A bezártság bizonyítottan tönkre teszi az idegrendszert, főleg akkor ha gazdája kényszeres cselekvő. A kényszeresség pedig abban rejlik, hogy a határokat mindenképpen át kell törnöm. Kísérletek hada áll már a hátam mögött és többször is elkaptak, büntettek, elzártak, kiskoromban még meg is vertek néhányszor.. Ennek ellenére nem tudták kiölni belőlem a vágyat a rossz iránt. Természetesen ahogy éveim száma egyre gyarapodott úgy minden évben sikerült visszaszorítanom magamban a kényszeres cselekedetet.
Most egy olyan napra ébredtünk, amikor szeretnék jót tenni, kedveskedni valakinek. De nálam ez nem úgy megy, hogy veszek valakinek egy ajándékot és utána becsomagolva átadom. Nekem ehhez előtte pusztítani kell, hogy megtaláljam a káoszban a szépséget.
Scarlett tökéletes társ lesz ennek a kivitelezésében. Napokat töprengtem azon, hogy kit lehet belevinni egy ilyen tervbe, több jelöltem is volt, azonban arra jutottam, hogy mindenképpen egy olyan embert kell keresnem, aki nem fog visszatántorogni.
A faház körül járkálok, több ágat és gallyat is összegyűjtöttem már annak érdekében, hogy meggyújtsam őket. Hatásos belépőt akarok tenni és ez amolyan tesztféle. Ha nem fut el a tűz láttán akkor még esély is van arra, hogy segítsen. .
Várok. Várok addig, amíg meg nem látom a lányt. Úgy helyezkedtem, hogy ő ne vegyen engem észre én pedig biztosan rálássak. Amikor felér, a faházba pálcámat meglendítem és tüzet gyújtok. A gallyak szépen pattogni kezdenek, majd lángra lobbannak és a körbefutnak a fa körül, amelyen a ház található. Egy darabig gyönyörködöm a narancsos-piros fényben, majd elkezdek felmászni a faházhoz, remélve hogy nem egy átokkal találkozom egyből szembe.

Scarlett

Nyugodtan ácsorgok az ajtóban és érdeklődve nézem Scar reakcióját. Higgadt. Nem pánikol és még átkot se küldött rám. Jó lesz. Közelebb lépek, miközben a piroteknika szépen lassan alább hagy. Nem akartam én magunkra gyújtani a faházat, csak egy hatásos belépő kellett és z, hogy lássam Scar tényleg annyira menő-e, mint ahogy azt a berkekben suttogják.
- Eszembe se jutna rád kenni. Elég érett vagyok ahhoz, hogy ha elkapnak – bár hozzáteszem nem fognak- magamra vállalom a tettemet. – Lehuppan a lánnyal szembe és elszánt tekintettel néz rá.
– Legkedvesebb házvezető helyettesünknek szeretnék vinni valami ajándékot. – belekezd a történetbe, s közben egy percre se veszi le a tekintetét leendő tettestársáról. – De ne arra gondolj, hogy édes kis becsomagolt, hiperszuper cuki, benyalok a tanárbácsinak ajándékot szeretnék. - Messze áll tőlem ez a világ. Soha életemben nem voltam az a lány, aki arra vágyott, hogy a tanár kedvence legyen. Magamhoz való eszem megvan, sokkal többre jutottam az életbe, mint azok a lányok, akik mindenhol ott voltak és eszüket nem használták.
– Szóval arra gondoltam, hogy valami élő gusztustalanságot vinnék neki. De szükségem van egy tettes társra. – Kígyók, békák, giliszták, bármi, ami kiakaszthatja Kirill uraságot. Mennyi esély van arra, hogy elkap? – Persze, ha túl érzékeny a lelked akkor keresek valaki mást, de jobban örülnék, ha egy hozzám hasonló őrülttel tudnék összedolgozni. –hátradőlök a fotelban és várakozom, amíg Scar átgondolja az eddig hallottakat.

