Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A nyelvére vonatkozó figyelmeztetés eljut a tudatáig, és már-már gondolkodóba ejtené - elvégre mi lehet felelőtlen a nyelvöltésben, és hogy vajon fenyegetésnek vegye-e Lili megjegyzését, valamint, ha az, mit tervez a lány a nyelvével pontosan -, de a sapkáért nyúló mozdulata, azaz gonosz terve megvalósítása ezt a halomnyi merengést rögtön arrébb is taszítja a fejében.
Lili viccesen néz ki, saját kezei viszont nem örülnek annak, hogy a sapka szettjéhez tartozónak tűnő kesztyűk kerülnek rájuk. Kifejezetten kényelmetlen viseletnek tűnik.
 - Honnan tudod, milyen az, ha összenyalják a fejed? - kérdezi nevetve, de valahogy mégis komoly érdeklődéssel. - Egyáltalán mi tudja összenyalni az egész fejed? Ezen a halsapkán kívül - teszi még hozzá a nyilvánvalót, aztán meghallva Lili felvetését, kezeit hirtelen a magasba emeli. Nem, nem adja meg magát. Épp ellenkezőleg. Azt próbálja elérni, hogy barátnője ne tudja elvenni a pikkelyesnek tűnő ruhadarabokat.
 - Nem adom - teszi még hozzá újabb nyelvöltés kíséretében, elvégre az erre irányuló figyelmeztetés elveszett már a fejében kavargó többi gondolatfoszlány között.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Tényleg nem volt nagy élmény ebben a fura, nedves érzést keltő sapkában álldogálni, és csak azért nem kapta le magáról egyből, mert Csengét láthatóan szórakoztatta, hogy ráadhatta, és figyelhette grimaszait, és Lilinek nagyon tetszett, milyen vidáman kacarászik a másik lány.
Látható érdeklődésére Lilkó is megpróbált komolyságot erőltetni magára, de persze nem győzte vigyorral a választ.
- Nem tudom, egy teve? Vagy egy elefánt! Az tuti - bólogatott. - Nem tudom, milyen lehet amúgy, de gyanítom, hogy.. ilyen érzés.
Kínjában is nevetett már, mert valamit muszáj volt kezdeni ezzel a szörnyen nyálszerű érzéssel a fején. Borzasztó volt, és nem is értette, hogy kapcsolódott össze fejében a hal nyálkássága és az, hogy valami emlős a fél fejét bekapva, körbe-körbe nyalja a kobakját. Pedig ezt vizionizálta maga elé, miközben nyúlt a kesztyűkért. De aztán meglepett pislogásban ért véget a mozdulat, barátnője ugyanis nem akarta odaadni neki azokat.
Egy újabb nyelvöltés és a kesztyűk átadásának verbális megtagadása fogadta Csengu felől, és Lili nem győzött pislogni. Majdnem tátogott is, akár a hal, de ezzel a sapkával a fején valahogy azt már túlzásnak érezte volna.
- Neeem-e? - kérdezte, és elvigyorodva odaugrott közvetlenül a másik elé, nyújtózkodni kezdett kezei felé, hogy elkaparinthassa tőle a kesztyűket. Nem mintha neki lett volna szüksége rájuk, neki sapka se kellett, de már a végére akart járni a kis elméletének.
- Kérem, kérem! - nevetett, ujjait Csenge csuklójára fonva, próbálva lehúzni karjait a magasból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Aranyos a lelkesedése, holott, igazából sosem volt tervben az, hogy ennyire fog gyerekekkel foglalkozni, mert oké, hogy már korábban is a tanítás mezejére lépett, de akkor még az volt tervben, hogy gimnazistákat fog majd oktatni. Aztán, az élet úgy hozta, hogy az itteni, általános iskolának megfelelő helyen dolgozik és még azon kívül sem utasítja el a társaságot és, hogy kérjenek tőle segítséget. Fogalma sincs, hogy az életében lesz-e valaha saját gyerek, vagy, hogy mikor jött rá, hogy is érti, előtte miért sütötte mindre, hogy idegőrlők. Nyilván, mert akkor ő is más volt, türelmetlenebb, szétszórtabb, most meg, tele minden olyan érzéssel, amivel sosem, ebbe pedig, úgy néz ki, beleillik, hogy törődő, még a kisebbekkel is. Amúgy is, nem akarna olyan tanár lenni, aki nem bírja a közeget és morcos, örökké ellenséges valaki. Akkor el se kezdi, mert amikor leadta a papírokat jelentkezni, akkor azt érezte, nem lesz az. És tessék.
- Azta, akkor kész állatfarmod van. Ahol én élek, itt a faluban, ott egy macska, egy elemi állat és egy hárpia is él – hogy sorolja, náluk is megvan a változatosság, még ha ebből csak a macska tartozik hozzá. – Pár napig volt egy sünöm is, de aztán, elment. Az kicsit fura eset – mert azóta is tele kérdésekkel, hogy mi volt igaz és mi nem, nem is érdemes ezen megint rágódnia. Elmosolyodik hát, amint ismét lepillant rá. – A szüleid is tudják, hogy fontosak neked az állataid, nem csak dísznek vannak, ha meg otthon vagy, tudsz rájuk ügyelni – bólint, hogy érti ő, akkor miért engednek neki egyet itt is. Mert megtanulta, hogy felelős legyen, ne csak, mint ahogy azt sokszor hangoztatta a média régen is, most is, csak megkapja, majd pár hét múlva rá is unjon, vagy ki legyenek dobva.
- Bent meg fogod találni, aki neked megfelel. Meg ami alap kell hozzá – bátorítja, hogy nem kell aggódni, ha csak egy hörcsög is, de valami biztosan megfogja és nem lesz hiánya többé. Haza is tudja majd vinni a szünetben, így aztán, az sem fog egyedül maradni. Kicsit fura még neki ez a szerep, de szokott ő segíteni másoknak is, más dologban, ez most csak szerepkörben változott, meg abban, hogy amúgy nagyon izgul, mennyire sikerül felelősségteljes felnőttnek mutatkoznia egy kicsi mellett. Az első „megmérettetés”, úgymond.
- Akkor, hajrá – amint besétál, követi ő is. Az eladó felé köszönve lépked beljebb és néz szét a „kínálaton”. Nem egy átlagos, mert vannak azért úgymond mágikus lények is a terepen, de ettől függetlenül, még az illat is olyan, amit ismert, kicsit pontosan olyan orrfacsaró módon, ahogy annak lennie kell. – Ha úgy nézem, itt elől vannak az apróságot, hátrébb a nagyobb állatok. Ó, és még halak is vannak! – mint egy gyerek – ennyit a felnőttlétről – úgy lép az akváriumhoz és követi tekintetével a benne úszkáló lényeket. Aztán kapcsol és köhintve lépked vissza a lánykához.
- Ne haragudj. Te vezess, én figyelek – mert nem magának jött választani, nem örülne neki a lakótársa. Pedig, lát macskákat is. Ajaj, nehéz lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Az üres lakás előnye, hogy annyi kacatot vehetsz, amennyit nem szégyellsz. Azonban, arra rá kellett jönnöm, hogy nem hozhattam el az otthoni készletek felét, így úgy döntöttem, nem bízom magam egy nőre sem, majd beszerzek apránként mindent magam. El kell majd mennem abba a svéd láncolatba, amiről bent is beszélt az egyik kolléga, mugli helyen van, ahol ritkábban járok, de egyelőre ez nem zavar. Csak az a mondata, hogy hatalmas és eltévedhetsz benne, arra pedig lehet, hogy ha nem is a bátyámat, de valakit el kellene vinnem. Kevés ismerősöm van itt, barátaim zömére a születési helyemen élnek, ahol éltem én is eddig, szóval egyelőre, a helyi erőkkel próbálkozom. Az Antikvitással már kettő napja szemeztem, volt egyszerre egy giccses érzete, de az is, hogy odabent kincsek lapulnak. És milyen igazam lett! Az eladónő kedves teremtés, érdeklődtem tőle, hogy tart-e igazi, mugli-féle írógépet, amelyben semmi mágia, csak tinta és a papír varázslata jön létre, de egyelőre ilyet nem talált, csak aminek diktálni kell, nekem pedig az nem kellett. Így, megbeszéltük, hogy értesít, amint talál egyet, én pedig cserébe, vásároltam. Lett egy új lámpám, az íróasztalra, össze nem illő, azonban annál jobbnak ígérkező kávéskészletem, egy apró kép, melyen egy kutya szivarozik és néha mormog valami olyasmit, hogy az „üzletben nincs barátság” és hasonlók. Elvileg valami filmes utalás, de olyat se láttam nagyon, viszont, a nappaliban jól fog mutatni. Egy kartondobozban pihennek a kincsek, én tartok hazafelé, amikor egy, vélhetően megbűvölt hógolyó csattan a tarkómon. Sok hó esett, a gyerekek örülnek, kicsik és nagyobbak, én meg feljajdulva kapok oda és forgatom a fejem, merről jöhetett.
- Hé! – kiáltok oda, és ha nem lépek előre, akkor a következő is felém reppen. Nem tudom, hogy véletlen, vagy direkt, a nevetgélésük pontosan arra az ördögi érzetre segít rá, hogy én most áldozat vagyok. - Na megállj – Bertalan vagyok, auror és épp leteszem a dobozom, hogy lehajoljak. Nem akarok bűvölni, mert az lehet erősebb lenne, amit ildomos kiskorúak felé intézni, csupasz kezem azonnal átfagy, ahogy meggyúrom azt. Talán most feladják, talán nem, de egy pillanatra minden gondolkodás nélkül leszek újra egy közülük, ahogy felegyenesedve, készen állok a „bosszúra”. Hamar történik mindez, amint derekam egyenes, úgy már hajítom is, kézzel, amúgy nem olyan erősen, de a cím helyett valaki egészen máshol landol. Mondjuk úgy, mágia nélkül nemigen tudok célozni.
- Basszus – szisszenek fel, amikor látom, hogy egy nő vállának, remélem vállának csattan a hirtelen gyúrt labdacs, a gyerekek kinevetnek, én meg, az új kávéscsésze alátéteimmel majdnem megegyezőre nyílt szemekkel szaladok a nő felé. – Ezt azt hiszem sehogy sem tudom kimagyarázni. Ne haragudjon, nem volt szándékos – bűnbánó tekintettel segítek szívesen lesöpörni a havat, ha engedi és ha nem nyel le keresztbe. Barátokat kellene szereznem, igen, de így nem lesz egyszerű.
- Nem fáj?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Láttam már havat, valamikor kislány koromban, de ilyen sokat egyszerre még nem, így hát, amikor elkezdett lehullani az a rengeteg gyönyörű puffancs pihe, csak ültem egy éjjelen át az ablakban, és gyönyörködtem mindabban, ahogy a táj változott. Ahogy előbb még ki-kibukkant a lámpafényben megvilágított szürke út, a barna föld, az apró, zöldszín próbálkozások, a tavasz incselkedése. Aztán minden eltűnt, és a táj érintetlen leple alá bújt. Azon az éjjelen képtelen voltam aludni, észre se vettem, ahogy forró kakaómat szorongatva telnek az órák.
Valamikor hajnalban aztán megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a konyhába lépve vajas-mézes kifliket csináljak magamnak, de mielőtt a nap felkelt volna, újra ott termettem, hogy lássam a mesékből ismert szikrázó csillanást. Szerelmes vagyok a hóba, semmi kétség. Aznap fáradtnak kellett volna lennem, de engem minden csodával töltött el, a roppanás, a hóember építése, az, hogy megérinthetem, megízlelhetem.
