Egyszavas horrortörténet: átv. Ugye, milyen rémisztő? A navinés számára mindenképpen, úgyhogy a vizsgaidőszak előtt, nagyobb pánikrohamokat megelőzendő, szorgalmasan átnéz még mindent. Szóval amikor valaki belép, egy nagy könyvvel meg tollal-papírral felszerelkezve találhatja, ahogy elszántan, de nem igazán hozzáértően jegyzetel.

 - Szia. - néz fel szórakozottan, udvariasan rápislog a lányra, aztán elmerül az érthetetlen leírások óceánjában megint. Illetve hát nem. - Öh.. de, lehet. - szíve szerint folytatná a jegyzetelgetést, de nem akar a végletekig udvariatlannak tűnni, úgyhogy úgy tesz, mintha gondolkozna azon, hogy hol találkozhattak korábban. Ismerősnek ismerős, de hogy honnan.. - Nem tudom.. átváltoztatástan..? - tippel hanyagul, mert fogalma sincs az ismeretség keltezéséről, úgyhogy ahhoz nyúl, amije éppen van: átv-könyve. Tippnek ugyanolyan jó, mint bármi más.

 - Örvendek. - mondja gondolkozás nélkül, miközben már azt próbálja kitalálni, hol szakították félbe. Ja, hogy a nevét illett volna megmondania? Minden máskor, ha nem kérdik, akkor is, szépen elmondja, de ha kérdik, akkor meg nem.

 - Tudod, mit? Én ehhez nem értek. - csapja be nagy lendülettel pár perc múlva a könyvet. Félig azért, mert fogytán a türelme maga és képességei felé, félig meg, mert így hátha ráébreszti a másikat arra, hogy bizony tényleg idegesítő a kapcsolgatása. Most tényleg, ennek sok értelme van, menjen ki a folyosóra, kapcsolgasson ott. Passzív-agresszív viselkedés, mert az a rossz szokása. Megmondani, mi a probléma.. ugyan már. Mérgesedjen csak el a viszony a sok ki nem mondott gondolat miatt, az az igazi.

És most se szól, csak gubbaszt. Mérgesen magára, a másikra, de legfőképp az átv-re.

Csak nem idegesít?
Ez az egy darab kérdés leírja a lány karakterét. De. De igen, marhára idegesít. Szól érte? Dehogyis. Azzal ugye felfedné, hogy gyenge, hogy ő van rosszabb pozícióban. Tehát nem szól, hanem úgy tesz, mint aki észre se veszi. De azt se bírja sokáig, és ha mégis, erős késztetést érez arra, hogy széttépkedje apró darabokra a saját izmait és ereit és egyéb belső szerveit. De nem szól. Ő, kérlek, cool. Hűvösebb, felsőbbrendűbb, és sznobabb mindenkinél. Várjál. NEM.

Na, ez az a pont, ahol idegrohamot szokott kapni néha. Nem szép látvány. A probléma az, hogy még csak nem is hatásos, mert gyenge őzike lévén komoly kárt nem tud okozni. A múltbeli tapasztalatai megtanították arra, hogy lenyomja ezeket az idegbajos pillanatokat, és tűrjön. Álljon fel szépen, és menjen el messzire.

A kiáltásra szép kiállással megfordul.. és bajban van, hogy mi szépet szóljon vissza. Mert nem okos, és visszavágni nem tud. Azt se. Semmit se. Mindenesetre, miután gyorsan lefuttatta magában az összes eszébe jutott beszólást, megfontolta, hogy mégis csak navinés, azaz galamblelkű, és segíteni illik, az utóbbi érvet még egy párszor megfontolta, végül annyit szólt, hogy

 - A folyosó végén balra, a freskónál meg jobbra.

és kilibbent a folyosóra. Amennyit a válasszal törődött, nincs kizárva, hogy nem feltétlenül a megfelelő útirányt mondta meg.

Vagy hogy értelmes mondatot rakott össze úgy egyáltalán.

Ajj, pedig de szép végszó és kivonulás lett volna ez.. de hát jöjjenek az önlekicsinylő ismerős gondolatok, miszerint ez ő, ez se sikerül neki, semmi se sikerül neki. Leküzdi a heveny vágyat, hogy káromkodva rákiáltson a lányra, összenéz a fallal, a fal mintha biztatóan visszanézne rá, aztán megfordul.

