Endre & Áki

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt kellene csinálnom. Mármint nem arra gondolok, hogy a csonttá fagyni a főutca közepén, amennyiben nem mozdulok valamerre, hanem, hogy a csárdába menni. Mármint, az egy rossz hely, nem túl bizalomgerjesztő vendégekkel tele, nem az én helyem. Ebből következik, hogy nem kellett volna, hogy megforduljon a fejemben, hogy odamenjek. De mégis megfordult. Elvégre miért mondom, hogy valahová nem akarok menni, ahol még sosem jártam, mert azt mondtam magamnak, hogy nem akarok oda menni. Néha már magam sem tudok kiigazodni a percenként változó világnézetemen és döntéseimen. Mostanában nagyon elegem van abból, hogy kiszámítható, megfontolt és logikus legyek. Nem is voltam mindig ilyen, csak valahogy az évek során így kellett viselkednem, hiszen prefektus vagyok, példát kéne mutatnom. Csak éppen azt nem tudom már, hogy mi az amit azért csinálok és mondok, mert úgy akarom, és gondolom, és mi az, amit azért, mert azt hiszem, hogy azt kell tennem, mondanom. Frusztráló.
Abban azonban holtbiztos vagyok, hogyha még sokáig tyúklépésben araszolgatok az úton, jégtömbbé fogok fagyni. Talán öltözhettem volna rétegesebben, mint hogy egy vastag leggings, csizma, póló, hosszított kardigán meg persze télikabát van rajtam. Ez az igen elrettentő lehetőség végülis arra ösztönöz, hogy gyorsabban szedjem a lába a csárda felé, ahol remélhetőleg meleg van, vagy ha nem, hát egy vajsör majd átmelegít.
Tehát az egyik oka a kis kiruccanásomnak, az, hogy kirúgjak a hámból, csináljak valami tőlem szokatlant, a másik pedig az, hogy Ákost csekkoljam. A múltkor, talán az egyik edzés után, vagy már nem is emlékszem, mikor, futólag váltottunk pár szót. Ezalatt a rövid csevej alatt, szóba jött valahogy a csárda, meg hogy Ákos lehet, hogy majd lenéz oda a hétvégén, mire én megjegyeztem, hogy talán lemegyek vele. Egyszóval nem volt éppen egy komoly megbeszélés, később sem egyeztettünk, de eljött a hétvége. Én pedig - mint a mellékelt ábra mutatja - tényleg úgy döntöttem, hogy le kéne menni a csárdába. Kerestem is a srácot a navinében, de nem találtam, úgyhogy végül egyedül indultam a csárda felé. Ha esetleg Ákos is ott lenne, nagyon örülnék, ugyanis totál egyedül nem szándékozok sokáig ott maradni.
Kipirosodott arccal lépek be a koszos helyiségbe. Mert ez az első, amit megállapítok róla; a kosz. A második a bűz. Az emberek és maga a helyiség annyira nem köti le a figyelmem. A pulthoz megyek, és veszek egy vajsört, majd a pultot támasztva, az italomat kortyolva kezdem az embereket fürkészni, hátha ismerőst látok. Vagy legalább egy aránylag szimpatikusnak tűnő személyt, akit megközelíthetek, ha a pultnál ülő nehézsúlyú ivóbajnok le akarna szólítani. Szerencsére erre nem kerül sor, mert nagy meglepetésemre meglátom Ákost az egyik asztalnál. Nem is tudom, miért futott át rajtam a meglepetés, őszintén szólva nem hittem, hogy ő tényleg itt múlatná az idejét. Azonnal a fiú felé indulok, és csak menet közben veszem észre, hogy áll az asztalán nekem éppen háttal valaki. Ahogy megkerülök egy másik asztalt, az új szögből már látom a csávó profilját is, és Endrére ismerek benne. Megfordul a fejemben, hogy hátulról ráijesztek vagy valami, de inkább elállok ettől az ötletemtől.
- Sziasztok! - köszönök neki vigyorogva, megállva Endre mellett.

Katniss

Nagyon örülök ennek a találkozásnak, mert Katniss az otthonomra emlékeztet és ha ránézek, akkor újra érezhetem azokat az érzéseket, amik annyi éven át segítettek, fájdalmat okoztak, de mégis leginkább a honvágy kezd eluralkodni felettem. Lehet, hogy most ez úgy hangzik, mintha valami kis gyámoltalan idióta lennék, akinek hiányzik az anyukája, pedig nem így van. Nekem komoly okom van arra, hogy miért szeretném őt inkább magam mellett tudni és ez nem más, mint a féltés. De nem tehetek mást, mit reménykedem, hogy majd egyszer jó lesz mindenkinek. Ezek a dolgok főleg ilyenkor, karácsony előtt jutnak eszembe, mert tudom, hogy nekem soha nem volt még igazi boldog karácsonyom és ez már nagyon rég óta egy mély sebet jelent az életemben.
De most inkább Katnissel kell foglalkoznom és odafigyelni a mondandójára.
-Rendben! Akkor a kisasszonynak egy forrócsoki lesz, nekem pedig...hmm... Egy gyümölcstea most jól esne. Köszönöm! -A pincérsrác türelmesen kivárta a kissé hosszúra sikeredett rendelést, ami nagyon rendes tőle. Csak nehogy elfelejtsek majd borravalót adni neki.
Miután kihozták a rendelést, óvatosan belekortyoltam a teámba.
- Hát ez remek döntés volt! Soha nem ittam még ilyen finom teát! Vagy... lehet, hogy csak a hideg miatt esik jól, fogalmam sincs... -
Nem is értem, hogy minek fárasztom a lányt ilyen jelentéktelen hülyeségekkel, amikor biztos rengeteg mindenről tudnánk beszélni. Igazából jól esik, hogy egy barátommal lehetek, mert így biztonságosabbnak érzem ezt a világot.
- Velem nem sok minden történt, azon kívül, hogy megtudtam, hogy varázsló vagyok. Mondjuk ez azért nem olyan kis semmiség, nem is volt könnyű feldolgozni. De szerencsére kezdem megszokni a helyzetet és a suli is nagyon tetszik! Na de ne csak én beszéljek! Mesélj valamit! -
A kis monológom után kivácsian várom, hogy vajon Katniss mit fog megosztani velem. Régebben sokat beszélgettünk, de nem vagyok biztos benne, hogy ő most is ugyanúgy meg tudna bízni bennem, vagy én benne...

Varga Dávid
-Megtudom érteni, mikor én megtudtam hogy,varázsló vagyok és ide fogok járni....Nagyon meglepődtem,de imádok itt lenni.Bár az elején nagyon féltem, nem igazodtam ki sehol, nem volt egy barátom se és ráadásul a régiek is nagyon hiányoztak, de most már vannak új barátaim és nagyon megszerettem ezt a világot is.Mindenki olyan kedves és segítőkész.A legjobban a sötét varázslatok kivédése  szeretem,de majd szívesen tanulnék vámpírológiát is.Neked melyik óra a kedvenced?Szereted a kvidicset?Én nagyon.Melyik házba vagy?-jajj most már igazán lakatot tehetnék a számra,de olyan jó beszélgetni.Bár úgyis tudja,hogy mennyire bőbeszédű tudok lenni. Miközbne a kviddiccsről kérdezek eszembe jut,milyen jól mutatna a kviddiccs csapatban,mivel régen kifejezetten ügyes volt a sportokban.
-Várod már a karácsonyt? Tényleg és mit hozott a mikulás?-kérdezem. Szeretem a karácsonyt. Olyankor minden díszben van mindenki jobban odafigyel a másikra és ez a szeretet ünnepe, ráadásul egy régibaráttal ez még szebb lesz.Aztán,amikor eljön a nagy nap és kibontod az ajándékokat....és az előtte való várakozás és készülődés...Elég csak rágondolnom és máris érzem az ismerős mézeskalács illatot. Nyam!
-Mit szeretsz a legjobban a karácsonyban?-erről még soha nem beszélgettünk.Valahogy soha nem beszélt a karácsonyról. Általában, amikor erre terelődött a szó inkább témát váltott. Remélem, hogy most nem lesz így és válaszolni fog nekem. Már sokszor gondolkodtam ezen, hogy miért kerüli ezt a témát,de ez is egy olyan kérdés volt a sok közül, amit nem mertem neki föltenni. Újabb kortyot ittam a forró csokimból.
-Tényleg, mikor is tudtad meg hogy varázsló vagy?-össze-vissza kérdezek, de remélem, hogy mindenre válaszol. Annyi mindenre vagyok kiváncsi. Olyan régen láttam..jól esik nézni,ahogy csak ül és issza a teáját. Olyan békés most. Olyan, mint régen....Mindig visszarántanak az emlékek.Született nosztalgiázó vagyok. De, jól esik.Szép emlékeim vannak amikre jó vissza gondolni.Már csak egyet remélek,hoy nem fogom elriasztani a hihetetlen nagy szó és kérdés áradatommal. Hiába, ha egyszer rám jön...nehéz leállni és hagyni a másikat is beszélni,pedig nagyon szeretem hallgatni,ahogy mesél magáról.
-Ha, túl sokat beszélek azért állíts le,jó? Mert akkor lehet hogy itt ülünk még holnap után is!-figyelmeztetem mosolyogva. Hátradőlök a székemen és élvezem, hogy végre ennyi idő után ismét itt van velem....