Még minidig nem választottam magamnak otthont, pedig tudom, hogy kivel kell beszélnem ez ügyben, és valószínűleg szerencsésebb is volna valamely utcában lakni, mert a panzió messzebb van, hosszú távon pedig drágább is lehet, mint kibérelni egy házat. A megvásárlás egyelőre fel sem merülhet, mert amikor útnak indultam ide, kevéske félretett pénzem akadt csak. Kesztyűm se volt! De mostanra vettem, egy szép bordó és melegítő bűbájjal átszőtt darabot, hogy aztán tudjak én is játszani a gyerekekkel.
Néhány papírszatyorral a kezemben sétálgatok, még ismerkedem az üzletek elhelyezkedésével, hogy hol mit lehet kapni. Nem kell mindig mindenért a vegyeskereskedésbe rohannom, olykor lehetek egy kicsit költekezőbb is. Az első fizetésemből például megvettem a kesztyűhöz tartozó sapkát és hosszú sálat is, amit a kedves eladóhölgy félretett nekem, így most a teljes szettben lépegetek és merülök el a gyerekekben, miközben egy hóember alakú csokis nyalókát eszegetek, már a végénél járva egészen. Egy nap majd én is szeretnék gyerekeket. Sokat, mindig is sokról álmodoztam. De amíg nem lesz sok gyerekem, addig is van, hiszen óvónéniként minden gyerek egy kicsit az enyém is. A gondolat megmosolyogtat, így ér az orv támadás is, ám amikor megjelenik előttem az elkövető, kitör belőlem a nevetés. A szám csokis egy picit, látszik a vörös rúzson, arcom piros a hidegtől, vörös hajam egy részén pedig ott a támadás nyoma. Én pedig vidáman nevetek.
- Ez vicces volt! Azt hittem, hogy ilyet csak a gyerekek csinálnak.
A mellettünk lévő padra leteszem a szatyrokat, és hátra lépve picit én is felveszek egy kis havat, megpróbálom golyóvá gyúrni, de ahogy eldobom, csak egy pici része ér célt a másik mellkasán, a többi menet közben válik porrá, de így is megnevettet a jelenet, és arra sarkall, hogy újabb golyót gyúrjak.
- Aki veszít, az fizet egy forrócsokit!
Kiáltom, és újabb orv támadást intézek a másik felé hangosan, kislányosan kacagva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A doboz ott ázik a hóban felfele, nekem meg csak az volt mára a tervem, hogy felavatom azt a készletet egy jó kávéval és hátradőlve olvasok valamit, vagy talán elnézek a testvérem felé, fogalmam sincs, mert nem sok szabadnapom van és azokat sosem tudom ésszerűen beosztani, mindig valami olyan lesz belőle, amelyre nem számolok és amely nem olyan hasznos. Egyszerre vagyok az a felnőtt, akit apám lát és aki az auror, még ha annak tényleg nem is örült annyira, hogy a faluba delegáltam. Szerinte nekem a fővárosban a helyem, központi helyen, hogy minél előbb léphessek előre, úgy véli, akik vidéken, eldugottabb helyen vannak, azok kevésbé érvényesülnek és persze, nem is olyan tehetségesek, de én megnyugtattam, hogy nem azért raktak „félre”, mert bajt okoztam. De a dobozom továbbra is a földön, én pedig mégsem viselkedem úgy, ahogy azt apámnak lefestettem. Mintha azzal, hogy távolabb kerültem, én is más lennék, pedig sosem voltam más és nem is akartam az lenni, nekem elég volt, ami „jutott”. Itt van minden, ami kellhet, hamarosan még írógépem is lesz és itt nem kell fiókba rejteni, hogy mivel ügyködöm, hagyhatom az asztal közepén, a nappaliban és azt hiszem, ez a fajta szabadság az, amely miatt én lehajoltam és gyúrtam a havat, hogy aztán szegény, szerencsétlen erre haladót találtam el azok helyett, akik még küldenek párat az irányomba, mielőtt eltűnnek, de én ugye, a fiatal nőhöz siettem. Riadt tekintetem még nagyobbra nyílik, hogy aztán egy pillanat alatt párologjon el a riadalom, és költözzön helyébe a megnyugodás kellemes érzete. Eltalálhattam volna azt a furcsa kalapos urat is, aki érdekesen ráncolt homlokkal néz felénk, ahogy végül én is nevetek egy aprót. Túlreagáltam, azt hiszem, hiszen ez csak hó, nem egy átok, amelyet valami bandita felé küldtem és civilt talált el. Szerencsére.
- Hát én is, de… szerencsére borzasztóan célzok – szelídül mosollyá a nevetés, mert mind lehetünk gyerekek, valahol egyszer hallottam, hogy nincs igazán életkorhoz kötve, ki meddig érzi magát annak. Én hamar elvesztettem és őszintén, soha nem mentem ki a többiekkel havat gyúrni, mert tanultam inkább, néztem őket az ablakból, néha a párkányra tapadt havat hajítottam el feléjük, majd mentem és olvastam a többi fejezetet. Lehet, hogy amiért kimaradt ez, azért tartom én is most már viccesnek? Nézem, ahogy leteszi a szatyrokat, már kérdezném, hogy mit szeretne, vagy csak letakarítani magát, de tincsein hamar olvad a hó, ő pedig lehajol. – Ha! – kapcsolok, hogy mire készül és karjaimat kitárva várom a viszonttámadást, amit „megérdemlek”, úgy igazán. De csak egy apró gombóc csapódik mellkasomnak, lepillantva nézem, hallgatom csilingelő nevetését. Saját ajkam beharapva fojtok el egy vigyort, majd hátrálok pár lépést.
- Rendben, hölgyem, ön akarta – mint valami ádáz csatajelenet a hasábokon, úgy nézünk egymással farkasszemet, ahogy az újabb adag gombóc csapódik kabátomnak. Fejem csóválom meg és veszem fel a havat. – Kicsit erősebben, így – mutatom, hogy nyomom össze, pedig közel sem tökéletes. A gyerekek simára is tudják lapogatni, az enyém göcsörtös, azonban feleakkora erővel hajítom el, mint ahogy az előbb, mégis a pad támláját találom el.
- Uhh… - úgy néz ki, talán kancsal lettem, de nem adom fel, újabb és újabb adagot veszek lassan átfagyott ujjaim közé és dobom felé a havat, arra azért figyelve, ha eltalálom, az valahol a karja, és lábtája legyen. – Na még egyet! – és hirtelen, már talán nem is vagyunk olyan felnőttek, egyikünk sem. Mik nincsenek erre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nevetek, mert szeretek nevetni. Még gyerekként tanítottak meg rá, hogy a legjobb orvosság a nevetés, és az sem baj, ha néha párosul egy kocka csokival. Így hát, ezt teszem én is. A csoki már megvolt, most a nevetés követi. Néha, mikor azt érzem, hogy nem történik semmi, felidézem magamban az egyik kedvenc viccemet, és nevetni kezdek. Vagy mesét nézek, vagy...BART! Te jó ég! A kis fekete gombóc az előbb még a vállamon volt. Most pedig nincs sehol. Egy pillanatnyi, vagy annyi se riadalom után nevetek újra, mert meglátom, ahogy a hótól magát borzolva ül ő is a padon a szatyrok mellett. Jaj Bart!
Az Anastasia a kedvenc mesém, talán azért, mert külsőre rá hasonlítok a legjobban, a haja, a bőre, a szeme, az alakja, szerintem őt idézem meg a legjobban. Jellemre azt hiszem, inkább Aranyhaj vagyok, de Hófehérkére is lehet gyanakodni. Semmiképpen sem vagyok Mulan vagy Pocahontas. Talán még Wendy? Mondjuk ő nem tartozik a klasszikus hercegnők közé. Bart is ezért lett Bart. Az Anastasia miatt. Most viszont, még mielőtt nagyon megijedtem volna, hogy elvesztettem karmos kis társam, már újfent nevetek, és élvezem az életet. Figyelmesen nézem, hogy hogyan csinálja a hógolyót, és nyelvem kidugva, nagyon rákoncentrálva gyúrom össze, lemodellezve a kézmozdulatait, miközben ő sikertelenül dobja a sajátját. Az enyém még nem olyan, ami egyben maradna, mert főleg nevettem, szóval muszáj egy picit még dolgoznom rajta. Jó tanítvány vagyok, csak az a baj velem, hogy elveszek a részletekben és szöszölőssé válok.
- Na kész!
Jelentem ki büszkén, nem tudom, hogy hallott-e mert újabb golyót gyúr. Remélem, hogy én is ilyen rutinos leszek hamarosan. Célzok, és jó erővel meghajítom, éééés talált. Én pedig, számmal O alakot formálva nézem, ahogy az egész arca havas lesz, aztán, sajnálom, tényleg, de újfent nevetni kezdek, ahogy közelebb lépek, hogy leütögetett, tiszta kesztyűimmel leporoljam róla a havat. A mellkasára céloztam, vagyis oda, ahol emlékeztem, hogy van a mellkasa, de ezek szerint egy félóriás méreteivel ruházhattam fel.
- Nagyon fáj?
Kérdezem kétségbeesetten, óhatatlanul is mosolyra húzódó ajkakkal, miközben tisztogatom az arcát, a mellkasát. A magyaromon érződik, hogy nem itt tanultam, és hogy nem ejtem olyan szépen a szavakat, de nem akarok a fordítóékszerek miatt ellustulni. Kicsit talán esetlenné tesz, de ez csak plusz egy a többi bénaságom között.
- Legalább az orrodat nem törtem el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Egy percre megállok, amikor úgy látom, keres valamit, hirtelen ötlik eszembe, hogy talán a fülbevalót, amit az első, rosszul irányzott gombóc üthetett ki a füléből, még ha nem is volt olyan erős, megeshet. Aztán szép lenne keresni a hóban, azonban, ahogy továbbra is nevet, úgy nyugszom meg, hogy semmi gond nem történt, ami elveszett, ha elveszett, az meg is lett, így nem kell aggódni tovább. Valami apróságot látok, kicsi, sötét pamacs, azonban időm nincs megnézni jobban, hiszen, a forrócsoki tét. Nem mintha földhöz verne, ha nekem kellene megvennem, sőt, ez inkább, csak móka. Furcsa, hogy az ember néha mennyivel később jön rá, hogy ami másoknak természetes és megvolt, az a saját életéből mennyire hiányzott. Mármint, Ákossal bőven borítottuk be egymást hóval gyerekként, azonban a közeli iskolába érve, háztársaimmal már koránt sem volt rá alkalom, ők megtették, én meg… Érdekes lesz megint a falak között sétálni, egyelőre még nem mentem be a papírokat elrendezni, ott is téli szünet volt, az ünnepek után most kezdenek majd visszaszállingózni a diákok és az ott dolgozók is. Majd rákérdezek Ákosnál, hogy mi merre pontosan, neki jobb naptára lehet az enyémnél, addig az irodában nézek át mindent, mi és merre. Új feladat ez, amellyel olyan elszántan nézek szembe, mint a jelenlegi hógolyó-csatával. A nevét sem tudom, ami vicces, mégis úgy viselkedünk, mint akik egymás melletti házban nőttek fel és felveszik ott a fonalat, ahol abbamaradt az egyik téli reggelen. A célt tévesztett golyóm nem tesz kárt semmiben, abban a pici, fekete pamacsban sem, de talán a rá hulló hódara nem lehet a kedvence. Biztos valami apróság, mert mintha mozogna. Egyelőre, oktatok inkább.
