Xixo

Osztrovszky K. Konstantin

Öltözet

Nem szokásom megriadni az olyan helyzetektől, ami most épp előállt, hogy egyedül vagyok nő egy társaságban, de tekintve, hogy ez egy csárda, mit ne mondjak, egész merész vállalkozásnak tűnik a mai este. A törzsvendégek kigúvadó, rám tapadó tekintetéből arra következtetek, hogy nem sokszor van hölgy társaságuk, hiszen egyik-másik azt sem tudja, hogyan emelgesse jobban a söröskorsót, hogy a nem létező izomzat végre kidomborodjon a foszlott ingujj alól. Magamban jót nevetek a szánalmas próbálkozáson, majd mielőtt még belekeverednék egy kellemetlen társalgásba, célba veszem az egyik asztalt, ahol egy férfi ül. Megjelenése bizalomgerjesztőbb a többi vendéghez képest, és így, néhány méter távlatából úgy tűnik, nem okozna neki gondot megmondani, hányat mutatok. Sietős, de természetesen kecses léptekkel közelítem meg, majd felteszem gyors, és mindenféle érzelemtől mentes kérdésemet arra vonatkozóan, szabad-e a szemközti hely. Körmeimmel a konyakos pohár szélét karcolgatom, de nem kell sokáig unottan ácsorognom, ugyanis hamar érkezik a válasz, amin egy kicsit meghökkenek. Attól függ, ki kéri hangzik a felelt, egy vigyorral megspékelve. Már ott tartok, hogy hagyom a csudába ezt az egész ünneplést, mély levegőt veszek, hogy elmondjam, ki is vagyok, fejben a másodperc tört része alatt összeáll a tervem: kiosztom, és elhúzok a sunyiba. Aztán egy biccentés jön a férfitől, amely jelzi, hogy helyet foglalhatok. Elgondolkodom, mit is tegyek, elvégre nem azért jöttem ma ide, hogy a már jól begyakorolt illemtan monológomat ledaráljam, végül mégiscsak helyet foglalok. Újabb meglepetés, hogy asztaltársaságom úgy tűnik, beszédes kedvében van: arról érdeklődik, mi járatban vagyok itt, ráadásnak egyedül. Bizalmatlan pillantásokkal méregetem, nem tudom miért, sosem bíztam az idegenekben, pláne nem, ha az ellenkező nemből való volt az illető. Aprót kortyolok a konyakból, ezzel is nyerve némi időt magamnak, majd végül úgy határozok, kihasználom az alkalmat az ismerkedésre, hiszen ki tudja, lehet, szomszédok vagyunk, és, ugyebár a szomszéddal nem árt jóban lenni, de ha nem is lakunk egymás mellett, több, mint valószínű, hogy falubeli, és talán nem egy magának való libaként kéne bevonulnom Bogolyfalva történetébe…
-Ünnepelni jöttem. De látom önnek, akarom mondani, neked sincs társaságod, leszámítva a söröskorsót...
Ez az Lenke, jól csinálod, kinyögtél két kerek mondatot egy ismeretlen férfinek. Ez már haladás!- Biztatom magam, majd egy aprócska mosoly jelenik meg arcomon, ami, bár nem az asztaltársaságomnak szól, mégis van egy olyan érzésem, hogy a magáénak fogja betudni.
-Gyakran megfordulsz itt?
Bukik ki belőlem a kérdés. Hanglejtésemből kivehető, hogy nem túl pozitív a benyomásom a helyről, de legalább a konyak isteni…

Szöszik.
Szombat, karácsony után első hétben.

Osztrovszky K. Konstantin

Furcsa ez a mai este… Sosem szoktam idegen férfiakkal társalogni, még az ismerősökkel sem igazán, most mégis, szinte első szóra helyet foglalok az asztalnál, és, bár egyik-másik megnyilvánulásomból levehető, hogy idegen nekem ez a szituáció, igyekszem a lehető legfesztelenebbül érezni magam. Nem egyszerű, pláne nem úgy, hogy ez az első igazán szabad estém, mondhatni még sosem jártam ilyen helyen, nem tudom, hogyan is kéne viselkednem. Szerencsére nem vagyok egyedül az érzéssel, ugyanis asztaltársaságom gesztusaiból is az vehető le, ő sem az efféle esték specialistája. Szép páros vagyunk, azt hiszem… Mivel társalogni még mindig jobb, mint kukán bámulni egymást, és az italainkat, ehhez folyamodunk. Természetesen szóba kerül, a miért jöttünk ide téma, és úgy tűnik, megragadja a figyelmét, hogy ünnepelni jöttem. Kérdést is intéz hozzám ezzel kapcsolatban, de mire felocsúdok a mélázásból, már csak a bocsánatkérő mosolyt látom megvillanni az ajkán, aztán elfedi a csárda homálya, majd egy – a vajsörnél kívánatosabb ital társaságában látom újra felbukkanni, újra magammal szemben. Poharát koccintásra emeli, kicsit félénken, de én is hasonlóan teszek. Az üvegek finoman koccannak össze, majd aprót kortyolok a konyakból, elvégre hamar megárt, ha nem vagyok óvatos vele… Türelmesen végighallgatom az ő idejövetelét, és nem kicsit lepődök meg azon, hogy ő is most érkezett Bogolyfalvára. Lassacskán kezd kínossá válni, hogy én még mindig csak némán, meghökkenve ülök, úgyhogy kissé megköszörülöm a torkomat, és egy mély lélegzetvétel után beszélni kezdek.
-Én is, akárcsak te most érkeztem, mondhatni szó szerint… Hivatalban? Csak nem a Minisztériumban dolgozol? Nálam sem túl gyakoriak az efféle görbe esték. Eddig csak és kizárólag a tanulásra koncentráltan, és azt hiszem, kicsit kiöregedtem már ebből…
Az eddigieknél szélesebb mosolyt csillantok meg. Munkahelyéről a tőlem nem megszokott módon kíváncsiskodom, de valamiért nagyon érdekel, hogy hivatal alatt tényleg az MM-et értette-e. Elvégre a család több tagjai is ott tengeti a szorgos hétköznapokat, így nem csoda, ha az átlagosnál nagyobb érdeklődéssel vagyok a munkahelye iránt. Kellemetlenül is érzem magam egy kicsit, és úgy érzem, túl közvetlen vagyok ezzel az ismeretlennel. Ki tudja, talán már a konyak szállt egy kicsit a fejembe, vagy az új hely tényleg változásokkal jár, még nálam is.