Ma mai nap egy napsütéses, kissé szeles és hűvös nap, számomra pont tökéletes arra, hogy futni induljak. Hajamat egy lófarokba kötöm és magamra öltöm fekete-zöld színű edző ruhámat. Nem szeretnék feltűnő lenni, ezért a rikító színeket, melyeket amúgy sem preferálok, elkerülöm. Mivel még nem találtam itt olyan társaságot, akivel szívesen megosztanám ezt a cselekedetet, ezért egyedül indulok útnak kora este.
Mozgásom eleinte egy kicsit gépies, de pár méter után már a régi, ismerős mozzanatokat előhalássza testem és néhány roppanással jelzi, hogy készen áll a munkára. Hetente többször is hódolok a mozgás ezen formájának. Ha valaki egy katona gyermeke, akkor az együtt töltött idők leginkább egy kiképzéshez hasonlítanak, amely alól ha az egyik végtagodat elvesztetted, akkor tudsz csak kibújni.
Előnye ezeknek a hétvégéknek az volt, hogy soha nem lustultam el és lett tartásom és megszerettem a különböző sportokat.
Tempómon néha gyorsítok, néha pedig lassítok. Nem szeretem az egyenletes iramot, mert abban jobban elfáradok, mint a váltásokban. Utam csak akkor áll meg, amikor elérek a falu határáig. Nem sokszor jártam még erre, de feltűnik valaki, aki előttem fut. ~Nahát~ Kíváncsi vagyok, hogy merre felé halad, ezért nem feltűnően elkezdem követni. Hátulról nem ismerem fel, hogy ki az „áldozatom” és igazából magyarázatot sem tudok adni arra, hogy miért indulok utána. Mindenesetre egészen a tavacskáig követem és csodálkozva veszem észre, hogy valahogy sikerült eltűnnie a szemeim elől. Úgy forgolódok körbe, mint egy elveszett kis gyerek, s mikor a hátam mögött vélem felfedezni ijedve lépek egyet hátra.
– A fenébe. – csak ennyi hagyja el a számat. Csapkodni lenne kedvem és kiabálni azért mert meg lettem ijesztve, de tudom hogy magamnak köszönhetem ezt a meglepetést, mivel engem küldött errefelé a tudatalattim.

Pár pillant kell ahhoz, hogy szívverésem lelassuljon és fel tudjam fogni ki is áll előttem. Napokat töltöttem azzal, hogy a körletben semmiképpen se fussunk össze legutóbbi találkozásunk után. Úgy látszik a sors mégis úgy akarta, hogy megint valami őrültnek tűnjek előtte, ezért sikerült minket összehoznia.
– Hééééj Ildaaa. – Vigyorogva nézek rá, pedig erre semmi okom nincsen inkább nem is hagyom reagálni és tovább beszélek. - Már egy szentélyt is állítottam neked a szobámban. – Hangom talán gúnyosan hathat, de nem mosolyom nem szűnik, így ki lehet találni, hogy nem annak szánom. Én ilyen vagyok, szeretek játszani, szeretek labdákat adni és kapni.
– Ha tudtam volna, hogy te vagy az, akkor inkább a másik irányba futottam volna. – Kezeimet belecsúsztatom a zsebeimbe, miközben teljes őszinteséggel ejtettem ki a szavakat a számon. Tényleg úgy éreztem jobb, ha elkerülöm őt, mert nem tudtam volna magyarázatot adni neki arra, ami a szobában történt. De ha már így hozta a sors, miért meneküljek?
- Hogy vagy mostanság? Esnek be hozzád más nők is? - Érdeklődök, valahogy el kell kezdeni a beszélgetést, hátha most kicsit tovább tudjuk élvezni egymás társaságát, mint legelső alkalommal.