- Úgy, úgy, jó sima lesz – bólogatok, közben a magam darabját is kézbe veszem, hogy hasonló módon járjak el. Csakhogy ezt már eldobni nincs időm, ugyanis, ahogy feljebb egyenesedem és fejem fordítom, emelem felé, csakhamar csattan valami az arcomnak. Egy apró koppanás, a hideg és a fájdalom szétáradása. Azt tudom, hogy amikor realizáltam, hogy mi is közeledik felém, szóra nyitottam a szám, így most abban is van egy adagnyi hó, amit félrefordítva a fejem, kiköpök, hogy aztán hűs, ajakamat zsibbasztó érzéssel nyammogjak.
- Áu? – a golyó a kezemben szétroppant, ahogy a pillanatnyi riadalommal rászorítottam, így elengedem, amúgy is már szinte fájnak a hidegtől. Sűrűn pislogva szabadítom meg szempilláimat is a hótól, mire tisztán látok, már előttem áll és arcomról takarítja a havat. Csakhamar aprót nevetek, hogy semmi gond, hogy nem lett belőle baj. Ezért nem szerettem hógolyózni, eszembe jutott.
- Nem, dehogy is. Csak hideg – de az nagyon. Egyhamar eltűnik a hó, kicsit magam is besegítek, amikor átdörzsölve arcom, az utolsó vízcseppeket is próbálom eltüntetni. Mint valami nyúl, úgy mozgatom meg az orrom, párat szipogok is mellé. – Nem, határozottan nem – villantom mosolyom felé, majd szusszanok. – Én becsülettel feladom, lefagytak az ujjaim – mutatom fel vörös, vizes kezemet, amelyeknek jót tenne, ha ilyen időben kesztyűt húzok. – Szóval, állom azt a forrócsokit, rendben? Nyert, egy igencsak pontos találattal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Amikor azt mondja, hogy hideg, fejemmel egyetértően bólogatok, mert valóban az, hideg. Nekem nagyon tetszik, de be kell vallanom, leginkább a nagy hópihék, meg az, ahogy reggel és este csillog a napban, már amikor van nap, ugyebár, mivel néha csak olyan komor, szürke az ég, mintha szomorú lenne. De én becsülettel mindig felmosolygok rá, hátha picit megenyhül és engedi a napot, hogy süssön. Ha picit is, de eddig minden nap sütött, és szeretem azt hinni, hogy ez az én személyes varázsom.
- Ó, tisztára rózsaszínek is. Nincs kesztyűd?
Ez a tegeződés - magázódás a magyarban nekem még nagyon furcsa, valahogy mindig keverem, és most, hogy így belegondolok, azt hiszem, rosszul kezdtem el használni, de már nem javítom ki magam, mert nem tűnik olyannak, mint, aki kioktatna miatta. Viszont, ha nincs kesztyűje, akkor lehet, hogy abban kellett volna fogadnunk, nekem veszíteni, és akkor vehetnék neki egyet. Most kaptam fizetést, telik rá.
- Köszönöm.
Pillantok rá vidáman, a szemeim felcsillannak, és már el is felejtem azt, hogy lehet, hogy szegényebb, mint én. Viszont, ha látunk valahol kesztyűt, akkor fogok venni neki egyet, nehogy nagyon megfázzon a keze.
- Amikor hazaérsz, ne tedd azonnal forró víz alá, mert akkor könnyen megsebesítheted, először csak langyossal moss kezet, és fokozatosan növeld a hőt, amíg úgy nem érzed, hogy jó. Mert akkor igazából nem is kell olyan magas, mint amit eredetileg engednél rá.
A padhoz lépve előbb Bartot várom meg, hogy visszakapaszkodjon a vállamra, és amikor ő már a helyén van, akkor veszem fel a papírszatyrokat. Ez tetszett. Máskor hosszabban szeretnék hógolyózni. Talán majd a gyerekekkel.
- Merrefelé laksz? Keresem a tökéletes otthont, és nem tudom, hogy melyik utcában lelhetem meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Mert a meleg havat még nem találták fel, így más nem is lehetne. Ki és be hajítgatom az ujjaim, majd egyenesen a zsebembe dugom, bár tudom, hogy sétálni, zsebre tett kezekkel nem  a legjobb, mert ha valaki esik, akkor semmi esélye annak, hogy támaszt keressen, de egyelőre ácsorgunk, így ennyit megengedek magamnak.
- De, valahol a szekrényben, nem gondoltam, hogy havazni fogok és amúgy simán bírtam eddig – húzom el a szám, hogy ugyan sapkát semmiképp sem szeretek hordani, a kesztyű még oké és viselem, ha olyan szeles, hideg idő van, amitől bőröm repedezik a bütykökön és hiába kenegetem, nem lesz szebb, de cserébe random pillanatokban reped fel és kezd vérezni. Tapasztalat? Az. – Ezentúl inkább zsebre vágom, ha nem is használom – ez inkább magamnak ígéret, ahogy közben kihallom, hogy a magázódás tőle elmarad és ez nem baj, egyáltalán nem, de meg szoktam adni a nőknek azt, hogy előbb hagyják el, mert úgy illik. Ha nekik nem gond, onnantól nem erőltetem, de valahogy a hivatali évek alatt rám ragadt, hogy ezt a hangot üssem meg elsőnek. Apám szerint így a legjobb, Ákos néha csodálja, hogy tudok olyankor is higgadt és nyugalmas hangnemet megütni, amikor más már üvöltene, nekem meg ők a meglepőek, hogy ez szóba jön. Nekem természetes.
- Ugyan. Most, vagy későbbi alkalom? – mert én ráérek, csak a dobozt kellene már felvennem a földről, mielőtt teljesen használhatatlan lesz. Pillantásommal jelzem, hogy egy szekundumnyi időt kérek, amíg odalépve kapom fel, nem nagy, így elfér a kezemben, de még időben, nincs meleg, hogy a hó olvadt legyen annyira, hogy ezzel gond legyen.
- Ó, ezt így kell? – mert amikor hideg, akkor mindenki meleget kíván, hallottam én már intelmet arra, hogy ha nagyon ki vagyok melegedve, ne igyak nagyon hideget sem, de őszintén, kinek van kedve a langyos vízhez, amikor ott a hűs is. Nem vagyok torokfájós, viszont van benne igazság, amikor két napig krákogok utána. De ezt az átfagyott ujjas dolgot sosem így csináltam. – Akkor én köszönöm. Sose gondoltam volna, hogy ebből lehet sérülés, bár arra emlékszem, hogy fáj – gondolkodok el a dolgon, ahogy közben a másik vállára kapaszkodik az a kis pamacs, akit korábban láttam. Arcom felderül, mert kicsi, szőrös és aranyos dolog, az ilyeneket szeretik az emberek, én meg állatbarát vagyok, olyannyira, hogy meg sem eszem azt, amit mások igen.
- Haláli kis figura – bökök a válla felé, majd ha forró csoki, ha nem, teszek egy pár lépést, leginkább azért, hogy ne az út közepén ácsorogjunk. – Én a Macskabagolyban vettem ki egy lakást, az elég kellemes környék, de ahogy sétáltam a többibe, mikor nézelődtem, igazából kicsit mind egyforma, de nem sűrűn lakott. Szép telkek, sok a zöld, a közeli erdő miatt. Miféle hely lenne a tökéletes?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Vagy keresd meg a kesztyűdet.
Kacsintok rá cinkosan, de nem, ez nálam nem flörtölés, vagy ilyesmi, én csak nagyon sok időt töltök gyerekek között, és a felnőttekkel is, ha félek, hogy nem találom meg a közös hangot, úgy beszélek, mint a gyerekekkel. Nem az öregekkel, velük azért jóval tisztelettudóbb vagyok, de a velem egy korúakkal nem nagyon szeretnék vaskalapos lenni. Ez nem az én stílusom. Talán inkább Giselle a Bűbájból? Igen, esélyes, hogy rá hasonlítok a leginkább.
- Később, mert most nagyon sok csomagunk van.
Mivel ő is felveszi a magáét, meg én is, látható, hogy egyikünk kezébe se fér még el egy forrócsoki is, ráadásul ott van még a beülés lehetősége is, ami meg azért nem jó, mert akkor meg mindenki minket nézne, hogy milyen sok holmink van, ami azokat a furcsa tekinteteket okozza, szóval tényleg, mindenféleképpen azt szeretném, hogy inkább egy másik alkalommal forrócsokizzunk, mert akkor beszélgethetünk is nyugodtan, és tekintve, hogy szinte senkit sem ismerek itt, lehet, hogy elindítana a barátkozás útján. Sosem volt sok barátom, de örülnék neki, ha itt is lenne pár, akikkel tudok beszélgetni, és nem érzem magam egyedül. Mondjuk, én sosem érzem magam egyedül, mert ha szomorkodós kedvem kezd lenni, akkor beteszek egy mesét, és máris boldogabb vagyok.
- Igen, erre sokan nem figyelnek oda, de én ezt tanultam, szóval tudom, hogy így a jó, gyógyító vagyok, gyerekekre specializálódtam, de ez a felnőtt bőrre is igaz.
Csak a gyereknél az ember még jobban odafigyel, hogy hogyan nem szabad, míg a felnőtt esetében már más a helyzet, ott hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a mi bőrükre is vigyázni kell.
- Bart. Mielőtt elhagytam Amerikát, akkor láttam meg egy kereskedésben, nem kellett senkinek, egy sarokba volt berakva, még ára se volt. Sajnos génhibával született, és a puffskeinek amúgy se drága jószágok, így nem akart érte senki pénzt adni, én viszont nem jöttem el nélküle, szóval végül huszonöt dollárt adtam érte, hogy lássa, tényleg komolyan gondolom. Azóta mindig együtt vagyunk.
Megsimogatom kicsit a puffancsomat, amire kis ciripelős hangot ad ki. Egy pillanat alatt egymásra hangolódtunk, aminek nagyon örülök, mert nélküle nem tudnám ezt az egészet végigcsinálni.
- A Macskabagolyba sokan járnak, nekem zsúfolt. Olyat szeretnék, ami természetközelibb. Picike házat, egy embereset, ami bájos, elvarázsolt, illeszkedik hozzám. Közelebb van ez előkészítőhöz, hogy ne sötétbe járjak haza.
Én is elindulok, lépegetek vele, hogy haladjunk, tényleg nem lenne rossz, ha nem állnánk el az utat másoktól, nem lenne illendő.
- Akkor elkísérhetlek odáig, mert a panzióba lakom, onnan elvisz az út oda. Virginiának hívnak, de a legtöbben csak Niának, szóval, ha van kedved, szólíthatsz te is úgy. Nem muszáj persze.
Nem tudom, hogy itt mi a szokás, de gondoltam jó az, ha opciókat adok neki. Az olyan kedves dolog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Az még egy ésszerű megoldás, igen – nevetem el magam, ahogy felém kacsint és igazából a leglogikusabb megoldást veti elém, mert hát, az egyszerű a legkönnyebb, de néha az nem jut elsőre az ember eszébe, pedig nem is kell valami igazán bonyolult témáról gondolkodni. Most elég csak a kesztyűmről, amelyet remélem nem fogok elfelejteni sem, mert valami otthon jobban lefoglalja a gondolataim.
- Rendben van. Beszéljünk le valami nagyjából időpontot? – érdeklődöm, hogy erre van-e ötlete, vagy valami teljesen véletlen időpont és találka legyen belőle, mert ugye, ez a városka nem olyan nagy, hogy elvesszen benne mindenki hetekre, hónapokra. Jártam külföldön, láttam akkorákat, hogy abba az én gondolatom szerint egy országnyi ember is elfért volna, amelyek nagyobbak a mi fővárosunknál bőven. Nem mintha gondot okozna ez, hiszen nem kell nekem ott élnem, valahogy mindig is a kisebb közösség és hely volt az, amely körbevett, nem tudom mennyire érezném biztosnak azt, hogy én ott létezem. Senki elől nem zárom el magam, így előle sem, csak örülök, hogy olyasvalakit talált meg az eltévedt hógolyóm, aki vevő volt rá, aki végül felvette és folytatta, bár nem terveztem, hogy ilyet csinálok, de társaságban jobban működik ez. Ákos is biztos örülne, hogy nem kuksolok a lakásban a könyveimet bújva, hanem kicsit kiszabadulok.