Endi

- Azt nem is tenném, még a végén elfolyna a sminkem- meresztek rá hatalmas szemeket, de vigyorgok, mintha tök természetes lenne az, hogy nem akarom spontán elküldeni melegebb éghajlatra, ó pedig ez nagyon nincs így, csak mint azt már említettem, ma kivételesen én is felengedek egy kicsit.
- Igen.... talán, mondom TALÁN cseppet túlzásba vittem a dolgokat..., de hát ilyen egy full antiszoc új lány- vonok vállat vigyorogva. Nálam ennyiben nyilvánul meg, hogy igaza. Többet ne is várjon tőle, az még így se menne, és az, hogy bocsánatot kérjek, meg végképp nem, tehát maradjunk csak ennyiben. Soha semmiért nem szokásom bocsánatot kérni, még akkor sem, ha tudom, illene.
- Ez csak kivételes alkalom, ne éld bele magad- most rajtam a sor, hogy komolyan fürkésszem az arcát. Én tudom, hogy holnap már ugyanaz az idegesítő, francia, frigid lány leszek, tehát ezen nincs mit szépíteni. Tulajdonképp nem tudom, mi lesz ezek után, na nem mintha annyira érdekelne is, csak hát.... az ilyesmimnek még nem sok szemtanúja volt, na de ez lényegtelen is, szerintem. A fejem csóválom, a pasik meg a pia, egyáltalán nem jó párosítás, de hát mit lehetne tenni. Viszont az is új, hogy Endre nem veti meg az alkoholt. Ezt nem képzeltem volna róla. Igen, tipikus könyvmolynak tűnt, aki az ilyen helyeknek még csak a közelében se jár, meg meg... jajj amit az eminensek csinálnak. Nekem arról fogalmam sincs, én valamiért sose tartoztam közéjük. Nagybátyám szerint azért, mert lusta vagyok, szerintem meg azért, mert szimplán nem érdekelt senki, igen, nálam ez felettébb gyakori jelenség, nem is értem..
Azért kicsit fura ez a helyzet, nem szoktam én ennyire jól érezni magam, csak úgy. Persze, mikor mondjuk a divathéten voltam, ott baromi jól éreztem magam, de így... hisz nincs is minek örülnöm. Ezt a helyet még mindig melegebb éghajlatra küldeném, nem, sosem fogom titkolni, mennyire nem tetszik.
Felvonom a szemöldököm, ahogy látom, Endre agyába kezd szállni az alkohol, gyanítom, nem sokat szokott inni. Én még mindig a kólám kortyolgatom, nagyon nincs is kedvem róla lemondani. Az addig oké, hogy részeg, valahogy majd csak elboldogulok vele, de ha már én is.... na azt inkább felejtsük is el. A lényeg, nem áll szándékomban azt az énem megmutatni.
- Élvezem én így is....  - pislogok rá hatalmasat, persze vigyorral a számon. Szerintem életemben nem vigyorogtam még annyit, amennyit ma, de hogy őszinte legyek, momentán ez sem érdekel nagyon.
-  Na jó - forgatom meg a szemem, ahogy beadom a derekam, de már jön is a baljós érzés, hogy ennek még rossz vége lesz, nem is kicsit, na de ezzel ráérek később.
- Héy, héy lassíts már. Oké, te tuti nem szoktál inni- nevetek fel, ahogy kis híján rám borul az üveg, ami szerencsére üres. Endre vicces, mikor részeg, ez tény, én viszont.... tényleg jobb lesz, ha józan maradok. És amúgy is, meg nem fosztanám magam attól, hogy ezt valamikor a szeméhez vágjam. Biztos örülni fog neki.

Bonnie

Amint reggel felkelt, és az ablakon kinézve meglátta, hogy esik a hó, rájött, hogy a mai napon változások lesznek. Nagyon nagy változások. Nem tudta miért volt ez az érzése, csupán úgy jött. De jó érzés volt, mivel ennek hatására sokkal felszabadultabbnak és szabadabbnak érezte magát. Szabadságáról néha eszébe jutott az a rossz utazás, de hamar elhessegette a gondolatokat, és tovább tette a dolgát.  Iskolanap van, tehát a tanítás végeztével, és majdnem rögtön azutáni hazaérkezésével megint rátörtek azok a forradalmi gondolatai. A változás...Mi lehet? Ötlete sem volt. Éppen ezért próbált egy kicsikét megnyugodni. Az első gondolata, mint általában szokott lenni, a séta volt. Átöltözött tehát, és el is indult. Szinte teljesen elfelejtett mindent. Csak az járt a fejében, hogy változtatni kell. Nem tudta miben, egészen addig, amíg a Fő utczára nem tévedt. Végigsétált, de csak képletesen, mivel egy helyen megállt. Hát igen, ez is eljött. Megállt egy olyan ajtó előtt, ahol nem gondolta volna, hogy bármikor szánt szándékkal megáll, és talán be is megy. De ez megtörtént, és rá is jött mi lesz az a reform. Tényleg nagy, az igazság kedvéért, de nem érdekelte. Kinyitotta az ajtót, és belépett a Mátra Máguscsárda nevezetű fogadóba. Persze a fogadó nem érdekelte, csakis a kocsma része. Nem foglalkozott vele, hogy kinek mi lesz a véleménye ezután. Ki mit fog gondolni azt látván, hogy egy ilyen lány egy ilyen helyre be mer menni. Elhagyta a külvilágot, és csak magával foglalkozott. Odasétált a pulthoz, és kezdésnek kért egy vajsört, amit aztán egy viszonylag távoli üres asztalhoz vitt, ahol le is telepedett.

Öltözet

Tanár úr

A gyarapodó hó és a közelgő ünnep – és annak hangulata - Endre elméjét is mozgásra bírja, hiába akar, igyekszik erőszakkal a könyvtárban tartani magát, egyszerűen nem tud nyugodni, főleg nem törődni a könyveivel, vagy a tanulással. Teste a könyvtárban melegszik, a múltra emlékező székek egyikén pihen, de lelki szemei előtt csak a korcsolyázók és a forralt bor ringatóznak. Mint az elmúlt napokban, ma is hamar nyújtózkodni kezd és a könyveket becsukva kabátjáért indul hálókörletébe, hogy aztán megnézhesse ma mivel lepi meg kicsiny vendégeit Bogolyfalva. Szeret lejárni a faluba, hiszen az jó kikapcsolódási lehetőségként szolgál az ittenieknek.
Endre itt tartózkodása óta már majdnem az egész falut bejárta, így házait, régebbi-újabb épületeit már  látvány nélkül is színtisztán feltudja idézni. Rajzolni ugyan nem tud, ő megmarad a képzelet végtelen, határtalan berkein belül. Kék sálját gyorsan a nyaka köré csavarja, fázós ujjait pedig fekete kesztyűjének védelmébe rejti. Nem időz sokat a kastély falain belül, gyorsan a növekvő hóban lépdel és viháncoló lányok csapatait hagyja el. Érdekes, hogy ebben az iskolában dupla annyi lány van, amennyivel a fiúk amúgy is elbírnának boldogulni. Endre sietősen vág át közöttük, és hálát ad az atyának, amiért Veronika olyan jó, olyan más, mint ezek a tömegemberek. Endre tiltakozva ráncolja homlokát, húzogatja szemöldökeit, és fújja fel arcát. Egészen másfajta társaságra vágyik. Jó volna találkozni valakivel, akivel nem kell olyan dolgokról beszélgetnie, amikről nem szeretne, aki nyugtatólag hat a navinésre, akit tisztelettel vehet körbe.
A fő utcza hóval borított kövét koptatja, és egy ideig arra gondol, hogy benéz a cukrászdába, titkon meglesi Széles "szívdobogtató" Veronikát, és csak nézi és nézi és nézi a lányt, amíg az be nem zárja a helyiséget. Csöndben fogja bámulni, ahogyan kiszolgálja a párokat, süti a rétest, vagy pálcájával int a mosatlanoknak. Elönti képzeletét az elmúlt napok szépsége, a sok apró emlékkép, amelyek mind hozzájárultak ünnepi érzetéhez, jó kedélyű napjaihoz. Így talán érthető is, hogy észre sem veszi, de csak áll ott a fagyos időben, megdermedt, óvatos mosollyal, és hagyja, hogy hóemberré építse a hulló hópehely-had.

Lotte

Ugrálásra lesz figyelmes maga körül, erre ébred fel. Utálja, ha felébresztik, de Kókuszt nem tudja lelőni. Felkel hozzá, megeteti, majd visszaborul az ágyba. Alig bír felkelni, legszívesebben egész nap feküdne egyedül, és gondolkodna. Mióta tegnap megkapta a levelet még kevesebb kedve van magát mozgósítani. Az évnek ezen időszaka mindig nehezen telik a lányok számára, nem régiben volt a szüleik halálának évfordulója, és most két teljesen különálló helyen vannak. Nem is nagyon van kedve ma az egész tanuláshoz, leszámítva azt a kis időt, amit Yarral tölt csak tanul. Ma ez nem megy, úgy is a hét utolsó tanítási napja.
Szépen csendben, bár nem túl sok figyelemmel, végigüli az óráit, majd egy gyors ruhaváltás után sétára indul a faluba. Nincsen célja, csak megy előre. Nem nagyon van olyan hangulatba, hogy jópofizzon valamelyik új diákkal a kastélyban, így inkább itt lézeng. Nem jellemző rá mióta olyan komolyan veszi a sportot, hogy bármi olyat tenne, ami az elvekkel ellenkezik. De ez a nap más, most nincsenek elvek, nincsen semmi, egy kis mélypont, de majd túl fog lendülni idővel rajta.
Zsebre tett kézzel bandukol végig az utcán, nézelődik a hóesésben. Szereti a telet, de most még erre sem tud koncentrálni. Egyszer csak megpillantja a Csárdát, ahova be nem térne más esetben. Most is elhessegeti a gondolatát is ennek, viszont meglátja amint egy ismerős alak belép. ~Talán Lotte volt az~ Igazából ez egy jó és szükséges indok arra, hogy betérjen. Közelebb lépdel, majd benyit. Biccent egyet a pultosnak, majd Lottét megpillantva rögtön egy belső asztal felé veszi az irányt. Nem ül mosoly az arcán, nem is boldog. Közben kabátját leveti, és a lány felé indulva köszönti őt.
-Szia Lotte! Leülhetek? – Kérdi, majd a lányra nézve nem úgy tűnik, mintha valamit ünnepelne, ő sem.
-Mi a helyzet? Valami baj van? Te is olyan…. -  nem fejezi be a mondatot, úgy gondolja értette Lotte, hogy ezzel arra céloz, hogy Bonnie sem csattan ki a boldogságtól. figyeli a lányt, közben magában pro és kontra érvelést folytat a fogyasztással kapcsolatban.
~Nem lehet, nem fogok lesüllyedni vissza arra a szintre, amit már egyszer elkerültem. Nem lehet, ez nem egy jó indok, de akár erőt gyűjthetek…~


