Jonathan

Gyönyörű napsütéses délelőtt volt. Miután elkészültem a leckéimmel elgondolkoztam ,hogy mivel lehetne hasznossá tennem a Szombat délutánomat. Először az jutott eszembe ,hogy olvashatnék valamit ,de hamar el is vetettem az ötletet mert a csodás idő hívogatóbb volt. Gyorsan felpattantam az ágyról és park felé vettem az irányt. Amint kiértem a kastélyból megcsapott a tavaszi szellő , szinte észre sem vettem ,hogy csak a lábam visz előre ,de semmi konkrét elképzelésem nem volt arról ,hogy mit fogok csinálni. Mindegy is volt csak ne a négy fal között üljek. Elsős voltam (és vagyok) szóval barátokat még nem nagyon szereztem ,de hátha ez lesz a szerencse napom. A kastély előtti rét tele volt diákokkal. Mivel főként 4 évvel idősebbeket láttam elhatároztam ,hogy megnézem a kviddicspályát közelebbről ,mert még nem volt rá alkalmam. Szerettem meccsekre járni de más ha a pályán vagy és más ha a lelátóról nézel. A pálya felé menet azonban megpillantottam egy csapat harmadévest ,akik a seprűn ülve kergették egymást. Ekkor elgondolkodtam ,hogy tényleg nem rossz repülni de annyira nem vonzott a dolog ezért sem vettem fel a Repüléstant. Nézni imádtam benne részt venni kevésbé ,ügyetlennek tartottam magamat hozzá. Mikor már majdnem odaértem észre vettem a pálya mellett lévő egyik fa alatt ül egy velem egyidős fiú. Látszólag Rellonosnak ítéltem mert rémlett az arca 1-2 óráról. Hm...gondoltam magamban próba szerencse ezért felé vettem az irányt. A pályát lesz még időm megnézni. Nagy levegőt vettem majd határozottan megszólaltam mikor 2 méteres távolságba értem:
- Szia!- üdvözöltem egy kis mosoly kíséretében- Nem haragszol ha én is leülök?

Jonathan

Nagyon megörültem a válasz hallatán ,ezért a lehető leggyorsabban megpróbáltam reagálni rá.
- Persze ,örömmel ,amúgy is vágytam egy kis társaságra- mondtam miközben próbáltam kényelmes pozíciót felvenni , megoldásképpen törökülésbe ültem ,ez volt a legegyszerűbb.
Amint ne leültem beugrott ,hogy ki is ő ,persze bemutatkozott de csak utána jöttem rá ,hogy Bájitaltanom ül mögöttem pár sorral. Szóval nem teljesen idegen ,de még sem tudok róla sok mindent ,ami azt illeti szintem semmit sem. Barátságosan felé fordultam majd az első kérdést ,ami az eszembe jutott feltettem:
- Gyakran szoktál idejönni? - kérdeztem szerényen.Úristen ez meg milyen kérdés?!Gondoltam magamban és próbáltam menteni a menthetőt- Mármint....miújság...vagyis mesélnél magadról- Te jó ég! Ha most nem áll fel és megy el akkor soha.Szemlesütve meredten az előttem lévő lóherékre. Erről mindig az otthonom jutott eszembe.Közben fel-felnéztem az előttem ülő kissé összezavarodott Rellonosra.