- Szóval gyógyító és gyerekek. Az szép kettős, a rendelőben dolgozol? – mosolygok egyet, mert fontos a gyógyítás, igazából nem szoktam nagyon megkülönböztetni, hogy ki és mire szakosodott, hiszen azok is egyformán fontosak a társadalomnak. Még a bűnösök is, elvégre, akkor én nemigen tudnék mit munkálkodni. Lenézek a kezemre, hajlítgatom, eléggé hideg és valóban kelleni fog valami módszer, nem voltam felkészülve a hóra, így nem. Leengedve, dobozomat fogva pillantok a kis barátjára, aki immáron a vállán ücsörög ismét és látványosan jól érzi ott magát.
- Mint a kávéskészletem, nem összeillő, senkinek se kellett, nekem meg egy kincs és viszem haza éppen – persze, ez sarkalatos hasonlat, de igaz. Ami másnak hibás, van akinek kincs. Félszemű, félfülű kutyák és macskák, vagy épp lábuk vesztett, akárhogy is, de nehezen kelnek el, mások pedig alig várnak egy ilyen társat. – Akkor főképp hálás kis kedvenc, bár inkább azért, mert hála neked, nem kell többé a sarokban kuksolnia. Merre éltél Amerikán belül? – nem jutottam még el odáig, de egyszer szeretnék, úgy majdnem minden országba, kontinensre el-eljutni, kicsit körbenézni és hazajönni. Nincsenek terveim, hogy máshol keresek boldogságot, utazni annál inkább mókásabb. De legalább, lehet, hogy tőle megtudok majd pár olyan helyet, ami nem biztos, hogy turista paradicsom, viszont annál inkább érdekes.
- Áááh, megértelek. Mondjuk én is csak azért ott vagyok, mert a többi lakásban három hálószoba volt, nekem a kettő is sok, de még meg tudok vele békélni, mert lett belőle dolgozószoba. Szóval természetközelibb és nyugodt. Hmm… a város végén a Mennydörgő? Az egészen új, ha jól tudom – vakarom meg az állam, mert oda is mentem lakást nézni, de már tömve voltak az apró, agglegénylakások – köztük bátyáméval együtt. Sétálva vele idézem fel az utca képét, egész jól lefedi azt, amit ő keres.
- Ó, milyen ostoba vagyok – torpanok meg egy pillanatra. – Bertalan, de elég akkor a Berti. Örvendek, Nia – nyújtom felé a jobbom, majd ha elfogadja, egy apró kézrázás után lépkedem tovább vele. – Rendben, gyere, ha kicsit kerülünk, meg tudom mutatni azt az utcát, amit mondtam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Kora reggeli derengés ébreszti. Dereka görcsben áll, mert gyermeke ágyára borulva aludta át a fél éjszakát. Hosszú pillái alól veti sötét, álmos tekintetét a kislányra, aki felé fordulva, kezét fogva, halkan szuszog. Lassan emelkedik feljebb, hogy ajkát a csöpp homlokra zárja. Nincs már láza az aprónépnek. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel hősnőnkből, s szemeit könnyek ülik meg, ám hamar elillannak a felismerésre, hogy szenteste napja van. A fa, az a csenevész még nincs behozva, étel sehol és a sütemény, melyet ilyenkor mindig készít, vad képzeletében létezik csupán. Itt az ideje, hogy változzon néhány hagyomány. Ezzel a gondolattal lopakodik puha, óvatos léptekkel ki Elektra csemetéje szobájából. Learaszol a lépcsőn, hogy a konyháig meg sem állva, egy nagy bögre napindító kávé után kivételesen bűbájjal megtámogatva tegyen karácsonyi csodát. Borostyán pálcájával int jobbra-balra, akár a hurrikán igézi munkára a hang tompított klopfolót, a fenyő díszeket, a konyhai edényeket. Otthonukat néhány nappal ezelőtt már ünnepi pompába öltöztette. Immár ízléses zöld-ezüst és vörös-arany girland görgetegek tekerednek a lépcső korlátjára, a kandalló fölé - a nappaliba - az Imolával közösen készített párkánykoszorú került, s megbűvölt fényfüzérek ragyognak esténként úgy kint, mint bent a ház megannyi pontján. Hálószobáik, sőt még a Magány Erődje is fel lett ékesítve, bár oda be csupán a megszerzett porért, a késért, s most a csinosítás miatt ment csak be egy rövid időre. Ezzel legalább nem ma kell törődnie. Telnek az értékes percek. Belebeg a csenevész kis kaspós fenyő mely, ha letöltötte szolgálati idejét – Imola születésnapja után – kikerül az udvarra, hogy ott nőjön tovább, remélhetőleg jó nagyra. A gömbök és díszek elhelyezkednek rajta. Ekkor következik hősnőnk, hogy egy bűbájjal plafonig érővé változtassa. Ezután sem rest, mert megannyi teendő várja. Elsőként reggelit készít, Imola kedvencét. Tejbegrízt, hígan és üresen. Felviszi neki és örömmel látja, hogy jobban van, sokkal. Hálás gondolatokat küld Elizabet és a Gyógyító felé. Az étel egyre fogy, a kíváncsiság ezzel arányban nőttön-nő a lánykában. Máskor a sürgölődést mind együtt csinálták szüleivel, náluk. Most viszont saját otthonukban csak ők ketten vannak. De a kicsi lánykának még erősödnie kell. Azonban, hogy ne maradjon ki egészen a jóból, így Elektra karjába veszi és leviszi a nappaliba. Ott vastag takarók és jókora párnák halmába fekteti a kanapéra. Beindul a karácsonyi zeneválogatás, majd felhangzik az elő dal is egyhamar. A konyhából rálát lányára, így a Ferdinándot már bűbáj nélkül készíti, s a hústorta összeállítását is önkezével végzi. Míg sülnek a finomságok előkerülnek a töltött káposzta alapanyagai. Füstölt oldalas megy a lábosba alulra, az íze végett, s mert náluk így szokás. Azután egy réteg a savanykás egész levél, rá a diszkrét méretű becsavart kuglik, majd újabb adag levél, mint fedél, Az egész némi sóval meghintve és vízzel nyakon öntve. Rotyoghat ez is, míg rántást nem kíván. Közben csicsereg a kislány és figyeli az eseményeket. Dallamok és illatok szállnak mindenfelé. Lassan kész minden, így kóstolóként mindenből esznek egy kicsit ebéd gyanánt. Hamarosan jön a papa és a mama is ünnepelni, meg este velük enni. Ezért a nagy készülődés. Befutnak a nevezettek, pontosan ötre, csomagokkal felpakolva, ahogy ígérték. Míg Róbert egy mesével – már megint egy kiszínezett, tanulságos családi történettel – szórakoztatja unokáját, addig Izabella beszélget lányával. Elektra épp leteszi a pultra az utolsó tepsinyi kész süteményt, amikor egy baglyot vesz észre a konyhaablak előtt, lábán levéllel. Ez nem jó előjel. Kíváncsian engedi be, s veszi kezébe a könnyű lapot. A rádióból érkezett. Gyors bontás és olvasás után egy halk, de igen gömbölyű szentségelést enged el bosszúsan. – Mi a baj?– lép hozzá anyja elmajszolva egy darab édes és meleg tésztát, amolyan „apádnak el ne mond” arckifejezéssel. – A kollégám Zsombor, aki ma helyettem dolgozott volna, nagyon csúnyán megsebesítette a kezét, amikor a fájukat állította befelé, így azt kérdezik, be tudnék-e menni mégis – magyarázza megenyhülve, arcán pedig látszik, hogy tanácstalan – Hányra kellene ott lenned? – kérdezi Izabella, majd átveszi a levelet, hogy ő is elolvashassa – Fél tízre – feleli Elektra miközben lánya felé pillanat – Szenteste van és még mindig beteg – mondja szinte maga elé, ám nem őrlődhet soká, mivel anyja megszólal mellette – Akkor már ágyban lesz és mi vigyázunk rá apáddal – simítja meg lánya hátát a hatvanadik évét nem soká betöltő nő, aki mindig tudja, mit kell mondania, hogy lányában felébressze a kötelességtudatot – Nem ez a kollégád volt az, aki beugrott helyetted, amikor te…hirtelen elutaztál? – kérdezi, s ezzel a tétova hangsúllyal hősnőnk elevenébe talál. Izabella szereti a lányát, nagyon, de szíve szerint jól megrázta volna, amiért kiszalad a világból, mint akit kergetnek. Féltette. Ehhez kétség sem fér, de haragudott is rá napokig. Róbert volt az, aki csitítgatta, majd – hellyel-közzel - megértette vele, hogy hagyniuk kell lányukat egyedül megküzdeni démonaival. Azonban, ahogy sorra teltek a napok és a férfi a kilencediken egy halom cetlivel tért haza, elszakadt nála a cérna. „Ez így nem mehet tovább! El kell küldeni neki azokat a fecniket! Hogy lássa mit művelt azzal a szerencsétlennel már megint! Vissza kell jönniük!” Ez a néhány mondat elég volt Róbertnek, s már vette is maga elé a papírt meg a tollat. Tudta mit kell írnia. Három szó és a cetlik elegendőek voltak hozzá, hogy hazavezessék eltévelyedéséből egyetlen gyermeküket. Az ősz, hórihorgas férfi ugyanúgy ismeri Elektrát, mint neje, csak ő lelkének más húrjait képes mindig megpendíteni. – De, ő volt, és ki se mond, igazad van, most rajtam a sor, hogy viszonozzam – sóhajt mélyet hősnőnk, bólintásával is megpecsételi döntését, hogy azután pár szavas választ firkantson a lap hátuljára. Ezután elengedte a baglyot, mely mindeddig türelmetlenül várta a fejleményeket. Négyesben ültek a kanapén, a zene szólt, ettek és beszélgettek, míg el nem jött az ajándékozás ideje. Imola a nagyszülőktől szép ruhákat kapott, kötött pulóvert, sálat és sapkát, melyeket Izabella csinált. Róbert pedig, vaskos mesekönyvet hozott, melyből ígérete szerint, este lefekvéskor már olvasni is fog. Elda pedig egy rajzkészlettel lepte meg gyermekét. Cicát várt, így kicsit csalódott volt. Ennek gyermeki őszinteséggel hangot is adott, ám anyukája azt mondta, születésnapja előtt ő maga választhatja ki a kis kedvencét. Ez megnyugtatta és boldog izgalommal töltötte el, olyannyira, hogy elkezdte lerajzolni, az új ceruzákkal, hogy milyen macsekra is vágyik. Kellemes hangulatban hamar eltelt az este. A lefekvés ideje is eljött, pedig ki is tolták egy fél órával. Csodás mesét olvasott fel Róbert, melyet a hölgykoszorú áhítattal hallgatott. Még Izabella és Elektra is elvarázsolva figyelte a lágy orgánumon előadott, lebilincselő történetet. Imola belealudt, úgy a felénél, de a másik két hűséges hallgató kedvéért a nagypapa végig mesélte. – Ígérem, vigyázunk rá nagyon, de most indulj – fordult lánya felé már lenn az előszoba folyosóján a férfi – Tudom apa, tudom.. – azzal hősnőnk megölelte szüleit, arcukra puszit adott, majd kabátját nyakig becipzárazta és sapkája alá gyűrte háta közepéig érő sötét, hullámos fürtjeit. – A szívvédő kenőcsöt ne felejtsétek el felkenni, mert csak akkor szabad, ha alszik – szólt még vissza válla felett. Tekintetében aggodalommal, lelkében a bűntudat és az elszántság különös keverékével lépett ki az ajtón.  Ezután nekivágott a rövid, de havazás nehezítette útnak, hogy motorjával végül fél tíz előtt öt perccel fékezzen le a rádió épülete előtt.