Ruha

Nem különösebben volt oda az ünnepi hangulatért. Jó ideje nem ünnepel semmit, ami nem is csoda, hiszen nem igazán van kivel ünnepelnie. Ettől valószínűleg kérdőn szökne fel sokak szemöldöke, de Eugene helyzetében az ilyesmi természetes. Néha eltűnődik, hogy festene, amint néhány barát vagy családtag társaságában egy jól fűtött nappaliban üldögél egy feldíszített karácsonyfa mellett. A sült pulyka illata és a szeretet elárasztaná az egész házat...nem, soha nem sikerült ilyesmit minden részletében elképzelnie olyan irreális maga a gondolat is.
Mindennek következtében ünnepek idején nem túl gyakran mutatkozik emberek közt. Néha azonban bizonyos dolgok miatt kénytelen ezt mégis megtenni. Ez a mai este is ezen alkalmak közé tartozik. Egészen pontosan egy két éjszakás "kiruccanás" második éjszakája ez, mikor is a vasútállomás felől érkezik. Kezében nem túl nagy, bőr utazótáskát cipel. A sűrűn hulló hó kiül hosszú, fekete kabátjára, melynek szárnyai meg-meglibbennek menet közben. Nyaka köré vörös színű, vastag, kötött sálat tekert, melynek két vége egy-egy méter hosszan lobog mögötte. A sál takarja a száját is. Ez és a fekete szőrmesapka, amit visel, alig láttat valamit arcából.
Léptei nem különösebben sietősek, de még így is céltudatosabbnak tűnik mint bármely más járókelő, mivel nem áll meg bámészkodni egy kirakatnál sem. Nála jobban talán csak az a fiú illik kevésbé az utcaképbe, aki egy helyben áll látszólag minden ok nélkül. Ahogy Eugene közelebb ér hozzá, felismeri, hogy az iskolában tanuló diákok egyike. Valamikor a folyosón látta egyik este futólag. Még távolabbról próbálja követni a fiú tekintetét, de nem jön rá, mi is ragadhatta meg ennyire a diák figyelmét. Egy darabig úgy áll a dologhoz, hogy hagyja, ha révedezzen a fiú, ha ehhez van kedve, így Eugene csendben el akar menni az egy helyben álló mellett, ám mikor odaér hozzá, meggondolja magát. Egy darabig olyasmire összpontosít, amiről a látás nem ad tájékoztatást, majd megszólítja a fiút:
- Jó estét! Nem tudja véletlenül, hol találok egy cukrászdát? Ebben a hidegben jól esne egy forró csokoládé. De nem sűrűn járok errefelé, így nem tudom, hol adják itt a legjobbat.
Ha a fiú fel is ismeri benne a tanárt, Eugene jelenlegi megjelenése elég hűen látszik alátámasztani, hogy nem idevalósi, s bár Bagolykőn tanít, ettől még lehet járatlan Bogolyfalva utcáit illetően.

Tanár úr

Gondolataiba mélyedve hagyja el ezt a világot. A varázslók és pletykáló boszorkányok eltűnnek látóköréből, a havas táj köddé válva foszlik szét, és Endre képtelen megmondani, hogy mégis hova érkezett, hol töltötte el azt a pár percnyi időt, míg egy férfi mély hangja visszarántotta a képzeletéhez képest sivár talajra. Egyetlen ócska pillanatig megzavarodva keresi önnönmagát, majd fejéhez kap, és kesztyűs ujjaival lesimítja hajáról az időközben odatelepedő hópihéket.
- Magának is – mondja a hűvös levegőt kifújva magából, és kezeit összedörzsölve figyeli az idegen szemeit. Mást nem is igazán lát belőle, de abban biztos, hogy találkozott már ezzel a szempárral.
Nem meri megkockáztatni, hogy ebben a világban, hiszen mostanában többet képzelődik, mint amennyi időt a valóságban tölt az élettel foglalatoskodva, de azt nehéz volna elhitetnie magával, hogy képzeletének egyik alakja húzott emberbőrt, és jött el hozzá élő-személyt játszani. Talán a csárdában látta, amikor beugrott pár nappal ezelőtt, és megismerte Ákost, illetve feltűnt Kata is. Vagy talán a másik alkalomkor?... Kizárt dolog, arról az estéről nem tudna feleleveníteni semmit sem Ophelián és az alkoholtartalmú poharakon kívül. Talán egy tanár lehet, ha meg nem, akkor Endrének nincs több tipp a tarsolyában. A temetőben egy lélek sem kóricált, amikor Katával a kísértetházban jártak, és a cukrászdában sem vették észre Veronikával.  Ja, hogy a cukrászda.  Ismét a valótlan világba csöppen, és ez lassan kezd az idegeire menni.  Ritkán volt ennyire kósza lélek, inkább a realitás talaján vetette meg lábait, és a mugli tárgyakat élvezte, de mióta itt van Bagolykőn érdemtelen lenne még csak megpróbálnia is a kutatómunkájához visszaülni. Egyértelmű, hogy nem menne. Elvette az eszét ez a hely – és ez eddig nem mutat túl jó statisztikákat.
- Igen, természetesen – mondja kihűlve, és arra gondol, hogy ha nem zavarná esetleg az idegen férfit, akkor csatlakozna hozzá. Tervei között úgyis Veronika meglesése szerepelt, most pedig az alibi, a legjobb indok is megvilágosodást nyert. – A Czukorvarázs Cukrászda a környék legjobb helye, szerintem.
Heveny bólogatást is mellékül küld szavainak, és önkéntelenül beszél tovább a tanár úrnak, úgyis közbevág majd, ha ez esetleg untatja őt, vagy nincs kedve tinédzserekkel cukrászdába vonulni.
- A hely hangulata a legszomorúbb lelket is felvidítja, és ha dühösen vagy bosszúsan nyitunk be az ajtón, azonnal elszáll a gyorsan támadt harag – részletezi meglátásait, majd jobbját felmutatva, el is indul a cukrászda irányába. – A forró csoki is nagyon finom, na és a muffin, nem is érdemes mesélni róla, azt kötelező megkóstolni.
A sütemény ízét szinte a szájában érzi, és Endre csak későn döbben rá, hogy talán nem kellett volna megnyalnia alsóajkát ebben a hidegben. Gyomra hangos korgásba kezd, így már választása sincs. Készítenie kell zsebében csörgő sarlóit, mert hamarosan falatozni fog.
- A kiszolgálás… nos, precíz, kedves, és szorgalmas – nyel egy nagyot, és mondókáját befejezve a férfi szemeibe néz, remélve, hogy nem unta halálra magát mellette.
Az üzlet elé érve a nagy tömeget is elhagyják, ott már csak a fényes ablakok, szerelmes fiatalok, és jó barátok párosai veszi őket körül.
- Esetleg, ha nem bánja, csatlakoznék – mondja reszketve, a lehelete minden szónál újabb füstjeleket rajzol a hideg levegőbe.

Katkó és Ákos

A kocsma hangulata természetesen olyan, amilyennek lennie kell. A helyiségtől már megszokott a förtelmesnek vélt bűz és a koszos kinézet; ez egy ilyen ellátó helyiségtől alap követelmény. Egy fontos szempont. Ha nem lenne ilyen, már nem is látogatna vissza ide Endre. De az is lehet, hogy a múltkor csak annyira berúgott, hogy most önmagával sztorizgatva, és felelevenítve azt a semmit amire emlékszik, jó érzése támad, és hiába finnyáskodik rajta kívül a többi diák, ő akkor is vigyorog a rá - a kacsintgató pocakos varázslókból, és sherryvel koccintó, erősen festett boszorkányok arckifejezéséből ítélve -  bizonyára emlékező idegenekre, úgynevezett kocsmalakókra, és ivólegényekre. A nőkkel annyira nincsen jóban, azokat elég csak messziről szemügyre venni, és az embernek még a másik nem iránt érzett vágya is elillan.
Ákos érdekesen fura figura az itteni emberek között, valahogy nem túlzottan tűnik idevalónak, főleg ahogyan majd megfullad a vajsörtől, és hevesen mutogat az Endre melletti székre. A negyedéves tűnődve nézi a fiút, és hallgatja nyilvánvaló kitalációját a Turnman leányzóról.
- Szóval Katkónak te lennél a barátja? - kérdezi széles vigyort megeresztve, majd - éppen időben - befut a falra festett személy is. Katát sem látta mostanában, csak még mikor a kísértetházban beszélték ki magukat Iván esküvőjéről, illetőleg számba vették ügyes-bajos dolgaikat. Akkor valahogy elfelejtette mondani a leányzó, hogy kapcsolatban van valakivel, de még azt sem említette, hogy esetleges kiszemeltje akadt.
- Nocsak - mondja oldalra pillantva, és sokat sejtetően kérdőre vonja szemöldökét. - Hájhó, Katkó!
Időközben levetkőzi a meleget adó dzsekijét, és helyet foglalva az alkoholtól, és ki tudja még, hogy mitől ragadó asztalnál elkezdi letekerni nyaka köré vetett sálját.
- Nincs valami mesélni valótok nekem? - kérdezi csillapíthatatlan nevetéskényszerrel, és az fel sem tűnik neki, hogy Ákossal még meg sem ismerkedtek. Végül megrázza magát, és előredőlve az asztalra, kezébe veszi korsóját, hogy megízlelhesse a negédes italt. - Ó!
Kiáltása a koccintás elmaradását jelzi, így habos felső ajkát beszippantva a társaság közepére nyújtja kezét, hogy mindkét háztársa ugyanígy tehessen.
- Koccintsunk a beköszöntő ünnepekre, és a régen látott szeretteinkre! - mondja saját gondolatait, de szívesen veszi, sőt, talán valamennyire el is várja, hogy a többiek is kiegészítsék sajátjaikkal. Náluk ez így volt szokás, bármerre is kezükbe vettek egy kupica vagy egy korsó italt, a jókívánságok és kérések körbementek, mindenki elmondta a saját kis gondolatát, és a koccintás ereje meghozta a siker szerencséjét.

