Megkönnyebbültem? Igen, mindenképpen. Attól igen, hogy hozzá érhetek nyugodtan, ha úgy érzem, ha szeretném. Persze ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem vagyok én ahhoz hozzászokva, hogy megérintgessem az embereket. Nem is nagyon éreztem rá késztetést. Most pedig Thomasszal … hát, nagyon is. Nem csak ahhoz kell idő nekem, hogy az ő érintései ne okozzanak esetlegesen gondot, hanem ahhoz is, hogy én megérinthessem anélkül, hogy megriadnék attól, mit is teszek. Mint az előbb is, a hajtúrásnál. De attól egyáltalán nem könnyebbültem meg, hogy azt sugallja, hogy ő nem ér hozzám túl gyakran. Nem. Sok mindent érzek ezzel kapcsolatban, de a fellélegzés az nincs köztük.
Részemről nem veszem észre, sem azt, hogy ficereg, sem azt, hogy  hol van és mit csinál a macskám. Szép kis gazdi vagyok én is. De hát, érthető nem? Miközben beszélek látom a Thomas arcán átsuhanó gondolatokat, érzelmeket. Nem leszünk most közös nevezőn és ettől kicsit feszültnek érzem magam. A véleménye kiszakad belőle, majd nemes egyszerűséggel elmenekül a pillantásom elől. Eddig teljesen nyugodtan feküdtem mellette, a hátamon. Ami azért valljuk be ilyen közelségnél nem kevés kiszolgáltatottságot jelent a részemről. Persze, nyilván nem kezd semmit sem a helyzettel, de akkor is, amikor háton fekve voltunk egymás mellett az másabb volt. Ezt nehéz elmagyarázni, de nem is fontos. Nem okozott különösebb nehézséget ez a helyzet, hiszen bízom benne.  A lényeg, hogy ahogy ő a kezébe temeti az arcát egy gyors mozdulattal felülök és hátrébb csúszok, hogy közvetlenül előtte tudjak törökülésbe rendeződni. Homlokráncolva figyelem, ahogy küzd a gondolataival, démonaival. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mekkora erőt, önuralmat igényel a részéről, hogy ennyire tekintettel legyen rám. És nekem ne jöjjön azzal, hogy semennyit, meg azzal sem hogy nem fogja vissza magát. Mert nem hiszem el.  Csoda, ha nem szeretném tetézni a kínjait?  Az viszont fel sem merül bennem, hogy ne érjünk egymáshoz. Ez az opció egészen elfogadhatatlan. Némán ülök vele szemben, lassan már véresre harapdálva a szám sarkát, de teret hagyok neki.
Hallom a szavait, felfogom az értelmüket is, de igazából akkor nyugszom csak meg, amikor végre leereszti a kezét. És mosolyog. Enyhe zavarodottság suhan át az arcomon, nem tudom mire vélni ezt az egészet úgy igazán. Üdvözöljük a hullámvasutunkon, kihajolni veszélyes, kérjük kapaszkodjanak! És hogy nagy dolog-e, hogy érintéseit viszonozni szeretném? Bizony, az. És jó jel, nem is kicsit.
- Jó, azt tényleg nem szeretném – bólintok egy aprót, oké, akkor nem érzi úgy, hogy neki nem szabad. Csak hát ugye, hiába szabad … áá … ezt inkább hagyjuk most. Sóhajtok egy nagyot, majd játékosan félrebillentem a fejemet. – Szóval, akkor szereted ha a hajadat piszkálgatják?
Érkezik a kérdésem és azzal egy időben már nyújtom is a kezemet, hogy összeborzoljam az amúgy is szanaszét álló haját mosolyogva. Nem vagyok most hajlandó tovább komoly dolgokra gondolni, vagy arra, hogy miért is rossz érzés az, ahogy azt mondta, hogy tegyem csak én, nehogy baj legyen abból, ha viszonozza. De akármennyire is próbálom elkerülni, folyton visszakanyarodok ahhoz, hogy igenis szeretném ha hozzámérne, nagyon. Ez pedig annyira zavarodottá tesz, hogy inkább bejelentem, hogy mindjárt jövök és a derűs mosolyt az arcomon hagyva kivonulok a fürdőbe. Amint csukódik mögöttem az ajtó mosolyom lehervad, nekitámaszkodom az ajtónak, és sóhajtok egy nagyot. Te jó ég! Még a végén képes lettem volna megkérni rá, hogy … te jó ég! Igyekszem megfékezni a remegést, ami rám tör, úgyhogy veszek pár mély lélegzetet, és még dúdolni is elkezdek. Az mindig lenyugtat. Pár perc múlva már újra a szobában vagyok, minden frusztráló érzést a lehető legmélyebbre temetve magamban. Visszahuppanok a fiú meg a macska mellé mosolyogva. Már jobb sokkal, nyugodtabb vagyok, és hogy ezt még tovább növeljem megsimogatom a szunyókáló cicát.