38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szendrődy-Nagy Áron összes RPG hozzászólása (8 darab)

Oldalak: [1] Le
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. október 10. 22:27 Ugrás a poszthoz

Verocska

Nem gondoltam volna, hogy már most a falu felé fogok baktatni, de valamiért éreztem, hogy ennek a hírnek a közlése nem várhat. Elvégre is, igen, felvettek! Nem hiába az a sok munka, és fáradtság, pedig voltak olyan pillanatok, ahol majdnem feladtam, ahol inkább úgy döntöttem, mégse. De megérte. Az a sok diák, aki ott nyüzsög, mosolyog, egyszerűen engem is boldoggá tesz. Vannak köztük kivételek, de az én koromban is voltak, mégis felüdülés látni őket. Mintha megint diákként mennék végig a folyosón, élném a mindennapokat, izgulnék, hogy miből nincs kész a házim, vagy melyik órán nincs jó kedvébe a tanár. Ugyan egy kissé más szemszögből látja így az ember, főleg, hogy holnap lesz az első órám, de kibírom, várom már. Igaz, egy kicsit feszültebb vagyok, hiszen nem tudom, mire számíthatok saját magamtól, ami elég nagy probléma, akárhogy is nézem.
A faluba lefelé beugrottam az egyik sarki kisboltba, ahova mindig jártam, és vettem egy tábla csokit Veronikának. Elvégre, ma ünnepelünk, nem igaz? Tovább sétáltam, már több volt, mint félhomály, amikor a cukrászda elé értem, de nem adtam fel, mert eldöntöttem, hogy én most akkor is odamegyek, ha esik, ha fúj, ha szakad, ha nem tudom. Én most elújságolom neki a hírt. A kirakat előtt megálltam, végignéztem rajta, majd semmiféle jel nélkül besétáltam, és elmosolyodtam, ahogy a  gyanútlan lányka háttal álldogált, és nézegette a sütiket. A csokit útközben zsebre tettem, így nem látszott, hogy van nálam plusz dolog, mintha csak én lennék, egy bőrkabátban.
- Egy kávét kérnék, és téged, ha lehet. - mosolyogtam, miközben leültem a pulthoz legközelebbi asztalnál, és onnan is szemügyre vettem a sütiket Megvártam a kávémat, majd amikor Veronika mellém ért, lehúztam a mellettem levő székre. - Beszélnünk kell! - néztem rá csillogó szemekkel, izgatottan, mint ahogy a kisgyerekek szoktak, amikor kapnak egy új játékot, vagy amikor teljesül a vágyuk, és épp egy idegennek, vagy éppenséggel egy barátjuknak mesélik. Sajnálom, hogy ezek a dolgok kimaradtak fiatal koromból, de most mégis van egy barátom, aki ugyan nő, mégis jó, hogy van nekem. Valakivel megtudom beszélni, mi történik, aki nem az apám. Ez azért haladás.
- Ó, ezt neked hoztam. - mosolyogva nyomtam oda neki a csokit, miközben vártam, hogy megkérdezze, vagy kimondja, hogy mi történt. Az sem baj, ha rögtön rájön, és tudja, és mondja, csak kéremkérem. Tudom én, hogy könnyű dolgom lehet vele. Ja, apropó, a kérésemről még nem is tud semmit. Muhaha.
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 2. 21:00 Ugrás a poszthoz