Még egy heveny vágyat le kell küzdenie, hogy random orrba vágja a másik lányt.
Meg azt is meg kell beszélnie magával, hogy szóban előcitálja a másik szülőanyukáját. De megoldja. Mentálisan mantrákat mormol, mélyeket lélegzik, gondolatban Tibetben jár, és..

.. ez az a fajta és méretű pofátlanság, ami már túlmegy igazából azon a ponton, hogy úgy istenigazából idegesítse az embert. Ez a méretű tiszteletlenség ugyanis egy olyan lelkületű lányt, mint a navinés, heveny pszichologizálásra készteti, és fél másodpercig eltűnődik azon, hogy a másik a nagy kiállásával vajon mit akar leplezni. A nyilvánvaló kisebbségi komplexuson, meg a feltételezett családi hátteren kívül. És akkor a navinés azt a taktikát választja a nyilvánvaló erőfölénnyel szemben, hogy szegről-végről megsajnálja a másikat a nagy fellépése miatt. Legalább morálisan ő legyen a jobb, ha sehogy máshogy nem az, ugye.

Azért meg kell ráznia a fejét, hogy ne az említett édesszülő jöjjön a szájáéra hirtelen.

 - Mittudomén.. éhes vagy? - simul bele akkor, ismerősen, tegyük hozzá, az alacsonyabb rendű szerepébe, és mivel teljesen mindegy neki, hogy merre mennek, felajánl egy fogódzót. Ha éhes, akkor konyha. Ha nem, akkor maradt még kismillió egyéb lehetőség.

A múltkor ugye nem sikerült itt átv-t tanulnia. Mondjuk máshol se. A láz még tart, az ismétlés még nem ért véget, bár közeledik hozzá, és mit ad Isten, kezdi érteni az anyagot. Ami nagyon jó, csak jobb lett volna év közben is érteni, mer ehhez gyakorlat is van. Mindegy, úgyis a vizsga a lényeg, addigra menni fog. Rosszul beosztott alvással, csokis keksszel, napközbeni nehézkes ébrenléttel, de menni fog.

Két könyvvel meg jegyzeteléshez szükséges anyaggal benyit az ajtón. Ilyenkor már nem akarja zavarni a szobatársait, a kh tele van, a folyosók hidegek, úgyhogy akkor vissza az amúgy is tanulásnak kialakított helyiségbe. Úgyse lesz itt senki. Erre persze kicsi az esély, mert mindig mindenhol van valaki, de remélni meri, hogy azért ilyenkor senki se vetemedik tanulásra. Szóval nyugodt szívvel, abban a majdnem biztos tudatban, hogy még egy fejezet meg lesz értve reggelig, fogja a kilincset, és lenyomja.

És pislog kettőt. Azért annyit alszik, hogy ne hallucináljon. Meg jó, mindenkinek meg van a maga módszere a lazításra, de.. hát, erre nem számított. Az ajtóban állva szépen figyeli a lányt, mert egyrészt csodálja, hiszen ő mérlegállást se tud rendesen csinálni, meg nem is akarja zavarni. Hadd álljon kézen, ha neki jólesik.

Múltkor alternatív rockegyüttest keresett a kastélyban, most sportot talált; lesz itt élet lassan.

Persze rögtön abba is hagyta a másik az akrobatizálást, pedig ő még elnézte volna egy darabig az ajtóból. Na, mindegy, akkor menjünk beljebb.

 - Nem, nincs semmi. - tesz egy hárító mozdulatot, mert hát tényleg ki hogy relaxál. Vagy tölti a idejét, amíg őt nem zavarja. És a kézen állás még inkább szórakoztatja, úgyhogy nincs itt miért bocsánatot kérni.

 - Óh.. szia, öhm, Annamária vagyok. - fogadja el zavartan a kezet. Nem azért, mintha baja lenne vele, csak ez a folytonos bemutatkozás olyan klisés. Nem tök mindegy, de tényleg, hogy kit hogy hívnak? Úgyis elfelejtik öt percen belül. Ha felismerik egymást legközelebb is, akkor jó, de ha nem, az se baj. A bemutatkozás nem teszi maradandóbbá az embert.

 - Leülök ide, jó? - kér engedélyt egy amúgy publikus helyen a letelepedésre, mert kicsit még zavarban van, és mert úgy illik. A válasszal sokat mondjuk nem törődik, mert már ül is, és pakolja szét a cuccait. Élvezte a kézenállást, köszöni szépen, most akkor tanulna. Elvégre azért jött.