Vöri és Kata
Ruha

Semmi kedve kajálni menni. Lehet, hogy farkaséhes, de egy falat sem megy le a torkán. És az nem kevéssé zavarja, hogy Alíz is ott lesz. Nincs baja a vörössel, csak még nem mondta el neki azt a fontos dolgot. Bár Alíz már megkérdezte párszor, hogy miért vágatta le a hosszú haját, de mindig terelt. Utálja a hazugságot, de, ha a lány újra megkérdezi, mi van, akkor kitalál valamit. Nem akarja sokáig húzni a dolgot, mivel, csak februárig van ideje. És attól is parázik, hogy mit szól majd Alíz, ha megtudja, hogy Krisztiánnak már elmondta. Nem akarta lelombozni a fiút, de megígérte neki, hogy nem fog titkolózni, és Ő betartja a szavát. Szóval, eddig prefektus tudja a titkot, senki más. Nemsokára a Banda többi tagját is beavatja, de meg kell várni a megfelelő időpontot. Próbálja minél tovább húzni, hátha megoldódik a dolog, de nem úgy néz ki.
Hol is tartottam? Ja, igen! Szóval, Alíznak sikerült elrángatnia a kajáldába, de csak azzal az indokkal, hogy egész szünetben nem találkoztak. A két lány besétál az étterembe, Gwen kicsit körbenéz, de egy ismerős arcot sem lát. Így utólag belátja, hogy hívhattak volna még egy embert. Mondjuk Lottét, vagy esetleg Katát. Mondaná Ő szívesen a többieket is, de így is kész van attól, hogy a vörös előtt titkolóznia kell. Nem akar még egy embernek hazudni.
Odasétálnak a lány által kiválasztott asztalhoz. Mielőtt még az étlapot kezdené nézegetni, leveszi a kabátját, majd leül. A menüt elnézve rengeteg étel van, amit megkóstolna, sőt meg merem kockáztatni, hogy mindenből enne. A szőke szeret enni, és a hasát is szereti, viszont ez nem látszik meg a sok sport miatt. Úgy tűnik mégis jó ötletnek tűnt eljönni, mert nem is egy ételt fog rendelni. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Lehet, hogy az asztal több mint a felét az Ő étele fogja elfoglalni.
- Te mit rendelsz? - pillant fel a másikra.

Gréta

Alíz és Kimiko
Valamit fel kell venni.

A tél a második kedvenc hónapja. Olyan szép ilyenkor a táj, és hógolyózhat, meg hóangyalt is csinálhat. De a legeslegkedvencebb tevékenysége az a hóemberépítés. Olyan jó mikor pár emberrel összefogtok és építetek egy hatalmas embert hóból, répaorral, és arccal. Bár ilyenkor nem könnyű találni "alapanyagokat" hozzá, mert a kövek elbújnak a fehérség alatt, szenet pedig nem kapnak csak úgy a diákok. Kata legalábbis nem próbálta még, de nem is járt a gondnok szobájában. A lány úgy tartja, hogy ő felel a melegért az iskolában. A bácsi szokta begyújtani a kandallókat a klubhelyiségben és még ehhez hasonló dolgok. De kivételesen nem ezeket a dolgokat csinálja. Már nem. Pár perce már segített pár előkészítősnek, akik túl magasra csinálták az emberkét, és nem érték fel a fejét. Szívesen tesz ő bármit is az emberekért, mert szeret segíteni másoknak, és persze kedvességből is. De nem ez a lényeg! Szóval éppen enni indult, mert az ebédnél nem sikerült sokat ennie. Lepillantott a tényárjára, majd mikor újra a felszolgált tálcákra pillantott már eltűnt az étel. Hát ilyet ki mert megcsinálni? Így számára nem volt elég laktató, ami két embernek is megfelelt volna. Mondták már neki, hogy ne egyen annyit nem illik, de, ha ekkora étvágya van, akkor mit csináljon? Megkockáztatható, hogy az evés az egyik kedvenc hobbija, ezt pedig kiegészíti az alvás. Sokszor mondták már, hogy nem embernek kellett volna születnie, hanem macskának. Innen ered, hogy ez az állat a kedvence.
Rögtön az első étterembe betért, amit meglátott. A hely kellemes és barátságos. A szeme rögtön fel is csillan arra, gondolatra, hogy nem kell egyedül étkeznie, mert szobatársai is itt étkeznek. Ez mekkora mázli.
- Leülhetek? - kérdezi őket, miután odasietett az asztalukhoz. Tanították őt jó modorra, és előbb megkérdezi, hogy helyet foglalhat-e, nehogy megzavarjon valamit. Lehet, hogy a két lány éppen egy újabb csínytevésen gondolkozik. Hallott jó pár dolgot, amit a másik szőke szobatársa hajtott végre, de azért Alíz sem panaszkodhat. Szeretne részt venni az egyik hasonló rosszaságban. Olyan jó lenne.

