Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Gondolataimba merülve bámulom a kviddicspályát, lábam szüntelen mozog. Egyébként kellemes idő van. Meg minden. Kár, hogy erre most nem tudok figyelni, ahogy a lépcsőket kettesével szedő lányt sem veszem észre, csak mikor hirtelen leül mellém és megszólal. Ijedtemben ugrok egyet a padon, aztán azzal a lendülettel rögtön a nyakába vetem magam. Elmotyogok a hajába egy köszönést és addig szorongatom, amíg csak engedi. Nem akarok átlépni a kínosan hosszú ölelés szakaszba, de nagyon hiányzott és ezt valahogy a tudtára kell adnom. Végül elhúzódok tőle és már rázom is a fejem, pedig mindketten tudjuk, hogy egy hazugságot akarok épp előadni.
- Nem izgulok – válaszolok halkan a kérdésére, ujjait megszorítom, ahogy felállok a padról. Nem szeretnék neki csalódást okozni, illetve már elvállaltam ezt az egész sport dolgot, innen most visszatáncolni nem lenne szép dolog. Még akkor sem, ha amúgy alig tudok valamit a játékról és jól láthatóan félek a labdákkal való repülés gondolatától is.
- Bízom benned – suttogom lehajtott fejjel, holott ez csak egy újabb hazugság. Szeretem Masát, a gyerekkorom jelentős részét vele töltöttem, nagyon közel állok hozzá, de amikor legutóbb valaki megígért nekem valamit, soha többé nem jött haza. Benne is bíztam.
Hagyom, hogy Masa levezessen a páholyról valahova, a pályára vagy a szertárba, nekem mindegy, némán követem unokatestvérem. Kénytelen vagyok iskolai seprűt használni, mert a csatlakozás ötlete olyan hirtelen jött, hogy nem volt időm valakitől kérni vagy venni egyet. Annyit viszont tudok, hogy az iskolában vannak kifejezetten erre használhatók, így valószínűleg arra vesszük az irányt. Egyik kezemmel Masáét szorongatom, másikkal a saját pólóm alját nyújtom ki séta közben és próbálom leküzdeni az idegességem.
- Elmagyarázol mindent, ugye? Nagyon régen ültem seprűn – motyogom neki útközben, de nem nézek rá. - Nem féltek ott fent? – Nem is a magassággal van a gondom, sokkal inkább a több kilós gurkókkal, amit bármelyik percben rád üthet valamelyik játékos, az elől meg lehet aztán menekülni. Talán valami bomba biztos menekülést kellene megtanítania először, lehet attól nyugodtabban lépnék majd esetleg pályára élesben… A távoli jövőben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Balatonfüred, augusztus 18 |éjjel a szobánkban |o