Jonathan

Mikor már kezdtem úgy érezni ,hogy jobb ha felállok és elsétálok megtörtént az amire nem nagyon mertem számítani...válaszolt.Udvariasan megkínált egy fincsinek tűnő szendviccsel ,gondoltam elfogadom legalább addig is befogom a számat és nem hozom magamat kínos helyzetbe.Miközben nekiláttam a szendvics elfogyasztásának hallgattam Jonathant. Mesélt arról ,hogy most jár itt először-ez az! mert én is ,de micsoda szerencse- majd a szüleit hozta szóba. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat mert nekem természetes volt a varázslat mert én ebben nőttem fel viszont irigyeltem ,hogy a szülei együtt vannak.Mire észbe kaptam egy kérdés szegődött hozzám.
-Jaj!Tessék?Meséljek magamról...izé...persze-köhögtem a szendvicstől a fulladozva- remek még meg is halok-Szívesen mesélek de ,akkor menjünk egy kört legalább ,addig még szemügyre is vehetem.- majd mindketten felálltunk és miután lesepertem magamról a morzsákat útnak is indultunk.
- Szóval...-kezdtem bele remélve ,hogy nem fogom estig feltartani mert irtó sokat bírok beszélni-Dublinba születtem ,de édesapám ,Joseph Merryweather nem sokkal később elvált édesanyámtól ezért a bátyámmal ,Patrickkel és anyával Galwaybe költöztünk Írország másik végébe. -remek ,lassan untatni fogom ha így folytatom-Lássuk csak mi van még...varázsló családban nevelkedtem- majd hirtelen elharaptam a mondat végét hiszen ő félvér bár látszólag nem zavarta ez a kijelentésem és kíváncsisággal az arcán figyelt tovább-Igazság szerint nem tudom ,hogy még mit mondhatnék...imádom az Ír zenét van is egy kedvenc együttesem bár mást is szívesen hallgatok. Neked mik a hobbijaid? Kedvenc együttes stb-ez egyre kínosabb lesz a így folytatom-majd ránéztem a mellettem álló magas fiúra ,aki csak mosollyal jelezte ,hogy minden rendben van.

Jonathan

-A footballról hallottam már ,egyszer a bátyám elvitt egy meccsre.-mondtam és mire észbe kaptam már ültünk is a lelátón.Próbáltam minél több infót megjegyezni hiszen számomra új dolgokat mondott.Láttam ,hogy a mondandója vége felé már nem tudja ,hogy miről kéne beszélni úgy ,hogy én is elkezdtem gondolkodni ,hogy miről kéne majd beszélni.-A Bájitaltaton kívül felvettem még az SVK-t,LLG-t,Bűbájtant és még 1-2 tantárgyat. A sulit szeretem. Jó ,hogy több velem egykorú varázslóval lehetek mert ott ,ahol lakom főként idősebbek vannak.Hm...-kezdek kifogyni az ötletekből- ezért a pályára néztem, láttam ,hogy ő is hasonlóan tesz ezért beugrott egy ötlet.
-Nem megyünk le a pályára? Mindig lent vannak az iskola seprűi. Mehetnénk egy kört esetleg a pálya fölött.Ott még úgy sem voltam. -reméltem ,hogy igent mond már már nagyon kíváncsi voltam a pályára.

Jonathan

Nagyon megkönnyebbültem mikor beleegyezett mert nem volt ötletem ,hogy miről lehetne még beszélni.Hirtelen a pályán találtam magunkat 1-1 régi seprűvel a kezünkben aztán pedig a levegőbe voltunk. Voltak még rajtunk kívül mások is de ők a pálya másik felét használták. A táj valami elképesztő volt. A dombok mögött látni lehetett ,hogy bizony a nap nemsokára lemegy. Sebaj, van még egy kis időnk. A táj csodálásából Jonathan zökkentett ki a felvetette ,hogy játszhatnánk kviddicset.No ha nem voltam egy nagy kviddics rajongó mégis jártam meccsekre és tudtam ,hogy ahhoz bizony 7 ember kell és mi csak 2-en vagyunk ,de nem gond. Letudjuk tesztelni ,hogy ki milyen hajtó illetve őrző lenne így hát beleegyeztem. Előkapta pálcáját majd egy kvaffot magához hívott.Egy pillanatra úgy tűnt mintha elveszíteni az egyensúlyát-remek ,ha nem én halok meg akkor ő- és mire visszanéztem rá már ott volt a kezében a labda.
-Jól van akkor leszek először én az őrző és meglátjuk ,hogy tízből mennyit tudsz bedobni-vetettem fel az ötletet majd egy bólogatás jött válasznak. Gyorsan elfoglaltam a helyemet. Intettem neki ,hogy kezdheti és hátrébb ment olyan 10 méteres távolságba ,rámarkolt a kvaffra és eldobta...