Adam

Kolos

Kolos

Szöszik.
Szombat, karácsony után első hétben.

Léni

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje... † Ruha

A bevásárlást végül mára tettem át, nem tudtam máskorra, hiszen mégis csak kijelölt napokon lehet lejutni a faluba, így meg kell az embernek válogatnia mikor megy le. Hamar elkészültem, nem kellett kutakodnom mivel elő volt készítve a ruhám. Reggelizni most nem volt kedvem és éhes sem voltam, így azt most kihagytam ami mostanában nem volt meglepő tőlem, javarészt ha egyszer eszem az szerintem elég. Miután rendbe szedtem a hajam, nagyjából az arcomat is azután kifelé vettem az irányt. Az alvó társaságot nem zavartam meg semmivel sem a táskám és a kabátom felkapása közben ezért senki se kérdezte hova megyek. A további utam alatt kifelé alig találkoztam pár diákkal, ezért nem álltam le beszélgetni. Kiérve a kastélyból egyenesen lefelé vettem az utamat  és most nem tértem le sehol. Lent betértem a könyvesboltba, de nem ez volt az egyetlen hely ahová mentem végül, így azért telt az idő. Mire mindent megvettem ami kellett más dél felé járhatott az idő, így úgy döntöttem betérek a Cukrászdába valami ehetőért ami meg is történt. Egyetlen bajom csak az volt, hogy a sütik látványától elfogott a félelem, vagyis hogy pontos legyek az undorodás. Nem az itteni sütikkel volt a baj, hanem azzal amit szilveszterkor megettem... Még most is teljesen zavarba jövök, ha valaki megemlíti hogyan táncoltam vissza a szobába. Az emlék miatt egy sóhaj hagyta el az ajkam és inkább kisétáltam az üzletből mielőtt még megkérdezik mit kérek. Mivel jobb ötletem nem volt, úgy döntöttem inkább beülök valami kevésbé népes helyre, így a csárda lett a választásom. Ahogy azt sejtettem nem is voltak sokan, alig ült itt pár ijesztő kinézetű fickó, ráadásul nem volt itt senki a suliból. Máris kedveltem a helyzetet, le is ültem az egyik üres asztalhoz nem kérve semmiféle italt, mivel nem azért jöttem be és jelenleg nem szerettem volna semmiféle ételt vagy italt sem látni. Hátradőlve az embereket kezdtem figyelni, de nem sokáig tartott, hamar elragadtak a gondolataim, hála a nagy nyugalomnak. Ilyenkor mindig ez van, nem tehettem róla. Mostanában ha nem sírtam az már kész csoda volt tőlem, kivéve azt, amikor inkább a dühroham mellett döntöttem. Az sem egy jó opció, de legalább nem tűnök tőle gyengének és sértettnek akár egy sebesült őzike a tisztás közepén akiről lerí, hogy már csak az utolsó pillanatát várja. Így ücsörögtem itt jó ideje, amikor az ajtó nyitódását hallottam, habár nem néztem oda vajon ki lehet az. Ha annyira akarom úgyis látni fogom mikor italt akar szerezni...

Zoltán eddig sem minősítette a napjait, ezután sem veszi szokásba az ilyesfajta gyengeséget, hangulatának mércéje leginkább látogatásainak számán mérhető le, már ami a csárdát illeti. Már odáig fajultak a dolgok, hogy mióta Keiko lelépett, egyre több estéjét, sőt mi több, szabadidejét tölti el e neves intézmény komor falai között. Elüldögél egy sarokban, csendesen, egyetlen pohár ital mellett, olykor megelégszik a vajsörrel is, és elmélkedik a világ változékonyságán. Teszi ezt attól függetlenül, hogy az eseményeket régóta sejtette, hiszen a csillagok jelezték, mégis reménykedett abban, hogy meg tudja változtatni a sorsát, de megint nem sikerült, mint eddig még soha. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy az ember képes előre látni a jövőjére vonatkozó történéseket, aztán zokszó nélkül meg is éli azokat, érzelmek nélkül. Ha lelke mélyén dúlnak is a háborúk, ebből a felszínen nem látszódhat semmi. Még gyengének bélyegeznék, és ezt nem engedheti meg magának. Mint a jó ló, viszik lábai a megszokott irányba, ahol csak akkor ocsúdik gondolataiból, amikor a csárda küszöbén áll. Nem tűnődik sokat azon, hogy került ide a szobájából, úgy hogy közben észre sem vette, mikor vette fel a kabátját. Magára néz, és konstatálja, hogy rendesen felöltözött, ettől kissé lenyugszik és határozottabban lép be a kocsma ajtaján. Nem kell csodálkozni azon, hogy a mindig céltudatos férfi, most kifordult önmagából, de ennek nem lánya az oka, hanem egy órája kapott bagoly, egy levéllel, egy régi, messzi ismerőstől...már azt sem tudja honnan is a nexus, de a legkisebb gondja ez. A pulthoz andalog, és a csaposhoz hajolva közli rekedten.
- A szokásosat! - Aztán szemeit húzogatva megáll, szemben a teremmel, hogy kiválassza a megfelelő helyet, ahol nem háborgatja senki. Ám ekkor kikerekednek a szemei, sokat látott lélektükrei egy pontra merednek, agyát pedig megint arra kényszeríti a sors, hogy elcsodálkozzon, miképpen szövi a szálakat, legalábbis az övét biztosan. Meg is indul a lába a leányzó asztala felé, odaérve ismét szóra nyitja ajkait.
- Szabad? - Lehetetlen kitalálni, minek köszönhető ez a nagy szószátyárság. Még csak két perce van a helyiségben és már két szó el is hagyta a száját. Az is elgondolkodtató, hogy miért keresi a lány társaságát, ami a másiknak is nagy kérdés lehet. Zoltán felveszi a legrémisztőbb nézését, úgy szövi tovább a szavakat.
- Mit keresel te itt? -

