Boróka

Ilda

Szofia

~Mi lesz már, miért nem jön? Ajh, vissza kellene mennem a kastélyba, túl sok itt a varázsló.~ Különféle gondolatok nyomasztottak várakozás közben, s úgy éreztem, mintha egy mázsás súly nyomná a mellkasomat. Az ajkaim kiszáradtak, szívem pedig hevesen kalimpált, s úgy éreztem, hogy a pánik magával ragad, és sürgősen hoppanálnom kell a helyszínről.
Már a pálcám vége után kutattam, hogy a szépen megmunkált tiszafa markolatára fonjam ujjaim, s egy határozott mozzanattal előrántva azt, elvégezzem a varázslatot. Abban a pillanatban azonban a tömegből feltűnt végre előttem Szofia, s olyan hirtelen magához ölelt, hogy már arról is megfeledkeztem, mire készültem alig néhány másodperccel korábban.
- Szofia? Nem voltam benne biztos, hogy eljössz. Mondhatjuk, egészen hosszú történet ez. Na és Te? Miért pont Bagolykő? Ezer éve nem hallottam felőled, legutóbb még Franciaországból kaptam tőled levelet. – Kibontakozva az öleléséből, Szofia arcát fürkésztem, aki szinte semmit sem változott, talán egy kicsit magasabb lett az évek alatt. A kedvessége azonban ugyanúgy jellemezte Őt, s a társaságában még mindig jól éreztem magam.
- Persze, hogy bemegyünk, csak utánad. – Biccentettem, s követtem a cukrászdába, ami csodaszép volt belülről, sokkal szebb, mint ahogyan azt elképzeltem. Az egyik sarokban egy fiatal társaság éppen születésnapi tortát majszolt, volt azonban jó néhány üres asztal még, amihez leülhettünk.
- Ez a hely sokat változott, amióta legutóbb jártam itt. De az is lehet, hogy csak én szoktam el már ettől a falutól, és minden újként hat rám. – Halovány mosoly kúszott arcomra, miközben magam is odalépdeltem a félreeső asztalhoz, s abba hagyva a bámészkodást, lehúztam magamról a kabátot, s Szofiához hasonlóan, a szék támlájára fektettem.
- Én csak.. – Egy pillanatra megtorpantam, s tekintetemet a lány íriszeibe fúrtam. Hogyan is tudnám eltitkolni előle az igazságot, mit is mondhatnék? A torkomat gombóc szorította, szinte a karomon éreztem elrablóm ujjainak szorítását, s egyúttal mintha azt is hallottam volna, hogy a hírszerzés ügynökei azt susmogják, nehogy bármit is meséljek.
- Arról írtam neked egy levélben, hogy Londonban voltam, nos, ott tanultam és nem túl sok szabadidőm volt, emiatt talán. – Füllentettem mosoly mögé bújva, de ha Szofia egy picit is figyelmes volt, rájöhetett, hogy talán nem vagyok vele egészen őszinte, hisz csak a nyári szünet óta nm írtam neki levelet.
- Szép város egyébként, rengeteg új barátom is lett ott és érdekes volt megismerni más nemzetek kultúráját, de azt hiszem, sokkal jobb itthon. – Ezt magam is így éreztem, bár a biztonságról alkotott fogalmam egészen megdőlt, s egy ideje már mindenkiben az ellenséget láttam. Szofiával is csak azért akartam találkozni, mert úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra, s egy igaz barát társaságára.
- Na de veled mi újság? Mesélj, mi történt veled mostanában, és hogy érzed magad itt Bagolykőn? Nem volt nehéz eljönnöd otthonról? Sikerült már itt összebarátkoznod helyiekkel? – Őszintén kíváncsi voltam rá, hogyan teltek mostanában a napjai. Fél szemmel közben arra lettem figyelmes, hogy az egyik fiatal pincér – aki nagyjából velünk egyidős lehet – igen csak sűrűn pillantott Szofia felé, végül meg is indult felénk, s egy kis cetlivel állt meg mellettünk.
- Szép napot, mi óhajtotok hölgyek? – Érdeklődve pillantott ránk, s leginkább Szofiára, ami számomra egészen egyértelműnek tűnt, s röpke mosolyt is csalt az arcomra.
- Én egy szelet Dobos tortát kérek, és egy pohár vizet. – A fiatal srác megvárta Szofia rendelését is , majd azután ballagott csak el.
- Mi az Szofia, ki ez a hódoló? Ismered őt valahonnan? – Megbökve vállát, kíváncsian érdeklődtem, mert elég egyértelmű volt számomra, hogy ennek a srácnak bizony tetszik Szofia barátnőm.