Ophelia


Az ember tragédiáját szorongattam, miközben a plafont tanulmányoztam. Olvastam két sort, de agyam ismét nem oda koncentrált, ahova kellett volna, és csak azt a pici pókot tudtam figyelni, amint közelít az ablak felé, lassan, de biztosan. Örültem a csendnek, napok óta csak csend honolt a szobában, az óráimon kívül nem nagyon mentem sehova, még Veronikával sem találkoztam. Na nem mintha nem lett volna hozzá kedvem, sokkal inkább időm nem volt. Vagy ha volt, mint most is, tudtam, hogy dolgozik a lányka, ott pedig semmiként sem akartam zavaró tényező lenni.
Letettem magam elé, az asztalra a könyvet, tekintve, hogy nem haladtam vele semmit, felálltam, majd egy hatalmas nyújtózkodás mellett a szekrényhez mentem, hogy elővegyek egy pulóvert, illetve az ajtóról leakasszam a kabátomat. Megfogtam a pálcám, zsebrevágtam, hátha kint szükségem lesz rá, és elindultam ki, az épületből. A rét mellett elhaladva már láttam a szökőkút íveit, bár be kell, hogy valljam, nem számítottam arra, hogy ennyire hideg lesz idekint, így zsebre tettem kezeimet, és mentem tovább. A sötét ellenére tudtam, hogy már majdnem ott vagyok, ami eredetileg a célom volt. Néha szeretek kijárni esténként. Azonban kissé meglepődtem, mikor az egyik diákot véltem felfedezni a szökőkút peremén ücsörögni. Nem volt még dolgom takaró után kint mászkálókkal, hiszen ki az az elmebeteg rajtam kívül, aki kijön ide? Hát, úgy néz ki ez a lányka. Mivel még nem láttam ezidáig, feltételeztem, új lehet. Fél év alatt nagyjából sikerült kitapasztalnom, kik járnak ide, de őt még nem láttam. Minden mogorva, és rossz szándékot félretéve, úgy döntöttem előadom magam diáknak. Hiszen simán kinézek végzősnek, neeem? Vagy mestertanoncnak. Ó, megvan. Hetedikes leszek.
- Helló! - odaléptem a lány elé, s ezzel egy időben le is ültem mellé. Nem mondhatnám, hogy meleg volt a kút pereme, de mivel a lustaság nagyúr, így nem foglalkoztam vele. - Mi járatban erre egy ilyen szép lány, ilyen mogorva időben? - néztem magam mellé és próbáltam kivenni az arcát. Nem akartam a szemébe világítani, én is kezdtem már megszokni a sötétet teljes mértékben, így úgy vélem nekem sem tett volna jót, ha elkezdek itt világítani. Amúgy is. A hangulatot mindig is a sötét adja, legyen szó akármilyen beszélgetésről.
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 2. 21:13 Ugrás a poszthoz

Sharlotte


Kaptam egy levelet. Semmi többet, csak egy levelet, így nem meglepő, hogy az utóbbi napokban meglehetősen mogorva voltam. De mindenkivel. Meg is lepődött egy-két diák, hogy büntetést kapott, vagy rászóltam egy olyan hétköznapi dolog miatt, ami miatt amúgy nem szoktam. Durva. Nem vagyok egy érzelmes típus, de ezt nekem is fel kell tudnom dolgozni, és ehhez persze idő kell, mi más? Most pedig rám jött az öt perc. Az egyik pillanatban még a szobámban voltam, a következőben letámadtam az igazgatót, hogy hova ment Veronika, mert nálam hagyta fontosabb iratainak egy részét, amit továbbítanom kell neki - az ember tanul valamit az amerikai filmekből -, majd nagy nehezen kiszedtem belőle, felvettem egy kabátot, eltettem a pénztárcám, és elindultam a vasútállomás felé. Nem levelet akartam neki küldeni, hanem megkeresni. De végül nem mentem sehova. Haladjunk csak sorban. A vasútállomáson a vonatot kerestem épp, ami bevisz először Budapestre, mikor egy kisebb kiabálásra lettem figyelmes. Persze a kíváncsi fajtából származom, így elindultam abba az irányba, ahonnan a hang érkezett. Az emberek, akik erre jártak, átszállóban voltak, vagy épp hazaértek, szinte mind megbámulták a földön zokogó lányt, de senki nem lépett oda hozzá. Én is csak lassan közelítettem, kissé megbillentve fejemet, mikor felismertem benne az egyik szorgos kis diáklányt. Úgymond. Végül sóhajtottam egy nagyot, és odaléptem hozzá, leguggoltam, és barátságos hangot próbáltam megütni.
- Gyere, kelj fel. Segítek. - nyúltam egyik kezéért és a táskájáért, ami szintén a földön hevert. Így elúszott a tervem, hogy Vera után menjek, azt azonban már most tudtam, hogy küldök neki egy levelet. Valahogy ebben a pillanatban fontosabb, hogy neki segítsek. Kiakadás. Hogy én ezt mennyire jól ismerem..
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 8. 20:43 Ugrás a poszthoz