Jonathan

Ahogy elérte a megfelelő távolságot el is dobta...sajnos sikertelenül. Az elején voltak apróbb nehézségek ,de nem véleményeztem semmit sem hiszen én sem vagyok egy kviddics bajnok úgy ,hogy csak némán imádkoztam ,hogy épségben visszaérjünk mindketten a vacsorára. A vége felé egész jól belejött majd én következtem. Szépen helyet cseréltünk majd mondta ,hogy reméli nem dobok majd túl jókat hát én már annak örülök ha a kapuig eldobok nemhogy be is menjen. Persze örültem volna ha egy párat betalálok hiszen varázsló vagyok ,ennyire béna csak nem leszek. Rendben kezdhetjük is és intett ,hogy ő már vár. Megfogtam a kvaffot és remélve ,hogy nem dobom le a fejét eldobtam.A legnagyobb meglepődésemre mindössze 2 centire ment el a feje mellett egyenesen át a karikán.
- Nem hiszem el!- mondtam döbbenetemben majd Jonathan visszadobta a labdát.A kezdeti öröm után azonban már nem voltam ilyen szerencsés. Sorba kapta el a labdákat vagy és a térdét érte. Majd hirtelen megint nyerőszériába értem.
-Hétből három....nyolcból négy- azonban 4-nél én is megálltam. Az utolsó kettő nem sokon múlt de könnyűszerrel kivédte. Végül is döntetlen. Nekem így is jó. Ahhoz képest ,hogy nem rég tanult meg repülni egész ügyes. Azt hiszem mindketten elégedettek voltunk bár csalódtam is volna magamban ha egy olyan ver meg aki pár hete még seprűn sem ült.
-Gratulálok nagyon ügyes voltál-mondtam amíg odarepültem hozzá a labdával a kezembe majd a tó felé néztem ,aminek tükörképén csillogott a lemenő nap.- Hogy rohan az idő,szerintem szálljunk le és induljunk vissza a kastélyba. Nem hamarosan vacsora.-lassan ereszkedni kezdtünk majd miután letettük a seprűt ismét megszólaltam- Na ,akkor jössz? Kényelmesen elsétálhatunk.

Lora

Elképesztő, hogy milyen gyorsan telik az idő. Alighogy vége lett az egyik tanévnek, már kezdődött is a másik. Immáron negyedik éve, hogy az ódon kastély falai között tanulok, mégis emlékszem az első napomra. Iszonyatosan féltem, hogy mi vár majd rám, lesznek-e barátaim, és hogy tudok-e majd lépést tartani a többiekkel. Nem kellett sok, hogy megkedveljem az új környezetet, kezdve az emberektől a kastélyt körülvevő vidékig. Számos hely volt, ahova el tudtam vonulni az emberek szeme elől, ha éppen ahhoz volt kedvem. Az egyik ilyen hely a rét volt. Persze, sokan járnak oda, de akkora területen van, hogy az ember könnyen láthatatlannak érezheti magát. Mivel a tanítás még nem igen vette kezdetét, vagy legalábbis nem terhelnek még le minket annyira, gondoltam járok egyet a kastély körül. Az időjárás még kellemesnek volt mondható, ráadásul még a nap is sütött. A kastélyból kiérve egyenesen a rét felé vettem az irányt, szerettem volna leülni egy padra vagy a fűbe és csak élvezni pillanatot. Nem én voltam az egyedüli, aki hasonlóképpen gondolkodott. Több diákot is láttam olvasni vagy éppen beszélgetni a rét különböző részein. Nem messze tőlem, már ki is szúrtam egy hatalmas tölgyfát, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy lepihenjek a tövében. Azonban, alighogy elindultam úgy hallottam, mintha valaki az én nevemet ordítaná. Reflexszerűen megfordultam és láttam, ahogyan egy (feltehetőleg) elsős fiú szalad egy korabeli lány felé. Elég volt csupán fél percre nem oda figyelnem, hogy valami bajt csináljak. Éles fájdalom hasított a fejembe, és a halántékomat dörzsölve láttam, hogy mi is történt.
-    Jaj, ne haragudj! Azt hittem, hogy nekem szólnak. Jól vagy? Ugye nem ütötted meg magadat? – támadtam le szó szerint az előttem álló lányt.
Válasz azonban még nem jött. Őszintén szólva, kezdtem kicsit megijedni, mert a lány csak nézett rám a barna szemeivel miközben az egyik kezével a fejét fogta. Remek Cindy! Ezt jól megcsináltad…