Ninuuus <3

Bori már napok óta megbeszélte ezt a találkozót, szerencsére jutott az idejéből rá. Újabban kicsit átrendezte a beosztását, hogy maradjon energiája egy kis kikapcsolódásra is, mert ez a suli-színhász-suli-otthon ingázás eléggé lekötötte, mondjuk ez is volt a célja. Ó, és emellett még a néptáncot sem hagyta ott, meg is lincselték volna a többiek, ha megteszi.
Egy öt perccel korábban érkezett, elegánsan és a novemberi szeles időjáráshoz megfelelően.
Amíg az Egerszegi-hölgyemény meg nem érkezett, addig ő kicsit körbelesett, itt most járt először, úgyhogy volt bőven mit megcsodálni.
Égzselét rendelt magának, ki akarta próbálni, hogy milyen ízű, illetve hogy tényleg lebegni fog-e tőle egy rövidke ideig.
Egyelőre tetszett neki a hely, pláne, hogy meglehetősen tiszta, nyugodt, barátságos, a kiszolgálás pedig egyszerűen pazar.
Ahogy észrevette a másikat, azonnal integetett is felé, bár ezen a csütörtök délután napon nem voltak itt valami sokan. Általában hétvégén szokott tömve lenni a vendéglátóhely.
- Helló, erre vagyok! – jelzett immár verbálisan is a szöszi.

Csongor

Ebben a pillanatban lép ki a cukorkaboltból Kováts Marcell. Novemberi szombat kora délután. Cseppet sem mondható kellemesnek, sőt, egészen hideg van. Marci talárja alatt egy póló, hosszú ujjú póló, és egy kötött pulcsi lapul. Semmi kedve egy megfázáshoz. Mindenesetre örülne, ha gyártanának bélelt talárt is. Bár lehet létezik, csak a kis vörös még nem nézett be a taláros üzletbe. Talán pont most kellene... És ekkor hatalmasat kordul a hasa. Hmm... Inkább valami harapnivalóra lenne szüksége. Igaz, zsebében ott lapul egy kis édesség, de ő inkább valami főtt ételre vágyna. Finom rántott sajtra és sültburgonyára, vagy halra és mellé egy kis rizsre. Mmm... Még a nyál is összefutott a szájában. Belenyúl zsebébe. Előveszi a megmaradt pénzét és számolgatni kezdi. Elégnek tűnik. És máris a Vendéglátó negyed felé veszi az irányt.
Perceken belül meg is érkezik, és aww... Megérzi az isteni illatokat, melyek a közeli gyorsétteremből áradnak. Megnyalja szája szélét, s belép a Falatozóba. Azonnal beáll a sorba, s nézelődni kezd. Mikor ő a soros - ami beletelik egy kis időbe, ugyanis milliónyian álltak előtte -, kiböki a rendelését. Azonban hal és sajt, a krumpli és a rizs helyett egy pizza kerül a tányérjára, ami melegítés után a tálcájára lesz helyezve. Miután kifizeti az ételt, egy pillanatra megáll. Egy átkozott szabad asztalt sem talál szemeivel. Semmi kedve egy vad idegen családhoz, vagy diákokból álló bandához csapódni. Végül csak meglát egy totál üres helyet, messze a pulttól, a sarokban. Gyorsan odalépked, s leveti magát a székre. Amint megtalálja a kényelmes pozitúrát, felemeli a pizzáját és mohón beleharap. Kár volt sietni, ugyanis nyelve égni kezd. Kinyújtja hát - ami valljuk be, nem valami szép látvány -, s legyezni kezdi. Annyi esze természetesen nincs, hogy vizet töltsön poharába. Ostoba kis Marci.

