Vidáman figyelem az automatikus mozdulatsorát, amire igazából már semmi szükség nincs. De persze a reflex ugye nem a logikán alapszanak. Az már más kérdés, hogy éppen hogy most vizezte be az arcát azzal, hogy szárazra akarta törölni azt. Lassan lejjebb eresztem a szempilláim, mialatt ismét eltűnik a fiú arcáról a víz. Ezúttal érzékelhetőbben teszem, hagyom a rajta lévő pár vízcseppeket picit felmelegedni, majd az arca elé kényszerítem őket, hogy ott enyésszenek el.  Nem kommentálom a dolgot. Szerencsére a hajának igazgatásba nem nyúl bele végül, így zavartalanul mélyeszthetem bele az ujjaimat a vizes fürtjeibe. Felvonom a szemöldökömet egy pillanatra … mióta vagyok én ennyire hajmániás?
A jelenségeket én ugyan nem veszem észre konkrétan, de azt érzem, hogy történik valami, hiszen mondhatni dalol most a vérem, a képességem. De, hogy  ténylegesen meg is jelenik az, amire igyekszem koncentrálni egy-egy bevillanó képpel, na azt nem tudom. Aztán nehezebb lesz odafigyelni, sokkal nehezebb. Nem válaszol azonnal a kérdésemre, helyette végigpillant az arcomon. Derűsen és látszólag teljesen nyugodtan állok és várok, de dehogy vagyok én nyugodt. Te jó ég, de még mennyire, hogy nem! Kár, hogy a tekintetem nincs összhangban a békés vonásaimmal. Főleg akkor nem, amikor észreveszem, hogy a számra pillant. Őrült iramban kezd el verni a szívem és hirtelen vagy egy tucatnyi dologra érzek késztetést. Például, hogy lesüssem a szemem, vagy én is így végigvándoroltassam a pillantásom az arcán. Vagy akár az ujjaimat. Kezemet gyorsan beleejtem a vízbe, egyrészt, hogy elkerüljem azt, hogy meg is tegyem ezt, másrészt pedig, hogy elrejtsem a remegését. Harmadrészt pedig azért, hogy Benito neki tudjon dörgölőzni. Kétségem sincs ugyanis affelől, hogy azonnal abbahagyja a játékot és tengeralattjáró módon célba vett engem. Mindeközben már Thomas az alattunk lévő dolgokat fürkészi, én pedig lopva veszek pár mélyebb levegőt. Te jó ég, elég pár pillantás a részéről és máris teljesen felborul bennem minden. Ettől lehet, hogy meg kellene rémülnöm, de mégsem teszem úgy igazán.
- Ó, persze – nyugtatom meg rögtön a barátomat kicsit meglepődve. Na ilyen kérésre nem számítottam őszintén szólva. Mondjuk kellett volna, hiszen neki ez nagyon új, és valljuk be eléggé félelmetes is. Teljesen normális, hogy ezt szeretné. Határozottan sokáig kibírta anélkül, hogy felülkerekedett volna benne ez az ösztönös érzés. Nekem sem lenne rossz, ha nem meríteném le a mágiámat jobban. Hatalmas, boldog mosoly szalad szét az arcomon, ahogy újabb variációval áll elő.  – Szuper ötlet! Legalább gyakorolok.
Még mindig nem megy valami jól az úszás, de próbálkozom vele rendesen. Általában pár tempó után frusztrált leszek a haladási sebességem miatt, és inkább más megoldást választok. Most ezt a pár tempót próbálom sok sok pár tempóvá alakítani, egy tucattá. Vagy még annál is többé. Most eléggé nagy kedvem van hozzá, hogy így tegyek, le akarom magam fárasztani annyira, hogy ne tudjak butaságokra gondolni. Nem fog sikerülni soha se, igaz?!
Lágyan rámosolygok, hiszen tényleg nem baj egyáltalán, hogy ilyen hagyományos dolgokat szeretne. Hogy is lehetne bármi is unalmas vele kapcsolatban? Vagy fantáziátlan? Mielőtt nekifognék az úszásnak még bepillantok a tó közepe felé, és a messzeségben egy fényesebb sáv jelenik meg. A partról szinte nem is látható, simán ráfogható arra, hogy a Hold tükröződik vissza. A valóság azonban az, hogy egy jégcsíkot csináltam, hogy Benito addig is tudjon korcsolyázgatni, amíg mi úszunk.  Már ha szeretne. Megszüntetem a saját kis támasztékomat, és rögtön taposni is kezdem a vizet, muglimódon. Megvárom, amíg Thomas is készen áll arra, hogy önerőből maradjon fenn a vízen, eltüntetem az alatta lévő sűrűbb vízréteget és valamiféle mellúszás-szerűségbe kezdek el haladni befelé. Fejem persze végig kinn a víz felett. Ha beledugom, hát biztos, hogy delfin módon fogok haladni.  De még nem, még megy ez hagyományosan is, még fárasztom magam.