  
 pj

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ahogy kimondom, hogy egy mesekönyvben vagyunk, átjár a jeges rémület. Kívülről könnyen maradok nyugodt, de odabent! Egyáltalán nem. Nekem jövőhéten kviddics meccsem lesz, és Eszter lenyakaz, ha nem megyek. Istenem, ki kell jutnunk innen. Oké. Egy aprócska pánikroham, semmi vészes, tudom kezelni a csődjeimet. Viszont a mesekönyv és a tény, hogy Sára egyetért velem, rossz, nagyon rossz.
- Reménykedjünk.
Ajajaj, igen. Reménykedjünk. Nem mintha most minden olyan felhőtlen lenne odakint, de szeretném hinni, hogy még van lehetőségem felhőtlenné, vagy legalábbis ahhoz hasonlóvá tenni, mert nem akarom, hogy ne legyen esélyem. És ha kell, akkor, bár távol áll tőlem, de én magam égetem el a mesekönyvet, olyan szinten, hogy soha többet senki se férhessen hozzá. Eszter tényleg meg fog ölni, ha nem leszek ott azon a kviddicsmeccsen.
- Az ég is feketéllik...
Gondolkodás közben átnyújtom a telefont Sárának, hogy nézze meg, tud-e valamit kezdeni vele, túl azon, hogy mindenki megtudhatta mikor született Vajda Ricsi, vagy éppen nézheti a mosolygós fejét, ami a háttérképemről köszön vissza. Amíg Sára alkot, én a fiúkra nézek.
- Az a baj, hogy ez a mese nem létezik. Ez nem mugli mese és nem is mágikus. Ez valami, amit a mesekönyv éppen most ír, vagyis, minden tettünk hatással van a végkimenet alakulására.
Lenne inkább a Piroska és a Farkas, de tényleg, azzal sokkal, de sokkal messzebbre mennénk. Nem hiszem el, hogy egy olyan mesébe ragadtunk, amit még senki sem írt meg. Így sokkal kockázatosabb benne lenni. A számat elhúzom arra, hogy nincs jel, mert akkor legalább valakit felhívhattunk volna, de nem. Visszavéve Elijah-ra pillantok, és bólintok párat.
- A faluban van egy bolt, ahol megcsinálják. Elmegyek veled szívesen oda.
Ha ugyebár erre még lesz lehetőségünk, de nem lenne szabad ennyire negatívnak lennem. Vegyük úgy, hogy végigvisszük, és minden tökéletes lesz. Viszont a kérdésére csak megvonom a vállam, mert nem tudom a választ. Azt tudom, hogy a sérülések megjelennek, de azt nem, hogy más is. De mindenképpen meg kellene próbálni.
- Van valakinél íróeszköz?
Mert hát az nem lenne egy utolsó szempont, hogy tudjunk mivel dolgozni. Ha kell, akkor viszont képes vagyok arra, hogy belekarcoljam az alkarunkba ezt a feliratot, csak nem szeretnék idáig eljutni. A bokor továbbra is zavar, de mielőtt ezt a gondolatot kifejezésre juttathatnám, a csapat az indulás mellett dönt, és én is egyetértek ezzel, jó lenne inkább olyan terepen lenni, ahol mindent jól beláthatunk. Így hát Péter vezetésével megindulok én is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem értek túl sok dologhoz. Nem vagyok jó sportoló, a tanulmányaim is éppen hogy elérik a megfelelő szintet és a szociális dolgoknak sem vagyok a csúcsán. Akkor mégis miben vagyok más? Good question, my dear friend. Egy ’80-as éveket idéző kocka vagyok, aki nem mellesleg kiemelkedően jól énekel. Jól alkalmazkodok, és gyorsan felismerem, hogy hol a helyem. Jelenleg ennyit tudnék felhozni, mert az esetek többségében creepy, használhatatlan és égő vagyok. Egy tinédzser fiú vagyok, aki be szeretne illeszkedni a kis társadalomba, ahová keveredett.
„Nyugi bajnok, nyugi. Szusszanj” Hallom a srác szavait, amire tényleg varázsütés szerűen megnyugszok. Érdekes érzés, de ez a kellemes hangszíntől lehet, ami az egyelőre ismeretlen fiúhoz tartozik. Érzem a hangján, hogy nem akar ártani nekem. Anyukám azt mondja, hogy mindenkitől tartani kell, mert ha egy idősebb hozzád szól, az nem jelent jót. Mi dolga lenne velem? Szerintem ebben nincsen igaza Anyunak. Bárki lehet bárki és mindenki beszélhet mindenkivel. Nincsenek határok. Én szeretem a határokat.
Hallom, hogy a másik beszél, de egyelőre nem sokat fogok fel belőle, mert érzem, ahogyan a tarkómon felkúszik a zavarodottság érzése. Akár egy szűzlány. Lesütött szemmel állok egészen addig, amíg elő nem hozza belőlem a férfit egy pár szavával.
- Akkor nem szedted fel a csajt? – szökik ki belőlem a kérdés. A lényeg megmaradt ismét. Mivel éppen most vagyok abban a korszakban, hogy igencsak elkezdtek érdekelni a lányok, azért minden ilyen témát megragadok. – Hogyhogy? – kérdezek vissza arra utalva, hogy az énekkar az utolsó hely, ahol lehet lányokat felszedni. – A lányok nem szeretnek énekelni? – hangom ártatlan és értetlen. Nagyon gyerek vagyok, te jó Merlin!
Amikor a víz visszautasításába kezd, akkor egy „most komolyan?” nézéssel ajándékozom meg. Nem azért, mert sz*rul néz ki, csak a futófelszerelésből gondolva. Illetve látom, hogy nincsen nála folyadék. Tök figyelmes vagyok. És nem is indulok el ilyen melegben víz nélkül. A hidratálás fontos, m’kay?
- Szívesen – húzom ki magam büszkén. Szeretek segíteni.
Nyúlok hát az üvegemért, és a fülemhez tartva megrázom, hogy halljam van-e még benne. Nem, nem sajnálom. Akkor nem adtam volna oda. Csak akkor már én is iszok, ha még maradt benne. Ha nem, az sem baj. Van a közelben egy ivókút, ahonnan meg tudom tölteni. A víz jellegzetesen lötyög az alján, hallható, hogy csupán egy-két korty pihen az alján, így vállat vonok, és a fiú felé emelem.
- Egészségünkre! – azzal meghúzom, akár egy vodkás üveget. Jólesően sóhajtok egyet, majd ingem alját felemelem, hogy megtörölhessem vizes kis számat. A pocakom is kilátszik egy pillanatra, majd visszaengedem, és a srácra nézek, hogy találkozzanak kékjeink.
- Én Petya vagyok – mondom meglepő lazasággal. – Idejárok a Tanodába, és kérlek – teszem össze a két kezem. – Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy mit csinálok itt! – komolyan gondolom. Nem szeretném, hogy még ezért is céltábla legyek.
– Így is kaptam már eleget a héten – jegyzem meg halkan, fancsali képet vágva, a tó felé pillantva. A kezeimet pótcselekvés képpen zsebre dugom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Az égen a felhők egyre sötétebbek, és ezzel párhuzamosan a körülöttetek lévő világ egy egyre jobban veszik bele a mélybe. Talán tényleg célszerű lenne elindulni, ha már egyszer erről van szó hosszú percek óta, a tanakodás nem segít.
Petya, ahogy közelebb lép a zörgő bokorhoz, a valami, mintha elillanna, azonban a rövid kutatás nem sikertelen, valóban van ott valami, pontosabban két tárgy is. Egy csúzli és egy lámpás. Legalább már minimális fegyveretek van. Mindenképpen érdemes kézközelben tartani.
Indulás! Az irány, amit Sára javasol, remek, az út kitaposott, könnyen járható, a fény segíti a jobb látást. Az ég dörren egyet, mely elnyom egy tompa puffanást. Hárman maradtatok. A sereghajtó Liliána nyom nélkül tűnt el, pontosabban a telefonja megmaradt, az a földön hever és úgy néz ki, képet akart készíteni, amin a háttérben meghúzódik egy alak. Körvonalai alapján egy mágus, de ha hátranéztek, nincs ott semmi.
Egy pillanattal később a nyomasztó érzés, hogy figyelnek titeket, megszűnik. Továbbindulhattok az úton, kijuttok az erdőben és a közelben egy falut pillantotok meg, ami nagyon emlékeztet az iskola mellett található Bogolyfalvára. Elindultok felé?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Örülök, hogy erre a döntésre jutottál.
Így mind a kettőnknek könnyebb. Tudom, hogy féltékeny, én is az vagyok az összes fiúra, aki csak rá emeli a tekintetét. Ő az enyém. Furcsa, új érzés a birtoklási vágy, de ezt érzem, birtokolni akarom őt. A tulajdonom. Önző vagyok? Nem hiszem, hiszen magamra is úgy tekintek, mint az ő tulajdonára. Most még. Aztán ez átalakul majd, ha gyerekeink lesznek. Akkor őt már többen birtokoljuk, mert anya csak egy van. És ebben benne is vagyok. Nyilván, a saját gyerekeimre nem leszek féltékeny.
- Különben sem állna jól a noobság, túl édes vagy.
Nem akarok veszekedni, ezért is nem teszem, az előbb talán túl erőszakos voltam vele, túl udvariatlan, és hogy ezt enyhítsem, vigyázva arra, hogy egy-egy felszakadt részből kiserkenő vércseppel se kenjem össze, tűrök egy kósza tincset a füle mögé. Itt most csak mi ketten vagyunk, mégis tudom, hogy képes vagyok zavarba hozni. Közelebb csúszok hozzá, és apró puszit nyomok az arcára. De itt nem állok meg, kezemmel tartva az állát, hogy ne tudjon elhúzódni, az arcélére és a nyakára is adok párat, remélve, hogy mire felpillantok már rákvörös lesz. Csinálnám még, de a kérdése kizökkent, így sóhajtva felpillantok rá.
- Mei, felnőtt vagyok, önálló keresettel.
Jó, a saját apám fizet, de ez most teljesen mindegy. Ha nem otthon lakom, nem szól bele mindenbe. Oda tesszük a képregényeket, ahova szeretnénk, úgy étkezünk, úgy alszunk, ahogy mi szeretnénk. Nem kellenek árgus szemek. Tudom, hogy még fiatalok vagyunk, de van lehetőségünk, hát miért ne akarnánk élni vele?
- Plusz ott van az is, hogy a húgaim kezdenek egymás idegeire menni. Itt az ideje, hogy különköltözzenek. Az én szobámba mehet az egyikőjük, és béka lesz otthon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nincs azzal semmi bajom, hogy tegez, nem az iskolában vagyunk és nem is tanári tisztségemben jöttem - ugyanakkor az is kifejezetten simogatja az önbecsülésem, hogy valaki nem öregít le élből egy csókolommal. Észreveszem a lángosra eső tekintetét, nem is kell mondania semmit, magamnak vettem, de végül is közel sem dob fel az éhhalál, szóval mindenféle sajnálat nélkül ejtem a tányérjára a többi palacsinta mellé. Nem várok érte fényezést.
- Hát az valóban nem. - Azért persze meglep, hogy máris tizenhét éves, sokkal fiatalabbnak néz ki, nem esik ki a cigi sem a szájából, mint a legtöbb fiatalnak manapság. Nem is baj ez, sőt, nem véletlenül tiltják tizennyolc év alatt a dohányt és alkoholt - más kérdés, hogy ezzel ki foglalkozik nagy általánosságban. Emlékszem rá, talán azért ragadt meg így a fejemben, mert az alsóbb évfolyamos órámon láttam, de ha azt mondja, hogy tizenhét, nekem nincs okom azt feltételezni, hogy hazudik.
- Ha szeretnéd, megkóstolhatod az enyém - vonok egyet vállamon. Most két kortynyi sörtől nem fog a falnak esni, ha az egész pohárral is inná meg, legfeljebb hazamenne és lefeküdne aludni. Inkább a túlzott mértékű ivászattal van a baj, ami tőle igencsak távol áll, már csak a viselkedéséből kiindulva is.
- O shit, dehogy is - kissé elfintorodom, ahogy megrázom fejem. Persze, nincs különösebben nagy problémám úgy senkivel, szót értek én bárkivel, de hogy még a szabadidőmben is ugyanazok az emberek, ugyanazokkal a témákkal vegyenek körbe, kissé túlzás lenne. - Egy haveromnak az egyetemről most van a legénybúcsúja, de elég hamar behalt a buli - ahogy azt az ittlétem is mutatja. Azért reménykedem abban, hogy ha kialusszák magukat, majd folytatódik a történet. - Na és te? Minél messzebb, mielőtt vissza kéne menni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Ajkaimat rágcsálva bújok bele az első magazinba. Meg szeretném tudni, hogy ki-kicsoda. Tudjátok, hogyan megy ez. Ez legális, ezek csak újságok, amiket több százan, ezren is olvashattak már előttem. S mivel nagyon meg szeretnék tudni dolgokat szívem hölgyéről, ezért kutatómunkába kezdek. Nincsen bennem rossz szándék. Úgy fogom fel az egészet, mintha egy ismeretlen hírességről olvasnék. Megakadok az első oldalon, ahol a borzasztóan jól öltözött Vadja Richárd napszemüvegben lép el a paparazzi elől. Ez a kép ismétlődik rajta. Megállok, és csak vizsgálom a vonásait. Szemtelenül jóképű, határozott megjelenés. Hát, nem csoda, hogy Lilinek ő lett a szíve választottja. De azért még nekem is lehet esélyem. Csak egy „ühüm” hagyja el az ajkaimat, amikor a pincérlány mellém teszi a csokitortaszeletet és a levendulás kuglófot. Éppen a kuglófot veszem dagadt kis ujjaim közé, amikor valaki fölém magaslik. Rossz érzésem támad. Hátamon végigszáguld eszelősen röhögve az érzés; most bajban vagyok. A mozgó Vajda-kép mögül kinézek, és meglátom az elveszett újságlapot, amit… azt a k… az igazi, élő Vadja Richárd tol mindenbe beleütős, széles orrom alá. Szemeim meseszerűen tízszeresükre tágulnak, akkurátusan emelem arcomat a fiú férfi irányába. Közben a kuglóf egy darabja kiesik a számból, egyenesen az elém tolt címlapra.
Hangosan szuszogok. Látványosan megfeszül a felsőtestem, és úgy érzem magam, mint akinek elvágták a hangszálait. Szinte érzem, a fémes ízt a torkomban, és amikor kimondja a nevemet a szívem kihagy egy jó pár ütemet. Nem tudok megszólalni, inkább bátran megfutamodok. Nem vagyunk egy súlycsoport. Felpattanok, és kezdenék a mosdó irányába loholni. Nem is tudom, miért éppen arra. Ricsi most megállíthat, vagy hagyhat futni, hogy felkészüljek a mosdóban a halálomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Szeretem a pörgősebb és a nyugodtabb napokat is. Ha pörög, akkor én is kint pörgök, ha nyugis, akkor tudom csinálni a könyvelést, a különböző papírmunkákat. Az életem ezen részével teljesen elégedett vagyok. Éppen a múltkor vicceltünk azzal, hogy már minden pénzt, amit kártyával kerestem, tisztára mostam, innentől élhetek én is tisztességesen. Többnyire. Vannak ezek a nőügyeim, erre még annyira nem vagyok büszke, de  jelenleg élvezem. Muszáj, mert csak így van esélyem arra, hogyha egyszer berobog az ajtón az igazi, hogy "helló, jöttem", akkor ne akarjak már kifelé tekintgetni.