- Óóó, hacsak a talárod lenne nálam.. – Teljes komolysággal adom elő a mondatot. Tudom én értékelni a jó beszédet, szeretem ha valakinek olyan a humora mint nekem. Talán még Ő is képes lyukat beszélni mások hasába, ha az igazát akarja beadni.
- Hát ha jobban elnézlek, egy sötét sikátorban nem szeretnék veled összefutni. - Méregetem egy kicsit. Így ruhában még talán jobban is néz ki, mint takaróba becsavarva egy sushira hasonlítva. Sugárzik róla a magabiztosság és a férfiasság, manapság az ilyen hímneműeket ritkán találni meg, a női nem bánatára.
– Betörtem az Levitás házvezető helyettes irodájába, de az még azelőtt volt, hogy hozzád beestem.. – úgy teszek mintha a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne az, hogy valakinek az otthonába, irodájába betörök. Pedig egyáltalán nem így van, én csak egy levelet kézbesítettem Naizer úrnak, személyesen, saját stílusban.
– Ilda éppen nem tud járni, mert valami balesete volt repüléstan órán, szóval pont szükség lenne rád, hogy beugorj helyette.. - Nem bírok egy helyben ácsorogni ezért szép lassú léptekkel hátrálok a tó felé. A szemkontaktust amennyire lehetséges tartom beszélgető partneremmel, ezzel éreztetve, hogy nem menekülni akarok, csak ha már itt vagyunk körbenéznék.
- Sajnos azonban a parókát még nem szereztem be neked, ezért be kell érned egy Százfűlé főzettel.. - Nem tudom meddig lehet még ezt az Ildás dolgot húzni, lehet hogy egy kissé már kezd unalmassá válni. Mindenesetre nem szeretném látni, ahogy ebből a díszhímből nő válik, megölné az illuziót.

– Amíg nincsenek vámpírfogaid, addig nem ijedek meg a harapásodtól. - Atyaég milyen szöveg ez. Még én magam se akarom elhinni, hogy ilyent mondtam. Úgy beszélek, mintha egy bolond, muszáj összeszednem magam.
– A bájos oldalamat ki kell érdemelni.. - Elmosolyodom egy pillanat erejéig, majd arcom újra komorrá válik. Manapság a jó kislány szerepét messze elkerültem, keresem a veszélyeket és halmozom a büntetéseket. Elgondolkozom azon, hogy megemlítem neki a bagolyház felgyújtását és a faházét, de inkább megtartom magamnak ezeket a dolgokat, mert be kell látnom, ilyennel hencegni nem a legkecsegtetőbb…
- Ha jó társaság vagy, talán megleszek nélküle is. - Nem tudom milyen ember. Lehet még belőle egy sorozat gyilkos is, aki éppen elvezet a tó azon szegletéhez, ahol könnyedén meggyilkolhat. Rám nézve az eléggé szomorú vég lenne.. Ennek ellenére lépkedek mellette, egy kis távolságot tartva tőle  és úgy nézelődök körbe.
- Hajna vagyok. – Nem nyújtom felé a kezemet, mert az érintésektől még mindig ódzkodom egy kissé, csak egy kedves mosolyt küldök felé.
-És te ki vagy? Nem hívhatlak mindig Ildának.. Nem illik hozzád ez a név. – Érdeklődve nézek rá, bár a feltételezésből, hogy van egy szentélyem neki az jönne, hogy tudom a nevét, de ez természetesen nem így van. Az a szentély is várat még magára..
- Sokszor szoktál futni? - Jelenleg nem tudok jobb kérdéssel előállni, úgy gondolom valamit biztosan sportol, hiszen az alkatán és kiállásán tisztán látszik. Amúgy meg nem jutott eszembe más, ez legalább biztos olyan téma, amit pár szó erejéig még tudunk érinteni.