Csongor

Ritkán szokott ő a faluban kajálni, számára a kastélyban kapott koszt tökéletesen megfelel. Ne lenne olyan alkalom, hogy ne találna kedvére való kaját. De ha már egyszer amúgy is Bogolyfalván tartózkodott, és közel is volt a vendéglátó negyed, akkor miért ne térjen be a legközelebbi gyorsétterembe? Hála égnek csak pár galleont kérnek el a pizzáért, így már érthető miért vannak itt ennyien. Meg különben is ebédidő van. Nyilvánvaló, hogy nem egy-két ember ücsörög az asztaloknál.
Hála égnek nem szükséges ismeretlenek mellett helyet foglalnia, ugyanis talál egyetlenegy szabad asztalt. Amint leül, beleharap a pizzájába, azonban nem számított arra, hogy ennyire forró lesz. Épp fulladozáshoz kezd, mikor egy nála jóval fiatalabb srác megkérdezi, hogy leülhet-e. Marci hevesen bólogat, s belekortyol a vizébe, holott legszívesebben a fiú kólájával oltotta volna el égő nyelvét. De azért hatalmas pofátlanság lett volna megkaparintani a fekete italt, s egy nagyot kortyolni belőle. Ha a legjobb haverja ült volna előtte simán megtette volna de így...
 - Hihetetlen, hogy milyen sokan vannak, mi? - kérdezi a kis sráctól mosolyogva Marci. Megtörli szemeit, ugyanis még könnyei is kicsordultak a nagy haldoklás közepette.
Pizzáját fújni kezdi, hogy ne ismétlődjön meg ugyanaz, mint az előbb. Nem lenne szép látvány. Mikor már úgy érzi épp megfelelő hőmérsékletű az étel, harap egyet, jól megrágja a falatot, majd lenyeli. Mmm... Mennyei! Ízlelőbimbói egyenesen el vannak ragadtatva!
 - Te is bagolyköves vagy? - kérdi Marci. Nem tudja eldönteni, hogy előkészítős, vagy már a kastély lakója. Elég fiatalnak tűnik.

Csongor

A haldoklás után végre sikerül jobban szemügyre venni a srácot. Szőkésbarna haj, kékes szempár, egy-két anyajegy az arcon. Egész kedvesnek tűnik, még kisfiús arca van. Több, mint valószínű, hogy elsős. Esetleg másodikos. Nem, inkább elsős.
Miután alaposan végigmérte, végre megkóstolja a pizzáját - alapos megfújás után. Nem szeretne hasonló szituációt teremteni. Finom, finom, bár a kastélyban azért a manók jobbat alkotnak, de hát pár galleonért mit várunk?
 - Én most vagyok itt először, szóval nemtom - rántja meg a vállát. - Hé, hé, hé! Nyugi öcskös - mondja mosolyogva, s közben megveregeti a srác vállát. - Ha zavarnál már rég elküldtelek volna - mondja. Marci sok dolgot utál. És ez hozzátartozik: ha valaki próbál rettentő udvarias lenni. Vagy olyan dolgokon fennakadni, amik már megtörténtek. Nyilvánvaló, hogy nincs gáz a srác maradásával, különben rég megmondta volna Marci, hogy jobb lenne, ha távozna. Mondjuk az is nyilvánvaló, hogy a srác fiatalabb révén próbál nem ujjat húzni az idősebbel, s inkább kétszer megbizonyosodni arról, hogy nincs ő rossz helyen. Csak hát a mi Marcink ebbe nem gondol bele.
 - Gondoltam. Jaa, nem olyan rossz. Mindenképp jobb, mint egy sima mugli suli - mondja. - Én eridonos. És Marcinak hívnak - nyújtja jobbját a kis srác felé. Ha megtörténik a bemutatkozás a kis vörös még egyet harap a pizzájából, a falatot pedig vízzel öblíti le. Milyen jól is esik neki!
 - Na és, milyen a levita? Nem sok diákot ismerek onnan - folytatja a beszélgetést Marci. Ha már ideült a gyerek, akkor csak dumálgassanak, nem igaz?

Mai Hamada

Ilda

Boróka

Csongor

Tulajdonképpen nem bánja, hogy végül lett társasága, bár végignézve az éttermen egészen nyilvánvaló volt, hogy valaki pillanatokon belül lecsüccsen mellé. Hála égnek nem egy zsörtölődő öregasszony, vagy egy fiatalkoráról áradozó idős férfi foglalt helyet vele szemben, hanem egy rendes kissrác. A kölyök tökéletesen meg akart bizonyosodni, arról, hogy zavar-e a jelenléte. Marcit egy cseppet fel is húzta a dolog, de ha jobban belegondol, valószínűleg ő is így viselkedett volna annyi idősen.
Ugyan nyelve totális szétégett, ő mégis folytatja az evést, persze előtte jó alaposan megfújja. Egészen finomnak találja, s egyre csak tömi a fejét. Végre pocakja sem reklamál.
Két falat között megesik a bemutatkozás is. Csongornak hívják a gyereket, s hamar rátalálnak a közös témára, ami nem más, mint: az iskola. Mintha egyszer-kétszer már látta is a folyosókon, de nem biztos benne.
 - Hát... - vigyorogva megvakarássza tarkóját - egész jól - próbál füllenteni, bár valószínűleg a vak is látja, hogy nem teljesen mond igazat. Nem egy éltanuló, és nem is akar az lenni. Talán terelni kellene a témát. - Nos eleinte még minden okés volt, de aztán... - nevet. - Az első meg a második sima ügy. Mondjuk ha folyamatosan tanulsz, nem úgy, mint én, akkor a harmadik és a negyedik is könnyen fog menni. A tanárok meg... Hát, Felagunddal jobb ha vigyázol. Szétolt bájitaltanon, ha nem készülsz folyamatosan. A többi nem vészes. Podmaniczky Ádi a kedvencem. Ő nemrég lett tanár, szóval alig idősebb nálunk. Jól tanít, humora is van, és különben is a házvezetőm. Nem is mernék rosszat mondani róla - felkacag. - Ő tanítja a mugliismeretet.
Időközben pizzájából is eszegetett, így hát már csak a széle maradt, amit amúgy sem csíp annyira, mégha puhább is. Kortyol egyet a vizéből, hátrébb tolja a tányérját, s kényelmesebb pozíciót vesz fel. Sóhajt egyet, majd megpaskolja pocakját.
 - Jaaaj, de tele vagyok. És egyébként neked mik a tapasztalatid eddig? Felfedezted már a kastélyt? Úúú, gondolom már lecsekkoltad az erdőt - vigyorog Marci.

