Egy kis csendre volt szüksége. Mostanában kicsit elharapóztak körülötte a dolgok, szereti, ha pörög az élete, de nem szíve vágya, hogy minden nap gyomorideggel feküdjön le aludni valami miatt. Annyira telhetetlen, folyton elégedetlen, de ez van, el van kényeztetve, megteheti, hogy az legyen. Megteheti, hogy lemenjen a tanulószobába, és ücsörögjön a néma csendben. Egy-két delikvens van rajta kívül csupán, rajta legeltetik kicsit a tekintetüket, ahogy Sári befészkeli magát az ablakpárkányhoz. Az tűnik az abszolút legkényelmesebb helynek jelenleg, és ahogy ücsörög, már nem érzi lassan a rá szegeződő tekintetek súlyát, csak a pennák sercegése hallatszik még a távolból, kellemesen monoton hátteret adva gondolatainak.
Kicsit korholja magát. Annyival egyszerűbb lenne élvezni a boldogságot, de ilyenkor mindig elkezd iszonyat hülyén viselkedni. Milyenkor? Amikor valaki mélyebb nyomot tervez hagyni az életében. Amikor valaki igenis komolyan gondolja vele a dolgokat, akkor mindig hülye gondolatok kezdenek keringeni a fejében. Egy kis kellemetlen érzéssel kezdődik az egész, aztán egyre jobban félni kezd, aztán azon kapja magát, hogy menekülni akar, tovább akar lépni. Legalábbis legutóbb így volt. De Cameron más, nem? Sőt, hova tovább, Sára is más. Egészen felnőtt, egészen furcsa valami lett belőle és néha még ez is kétségbe ejti. Vagy talán csak rossz napja van, amikor az ég se olyan kék, amikor a nap sem süt olyan fényesen, amikor semmi sem jó és semmiben sem biztos. Nőből van, abszolút megengedheti magának az ilyesmit.
De talán mégsem kéne csak úgy ücsörögni és bámulni ki az ablakon. A végén még valaki szimatot fog, hogy elpuhult, hova tovább megsajnálja, azt pedig végképp nem viselné a büszkesége. Szóval ajkát rágcsálva talál magának egy könyvet, ami szimpatikus és nem kell érte túl messze menni. Inkább a sorokat pásztázza tekintetével, és akkor ismét magán érez egy tekintetet, felpillant, körbenéz, megrázza a fejét. Talán csak képzelődik. Talán tényleg kezd becsavarodni. Hm, ideje volt már, nem? Túl normális volt eddig a családhoz képest.

Érzi magán a tekintetet egy ideig, de végül úgy dönt, csak beképzeli magának. Rebeka jelenléte semmit nem vált ki belőle, nem olyan drámai, nem olyan érzékeny, mint a másik. Csak szeretett volna magának egy napot, amikor elsüllyedhet kicsit a katyvaszban, amit most magában érez. Lusta rendet rakni. Pedig nem kerülne sok erejébe, de most valahogy hatalmába kerítette ez az állapot, Sára pedig nem akaródzik kikászálódni belőle. A könyvet, mint fegyvert használ fel, ezzel távol tartva másokat. Meg amúgy is, sokkal kevésbé fest szánalmasan, ha nem csak bámul kifelé az ablakon, hanem mondjuk olvasgat is közben valamit. Nem annyira figyel oda a könyvre, inkább csak háttérzaj a gondolatainak, szeme mégis jár.
Ebből a kellemes, lebegő érzésből, a keserédes állapotból egy hang rántja ki. Ő pedig zöld tekintetét lomhán emeli a lányra, egy "mi van már megint sóhaj" kíséretében.
- Szia - erőltet egy aprócska mosolyt ajkaira a köszönéshez, de nem, nincs kedvessége csúcsán. Azonban ahogy a lány folytatja, mivel is kereste meg a lányt, kicsit megütközik. Ombozi. Ismeri Noelt. És lassan tényleg összeállnak benne a dolgok, azzal a lendülettel pedig el is kerekednek szemei, ahogy szerencsétlen vörös lányra pislog. Nem tudja, miért, de nem hisz a szemének egy pillanatra. Ő olyan más. Annyira nem... annyira nem hozzájuk illő. És máris ellenérzések támadnak fel benne, akaratlanul, pedig a lány még csak bemutatkozott, de benne máris lobog valami. Féltékenység? A vágy, hogy kitaszítsa zárt kis közösségükből? Mert be akar férkőzni valamibe, ami eddig csak az övék volt? Nem tudja pontosan eldönteni, de mielőtt még kiülhetne minden az arcára féloldalas mosoly ül ki ajkaira, apró fintorral húzza feljebb orrát.
- Ezek szerint tényleg létezel, Noel igazat mondott. Nos, üdv közöttünk - az udvariasság azért hajtja belülről, jóval az elemi előítéletek felett helyezkedik el. Betakarja, óvatosan elrejtegeti a negatív érzéseket. De ettől nem válnak semmissé, ott vannak valahol benne, és igyekszik nem rá gondolni, ahogy nézi a vörös lányt, de valahogy kapargatják agya mély rétegeit. Pedig adnia kéne neki esélyt. Nem kéne ilyennek lennie vele.
De aztán visszazökken szerepébe, előrehajtja fejét és kuncog kicsit, nevető tekintettel pillant fel Rebekára immár.
- Bocsi, csak óhatatlanul is magam elé képzeltem apám arcát, ha megtudja... ha majd tud rólad - mosolyog rá, majd kicsit arrébb húzódik, ezzel jelezve, hogy a lány nyugodtan leülhet mellé. Nem fogja hellyel kínálni, nincs otthon ő sem, de ha beszélgetni szeretne, legyen. Majd legyűri az elemi lényt, ami belül lázad ellene, nem probléma. Előbb-utóbb úgyis az apja fülébe jut, Zsiga mit művelt, akkor pedig biztosan nem lesz boldog. Nem Rebekára lesz mérges. Sokkal inkább Zsigmondra. Őt mégis mulattatja a gondolat, főleg ahogy elképzeli magát a tündéri kisangyal szerepében, aki csak ül az asztal végén és bájosan mosolyogva nézi végig a családi perpatvart. Na jó, ő is érzi, hogy ez a kép erős túlzás. De tulajdonképpen tényleg így működnek a dolgok a családban.