Szóval mégsem olyan nagyon fontos a jó oldalam. Hála az égnek, mert lehet most erősen kellene próbálkoznom. Bár ha azt nézzük, hogy nem vitatkozom, nem gyújtottam még fel semmit és értelmesen el tudok beszélgetni valakivel, akkor most a jobbik oldalamat vettem elő.
– És a másik személyiséged a jobb fej, vagy az amelyik most éppen itt van? - Mindenki beszélget magával, csak van akinél ez jobban kiéleződik, van aki be se vallja. Persze értem én, hogy viccel, de mint már említettem nekem kellenek az ilyen meccsek…
- Ward. - Nevét alig hallhatóan ejtem ki, egy kicsit ízlelgetem, majd kissé oldalra billentett fejjel méregetem a mellettem haladót. – Valóban ez sokkal férfiasabb, olyan mint te.. – Fejezd már be. Szánalmas vagy, hozd a rosszabbik éned, ne társalogj. Csak húzz el a fenébe és kerüld el megint ameddig csak tudod. Gondolataimat valahonnan összekaparva hallgatom afférját a futással, majd szemeim egy kissé elkerekednek mondanivalójának második felén.
- Miért hova fogsz elvinni, ahol egymás mellett sétálunk be az ajtón? – Innentől már mellékes a sport téma, ez most jobban érdekel. Utálom az elvárásokat, de azt azért szeretem, hogyha beengednek az ajtón, vagy ha ismeretlen helyre megyünk előttem bemegy a férfi..
– Katona gyerek vagyok.. Nem volt választásom. - megvonom a vállaimat. Mellékes plusz információ rólam, nem hiszem hogy annyira érdemleges lenne bárkinek is.

Ex. Ismeretlen szó számomra, mivel nekem nem létezik egy se. Nem volt, aki elrontson, megneveljen, elátkozzon vagy bolonddá tegyen. Nem volt szerelem első látásra, sem másodikra. Csalódás az volt, hülyítés és kihasználás, de ex az nem. Hála az égnek.
- Biztos jó munkát végzett, ha most már te magad ki tudod ezt mondani. – egy bátortalan mosolyt erőltetek az arcomra. Ezt a témát nincsen kedvem feszegetni. Először is azért, mert nem hiszem, hogy beszélgetni szeretne az exről és arról, hogy régebben mennyire rettenetes volt. Másodszor pedig azért, mert nem szeretem tudni milyenek voltak az embere azelőtt, mielőtt találkoztunk. Szeretek én kialakítani róluk magamnak egy véleményt, mindenféle előzmény nélkül.
– Nem tudom mi van. Megzavarsz. – Ő kérdezi mi van velem? Hát ezzel küszködök, amióta itt vagyunk. Legszívesebben adnék magamnak két pofont, hogy észhez térjek, de valószínűleg elég nevetségesen néznék ki.
– Menj pár lépést odébb, akkor jobb lesz. - Fuss. Menekülj, ne tőle, hanem saját magadtól.
- Karácsonyi bál? Jézus, ilyen hosszútávra tervezünk, pedig még csak most tudtuk meg egymás nevét? – Elvigyorodom. Nem számítottam ilyenre és valószínűsítem, hogy csak viccel. Vagy nem? Ha nem, akkor mit kell erre mondani és honnan tudom, hogy nem csak viccel? Atyaág. Agyrém.
- Testőr? – Megtorpanok egy pillanatra. Mit keres itt egy testőr? Miért jár iskolába? Ezernyi kérdésem lenne, de nem vagyok benne biztos, hogy ezekre válaszolna, ezért magamban tartom és újra elindulok.
– Azt hittem a testőrök merevebbek. Te nem tűnsz merevnek. - Ott egy lyuk, pont elég nagy ahhoz, hogy beleugorjak és eltűnjek..

