel. Ha már eddig nem kóstolta, akkor itt az ideje, hogy ezen is túl essen, méghozzá az egész arcán. Amúgy sem voltam annyira éhes, és minden pénzt megér az arckifejezés, ami a somlóin túl van.
 - Jól áll, így legalább mondható rád, hogy édes vagy, de tényleg. -
Röhögök fel rajta igazán jól szórakozva az ábrázatán. Még egy fotót is készítek róla, aztán pedig felállok és elviharzok a cukrászdából. Nem félénkségnek nevezném, de inkább nem vagyok kíváncsi arra, hogy mégis milyen különféle átkokat akar majd rám szórni. Így legalább van róla egy jó kis képem, amit akár még az Edictum számára is előhívatok.

Nyitóbál
Robiba ütközve, majd egyedül.
Kinézet

Mágus tusa. Úgy döntöttem, hogy erre nem nevezek. A bátyám már vett egy ilyenben részt és a beszámolója nem volt rám olyan hatással, hogy úgy döntsek, indulni akarok. Nekem nem kell a hírnév, sosem hajaztam arra. Szóval cseppnyi ellenérzés nélkül indulok el a szobából a ruhámba. Krémszínű, hozzá lágy sminkkel, a hajamat kifésültem és picit rendbe raktam, sokat nem törődtem vele, a nyakamat pedig anya ékszere ékesíti. A karomra egy karperec került, a lábamra pedig egy magassarkú, pedig sokkal megszokottabb nálam a tornacipő, de hát az mégsem illik egy ilyen ruhához. Szóval hát most meglepően nőiesen sétálok a agyterem felé a folyosón. Kísérő nélkül vagyok, inkább fényképezni jöttem, semmint azért, hogy egy jót táncoljak valakivel is. Szóval a retikülömbe egy kisebb mágikus fényképezőgép került még a szobámba. Ha beléptem a bálteremnek átavanzsált nagyterembe majd előkapom és kattintok párat.
Erre nem is kell olyan sokat várni, a forgataggal én is megérkezem csakhamar a terembe. Sok idegen nyelv is felhangzik körülöttem, hiszen más országok tanulói is részt vesznek majd a tusán. Én arra vagyok kíváncsi, hogy kik kerülnek be az iskolából. Lesz-e közöttük ismerős is. Igazából már lehet, hogy lehet tudni az eredményt, de ez annyira nem kötött le eddig engem, hogy én még nem tudom. Éppen ezért hallgatom figyelmesen az igazgató urat, még szinte az ajtónál vagyok, amikor ő lép a pódiumra. Amint vége nem túl elnyújtott beszédjének és indul a tánca parkett szélénél indulok neki a tömegnek. Itt-ott kattintgatok párat. A táncolókról, a vendégekről, a jól mulató emberekről. Szeretem látni a vidámságot. Nem vagyok olyan besavanyodott, mint azt sokan hiszik. Talán még táncra is felkérhető lennék, ha valaki nagyon jó táncosnak tűnik nekem. De most még inkább a lencse innenső végén maradok, amibe annyira belemerülök, hogy az egyik táncoló párocskába bele is ütközök. Egy gyenge bocsánatkérést elmormolok, majd tovább megyek. Megtalálom a lencse végén a kviddicsprofesszort, aki egy dekoratív szőkével mutatkozik, másik házvezető-helyettes is megtalálom persze magamnak. Nem pletykafotós akarok lenni, de nem hagyhatom ki ezeket a fotókat sem a repertoáromból. Így teljes az este.
Egy lány megkocogtatja a vállamat és mosolyog rám, ismerem látásból, egy báli fotót kér tőlem, én pedig készségesen kattintok is tóluk párat. Pedig nem éppen azért jöttem, hogy hivatalos partifotóst játsszak, de ha így alakult, akkor miért ne?