Elég röviden intézte el a lányt, érzi ő, és amilyen kis szende, ez nem esik jól neki, úgyhogy, hogy ne tűnjön udvariatlanak, szépen megdicséri, őszintén amúgy, a másikat

 - Nagyon ügyes vagy.

miközben fejével a kézenállás helye felé biccent, és vissza is temetkezik a tankönyvbe. Most melyik az udvariatlanabb, szépen nem szólni egy szót se, vagy szólni, de közben látványosan csak azért, mert úgy illik, és nem azért, mert érdekli is a válasz.

Mea. Szép név. Ő már feladta a megszokott névkészletéhez való hasonlítást, tudniillik rájött, hogy a lehetséges nevek ezredrészét se ismeri. Nem csak magyar nevekre kell ezt vonatkoztatni, hiszen az iskola nemzetközi lett. Szóval már rég nem gondolkozik el azon, hogy jé, de fura név ez, hanem csak szimplán tetszik neki, és tudja, hogy annyi fog csak megmaradni belőle, hogy m-mel kezdődik, rövid, és sok benne a magánhangzó.

 - Nem, nincs. - néz fel meglepetten  a tanulmányaiból a hirtelen kérdésre. Akkor nem jött össze ez a small talk és tanulás vegyítése.

 - Nem, csak.. átv-vel szenvedek. - hogy miért osztja meg mindenkivel ezt a senkit se érdeklő információt? Akkor soroljuk. Ugye meg kell győzni magát arról, hogy ő most tényleg tanul. Aztán közölni kell mindenkivel, hogy ő szorgalmas, lám, késő éjjel is rontja a tankönyvvel a szemét. Aztán azért is mondja ezt, mert szánalmat akar kicsikarni a hallgatóságból, mert az átv köztudottan nehéz tárgy. Ebből akkor arra juthat a hallgató, hogy a navinés milyen ügyes, keni-vágja a tárgyat, de többnyire a lány azért osztja meg mindig azt, hogy ő most átv-vel foglalkozik, hogy a beszélgetőtársa sopánkodni kezdjen azon, hogy az nehéz és neki se megy, és amíg együtt sápítoznak, addig se kell tanulnia.

Na, érik a megfelelő reakció, megdöbbenés és hitetlenség, az mind azt jelenti, hogy a másik azt gondolja, hogy a navinés milyen szorgalmas és elhivatott és stréber.. ó. Na, ilyen megfogalmazással se találkozott még. Hogy az átv fontos lenne neki. Mármint, persze, az, mert itt rezeg a léc a legjobban, pedig rezeg az máshol is, hanem hát ez a szóhasználat úgy jön le, hogy neki pozitív érzései is fűződnek a tárgyhoz. Az meg ugye, és ezt bármikor örömmel és biztosan kijelentheti, nem igaz. Mert az átv érdekes, igen, elméletileg érdekli is, mint mást a nyelvek, de annyira azért nem, hogy komolyabban is foglakozzon vele, és ebbe beleesik a tanulás is, mint ahogy más akkor képes behatóbban foglalkozni nyelvtörténettel vagy dialektológiával. Erről szó sincs. Ő év elején izgatottan ül az órán, mert de érdekes az átv, de év végén már tényleges pánikrohamot kap, ha a vizsgára gondol. Így múlik el a világ dicsősége.

Na, akkor ezt a sok mindent neki szavakba is kell öntenie. A legkézenfekvőbb, leggyorsabb és legismerősebb megoldás erre a tiltakozás. Hogy hát őt nem, hát erre gondolni se tessék.

 - Dehogyis fontos, csak nagyon nem megy, és muszáj foglalkoznom vele. - egész jól sikerült összehoznia; annyi ugyan kimaradt ebből, hogy már félig érti a dolgokat, de ez most nem számít. Beszélgetni kezdtek tanulás helyett,, ez a lényeg.

 - Rúnatan? Az de jó, nekem olyanom nincs. Mindig érdekesen hangzott. - ez is az a fajta könnyed érdeklődés ám, amit a tényleges tanulás jól az ellentettjébe fordítana. Annyira sose érdekelte a rúnatan, hogy, teszem azt, elgondolkozzon azon, hogy tanítsa akár egyszer, de tényleg nagyon érdekesen hangzik. - Az gyakorlatilag titkosírás. - na, hát röviden ezért érdekli annyira a rúnatan.