Talán az ex is tudta, hogy nem Ward érdekei számítanak ebben a dologban, hanem inkább másoké. Bár én nem értek ezekhez, nem tudom hogyan működnek a kapcsolatok vagy minek is kell ezeket nevezni, így nem szeretnék jobban belefolyni ebbe a témába.
– Ne gyere még közelebb és ne beszélj így. – védekezésként még a kezemet is közénk teszem, bár nem tudom hogy ez mennyire lehet hatásos. Főleg, ha véletlenül hozzáér, akkor még a világból is elmenekülök, vagy egy kedves hiszti rohammal jutalmazom. – Miért nem vagy bunkó? Miért vagy kedves? Még nem ordítottad le a fejemet azért, mert rád törtem majdnem az ajtót és, és, és.. áhh mindegy. – Kicsit túlpörgök. Ezzel próbálok hárítani, vagy egy kis időt nyerni, nem is tudom. Nem tudok a karácsonyi bálos dologgal sem mit kezdeni, ezért inkább összevissza beszélek mindenről, talán beválik.
– Te hoppon maradsz? - Nevetés tör ki belőlem. Ha Ő így vélekedik magáról, pedig elég magabiztosnak tűnik, akkor egy magamfajta mit mondjon erről? Nem mintha annyira odalennék az ilyen bálozós dolgokért. - Biztos minden sarkon leselkedik utánad egy nő... - Mellékes megjegyzés, vagy játék már nem is tudom. Elvesztem, teljesen meg lettem zavarva azzal, hogy ránézésre egy komor, bunkó ember közben meg kedélyesen el lehet beszélgetni vele. Csalódtam. Kellemesen.
- Elmegyek veled, de két feltételem van… Minimum –Talán, ha feltételt akarok állítani, akkor máris lemond erről az őrült ötletről. Ugyan már. Hol van az még? Addig még ki is nyírhatjuk a másikat…
– Nekem nem kell magyarázkodnod a szabadulási vágyról.. – Elmosolyodom. Tudom milyen az, ha nem tudsz megmaradni a családoddal egy helyen. Tudom milyen az, ha az állítólagos barátok inkább csak koloncok számodra és azt is tudom, milyen az ha kell a környezetváltozás..
- 3 éve nem voltam otthon és nem is hiányzik. – Ezt csak úgy mellékesen megjegyzem. Egy picit megállok azért, hogy nyújtsak egy keveset, mert izmaim jelzik, hogy valami nem tetszik nekik. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy futni indultam, pedig általában senki nem tud visszatartani.

Vele együtt nevetek. Ez a rakás szerencsétlenség találó egy jelző, bár nekem nem úgy tűnt, mintha az lenne. Nézem, ahogy szerencsétlenkedik a hajával és bár szívesen segítenék neki, de az valahogy túl sok lenne. Nem csak nekem, de valószínű neki is fura szitu lenne, ha egy idegen a hajában turkál.
- Gedeon bácsi öreg, vén.. és csak a pénzéért bolondulnak a nők. - Megforgatom szemeimet. Talán meglepő lehet, hogy ismerem a szöveget, de mivel a család mugli vonalával több időt töltöttem, mint a másikkal, így tudatában vagyok néhány dolognak. – Ezzel szemben te egész jól nézel ki. Jó a kiállásod, magabiztosnak is tűnsz… – Ezt most már tényleg be kell fejeznem, ezért félbe is hagyom a mondatot és zavartan tűröm el a szememből a copfomból kiszabadult hajszálamat. Szégyenszemre lesüllyedtem addig, hogy egy fiúnak bókolok, itt van a világ vége?
– Anélkül vagy kénytelen belemenni, hogy előre megmondanám mi az.. De ne aggódj semmi nyálas, romantikus dolog nincsen benne. – isten ments, az már tényleg a mai nap legalja lenne. Nem hiszem, hogy belemenne a dologba úgy, hogy nem tud semmit. Nem ismer, nem tudhatja milyen őrültségre gondolok.. Miért akarná a nehéz utat választani, ha bárkit könnyedén az ujjai közé csavarhat és elvihet magával?
– 7??? Azta … – Azt hittem az én 3 éves eltávom soknak számít, de 7 év. Bár esélyem van arra, hogy elérjem én is ezt a szintet, egyetlen egy dolog vinne csak haza. De soha nem fog bekövetkezni.
– Szóval te sokat tanulsz… Különös. Nem nézel ki strébernek. – vigyorogva intézem hozzá a szavakat miközben lehajolok pár darab kavicsért. Kezemet kinyújtom felé, hogy néhány kavicsot átadjak neki, majd szavak nélkül a fejemmel a tó felé bökök. Ideje megtanulnom kacsázni..