Karina

Nagy örömmel töltött el, hogy ideérkezésem után már munkát is kaptam ebben a nagyszerű csárdában, ahol most dolgozom. Nem igazán volt ínyemre az, hogy a rosszindulatú extanárom miatt ott kellett hagynom a külföldi mágusiskolát, de hát nem volt más választásom, mennem kellett onnan. Sang-ot is nagyon sajnáltam emellett, legalábbis azt, hogy ilyen szerencsétlenül alakult a kapcsolatunk, amiből más szituációban bimbózó szerelem lehetett volna. Sajnos ő is későn vallotta be az érzéseit, úgyhogy mondhatni egyáltalán nem volt jó az időzítése, talán ha előbb mondja ki amit hallani akartam, akkor máshogy alakul az egész életem. Leveleztünk egy ideig, de várható volt, hogy ennek egyszer csak vége szakad, mert idővel sajnálatos módon alább hagytak az érzelmek, aztán már nem is írtunk egymásnak. Egy hete gondoltam, hogy írok neki és rákérdezek, hogy hogyan alakult idáig az élete és legnagyobb meglepetésemre vissza is írt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után veszi majd a fáradtságot és életjelet ad magáról, bár ne tette volna. A leveléből ugyanis kiderült, hogy új barátnője van és nagyon boldogok együtt, persze nekem is sok boldogságot és sikert kívánt... de egy sablonos szöveg. Még mindig rosszul esett, hogy van valakije, pedig már úgy tűnt, hogy közömbös vagyok iránta, de mégis nagyon elszomorított, hogy más mellett találta meg a boldogságot helyettem. Igaz, mit is várhattam volna ekkora távolságból... Próbáltam őt elfelejteni, de nehezen ment, jobb lett volna, ha nem is írt volna vissza, de most már tudtam, hogy megtalálta a számításait és happy életet él. Próbáltam elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat, úgyhogy igyekeztem a munkámra koncentrálni. Ez volt a legelső munkanapom itt, úgyhogy tudtam, hogy teljesítenem kell, ezért minden igyekezetemmel azon voltam, hogy gördülékenyen menjen a munka. Kiszolgáltam néhány szomjas szájat, aztán a poharakat kezdtem el törölgetni, idáig minden jól ment, reméltem, hogy a helyzet változatlan marad.

Nándor

Léna


 Sajnálatos, Léna mennyire nem értékeli a meggybor különlegességét, zamatát, fanyarságát, testességét, illatát, erejét. Nándor ellenben akár órákon keresztül tudna áradozni minden egyes apró molekulájáról, ahogyan az jó alkimistához illik. A kis burkukon belül még mindig minden egyes kis részletre figyel, felfigyel. Ahogyan a nő pofiján egyre látványosabb arcpír jelenik meg, barnái borostyánként csillognak a fáklyafényben, még a lélegzetvételeit is látja, ahogyan mellkasa nagyokat emelkedik és süllyed. Az a kis idült, levakarhatatlan vigyor a csinos kis arcon, az egyre mélyebb pillantások, mintha egy lassított felvételt nézne.
 Talán volt egy hajszálnyi esélye, hogy Léna kihátrál az utolsó pillanatban, de a bor kellő kacérsággal ruházta fel, s hamarosan, Nándor nagy megelégedésére beleegyezik az asztalbontásba. Nem hagyja hidegen az az apró mozdulat, kékjei szomjasan követik a pajkos kis nyelvet, ahogyan végigsimít a rózsás ajakon. Szemeit összeszűkítve szusszan egyet.
 - Nos, akkor jobb, ha nem vesztegetjük az idődet, nemde? - kérdezi halvány, ám annál ragadozóbb mosollyal. Egy kortyra felhajtja a maradék bort, majd a poharat szinte lecsapja az asztalra. - Az igazságszolgáltatás nem várhat.. - jegyzi meg s végre felemelkedik helyéről. Megvárja, amíg Léna is hasonlóképpen tesz, majd felsegíti rá a kabátját, azután pedig sajátját magára terítve indul meg a Csárdán keresztül. Egy pillanattal később azonban úgy dönt, kézen fogja a barna szépséget, mindenféle kellemetlen, a távozásukat késleltető balesetet elkerülendő vezeti ki Lénát a krimóból a hűvös éjszakába. A levegő sokkal hűvösebb, mint mikor érkeztek.