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A nagy töprengésemet a nyíló ajtó hangja törte meg, de nem néztem oda, mivel úgyis mindjárt a szemem elé kerül az illető és így is volt. Nagy meglepetésemre pont Várkonyi tanár úrral hozott össze a sors... Eléggé rég láttam őt, hallottam pár pletykát miszerint elment a lánya, így nem akartam zargatni semmivel sem. Persze felkereshettem volna, hiszen a tanársegédeként néha megtehetném, igazán nem lenne nagy feladat, de nem jutottam el odáig azóta, hogy ezt a pletykát hallottam, na meg a múltkori incidens... inkább nem tettem, lehet jobb is volt neki. Ráadásul a karácsonyi bál után teljesen szétesett az életem, azt sem tudtam hogyan hozzam rendbe, hogyan lássak el olyan sebeket, amelyek nem fizikaiak. Mondjuk mostanában hála azoknak akikkel jóban vagyok elkezdtem összekaparni magam a padlóról, na és még ott volt az is, hogy meccsem lesz, nem tehetem hogy emiatt kihagyok pár edzést. Egy semleges, néha agresszív stílusú leányzóvá kapartam össze magam, de azért ha nem látott senki még visszaeshettem abba az állapotba, amiben éreztem magam igazából. Most persze nem is ez volt a lényeg, a férfit figyelem ahogy odasétál és kijelenti mit kér, majd elkezd szemlélődni. Na erre hirtelen az asztal sokkal érdekesebb jelenség lett mint ő, vagy legalábbis erre próbáltam fogni azt, hogy hirtelen lesütöttem a szemem. Ha nem nézek oda, akkor nem lesz baj... Na persze a rossz előérzetnek mindig igaza van! Már akkor tudtam hogy ide készül, mikor még csak félúton járt. A kérdés volt azonban a pont az i-re, hogy ő igenis ide jött. Felpillantottam rá, majd magamra öltve egy halovány mosolyt válaszoltam.
- Persze! Üljön csak le. - mondtam és a velem szemben lévő székre mutattam. Nem tudtam eldönteni miért ült ide, hiszen csak egy gyerek vagyok. Áh, lehet ellenőriz valamiért. De múltkor sem ő volt az aki „elkapott” azért amit „elkövettem”. Na amikor az arcára pillantok meghűl bennem a vér a tekintete láttán. Már majdnem ecsetelni kezdem, hogy most semmi rosszat nem tettem amikor megszólal. Na bumm!
- Én... Mi...? - két szót tudtam kinyögni az értetlen fejjel, majd meg kellett hogy köszörüljem a torkom, mert kiszáradt. Ugyan már, nem is vallatáson vagyok... vagy mégis? Rápillantottam, majd egy nagyot nyelve vettem egy mély levegőt.
- Beültem ide, mert itt nyugalom van.... - adom meg a választ a kérdésére, habár nem értem az egészet. Úgyis elmondtam volna, nem kellett ez az ijesztő nézés hozzá, mert ettől csak megzavarodtam. - Szóval, én... Tettem valamit?- böktem ki azt végül, ami érdekelt és nem köntörfalaztam. Egy re jobban nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen reakciót sehogy sem és ezért nem is bírtam nyugton ülni. Izegve mozogva, mint valami vallatáson, úgy néztem rá. Persze egy idő után feltűnt a dolog, ezért rávette magam a nyugodt testhelyzetre, habár olyan feszült voltam, mint valami préda aki meghallotta a vadászt és a neszre vár, hogy megtudja merre ne fusson.

Mi mást is reagálhatott volna a lányka? Nem is azért kérdezte a tanerő, mintha felmerült volna elméjében a visszautasítás lehetőségének gondolata, így talán még a választ meg sem várva, ül le az asztalhoz és vizslató szemeit mélyen a szemben ülő barnáiba fúrja. Miért megint a kihívás? Erre keresi a választ magában, miközben tudja jól, hogy nem vette sikeresen a vizsgát, de kapott egy újabb lehetőséget. Nem mondhatnánk, hogy repes az örömtől, de kardjába sem fog dőlni miatta, csak jobban átgondolja a tennivalóit. A sorsa újra ugyanabba a helyzetbe kényszeríti, immár sokadszorra, és az okával is tisztában van. Mikor megkapja az italát a pincértől, kér valami szigorúan alkoholmenteset még pluszban, és figyelmét újra a lányra irányítja. A vak is láthatja, hogy igen csak zavarba hozta, a szinte már rászáradt arckifejezése, ezért megpróbálja redőit, kevéssé frászt hozóra mérsékelni. Lehajtott fejjel hallgatja a magyarázatot, nem fűz hozzá semmit...még.
- Értem - mondja szürke, sok mindent sejtető hangon. - Ebben hasonlítunk, én is ezért járok ide, ám nem egy lánynak való hely és kissé túl sokat látlak itt ahhoz, hogy a véletlen számlájára írjam. Remélem értve vagyok? - Felvonja szemöldökeit, reflex szerűen. Nem akarja még jobban berezeltetni a rellonost, pont most, amikor...na, jó, ezt majd később hozza csak szóba. Ám a rossz, vagy ki tudja rossz-e beidegződéseknek nehéz parancsolni. Ellágyítja a kissé megkeményedett arcélét. Tanulnia kell a leckéből, amit Keiko által a sorstól kapott. Nem hibázhat ekkorát többet.
- Az ember mindig tesz valami rosszat, akkor is, ha azt gondolja ártatlan - közli filozofikusan és a közben kiérkező újabb italt a lány felé tolja.
- Nem akartam rád hozni a frászt, elnézést! Már megszokásommá vált. - Sajnálkozó mosoly terül szét az ajkán, vagyis messziről úgy hat.
- Egészségedre! - Sután nyújtja koccintásra a poharát, szokatlan egy helyzet, és nem is tudja, hogy hozza szóba azt a dolgot, amiért ide kellett jönnie.