Joseph Beck

Mondanom sem kell, hogy feltűnik a ficsúr, aki éppen Aandával táncol, róluk is csinálok egy képet, amikor éppen Amanda néz ide és nem Yar, majd Amandának elküldöm bagolyban, Yaristáról meg továbbra is a darts táblámon van a somlóis képe. Persze ezt a képet néha lecserélem egy-egy másik hasonlóan nem kedvelt delikvens képére. Igazán jó célba dobóvá váltam az utóbbi időben. De most nem a harciasabbik énemet hoztam el ide, biztosan nem örülne neki Amira, hiszen még a végén tönkre tenném az estét, amit megszervezett, és mint volt DÖK elnök tudom jól, hogy ez milyen fáradtságos munka. Szóval ma úgy döntöttem, hogy jól viselkedem mindaddig, amíg más el nem éri az ellenkezőjét.
Éppen ezért csak nyugodtan kattintgatok ide-oda, lencsevégre véve mindenkit. Még a nagyon bizalmasan súgdalózó Amirát és Dominicot is és persze a felém törtető idegent is. Látszik az arcán, hogy ide jön, hozzám, pedig nekem most úgy nincs kedvem egy ilyen ficsúrhoz, hogy az valami hihetetlen. Arra gondoltam, hogy esetleg majd valahogy megpróbálok inkább Maurice Mclaughlin-nal táncolni, ha már valakivel szeretnék, nem éppen egy pont olyan nyálassal, mint amilyen ez a gyerek itt. Sokkal jobban vonzanak a férfiak ugyanis. Látszik, hogy egy rakat fiú között nőttem fel, akik 6 évvel voltak nálam idősebbek. Ennek bizony most a hatása is érződik.
Szóval hát én próbálok inkább a gépem mögé bújni, de nagyon nagyon és kattogtatni itt is, ott is, hogy minél inkább elfoglaltnak semmint szabadnak tűnjek. ~ Sicc innen, rossz cica! ~ Próbálom gondolatban elhessegetni innen az egyre vészesebben közeledőt.
 - Ó, apám! Nenenene! -
Mondogatom magamban egészen halkan amikor már csak egy-két lépésnyire van tőlem, aztán végül megérkezik és meg is szólít. Kicsit zavartan elmosolyodok, mert nagyon be akarok szólni neki valami cifrát, de tudom, hogy az nem lenne szép dolog, szóval inkább valami vicsornak sokkal inkább nevezhető vigyor jelenik meg a képemen és így bólintok. ~ Remélem csak ennyit akarsz, hígagyú! ~ Gondolom magamban már egy is kattintva a kért képet. Aztán ha többet pózol az összesről készítek fotót. Minél jobban ezzel köti le a figyelmét, annál jobb. De sajnos ez a tervem nem válik be, táncolni hív. ~ Ó, ne már! ~ Ez után pedig egy cifra gondolatár ön néhol egy két papírra nem vetendő szóval. Gondolatban csúnyán beszélni még nem bűn, nem igaz?
 - Hát én annyira nem vagyok jó táncos. Lehet, hogy a lábadra lépnék. -
Jön elő újra a vicsorféle arckifejezés és kicsit kétségbeesetten nézek körbe, hogy véletlenül találok-e valami kibúvót, ami nem azzal jár, hogy ennek a szerencsecsomagnak nekirontok, mert már elég nehéz türtőztetnem magam és ha robban a bomba, akkor bizony lesz miért idejönnie a szervezőknek is.
 - Mi lenne, ha táncolnál inkább, mondjuk vele? Vagy vele? -
Bök oda először Kivára, majd az egyik Levitásra ott az asztalnál, nem is igazán figyeli, hogy kire is, azok ott úgyis mind ülnek. ~ Ó, Istenem, ott fenn a magasban, tüntesd el innen ezt a ficsúrt, amíg jót állok magamért! ~ Fohászkodok már a magasságoshoz is, csak hogy valahogy megszabadulhassak tőle, de van egy olyan nagyon-nagyon rossz megérzésem, hogy ő bizony innen nem fog tágítani egy darabig. De ezt nem engedhetem, szóval végül inkább mégsem törődve azzal, hogy ebből még sértődés lehet még valamit hozzátettem előbbi mondataimhoz.
 - Neked sokkal jobb lesz, ha velük táncolsz, mert nekem nincs kedvem egy ilyen ficsúrral, mint te vagy. Még a végén tiszta nyál leszek tőled, ahogy éppen csorgatod azt rám. Na szevasz! -
Áhh, így már sokkal jobb. Nincs semmi kényszer, csak önmagam. Szóval hát egy angyali mosolyt még felé küldök egy szempillarebbenéssel és már sarkon is fordulok, hogy elviharozhassak az ellenkező irányba.