Sharlotte

A vasútállomásra érve sok mindenen elgondolkoztam. Hogy miért akarok Verához menni, hogy mit akarok tőle, hogy miért nem bírom ki nélküle. Egy dologra rájöttem. Az érzelmek nagyon undorító dolgok, amiket jobb, ha az ember elkerül, még mielőtt bekebelezi őt ez a háló, ez a szörnyeteg, és nem hagyja elmenekülni. Minél jobban kapálódzik, tiltakozik, próbál szökni, annál szorosabban marcangolja belülről az érzelem gonosz és makacs karma, egészen addig, míg egy tehetetlen, eszeveszett húsdarab nem lesz az emberből. Kezdem érezni magamon a karmokat, amint lágyan simogatnak belülről, édesen hívogatva afelé a jól ismert szenvedés felé. Bizony, huszonhárom év után én is megtapasztalhatom ezt, ami igaz sok idő, mégis várhatott volna még egy darabig.
Aztán észrevettem a lányt, amint a földön, és sokan elmennek mellette, megnézik, de nem segítenek neki. Még jó, hogy én meglehetősen segítőkész vagyok még akkor is, amikor éppen nem vagyok a toppon, így felsegítettem, jobb kezet nyújtottam neki, majd talpra állítottam.
- Menjünk, üljünk le. - fogtam továbbra is a lány kezét, nehogy megint megrezzenjen a lába, és összeessen, majd egy padhoz indultam vele, egyik kezemben a diáklány kezével, másikban a csomagjával. Amint találtam egy üres padot az állomás széle felé, leültettem a lányt, majd leülök mellé, és rászegeztem kék szemeimet..
- Mi lehet olyan szörnyű, hogy térdre kényszerít egy fiatal lányt a vasútállomás közepén? - kezdtem el turkálni a zsebemben, egészen addig, míg meg nem találtam a múltkori csoki maradékát. Még akkor vettem, mikor a tetőn beszélgettünk. Áh, fránya emlékek. Odanyújtottam a lánynak, egy halvány mosollyal. - Egyél belőle, boldogít. - tettem bele az ölébe, majd összekulcsoltam magam előtt a kezeimet, kényelmesen elhelyezkedtem, kezeimet saját combomra helyeztem, és ettől fogva csak néztem magam elé. Közben persze vártam, és figyeltem, ha esetleg a lány válaszolna, kiöntené a lelkét, vagy hasonlók. Nem szeretném, ha az én lelkemen száradna, hogy nem tudta kinek elmondani. Hát itt vagyok, hallgatok.
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 25. 23:00 Ugrás a poszthoz

Sharlotte

Ahogy ott ültem, és pátyolgattam a lányt, rájöttem valamire. Régebben valahogy mindig csak az éltetett, hogy utáljam a szüleimet. Mindig bebeszéltem magamnak, hogy rosszat akarnak nekem, hogy ellenem vannak, hogy hülyének tartanak, nem normálisnak. Aztán ahogy telt az idő megvilágosodtam. Anyám ugyanolyan hülye, mint volt, de apám ellenben egy kifejezetten normális ember. Sőt. A szüleimmel ápolt rossz kapcsolatom alatt sok mindent megtanultam, amit egy átlag ember nem tudhat, ezért nem nevezhetem magam különlegesnek. Szerencsétlen lány is most egy olyan szakaszon esik át, amin majd egyszer túllép, de most nagyon nehéz. Férfi vagyok, így az istenért sem vallanám be, hogy valaha sírtam, de nem ám, most viszont, hogy itt néztem Sharlotte-t, egyszerűen eszembe jutott a saját múltam. Ami kicsit furcsa, meg durva.
- Én csak.. bonyolult. A te problémád fontosabb. - intem le szinte, na nem azért, amúgy sem mondanám, hogy az egyik diáktársa után rohanok fejvesztve. Na, merthogy ilyen a szerelem. Gyűlölök szerelmes lenni, és ha még csak gondolatban is, rühellem kimondani, hogy részem van ebben az érzésben. Most viszont kezdett azon kattogni mindenem, hogy nem biztos, hogy jó helyen vagyunk a vasútállomás közepén, sokkal inkább elkéne mennünk valahova, ahol ehetünk valamit, mert őszintén szólva nem volt jobb a "na most utána megyek tervem", mint egy öt évesé, ugyanis kajáról nem mondanám, hogy gondoskodtam. Vagy innivalóról. Az részletkérdés, hogy pénz van nálam, és tudok venni Budapesten bármit, de az nem ugyanaz, mintha egy stabil, biztos tervvel indul neki az ember, ruhákkal, meg ilyesmi. Vehetjük úgy is, hogy ez a lányka most itt megmentett egy elég nagy hibától, amit vagy neki személyesen, vagy az égieknek illene megköszönnöm.
- Nincs kedved esetleg átmenni a cukrászdába megenni egy sütit? - álltam fel lassan a padról, megigazgattam elől a nadrágomat, és bal kezemben fogtam a lány cuccát. Ha nemet mond, akkor vagy visszaülök, esetleg felkísérem a kastélyba. Az a baj, hogy eddig sosem kerültem még ilyen helyzetbe, és nem nagyon tudom, mit kéne tennem ilyen helyzetben. Lehet jót tenne neki a suli dili-doki. Én is jártam hozzá, bár akkoriban még más látta el a feladatot. Életem legeslegszarabb féléve volt, s láss csodát, utána minden jóra fordult. Lehet, hogy ez lenne a megoldás? Egy jó kis pszichomókus?
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 27. 01:14 Ugrás a poszthoz