Minden csendes idebenn. Csupán a megbűvölt égősorok fénye vet színes pászmákat a falak mentén. A zene, melyet az este hatig dolgozó, kívánságműsort vezető kolléga előre bekészített még javában szól, ahogy benyit a helyiségbe. Kétórányi muzsika, hozzá előre felvett üzenetek. Ennyi ünnepi üdvözletet régen hallott hősnőnk egy csokorban. Egyik-másikon elmosolyodik, néhányon elszorul a szíve, de mindben közös az őket átjáró szeretet, ami belőlük tisztán hallható. Elkezd készülődni. Hoz némi kávét itteni bögréjébe, melyre egy téli táj van festve. Tányérra teszi a két szelet Ferdinándot, amit hozott és nem tudja megállni, hogy bele ne harapjon az egyikbe. Cukorszint helyrebillentve. Nekilát ezután, hogy összeválogassa a lemezeket, melyekről lejátssza majd a dalokat. Fél órával később leül a keverőpult elé, felveszi fülhallgatóját fél fülére, mikrofonját maga elé húzza, pálcájával kecsesen int párat, hogy ezt követően megnyomjon néhány gombot, s feltekerje a kimenő hangerőt. –  Ez itt a Bogoly FM, öt perccel múlt tíz óra, én Rothstein Elektra vagyok és kívánok minden kedves hallgatónknak az egész stáb nevében Békés Karácsonyt – kezdi a felkonfot, majd egy pillanatra elhallgat. A rövid hatásszünet után ismét bársonyos hangja tölti be az étert, a kis helyiséggel együtt – Az előttünk álló két órában tartsanak velem, mert feldíszített fáik alá, ajándék gyanánt elhozom a legjobb hazai és külföldi slágereket, valamint beérkezett leveleikre is válaszolni fogok. Mert tudják, csütörtökönként, tíztől éjfélig Elektra felel - pálcája újabb rutinos intésére ekkor halkan megszólal az első zeneszám pár ismerős taktusa – Szóljon hát elsőként Chris Rea-tól a Driving Home For Christmas, mindazoknak, akik ma távol töltik az éjszakát családjaiktól – mondja, majd lekapcsolja mikrofonját, hogy a muzsika átvehesse szerepét. Telnek a percek, szólnak a zenék. Ajkai közül pedig érkeznek a levelekre a bölcs vagy épp egyszerűen csak praktikus feleletek. Kicsivel több, mint egy óra van már csak hátra. Épp a hír és reklámblokk szól, miközben hősnőnk elgondolkodva pillant ki az ablakon. A hó még mindig nagy pelyhekben hull alá és roskad a párkányra arasznyi magasan. Téli mesevilág. Prága száz tornya, egy korcsolya éle, arcán egy csók forrón égő nyoma. „…Tudod, hol találsz…” – Tudom – mondja ki hangosan a választ a csupán elméjében elhangzó kérdésre. Kávéját letéve azonnal felélénkülve kezd kutatni a lemezekkel megpakolt szekrényeken. Sámlira kell állnia, hogy elérje - mert az „Invito” persze most nem jut eszébe – azt a bizonyos albumot. Rátalál mégis. Lehuppan a keverőpult elé, majd bekészíti a korongról a dalt, hogy amint az utolsó vevőfogó szavak elhalnak előbb ő, majd a kiválasztott muzsika megszólalhasson. – Ez itt még mindig az Elektra felel. Tizenegy óra múlt tizenkilenc perccel. Köszönöm, hogy velem tartanak ezen az ünnepi, csodákkal teli, hólepte éjjelen – jelentkezik be lágy, jellegzetes  hangján, mely szinte szomorkásan mosolyogó – Tudják, néha az ember szavakkal nem tudja elmondani, amit szíve mélyén érez. Hiába próbálja, nem képes kifejezni őket, vagy épp nem jutnak el ahhoz, akinek szánja őket. Ezért rendhagyó módon a következő dal most tőlem Neked szól, hogy elérjen hozzád. Tudom, hogy hol talállak. Kérlek mond, hogy te is tudod – ejti ki olyan puhán és simogatón az utolsó két mondatot, ahogy élő egyenes adásban pályája során még soha nem szólalt meg ezelőtt. Profizmusát sutba dobva nyílt meg erre a néhány pillanatra mindazok előtt, akik szenteste éjjelén 23 óra 23 perckor még ébren voltak és őt hallgatták. Adja az ég, hogy Ő is köztük legyen. Azzal felcsendült Bryan Adams – Please Forgive Me című melódiája. Karcos férfihang mar az éterbe, s tolmácsolja Elektra érzéseit, aki a művésszel együtt énekli  – lekapcsolt mikrofon mellett – azt, amit nem lett volna képes már máshogyan elmondani. Legyenek bár egymás kryptonitjai – az nem lehet, hiszen másként álltak felettük kezdettől a csillagok  - nem tudja nem szeretni, vele álmodik, rá vágyik. Néha úgy érzi oly közel van hozzá, hogy ha akarná megérinthetné. Ha hallja üzenetét, talán eljön hozzá. Akkor rátalálhatnak újra az egymáshoz vezető útra. Könnyes szemekkel hősnőnk magában ezt kívánja. A dal végén bársonyos hangszínét párat köhintve igyekszik visszanyerni, ám az fátyolos marad. Ennek ellenére tovább folytatja műsorát, lelke mélyén remélve a csodát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Ne, semmiképpen sem. Amikor az időpont megfelelővé válik, akkor útjaink újra találkozni fognak.
Hiszek a véletlenekben, szeretem őket, csodálom őket. Hiszek abban, hogy a megfelelő pillanatban, a megfelelő helyen, a megfelelő emberrel sodródunk össze. A hógolyó okkal tévesztett célt, azért, hogy én is megtanuljak készíteni, és azért, hogy nevethessünk, hogy gyermekek legyünk újra. Biztos vagyok benne, hogy a tudásomat egy nap kamatoztatni fogom, talán éppen a következő oktatási napon, amikor az udvaron a kicsit nagyobb gyerekekre vigyázok majd, hogy velük hócsatába bonyolódjak. Szeretnék még ilyet játszani, mert tetszett, nagyon tetszett. Szeretek nevetni, szeretem, ha van okom, és azt is, ha nincs, mert olyankor eszembe jut egy kedves emlék, mint a mostani, mely holnapra már emlékké válik, és ahogy felidézem magam előtt, nevetésre sarkall. Nevetve, szeretve lehet csak igazán jól élni.
- Nem, az előkészítőben. Iskolaorvos vagyok. Azt hiszem, így hívják, ez a hivatalos megnevezése. És óvónéni.
Tudom, hogy a hivatalos az óvónő, de az olyan nagyon szigorú hangzású, és a kicsik mindig néniznek, én pedig nagyon szeretem, mert bizalmasak velem. Sokan vannak, akik a nénire megforgatják a szemüket, holott a kicsiknek mi mind idősek vagyunk, hiszen felnőttünk. Nem tudnak még annyira különbséget tenni köztünk és egy ráncba szaladt arc között, főleg, ha más gyermekek az ő anyukájukat nénizik le.
- Szeretem a kincseket. Bart is egy kincs, ha szabad így mondani.
Nekem a legnagyobb, és hogy érezze, mennyire szeretem - noha tudja ő ezt magától is - megsimogatom a kis karmos mancsait, amire újfent kiadja a kis ciripelős-purrogós hangját, amit annyira szeretek. Néha, mikor szépet álmodik, akkor éjjel is ilyen hangot ad ki, sőt, olyan is volt már, hogy a nyálából apró buborékot fújt. Olyan bájos volt, annyira tökéletes, hogy amíg csak tudtam ébren voltam, hallgattam és néztem őt. Nekem a legcsodálatosabb, az igazi társ. Nem érzem magam egyedül, sosem voltam magányos, és nem is aggódom, hogy valaha át kell ezt élnem.
- Manhattanben. Nem az Upper East Side-on, mielőtt még azt hinnéd. Egy kis eldugott, inkább szegényebb városrészen. Én mindig úgy gondoltam rá, hogy a határán világoknak. Aztán a nagymamám meghalt, a halála előtt pedig kérte, hogy látogassam meg ezt a helyet, mert itt nevelkedett, még mielőtt menekülnie kellett volna. Itt látta utoljára a szüleit. Amikor elég pénzem lett útnak indultam, és most itt vagyok.
A szatyrok füleit a csuklóimra csúsztatom, és zsebre dugom a kezeimet, hogy ne fázzanak. Szeretem ezt a kabátot, a dédnagyapámé volt, ugyan a rávarrt sárgacsillag már kicsit megfakult, ha sál nem takarja, még most is feltűnő, habár azt vettem észre, hogy nem sokan tulajdonítanak neki jelentőséget, ahogy a nyakamba lógó medálnak se.
- Nem tetszik a neve, túl komor és túl új, inkább olyat szeretnék, aminek múltja van, ahol érezhetem a történelmet, nem baj, hogy régi és ódivatú, nekem csak annál jobb.
Nagyon szeretem a történelmi, elfeledett csodákat, az épületeket, melyekbe lépve a múlt elevenedik meg, elrepítve engem sosem látott világokba. Vagy legyen álomszerű, olyan, ami kiszakít újra és újra.
- Az igazság az, hogy a Holdfény tetszik a legjobban. De elkísérlek haza, és akkor végigsétálok még egyszer a Macskabaglyon, hátha az is megfog.
A Mennydörgőt igazából már nagyon régen kizártam, mert nem az én világom. A Macskabagoly is rezgőléces, mert túl zsúfolt. Nehéz eset vagyok tudom, de azt hiszem Bertinek most hazáig jó társaság leszek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Egy pillanatra ráng meg a szemöldököm a megszólításon, de szemtelen vigyorom még azt is elnyomja, így valószínűtlen, hogy meglátja. Bírom, ha valaki kreatív, de ez erről a névről nem mondható el, főleg, hogy hangjából a meglepettség minden színe sugárzik, én meg értetlen állok, mint abban a mugli filmben, a hosszú hajú csávó a kabáttal (igen, John Travolta - a szerk.), tudod. Jó, nem is baj, ha nem tudod, csak akkor egyértelműen béna vagy, de akkor nem megyek bele. Tényleg nem. Eskü, hogy nem. A-a…
Egy ideig csend van, és már éppen az jut eszembe, hogy fogom magam és itt hagyom, hogy akkor kukoljon meg magában, engem meg hagyjon ki belőle, amikor valami történik. Nem külső szemmel látható, de Kiscsibében biztosan valami van, mert láthatóan máshol jár. Elnyílnak ajkaim egymástól, ahogy szólnék, végül mégis csendben maradok, a szemtelen vigyor is visszafogottabb lesz arcomon. Hah, csak nem kukult meg, hát tud beszélni! Ja, és legnagyobb döbbenetemre olyan szavak hagyják el a száját, amik meglepnek.