[folyt.köv. valahol]

Ninus <3

Bori úgy döntött, ha egy kis kedvjavításra vágyik, akkor máskor is ide fog látogatni. Finomak az édességek, kellemes a hangulat is, és a környezet is tiszta. Kell ennél több? Neki nem.
Örült neki, hogy ezúttal szabad volt, legalább volt ideje kicsit a sulitól is, meg a színháztól is távol lenni.
Valóban nem szerencsés részéről ilyen fiatal korban ez a hirtelen váltás, és hiányoztak neki a régi csoporttársai is.
Meg kéne látogatni őket, csak jusson rá szabad percem. De inkább hét legyen az.
- Hú, de jól áll ez a sapka a sállal – biccentett elismerően.
- Oké, nem kertelek, rögtön a tárgyra térek. Csak nektek leszek hajlandó a jövőben nyilatkozni, semmilyen más újságnak nem – közölte, miután a hölgy, Nina rákérdezett arra, hogy miért rángatta ide a legjobb helyre. Bori látta, hogy nem túl jókedvű a másik, épp ezért nagyon óvatosan válogatta meg a szavait, még véletlenül se akassza ki semmi a másikat.
Ráférne neki egy nevettető süti… biztos jobb kedve lenne tőle. Nem jó morcnak lenni.

Van, hogy az ember napjai üresek és egyhangú mederben sodródnak... Az enyém, hát... nézőpont kérdése, hogy ki és mit mondana rá. Személy szerint hiányoltam belőle valamit, ami régen megvolt, most pedig se híre se hamva. Üldözheti az ember az egyszarvúját, meg cseveghet sellőkkel, közvetlenül azután, hogy összekapott az aurorral, aki belé van bolondulva, ha egyszer  nem is érdekli az egész! Pf. Semmi ejtőernyőzés, oda a kviddics és én ettől rettenetesen magam alatt voltam.
Talán ez volt az egyetlen ok arra, hogy egy ilyen fránya, utálatos napon kitegyem a lábamat a házból. Nem is akárhogy, hanem kivételesen értelmes kinézettel. Mert hogy indulás előtt magamhoz képest... nőnek öltöztem? Rettenetes, de valahogy nem jellemző rám, hogy érdekeljen, hogy nézek ki. De ugye, ha az ember egy öt éves kviddicses szériát zár le, akkor adja már meg a módját.
Kissé jobban összehúztam magamon a kabátomat, megszaporázva a lépteimet a csárda felé. Fele sem tréfa az időnek, máskor kétszer is meggondolom a dolgot, mielőtt arra vetemedek, hogy szoknyát vegyek fel. Már-már megkönnyebbülve léptem be az ajtón, hiszen egyből olvadozni kezdett a kicsi, jéggé fagyott kacsóm. Mert ugye én kecses és nőies vagyok, nem egy enyhén ideggyenge ex-terelő. Ezt bárki megmondhatja.
A pulthoz vettem az irányt. Valahogy nem hiányzott a boldogságomnak, hogy egyedül ücsörögjek egy asztalnál, mint akit felültettek egy randin és esetleg Mr elmebeteg megint arról faggasson, hogy én kivel és miért iszogattam. Röhej.  Mintha lenne bármi beleszólása is az életembe!
Halkan felsóhajtva doboltam az ujjaimmal a bárpulton, miközben a soromra vártam, majd meglehetősen határozottan kijelentettem:
- Egy dupla lángnyelv lesz.
Nem mondhatnám, hogy különösebb meglepetést okoztam ezzel, jártam már itt egy párszor. Mostanra már továbbléptek azon, hogy első ránézésre egy esetlen ropi vagyok, aki ettől a padlón végzi.
A zene katasztrofális volt, a társaság pedig fenemód elbizonytalanító, már ha az előttem rendelő urat nem számítjuk. Azért ő meglehetősen jól nézett ki. Sorry not sorry? Talán majd legközelebb kevésbé feltűnően mérem végig.