A mai nap olyan kettős, eddig a számokkal voltam elfoglalva, most pedig éppen semmi dolgom, ezért kicsit kitekintek, hogy lehet-e valamit csinálni. Mei most érkezik vissza a következő rendelésért, abban már biztos vagyok, hogy a lányé lesz év végén a legvaskosabb prémiumboríték. Ahogy elhaladok mellette, rámosolyogok, és látom, hogy minden rendben zajlik, így tovább haladok. Köszöntök néhány visszajáró vendéget. Az egész nap ilyen, kellemes. Este záráskor felajánlom a maradást, és mindenkit hazaküldök, mert jól dolgoztak, megérdemlik, hogy pihenjenek egy kicsit. Szépen elrendezem az asztalokat, a helyiség nagy részét rendbe rakom. A tányérok és evőeszközök mosogatják magukat, a szószos tálak sorba állnak. Teljesen ideális minden. Mindig a kellemes estéken történnek a váratlan fordulatok. Ilyen ez a mai is.
- Abigail!
Szélesen elmosolyodok, ahogy a hang irányába fordulok. Ezer éve nem láttam, ha bárkit kérdeztem, értsd Cath, Ariana, Helena, senki sem felelt. Senki. És ez volt a leggyanúsabb. Rendesen elkezdtem elhitetni magamban, hogy Maxwell képes megölni a saját gyerekét is a pénzért, és üdítő a látvány, hogy mégsem tett így. Bólintok a kérésre, és várom, hogy belépjen a csodapasi, aki miatt eltűnt. Azonban, ahogy kilép, majd vissza, lefagyok. Különben már rég ott lennék, hogy segítsek neki, így azonban csak állok, mint egy hülye, és nézem őt.
- Mint a legtöbb Payne.
Mert ez jellemző rájuk, eltűnnek, felszívódnak, aztán a legváratlanabb pillanatban újra megjelennek. Darabosan lépkedek felé, mint aki azt hiszi, hogy egy álomban van. Még meg is csípem magam, hogy felkeljek kicsit, de nem, ez nem álom. Ahogy a kislány fölé hajolok, vonásaim ellágyulnak.
- Azta.
Egy kisbaba. Leguggolva, óvatosan simítom meg az apró, ökölbe szorított kézfejet. A puha, fehér bőr, az apró ujjak, melyek ujjaim után nyúlnak, és rászorítanak. A szívem megtelik szeretettel.
- Szép, mint az anyukája.
Nem is figyelek arra, hogy beszélek, mert teljesen lenyűgöz a látvány. Az apró, nyugodt baba. A szemeim csillognak, ahogy nézem őt. Egy új életet. Ajkai rezdülnek, pici nyelvét kidugja, mosolyog. Egy kis csöppség. Nagy nehézségek árán elszakítom a tekintetem tőle, és Abigailre emelem.
- Felvehetem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Még azt se tudom elmondani, hogy túl fiatalon lettem anya, mert nem. Csak tény, hogy nem így kellett volna, hogy az én tévképzeteimben egy normális családom van, de túlléptem ezen, és életem ezen korszakát se cserélném el semmiért, bárhogyan is alakult.
Valahogy jó érzéssel tölt el, hogy mosolyog, hogy nem kér számon, vagy ró fel nekem bármit is, de tudom, hogy az öröm csak pillanatnyi állapot, vagyis szentül meg vagyok arról győződve, hogy Zara majd kiveri nála a biztosítékot. Talán tényleg jobb lett volna gyorsan lefizetni egy pasit útközben, és elhitetni, hogy révbe ért az életem, de azért ekkora hazugságra én nem vagyok képes.
- Legalább mégis van valami közös bennünk - vigyorodok el, mert noha túlléptem már nagyjából azon, hogy a testvéreim nem a testvéreim, mert nekem June van csak... valahol, mégse érzem még most sem azt, hogy annyira közéjük tartoznék. Viszont a legszebb az, hogy már nem is akarok. az ajtó nyitva áll mindegyik előtt, meg én is tartom velük a kapcsolatot, Willel főleg, de már nem akarok a nagy boldog család részese lenni.
- Nem, ő nálam sokkal szebb - halkan közlöm vele, mosolyogva, és tényleg boldog vagyok. Mikor megkérdezi, felveheti-e, szó nélkül veszem ki a kocsiból, és adom a kezébe, mert hála égnek az én lányomnak oly' mindegy, kinek a kezében van, csak ott legyen.
- Próbáltam nem folyton fogni, hogy aztán ne legyen belőle probléma, de még Max is agyon nyünyöjgette nekem, szóval ennek már lőttek. Meglepő volt, de marha sokat segített - ezen még tényleg sikerült felocsúdnom, főleg, mert elmondtam neki, hogy nem sok különbség van Zara születése és az enyém között. Nem tudom, mi változhatott, mindenesetre nagyon jól jött a segítség.
- Nem tudom, ki az apja - huppanok le a székre, mert úgy érzem, ezt is tudnia kell, és már képes vagyok beszélni róla rendesen, hiszti, vagy pánik nélkül.
- Cathék esküvője volt az utolsó csepp, és elmentem kirúgni a hámból.... miután megtudtam, hogy terhes vagyok, kerestem egy ideig, de... hát veszett ügy - húzom el a szám, mert azért büszke mégsem vagyok rá.
- El akartam vetetni, sőt.... de a klinika lépcsőjén inába szállt a bátorságom, és hátraarcot vágtam, életem legjobb döntése volt - ezt teljesen komolyan gondolom, mert rendben, még most sem vagyok az év anyukája, de legalább tudom, hogy sose lenne teljes életem nélküle, ahogy azt is, amióta ő van, nem kell más, vagy nem tudom. Nekem ez így most jó.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tudom, hogy ő az. Nem abból, hogy nem várunk senkit, nem abból, hogy Ábel valószínűleg dolgozik. A tarkóm bizsergető érzés árulja el őt, az, hogy képtelen vagyok az előttem heverő jegyzetekre koncentrálni, pedig még van egy vizsgám, az összeszoruló, fojtogató érzés a torkomban, az, ahogy vánszorogva csúszik le minden lélegzet a tüdőmig, égni kezdenek a szemeim, s egyetlen, futó pillanatra fájóan homályosul el a látásom - majd el is pislogom a felgyűlő könnycseppeket. Nem fogok sírni.
Testem a földszint nyitódó bejáratijának hangjával egyszerre feszül meg. Sokkal könnyebb volt rá haragudni, amikor távol volt, kevésbé szakadt rám minden, amivel fájdalmat okozott nekem. Nem kellett szembenéznem vele, el tudtam magam foglalni, s a gondolataim is egyszerűbb volt elterelni róla. Megfeszül állkapcsom a szüleink ujjongó hangjára, mintha mi sem történt volna, mintha az, hogy az öcsém elárult és elhagyott, nem is jelentene egyikőjüknek sem semmit. Megfordul a fejemben, hogy egyetlen, jól irányzott pálcamozdulattal vágjam be a szobám ajtaját, végül elvetem az ötletet, túl feltűnő lenne a csattanás. Ugyan egyetlen lépcsőfok sem csikordul létei alatt, érzem, ahogy jön. Nem szándékozom elé szaladni, vagy a nyakába borulni, ahogy azt már megkaphatta, mert velük ellentétben én képtelen vagyok elfelejteni vagy semmisnek tekinteni azt, amit Ricsi csinált.
Milliószor képzeltem már el, mit fogok neki mondani, hogyan fogom a szemére hányni azt a szart, amit itt hagyott. Akkor ment el, amikor a legnagyobb szükségem lett rá, és hiába kértem én vagy bárki, hogy jöjjön haza, legfeljebb egy elutasító válasz érkezett. Eddigi életem egyik legmegterhelőbb időszakában maradtam egyedül, beleestem egy mély gödörbe, és csak egyetlen, egyetlen vékony hajszálon függött, hogy ne nyúljak a szekrényem fenekébe száműzött nyugtatókhoz. Őt nem érdekelte. Ez sem. Persze nem maradt ki Magyarország teljesen az életéből. Anélkül látogatta meg Lilit, hogy kitérőt tett volna felém, vagy esetleg megemlítené egy ugyanolyan kétszavas levélben, amihez már hozzászokhattam tőle, utána pedig bennem is elszakadt valami. A változás persze nem azonnal történt meg. Először erőszakkal kellett emlékeztessem magam arra, hogy nem érdekel az öcsém, hogy mit csinál, hogy mit akar ezzel az egésszel elérni. Nem én ártottam neki, mégis rajtam csattant a legfájóbban a büntetése.
Most pedig úgy érkezik haza, mint valami király.
Semmi okom megbocsátani bármit is.
Újra megfeszül tartásom, ahogy halk suhogással kinyílik az ajtóm, de nem nézek rá. Ajkaim egymásnak feszülnek, egy pillanat erejéig ujjbegyeim is kifehérednek az éppen tartott lap szélein. Nem tudom, és nem is érdekel, hogy mégis mire gondol, vagy mit hitt. Megtisztel a magasságos tekintélyével, és akkor majd én is úgy fogok a lábai elé rogyni, mint mindenki más a környezetében? Aligha.
- Tanulnom kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A pezsgő kellemesen hidegnek hat, talán a bűbájoknak köszönheti, hogy nem vette még át a kint uralkodó hőmérsékletet. Erős a kísértés, hogy ne igyam ki rögtön az egész pohár tartalmát a szomjúságtól, ezért ráérősen kortyolgatni kezdem a harapások között. A pizzával ugyanis nem tudok annyit várni. Érezni rajta nyilván, hogy nem étteremben készült, de pont ez teszi különlegessé. Egyik manó sem olyan ügyes a kastélyban, hogy a konyhai alapanyagokból ilyen különleges pizzatésztát és feltétvilágot varázsoljon, mint Maja tette. Mert persze őt nemesebb cél vezérelte most annál, hogy engem jóllakasson. Születésnapom van, na...
Döbbenten pislogva nézem végig, ahogy előkerül az újabb meglepetés. Maga az ajándék. És ennél személyesebb aligha lehetne. Eltátom a számat egy pillanatra, majd a cserepet átvéve tetőtől talpig tanulmányozni kezdem a növénykét. Le se tagadhatnám ilyenkor, hogy botanikus szülők gyermeke vagyok.
- Pontosan én se tudom a nevét, de majd megkérdezem otthon. Nagyon különleges! Hol szerezted? - kérdezem kíváncsian, majd miután félrerakom magam mellé az eridonos szobám legújabb ékességét, hálásan magamhoz szorítom Maját. Nem tudok elégszer köszönetet mondani azért, amit tett.
- És... apud végül megengedi, hogy a szünetben néha átmehessek? - szalad ki belőlem a kérdés, ami a vizsgákon túl a leginkább foglalkoztat a jövőre nézve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Bár nem a türelmemről vagyok híres, most mégis előzékeny úriemberként viselkedek: kivárok; tekintetem apránként járja be a fiú arcát, annak minden szegletét, itt-ott rózsaszínbe hajló bőrét, vastag száját, sűrű szemöldökét, végül visszatér sötétnek hitt, ám meglepő módon kéken fénylő szemeihez. Azok, pont, mint a sajátjaim.
Látom, amint fekete szempillái megrezdülnek, látom, amint az arca a pillanat törtrésze alatt változik meg. A vér szinte menekül addig pirospozsgás bőre alól, a szín huss, egyszerre eltűnik róla, mert a félelem kiszívja és megfakítja. Nevetnék, de az igazság az, hogy az ilyesfajta gesztust még túl korainak érzem, főleg, ha azt nézem, ez miféle fenséges, léleküdítő játszadozás is ahhoz, hogy ilyen gyorsan lelőjem a poént. Így hát, a rezzenéstelen és zord felszín alatt úgy döntök, megengedek magamnak még egy kis élvezetet - Péter meg féljen, asszem megérdemli.
Még végignézem, ahogy a sütemény egy már félig-meddig megrágott darabja kiesik a szájából; a kép igazán kívánatos, egyből eszembe is jut Lili, és elképzelem, ahogy besétál, mélyen dekoltált blúzában belehajol a kissrác arcába, és azzal az élettől csillanó, téged itt és most, mindennél jobban vágyó és magában tudni akaró tekintetével törli le petyafiú morzsától hemzsegő szájaszélét, ujja nyomát követi a srác ajka, mire Lili megnedvesíti sajátját, majd előrehulló haját hátradobva gyönyörteljes rálátást biztosít egymásnak nyomódó melleire.
Szélesen elmosolyodom.
Aztán, hála a kviddicsben edződött reflexeknek, épp, mikor feláll, ciccegve én is megemelkedek, és balommal utánanyúlva elkapom a grabancát. Hát mi ez a sietség, kérem szépen?
- Pééééter... - kezdek bele lemondó sóhajjal, még a fejemet is megcsóválom kissé. Talán nem látja, de vonásaim egészen szomorúnak, mitöbb, csalódottnak hatnak. Ujjaim a póló hátuljába feszülnek, a máris gyűrött anyagot a nyakrésznél tartom, és várom, hogy az úr magától felém fordítsa az arcát. Legalább. Közben vetek még egy pillantást az asztalra, majd szabad kezem körmeit vizsgálgatva nyájasan folytatom. - Hova rohansz? A csokitortádhoz még hozzá sem kezdtél. Csak nem megzavartalak? A világért nem akartalak...  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Ha lenne bármilyen józan megfontolás az egész mögött, már rég megkérdezte volna magától, hogy mégis mi a jó ég baja van a Machay fiúval – de eddig nem jutott el ő sem. Sőt, ami azt illeti, bele sem gondolt igazán, ugyanakkor bárki, aki kívülről látja és tapasztalja az eseményeket látja, mennyire irritált Ábellel, nos, azóta, hogy először találkoztak és osztották be őket egy csoportfeladatra. Pedig a másik rellonos igazán nem követett el semmit, tényleg. Még abba is csak módjával tudott belekötni, hogyan vágja egyenlő hasábokra a fehér aszfodélosz gyökeret, pedig az egy technikás pontja volt a bájitaluknak. Azért nem kell félteni, sikerült annyi hibát találnia még így is, hogy indokoltnak érezze egy feszült, lekezelő arckifejezéssel kivennie a kést a másik kezéből. Saját maga fejezte be az aprítást, miközben a következő feladatrészig sikeresen levegőnek nézte Ábelt. Mindez azért, mert lendületet gyűjtött a következő alkalomig, hogy a maga szótlan, kurta, de nyers módján megint kifogásolnivalót találjon. Valamennyi mozgásteret muszáj hagynia a fiúnak ennek ellenére, mert nem véletlenül lett párosan kiosztva a feladat, ez a főzet bizony két embert igényel, sőt, ami rosszabb: szinkronban dolgozó két embert. Ha valamit nem érzett magában, az a szinkron ezzel a másikkal. Jó ég tudja, miért, de ránézni sem szívesen nézett, mert csak felhúzta magát a.. nem, felesleges is megkérdezni, min. Ez van, vannak ilyen személyek, akik az első pillanattól kezdve zavarják az embert, és mindegy, milyen okokból kifolyólag, de Ábel ilyen volt neki.