- Papírlappal is lehet halálos sebet ejteni egy emberen - vonom meg vállamat nemtörődöm stílusban. Hiába rejtenek el mindent előlem, akkor is megoldanám, hogy mindenkinek is az életét megkeserítsem - még ha halálos sérülést - wtf - nem is okozok -, szóval teljesen mindegy. Mosolyom teljesen eltűnik arcomról, ahogy felegyenesedik, mert folytatja a kis monológját, aminek hatására arcomra a szemtelen vigyor helyett kerül fel egy gonoszkásabb, amit én roppant mód élvezek. Na már most, ez a későbbiekben Kiscsibéről nem lesz elmondható, bár… hm, végül is, lehet megkímélem, mert ma egész jó napom van. Kékjeim zizzennek a toll felé, amit megpöcköl, csillogó kékekkel, szinte odaugrok, hogy megkaparinthassam.
- Merlinre, mennyire jó! Sárkányos nincs? Móric imádni fogja! - nem, valószínűleg egyáltalán nem fogja imádni, de attól én még bőszen kutakodok a tollak között. - Naplót vezetsz? - elég kretén kérdés, tekintettel arra, hogy nemrég egy naplót nézett, szóval logikus, hogyha nem vezetne, akkor nem nézett volna új után, nem? Hangom nem árulkodik érdeklődésről, arról sem, hogy megsértődnék, ha nem válaszol, csak… azt sem tudom miért tettem fel igazából magát a kérdést. De mindegy, mert leesik, mit kért tőlem, így elégedetten hümmögve csapom a tinták mellé a sárkányos - mert volt, ihihihihi! - tollat, és fordulok Kiscsibe felé. - Dumálhattok tovább a naplóddal, még pergament kell vennem - aham, melyik fajtából is? Lehet anya ezért ír listát mindig, amikor bevásárolni megy? Nem is olyan rossz gondolat… Anya! Milyen pergamen kell?! Mosolyogva lépek el Kiscsibétől hátrálva, hogy azzal a lendülettel fordítsak neki hátat és induljak a pergamenek felé. A terv az, hogy meglátom a nevét és eszembe jut. Best plan ever.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nem tudom tovább húzni. Töltöttünk órákat, napok és heteket egymás nélkül. Csendbe burkolódzva, a másikra várva. S ez soha nem vezet semmi jóra; valakinek lépni kell. Ugyan nem tettlegesen, de ezt most Elektra megtettem, nekem pedig mondanivalóm van számára, számunkra. Az utcák üresek, a fejem tele gondolattal, és ki-kitekintek a házak felé, amik mellett elsuhanok, ahol már alig égnek a lámpák. Késő van már. Az ajándékozások biztosan megtörténtek a családokon belül, s nem is gondoltam volna, hogy én is kapok egyet. Mert igenis kaptam; egy vallomást rádión keresztül. Romantikus alkat vagyok és mérhetetlenmód értékelem az ilyen gesztusokat, ezért is érte szívemet és lelkemet ennyire mélyen a dalküldés. Kabátom nem téli, sapkát sem húztam. Csak fehérszín pólómat cseréltem egy kivételesen tiszta, sötétkék darabra, hogy arra felkapjam ikonikussá vált bőrdzsekimet és bakancsos lábaimmal a rádió felé vegyem lépteimet. Hajamat hanyagul túrtam össze, arcom kezdetleges szakállba áthajló borostáktól ékes, ajkaim pedig izgatottan pirosodnak ki a menetszélben. Nem is tudom, hogy rekordot futok-e tempómmal, azonban az bizonyos, hogy éjfél előtt néhány másodperccel érem el a helyszínt, hogy az ajtót felszakítva robbanjak az épületbe, s meg sem álljak a jellegzetes üvegablakok előtt. Szívem hatalmasat dobban, és fel-lejáró mellkassal figyelem a bent ülő nőt. Az előző dal már elszállt.
Talán másik szól odabentről, amit nem hallhatok az üveg túloldalán, ezért nagyot nyelve, alsó ajkamat rágcsálva nézem Elektrát. Mi lesz most? Nem tudom. Noha abban biztos vagyok, hogy ebben a pillanatban itt kell lennem. Jobb kezem vaskos ujjait előkapom farmernadrágom zsebéből, és közelebb lépek a „kalitkához”. Annak üvegén terítem szét tenyeremet, és fekete szemeimet le sem veszem a bent ülő nőről. Nem akarok berontani és megzavarni a munkájában, ezért figyelem tisztes távolságból. Mert itt vagyok. És tudom, hogy hol talállak, Elda.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Senkinek nem fogok könyörögni azért, hogy élvezzék a csodálatos társaságomat, ami minden együtt eltöltött pillanattal csak még csodálatosabb lehet. Nem. Nem lehet, hanem lesz. Ezek tények, nem kell ágálni ellene, csak fogadd el. Úgy ni. Látod, nem is volt olyan nehéz. Hol is tarto- ja, igen! Szóval Kiscsibe kérésének eleget téve caplatok a pergamenek felé, hogy a várva várt isteni szikra ott se jöjjön el, pedig én nagyon számítottam rá. Hiába olvasom az elnevezéseket, nem ugrik be melyikből van kevesebb otthon, amiből éppenséggel mostanában a legtöbbet használom, mert szeretem megkönnyíteni az életemet. Szóval a legjobb módot választom arra, hogy rájöjjek.
A tintákat és a világ leghaszno- legsze- legprak-... tehát a Móricnak szánt tollat - ez nagyon nehéz kör volt - a pergamenek melletti polcsor egy üresebb részére rakom, hogy kezeim szabadok lehessenek, mint a madár. Fontos kezemnek szabadsága, mert anélkül nem tudom bevágni a gondolkodós pozíciót, ami valahogy így néz ki: kissé kitolt csípő, jobb kezem ujjai állam alá támasztva, bal kezem derekamra vágva, szemöldököm ráncban, ahogy szuggerálom az elém kitett választékot, és próbálom megváltani nagyon szúrós tekintetemmel a világot, egyelőre brutálisan kevés sikerrel, de ennyi után csak nem adom fel! Nem bizony, úgyhogy kitartóan figyelem a kipakolt mindenséget. A mellettem hirtelen feltűnő mozgásra sem figyelek fel, egészen addig, a mozgás maga meg nem szólal. Gondolom nekem.
Fejemet fordítom Kiscsibe felé, így nyer bizonyosságot, hogy bizony nekem intézte szavait, amikor pár perce még elküldött. Oké, tutira nem komplett, hát úgy jár vissza hozzám, mint egy bumeráng, miután ő küldött el. - Nekem - bólintok egyet, magamhoz képest meglepően kedves hangszínnel válaszolok. - A projekt feladatomhoz kellenek - fűzöm még hozzá a jelentéktelen információt, majd kékjeimet fordítom vissza a pergamenek felé, hogy folytathassam világmegváltásomat. Ha ez így folytatódik, fel kell hívnom Móricot, hogy nézze már meg nekem melyik színű lapból van a legkeve- A SZÍN! Kikerekedett szemeim járnak ide-oda a választékon, amíg meg nem találom azt, ami nekem kell. Szélesen elvigyorodom, Kiscsibe felé fordulok - mivel ő van itt, szóval nincs sok választásom -, hogy megoszthassam vele az egyértelműt. - Megtaláltam! - vigyorgok tovább, majd csillogó kékekkel guggolok le, hogy - akaratom ellenére ugyan - kabátom kicsit Kiscsibe lábaihoz simuljon, amíg én nyammogva gondolkodom el mégis mennyit kellene vennem. Egyáltalán nem sietek, a fejmatekhoz sok idő kell, végül megunom, hogy tettessem, vállat vonva fogok meg annyit, amennyit nem szégyellek, és állok vissza Kiscsibe elé ugyanazzal a vigyorral. Micsoda boldogságot okozhat pár papír!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Az éjfél nem csak a szent nap, de műsora végét is jelenti. A kis késleltetés miatt van pár perce míg elüti azt a bizonyos tizenkettőt a vekker. Lassan csak elhangzik az az utolsó dal, s elhal a búcsúnak szánt néhány szó az éterben. Ennyi volt. Mikorofonja mára elnémul. Nem úgy elméje. Abban egyre komorabb és kétségbeesettebb gondolatok vetnek visszhangos tirádát. Hiábavaló volt lelkének kapuját kitárnia a plénum előtt. Talán nem is hallotta. Ez lehet az oka, igaz? Vagy talán már nem szereti? Egek...Fásultan hajtja le ingatva fejét, s dörzsöli meg szemeit. Ujjbegyeit szinte rájukpréselve nyomorgatja őket, míg már nem is lát másodpercekig. Kisvártatva mély sóhajt hallatva teszi le fülhallgatóját. Csüggedt ugyan, ám elégedett is hiszen azért a műsor rendben lement. Fáradtan mozgatja körbe elgémberedett nyakát, hogy azután székével forduljon meg és a pillanat tört része alatt zúduljon át szívén és arcvonásain  a meglepettség, a vágy, a félelem, s állapodjon meg végül mindkettőn a ragyogó boldogság érzése. Szemvillanásnyi idő alatt zajlik ez le hősnönkben. Ekkor azonnal felpattan, mire ülőalkalmatossága kerekein átszáguld a szűk téren, beleütközve az egyik, lemezekkel teli polcba. Lepottyan rá a lendülettől pár bakelit. Elektra, akár egy hurrikán robban ki a stúdióból. Egyetlen szó nélkül veti szerelme karjába magát, reméli nem löki el őt mágától, s úgy öleli, mintha az élete múlna rajta. Szorítja magához, hogy ujjai fehérednek belé. Arcát kedvese nyakszirtébe fúrva lélegzi be illatát. Remegő ajkán mosoly játszik, s észre sem veszi, hogy szemeiből patakokban hullanak a könnycseppek a kabát gallérjára. Nem tud megszólalni. Annyira döbbent, hogy talán nem is hiszi el, hogy tényleg eljött hozzá. Álomkép volna csupán? Meglehet tovaillan, ha kinyitja a szemét. Ettől retteg, s borzong bele a puszta feltevésbe. Ezért nem mer sem megmozdulni, sem szemeit kinyitni. Levegőt szaggatottan vesz, és még így is érezni, hogy szíve kalapál. Fél, hogy a valóságban elaludt a pultra borulva és az a fájó űr vár csak rá a holnapban, ami ott volt a tegnapban. Eközben odabentről kihallatszik, ahogy a hírblokkot követően felhangzik az előre bekészített éjszakai zenei válogatás legelső száma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Igen, van egy pár állatkám otthon, szóval emiatt is szeretném azt, hogy itt is legyen legalább egy. Egyszerűen imádom őket! - ugribugriztam lelkesen a tanárom előtt, hiszen annyira izgi volt, hogy hamarosan kiválaszthatom a leendő kis kedvenckémet.
- Hárpia? Hű, ez de furi. Apa szokta anyát így hívni, amikor mérges rá. Persze anya nem hallja, mert általában akkor szokott morgolódni, amikor ő nincs jelen - meséltem az otthoni történéseket Belián bácsinak, közben pedig még mindig nem tudtam hova tenni magamban ezt a hárpia dolgot, amit mesélt.
- Tényleg, jut eszembe, hogy is hívják azokat a cuki kis pufók lényeket, akik hasonlítanak a macskákra? Jaj, azok olyan édesek! A bácsi szerint lesz olyan kis pufimufi cukimuki lény a kereskedésben? Ugye lesz? - kérdeztem lelkendezve, miközben a kísérőm kabátjának ujját húzogattam figyelmet kérve magamnak. Na, nem mintha nem figyelt volna rám oda eléggé, de ez valamelyest növelte azt a bizonyos drámai hatást... meg egyébként is túl izgatott voltam ahhoz, hogy képes legyek megmaradni egy helyben.