Rozsos Annamária
szombat délután a pultnál

Szofia

- Nem, vagyis talán…de ez nem miattad van, csak mostanában volt néhány rossz tapasztalatom, felejtsd el, amit mondtam. Te eljöttél, és ez a legfontosabb. – Őszintén mosolyogtam barátnőmre, akit ugyan már legalább két éve nem láttam személyesen, de még mindig ugyanolyan megbízhatónak tűnt, mint annak idején. Nem is értem, hogy mi ütött belém, amikor azt feltételeztem róla, hogy megbízhatatlan lenne, de egész biztos, hogy csak az elmúlt hónapok eseményei kavarták meg az elmémet, s sodortak olyan ingoványos deszkákra, mint amilyeneken most is ácsorogtam.
- Azt meg tudom érteni, hogy az anyukád szeretné, ha minél közelebb lennél hozzá. Biztosan aggódik érted, minden szülő aggodalmas. – Jegyeztem meg egy halvány mosollyal, s közben elgondolkodtam azon, hogy bizony az apáméknak tortúra volt a nyár, s talán még a halántéka is megőszült, mire újra rám találtak.
- Szanatóriumban? De mégis miért Szofi? – Értetlenül fúrtam pillantásomat a tekintetébe, miközben egyik szemöldököm hangyányit feljebb emelkedett. Egészen ledöbbentett a szanatórium szó, s abból nem sok jóra lehetett következtetni. Ahogyan szemügyre vettem őt, az is feltűnt közben, hogy mennyire sovány, s úgy emlékeztem, hogy ennél azért sokkal jobb bőrben volt ott a riviérán.
- Wáow, ez…ez az akar lenni, mint aminek gondolom? Egy eljegyzési gyűrű? – Meglepetten ismét íriszeibe fúrtam pillantásomat, miközben ha engedte, megfogtam a kezét, hogy kicsit közelebb húzzam és alaposabban is szemügyre vehessem az ékszert. Túl sok kérdést zúdítottam rá a percek alatt, de nagyon sok dolog történt mindkettőnkkel, így volt is mit megbeszélnünk.
- Tehát találtál egy casanovát, aki megkérte a kezed? Netán már az időpont is megvan, és nagy banzáj lesz, vagy inkább egy visszafogott, titkos esküvő? – Természetes, hogy ez izgatott a leginkább, hisz annak idején a riviérán elég sokat beszélgettünk efféle dolgokról Szofiával, s persze álmodoztunk a nagy Ő-ről, ami talán úgy néz ki, hogy az egyikünknek megadatott. Na igen, egyesek szerencsések voltak a férfiakkal, másoknak csak egyéjszakás csibészek jutottak…
- Gyönyörű a gyűrűd Szofi – Mosolyogtam őszintén a lányra, majd elengedtem a kezét. – Mesélj, ki a vőlegényed? Mindent hallani szeretnék. – Izgatottan vártam megismerkedésük sztoriját, s hogy elmesélje, ki tudta elnyerni a szívét. Biztos voltam benne, hogy egy remek fiatalember lehet, hisz Szofihoz csak az illett.
- Nem mondod? Neked aztán sok rajongód akad. – Kacagtam el magam, miközben vetettem még egy pillantást a nyurga pincérfiú után, remélve, hogy minél előbb kiér majd a rendelésünkkel és nem kezd ábrándozni ott a pultnál.
- Nekem sajnos nincs ilyen szerencsém, a nyáron összeakadtam egy sráccal, de az egészből semmi sem lett. ~Leszámítva azt az aprócska tényt, hogy némi örökséget hagyott maga után.~ Utóbbit csupán gondoltam, s inkább meg sem osztottam Szofival, nem voltam rá túl büszke. S ahogy ezen elgondolkodtam, az ablakon kipillantva észrevettem egy gyanús alakot. Olyas valakit, aki engem kémlelt az üvegablakon keresztül szúrós pillantásával. A sállal felszerelkedett, sötét kabátot viselő alakot csupán néhány másodpercig láttam csak, s mire újra odakaptam a pillantásom, már nem volt ott. Ettől azonban nem lettem nyugodt, s bármilyen rég is találkoztunk már Szofival, hirtelen úgy éreztem, hogy távoznom kell a helyiségből, s azonnal vissza kell mennem a kastélyba.
- Ne haragudj, eszembe jutott , hogy megfeledkeztem valamiről és el kell intéznem. Sajnálom Szofi...ígérem bepótoljuk, ne haragudj rám. - Bocsánatkérő mosollyal pillantottam rá, majd gyorsan az asztalra csúsztattam a rendelt sütemény árát, majd sietős léptekkel hagytam magam mögött a cukrászdát.