Veronika és Mary

Nem vagyok egy bálozós típus, sőt, sokkal inkább elkerülöm, ha tehetem. Épp ezért voltam így a karácsonyi bállal is, hiszen minek menjek én le oda, a sok szerelmes diák közé, illetve testvérekhez, barátokhoz, hogy mindenkinek boldog karácsonyt kívánjak? Nem utálom ezt az ünnepet, sokkal inkább semleges, mivel gyerekkoromban sem élvezhettem, így a többi embertől eltérően engem nem hatnak meg a fények, az illatok, az ételek, és az ajándékok. Annyi gerinc azért volt bennem, hogy vettem egy apróságot Veronikának, de majd csak később adom oda neki, amikor elérhető lesz. Esetleg leugrom hozzá a faluba Szent este. Majd még kiderül.
Nagy sóhajjal akasztottam le kedvenc öltönyömet a vállfáról, és indultam el a fürdőbe, hogy magamra vehessem. Mikor ez megvolt, bénáztam két percet a nyakkendőmmel, megcsináltam a hajam, cipőbe bújtam és elindultam kifelé. Borotválkozni lusta voltam, pedig már elég erőteljes borostám van, de mivel ez is jól áll, nem foglalkoztat túlzottan. A nagyterem előtt már rengetegen álldogáltak, és kintről is tökéletesen látszott az a tömeg, ami benn fellelhető volt, így egy még nagyobb sóhajjal indultam el befele, hogy megkeressem azt, aki miatt lejöttem. Útközben szereztem egy pohár pezsgőt, és azzal sétáltam beljebb a táncoló tömeg mellet, sasszemekkel keresve páromat. Úgy potom tíz perc keresgélés után rábukkantam a táncparkett széle és közepe közötti részen, amint egy másik lánnyal táncol. Ez mosolyra késztetett, így még néhány percig figyeltem, ahogy élvezik egymás társaságát, végül letettem a pezsgős poharat az egyik asztal szélére, és odaléptem a két lányhoz.
- Szabad elkérnem a Hölgyet egy táncra? - nyúltam kezemmel Veronika felé, kedves mosollyal kérve a számomra idegen lányt. Udvarias voltam, azonban a választ nem is teljesen megvárva húztam magamhoz közelebb, és kezdtem el táncolni.
- Éreztem, hogy itt leszel lent. Boldog Karácsonyt! - mosolyogtam le rá, felvéve a ritmust, bekapcsolódva a tömegbe. Nem szándékozom túl sokáig elrabolni a másik lány társaságából, csak egy, esetleg két tánc erejére, aztán visszakúszom a csigaházamba, és felmenekülök a szobámba. Nehogy még egy táncot végig kelljen szenvednem, mert ezt is csak miatta teszem.
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 29. 21:35 Ugrás a poszthoz