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

Leült velem szemben, én meg eléggé lesokkoltam a hirtelen kínvallatás miatt, fel sem tűnt, hogy rendel valamit. Átlagosan véve ismertem már őt valamennyire, de azért nem számította efféle megnyilvánulásra tőle, mint az a tekintet és a kérdés. Mikor megadom neki a választ, akkor persze jön az „értem”dolog amin felvonom a szemöldököm, továbbra is értetlenül állva a helyzet felett. Mégis mit tehettem már megint... Persze rögtön kapok rá választ, ami ugyebár egy tanártól jött, ráadásul igaza is van. Felsóhajtottam és a hajam kezdtem birizgálni jobb ötlet híján. Ráadásul az a hangnem... Rápillantottam, egyenesen a szemeibe.
- Igen, ebben igaza van. - mondtam egy aprót biccentve. Persze mondhatnám hogy de itt legalább nincs egy diák sem, nincsenek felesleges kérdések, maximum páran néznek rám furcsa szemmel, de ha megbújok a sarokban, akkor nagyjából láthatatlan vagyok annak aki nem feltétlen engem keres.  Mondjuk jót tett hogy próbálta rendezni az arckifejezését és amikor már nem nézett úgy rám, mintha legalábbis a halálos ítéletemet akarná aláíratni velem, akkor én is feloldódtam egy picit. Nem volt semmi bajom vele, imádtam az óráit és ahogy tanít, meg ha kérdeztem valamit mindig elmagyarázta, így nem volt csoda, ha felnéztem rá egy kicsit, na persze nem mondtam volna ki akkor se, ha tényleg egy vallatáson veszek részt. A következő szavain elmosolyodom, mivel filozofikusak, így azért meg kell erőltetnie magát az embernek, ha meg akarja érteni a lényeget. Én minden esetre értettem mire céloz, vagy legalábbis úgy hittem, hogy értem. Az újabb ital megérkezik, amire felvonom a szemöldököm érdeklődve, hiszen van előtte egy, nem értem mire kell a második, de hamarosan megtudom.
- Köszönöm! - mondom a felém tolt italra, ami persze mentem mindenféle szesztől, de ez nekem csak jó. A következő mondata miatt egy kicsit bűntudatom lesz, hiszen nem tehet róla, néha tényleg ilyen a stílusa. Ráadásul én veszek mindent túl komolyan...
- Ugyan, ne kérjen bocsánatot! Nekem kellene, hogy mindig túlreagálom a dolgokat. - legyintettem és rámosolyogtam egy rég nem látott mosollyal, mivel ez szívből jött. Hirtelen jött koccintás ötlete emiatt muszáj vagyok felkapni a poharat és koccintani vele egyet meglepetten. - Hát akkor, egészségünkre! - nevettem fel majd abbahagyva beleittam az italba. Mivel itt vajsörön kívül nagyon semmi sincs amit adhatnának alkohol nélkül, így az volt nem volt meglepetés. Semmi bajom nem volt az itallal, szerettem, és itt nem is volt olyan rossz, már ha azt vesszük milyen lett az amit én próbáltam meg csinálni... Leteszem magam mellé a poharat, majd érdeklődve nézek rá.  Igen, a régi Cat még itt van valahol.
- És hogy van? Rég nem beszéltünk már... - na itt eszembe jut, hogy már megint kezdem. - Mármint... remélem nem zavaró a kérdésem. Ha az akkor nyugodtan szóljon rám. - kezdtem volna magyarázkodni, de inkább lakatot teszek a számra képletesen. Néha észrevehetném magam ilyenkor, mert bajba fogok kerülni....