Ophelia

Németország után nem tudok visszarázódni az itteni életbe. Szabályok, kötöttségek, takarodóidő... Minden olyan dolog, ami nekem nem való. A másik iskolában rám nem vonatkoztak ilyen szabályok, cserediák voltam. Milyen szép életem volt. Eljártam Kristófékkal bulizni és csak valamikor hajnalban keveredtünk a saját ágyunkba. Azért Németországban sem szűntem meg feminista lenni. Oké, volt pár olyan este, amikor elkapott az érzékenyebbik felem és becsúszott Michaeltől egy-két csók, de többre akkor se került sor és itt sem tervezek ezen változtatni. Itt teljesen más az élet... olyan nagyon nyugodt. De most eljött erre az estére a változás ideje. A festmények között vigyorogva sétálok végig fekete farmeromba, tornacipőmbe és laza szürke rövid ujjú pólómba. A kezemben pálca. Pár szerencsétlent már megtalált magának a mai napon a vége. Volt egy táncoltató átok és egy ének beszéd is. Annyira murisak voltak, hogy az is muszáj volt megörökítenem. De ez nem meglepő, én mindent megörökítek. Most is ott lóg a nyakamban a kedvenc gépem, fütyörészek és így haladok előre a kedvenc kávémért a konyhába. Ám még előtte beugrok már a társalgóba, ahova előttem lépett be egy háztársam. A nevét most így nem is tudom, valami Otília talán, vagy esetleg Olga? Nem tudom, de őszintén most nem is igazán érdekel, valószínűleg ő se tudja az én nevemet.
 - Hey! Na, kávézgatunk ilyenkor? Jól teszed, hosszú még az éjszaka és felesleges lenne azt alvással tölteni. -
Vigyorgok rá, aztán beleugrok a kanapéba, a lábaimat cipődtől fent hagyom az ülőalkalmatosságon, a pálcámat pedig forgatni kezdem az ujjam között azon gondolkozva, hogy mit is kellene itt csinálni. Olyan szép rendben van ez a hely és ez nem tetszik. A szobámban sem éppen a rend a legfőbb uralkodó.
 - Van valami jó balhéötleted? Unatkozok. -
Dobom oda neki a "labdát" és a számat elhúzom. Nem szeretek unatkozni. Valamivel mindig szeretem kitölteni az életemet, de most semmi jó ötletem nincs. Szóval valamit sürgősen ki kell találnia valamelyikőnknek. Most ugyanis szívesen űzném el együtt az unalmat a lánnyal.