- Azért kicsit hiányoznak a szüleim, remélem, sok öribarim lesz majd itt... otthon sok barátom van, de ők nincsenek itt - osztottam meg az aggályaimat a tanárommal, miközben betértünk az üzletbe.
- Csókolom! - köszöntem oda nagy hangerővel az eladónak, akit meglepő módon nem láttam sehol... azért az illemet belém nevelték a szüleim, meg biztos, hogy hallotta a köszönésem, lehet, hogy állatokat etet vagy pakolászik valamit. Ki tudja?
- Tyűűűűű! Kezdjük az apróságokkal! - vetettem fel a tanáromnak, akit közben az akvárium közelében véltem felfedezni, ahogyan nagy lelkesedéssel a halakat kémleli. Amilyen gyorsan elillant mellőlem, olyan gyorsan vissza is tért. Elgondolkodtam magamban, hogy nem valami szuperhős-e... láttam a tévében azt a Flash nevű férfit, aki emberfeletti képességgel volt képes mozogni, mint a villám... őt juttatta eszembe Belián bácsi is. Hű, lehet, hogy titokban tényleg szuperhős és másodállásban emberi életeket ment? De izgi!!!
- Jaaajj, egy édes kis hörcsög! Tessék figyelni! Milyen cukin eszi a magot! Awwww, ott meg kerekezik az a kis egérszerűség. Ó, van nyuszi, tengerimalac meg csincsilla is! Annyira édesek! - tapadtam oda a ketrecek elé az állatkákat kémlelve.
- Ó, és ott egy patkány! Ugye nem tetszik félni tőlük? Azt hallottam róluk, hogy nagyon okos állatok! - mutogattam az állatra nagy bőszen, miközben még a látottak hatása alatt álltam. Annyi édes kis élőlény van itt, nehéz lesz a választás. Ráadásul ez még csak ízelítő volt a kínálatból, hiszen rengeteg állat várt még arra, hogy megnézzük őket. Nehéz lesz a választás!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Elmosolyodik az apró lányka lelkesedésén, szeretetén, amit az állatok felé irányít. Olyan dolog ez, amelyet talán tanítani sem kell, mert ott van és létező dolog benne, mégis, amikor kiteljesedik, akkor szinte kész öröm. Persze, nem kötelező ez, nem köteles mindenki kedvelni és tartani bármit, az egyensúly csak akkor jó, ha mindenből akad, mindegyik oldalból.
- Akkor bőven jó lesz, hogy ma szerzünk egyet. Neked is, neki is – bólint, hogy ez mind a kettejüknek igencsak kifizetődő lesz. Akaratlan nevet fel a hasonlatra, amely elhangzik tőle, de saját nyelvére harapva moderálja magát, egy köhintéssel elzárva a dolgot.
- Nem, ez… nem olyan hárpia, hanem madár. De nem szép dolog így hívni őt, sem más lányokat – persze, aztán a vita hevében jön minden, amit nem akarnak, azt is. Szóval, érti ő, de azért adjuk meg a módját a modornak és minden egyébnek.
- Hmm? – pillant lefelé, ahogy megérzi a lágy húzást a karjánál, kabátrészen. – Jaj először is, itt, az iskolán kívül nem kell magázni ám. Se bácsizni, nyugodtan hívj Beliánnak – mosolyog rá, mert először is, most nagyon öregnek és ráncosnak érzi magát hirtelen, de olyannyira, hogy menten ülőhelyet kér, másrészt, tudja, igen, hogy tanár, hogy ott más, de ez a közeg szabad, kötetlen. – Másodszor, cuki, pufók lények… ühm, a puffskein-re gondolsz? – bár az nem macskaszerű, de pufi. Több ötlete is akad, mivel bizonyára, mágikus lények is lesznek itt, nem csak az alapkollekció, ami az állatkereskedéseket jellemzi. Amúgy meg biztos kiderül, ha látja és rá is mutat.
- Persze, hogy lesz. Kicsi idő kell hozzá – bólogat, mert ő nem is akart nyitni, mégis megtette és sokan lettek az életében, még annál is többen, mint amit el tudott valaha képzelni. Köszön ő maga is, ahogy a lányka, ám egyelőre senkit nem lát, így magától navigálva, apró bólintással jelezte – miután megbámulta a macska TV-nek elmenő akváriumot -, hogy akkor arra. A ketrecek felé lépkedve nézelődik, kutatja tekintetével az apró állatok neszelését, akik épp esznek vagy épp csak bámulnak kifelé apró szemeikkel. Ahogy felcsattan a vékonyka hang, úgy fordul arra és követve az ugráló figyelmet, sorban megnézi mindegyik apró lakót.
- Nekem is volt hörcsögöm, gimis koromban. De megharapott és nem mertem nagyon játszani vele. A kis kereke meg nyikorgott és még most is emlékszem, éjjel milyen buli volt hallani – csóválja meg a fejét, hogy megvolt a kötelező ketreces állatka tartása, ami a gyerekek életében amolyan mérföldkő, mert ha azzal elbírnak, jöhet valami nagyobb. Neki végül sosem lett más a ketrecbe, akkoriban nem volt olyan, amilyen most. – Nem félek én semmitől, bár a soklábú bogarakat annyira nem kedvelem. Felőlem minden jöhet, kígyó, béka, egyre megy – legyint, hogy nem fog sikítani, ha olyat lát. – Menjünk tovább, hogy előbb mindent lássunk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Hát izé… Bocsi? – nevet vidáman, hiszen cseppet sem érzi magát felelősnek a kutya elrontásáért. Mármint amúgy valószínűleg nem ő tehet róla, de hát ez már mellékes, hiszen igazából ő is tehetne akár. Bár nem gondolja úgy, hogy olyan csodálatos és ragyogó kisugárzása lenne, ami képes így megragadni az emberek – vagy éppen állatok figyelmét. Általában inkább csak dilisnek nézik, amiért ennyire feltűnően sokat mosolyog, és amiért néha cseppet túl közvetlen. De már megszokta az emberek furcsa-kérdő pillantásait.
- Ajaj, ez most egy fenyegetés? – kapja túldramatizáltam jobbját mellkasához. Ilyen fenyegetéseknek még örül is. De tényleg. Gyerekekkel és állatokkal nála mindent el lehet érni nagyjából, ez a két kategória van, ami totálisan leveszi a lábáról minden helyzetben. Aztán hopp, egy viseltes plüss majom hever először a cipője előtt, mire ezzel egyetemben megkapja a megfelelő instrukciót is. Újra megsimogatja az állatot, miközben tudatja vele, hogy a kis majmócája legalább olyan csodálatos, mint amilyen ő maga. Mert tényleg, egyszerűen csodálatos ez a kutya. Ezért is fogadja el hálás mosollyal a pórázt, hogy onnantól ő vegye kezébe a dolgokat. Bár nem kell nagyon fegyelmezni, Hádész viszonylag szépen sétál mellette.
- Én is nemrég költöztem vissza, kint éltem Angliában néhány évig. És képzeld, én is a Mennydörgőben lakom. Egész pontosan a társaslakásban – mosolyog rá. Milyen kicsi a világ! Bár igazából lehetnének szomszédok is akár. Eddig nem volt ideje átmenni és bemutatkozni, mert munkába állt, és nehezen találta meg egyelőre a három állása közt az összhangot. Bízott benne, hogy ez azért majd idővel alakulni fog, mert igazából egyikről sem szeretett volna lemondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Pontosan! Efelől nem is volt semmiféle kétségem! - feleltem Belián bácsinak nagy vigyorral. Bírtam őt nagyon, hiszen ugyanolyan lelkes és pozitív életszemléletű volt, akárcsak én, pedig ez a nap nem is róla szólt. Mindenesetre tök rendes volt tőle, hogy ilyen lelkesen részt vett az új kis kedvencem kiválasztásában, le a kalap előtte!
- Ó... egy madár? Akkor apu anyut egy madárnak tekinti, amikor mérges rá? - néztem kerek szemekkel a férfira, közben pedig én is elmosolyodtam, mivel megütötte a fülemet a nevetése, amit olyan gyorsan befejezett, ahogyan elkezdte.
- Tyűűűűű. Tényleg? - tátottam el a számat, mikor meghallottam tőle, hogy nem kell ám se bácsiznom, se magáznom... de fura volt számomra ez az új szitu. Nagyon rendes volt tőle, hogy felajánlotta ezt a nemes gesztust, de még szoknom kellett ezt a helyzetet, amibe kissé magam is belekavarodtam.
- Igen! Szóval a szeme meg az orrocskája hasonlít a macskáéhoz, a kis füle meg a tengerimalackához - feleltem a tanáromnak hatalmas lelkesedéssel. Örültem, hogy meg tudtam vele osztani a véleményem ezzel a különleges lénnyel kapcsolatban. Közben eszembe jutott a kis gömböcös mese is, és ez kissé aggodalommal töltött el.
- Anya mesélt nekem egyszer a kis gömböcről, aki az útjába kerülő embereket simán bekapta. Ugye a golymók is hasonlít hozzá a leírás alapján... de ha mondjuk örökbe fogadnék vagy vennék egyet, akkor az engem is megenne? - kérdeztem kissé kétségbeesetten Belián-tól. Idáig egyáltalán nem agyaltam ezen, de most, hogy szóba került ez a dolog, máris működésbe hozta az agytekervényeimet.
- Ó, akkor lehet, hogy később találkozunk vele, amikor felfedezzük a többi állatkát. De csak akkor nézem meg, ha nem veszélyes - lestem a férfira nagy szemekkel, hogy nyomatékosítsam a kételyeimet, hiszen én csupán a jót láttam benne idáig, míg ő rávilágított, hogy nem minden fekete és fehér.
- Annyira cukik a hörcsögök! De amikor kerekeznének éjjel, akkor nem tudnék nyugodtan aludni - így le is tettem róluk, hiába voltak annyira ennivalóan imádnivalóak. Közben elképzeltem magamban, ahogyan a hörcsög megharapta a tanáromat, majd akaratlanul is egy kis kuncogás hagyta el a számat. Vajon mit csinálhatott vele? Az mindenesetre biztató volt, hogy nem félt a felsorolt állatoktól, köztük a patkányoktól sem. Közben tovább haladtunk a nem kicsinek mondható területen, majd a terráriumok közelébe kerültünk.
- Ó, kígyók, békák, kaméleonok, gyíkok! - milyen édesek. Mindegyikük tök cuki volt, egyedül az volt velük a bajom, hogy nem igazán mutattak érdeklődést irányomba, valamint nem voltak túl aktívak. Én pedig eléggé aktív voltam, szóval ez így nem volt túl kellemes érzés.
- Nagyon édesek, de túlságosan inaktívak! - néztem a tanáromra, majd miután végiglestem a terráriumokat, máris a következő helyiségbe vonultam.
- Kutyás vagy macskás tetszik inkább lenni? Ó jaj... vagyis kutyu vagy cicu? - kérdeztem a kísérőmtől, még mindig szoknom kellett, hogy nem kell magáznom, ami elsőre kissé fura volt, de úgy gondoltam, hogy majd idővel természetes lesz számomra a kérése. Nagyon édes kutyusok és cicusok voltak ebben a teremben, mind várva, hogy hamarosan gazdira lelnek, és még hátra volt két terem, amely felfedezésre várt... hát, egyáltalán nem volt könnyű dolgunk, az már biztos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nagyon szeretem, amikor munkám gyümölcse kamatoztatva van. Jelen esetben ez úgy értelmezhető, hogy a memóriám úgy cserben hagyott, mint annak a rendje, de szerencsére brutálisan jó asszociációs képességgel áldott meg az ég - nem -, szóval meglepően hamar jövök rá a turpisságokra, amik nem is azok, csak ismét máshol járt az agyam, amikor elindultam. Na, hogy min, arról fogalmam sincs, de biztos fontos volt, ha azon kattogtam, szóval megbocsátom magamnak, amiért nem éppen az érdemi dolgokra koncentráltam. Plusz ugye, megoldódott a probléma, szóval vigyorogva pillogok fel Kiscsibére egy halom ugyanolyan papírral a kezemben.