Lora

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megszólalt, arról nem is beszélve, hogy még ő kért bocsánatot az én hibámért. Utána bemutatkozott és felajánlotta, hogy leülhetnénk valahova. Úgy gondoltam, hogy ennyi a minimum, amit megtehetek, ha már fájdalmat okoztam neki, és amúgy is szívesen ismerek meg új embereket.
- Ugyan - legyintettem -, ez az én hibám volt. Örülök, Lora - ráztam vele kezet - Az én nevem Cindy, negyedikes Eridonos. Merre menjünk?
Mivel egyikünknek sem volt konkrét elképzelése arról, hogy hol kéne tábort verni, ezért megegyeztünk abba, hogy csak sétálunk, és ha látunk egy arra alkalmas helyet majd leülünk. Hála az égnek nagyon jó idő volt, és fel sem tűnt, hogy lassan egy órája sétálunk, de még mindig nem fáradtunk el. Sok mindenről beszéltünk: családról, iskoláról, hobbikról. Mikor már éreztem, hogy az én lépteim is lassulnak meg a Loraé is, gyorsan szétnéztem, hogy hol van ülőalkalmatosság. Nem messze tőlünk kiszúrtam egy kisebb padot két bokor között úgy harminc méterre tőlünk. Felvetettem az ötletet, hogy nem pihenünk-e le egy kicsit, és egy erőteljes igen után célba is vettük a padot. Na, már most, hogy így belelendültünk a beszélgetésbe, abszolút nem figyeltem arra, hogy mi van előttem ( ma már másodszorra ), és rá kellett jönnöm, hogy ez hosszútávon nagyon nem lesz jó. Lora épp a szobatársairól beszélt, amikor éreztem, hogy a lábam alól egyszerűen eltűnik a talaj és egy hatalmas hasast vágok a gyepen.
- Ezt nem hiszem el! - csapkodtam idegesen a füvet.

Lora

Merlinnek hála, semmi komolyabb bajom nem lett azon kívül, hogy kicsit sáros lettem. Lora gyorsan felsegített, és körül néztem, hogy más is látta-e ezt a páratlan megmozdulásomat. Szerencsémre egy árva lélek sem járt arra, úgyhogy újra célba vettük a padot.
- Köszönöm, hogy felsegítettél, tudod nem egy életbiztosítás velem lenni - néztem mosolyogva a még megszeppent lányra.
Nem sokon múlt, hogy ő is elessen. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy még mi jöhet ezek után. Szegény lány miket hihet rólam. Mikor végre leültem a hőn áhított padra, tudtam, hogy elesni már nem tudok, max arról le. Az idő most is nagyon gyorsan ment, és észre sem vettük, hogy már lassan másfél órája csak beszélünk. Egy kisebb morgásra lettem figyelmes, és a hang forrására fél másodpercen belül ráleltem. Bizony, a gyomromat nem lehet becsapni. Megnéztem, hogy mennyi az idő, és körülbelül még fél óra volt ebédig.
- Mit szólnál hozzá, ha együtt mennénk vissza ebédelni? Bizonyára már te is éhes vagy - szemeimmel felváltva néztem a lányra, és a távolban levő kastélyra.
Nem messze tőlünk lehetett látni, hogy már más is iparkodik a Nagyterembe, hogy megtöltse az üres hasát.