Szereti ez az önelégült majom, ha igazat adnak neki, és meg is jegyzi, valamint a szép emlékek között őrizgeti, és kiváltságokat élvez az, aki erre önszántából hajlandó. Kedveli is a rellonost ezért...is, meg azért is még inkább, mert érdeklődő és segítőkész, bár mostanában kicsit talán elhanyagolja a tanársegédi teendőit, legalábbis Zoltánnak ez a benyomása. Annak viszont örül, hogy nem egy olyan koloncot kap megint a nyakába, akivel csak a veszekedést lehet gyakorolni, de azért meg kell hagyni, nem vesztette el a józanságát így sem soha és erre mi más lenne, ha nem büszke. De, aki így a kedvében igyekszik járni, az remélhet némi kiváltságokat, ezért is nézte el a múltkori kilengését itt a csárdában, sőt, meg is védte volna, ha arra kerül a sor. Most viszont egészen más a gyerek fekvése, és másképp kell hozzáállnia, amit még a lány nem is sejt, ha jól értelmezte az anyja szavait. Minden esetre elgondolkodtató, hogy találtak rá? Ennyire nyilvánvaló, hogy itt tanít? Ennyire követi mindenki a tetteit, hogy ...vagy nyomoztatnak utána? Mielőtt még kialakulna benne a paranoia és mehetne pszichológushoz, ami tiszta égés lenne számára, száműzi a sötét gondolatokat agyából.
- Hagyjuk ezt, nem véletlenül vagy a tanársegédem és remélem ez tudod, hogy mit jelent? - Nem mondja ki, hogy kedveli, mi lenne jobb bizonyíték erre, mint hogy megbízik benne és megengedi, hogy segítsen neki, mert nála ezt is ki kell érdemelni. Tulajdonképpen, hálát ad a sorsnak, hogy őt kapta feladatul, s ha így ebbe belegondol, más tapasztalatot szűr le tüstént. Világosság gyúl az agyában, lehet nem is ő hibázott, hanem a kánya, mert a sors csak akkor ad könnyítést, ha valamit jól oldott meg a tanuló. Fellélegzik erre az önigazoló gondolatra, majd visszatér a vizsgálódáshoz. Még mindig csak kerülgeti a forró kását, nem tudja, mit reagálna Cat, ha közölné vele a tényt.
- Biztosan hallottad, hogy Keiko elment az iskolából és szeretném remélni, hogy ez nem az én hibám, de túlélem, viszont sokkal jobban érdekel, hogy veled mi van? Kevesebbszer látlak, az arcod pedig nem tükrözi a benned dúló harmóniát. És mielőtt felvetődne benned, hogy ehhez nekem semmi közöm, ki kell, hogy ábrándítsalak, igenis van. -  

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A prof érdekes viselkedésének hála minden figyelmem az övé volt. Na nem mintha nem figyeltem volna arra, aki velem szemben ül általában, de azért ez nagy szó. Szokásom volt elkalandozni, ha maradt néhány másodpercem rá, de most nem tettem. A  szavai viszont megmosolyogtattak. Nem mondta ki de tudtam, hogy kedvel, legalábbis most erre szeretett volna hivatkozni.
-  Tudom. Tisztában vagyok a jelentésével, habár elsőre eléggé kétértelmű volt. - mosolyogtam rá, majd körbepillantottam. Ez szuper, nincs más a környezetünkben aki megzavarhatná ezt a remek beszélgetést. Legalább nem kellett tartanom attól, hogy valaki megzavar minket és megkérdezhetem arról, hogy van terve esetleg az órai dolgokhoz, miben kell segítenem... ilyesmik. Persze ő csendben marad egy ideig, így hasonlóképpen csendben ülök, néha beleiszom az italomba amit nekem hozatott. Mondjuk azt láttam rajta, hogy gondolkodik valamin, erősen gondolkodik. Sajnos nem tudom kitalálni mi jár a fejében és legilimentor sem vagyok, rákérdezni pedig nem mertem. Ahogy ezen törtem a fejem egyszer csak megszólalt és Keiko, vagyis a lánya került szóba. Aztán pedig olyat mond, ami miatt leesett az állam és kellett néhány másodperc míg felfogtam az értelmét a dolognak. Mikor sikerül megemésztenem amit mondott, akkor a félig üres poharamra pillantottam, majd összeszedve az arckifejezésemet rápillantottam.
- Nos... hallottam Keiko távozásáról és igazán sajnálom ami történt, nem is kerestem, pont emiatt. Gondoltam kell egy kis idő, így nem kerestem fel. - mondtam meggondolva nagyon mit mondjak és mit ne. - Az arcom? Hát... történtek olyan dolgok, amelyeknek hála nem éppen vagyok olyan, mint pár hónapja, de már kezdek helyrejönni nagyon kedves, hogy érdekli mi van velem. - mosolygok rá, de csak egy pillanat, utána rögtön megkomolyodom, mivel most jön a neheze. - Az utolsó... mondatára viszont nem tudom mit mondjak, nem értem hogyan is érti ezt. Mint tanár? Mert ha most el akar küldeni az iskola pszichológusához akkor hevesen fogok ellenkezni, előre szeretném közölni. Nincs rá szükség, rendben vagyok, tényleg. - próbáltam magabiztosnak tűnni, úgy néztem az arcára, majd felsóhajtottam. Tényleg nem akartam egy ehhez hasonló vitát és fel sem merült bennem, hogy ezt másképp gondolta. A táskámra pillantottam, majd vissza rá és megpróbáltam valami más téma felé terelni a dolgot, mert nem akartam a saját életem darabkáit megbolygatni. Még csak gyerek vagyok és nem éppen állok biztosan a talajon. Nem fogok egy tanár előtt sírni, főleg nem azelőtt akire felnézek! Mély levegő Cat.... túl leszel ezen is. Megengedem magamnak, hogy összeszedjem a gondolataim, aztán újra teljesen nyugodtan nézek rá. - Inkább beszélgessünk arról, hogy mit tervez mostanában az órákra... Kell valamiben segítenem?- próbáltam valami olyanra rátérni ami nem az érzelmekről szól, legalábbis reméltem, hogy rá tudunk térni erre, elkerülve a könnyes dolgokat, mert tényleg nem állok biztosan az érzelmi helyzetemet illetően.