Bonnie

Napját a függetlenség öleli át. Elöször nem tudja milyen formában kellene ezt kinyilvánítania, egészen addig, amíg a Fö utczára nem téved. Pontosabban a Csárda elé. Ott tört rá a megvilágosodás, hogy ha már forradalmár gondolatai vannak, lázadozni is kellene. Nem érdekelte ki mit fog szólni ahhoz, hogy kocsmába jár, csak bement, és remélte, hogy nem az lesz ott az utolsó látogatása. Kért is egy vajsört, és elvonult egy távolabbi asztalhoz. Magányt nem tervezett, de nem akart egy kigyúrt hapekkal sem beszédbe elegyedni. Kellemes meglepetés érte azonban itókája kortyolgatása közben. Ismeröst vélt felfedezni, aki pedig felfedezte öt.
-Szia...Bonnie. Persze, nyugodtan.- mosolyodott el, de az is csak látszatmosoly volt. Mostanában minden csak látszat. Látszat a boldogság, az öröm, minden. Csak éppen a bánat nem. De éppen azért volt ott, hogy ezt elfelejtse.
-Ne is mondd. Elképesztöen sok gond van. De ez most nem fontos. Örüljünk, vagyis próbáljuk meg.--mosolyodik el hosszú ideje elöször igazából. Kortyolt is egyet a vajsörböl, de jó nagyot. Furcsa szituációnak bizonyult újra, de nem annyira, mint az a cica-nyuszi alakítás. Nem baj, majd máskor lesz überelve. Most ez is elég. Úgy is elég sok volt az események sora az elmúlt héten. De, felejteni kell, vagy próbálkozni.
-Nem iszol valamit?- érdeklödik már valamivel felszabadultan. Semmi sem tántoríthatja el a lázadozástól. Igen, gyökeres változások jönnek most. Nem szándékozik még alkoholista állapotokba eljutni, de nem fogja senki megismerni, ha hazamegy. Ha egyáltalán hazamegy. Az biztos, hogy nem mostanában lesz, esetleg ha megnyugodott. Bár akkor sem valószínü, mert fenn áll a veszély, hogy nem lesz ereje visszajönni. Azt pedig nem akarja.  Sok barátja van már itt, és még sok hátralévö éve. Ezen gondolatok közepette várja a lány válaszát. Rajta is látszik, hogy nincsen épp a toppon, de a tapintat az mindenkinek jár, így nem zaklatja kérdéseivel.

Sharlotte

A vasútállomásra érve sok mindenen elgondolkoztam. Hogy miért akarok Verához menni, hogy mit akarok tőle, hogy miért nem bírom ki nélküle. Egy dologra rájöttem. Az érzelmek nagyon undorító dolgok, amiket jobb, ha az ember elkerül, még mielőtt bekebelezi őt ez a háló, ez a szörnyeteg, és nem hagyja elmenekülni. Minél jobban kapálódzik, tiltakozik, próbál szökni, annál szorosabban marcangolja belülről az érzelem gonosz és makacs karma, egészen addig, míg egy tehetetlen, eszeveszett húsdarab nem lesz az emberből. Kezdem érezni magamon a karmokat, amint lágyan simogatnak belülről, édesen hívogatva afelé a jól ismert szenvedés felé. Bizony, huszonhárom év után én is megtapasztalhatom ezt, ami igaz sok idő, mégis várhatott volna még egy darabig.
Aztán észrevettem a lányt, amint a földön, és sokan elmennek mellette, megnézik, de nem segítenek neki. Még jó, hogy én meglehetősen segítőkész vagyok még akkor is, amikor éppen nem vagyok a toppon, így felsegítettem, jobb kezet nyújtottam neki, majd talpra állítottam.
- Menjünk, üljünk le. - fogtam továbbra is a lány kezét, nehogy megint megrezzenjen a lába, és összeessen, majd egy padhoz indultam vele, egyik kezemben a diáklány kezével, másikban a csomagjával. Amint találtam egy üres padot az állomás széle felé, leültettem a lányt, majd leülök mellé, és rászegeztem kék szemeimet..
- Mi lehet olyan szörnyű, hogy térdre kényszerít egy fiatal lányt a vasútállomás közepén? - kezdtem el turkálni a zsebemben, egészen addig, míg meg nem találtam a múltkori csoki maradékát. Még akkor vettem, mikor a tetőn beszélgettünk. Áh, fránya emlékek. Odanyújtottam a lánynak, egy halvány mosollyal. - Egyél belőle, boldogít. - tettem bele az ölébe, majd összekulcsoltam magam előtt a kezeimet, kényelmesen elhelyezkedtem, kezeimet saját combomra helyeztem, és ettől fogva csak néztem magam elé. Közben persze vártam, és figyeltem, ha esetleg a lány válaszolna, kiöntené a lelkét, vagy hasonlók. Nem szeretném, ha az én lelkemen száradna, hogy nem tudta kinek elmondani. Hát itt vagyok, hallgatok.

Katkó és Endre

Borzalmasan alakul eddig az estém. Ráadásul a srác is biztos jókat röhög rajtam, miközben hellyel kínálom fulladozva. Persze ez még nem elég, mondok én magamtól is ökörségeket. Ahogy kell, meg is érkezik Turnman Kati, én meg rákká vörösödök szégyenemben és remélem, nem vesz észre minket.
- Katkó? Jaaa, neeem, csak izé, csak úgy mondtam. – próbálom menteni a menthetetlent, és a pechszéria folytatódik tovább. Katalin idejön hozzánk, és most ugrik be, hogy ezt meg is beszéltük! ~ Idióta vagy Ákos fiam. Ezért ugrott be a neve, teee elfuserált hősszerelmes! Most kéne elmenned, amíg nem késő! ~ Komolyan szédültem, de nem csak a sörtől, hanem Katalintól, aki oda is köszönt nekünk.
- Szia! – tovább vörösödök, ha ez még lehetséges, az új srác pedig még ki is használja ezt. ~ Köszi, rendes vagy, majd küldök neked viszketőátkot ajándékba, díszdobozban! ~ Ráöltöm a virtuális nyelvemet, mert a rendeset nem merem. Tudom, egy hős vagyok…
- Neked? Nem tudom ki vagy. De… csapattársak lettünk, igaz Kati? – kérdezem a barna hajú csinos csajszira nézve, talán mégsem annyira veszett a helyzet. Csak, ahogy a szemeibe néztem, majdnem elolvadtam és elég bárgyú képet is öltöttem fel, szokásom kifejezni az érzéseimet a képemen. Sajnos. Zavartan meredtem gyorsan a korsómra és újra inni kezdtem belőle. ~ Ne mellém ülj le lécci-lécci! Ott van a nagyfiú, úgyis ismered már. Sokkal jobb lenne úgy neked, naaa. ~ Kérlelem Katit magamban, mert ha mellém ül, nem lesz menekülési utam. ~ Hoppá, böffentyűűű. ~ Érkezik lentről az érzés, de gyorsan becsukom a számat. A sör felugrik a torkomon, de elég halkan szerencsére, mert időben csuktam be a számat, viszont felfújódik az arcom, mint egy hörcsögnek. Hirtelen nem is tudom, hogy mihez kezdjek, kis lyukat formázok az ajkaimnál és a lufi, amit én csináltam az arcomból, lassan leereszt. Gyorsan vigyorgok, mintha nem szégyellném, de az arcom színe, még mindig vörös. ~ Remélem azt hiszik, csak leégtem a napon. Persze leégtem… ~ Summázom, majd egy hirtelen ötlettől felpattanok és meginogok.
- Szeretnél leü… persze, hogy szeretnél. Hozok egy széket magamnak, te meg ülj le oda légyszi. – mondom Katinak, majd kérdően nézek rá. Remélem, belemegy és akkor minden szuper, mert az új szék a lehető legközelebb lesz majd a kijárathoz, én pedig azon fogok ülni. ~ Háháhá! De okos vagy Ákos! Tiéd a nap ötlete. ~ Végre valami jó dolog, csak közben a világ lassan forogni kezd, de még nem vészes. Simán elérek majd a székig.

Szendrödy tanár úr

Elképesztö. Mindentöl függetlenül egyetlen egy dologgal foglalkozni, amely mindennél roszabb. De mégis, ez hihetetlen. Egy tragédia, egy áldozat, és valaki, aki emiatt szenved. Késx, ennyi a képlet. Az állomáson összeesve minden lepörög az agyában. Hogy talán jobb lett volna, ha ö van anyja helyében, hogy nem neki kellene haldokolni. De ez van. Változtatni nem lehet. Felejteni kell, az az egyetlen gyógyszer, de most nem lehet. Aztán érzi, hogy valaki fel akarja srgíteni, és miután megköszönte el is indulnak egy pad felé. Már nem érzi a remegést lábaiban, de a tanár segítökészen fogja, hátha megint eldölne. De szerencsére biztonságban leül, és szipog tovább. A sírásroham már elmúlt, most jön a sok gondolat. De azért hallja a felé irányuló szavakat. Fejét annak irányába fordítja és szemeit törölgeti, mikor a másik fél egy darab csokit ad oda neki. Ennie kéne, már 2 napja nem evett. Most ez is elég, úgysem lenne többre képes. Bele is kezd, amíg gondolatait összeszedi, hogy aztán elmondhassa azokat.
-Elöször is köszönöm a segítséget és a csokit.  De kérdésére válaszolva. Kívánom, hogy soha ne tudja meg milyen az, mikor az anyja haldoklik, és maga semmit srm tud tenni ellene. - elmúlt a sírás. Már inkább komoly arccal figyelt a másik félre.  Nem tudta, hogy ezután mi lesz, de nem érdekelte. Szépen lassan azonban a tanáron elmerengve kezdte is elfelejteni a történteket. Arcát tenyereibe temette és gondolkodort. Gondolatai a fitográfiaranár körül forogtak. Hirtelen váltott. Nem is tudta miért. Éppen gyászolnia kellett volna azon rokonát, kiröl azt sem tudta él-e még. De már azzal sem tudott foglalkozni. Csak a tanár. Kinézete, hol látta már, tárgya, milyen ember lehet. Minden eszébe jutott. Totál meghülyült. De nem tudott mit csinálni. Ennyi. Ez van. Ha erre gondol, akkor nem tud másra, mert csak az köti le. Absolute nem értette magát, csak próbálta elfogadni a szituációt. Táskája felé nyúl, nem tudja miért, aztán megint a taneröre pillant. Elmosolyodik, persze nem szándékosan, csak ez történik éppen.
-Maga mi járatban errefelé ilyenkor?- érdeklödik, hogy ne csak róla legyen szó, mert azt valósággal utálja.