- Meg bizony - bólogatok hevesen, kékjeim akaratlan csillannak fel, ahogy végül ismét elé állok. - Ez például... - emelem kicsit feljebb a pakkot, amit a kezemben szorongatok, mintha muszáj lenne. - Sokkal jobb olyan technikáknál, amikor a betűk inkább gömbölydedek, mintsem négyzetesek, könnyebb az elvezetés, érted? - mosolyodom el szélesen, majd kékjeimet vezetem inkább a többi papír felé, hogy lekapjak egy halvány kéket, ami inkább már szürkére hajaz. - Ez pedig sokkal jobb a négyzeteseknek, mert ha jobban megnézed - teszem kicsit közelebb Kiscsibe arcához. - Olyanok rajta a domborulatok, míg a másikon kicsit síkabbak, így elősegítik, hogy az a franc u betű ne úgy nézzen ki, mint egy befejezetlen ól - véletlenül sem tapasztalat. De. Mindegy, engedjük el, mert feltűnt ám, hogy Kiscsibe valahol teljesen máshol jár, amíg én beszélek, szóval a kékes-szürkés lapot visszacsúsztatom a többi tetejére, a saját pakkomat pedig hónom aljába csapom. Hangosat szusszanok, ujjaim szánkáznak szőke tincseim közé, ahogy a tinták felé fordulok, majd azokat is felkapom, mert úgy néz ki, nem azért kérdezte, mert érdekli, hanem mert megleptem, hogy valamit én is tudhatok, nem csak a könyvmoly levitások egyike. Remek, még vicceskedni is ráér, amikor én… mi is vagyok most? Nem tudom, de nem boldog, ez tuti.
- Csak ne vérezz el - vetem oda félvállról morgósan, bármennyire is kedvelem, ha valakinek van önkritikája, és ez tényleg nem is volt rossz poén, de éppen… Merlinre! Meg vagyok sértődve! Igen, ez a jó szó! Sértett vagyok, amiért nem figyelt rám! Sóhajtva fordulok vissza felé, majd pillantok le rá megemelkedett szemöldökkel. - A suliba. A hieroglifákról szól a projektem, és terveim szerint, mivel a négyzeteknek megfelelő lappal felsültem, a gömbölyded segíteni fog - vonom meg vállamat lemondóan, mert nem adok neki sok esélyt, de a remény hal meg utoljára. Akaratlan pillantok végig Kiscsibén mondandóm végeztével. - Te eddig is ilyen alacsony voltál?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Legalább egy kérdésemre kerek, összetett és értelmes választ kaphattam nem túl hosszú ismeretségünk során. Mire végzünk, talán megérem, hogy értelmes gondolkodásomat gátló lányos zavarom elpárologjon.
 Tetszik, ahogy csillan Tökfej szeme, miközben teljesen hétköznapi tárgyakról ilyen elánnal beszél. Bárcsak tudnám mit mire ért ilyen átszellemülten, de ennek hiánya mocorgásra késztet. Az egész olyan, mintha ugyanarra a hullámvasútra fizetnék be, amire korábban már felültem. Most az egyik pillanatban lelkesen beszél, az orrom elé nyomja az üres papírt, amit hiába szuggerálok, nem tudok fókuszálni. Mire beleszoknék a helyzetbe, mintha mindent elvágtak volna. Akárcsak a vízeséskor. Megtörtént, mint egy elfeledett csettintés, ami elnyomottan visszhangzik. Egyik papír itt, másik ott, sóhajtozik nekem, én nyelek egyet, ahogy hajába túr, és egészen más bújik meg a kék tekintet mögött. Meg se szólalok, így fogalmam sincs mit ronthattam el. Nem számítottam a jelenethez hozzácsapott újabb bunkó megnyilvánulására. A mellkasomba szúr ez az érzés és kényelmetlen bizsergés kezd futkosni a bőrömön fejtetőmtől a lábujjamig. Ennek így semmi értelme megint.
Épp rávenném magam a távozásra, de ahogy félbe hagyom léptem akaratlan közelebb kerülök hozzá. Nem fogok menekülni. Akkor Hunornak lenne igaza, én pedig hazuggá válnék. – Ne aggódj magadért Mórocz – biccentem félre a fejem, mint aki a visszatett papírköteget vizsgálgatja – Hamar találnál mást, akinek a vérét szívhatod - ennyit az elejtett megjegyzésekről.
Arrébb lépek, ki tudja miért, tovább kíváncsiskodok, amire őnagysága hajlandó választ adni. Annyit sóhajtozik, mindjárt hívok neki egy gyógyítót. Mondjuk… nem is kérte, hogy állítsak ide mellé interjúztatni, miközben egyértelműen dolga lenne. Mosolyra vont ajkaim lassan elnyílnak, ahogy a szavak kicsusszannak filtertelen számon. – Elég izgalmas – mondom. - Akkor ez az, amikor írás technikákat tanulsz? - nem akarok rosszul fogalmazni. Még a kezemmel is íves mozdulatokat írok le magam előtt, mint aki éppen pálca nélkül varázsol. Légvarázsol... Olyan vajon van? Mint a léggitár... Hmm.
 Szuper, hogy nem adja fel, hanem megpróbál másik utat találni a megoldáshoz és kísérletezik az eszközökkel, ezt viszont egy szikla szélén egyensúlyozva, pálcával a lapockáim közt sem mondtam volna ki hangosan. Nem is tudtam volna, ahogy felfigyelek méregetésére. Remek. Nem vagyok eléggé zavarban, Tökfej! Halkan elnevetem magam, elnyomva vele kínom, és keserűségem. – Aha. Igen. Vagyis, lehet a bakancs miatt még magasabb is vagyok – pillogok le a térdemig érő darabra. – Vagy megtéveszthetett a pipiskedésem, ahogy kapaszkodtam a könyvtári könyvbe - csípőre teszem a kezem. Ugyanis az erőviszonyokat nézve egészen jól álltam vele szemben a sarat. - De emiatt egy percig se becsülj alább. - nézek fel rá nagyjából egy kölyökkutya morcosságával. Ettől biztos nem fordul meg ilyesmi szőke fejében.
- Csak még egy kérdés: szerinted az – bökök a Tökfej testéhez szorított papír kötetre – a festék elvezetését is segíti, vagy csak a tintáét? – járatom az agyam, ahogy puhán a szám belsejébe harapok. Meg fogom találni azt az ajándékot most már, ha törik, ha szakad. Nem terelődik el a figyelmem, csakis az fog hajtani, amiért ide jöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Elgondolkodom, végül bólintok. Igaza van. Seperc alatt megtalálnám a következő alanyomat, akinek névtelenül szívhatnám a vérét, amíg meg nem unom. Természetesen esélytelen, hogy valaha is megunjam saját magam szórakoztatásának ezen formáját, mert túlságosan élvezetes ahhoz. - Ezzel, ha akarnék sem tudnék vitatkozni most - morgom bajszom alatt, hogy gondolataimat szavakba is öntsem gyorsan, mielőtt elszáll a pillanat, és mielőtt a villanykörte felvillanna fejem felett. Megsértődtem. Megsértődtem rá, mert nem figyelt rám, és olyan érzést keltett bennem, mintha a falnak beszéltem volna egész végig, bár lehet a fal előbb reagált volna.
Szemöldökömet ráncolva pillogok le rá. Izgalmas? Mégis mi az izgalmas abban, hogy ahelyett, hogy magával a projekttel foglalkoznék, aminek egyébként vészesen közeledik a határideje, itt állok és beszélgetek, mintha nem lenne jobb dolgom. Apropó… miért is állok itt még mindig? Dumikázok Kiscsibének, mintha nem pár perccel ezelőtt küldött volna el, hogy hagyjam lógva, én pedig úriember módjára megtettem, mentem a saját dolgomra, ő meg ismét itt áll mellettem. Oké, lehet fel kellene adnom a mai napot, és csak bevágódni Rin mellé szenvedni a nap hátralévő részében. - Ja, ööö… - ocsúdok fel, hogy válaszolni is kéne. - Igen. Kalligráfia szakon vagyok a Művészetin, arra kell csinálnom a projektet, csak… napról napra felsülök - nevetek fel hangosan hajamba túrva, mert fogalmam sincs miért toldottam meg plusz információval a mondandómat. Mindegy, csak haladjunk.
Széles vigyorral mérem végig újra és újra, amikor beszélni kezd, nehezen állom meg, hogy az a bizonyos vigyor ne legyen kellemetlenül szemtelen, és valószínűleg nem is sikerül. De megpróbáltam. - Ah, szóval sokat segíthet a bakancs - bólogatok komoly arccal - mivel számat könnyed mozdulattal takarom szabad kezemmel -, hiába árulnak el szemeim. - Nem szeretnélek kiábrándítani, Kiscsibe, de akkor sem mértem fel az erőviszonyokat, ahogy most sem tettem, mert mindketten tudjuk, hogy felesleges - tintákat tartó kezemmel nyúlok a hónom alatt elhelyezkedő pakkhoz, hogy kicsit feljebb tolhassam, amikor elhangzik a kérdés, mellé még mutogatást is kapok. Megszeppenve pillogok a lányra.
- Furcsa kérdéseid vannak - de ez az jelenti, hogy figyelt arra, amit mondtam neki, még ha arca alapján teljesen másik univerzumban is járt. - Konkretizáld, és segítek. Mit szeretnél? - pár infó nem lehet hátrány.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Önként jelentkeztem a feladatra. Nem nagyin dugtam mostanában ki az orromat a Kastélyból. Hol a tanítás, hol a kutatásom, hol a gyógyítói műszakom kötötte le az időmet. Ami meg szabadon maradt azt Lex-el töltöttem és olvasással. Bálinttal továbbra sem tudom hányadán is állunk. Nem találkozunk túl sokat. Jobban mondva szinte semennyit. Valahol úgy vagyok vele, talán így kell lennie. Mindkettőnknek a karrierje a fontosabb. Csak szétforgácsolnánk még jobban magunkat. Ha a romantikára próbálnánk koncentrálni, annak a munkánk és a kutatásaink látnák kárát. Az pedig megengedhetetlen. Így marad a névleges kapcsolat. Ezen gondolkozom ahogy az állomásra igyekszem. Egy év közben érkezett diákért kell kijönnöm az állomásra. Kellemes feladat. Örömmel mondtam azt, hogy én szívesen felkísérem. Kellett a friss levegő, meg a séta sem fog ártani. Megérkezve megállok egy olyan pontján a vasúti megállóhelynek, ahonnan szinte az egész utascsarnokot beláthatom. Krém színű kabátot, fehér sapkát és sálat viselek. Hosszú szőke fürtjeim kilógnak alóla. Lábamon fekete nadrágba bújtatott lábaim ugyanolyan színű bokacsizmában érnek véget és lógnak ki a térd alá érő kabátom alól. Mivel elsőre nem látom nyomát egyetlen feltűnően várakozó diáklánynak sem így pálcámért nyúlok és egy feliratot igézek magam fölé annak a nebulónak a nevével, akiért érkeztem. Ez már jól látható bárhonnan. Remélem ő is észre fogja venni és így gyorsan egymásra találunk, hogy azután elindulhassunk a Tanoda ódon falai közé szép komótosan.