Veronika - zárás

- Tudom, de a kisfiúk olykor szeretnek meglepetésszerűen érkezni. - mosolyogtam le a lányra, tartva az eddigi lépést. Jól esett egy kicsit ilyen gyereknek lenni, megvárni, hogy "megsértődjön", aztán a bálban rátalálni. Szeretek játszadozni vele, piszkálni az idegeit, egy-egy meglepetéssel kiengesztelni. Jó látni a mosolyát, az örömét, amikor velem van. Innen tudom, hogy ő is pontosan úgy érez irántam, ahogy én iránta. Miközben ezt magamban végigfuttattam, fél füllel hallottam Ármin beszólását, amin hümmögtem egyet, de a mosoly nem fagyott le arcomról. Nem akartam most visszavágni, van neki annál jobb dolga is, mint hogy engem szekáljon a hülyeségeivel, ahogy látom éppen egy nővel. Pedig ő sosem volt túl könnyelmű.
- Neked nem a szüleiddel és a családdal kéne lenned Szent este? - tettem fel azt a kérdést, ami szerintem a legfontosabb jelen pillanatban. Van egy olyan érzésem, hogyha a Széles családban teljesen kiderül ez a kis kapcsolat, engem teljesen kifognak utálni a tagjai. Amit persze mindenképpen elszeretnék kerülni, hiszen nincs is rosszabb egy zamatos kis tiltott szerelemnél, ami a szülők hibája. Úgy vélem mindenki ismeri Rómeó és Júlia szörnyű történetét, s annak végkimenetelét, már pedig én nem akarok szó szerint belehalni a szerelembe. Ha pedig velem töltené a karácsonyt a családja helyett, biztos kiszivárogna, hogy együtt voltunk, vagy éppen én leszek a rossz gonosz tanár, aki hajcsárolja a diákjait, jelen helyzetben a tanársegédjét.
Ahogy megkért Veronika, átöleltem, és úgy táncoltam tovább vele a kialakított téren. Nem az erősségem a nyakkendőkötés, az lehet, apám se tudott soha, amit most alkottam, azt pedig az internet segítségével teljesítettem. Pedig esküszöm, próbálkoztam vele, hogy ne látsszon, de ha egyszer van hozzá szeme a kisasszonynak, akkor egy lehetetlen küldetésről beszélünk.
- Egy angyal vagy. - mosolyodtam el kellemesen, mikor is meglepett azzal a hirtelen kis puszival. Egy pillanatra meghökkenten néztem le a barnaságra, miközben épp azt kérdezte meg, mit szólok a kapcsolat publikálásához. Pár pillanatig nem tudtam, mit reagáljak, végül szélesen elmosolyodtam, és röviden megcsókoltam. - Remélem ez válasz a kérdésedre. Gyere, mutatok valamit. - abbahagytam a táncot, kisétáltam a parkett szélére, és a kezét fogva indultam el vele ki a teremből.
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2013. február 5. 23:08 Ugrás a poszthoz

Seren

Nem tudom, honnan jött az igazgató úrnak az ötlet, mi alapján nekem, és Keith professzornak - én még ezen a néven ismerem iskolás éveinkből - meg kell oldanunk egy projektet, amely a diákok mindennapi viselkedésével, illetve életcéljuk elképzelésével foglalkozik. Mindez szép, és jó, ezen felül pedig jó nagy téma, amit nem könnyű kidolgozni. Ha jól értettem azért nekünk kell megcsinálni, mert én egyrészt közel állok a gyerekekhez, kisebbekkel is könnyen kijövök, sokat csevegek diákokkal, Seren pedig szimplán ért a dolgokhoz, ami úgy általánosságban igaz. Többnyire csak jó teljesítményt láttam eddig tőle, diákkéntis meglehetősen tanult volt, így nem bántam, hogy mellette kell dolgoznom.
Egy A3-as papírköteget cipelve magammal, amin mindenféle grafikonok, meg vélemények szerepeltek, léptem be a tanári szobába, ahol elsétáltam a legnagyobb asztalig, amit találtam, ledobtam rá a tekercset, ami abból a rengeteg papírból állt, majd elővettem egy tollat, leültem, keresztbe tettem lábaimat, amolyan férfiasan, és várni kezdtem munkatársam. Időközben a tollammal bohóckodtam, és figyeltem az ajtót, hátha akár csak egy ismerős kolléga is arra jár, de nem hogy ismerős, kolléga sem lépett be az ajtón. Diák se. Senki. A fene sem gondolta, hogy ennyire kihalt lesz kora délután is ez a hely. Lehet, hogy legbelül, mélyen Veronika megérkezésére számítottam. A múltkor szakítás, és újra összejövés elég mélyen érintett, azóta ennem van egy kisebb fajta szorongás, hogy ez ismét megtörténhet velem, persze próbálok tenni ellene, hiszen az amiatt volt, mert mindketten elfoglaltak voltunk, de nem mondom az a két év - igazából két nap, de esküszöm soknak tűnt! - volt életem leghosszabb időszaka. Nem sírtam, vagy hisztiztem, azt ráhagytam a lá a falhoz csaptam egy füzetet. Én így vezetem le az idegességet, hát, mindenki máshogy csinálja. Lényeg, a lényeg, már minden rendben van, nem is éri meg ezen morfondírozni, így ismét a kezemben tartott tollra fordítottam figyelmem, mintha az olyan érdekes lenne,hogy forgatom az ujjaim között, mint a mazsorettesek a pálcát, komolyan, profi lettem ezalatt a néhány perc alatt. Majd elmegyek világbajnoknak. Vagy nem.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szendrődy-Nagy Áron összes RPG hozzászólása (8 darab)

Oldalak: [1] Fel