Lotte


Ez a másik lehetetlen élethelyzet. Az első ismeretes már a két lány részéről, mikor képesek voltak összehozni azt a cica-nyuszi páros bulit. Képtelenségek tárháza. De ahogy ez az ismeretség indult, ez még hosszú életű lesz és valószínűleg ez nem az utolsó ilyen őrültködés volt részükről. Hozzátéve, hogy még ennek a napnak sincs vége, egyáltalán, igazából még csak most kezdődik el.
Helyet foglal a lánnyal szemben majd a látszatmosolyra egy kissé ráncolni kezdi a homlokát. ekkor kezd bele a lány, akit szépen végighallgat, majd ő is hallatja magát.
-    Dehogy nem fontos! Na mesélj szépen nekem, mi történt? – kezdi teljes őszinteséggel és érdeklődéssel. – Ha megbeszéltük örülhetünk, bár nem mintha én nekem menne.
Mondja majd lehajtja a fejét és fújtat egyet. Nem nagyon tud mit kezdeni magával továbbra se. Még régebben megesett, hogy betért ilyen helyre, sőt, igazából elég sokszor, és mindig megvolt mit fog csinálni, inni utána pedig mi lesz. Most a totális semmi van a fejében, és a józan esze is teljesen felmondta a szolgálatot. Talán lenne olyan ember aki észhez térítené, de az most nincs itt. ezért egészen merésszé kezd válni.
-    Tudod mit? Iszom veled, az mellett könnyebben megy.
Ezt ő maga sem gondolhatta komolyan, belül vívódik és nem is nagyon jut egyről a kettőre. ~Most mit csinálsz? Fejtsd már ki nekem, mert nem értem! Te normális vagy? Végre normálisan élsz, rendes vagy…erre betévedsz, és az első kérdésre már igennel reagálsz.~ A megrovást és beszédet követően egy félmosolyt megejt, majd rendel egy vajsört, amit hamar ki is hoznak neki. Megemeli a poharát koccintásra, majd miután ez megtörtént belekortyol. ~ Ez még segíthet is most, lássuk pozitívan a dolgokat. Egytől még nem lesz gond…~ Gondolatai közben Lottéra tekint majd egy kicsit belendítve a beszélgetést mesélni kezd.
-    Pár hét mióta találkoztunk eltelt, de hogy mennyi minden történhetett veled is addig, ezt a magam életében tapasztalom. Itt csak úgy repül az idő.
Mikor befejezi, megint iszik egy kortyot és az asztalon kezd el kopogtatni finoman, lehet, ha nem lenne itt Lotte, már hátat fordítva kivonult volna, de így mégis máshogy alakul minden. Itt már nincs „muszáj” és nincs „kell”, most lazítani fog és meg fog nyugodni.

Levendulavirágsziromcsücske <3

Endre & Áki

Nem tudom hová tenni az Endre arcára kiülő meglepettséget, de nagyon remélem, hogy hamarosan én is megtudom, mi folyik itt. Endre közben leül az asztalhoz. ~ Milyen udvarias...~ Jegyzem meg egyelőre csak magamban, mert ha józan vagyok és jókedvű, nem szokásom szóvá tenni az ilyen apróságokat, hogy egy fiú nem enged maga elé valahol, vagy történetesen leül az asztalnál egyetlen üres székre.
Endre kérdését hallva értetlenül nézek előbb rá, majd Ákosra siklik a tekintetem. Azt hittem, ő tudni fogja mire akart utalni Endre, mert ott volt a hangjában, hogy valami konkrét dologról beszél. Ákos viszont nagyon szépen kikerüli a választ. De ez a tény számomra eltörpül amellett, amit mondott. Ugyanis Endre eddigi megnyilvánulásaiból egyáltalán nem úgy tűnt, hogy most találkoznak először.
- Ákos, Ő Endre; Endre, Ő Ákos - mutatom be egymásnak a két fiút vigyorogva.
- Igaz, azt már neked is mondtam, hogy kviddicsezek, nem? - fordulok egy pillanatra Endréhez, majd újra Ákosra fókuszálok.
- Le fogjuk nyomni a Főnixeket! Ha olyan formában leszel, mint a múltkori edzésen, egy gólt se fognak dobni! - váltok át lelkesítő üzemmódba, és tartom a jobb tenyerem, hogy lepacsizzak Ákossal. A nagy lelkendezésben pedig valahogy, úgy rákoncentráltam Ákosra, hogy Endre szavai valahol eltűnnek az éterben, vagy inkább mintha száz méterről hallanám őket. Még mindig nem értem miért rákvörös Ákos, de nagyon szeretném tudni. Aztán a srác feláll, de nagyon úgy tűnik, hogy a menés már nem biztos, hogy menne neki. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy a srác valami erősebb piát választott a kelleténél, vagy ami még elég valószínű, hogy nem bírja az alkoholt. Ettől függetlenül nagyon lovagiasan felajánlja, hogy majd ő hoz egy széket magának, én meg csak üljek le. De eszemben sincs hagyni, hogy még a végén Ákos beessen itt valamelyik asztal alá.
- Jaj, hagyjad, megoldom - intem le egy mosollyal. Elég egy fél lépéssel eltávolodnom Ákosék asztalától, hogy a legközelebbi üres széket elérjem, és Ákosé mellé húzzam, mivel az az oldal volt közelebb a szék eredeti helyéhez is. Én is leveszem a kabátomat meg a kabátomat meg a sálam, és leülök a frissen szervált székemre. Mivel Ákos amúgy is fura most nekem, nem fogom a jeleit, hogy ne üljek mellé.
- Jaj, Endre, bocsi, mit mondtál az előbb? - fordulok hozzá a vajsörömet kortyolva, mert még rémlik, hogy valamibe belekezdett, csak nem figyeltünk rá. Választ várva magamban gyorsan megállapítom, hogy mégiscsak jó ötlet volt idejönni.  

A lelkes bandának  

Katkó és Endre

- Endre, oké. Szóval ismeritek egymást. – Ez gyorsan leesett nekem, hiszen, különben nem mutatta volna be Katalin Endrét. Talán még a zöldszemű szörny is megcsillant a szememben, mintha lenne jelentősége, vagy tényleg úgy lenne, mintha járnánk és nekem féltékenységre lenne okom. Jól van, jóképű a srác, de bárkit megkaphat valószínűleg, szóval miért pont „Katkót” ha már így szólította. ~ Amúgy se lenne jövőjük, Kati biztos nem bukik az ilyen jóképű, izmos pasikra. Biztos nem. ~ Végül is ezzel le is zártam rövidre a témát, nyilvánvaló én vagyok a nyerő kettőnk közül, vagyis lennék, ha több lenne a bátorság bennem, mint egy légyben. Újabb vörösödés jönne menetrendszerűen, szerencsére már nincs hova.
- Köszi, de nem voltam olyan jó. van még mit gyakorolni. Meg a szél is fújt, szerencsém volt. – sütöm le a szemeimet, és nem teszem hozzá, hogy néha azt sem tudtam mi lesz, csak szerencsém volt. Volt olyan, hogy el akartam kapni és kicsit túlmentem a labdán, amit a fejem hárított. na, onnan két percig nem láttam, vagy ha igen, akkor kettőt, és akkor mindenki rosszul célzott, vagy fújt a szél és a nagy része mellé ment. De nem baj, majd biztosan védeni is fogok egyszer, ha lesz, aki tanítgat. Mert jó az edzés, meg nagyon jó a repkedés, de stresszhelyzetben bajban vagyok. Mint, ahogy most is kábé, nekem ez stresszhelyzet. A menekülési kísérletemet Katalin megállítja, hamarabb hoz magának egy széket és ül le mellém, mint, ahogy én kimondanám, hogy:
- Igazán hoztam volna neked. De végül is jó így is. Honnan ismeritek egymást? Katit, ha szabad becéznem téged, már láttam máskor is, meg meccseken, de téged sosem. Már ha nem csal a sejtésem és ide jársz te is Endre. – Egyikőjükről a másikukra pillantok, ahogy magyarázok, majd sikeresen kiloccsantok még egy kis sört, pedig a felét már megittam.
- Szívószállal gáz lenne? – kérdezem Endrét, mert Katalinra nem merek pillantani. Érzem a közelségét, és ez megizzaszt, mert lány nem nagyon szokott hozzám ilyen közel kerülni. Egy evaporessel felszippantom a sört, majd olyan gyorsan elteszem a pálcám, amilyen gyorsan elővettem. A baj csak az, hogy kicsit melléteszem a zsebemnek és valami puhába fúródik a hegye. Lepillantok és látom, hogy Kati lábát találtam el és gyorsan elhúzom a pálcát, majd elteszem a helyére, a saját zsebembe.
- Jaj, bocs, nem akartalak szurkálni, csak… begörbült a hegye és azért volt a dolog. Amúgy nem. – hablatyolok össze-vissza, és véletlenül belepillantok a barna szemekbe. ~ Ó, ne, nem akarom. Mi van, ha belém szeret? Majd akkor elveszi az időmet a papírhajó készítéstől? Vagy az a baj, hogy attól félek, hogy gáznak találna, egy ilyen peches srácot? Inkább ez. ~ Sóhajtok, majd újra Endrét nézem. Belekortyolok a sörbe és akkor veszem észre, hogy közben megittam az egészet.
- Várjál csak! Holnap játszunk? – pillantok Katalinra. - Biztos nem a jövő héten? Hú, a nagymamámnak lehet, hogy fáj a lába és nem tudok menni. De azért megpróbálok. – gyorsan kiült rajtam az idegesség, mert csak most váltott kettesbe az agyam és felhívta a figyelmem a beavatási meccsre. Hát, ha ott leégek, végem van. Ma már mindegy, úgy látom, sokkal rosszabb nem lehetek.
- Neked van barátnőd Endre? – terelem gyorsan el magamról a témát, lehet, hogy nem a legjobb pillanatot választottam, a témában pedig egészen biztos vagyok. De ez az ital egész jót tett a bátorságomnak, most legalább már nem félek hülyeséget mondani, pedig eddig ahhoz is bátorság kellett. Hátradőlök és nagyot nyekken a szék, amire én összerezzenek, de nem lett baj, nem törik össze.
- Nyikorog. – Nézek le a szék lábára, de bekerül a mellettem ülő lány hasonló testrésze is a látóterembe. Majd visszatérek inkább Endrére, hátha mondd valamit. Jó lenne, különben tényleg idiótának fognak nézni. Teljes joggal.