Ezért a „nap végére”, azaz a bájital utolsó fázisához érve tulajdonképpen senkit sem ért igazán meglepetésképpen, hogy mikor Ábel tényleg hibázott valamit véletlen (ami nem volt sem igazán számottevő, és csak leheletnyit befolyásolta a főzet végső hatásfokát a teljesen tökéletesről a nem annyira tökéletesre), és a főzet épp csak egy árnyalatnyival eltért a vártaktól, Dante csak ridegen felé fordult és gyomorszájon vágta. Nem ordított, nem átkozódott, láthatóan teljesen magától értetődő, természetszerű ösztönből jött az ütése  - ami nem maradt válasz nélkül. Nyilván, akiben egy csepp önérzet és magabiztosság van ezt nem hagyta volna annyiban, Ábel sem, rögtön viszonozta a csapást, amire természetesen jött is a kontra Dantétól. Megrántotta a másik ingének nyakát, a Machay pedig úgy mozdult volna, hogy kitérjen a következő támadás elől, de mindkettejüket elvitte a lendület, fellöktek egy padot (szerencsére az üstöt nem), meg egy csoporttársuk sem lépett félre időben, őt úgy rántották félre, hogy talpon maradjon – nem úgy, mint a két srác.

Nehéz lenne „cicaharcnak” nevezni a ténylegesen ököllel vívott harcokat, egyikük sem spórolt ki semmit a belefektetett erőből: fél napja épülő feszültséget vezettek le vele a fájdalmasabb úton. Igaz, Ábelnek már sok választási lehetősége nem volt, miután Dante volt a kezdeményező fél. Utóbbinak a szeme alatt a járomcsontjánál szakadt fel a bőr, előbbinek az orránál egy ponton, ahol másodjára sikerült a magasabb fiúnak eltalálni. Ahogy a vékonyabb, de még így is szilárd test alá szorult, alattomosan felbugyborékolt benne valami egyelőre megfejthetetlen és számára behatárolhatatlan inger, hogy valamit tegyen. Arról ugyan nem volt fogalma sem, hogy mit, de maga az inger idegensége is csak még inkább olaj volt a tűzre.
Aztán megérezte. Félreérthetetlenül feszült neki, még csak a naiv ostobát sem játszhatta, hogy másra fogja, nem. Egészen biztosan tudta, mit hozott ki a másikból a dulakodás heve, a realizációtól pedig az ő tüdejébe is fájdalmasan megrekedt a levegő egy örökkévalóságnak tűnő, fojtogató pillanatra. Egész testében megmerevedett, gerince mentén idegen tenzió szaladt végig, amely megfeszülő állkapcsában kulminálódott. Elkapta Ábel pillantását – vagy az az övét, ez más csak részletkérdés volt, ami Dantééból sütött az viszont az elemi indulat volt. Nehezen meghatározható ugyan. Dühös, mégsem tényleges düh, ártani akarás, mégsem az a színtiszta rosszindulat. Rászorított Ábel torkára, nem a gyilkos szándék erejével, de így is úgy, hogy biztos volt benne, egy ideig még ottmarad az ujjainak nyoma a másik bőrén, és nem, határozottan nem nézett végig a megrángatott ruha alól felvillanó kulcscsont ívén sem.

Lehet, hogy ájulásig ütötte volna a másikat, ha nem rángatják le időben: de még idejében kapcsolt a környezetük, hogy márpedig Dante nem fogja csak úgy abbahagyni, ahogy Ábel keze is ismét ütésre lendült önvédelemből, revansként, ki tudja. Elrendezték a szituációt, a két kölyköt szétrángatták, a gyengélkedő két teljesen ellentétes pontján látták el a sérüléseiket.. a büntetőmunka viszont természetesen így is elkerülhetetlen volt.
És itt vagyunk. A bájitaltan szertár egy tágasabb helyiségében, számtalan kipakolt nyers komponens közt, amit mind nekik kéne tökéletes állapotban feldolgozni és előkészíteni az alsóéves évfolyamok óráira, a termen egy ellenőrző bűbájjal, ami riasztja a tanárt a fizikai erőszak első határozott jelére. Ha van ennél frusztrálóbb… Nem csoda, hogy Dante kifejezetten borús hangulatban húz maga elé egy mozsarat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Egy valakit mégis teljesen felkészületlenül ért a gyomrom összerántó, szétáradó fájdalom: engem.
Alapvetően elég sok terén az életnek túl kellett teljesítenem a többi rokonom - hiába az egyedül bennem fellelhető képesség, a vélamágia abszolút minimális felbukkanásának tekintetében mindig is magasabbra helyezett mércéket ugrottam meg. Én nem hibáztam - legalábbis, akkorát egész biztosan nem, hogy azért képes legyen megütni. Oké, nem vagyok egy bájital zseni, de az átlagom így is magasabb a többségnél, és nem kezdek bele olyan folyamatba, amiről tudom, hogy nincsenek meg a kellő képességeim hozzá, ami, ha úgy vesszük, kifejezetten hasznos jellemvonás.
Persze keveredtem már verekedésbe máskor is, hol részegen, hol teljesen tudatosan, ha valakinek célszerűbb döntés volt beverni a nagy száját. Ha úgy vesszük, ez az elmúlt pár órában is számtalanszor megfordult már a fejemben, amikor teljesen lehetetlen dolgokba kötött bele, vagy egyszerűen csak kivette a kést a kezemből (talán ez volt az alkalom, hogy a foga közé állítsam). De nézd: én nem keresem a bajt. Én nem kezdek erőszakba, nem szólok be a gyengébbeknek és esetlenebbeknek - a dolog megtalál engem. Dante megtalált engem. Én egészen az utolsó pillanatig hittem abban, hogy majd képes lesz a tíz csillagos Kiválója helyett elfogadni csak kilenc és féllel, ugyanakkor, azt sem várhatja el senki tőlem, hogy majd lenyeljem, ahogy mindenki előtt megaláz. Ez már elvi kérdéssé fajult - nekem pedig, saját magammal kapcsolatban, elképesztően megrendíthetetlen elveim vannak.
A teljes megszégyenülés viszont csak ez után következett. Ő érzékeny területre került, én meg… Ennek lényegében nem is kell ésszerű magyarázatot adni. A véremben megemelkedő adrenalin, maga a düh emelkedett indulata, vagy akár a lecseppenő vér látványa is kiválthatta, hogy rosszkor, rossz helyen, rossz időben... megtörténjen.