//köszi a játékot//

Szombat délután van, bogolyfalvi kimenő, hol is lenne a lányka másutt, mint a cukrászdában? Ez kötelező program, a nap során valamikor mindenképpen beugrik a megszokott tea-prósza kombójára. Az se volt semmi, mire ezt kikísérletezte, de mint kiderült, a sok fenszi cukros-habos süticsoda a nyomába se ér egy szerény, színtelen aludttejes prószának. Azzal senki nem lőhet mellé, hacsak nem utálja a szilvalekvárt. Időnként, nem mondja, kér mellé mást is, de ez, és a tea, az mindig marad. Ez egy szolid pont a szombatokban: negyed óra nyugis üldögélés a zsúfolt cukrászdában a kis sütijével.

A sarokasztalnál, a legrosszabb helyen, mert oda senki se akar nagyon ülni, és legalább békén hagyják. Időnként felbukkannak emberek, és elkérik az összes szabad széket, de felőle vihetik, neki egy is elég. Sose jön vele senki sem, és ezt csak ritkán bánja. A hangzavar nagy, a forgalom rettenetes, valami kis botrány mindig akad, ha pedig nem, akkor ő csendben el van magában is. A stresszes részt, a pincérrel való kommunikálást igyekszik hamar lerendezni, és akkor utána békesség van.

Igen ám, de csak akkor, ha sorra kerül még ebben az életben. Persze mindig hosszú a sor, ehhez hozzászokott már, az is megesik, hogy szimplán elévágnak, azzal meg nem tud mit kezdeni. De most tényleg mérges lett, mert előtte két emberrel egy felnőtt szórakozik. Hol feltartja a sort, hol meg előreengedi a szemfüles tolakodókat, és még mindig hezitál. A kislány nem tolakszik, ő ráér, és nem az előretesékelteket irigyli, egyszerűen csak zavarja ez a ráérősség. Van az a helyzet, amikor valami teljesen érdemtelen dolog dühíti föl az embert, de egyre jobban; na, ez most éppen az igazgató úr kedélyessége. A kis navinés egyre mérgesebb lesz, mert csak, pedig azt se tudja még, hogy az igazgató úr ácsorog előtte immáron csak eggyel. Ha az majd kiderül, valószínűleg még mérgesebb lesz. Szép csillár lóg a plafonon, a változatosság kedvéért most az eshetne rá esetleg, nem egy méretes utazóláda.

Rozsos Annamária
szombat délután a pultnál

###

Han Eun Hye

És még mindig ott áll, ezt nem hiszi el. Már ott tart, hogy a mozdulatai is idegesítik; ez a hirtelen jött méreg teljesen ok nélküli, és úgy fog elmúlni majd, ahogy jött, egy pillanat alatt. Addig azonban teljes erőből fúrja a kis navinést, aki éppen kéket-zöldet kezdene látni, mikor az előtte levőt is elengedik, és neki is utat adnak. De most miért, könyörgöm, hát válasszon már, ne keringőzzön a sor szélén, mint egy.. hupsz. Ez az igazgató úr.

Egy pillanatra megijedt - nem szórakozunk a feljebb levőkkel, ez alap -, de aztán tényleg csak mérgesebb lesz. Már majdnem azon gondolkozott, hogy elmegy - ami szentségtörés lenne, de majd' felrobban már -, amikor kiderül, hogy az igazgató úr ácsorog előtte. Csak egy pillanatra ijedt meg, aztán úgy dönt, ennyi erővel fel is robbanhat akár.

 - Nem, tessék csak menni, egyszer csak sikerül majd választani. - utasítja el az udvarias gesztust szörnyen affektálva. Nem úgy, hogy nagyon affektál, hanem úgy, ahogy cicaharc előtt szokás. Olyan nagyon rosszul. De cserébe mérgesen. Várjál, mi is volt azzal a ne szórakozz a feljebb levőkkel-dologgal? Úgy tűnik, vannak kivételek. - Igazából kíváncsi vagyok, mit tetszik majd végre kérni. - és ezzel a lendülettel lecövekel az igazgató úr mellé, és látványosan nézi ő is a kínálatot. Szeme sarkából meg a másikat, hogy erre mit szól. Remélhetőleg valami süteményt, aztán meg elköszön, de nem lesz neki ekkora szerencséje úgy sem.