Elgondolkodva forgatja poharát, a még éppen csak megkóstolt itallal, de a kétértelmű szóra, felszöknek a szemöldökei. Természetellenes, halk kuncogás tör fel a torkából, ezzel együtt szája is szóra nyílik.
- Kétértelmű?  -  Még folytatná azzal, hogy a barna helyében megválogatná a szavait, meg hogy nem annyira stabil ám a helyzete, mint tanársegéd, és tekintve, hogy nem nyúzza halálra sok munkával, bár megtehetné, nagyon jó kis poszt ez, de persze lehet rajta változtatni. A munka mennyiségén is és még személycsere is felmerülhet, ha így folytatja, csak tessék. Most azonban, ki tudja, miért, beéri azzal az egyetlen szóval, de azért a hangnem felér egy ledorongolással, attól függetlenül, hogy kuncog közben. Igazság szerint mulattatja a helyzet, bár az ő szemszögéből nézve inkább tragikomikus. Aztán Keikora terelődik a szó, majd Cat lelkivilágára, de úgy látszik az ugyanolyan tabu, mint a lánynak az övé. Jól ellesznek így ezek ketten, nem számíthatunk öklömnyi könnyekre, egymásra borulásra és egyéb hasonló nyalánkságokra, a csaposnak sem kell előkeresni a felmosót, hogy a bő érzelem nyilvánítás tócsáit eltüntesse. Zoltán csak bámul továbbra is a poharába, amit néha tör meg az, hogy a szemben ülőre emeli pilláit. Tudja, hogy nem fog semmit kihúzni a lányból, nem is csodálkozik rajta, de most megint nem tudja, mit tegyen, mit mondjon.
Idő?  Neki nem kell idő, letudta már a csalódást, ha így jobb a lányának, nem tehet neki szemrehányást, magának meg megteszi nagyon sokáig, de ez nem befolyásolja azt, ami történt, ezt jól tudja.
- Merlin mentsen meg tőle, hogy ilyet tegyek, ha ekkora ellenállást vált ki belőled, de különben sem gondoltam ilyesmire. – Ezt már majdnem jókedvűen mondja, majd körbetekint a helyiségben.
- Ez a hely amúgy sem alkalmas a kiborulásra, beismerem, egyébként azt is méltányolom, hogy együtt érzel velem. – Felnevet a saját gondolatmenetére, ám még mindig nem tudni, hogy mire gondol. Erre már innia kell, meg is ingatja néhányszor a fejét, majd int a csaposnak, hogy egy második kört rendeljen kettejüknek. Egyúttal bűnbánóan néz a lányra, nem mintha annak bármi joga lenne elítélnie őt egy pohár ital miatt, de változik a világ.
- Nos, örömmel hallom, hogy rendben vagy, akkor talán megbízhatlak néhány feladattal is. Ha már erre terelted a témát. El leszek pár napig foglalva, valakinek órát kéne tartania, meg persze a vele járó papírmunkák, fegyelmezés, házi feladatok ellenőrzése, beleértve a felsőbb osztályokat is. – Kérdőn veti szempárját a barnára, közben belül a kitörni készülő tűzhányó, mely pillanatokon belül kacagásban robban ki, ha sejtései nem csalnak túlzottan. Maradjon köztünk, de a tanítást csak akkor adná át bárki másnak, ha a halál jönne el érte, az is a katedrán találná, de még akkor is befejezné az utolsó mondatot, vagy mondata végére írásban odabiggyesztené a pontot, mielőtt végleg eltávozna az élők sorából. Erről azonban Cat semmit sem tudhat. Miközben hallgatja a tanársegédje válaszát, az egyik levegővételi szünetben, benyögi:
- Anyád baglyot küldött, pár órával ezelőtt. -