Állkapcsom roppanva mozdul véglegesen a helyére, ahogy tenyerem éle a bőrnek feszül, fájdalmasan fintorodom el. A gyógyítók kétség kívül jó munkát végeztek rajtam, ez csak amolyan intim dolog köztem és a testem között. Szinte teljes értékű rituálé. Ujjaim végigfutnak tarkómon, a most nyakam köré tekeredő Nairobi engedelmesen hajtja fejét lapockáim közé. Könyökömig gyűröm a néhol még vörös pettyes, egyébként fehér - és mostanra jelentősen gyűrött ing - ujjait. Ennek a megtisztítását már egy iskolai gyógyító sem vállalta. Állkapcsom megfeszül, úgy gondolom, a terem legtávolabbi sarkában talán nem fog semmi kivetni valót lelni bennem, szóval egy tízes pakknyi kémcsővel és egy tisztogató ronggyal foglalok helyet az utolsó padban. Gondolom, ezeket is el kell törölgetni, de ha mégsem, akkor Weiler Úgyis-Jobban-Tudom Dante majd biztosan készségesen szóvá teszi ezt is.

Különben pedig, ki hisz egyáltalán még a közös büntetőfeladatok erejében? Ez az elmebeteg megpróbált agyon verni - de nyilván nem sikerült neki, ezt fontosnak érzem megjegyezni, mielőtt csorba esne a becsületemen - egy teljesen jó bájital miatt, mielőtt annyit mondhattam volna, hogy mondjuk, bocsi. És akkor most mi lesz? Addig leszünk bezárva ide, amíg belátva bűneink (bűnét) bocsánatot nem kérünk egymástól (ő tőlem)? Érzem, ahogy újra megfeszülnek ujjaim a törlőkendőben, még meg is ingatom fejem a gondolataim válaszaként, ahogy súrolni kezdem az egyik karcsú üveget.
Nem fogok foglalkozni vele.
Nem fogok rá nézni.
Pedig szívesen megmondanám, hogy mire lenne szüksége.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Szándékosan kezd neki a nehezebb feladatnak, mert azzal legalább effektíven le tudja magát foglalni, míg egy helyiségben kell tartózkodniuk. Az őrlésre kikészített alapanyagokból választ egyet és a mozsárba tömi. Szíve szerint rágyújtana egy szálra, de ha valahol semmiképp sem dohányozna, az kifejezetten a Bájitaltan szertár, ki tudja, milyen éghető anyagok vannak kirakva – vagy mennyire roncsolódnának egyes komponensek a füst miatt.
Nem elég, hogy hidegfront van, de még ilyen ostoba büntetőmunkákba is belehajtják, rég nem.. sok, sosem váltak be ezek a közös feladatvégzések eddig. Mégis mit gondoltak? Hogy majd kevésbé fogja idegesíteni a srác, ha összezárják őket x órára egy figyelőbűbájjal? Nagy ötlet.

Lehet elő kéne jegyeztetni egy indulatkezelő terápiát a minisztériummal, ha engem kérdezel.
De nem kérdezlek.
Rég mentél bele ilyenbe, épp már mikor azt hinném, hogy az én imádott gazdatestem kezd felnőni, nekiáll céltalanul verekedni.

A hang a fejében gunyorosan csengett, és egyértelműen provokálni akarta – hogy minek? Fene tudja, az Alkimisát láthatóan néha önmagában azt szórakoztatta, ahogy Dante feltúrázza az agyát dolgokon. Az ilyeneket általában otthagyja az ember, viszont ez a lehetőség aligha volt adott a fiú számára. Úgy dönt, ignorálni fogja őt is.
Persze gondolhattam volna, hogy még azt sem tudod megállapítani, miért idegesít annyira.
Dante megáll a mozdulatsorban és felvont szemöldökkel mered le a kezében tartott mozsárra, nem mintha kívülről más tanúskodna a beszélgetésről azon kívül, hogy nem a legrendszerezettebbek a mozdulatai, néha megáll, máskor folytatja a munkát.
És? – teszi félre a büszkeségét úgymond, hogy visszakérdezzen, mert utólag végiggondolva az eseményeket, még tőle is vad volt az ilyesfajta reakció. Mélyebben viszont nem akarja értelmezni, jobb ez így.
Dehogy mondom el, később sokkal szórakoztatóbb lesz.
Baszd meg.