 - Én.. nem is tudom. - hát, gyerekek, ez eddig nem jutott az eszébe. Segítséget kérni. Tudja ő, hogy olyan hülyeségeket kérdezne, amitől a másik meggyőződhetne arról, hogy a navinés nem okos finoman szólva, szóval, mivel önbecsülése van, erre a lehetőségre inkább nem is gondolt. - Tudsz valakit, aki korrepetál? - mert akkor a második nehézség, hogy nem vadászhat a folyosóról átv-tanárt magának.

 - Miért, nem jó? - kérdi ártatlanul. Lám, akkor tényleg csak kívülről érdekes a rúnatan. Pedig úgy tényleg az; azon kívül, hogy semmit se tud a rúnákról, csak amit mugli tanulmányaiból összecsipegetett, csak mérsékelten érdekli a tárgy. De hát nézzük; minden kultúrának más rúnakészlete volt; miért pont azok a rúnák, amik, akármilyen lehetetlen kérdés is ez; rúnák, érted, erről hideg és kietlen északi tájak és vérengző vikingek jutnak eszébe, mert tényleg nem tud semmit a varázsvilágos rúnákról. És a vikingek érdekesek, na.

 - Ú, tényleg, ez jó ötlet, köszi. - lelkesedik fel az igazából teljesen egyértelmű és alapvető ötletre, hogy hirdetést ad fel. Ő csak odáig jutott, hogy sokáig fogja sajnáltatni magát, és valaki majd megszánja, és korrepetálja. Nem okos, de tényleg. Azon ráér később idegeskedni, hogy leendő tanára mennyire bír acélidegekkel, mert az hozzá kell majd.

 - De jól hangzik. - fellelkesedett, mint egy gyerek. Nincs kedved a rúnatanhoz? Kérdezd Meát, majd ő csinál hozzá. - Miket tanultok? - nyá, szép széles kérdéskör. De ha valami elkezdte érdekelni, akkor többnyire rossz és értelmetlen kérdésekkel indít, minthogy mi a neved, miket tanultok, milyen csokit szeretsz és mi a kedvenc helyed Bogolyfalván. Igen, ezeket mind feltette már valakinek.

Időközben úgy elfelejtkezett szegény jobb sorsra érdemes átv-ről, mint ahogy illik. Oda lett a meg lesz még egy fejezet reggelig-lelkesedés - meg hát, ha egyszer olyan helyre bukkan, ahol tényleg nincsen senki és az nem a fürdőszoba, mert így mindig talál jobb dolgot, mint a tanulás. Na, ezért pánikol be vizsgák előtt. Mert van oka rá.

És né má, a másik milyen lelkes, csak remélni meri, hogy a tanára is tudja ezt. Feláll, és úgy magyaráz, mint egyik osztálytársa egy tea alatt az akcentusokról. Igyekezvén elmagyarázni a témához nem értőnek az alapokat, de egyszerűen túl gyorsan pörög az agya ahhoz, és a vége egy katyvasz lesz, de nem különösebben zavarja a navinést, mert a másik annyira beleéli magát, hogy jó nézni.

 - Nem, nem, nem, nem, mondjad csak. Ez engem is érdekel. - hárít mindenféle bocsánatkérést a túllelkesedés miatt, mert az a legtöbb esetben nagyon is rendben van. - A mondavilág is jó dolog.. - kezd bele szépen, mert tényleg nagyon érdekesek, csak megtanulni kín őket. - .. de igazából a rúnák érdekelnek, hogy ki mit használ, mik a hasonlóságok meg a különbségek, mit értenek belőle a muglik, és mit a varázslók.. - na, akkor ő is csatlakozott a csoporthoz, ahol nagyon belendülnek a témába, és kapkodva beszélnek.

 - Öh.. mugli faluból, délről. - nyögi ki meglepetten, mert ez így hirtelen jött. És ha csak nincs kapcsolatban a rúnákkal, akkor nagyon nem is érti, hogy hogy jön ez most ide. Mi is volt a másik neve.. úh, gyerekek, valami rövid. Na mindegy, szegény név, de ennél több személyes információra jelenleg nem kíváncsi. Mert rúnák, érted, meg hátha lesz még szó a mágiatörténetről, az is nagyon érdekes, meg még az átv is, csak ne kéne megtanulnia, szóval..