Javarészt csak hümmögök azokra, amiket mond. Ennyi megy az úszás mellett. Hébe-hóba ennél, azért többre van szükség, ezekben az esetekben azonban segítséget vetek be, hogy ne álljak le egy helyben lebegni. Sokkal nagyobb megerőltetés ez, mint gondoltam volna. De küzdöm magam tovább előre, nem törődve az izmaim sikoltozásával minden egyes tempó után. Előrefelé meredek, úgy lesem a partot, mint valami díjat. Már csak pár méter és leér a lábam. Igaz, hogy csupán lábujjhegyen állva tudnám a felszín felett tartani a fejem, de nemsokára ott vagyunk!
A hirtelen durranást veszem észre először, meg is torpanok és taposni kezdem a vizet értetlenül pislogva. Aztán meglátom a forrását. Áhítattal figyelem a gyönyörű színeket, rá-rámosolyogva Thomasra. Szívesen elnézném még ezt egy darabig, de túl hamar vége szakad. Picit elszomorodom tőle, enyhén lefelé görbülő szájjal pislogok rá a fiúra, mialatt lerakom a lábamat az iszapos talajra. Nem érdekel meddig ér a víz, ha kell ugrándozva közlekedek, vagy mágiával, de nem úszom tovább. Ezt az elhatározásomat be is váltom, a zene ütemére kezdek el kifelé haladni, míg végül sima lépésre nem tudok váltani. Ekkor a átmegyek enyhe ringatózásba, kezeimet is ide-oda mozgatom a víz tetején. Ez a mozdulatsor még jól is esik az úszás után. Addig lépkedek így, amíg a fiú meg nem áll, megtorpanok én is, de a rögtönzött vízitáncot nem tudom abbahagyni olyan könnyen.
- Tetszeni fog holnap a tűzijáték. Odahaza mindig tévéből néztem, ahogy a Duna felett robbannak szét. De élőben látni a vízparton ... veled ...- sóhajtok fel, ahelyett, hogy befejezném a mondatot. Igazából nem is tudom mi fejezhetné ki igazán, amit ezzel kapcsolatban érzek. Csillogó szemmel nézek a barátomra, ráérősen végigjártatva a tekintetem a kedves arcán. Igazából nem vagyok tisztában azzal, hogy meddig időzök el egyes területeken, olyan apró részleteken, mint például a szemöldöke íve; vagy az apró kis nevetőráncok száma, amik megjelennek a szemzugában, amikor mosolyog; mielőtt újra és újra a rátalálnék a tekintetére. A víz felszínén ide-oda sikló kezeim megállnak és előrenyújtom őket Thomas felé. Nem tudom mit csináljak. Szeretném megsimogatni az arcát, szeretném megölelni, szeretném ha ő is ezeket tenné. Szeretném, hogy  … ó hát én sem tudom, hogy mit is szeretnék. Egy biztos, hogy a parton villódzó különféle fények, amik erősen emlékeztetnek a tűzijátékra, furcsa kis táncot lejtenek a vízen és a barátom arcán, tekintetében. Álomszerű. Álmodom. Csak hát, én nem tudok ennyire fantasztikus álmot összehozni. Varázslatos.

Nagyokat bólogatok, miszerint igen, látni a tv-ben. Méghozzá élőben. Természetesen nem jut az eszembe, hogy a kérdése mögött több van, mint szimpla meglepődés, hogy ilyet is lehet nézni. Hanem már maga a módszerrel sincsen tisztában. Így hát nem is kezdek bele a magyarázkodásba, amúgy sem tudnám túl jól elmondani szerintem, szóval lehet, hogy még jobban is jár.