Az Alkimista nevetése még elkísérte egy darabon, miután nekiállt összetörni a következő hozzávalót. Mindeközben nagyon figyelve arra, hogy figyelmen kívül hagyja Ábelt, aki pontosan átellenben ült a helyiségben, nagyon helyesen téve ezt. Amíg külön feladatokat lehet végezni, addig amúgy telik is az idő, egyik sem keresi valószínűleg a másik társaságát, haladnak is a munkával, aztán viszont jön a nehezebbik része: az üstök, amiket nem oldhatnak meg mágiával, mert az üstre ragadt manalenyomatok befolyásolhatják a főzetet. Adott tehát a feladat, a nagyobb darabokat, amiket már mesterszakosok használnak az egyiküknek ideális esetben tartania kell, míg a másik megoldja a tisztítást.
Meg is áll az egyik ilyen előtt kedvetlenül.
- Elég, ha tartod. – Nem nagylelkűség, csak túl akar lenni ezen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Szemöldököm finoman megemelkedik, ahogy tekintetem az üvegcsöveről a fiúra villan - félreérthetetlenül és visszavonhatatlanul tükrözve a felajánlása keltette gondolataim. Magadnak nem tudnád megoldani? Eddig jól ment. Ugyan ajkaim már szólásra is nyílnak, hogy meglehetősen előzékenyen emlékeztessem a bájitala sikerességére - elvégre, nyilván egyedül neki köszönhető az is -, amikor Nairobi figyelmeztetés értékűen épp csak megmoccan a bőrömben.
Valahol nagyon is előre látható volt, hogy a bátyámhoz hasonlóan nekem is lesznek majd problémáim a türelmemmel, a nagy számmal, a túlzott önérzetemmel, a család többi tagjáról nem is beszélve. Nem vagyok egy kifejezetten erős véla ivadék, de a jellemvonásaik lekaparhatatlanul tapadtak rám, hiszen köztük nőttem fel. Amíg Iliánt a Minisztérium rúnázta fel - addig én ezt választottam. Nem korlátoz le, nem ad tanácsokat, viszont minden apró mozdulatát képes vagyok érezni, ha szükségem van rá.
Egy újabb üveg után nyúlok, mintha meg se hallottam volna, a teljes passzivitás és annak megjátszása, hogy látszólag teljesen elmerültem abban, hogy nagyon tiszta munkát végezzek, egyelőre teljesen jó tervnek tűnik. Magamnak is tennék egy szívességet azzal, ha segítenék persze, hamarabb a dolog végére érnénk, hamarabb végeznénk, és hamarabb szabadulnék meg a valósággal fojtogató jelenlététől, de jelen pillanatban nekem sokkal nagyobb kielégítést jelentene, ha láthatnám szerencsétlenkedni.
A totális ignorancia, a tény, hogy nem foglalkozom vele, akár maga a felismerés, hogy valaki nem szándékozik az akarata alá hajtani a fejét, akár még irritálhatja is. Szívesen mondanám, hogy ha nem venné magától értetődőnek, hogy majd beszállok az üstsikáló partiba, vagy, ha megfogalmazhatatlan erőfeszítések árán kinyögne egy kérleket, készségesebb lennék, de az igazság az, hogy pontosan ugyanígy reagálnék.
Ha igazán őszinte akarok lenni, valahol még várom is, hogy mikor fog újra nekem esni. Szívesen betörném a másik oldalát is.
- ‘bazmeg - a szándékosnál hangosabban szisszenek fel, ahogy Nairobi ezt a pillanatot választja, hogy az előbbinél valamivel erőszakosabban emlékeztessen rá, nem kell keresnem a bajt. Tenyerem a nyakam oldalára tapad, ujjaim idegesen szorítanak rá tarkómra - aztán hamar észreveszem magam, barna szemeim szinte azonnal a másik alakjára tapadnak. Csak ne figyeljen ide.
- Vagyis, szerintem akkor is menne, ha feltennéd valami padra.
Szép mentés. Se.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Nem mintha először csinálná ezt, otthon van saját professzionálisnak mondható felszerelése, minek után hamar felismerte a nevelőanyja is, hogy a tehetségét, akárhonnan származzon is, de érdemes gondozni. Arról nem szólván, hogy a minisztérium is mindent elkövetett azügyben, hogy lefoglalják a fiút, és valamennyire tűrhető szocializációs körülményeket teremtsenek neki még a nem kívánt útitárs ellenére is. Visszagondolva nem is volt más, amit valaha igényelt volna az “anyjától”, ennyi épp elég volt, minden mást pedig azóta úgy szerez be, ahogy éppen tud és ahogy éppen pénze van rá. Tény, hogy a legtöbb vagyona különböző alapanyagokra megy el, olyanokra is, amelyeket nem kérhet el csak úgy a szertárból, oktatótól.
Így amikor Ábel dacosan ellentmond neki, nem az a tény dühíti, hogy most aztán akkor takaríthatja egyedül ezeket is, inkább valóban a behódolás teljes hiánya és az a flegma ellenkezés, amit tanúsít az irányába. Tudta ő, hogy egy idegesítő kis rohadék, teljesen jól tette, hogy megütötte, tudatalatt is érezte mennyire megérdemli Ábel.
Nyil-ván. Hirtelen fejlődtek ki a látói készségeid, értesítsük is mindjárt a minisztériumot, a rejtélyügyi részlegnek egy kincs lennél.
Egyszer biztosan ki fog fejlesztetni valami vodou varázslatot, ami által csak a fejében trónoló entitást kínozhatja meg. Metszően villan a másikra a tekintete, a korábbi verekedésük indulatának árnyéka még ott lappang a mocsárzöld íriszekben, és Ábel egészen biztos benne hirtelen, hogy minden további nélkül képes lenne ismét a torkára fonni az ujjait. Mégsem teszi, pedig a kísértés ott van, majdhogynem kartávolságon belül - ahogy a figyelőbűbáj is felettük. Ez az, amire emlékezteti magát, mielőtt túlzott cselekvésvággyal szorítaná ökölbe a kezét. Ellazítja a vállait és egy futó körző mozdulattal kiroppantja a nyakát.
- Használhatatlan, mint eddig. Azt csinálsz, amit akarsz - veti oda komoran, majd valóban leül az említett padra oldalt, és odahúzza magával a hatalmas kondért. Hogy ne guruljon el vagy mozduljon el, egyik lábát teljesen kinyújtja, és a lábfejének hajlatával támasztja meg az üst alját, ezzel stabil alapot adva minden további mozdulathoz. Ha rágyújtani nem is gyújthat rá, de mintegy pótlékként a szájába biggyeszt egy szál cigarettát, addig sem káromkodik és átkozódik feleslegesen. Akkurátusan feltűri mindkettő ingujját a könyökéig, aztán szavaihoz híven valóban nekiállt kipucolni azt a szart.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Szám szegletében már ott bujkál valami, amiről egész biztosan elmondható lenne, hogy semmi jót nem fog jelenteni egyikőnk jövőjére nézve sem, ha teret engednék neki. Viszont ahogy találkozik tekintetünk, már túl késő lenne erre gondolni, a mosoly tenyérbe mászóan, elkerülhetetlenül terpeszkedik szét. Az íriszekben valami egészen más villan, szemeim egészen ártatlanul kerekednek el, fejem finoman oldalra billen, s ha Dante képes bármit is látni a saját dühén kívül, még a hosszú szempillák vetette vékony árnyékokat is felfedezheti az arcomon. Szándékosan csinálom.
- Szeretnél esetleg mondani valamit? - nekem például több kérdésem is lenne hozzá, első sorban az, hogy mégis mi a fasz baja van velem, amikor, tudtommal, nem ártottam neki semmit. Szemöldököm ismét megemelkedik, egyetlen apró, jelentéktelennek induló mozdulat rendezi át egész arcom, az előbbi jókedvű, kölyökállat-hatást keltő mosoly ugyan fokozatosan olvad le, végső hiánya mégis kellően feltűnő. Ujjaim elengedik az eddig tartogatott rongyot, az minimális zajt keltve terül el a padon, alkarommal támaszkodva annak lapján, teljes érdeklődést mutatva dőlök előre.
A megereszkedő vállakra, a túlzott feszültségtől most roppanó ízületekre csak elégedetten bólintok, miközben saját tartásom is jelentősen ellazul. Szívesen hozzátenném, hogy én is így gondoltam - bár a gesztus árnyaiban meghúzódó fölényesség önmagában is szinte a másik képébe ordítja ezt -, ellenben, ismerve a mágikus tetoválás türelmének határait megelégszem a puszta mozdulattal.
Ez után visszafordulok ahhoz a pár, megmaradt üveghez, amivel még nem végeztem - az ő mozdulatsorát ugyan figyelemmel kísérem, egészen addig egy szót sem szólok, amíg kényelembe nem helyezte magát, hogy az után teljes pofátlansággal robbantsam a képébe:
- Ja, nem kell megköszönnöd.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Nincs mit. – Tényleg nincs mit mondania, nincs semmilyen konkrét indoka, ami miatt ennyire szálka lehetne a szemében a másik, bár ezzel a pofátlan tenyérbemászással lassan kezd egzakt okokat biztosítani számára. Az már meg sem lepi, hogy amint elhangzik az azt csinálsz, amit akarsz, Ábel rögtön tétlen pozícióba helyezkedik, és még csak meg sem játssza, hogy a továbbiakban részt kívánna venni a szertár rendbetételébe. Hát jó, legalább nem vág haza semmit, gondolja magában, és bár akkor ezek szerint lassabban lesznek kész, de minden rendesen elő lesz készítve. Amennyivel még netán a másik csendben is maradna, ki is egyezik ezzel, nem nagy dolog.
Nem szakértője az ember jellemnek, igazán részleteiben nem tudja Ábelt sem olvasni most, de a gesztusai így is árulkodóak nagy vonalakban, elvégre a fiú meg sem próbálja elhátszani a diszkrétet. Tényleg rohadtul megérdemelné, hogy valaki megfogja a grabancát és kipenderítse, nos, akárhonnan is. Az üsttisztítás monotonitásában keresi önuralmának pilléreit és kapaszkodóját, az újra és újra ismétlődő mozdulatokban, ahogy más máskor is tette. Érdekes módon ilyenkor az alkimista is mintha jobban ellazulna, talán neki is ismerős és otthonos tevékenység, olyasmi, amit még egy előző életből ismert.
A pofátlan odamondásra azért egy hosszú pillanatra megáll, lassan kifújja a levegőt, még tart. Még nem szakadt el a cérna egyelőre, így némi feszültséggel ugyan, de tüntetően figyelmen kívül hagyja Ábelt és a szemtelenkedését. Ha már a semmittevést választotta, inkább kushadjon meg a sarokban és próbáljon úgy tenni, mintha nem létezne, akkor ő sem figyelne fel akaratlanul a szeme sarkában a mozgolódásra. Nem mintha ilyenkor látványosan megállna vagy egyáltalán odanézne, inkább valóban csak a figyelme fókuszál át egy rövid időre, mielőtt visszatérne az üsthöz. Már ez is pont elég, ahhoz hogy még a jelenlétét is akadályozó tényezőként tartsa számon.
Egyszóval nem, nemcsak, hogy lényegi, de úgy egyáltalán semmilyen válaszra nem méltatja Ábelt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Hát jó. - vonok egyet vállaimon, nem vagyok én a pszichológusa, hogy minden áron ki akarjam húzni belőle, ami a lelkét nyomja. Nem gondolom, hogy valóban ne lenne mit mondania, csak úgy, buliból, egy egész osztály és tanár jelenlétében nem túl ésszerű minden előjel vagy ésszerű ok nélkül a másik torkának ugrani - és akkor ne is térjünk ki arra, hogy a túlbuzgó véleménynyilvánítása hozadékaként mennyi minden történhetett volna egy bájitalokkal teli teremben.
Mindegy.
Ajkaim kissé elbiggyednek, ahogy a várt, látványos reakció elmarad, de egyelőre nem tervezek mást. Helyette, a szövet anyagán keresztül megfogva mindenféle pipetta, üvegcse és kémcső tárolására alkalmas - mi is ez pontosan tulajdonképpen? - tartót emelem meg azt, majd felemelkedve a padtól indulok el a szekrények felé, hogy visszategyem azt rendeltetésszerű helyére. Szándékosan nem tolom hátra magam mögött a széket, elvégre ki tudja, talán a felkarcolódó parketta hangja szakítaná végleg ketté az idegeit, és, tekintve, hogy üvegtől kemény tárgyig elég sokszínűen felhasználható eszközök vannak a kezemben, nem szívesen kezdenék egy újabb verekedésbe.
Elvégre én még képes vagyok tisztán gondolkozni.
Ahogy végül elhelyezem a dolgokat a megfelelő polcon, aprót szusszanva tűröm a törölköző-féle sarkát oldalt a nadrágomba, arra az esetre, ha még szükségem lenne rá valami kapcsán, s így felszabaduló kezeim összefonva magam előtt fordulok a másik felé. Mutató- és középső ujjam hangtalanul, tompán koppan az ing összegyűrődött szövetén, amíg teljes nyugalomban bámulom a másik hátát - teszek egy fél perces pihenőt az elmúlt órák állandó feszültsége után, mert ha még egy fél napot ilyen állapotban kell kibírnom, valószínűleg idegösszeroppanást fogok kapni.
- Van még valami, amit eddig nem csináltál meg? - mert, hogy azt a gejlt nem fogom kivakarni egyetlen lusta, maga után eltakarítani teljesen inkompetens  faszarc javára sem, arra mérget vehetünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Szerencsére Ábel is érezhet valamennyit a helyzet kiélezettségéből, mert egy időre felfüggeszti az .. érzékelhető létezést. Valójában nagyon is ott van, és a jelenlétével Dante zavaró módon nagyon is tisztában van, de inkább munkába fojtja ezeket az észrevételeket, mielőtt konkrét gondolatfolyamok alakulhatnának belőlük. Jobb mindenkinek, de főleg neki. A legnagyobbal végez, sőt van egy másik, aminek szintén a végére ér így, hogy egyedül csakis erre fordítja minden figyelmét.
Nem atomfizika ez, annyi, hogy ha valami már jobban bele van száradva, azt csak nagyobb erőbefektetéssel szedi ki az ember még azzal a speciális mosószerrel is, amit ők kaptak. Pont emiatt a második jóidőbe beletelik, ám aztán az is kifogástalanul csillog belülről is, kívülről is. Nem különösebben értette mondjuk, hogy ez miért legit büntetőmunka, neki igazából magával a tevékenységgel különösebb problémája nincs, számtalanszor takarított maga után is már. Nagyobb büntetés az, hogy ezt társaságban kell csinálnia, mert máskülönben ez jó kikapcsolódás lenne a maga privát csendjével és nyugalmával.
- Ha már így kérdezed, van. – Egyértelműen a második volt a legrosszabb, ezzel inkább csak annyi a baj, hogy az a nagyon vékony réteg alaposa rászáradt az üst belső falára. Legalább vékony, könnyű lesz feloldani. Mindenesetre ő nem húzza az újabbat maga elé rögtön, muszáj kimozgatni a vállait, mert túlzottan belemerevedtek a sikálás mozdulataiba.
- Ez viszont már rád vár - közli érdektelenül vagy csak inkább zord távolságtartással, miközben felkel. Azokat a holmikat, amelyeket korábban összeőrölt, aprított még vissza kell rendezni a polcon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Alapvetően nem a takarítás tényével van a legnagyobb problémám. Ha én hagytam volna ilyen gányul egy üstöt, akkor szó nélkül végezném el - azt az egyet. Hiába a nevem körüli indokolatlan felhajtás, ami az előítéleteket és megítéléseket illeti, nem arról van szó, hogy a számba adták volna az ezüst kiskanalat, és minden lépésem leste volna valaki, a mocsok - bármilyen értelmében - eltüntetése, a más keltette szemét eltüntetése nem az én dolgom.  Nem fogok más után semmit sem kivakarni, mert, az én felfogásomban, az a teljes megalázkodás és önértékelés gyászos temetése lenne. Ezzel pedig neki is muszáj lesz megbarátkoznia.
Fejem félig lehajtom, de azért rajta tartom tekintetem, ahogy válaszol. Ujjaim tovább dobolnak a könyök hajlatában, és bár megakaszt bennem valamit a stílus, amiben válaszol - nem csak ez tulajdonképpen, de most más háttérbe szorul -, nem hozom szóba. Az előbb már bebizonyosodott, hogy a hirtelen kirohanás eredményeképp most képes kitolni a határait. Nem meglepő, az embereket egy ideig kifárasztja annyira a magas lángon égő agresszív indulat, hogy képesek legyenek inkább nem foglalkozni az irritáló tényezőkkel. A megfelelő pillanatban, megfelelő helyzetben érkező csapás azonban egészen biztosan képes lenne kilendíteni.
- Az üstre gondolsz? - megemelve állam támasztom meg koponyám az egyik polc szélén. Megemelve fél szemöldököm, tekintetem először az említett tárgyra, onnan rá vándorol, követi a mozgását, aztán, ha hajlandó rám is figyelni a roppant sok teendője között, meg is ingatom fejem.
- Mert ha arra, akkor ez a dolog nem fog megtörténni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Valóban könnyebb ideiglenesen elterelnie a figyelmét, mint folyamatosan Ábelre koncentrálva cafatokra szaggatni önkezűleg minden önkontrollját, helyette építheti, tudatosan, belemerülve a tevékenységébe. Annak jellegével neki személy szerint sok gondja nincsen, ha mindent megalázónak élne meg, akkor az ő habitusával hamar börtönben kötne ki. Most itt habitusról beszélünk, de egyébként tényleg nem olyan gyakori, hogy valakinek a lénye ennyire triggerpontokat nyomjon meg benne, mert persze, ha kiprovokálták, akkor visszaütött, nem is kicsit és nem is kíméletesen, de összességében Dante inkább az a távolságtartó, érdektelen típusú ember, aki inkább több métert hagy maga és mások közt, ha azok nem szimpatikusak számára. Ebben az esetben pedig.. jó, vannak kivételes esetek. Ez van, extrém módon inkompatibilisnek ítéli magukat, aminél nagyobbat egyébként lehet nem is tévedhetne, de önnön reakcióinak ambivalens voltából egyelőre ezt sikerült leszűrnie.
-Kénytelen leszel, merthogy addig nem megyünk ki, amíg kész nincs. - Mi történhet? Egy hűvös, rideg szertárban kell aludnia? Nos, nem a legjobb lehetőség, már előre rossz kedve is van a gondolattól, de elviselhető. Legalább nincs tél, hogy minden este és minden nap mínuszokat kelljen elviselnie, hacsak kilép a kapun - és egyáltalán maga a front is amilyen hatással van rá. Ahhoz képest a forró nyárban egy valamivel huzamosabb idő itt, csak azért, hogy Ábel ne kapjon meg mindent, amit akar? Megoldható üzletnek tűnik. Nagyobb kellemetlenség, hogy még mindig össze lesz zárva a másikkal, de ebbe egyelőre nem mászott bele elméleti szinten sem.
- Szóval szedd össze magad és tedd félre a kényeskedést, nem vagy kislány. - Hát nem, azt már érezted. Hogy fogná már be ez is végre..