Endre

Hallva a fiú szavait elmosolyodik a sál mögött. Derűjének oka az, hogy reklámszövegnek is beillő monológot kap kérdésére válaszként, ami Byron korai időszakában akár a költő tollából is előkerülhetett volna - legalábbis ami a hangulatát illeti.
- Nos rendben, menjünk.
Hangzik az előbbiekhez képest nagyon is prózai válasz, melynek oka kettős. Egyrészt Eugene-t nehéz igazán megindítani, másrészt ha túl lelkesnek bizonyul, feltűnőbb lesz, hogy igazából nem ehet, és nem ihat semmi embernek szánt ételt. Elsődlegesen - illetve, ami azt illeti, kizárólag - más célja van azzal, hogy másodmagával meglátogatja a cukrászdát. Egyelőre azonban hagyja, hogy a fiú, aki a szavaiból ítélve jól ismeri a járást, elvezesse a cukrászdába.
Valószínűleg nem kell túl nagy tömeggel számolniuk sem az odafelé vezető úton, sem odabent. Ha megérkeznek, Eugene engedi, hogy Endre válasszon ülőhelyet, s csak akkor tekeri le a sálat, amit eddig azért viselt, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy a férfinek nem látszik a lehelete a téli hidegben. Eugene nem emlékszik, hogy járt-e valaha is a cukrászdában, így figyelmét leköti a beltér, azonban ennél jobban a felszolgáló személyzet. Egészen pontosan az, hogy egy bizonyos Veronika dolgozik-e éppen?

// folyt. a cukrászdában //

Bonnie

A tények makacs dolgok. Először összehoznak egy nyuszit meg egy cicát, aztán két szomorkás kedvű lányt a kocsmában. Kicsi az esélye ugyan az ilyen dolgoknak, de azon szerencsések közé tartoznak, akikkel megtörtént.
-Hát ha tényleg tudni akarod...-vitte le hangját, és nagy lélegzetet vége a lányra nézett.-Nem tudom említettem-e neked, hogy itt lakik velem Alex a bátyám a faluban. Valami hivatalos ügy miatt azonban haza kellett utaznia. Én ennek először örültem, aztán nagyon nagy kíváncsiságom miatt a múlt hétvégén hazautaztam. Ott olyan dolgokkal szembesültem, amikkel nem akartam, és szerintem ők sem akarták. Anyám rákos....vagyis csak volt. Belehalt, 3 napja kaptam róla hivatalos értesítést. Hazautazni azonban nem merek, mert félek, hogy nem tudnék visszajönni...-fejtette ki a történteket párás szemmel, de Bonnie tekintetét figyelve. Nem volt kíváncsi a reakcióra, most az egyszer nem. Csak jó volt ezt így elmondani valakinek, aki nem vadidegen számára. Jó, így sem annyira ismeri, de legalább ismeri, és ez a lényeg. Aztán kérdést tett fel, amire meg is kapja a választ. Így nem kell egymagában innia. Nem ezt az egyet tervezte, hanem még egy jó párat, de az még csak a kezdet.
-Az idő valóban megy. Elképesztően gyorsan. Csak van amikor ezt jobban lehet érezni, van amikor pedig nem.-megáll, és itt szünetet hagyva újra kortyol egy nagyon a sörből.-És tényleg, hogy-hogy újfent szőkeségnek lehet téged is titulálni?-fogalmazta meg elég kacifántosan kérdését, de biztos volt benne, hogy megérti majd. Jó, ő is hajszínt változtatott, de csak a kevésbé feltűnőség miatt. Most azonban, hogy lázadozni és forradalmárkodni fog életében, lehet, hogy befesteti valami extrémebb színre. Ezen gondolatok közepette húzza le az utolsó maradványokat az italából, és azonnal int is a csaposnak.
-Még egyet.-hangzik el talán kicsit alkoholista megnyilvánulása, de igazán nem érdekelte, hogy ki mit fog szólni viselkedéséhez. Csak élt, és próbált felejteni.

Fiúk

Miután gyorsan bemutattam a fiúkat egymásnak, Ákossal azonnal a kviddicsről kezdek beszélni, mivel jószerével ez az egyetlen közös témánk. Nem tudom, hogy a fiú miért van ilyen zavarban, meg miért ilyen önbizalom hiányos szegény. Nekem is szoktak szerencsétlen pillanataim lenni, ha olyan a társaság, de hát nem hinném, hogy mi Endrével rátettünk volna még egy lapáttal Ákos zavarára. Én biztos nem akartam semmi ilyesmit tenni. A kviddicset sem értem, hogy miért kell kimagyaráznia, ahhoz képest, hogy még nincs valami sok tapasztalata igenis nagyon jól játszott, és különben egész tanulékony. Vagy csak még nem ismerem őt eléggé?
Leülve az asztalhoz, próbáltam utólag helyre hozni, hogy nem figyeltünk Endére, de a fiú leintett. Már eddig is ott motoszkált bennem, hogy ez nem volt szép dolog, de Endre arckifejezését látva aztán legszívesebben elásnám magam. Amúgy sem indult a legeslegjobban az ismertségünk, és hiába, hogy a kísértetházban tett látogatás óta jóban lettünk, azért félek, hogy ez a barátság túl törékeny. Én pedig nem akarok rosszban lenni Endrével. Már épp kezdenék bele, hogy de tényleg ne durcizzon a fiú, és "bocsibocsbocsi", de Ákos közben rákérdez, hogy honnan ismerjük egymást.
- Endre bátyjának az esküvőjén találkoztunk - válaszolok a kérdésére mélyen Endre szemeibe nézek, igyekszem tekintetemmel üzenni, hogy "Bocs, hogy bunkó voltam" és hogy ha egy mód van rá ne vágjon már ilyen fancsali képet. Aztán meghagyom a lehetőséget, hogy ha szeretné, Endre részletezhesse a megismerkedésünk körülményeit. Aztán a vajsörömet iszogatva hallgatom a fiúkat, meg nézem, hogy Ákos kiönt egy adag sört. Még jó, hogy nem hozzám intézi a szívószálas a kérdését, mert is tudom, mit mondtam volna neki. Így csak elkerekedik a szemem a hallottak miatt, amit viszont csak a szemben ülő Endre láthat, és ő sem sokáig, mert igyekszem rendezni a vonásaimat, és kevésbe fennakadni Ákos kérdésén. Ami azért nagy művészet, mert eléggé viccesen fest a lelki szemeim előtt megjelenő kép, amin Ákos szívószállal issza a sört. Tudom, hogy nem szép dolog, hogy lényegében megmosolygom az ötletet, de nem bírok magammal. Remélem Ákos nem veszi észre, vagy ha igen, fel vagyok készülve a mentegetőzésre, hiszen én nem akarok senkit megbántani.
Arra, hogy Ákos miképpen tünteti el a ragacsos folyadékot nem nagyon figyelek, csak az tűnik fel, hogy nem sokkal ez után valami kemény ütközik a combomnak. Felvont szemöldökkel pillantok le, és látom, hogy Ákos bökte nekem a pálcáját. Még jó, hogy a pálca teljesen jó állapotban van, mert egy ilyen felelőtlen böködéssel még akár kárt is tehetett volna bennem. Ákos zavaros magyarázatát vigyorogva hallgatom, ezért nem róhat meg senki, ez a helyzet egyszerűen vicces.
- Igen, holnap - biztosítom Ákost, aki ezek után még magyaráz valamit a nagymamája fájós lábáról. Na ez az a pont, ahol hivatalosan is megállapítom, hogy Ákos kicsit fura. Egyáltalán nincsen vele bajom, csak kicsit fura. Az időközben kiürült söröskorsó oldalán babrálok az ujjammal, csak a csapattársam kérdésére kapom fel a fejem. Kíváncsi vagyok, na. Magamtól pedig sosem szegeztem volna neki ezt a kérdést Endrének. De egy futó pillantás után újra a korsómra nézek. Nem akarok nagyon tolakodó lenni, és végképp nem szeretném, hogy Endre azt higgye, pletykasóvár vagyok, mert tényleg nem vagyok az. Csak egészséges kíváncsiság, meg baráti érdeklődés van bennem.
Ha Endre a pult felé veszi az irányt, még gyorsan megállítom, mielőtt - ha rövid időre is - kettesben hagyna minket Ákossal.
- Endree, ha szépen megkérlek, hozol nekem is forralt bort? - nézek rá csillogó szemekkel, és hajlik a kérésemre, átadok neki pár sarlót. Ha meg nem, akkor elintézem magamnak a dolgot.