Zsolti
Öltözet

A vadőrlak felé tarok éppen. Megkért rá, hogy készítsek pár lesifotót az állatokról, mivel a suliban hírhedten én vagyok a legjobb, ezért lettem én a szerencsés. Most ezeket a képeket hoztam el neki. Egy borítékba raktam be, nem tudom, hogy itt van-e, de azért bekopogok. Mivel tudom, hogy na nincs is itt, akkor is bemehetek hozzá, mert megengedte, hiszen már egészen jóban lettünk, én szeretem az állatokat, így sokszor beszélgettem el róluk vele. Most is szívesen leülnék egy hideg limonádé mellé beszélgetni, ha itt van.
Szóval egy térdnadrágban egy mozgó oroszlános pólóban és egy tornacipőben, felkötött hajjal baktatok át a tisztáson egyenesen célomig. Még egy napszemüveget is felraktam, meg a nyakamban lóg az egyik fényképezőgépem, de ezt már említenem sem kell, annyira természetes dolog. Nekem mondhatni a fényképezés a drogom, ha már mindenképpen kell valaminek lennie, akkor nekem ez lenne az.
A vadőr kis zugához érve koppantok hármat az ajtón, még egy hahó!-t is hallatok, de semmi válasz. Egy vállrándítással inkább úgy döntök, hogy akkor bemegyek, lehet, hogy csak alszik, vagy éppen dolgát végzi és a fák között csatangolva vigyáz az erdő lényeire.
 - Hahó! Bejöhetek? -
Dugom be a fejemet az ajtón, de ott nem fogad senki sem, így hát szélesebbre tárom azt ki és besétálok, majd beteszem magam mögött a fa nyílászárót és az asztalhoz sétálok, ahol ott is áll egy cetli nekem címezve:
Kedves Hajni!
Köszönöm szépen a képeket!
Csak mosoly a válaszom rá, a fényképezésért nem kell különösebben hálálkodni nekem, hiszen imádom csinálni. Szóval le is teszem a borítékot a cetli mellé, majd egy pennát fogva az asztalon megtámaszkodok és én is üzenetet hagyok:
Igazán nincs mit köszönni, bármi van keressen bátran bagolyban!
Üdv.: Hajni
Még egy mosolyfejet odarakok, hiszen ő a mosolygósabb oldalamat ismeri.

Zsolti

A cetlit szépen megírtam, és a borítékra tettem, amikor az ajtó kinyílt. Hátrapillantottam a vállam felett, azt hittem a vadőr az, aki visszatért, de nem. Egy számomra teljesen idegen fiú állt ott és elég érdekes arckifejezéssel nézett rám. Ez már jól kezdődik... Szegény, még nem tudja, hogy kivel is kezdett ki.
 - Szia! A vadőr most nincs itt, de szerintem hamarosan visszajön. -
Kezdek teljesen átlagosan beszélni, hátha ezzel leesik neki a tantusz, de ez nem történik meg, ugyanis közelebb sétál hozzám.
 - Hoztam pár képet a vadőrnek. -
Kezdem el mondani és oda is mutatok a borítékra, amikor egyszer csak elkerekedik a szemem, ugyanis a hátamon valami meleget érzek, ami mozog is. Azonnal leesik persze, hogy ez Zsoltika keze, ami éppen a hátamon van. Hozzám ért!!! Értitek ti ezt?! Képes volt azt az undorító, biztosan tiszta izzadt kezét az én hátamra tenni. Na, neki se marad ép csontja a karjában, a többi helyen talán marad.
Egy hirtelen mozdulattal, fordulok sarkon és kapom el a kezét, ami a hátamon volt eddig és azzal a lendülettel tekerem is ki, ameddig azt engedi a biológia, így a fiú, hacsak nem kíván azonnal kitört vállal lenni, akkor maga is sarkon fordul és így én a háta mögé kerülök.
 - Mégis ki vagy te, hogy taperolni mered a hátamat öcsike? Negyedikes vagyok, te meg max. 2.-os lehetsz. Hozzám pasi nem érhet, főleg nem ilyen mocskos, mint te, hogy egyből ráugrasz egy lányra. Mit képzelsz te? -
Sziszegem a fogam között dühösen még mindig mögötte állva és a fülébe beszélve. Egy pasi csak úgy, az engedélyem nélkül még csak egy méteres körzetembe sem jöhet, kivéve, ha véletlen összeütközünk a folyón, vagy valami emberektől túlzsúfolt helyen vagyunk. Ez meg... ez a kis senki egyenesen a hátamat kezdte el simogatni. A mai világ tudom, hogy elfajul, de ez mindennek a teteje.