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Akkor van egy rossz hírem - ujjaim abbahagyják a dobolást, karjaim elválnak egymástól, a mozdulattal egybekötve, lazán, könyékből ki is tárom őket - arra azért figyelve, hogy ne verjek le semmit a nagy lendületben. Nem értem, miért nem lehet felfogni, hogy valamit nem fogok megcsinálni? Alapvetően egy rossz szavam nem volt nekem sem, amikor minden mozdulatomba belekötött, nem kezdtem el ellenkezni, meg a késsel hadonászni, hogy már pedig ne vegye el, szóval, ha már úgyis belevágott egy takarító munkájába, akkor akár be is fejezheti…?
- Különben is miattad vagyunk most itt. - Ha nem üt meg, akkor nem ütöttem volna vissza, ha pedig nem ütök vissza, nincs verekedés sem, és egy rövid kitérő után a gyógyítóhoz, nem száműztek volna ide. Ezzel. A gondolatmenet alapján pedig logikus, hogy neki kell elvégeznie a munka oroszlánrészét, hiszen én nem tettem semmilyen kezdeményezést - olyat meg végképp nem, ami ide vezet.
Hosszan fújom ki a levegőt, ahogy elfordulva kezdek a szekrény mentén lépkedni, mutatóujjam végighúzva a fára tapadó, vékony porrétegben, ami épp csak elkezdett visszaülepedni.
- Ja, valóban nem vagyok lány - vonok egyet vállaimon, a szekrény végénél visszafordulok, megállok, s vállam hozzáérintve széléhez helyezem át súlyom egyik lábamról a másikra. Pontosan tudom, hogy amit mondani fogok, az minden épelméjű emberben elindítana valamit, felkaristolná a becsületét, jogosan verne éket a jóakarátban is. Tekintetem végigfut rajta, végül visszaérve arához megállapodik azon. - De nem vagyok cseléd sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Tök mindegy milyen kifogásokat keresel, nem változtat a tényen, hogy mindketten itt vagyunk, de ha tovább folytatod a nyafogást, hamar el fogok bizonytalanodni az előző kijelentésben – Már arról, hogy lány-e vagy sem, merthogy őt aztán nem érdekli, ki miatt vannak itt, az előzmények végeredményben nem számítanak, ha már egyszer ide lettek száműzve. Hát igen, neki, merthogy azt nem cáfolta meg, hogy az ő hibája lenne a dolog, valóban tudja ő is, saját maga kezdeményezte az egészet. Ezért nem is tér rá ki egészen, de Dante értelmezésében egyébként sincs sok szerepe ennek a ténynek. A nagyját már így is megcsinálta, a maradéktól csak nem szakad le a másik keze.
Ez az egész körülményeskedés meg méltatlankodás viszont kezdi megint felhúzni, mert nem létezik, hogy még ezt az akadályt sem lehet megugrani: egy nyomorult üst! Nem több. Ha a másik mégis valami dominanciaharcot akarna vívni, azzal megütheti a bokáját.
Nem a tartalma húzza fel aztán a folytatásnak sem, pontosan látja, hogy nem cseléd alkat a másik, hónapokig járt olyannal, aki gyakorlatilag bármit és mindent megtett azoknak, akik tetszettek neki, és ez nem kizárólag Dante volt; van összehasonlítási alapja. Egyszerűen Ábel bicskanyitogató kisugárzása tehet az egészről, és az, hogy kifejezetten direkt rá is játszik erre.
- Szólj, ha befejezted. – Azért pattan már ez az utolsó három szó, nem utasításnak szánja, mert nagyjából biztos benne, hogy ezek után Ábel előbb-utóbb neki fog állni, de a diplomáciához soha nem is volt kedve és most még a maradék felépített nyugalma is kezd vészesen omladozni megint. Visszafordul a szekrényhez, hogy a felső polcra rakjon egy nagyobbfajta befőttesüveget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Akkor akár meg is spórolhatsz magadnak egy kört. - Túlzottan soha nem hatott meg, mit gondolnak rólam számomra teljesen idegen és ismeretlen személyek. Egyrészt, ez egy nyomorult iskola - bármit is építgess a falak közé szorult kaszt centrikus társadalomban, amint a vizsgáid letépve végleg kilépsz a kapun, az egész abszolút semmit nem fog számítani. Másrészt, mindig fog akadni valaki, akinek aztán végképp nem fog tetszeni valami abban amit, és ahogy csinálod - Dante pedig már bizonyította, hogy neki abszolút semmi nem a kedvére való. Akkor minek is törném magam?
Valamiben egészen biztosan tévedhet a másik. Ha egyszer valamire azt mondom, nem, az azt jelenti, nem. Felajánlhat bármit, és megpróbálhat belekényszeríteni bárhogy, távol áll tőlem, hogy megmásítsam ezt a döntésem. A történtek után kifejezetten nagy hibának is érezném, ha mégis leülnék oda, és mégis elkezdeném kaparni a gájlt - ami nem fog megtörténni -, azzal igába hajtanám a fejem, és az egész eddigi ellenkezésem hirtelen értelmét vesztené. Ha ugyan már makacsságból is, de nem fog megtörténni.
Helyette támad egy ötletem - érzem, mennyire idegesítő kezdek válni, de pont ez a célom -, s elfojtva magamban minden árulkodó jelt, türelmesen, lassan lépkedve indulok vissza kiindulási pontomba. Mellé. Ott aztán megállok, ujjaimmal épp csak hozzáérve az előbb feltett üveghez igazítom azt meg, hogy a következő pillanatban a fiúra villanjon tekintetem. Nairobi felébredve mozdul meg, tekergőző mintája az egész bőrfelületen mozdul, mintha csak rá akarna szorítani a fedetlen területre, de a közelgő katasztrófát még ő sem tudja megelőzni. Az előbb érintett üveg zuhanását még láthatja Dante, ám ha mégsem, a padlón szétcsattanó, csilingelő hang annál is árulkodóbb - annak szétterülő tartalmáról nem is beszélve. A kígyó szája elnyílik, éles fogaival mar a vállamba, alkarom a polc szélének támasztva marad.
- Hoppá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Az üveg fülsértő csilingelésével együtt törik ripityára minden önkontrollja.