Örülök neki, hogy együtt lelkesedik velem az előttünk álló szuper élmény kapcsán. Mondjuk Thomas általában mindenért lelkesedik, kevés olyan dolgot tudnék mondani, amiért nem. Vagy elsőre nem, aztán utána mégis. Azt ugyan nem tudom, hogy ő hogy van vele, de az biztos, hogy én jelenleg egy dologért se nem lelkesedem, se nem várom: és az pedig hogy ennek a nyaralásnak vége legyen. Nem fogalmazódik meg ugyan bennem a gondolat. Teljesen el vagyok foglalva azzal, hogy a jelenre koncentráljak. Meg majd később az elalvás előtti pillanatokban azzal leszek, hogy visszapörgessem magamban a mai napot. Kicsit újra belemerülök majd az eseményekbe, újraélve azt, elraktározva az igazán fontos pillanatokat, és kitörölve azt, ami nem lényeges. A mai napból szerintem nincs is olyan, ami ne maradna meg később.
Még ez a tétova hezitálás sem érdemli meg, amit épp produkálok. Megérinteni, vagy nem megérinteni, ez itt a kérdés. Csak nézem őt, mialatt a gondolataim száguldanak, döntésre jutni próbálok. De hirtelen már nem is tűnik annyira lényegesnek az én kis vívódásom. Tekintete változik, ezt a nézését pedig már láttam. Valami történt, történik, történni fog. Nem tudnám megmondani, hogy melyik. Nem is nagyon kell, ismerem őt, tudom, hogy nemsokára elmondja. Nem találgatok, csupán nyelek egy aprót, felkészülve az információra. Bármi legyen is az. Már ha fel lehet rá készülni egyáltalán, én mindenesetre megpróbálok.
Egy apró mosoly jelenik meg arcomon, ahogy kiejti a nevemet. Igen, már ez is megszokott nálunk. Ez a kis felvezetés, bevezetés … amitől a szíve ugrik ki az embernek. Annak is, aki mondja, és annak is, aki hallja. Idegesnek látszik, vagy izgatottnak? Izgul, na. És izgulok én is. Nem is kicsit.
- Tessék – súgom annyira halkan hogy, valószínűleg meg sem hallja. Talán csak egy elmotyogott önnyugtatásnak gondolja. Amiben igaza is van, hiszen csak azért szólalok meg, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget magamban. Hogy tudatosítsam magamban, hogy én szeretném hallani azt, amiről szó van. És nem csak úgy belemondja a világba, hanem én kérem, hogy folytassa és ossza meg velem. Abbahagyom a ringatózást, de a jobb lábamat ide-oda csúsztatom az iszapon, amit észre sem veszek, amolyan kényszercselekvés csupán. Valamit muszáj csinálnom, amíg ki nem böki...ó.
Szemem hirtelen elkerekedik és nagyokat pislogva nézek a szemébe. Tényleg azt kérdezte, hogy megcs … igen, tényleg azt kérdezte. Hallottam, tisztán és jól  hallottam. Azt kérdezte. Én pedig ... ha eddig izgultam, akkor erre amit most érzek már nincsenek is szavak. Ledermedek, de halványan elmosolyodom. Nem ijedtem meg a kérdéstől, nem pánikolok. Csak, csak meglepett. Millió dolog suhan át az agyamon röpke idő alatt, de a félelem nincs közte. Helyette viszont valami egészen mást fedezek fel, amitől még a mellkasom is összeszorul. Borzasztóan erős, és pozitív érzés, de nevet még nem találtam rá. Nem is most fogok, nem ebben a pillanatban. Végig kellene gondolnom azt, hogy mivel járhat az ha igent mondok? Nem teszem. Tudom anélkül is, ahogy ő is tudja. Különben nem kérdezte volna, csupán megtette volna. Tétovázok-e azon, hogy mit kellene felelnem? Nem. Csupán azért a csend, mert hát ... jézusom! Ez most tényleg megtörténik, nem álom, nem fantáziálás. Hanem tényleges és valóságos.
Egy aprót lépek felé, számat szólásra nyitom, de hang az nem jön ki rajta. Így hát határozottan bólogatok egy kicsit. Igen, megteheti. Megcsókolhat. Szeretném. Nem megyek közelebb, nem ölelem meg, hagyom, hogy ő közelítsen. Szívem olyannyira hevesen ver, hogy a fülem is csengeni kezd tőle, és szerintem már nincs se gyomrom, se egyéb belső szervem. Legalábbis nem érzem, hogy lennének. Nem érzek semmi mást, csak izgatott várakozást. Magabiztosnak és határozottnak tűnök? Nem vagyok az, mármint de igen, de mégsem. Tényleg szeretném, tényleg igenlő választ adok neki, de borzasztóan izgulok. És most már kicsit szédülök is, amilyen össze-vissza kapkodom itt a levegőt. Nyelek egy aprót, és ekkor távozik a bennrekedt a szó, tisztán, érthetően, határozottan törve meg a csendet: - Igen.