Rozsos Annamária
szombat délután a pultnál

Undok, ez az. Ezt a szót kerestem. Ami azért is meglepő, mert ő egy nyuszi; idősebbekkel meg pláne semmilyen, mert ahhoz is túl félénk, hogy rendesen udvarias legyen. De ismeritek a mondást, hogy lassú víz partot mos. Időnként nem tud tovább életképtelen szende leányka lenni, és úgy dönt, lesz inkább undok életképtelen leányka. Csúnya dolog, de előfordul.

Az igazgató úr az a fajta típus lehet, aki tényleg tud nevelni, és nem csak padot csapkodva ordítozni nevelés címszó alatt. Először is, majdnem egyenrangúként bánik az ember lányával, aztán egy nézéssel jelzi, hogy ez így talán nem a legmegfelelőbb viselkedés, kisasszonyka. Ez az igazi pedagógia. Mert a kisasszonyka ezt felfogja; igaz, kell neki attól még pár perc, hogy foganatosítsa is, és mondjuk egy kicsit elszégyellje magát. Addigra már ő van soron, és annyira belefeledkezett az előbbi jelenetbe, hogy kétszer is nekiáll, mire egyszer le tudja adni a szokásos rendelését.

Mire eljut az asztaláig, ahol már csak egy szék maradt a sajátján kívül, mert szépen elhordták a többit, már majdnem a megfelelő mértékben el is szégyelli magát. Most is mérges, de kevésbé a tanárra, és inkább magára, hogy nem tud egy sorban állást se rendesen végigvárni, neki ugrálnia kell, és kész. Nagyon szívesen ülne úgy, hogy az igazgató urat, mert persze itt van egy köpésre, ne lássa szemből, de ő most törleszt. Úgyhogy leül, vacakol a teájával kicsit, aztán inkább megadja magát, és a tanár felé fordul ültében.

 - Ne tessék haragudni olyan nagyon. - hú, ez a tetszikelés de nem hangzik jól, de hát már mindegy. Néz ő mindenfele, csak a tanárra nem, ahogy sete-sután folytatja azzal, ami éppen eszébe jut. - Nehéz időnként végigvárni  sorokat. Kimenőkor mindig mindenhol olyan sokan vagyunk diákok, az idő meg drága, ha az ember sütit is akar enni még a faluban. - ez elég mesterkéletlen egy bocsánatkérés lett, de két zavart ficánkolás közben ennyire futotta. A szándék megvolt, a formán még van mit csiszolni.

Minden évben eljön az a nap, amelyet egy idő után már nem vár annyira az ember. Gyerekként a sok ajándék, a sütemények esetleges gyerekzsúrok tökéletessé teszik ezt a napot. Ahogy felnövünk, úgy egyre komolyabbá válik és van, amikor már inkább tehernek érzed, mint boldogságnak. Én pont ezen a szinten állok már jó pár éve. Számomra a családi ünnepek a rémálmokkal egyelők ezért is lehet nevetséges a tény, hogy éppen a sajátom miatt sétálok a cukrászdába.
Cesare, az egyetlen navinés akit elbírok viselni, valahogy sikeresen rávett arra, hogy ide muszáj beülni. Először nem tetszett az ötlet, de aztán szerencséjére mostanában elég jó a hangulatom, így nem tudtam visszautasítani az ajánlatot.
Történetünk egyszerű. Valamikor elkapott valami csínytevésnél és mivel büntetést is adott, közben váltottunk néha pár szót. Aztán egy újabb elkapás és így ment ez tovább egészen addig, amíg már régi ismerősként tudtuk a másikat köszönteni. Azóta igyekszem figyelni arra, hogy ő neki ne kelljen elkapnia, kár lenne a „barátságunknak”.
– Te jó ég micsoda hideg van, régóta vársz rám? – olyan sebesen szedtem a lábaimat amennyire csak tudtam. Sose szoktam elkésni, de miután majdnem sikerült kitörni a nyakamat, kissé felfordult körülöttem a világ.
- Adnék neked egy üdvözlő ölelést, de sajnos még mindig nem küzdöttem le az érintéstől való iszonyomat.. Pedig igyekszem esküszöm. – bájosan vigyorgok rá és a levegőbe dobok feléje egy puszit, néha még ez is sokk.
– Várunk még valakit? Mert ha nem menjünk be, mert a sejhajom megfagy. - egy külső szemlélőnek, aki nem ismer és mindig csak a komor, beképzelt és bunkó személyiségemet látja bizony furcsa lehet, hogy van olyan, akivel el tudok beszélgetni kedélyesen. Cesare ezen kevés emberek egyike, rá kellett jönnöm, hogy nem mindig kell ezt a formát hozni.