Kijelentette a hölgyike, hogy ha korrepetálnám, akkor valószínűleg felrobbantana valamit, vagy felgyújtaná a hajamat, mire én felvihogtam, de a kezem a hajamra kaptam. Mondjuk amilyen elvetemült kis vörös, ki is néztem volna belőle. A vörös csajok mind bolondok kicsit...
- Arról le lehet kattanni, nem adom, csak az enyém - szorongattam a hajam hülye fejet vágva, az orrom ráncolva, de vigyorogtam. Ennél azért sokkal több kellett volna ahhoz, hogy eltántorítson az ajánlatomtól. - Challenge accepted, baby! Mikor és hol?
Az ajkamba harapva elvigyorodtam, majd összefontam a karom elvigyorodva. Persze az elefántos megjegyzésére nem pont úgy reagáltam, mint hogy várta volna, legalábbis azt hiszem. Nem baj, én tök jól éreztem magam, pláne, mikor láttam, hogy nézi a vigyoromat. Mikor nyelvet öltött rám, voltam szíves elkapni azt, amiért utólagosan volt szíves nagyon szúrósan nézni rám. Mély sóhajjal néztem rá, aztán csak rosszalló vigyorral megráztam a fejemet. Én aztán ilyenekért nem fogok hisztizni, meg patáliázni, bocsánatot kérni meg aztán pláne nem! Nem az ő keze lett nyálas... Kijelentettem, hogy még egy veszélyes kijelentés és harapok, mire megkérdezte, be vagyok-e oltva veszettség ellen. Szórakozott vigyorral vállat vontam, hadd őrlődjön a kérdésen, engem bizony nem zavar.
- Na, tüntesd el gyorsan azt az ártatlan vigyort, mert ha jobb is vagy, mint én, azért te sem vagy éppen egy földre szállt angyal - mosolyogtam rá rosszfiúsan, aztán csak a hajamba túrtam, hogy elrendezzem azt. Azt hiszem, a hölgyike kezdett rám beduzzogni, amiért kinevettem őt, de nem különösebben zavart, mert ha ismert volna eléggé, tudhatta volna, hogy nem azért nevettem, mert annyira röhejes, hanem azért, mert egészen szimpatikus volt. Nők... csak a baj van velük! Persze tetszett, hogy folyton fenyegetőzik, meglepően cuki volt tőle, úgy értem elszórakoztam rajta. Az viszont, hogy felpakoltam a mászókára, azt hiszem meglepte. Mondjuk engem is... A fejébe nyomtam a kalapomat, majd oldalra döntöttem a fejemet és úgy tanulmányoztam őt. Végül úgy döntöttem, tetszik az összkép, maradhat rajta.
- Nem lesz bajom, annyira nem vagyok tápos, kicsilány... Ami meg a szóhasználatomat illeti... nem kérheted, hogy térdre borulva esedezzem azért, hogy igyál meg velem valamit. A forrócsoki jó - néztem, ahogy lemászott onnan, kérdőn, mivel először nem nagyon értettem mit akart, de végül persze leesett, hogy a képregényem... leesett.
- Nem sok dolog van, amit féltek... A kalapomat viszont igen, szóval csak tessék vigyázni rá, mert VV lesz - mondtam, majd néztem, ahogy elvonult a táskájáért. Erre persze cukkolni kezdett, ismételten. Leesett állal meredtem rá fél pillanatig, majd kijelentettem, hogy ő egy pimasz nőszemély és a csuklóját elkapva húztam magam után a fél falun át.
- Gyere már, gyere, gyere, gyere, nem akarok egész nap itt állni, gyere... - mantráztam az úton szinte végig, majd belöktem a cukrászda ajtaját kis mosollyal. Voltam már itt párszor. Nem volt a kedvencem dekorációra, valahogy a régi összejövetelekre emlékeztetett gyerekkoromból. Ettől függetlenül szép volt. Szóval itt voltam szíves elengedni a hölgyikét és ránéztem. Egy asztalhoz séta, majd leültem és színpadias mozdulattal, pimasz mosollyal a szemben lévő szék felé intettem.
- Leülsz, vagy egész nap ott fogsz ácsorogni, Reenie? - kérdeztem hátradőlve kis vigyorral.

Csinoska

Nemrég vagyok túl a kutyás eseten, az Eridonban még a délelőtt folyamán. Nagy örömömre sikerült a kis találkozás után szereznem fájdalomcsillapítót, ami olyan jót tett a fejemmel, hogy elvetettem azt az ötletet, miszerint egész nap nem csinálok semmit, csak ülök a szobámban és nézek ki a fejemből.
Eszembe jutott, hogy Ádi dolgozik ma, hát gondoltam benézek hozzá a cukiba és pukkadásig tömöm magam csokitortával, epres-joghurtossal, dobossal, meg rendetlenkedek egy kicsit, hogy legyen mit takarítania.
Csinos ruhába bújtam, mert miért ne, anyám mindig szereti, ha adok magamra, ezért telepakolt olyan dolgokkal, amik hasonlóak ehhez a fekete ruhához... Néztem magam a tükörben, enyhén kifestettem magam, és indulás Ádihoz. A kis táskámban volt a maradék pénzem és a mini verses könyvem, amit akkor akkor olvasok ha egyedül maradok, vagy kínosan érzem magam egyedül.
Az út csúszott, majdnem a popsimon szánkáztam végig Bogolyfalváig. Ó Merlin, mekkora égés lett volna... Ám szerencsére épségben, sértetlenül, bár lassan leértem a cukrászdához, ahol fülig érő mosollyal köszöntem be főként Ádinak.
- Szép napot! - kabátomat le is tettem az egyik szabad szék támlájára és lehuppantam rá, lábaimat keresztbe rakva, hátamat kihúzva, kezeimet az ölembe rakva utánoztam a nagy dámákat, persze poénból.
- Az egészet kérem - mutattam a kirakodott süteményekre.

Szira

Csinoska

A cukrászda csendes volt, nem is vártam nagyobb tömeget. Könnyű volt az asztalválasztás, elég sok szabad hely volt, és én az első választottam amihez odaértem. Hamar megjött imádott pincérkém is hozzám, amíg őt figyeltem, végig vigyorogtam, és "pózoltam". Semmi különös, csak egy kis szórakozás.
- Hm, ki az új haverod? - feltűnően odasandítottam az új fiúra, őt még nem láttam itt. Vagy elkerültük egymást, vagy tényleg nemrég érkezett. Ádi a sütis kijelentésemre finoman hasba bökött, mire akarva akaratlanul megrándultam, és a kezére csaptam.
- Pontosan oda, ahol taperolsz - nevettem fel mit sem törődve azzal, hogy mindennek fül és szemtanúi a rajtam kívül sütizni vágyó vendégek és a főnök is.
Sütiből bármennyi jöhet, el is képzeltem egyből, hogy fogok elterülni a széken miután kipakoltattam az összes szeletet.
- És ha nem, akkor panaszt tehetek? - szemöldököm felszaladt egy kissé, persze csak hülyéskedtem vele és közben mosolyogtam. A választ meg sem várva elővettem a táskámból a kis könyvemet, de mielőtt fellapoztam volna, Ádira néztem.
- Pattanjon uram, és hozzon ide nekem egy szelet csokitortát. Ha a főnököt nem zavarja, te is csatlakozz - oldalra döntöttem a fejem amolyan "vagy jössz, vagy én megyek utánad" nézéssel.

Sziruska