Meglepő módon nem feltűnő, nem harsány a reakciója – az ember arra számítana, hogy ordítani fog, hirtelen elkáromkodja magát, a fogát csikorgatja vagy hasonló, majd ahogy a bájitalteremben is tette, a legegyszerűbb módját választja az erőszaknak: azonnal, gondolkodás nélkül üt.

Az tény, hogy ezúttal sem gondolkodik. Azonban, bár nem szélsőségesen nagyívű Ábel meggondolatlanságának következménye, de látványos. Addig idegesen pattogó türelme teljesen elolvad, a lángoló indulatok helyét pedig hűvös düh veszi át. Ahogy oldalra fordul Ábelhez, a pillantásából mindenféle kímélet vagy empatikus kétely, aggodalom hiányzik; és teljes hiánya az önuralomra tett bármely kísérletnek. Az már mindegy, az az üveggel együtt oda.

Karja olyan hirtelen lendül, mint ahogy a krokodilok nyúlnak ki teljesen váratlanul, szörnyű gyorsasággal a tó szélén szomjukat oltó állatokra, és egyik kezének hosszú ujjai Ábel torka köré fonódnak, közvetlenül az állkapocs alatt. A fiú teste fájdalmasan a polcnak nyomódik, amint Dante gyakorlatilag a bútorhoz vágja és fölé hajol. Dante. Vékony, langaléta alkat, de erős felépítésű, érezni a kifejtett erőn, amellyel éppcsak felemelni nem emeli fel a másikat, persze Ábel lába érinti a talajt, de kényelmetlenül tehetetlenné válik egy rémisztő pillanatra. Dante. Kezével sokat beér, mutatóujja a fül mögötti puha bőrt tapintja, és pontosan tisztában van vele, ha most megfelelő erővel szorítana rá, a fiú gégéjét a gyengélkedőn raknák össze ismét csak. Ujjbegyei bizseregnek. Dante. A tenyere alatt érzi Ábel szívdobbanásait, természetes módon meglendülni azokat. Erősödik a szorítása, fenyegető módon ugyan, de csak az a fenyegető benne, hogy megteheti, hogy dühe szerint egyetlen másodperc alatt is fejthetne ki jelentős erőt – ez még nem fáj, legfeljebb az elkerülhetetlenség tudata fájdalmas. Dante érintése meglepően hűvös, nem kellemetlen, de mégsem az a fajta testmeleg, amelyre számítasz, mikor valaki megérint. Mutatóujja megmozdul a fül mögött jobb fogást keresve, hüvelykujja is arrébb csúszik Ábel állkapcsán, tenyere olyan szögbe kerül, amivel a torok legsebezhetőbb pontjára tudna erőt kifejteni, ugyanakkor valójában, és ez az, amit ezúttal kivételesen rideg tekintetéből nem lehet kiolvasni: nem tudja eldönteni, mit is akar. Ha igazán bántani akarta volna, a fiú már csak hörögne, miközben az oktatójuk beront és a gyengélkedő felé siet vele (Dantét pedig ezúttal kicsapják), nem számítana a következmény, ez a hűvös, rezignált düh nem foglalkozik az azutánnal. Öntudatlanul közelebb hajol, miközben elgondolkodik, fogása rákényszeríti Ábelt, hogy megemelje a fejét. Ha kalimpálni próbál, szabad kezével elsöpri a kísérletet.
D a n t e!

DANTE! ENGEDD EL! – A fejében gyakorlatilag hirtelen felharsogó Alkimista téríti észhez valamennyire, és ezúttal a korábbi próbálkozások után erre már érkezik a fiútól érdemi reakció, kíméletlen, hűvös tekintetébe visszaköltözik valamiféle racionalitás.

Egy átokverte üveget tört össze, egy nyomorult üveget, még csak nem is értékes, ami benne van. Komolyan mondom, kezdeni KELL valamit ezzel, az elrontott átváltozás óta…

Jó-jó, érti, igen. Tessék, valami még a mindig cinikus Alkimistából is kicsalja az aggodalmat. Ha nem fogná még mindig Ábelt, akkor talán foglalkozni is foglalkozna azzal, amit a továbbiakban mond, de így, hogy némileg ismét kontrollt nyert az ösztönei felett „csodálkozik” csak rá a helyzetükre, azaz hogy mennyire közel húzódott a másikhoz, és a bőrének tapintására az ujjai alatt. Az biztos, hogy a fogása teljesen ellazult rajta, ahogy lassan távozik mögüle az erőszakos(?) szándék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Egyetlen múló századmásodperc alatt, amikor tekintetünk találkozik, jövök rá, hogy ezzel talán túl messzire mentem. Ugyan fellobban bennem az életösztön, a menekülési vágy, mire valóban mozdulhatnék, hogy kitérjek előle, már késő.

Tüdőmből fájdalmasan szökik ki a levegő, ahogy bordáim közé beáll egy polc, orrlyukaim kitágulnak, állkapcsom összeszorul, ahogy ujjaim megmarkolják az első dolgot, ami a kezem ügyébe kerül - nem használom. Nem csak vénáim tágulnak ki szorítása alatt, Nairobi védekezőn húzza össze magát a két bőrfelület között, pikkelyei feltűnésmentesen feszülnek a másik tenyerének, az azt átszelő ráncok vonalába simul - ugyan, a gesztus maga teljesen használhatatlan, valahol egészen hálát érzek. Állam engedelmesen emelkedik, tekintetem először az engem tartó karjára tapad, majd némán siklik fel vállán, a nyakán megfeszülő izmokon, végig állkapcsa vonalán, végül megállapodik a zöld tekintetekben. A rideg semlegesség minden bizonnyal képes lenne felismerni az átlagosnál barnább íriszekben tükröződő dacos ellenállást - az ösztönszerű halálfélelem mellett -, ha lenne még mögöttük bármi, ami működik a fiúban. A legmeglepőbb viszont mégsem ez a megvillanó makacsság, vagy a bátorság és rettegés találkozásakor kiütköző éles kontraszt lehet, nem, ha Dante agyában létezne még bármilyen tisztán gondolkodó entitás, az egészen biztosan megdöbbenne a megmagyarázhatatlan, ugyanakkor meghatározhatatlan pillanatban elsimuló hullámokon. A mocsárzöld szín kísérteties ismerettség érzésével tölt el, szinte otthonra lelek benne, s a számomra is ismeretlen nyugalom ereje sokkal hamarabb áll be, mint, hogy a felismerés bekövetkezne.

Ismerem ezeket a szemeket, hiszen nap mint nap találkozom velük.

Ajkaim elnyílnak egymástól, a levegő megremegve áramlik be fogaim között, ahogy lassan lefejtem ujjaim az üveg nyakáról. Tenyerem felé fordítom, tekintetem az övébe kapcsolom, s hiszem, hogy ezzel fogva tartom az övét. Kezem lassan, minden hirtelen mozdulatot elkerülve mozdul, ha hagyja, saját tenyerem az ő kézfejére simítom, ujjaim az ujjaira siklanak, mintha csak hízelegni akarna a gesztus, vagy, mintha a végtag valóban egy kígyó része lenne - lassan, alattomosan, kiszámíthatalanul mozdul. A nyakamban megfeszülő izmok kiengednek, szinte a tartásába dőlök, külső szemlélő számára úgy is hathatna, mintha egy beláthatlan személy kezei közé ereszteném a további sorsom.
Igazság szerint fogalmam sincs, mit csinálok. Tetteim mögött nem húzódnak előre megfontolt tervek, de most még fejben is teljesen üres vagyok, nem gondolkozom, nem látom előre a saját lépéseim. Pontosan tudom, mi dolgozik a felületi öntudatlanság alatt, és, bár ez felett már rég nem uralkodom, kénytelen vagyok minden bizalmam az ösztönre hagyni.
- Tedd csak, amire vágysz - nyelvem lustán mozdul, a szavak kísértés-szerűen ülepednek le közöttünk, szinte érzem őket átivódni a bőrén.
Egy pillanatra néma csend tölti be a fülem, majd hirtelen kezd sípolni, az előbb lelassuló szívverésem hirtelen szökik fel, ahogy tartása enged. Tekintetem újra megtelnek élettel, homlokomon apró cseppekben ver ki a hideg verejték, ahogy fejem az egyik polcnak hajtom, zihálva hunyom le szemeim. Basszameg.