Zsolti

Mindig is utáltam, ha egy kis törpe azt hiszi magáról, hogy labdába rúghat a nagyobbaknál. 3 évvel lehet nálam körülbelül fiatalabb elnézve a fejét és komolyan azt hiszi, hogy nálam, aki már amúgy végzős lenne szemernyi esélye is van? Ch... ha olyan lennék, hogy értékelem a bátorságot, akkor lehet, hogy értékelném, de nem vagyok olyan. Nem tudom értékelni sem a bátorságot, sem a kitartást, ez utóbbit Olivér tapasztalhatja a leghosszabb ideje.
Amikor Zsolti elkezd a kezében mozgolódni inkább úgy döntök, hogy azt is jobb lesz megfogni, mielőtt elkezd vele pálcát használni. De már csak akkor tudom elkapni a kezét, amikor is érzem a karomnál, hogy ahhoz valami hideg ér hozzá és hallatszik is a varázsige, ami sajnos mivel a pálca éppen nem rám mutat nem sikerülhet. Persze amúgy lehet, hogy sikerült volna, de így, hogy még külön el is löktem a pálca hegyét nem. De ezt neki nagyon nem kellett volna, hiszen ezzel csak még inkább felbosszant.
 - A bocsánat ide kevés lesz aranyom. Nem engedlek el olyan könnyen. Megtanítom én neked, hogy ki a magyarok istene egy életre. -
Ezt pedig legjobb lesz azzal kezdeni, hogy a pálcáját kikapom a kezéből egy hirtelen mozdulattal. Remélhetőleg nem szorongatta, így én szépen a legmesszebb lévő sarokba hajíthatom el, már a sorsát nem figyelem, talán el is törik amekkora dühvel dobtam el, de talán csak leesett a földre.
 - Mégis mivel akarnál te kiengesztelni? Hm? Nem tudsz te nekem olyat adni, ami felér azzal, hogy te beléptél a személyes szférámba az engedélyem nélkül. Ez legalább olyan dolog, mintha egy sárkánynak a fészkének a közelébe mennél. Rellonos vagyok szivi, nem a jótündérkeresztanya. -
Továbbra is dühösen szűröm a fogam között a szavakat, miközben még tovább tekerem a kezét dühömben. Az ember azt hinné, hogy egy nő nem képes eltörni puszta kézzel egy fiú kezét, de ha valaki látott már egy dühös feministát, akkor az tisztában lehet azzal, hogy nagyon is lehetséges ez. De most nem töröm el, ennél sokkal rosszabbat csinálok, mivel még tovább tekerem - hacsak valami különös csoda folytán, immáron valószínűleg pálca nélkül ki nem szabadul az erős szorításomból - a válla szépen kiugrik a vápából. Na, ezt se tudja magának helyrerakni, biztos örülni fog a javasember, ha Zsolti végre kiszabadul a markomból. De ez nem most lesz még. Nem ússza meg ennyivel, hiszen még van egy ép keze, de nem sokáig. Az előbb elintézettet sem hagyom annyiban, ugyanis előkapom a pálcámat, amit ő talán észre sem vesz, mivel még mindig háttal vagyok neki és szorítom a kiugrasztott vállú karját.
 - Brahium Ermando! -
Hacsak valahogy másképp nem alakul a pálcámat a még ép karjára irányítva mondom el a varázsigét, majd ezt megismétlem az általam is szorított kézen. Gyorsan cselekszem, minél kevesebb reagálási időt hagyva nehogy esetleg a fölényem a visszájára forduljon.
Ha sikerült mind a két varázslat jöhet egy szép masni a kezeiből, amit vigyorogva hajtok végre. Imádok kreatív lenni. Amennyiben eddig végig sikerem volt a szép kis masnit le is fényképezem, a kezei úgyis használhatatlanok, maximum elfutni tud, de hova, ha az ajtót nem tudja kinyitni? Innen akkor tud elmenni, ha én kiengedem, de egyelőre nem szeretném, szeretek élni a hatalmammal a férfiak felett, főleg ha a bosszú hajt. Szóval ez számomra édes, számára keserves egy este lesz.