Mézescsuprosanédesszívemsarka <3

Ez a nap eddig a pontig a lehető legjobban alakult minden tekintetben. Az együtt töltött idő kellemes volt. Közelebb kerültek egymáshoz és fokozták az eddig is jó összhangot. Az meg már eleve meglepő, hogy ennyire könnyeden sikerült magáról beszélnie Meggienek, hiszen nem nagyon szokott kitárulkozni a családjáról. Testvére pedig megint az a személy, akit addig nem említ, még nem érzi fontosnak a személyt, akivel beszél. De igen is az Yarista. Megkezdődött az a visszafordíthatatlan elvakulási folyamat Bonnieban, ami már mindkettőjük arcára rá van írva.
Felajánlja a segítséget, amit még, ha büszkesége meg makacssága hadakozik is kissé, örömmel tölti el. Ismerteti a szükséges dolgokat róla, majd mikor ezt megbeszélték máris nagy kutakodásba kezdenek. Érdekesen kinéző szituáció lehet ez egy külső szemlélőnek. Utoljára volt talán 6 éves, mikor hasonló szituációba került. Katonásat játszott. Végig járják, négykézláb, a bejárt útvonalat, de sehol semmi, még halvány esélyt se lát a megtalálásra. Kezd egyre jobban letörni, de keres és keres, mert nem adja fel egykönnyen. A Drága feláll, hátha úgy lát valamit, addig ő durcásan morog magában, megint, hogy lehetett ilyen balfék.
Kis idő telik el majd elsőre még csak azt hiszi, odaképzeli, de aztán tényleg megpillantja Yar kezében az ékszert.
-    Igen ez az. – Mondja hatalmas megkönnyebbüléssel, majd felsegítik őt.
Végre visszajön az a mosolyféleség is az arcára, állnak egymással szemben. Ekkor kérdezik a „jutalomról”, ami a helyhez és a helyzethez mérten a lehető legnagyobb. A nyakába borul megköszöni, majd hosszasan megcsókolja.
-    Köszönöm, nagyon-nagyon-nagyon.
Hálálkodik, ezután elengedi Yarit, aki kedvesen elhozza a kabátjaikat. Lassan felöltöznek, majd felkerül a karkötő is a helyére, Bonnie bal csuklójára. Egyetértően bólint, nem akar ma már több mini szívrohamot. HA már ilyen jól alakult minden, nem kellene kísérteni tovább a sorsukat.  Kezüket összefonja, majd elindulnak az ajtó felé.
-    Köszönöm ezt a délutánt neked.
Mondja, majd még egyszer összetapasztja ajkaikat. Kilépnek a cukrászdából és egyenesen a kastélyba indulnak vissza. Út közben még beszélgetnek egy kicsit, de Amanda gondolataiba merül.
~Összegezve a mai napot talán túl jól is alakult. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy minden ennyire simán és gördülékenyen mennyen, arról nem is beszélve, hogy ilyen hamar feloldódjak, jó hatással van rám Ő, teljes mértékben…~

Lottus

Úgy látszik, tényleg ezekre az abszurd helyzetekre van specializálva, vagy ki tudja. Mindenesetre újra és újra történnek ezek a különös összehozhatatlan dolgok. Most is itt ül Lottéval, két szomorú lány, egy kocsma belső sarkában. Nem mindennapi látvány amúgy sem több nő egy kocsmában, mi azért valljuk be, megadjuk a módját. Jelmezben meg nélküle is a dolgoknak.
- Nagyon szeretném tudni mi bánt. – mondja mielőtt a lány belekezdene.
Ledöbbenve hallgatja minden szavát a lánynak, nem igazán akar most itt nagy regényekbe öntve válaszolni, Lotténak mesélte, hogy neki nem élnek már a szülei, teljesen megérti, hogy ide jutott, egy egyszerű gesztust tesz megsimogatja a lány karját, majd együttérzését fejezi ki.
- Részvétem édesanyád miatt.
Mondja ki szomorúan, majd bár annyira nem ismeri még őt, úgy érzi, most barátként a saját problémáját hátrébb tudja szorítani. Hasonló cipőben járnak, mégis Navines lányé a fájóbb most biztosan. Nem merül részletekbe, nem akar kérdezősködni, ez amit elmondott is elég lehetett neki a beszédből egy időre. Megissza a sört, és a lány mondandójára csak bólogatni tud. Teljesen igaza van, mindig is így volt a legrosszabb perceink tartanak a legtovább, az örömünk meg szinte villámsebességgel elillan.
- Teljesen igazad van.
Mondja majd, a lány rátér a hajszínére, ő is észrevette a másik félnél, hogy barna lett, de valahogy nem tűnt jó kezdőtémának az imént.
- Így alakult, néha pár hétre vissza szoktam térni a régi dolgokhoz. És nálad? Látom te is váltottál.
Mondja kedvesen majd egy dicsérő mosolyt küld felé, mert ez is jól áll neki. Ő is szerette a barna fürtjeit, annak idején meg annyi színben pompázott a haja már, hogy a papagájok megirigyelték volna. Mondjuk az ilyen események, mint ami a Nyuszi jelmezes ismerősével is történt, szokták olyan irányba vinni, hogy drasztikus változásokat vigyen végbe életében és külsejében.
- Ha segíthetek bármiben, most, hogy egyedül laksz, szólj bátran!
Mondja, majd elhangzik a „Még egyet!” felkiáltás a lány szájából, minden gátlás és önirányítás nélkül belemegy. A kezét megfogja és visszaemeli az asztalra.
- Majd én.
Rendel még egy kört maguknak, természetesen ő állja, ennyit megtehet, majd figyeli tovább a lányt. ez az este most erről kell hogy szóljon, ha nem is lesz jobb, de legalább felejtik, hogy rossz dolgok is vannak, már amennyire egy ilyet el lehet felejteni akár csak egy kicsit is.
 

Veronika és Tanár úr

A kinti zord időből öröm belépni a finom illatot árasztó cukrászdába, ahol Endre még csak egyszer járt, viszont az az alkalom jelentős emlékeket hagyott maga után.  A szíve mellévert, ahogyan belökte a csilingelő ajtót, és a pulthoz nézve azonnal meglátta izgalmának tárgyát.
- Hát itt vagy - suttogja, szinte csak ajkai formálják a hangokat, szavakat, valószínűleg senki sem hallja meg, főleg nem itt, ahol mindenki párjára, barátjára vagy pletykatársaira figyel. Veronika láttán derűs mosoly kap helyet fiatal, borostás arcán, majd elfordítja fejét a lányról, aki úgy tűnt, nem vette egyelőre észre őket, és a sarokba sétál az idegennel. A sarkok és az eldugottabb helyek mindig is jobban vonzották, szeretett távol lenni a sasként figyelő, és trombitaszóként harsogó szemek- és ajkak kereszttüzétől.
- Parancsoljon, a cukrászda leginkább megfelelő pontja - mutat a sarokra, és levetett kabátját a szék támlájára hajtja, majd sáljával babrálva helyet is foglal. Az idegen ahogy megszabadul arcát és fejét takaró ruhadarabjaitól, azonnal ismerőssé válik a fiatalnak. Tisztelettől eltátott szájjal bámul Carnage úrra, akiről olyan sok pletykát hallott már, de csak egy esti találkozó után ismerte meg  annak nevét. Pislogva nézi a hófehér bőrű fiatalembert, annak sötét tekintetét. A tanár úr visszafogott természete nagy hatással van a tizenhét éves tinédzserre, aki egyelőre nem találja a megfelelő szavakat.
- Araczki Endre a nevem, uram - mondja végül mohón, és egy ideig arról is elfeledkezik, hogy valójában mennyire korgott percekkel ezelőtt a gyomra. Veronika jelenlétének ereje is alábbhagy, ahogy ráismer a vele szemben ülő Eugene Carnage személyére. - Kérem, ne vegye zokon, hogy nem ismertem fel idejében. Csak a... - mutogat saját fejére, közben a férfi szőrmesapkáját keresi szemeivel. Az úr fejfedőjére céloz, ami miatt képtelen volt őt megismerni, és a hozzá méltó tiszteletet megadni neki. - Alig várom, hogy felvehessem az óráját, egyszerűen odavagyok a témáért, na meg azokért, akik ezt az áldás-átkot magukénak tudhatják.
Endre valahol úgy érzi, hogy ő maga is szeretne vámpírrá válni, és ezelőtt sokat álmodozott már arról, hogy talán egyszer őt is eléri ez a kór. Micsoda ember! A professzor által kiváltott izgalmak lassan érvényesülni hagyják Endre hasát is, és ezáltal ismét előtérbe kerül Veronika gondolata.
- Kér valamit tanár úr? - kérdezi a férfin tartva szürke tekintetét, majd ha a válaszig nem ér oda a szorgalmas kiszolgáló egység, akkor Endre fog a pulthoz sétálni, hogy megérdeklődje, miért is nem pihen éppen ezen a napon a szorgalom mintaképe, mint ahogyan kellene, és miért van itt ahelyett, hogy otthon volna.

A másik lehetetlenség

A helyzethez hozzáfüzni semmit sem lehet, csak elfogadni azt. Mivel érdeklödést tapasztal, így elmondja mi történt. Láthatóan megdöbbent a hallgatóság is, aztán részvétet nyilvánít, melyre mosolyogva szólal meg.
-Köszönöm. - lenéz szünetet hagyva, majd mindent tisztázóul tovább beszél. -Azért is jöttem vissza, mert itt talán egyszerübb felejteni.- mondja ki. Aztán kifejtik az idö gyors múlásával kapcsolatos egyetértésüket. Erröl mindkettejüknek eszébe jut említrteni a hajszínváltozást.
-Jól áll neked a szöke. Én még Alex elutazásának napján festettem át. Túl feltünö és lázadozó volt...De szerintem most  kell majd valami sokkal extrémebb. Mondjuk zöld.- neveti el magát rögtön. De igazából. Nem tudta miért, de örült a találkozásnak. Ennek hatására rendelni is akart még sört, de Bonnie nem engedte. Egy pillanattöredékig kérdön nézett rá, aztán elmosolyodott. Hamar meg is érkezett az ital. Elkezdte iszogatni, aztán valamely gondolata megint megszólalásra késztette.
-Nem akarom nagyon boncolgatni a témát, de téged mi akadályoz az örömben?- kérdezte kmég komolyan, de kedves hangon. Nem volt vele tisztában, hogy meddig tud komoly maradni. Ma estére az ajtó elött állva azt tervezte, hogy minimum leissza magát. A többi már a jövö zenéje. Nem sokat gondolkodott, lehúzta azt a korsót is, aztán mint egy rutinosabb egyed, lecsapta az asztalra. Igen, ez hiányzott már neki. Hogy azt kezd az életével, amit akar.
-Te iszol még?- kérdi a lányt, mert rendelni szeretne, de nem tudja, hogy a másik félnek milyen véleménye van effelöl. Igazábólm mindegy is, mert ö biztosan inni fog, de kedvesség még szorult belé.
-Jajj ténuleg, köszi. Ha szükség lesz rád, akkor szólok.- mondta mosolyogva, amit elfelejtett.  Fejében közben elkezdenek érdekesebbnél érdekesebb gondolatok keringeni. Sok furcsa, és lehetetlen gondolat. De olyan nincs. Minden lehetséges, erre ök az élö példák.