A varázslat sikerült- mesélő

Mihael
Dress

Tükrök. Olyan trükkös mindegyik. Amit te benne látsz, azt a fényképezőgép nem látja. Mindegyik hazudik. Alapvetően nincs bajom a hazugsággal, de így mégsem szeretem őket, mert itt nem tudom megítélni, hogy valóban azok-e. De azért mégis érdekes belenézni egy-egy tükörbe és figyelni azt, amit ott látsz.
A nyakamban lóg a fényképezőgépem, keresztben pedig a táska fityeg. Megállok az egyik kirakat előtt, szétnézek. Nem látok elsőre semmit, de aztán lassan feldereng valami a sötétben. Próbálom kivenni a foltokat, hátha felismerem, hogy mi is lehet az, de semmi szinte, szóval inkább tovább is megyek, hátha valahol valami olyat találok, ami felkelti az érdeklődésemet.
Talán az 5. kirakat lehet az, amelyik előtt megállva végre valami érdekességen akad meg a szemem. Felpillantok a cégérre: Régiség bolt. A vezetéknév külföldi, így annak kimondásával inkább nem próbálkozom, ezt is csak halkan suttogtam magam elé, de lehet, hogy csak képzeltem. Amíg nézem a tárgyakat kicsit elmerengek. Szeretem az ereklyéket, történetük van. Ha mondjuk ajándékot kéne adnom magamnak, akkor az valami családi ereklye lenne, amely már elveszettnek hitt volt és szinte senki sem emlékszik rá. Még jó, hogy velem ilyen sosem fordulhat el, hiszen én szinte mindent megörökítek, így legalább nem vesznek el az emlékeim, hanem mindig megmaradnak nekem és majd a családom is tudja továbbörökölni, mondjuk majd az unokaöcsém vagy unokahúgom, attól függően, hogy mije lesz majd a bátyámnak és/vagy a húgomnak, hiszen ők teljesen másfajta politikát vallanak, mint én. A húgom például nagyon szeret csinosan öltözni és tetszeni a fiúknak. Szőke hajjal és kék szemekkel el nem is olyan nehéz dolog. Nálunk a családban mindenki szőke, a bátyám, a húgom, és a szüleim is. Lehet valami északi felmenőink vannak. Mondjuk nem hiszem, hogy épp angolok, ugyanis abból egy sincs az eddig ismert családfánkban.

Zsolti - zárás

Zsolti fellök és rám ugrik. Hitetlenkedve nézem, hogy ez meg mégis hogyan is képzeli, össze van kötözve a keze, és anélkül bizony nem fog tudni elbánni vele, szóval hiába is próbálkozik azzal, hogy megfojt, nem engedem, hogy a fejem köré tekerje lábait, ugyanis azt erősen tartom a padlón, így hát kéz nélkül azt nem fogja tudni onnan felemelni, de mivel feljebb mászott rajtam a kezeim szabadok, amit nem is vagyok rest használni. Az adrenalinnak hála erőmet megfeszítve kezdem el alulról felborítani Zsoltit, ami remélhetőleg sikerül is. Ha így van, akkor semmivel se foglalkozom, hanem elfutok. Majd megoldja magának ahogy akarja a dolgot. Kimagyarázza a vadőrnek, hogy mégis mit is csinál ott összekötözött kezekkel, vagy elmegy a javasbácsihoz és neki kezd el magyarázkodni. Bármit is tesz, az engem már nem érdekel.
A másik lehetőség az, hogy nem sikerül, na akkor jön egy igen idióta, de annál hatásosabb dolog, még pedig az, hogy megpróbálom megcsikizni, hiszen ezáltal ki tudom billenteni az egyensúlyából, így az imént már említett verzió életbe tud lépni, ő lekerül rólam én pedig szabadon távozok.
Persze az is lehet, hogy nem csikis. Na akkor az következik, amit a lehető legkevésbé sem akartam, egy hirtelen mozdulat a fejemmel a legérzékenyebb pontra, amit már biztosan nem fog tudni állni, és akkor távolítom el magamról. De ez a végső megoldás.
Szóval miután sikeresen kikecmeregtem a vadőrlakból a lehető leggyorsabban futásnak eredek, még jó, hogy már sötét van, így nem fog tudni követni. Kicsit zihálva, pörgő szívvel állok meg és döntöm a hátamat a hideg falnak.
 - Ezt az idiótát, ha még egyszer találkozok vele tuti, hogy kicsinálom. -
Persze most is maradhattam volna és leátkozhattam volna a fejét a helyéről, szó szerint is akár, de nem vagyok én azért gyilkos. Addig még nem fajult a feminizmusom.