Sharlotte Johanson
A tanév kezdete...


Be kellett következnie ennek az időszaknak is- elkezdődött a tanév. Ilyen szörnyű tényt megállapítani is undorító, sebaj, ennek az évnek is egyszer csak vége lesz, bízzunk benne. Chuck sikerrel vette a tavalyi év akadályait: annak ellenére, hogy év közben érkezett, egész jól haladt a többiekkel, átment a vizsgákon. Nem éppen K-val, de nem ez a lényeg. Rátalált a lányra, aki iránt többet érez, mint barátság. Ilyenre eddig gondolni sem mert volna, bekövetkezett nála az az időszak, amikor nem csak úgy van, hanem érez is valami furcsát, valami húsba hasító féltést, esetleg féltékenységet, vagy szerelmet más iránt. Megnyerte a régi iskolájában a bunyó bajnokságot megint, ám idén volt a legnehezebb dolga. A konkurencia elég nagy volt, de a szabálytalanságok ellenére is ráállhatott a dobogó legfelső fokára. A sok program között időt tudott szakítani arra, hogy csináltasson pár tetkót is. Élete első koncertjét is nagy zúzásnak tudhatta be. Nem  voltak kevesen a rendezvényen és örömet tudtak okozni mindenkinek; ennek nagyon örül. Pont jól jött egy kis plusz híresség, amikor plusz tagokat keresnek a bandába. Kellene még egy ritmusgitáros, még egy szólós és még egy énekes; akkor aztán a punk-rockból végre áttörhetnének metálba. Esetleg jöhetne egy album is, de ez már a jövő zenéje...
Egyszóval nagyon összejött neki a nyár minden tekintetben.
Jó ezeket végiggondolva sétálni a játszótér felé. Szeret ott lenni; kikapcsolhatja az agyát és ott nem kell semmire sem gondolnia. Nézheti a madarakat, vagy ha épp olyan napszakban van akkor a naplementét, esetleg a többi kisgyerek önfeledt játékait és ilyenkor mindig belegondol, hogy egész másképp alakult volna az élete, hogyha úgymond "lett volna gyerekszobája". Szerencsére nem volt és hamar felnőtt, megértette, hogy igazából miről szól az élet és hogy mire nem szabad időt pazarolni, esetleg mire kell...
Kis idő múltán eléri a játszóteret és leül szokásos helyére, a kétszemélyes hinta egyik ülésére zsebre tett kézzel -mert kicsit hideg van- és a piercingét piszkálja a nyelvével. Egyszer le ne harapja.
Rossz belegondolni, hogy vége a szünetnek és soká térhet haza... Nem is a honvágy miatt, hanem két legjobb barátja máris hiányzik neki; legalább itt van Loise, aki pótol számára minden szükséget és ez jó. Van egy biztos pont számára itt a suliban, így könnyebb lesz boldogulnia.
Lassan jön a hó és a dermesztő hideg. Szereti a telet, nem túl fázós és szereti nézni, ahogy az emberek szétfagynak mellette; mintha valami vámpír lenne, akire a világ hatásai nem érvényesek és csak kívülről figyelné a többiek problémáit. De ez nem így működik, nem vonhatja ki magát csak úgy a forgalomból, annak súlyos következményei lennének.

Képtelenség társ <3  

Ez a részvétnyilvánítás teljesen kellő és elegendő volt. Többet nem akart, de nem is kell hozzáfűzni. A lány megindokolja miért is van „itt” tulajdonképpen. Megérti, ő is mindig elsőre menekülni próbált az ilyenek elől, mert hogyha el is jutott volna addig, hogy esetleg szembenézzen vele, nem lett volna elég erős hozzá. Most sem a gyengeség vezetett ide sokkal inkább a tudat alattija. Valahogy már késztetése volt rá, hogy valakivel egy jót beszélgessen, de, hogy azt milyen keretek között teszi, már részletkérdés.
Folytatólagosan már a frizuraváltásról beszélnek, miután mondja mi is az oka, majd rákérdez Lotte változására végighallgatja őt. Mosolyog egyet a bókra, majd közben fogyasztani kezdi a második korsót is.
- A zöld még jól is állna, én a  lilát próbáltam, volt sikere annak is. -  nevet fel, bár még mindig nem az a nagyon boldog hangulat uralkodik, de már haladnak a vidámabb lét felé, ha apránként is de legalább haladnak.
Viszont kérdéshez, viszont válasz is társul, még iszik egyet, aztán a korsót letéve összeszedi gondolatait, majd beszélni kezd.
- Igazából ez az időszak mindig nehéz, jönnek az ünnepek meg minden, és nemrég volt a szüleim halálának évfordulója. A testvérem sincs idén velem. Nehéz. Ezért értelek meg annyira. Bár nekem ott van most Yar, de ez így mégis más…
Mondja végig némi fintorral az egész szomorúságát tekintve. Ez egy olyan dolog, amivel az elmúlt 14 évben nem tudott mit kezdeni, de ideje lenne, talán majd mostantól könnyebb lesz. De ez megint egy olyan feltételezés, ami totál értelmét veszti abban a percben, hogy rájuk gondol. Ekkor a gondolataiból a korsó lecsapása ébreszti, vissza a valóságba.
- Tudod mit, rám fér, iszom! – mondja, illedelmesen, majd még egy félmosolyt is küld felé, ledönti azt a kortyot, ami még volt a második körből. Innentől valószínűleg számolni már nem fogja őket.
Közben érkezik egy válasz a felajánlott segítségre, ezen csak mosolyog, majd az újabb körrel koccintanak egyet, és mindketten inni kezdik. Megtalálta a megfelelő társaságot most maga mellé, ez így teljesen megfelel neki. Nincs előítélete, nincs leszúrás. Bárkivel futott volna össze, valószínűleg az első egy kérdőre vonás lett volna, hogy miért van itt, mit keres ő ilyen helyen. A legmókásabb az egész történetben, hogy megint ugyan azzal az emberrel üldögél, akivel az első képtelen helyzetét élte át visszatérése óta. Lesznek itt még meglepik, már látja előre, el is mosolyodik magában, mikor végignéz magukon. Legalább most a ruha normális, ha már ők nem változnak.

Veronika és Endre

Bár az életfunkciókat tekintve indifferens, Eugene-nek jól esik a testét érő meleg, ahogy belépnek a cukrászdába. Amikor elérik az asztalt, leveszi a kabátot, a sapkát valamint a sálat, és elrendezi vagy egy közeli fogason, vagy a széktámlán attól függően, hogy melyik van közelebb. Az utazótáskát az asztal mellé helyezi, majd helyet foglal. Most, hogy nincsenek rajta a téli holmik, látható, hogy fekete öltönyt visel bordó inggel nyakkendő nélkül.
- Igen, valóban megfelelő hely.
Helyesel kissé visszafogottan. Nem kell rákérdeznie, mire is olyan megfelelő ez a hely.
- Örvendek, én...
Már éppen folytatná a bemutatkozással, mikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy a fiú már ismeri.
- Semmi gond, ennyi ruha alatt én sem ismerném meg magamat.
Mosolyodik el Endre szabódását hallva.
- Érdekli a szakterületem? Ezt örömmel hallom.
A hangján azért érződik, hogy ez az öröm csak mérsékelt. Először nem érti, mire gondola a fiú, mikor az "áldás-átkot" említi. Néhány másodperc múltán azonban leesik neki, miről vagy inkább kikről van szó.
- Hát igen, vannak, akik csodálják a vámpírokat. Úgy képzelem olyasmi ez, mint ahogy egy sárkánnyal lehet az ember; messziről tényleg csodálatra méltó, de nem szívesen kerülnék vele testközelbe. Csak remélni tudom, hogy sikerül kissé reálisabb képet kialakítanom a diákjaimban a vámpírokról. Sok jövőbeli...khm...kellemetlenség előzhető meg ezzel.
A saját bőrén is tapasztalt már egyet s mást ezzel kapcsolatban. Óvodai szóhasználattal élve; mindig sírás lett a vége. És nem Eugene hullatta a könnyeket.
- Nos, egy forró csokoládé mindenképpen jól esne.
~ Persze nem meginni. ~
Néha elgondolkodik azon, vajon a dekadencia jele-e, mikor csak azért kér ki egy forró italt, hogy az illatát élvezhesse. Régebben a látszat fenntartása miatt tett hasonlót, egy ideje azonban magának is tetszeleg a képpel, ahogy ül egy cukrászdában, kocsmában vagy étteremben, és élvezi az előtte lévő finomságok illatát. Vagy inkább azt hazudja magának, hogy élvezi? Ki tudná ezt megmondani? Mielőtt kellemetlen vizekre evezne gondolatban, megszakad az eszmefuttatás, ahogy észreveszi egyik diákját a pult mögött. Aligha tudná elfelejteni azt a vizsgadolgozatot, amit a lánytól kapott.
- Nocsak, Széles kisasszony, ha nem tévedek.
Mosolyodik el halványan diszkréten úgy téve, mintha nem venne tudomást az asztaltársában felhorgadó gondolatokról a lány irányában.

Professzor úr és Endre


Ruha: http://pbs.twimg.com/media/A9s28fVCMAAeITU.jpg