Leszúrásnak és egyben jó ébresztésnek veszem szavait. Nem alázkodom meg, nem bókolok többet, inkább visszaveszem a fapofát az már úgyis megy. Amúgy is minek erőltessem meg magamat, ha csak figyelmeztetést kapok érte, meg elutasítást. Nem éri meg.
– Csak jobban meg akartalak volna ismerni és a feltételek inkább csak kérések lettek volna, de mindegy. Biztos haláli jó buli lesz majd, talán megismerni azért meg fogjuk a másikat. – Egy lemondó sóhajt préselek ki összeszorított ajkaim között. Egyre rosszabbnak tűnik az ötlet, pedig már kezdtem beletörődni hogy kivételesen nem a szobában gubbasztva töltöm el az estét.
– A zűrős család dologról nekem nem kell mesélned, tudom milyen az és eszem ágában sincsen felróni neked azt, hogy nem mentél haza ennyi ideje. Ez a te dolgod, nem foglak érte se megvetni, se sajnálni… – Tudom milyen az, ha az emberek beleütik az orrukat abba, ami nem tartozik rájuk. Én se szívesen beszélek egy idegennek a családomról, így soha nem vártam el másoktól se hogy ezt tegyék. Sőt, ha kell könyörgöm is, hogy ne kelljen hallanom a családi történeteket, mert annyira nem érdekel ez a téma.
Némán végighallgatom a könyvtárral és tanulással való kapcsolatát és egy elismerőst hümmögök. Nem tudok hozzá érdemleges szavakat fűzni és nem akarom azt az elcsépelt szöveget lenyomni, hogy jaj majd akkor hozzád fordulok segítségért… Minek? Hiszen csak koppanás lenne a vége, végre kezd tudatosulni bennem.
– Nem. – miért lennék boldog? A kezdeti incselkedés, játszadozás hatalmas fordulatot vett.. Sóhajai, tekintete és arca is azt sugallja mintha már szenvedne attól, hogy itt kell lennie. Már nem is érdekelnek a kavicsok ezért egyszerre belehajítom az összest és lemondóan sóhajtok egyet. Tudom jól, hogy én róttam fel neki a kedvességet, de nem gondoltam volna hogy egyből átváltunk semlegesbe és szinte már kellemetlenül fogom magamat érezni mellette.
– Azt hiszem lassan jobb lesz elindulni vissza. Úgy lehűlt a levegő, mint a hangulat… – A mondat második felét alig hallhatóan mondom vagy meghallja vagy nem. Kezeimet zsebre dugom és indulásra készen nézek rá.

Meséljem el? Mégis hogyan? Minek? Ez egy adok kapok lett volna, amitől már totál elment a kedvem. Csak szórakozásra vágytam volna és azt hittem vele lehet, hiszen letisztáztuk nem merev és még jó fej is volt.. Egy apróbb félreértésből milyen gázos szituk lehetnek…
– Mindegy. Elmegyünk és feltételek nélkül. Majd találok magamnak valakit, akitől kérhetek „szívességet”. – Most meg tök úgy jön le, mintha parancsolgatni akarnék.. Ha most szétnyílna a föld, az lenne a legjobb, legalább nem állnék itt ilyen bárgyún és egyre vörösebb fejjel.
Nézem, ahogy a kavicsok elmerülnek és hallgatom a szavait. Szóval ilyen az, ha két olyan ember kerül egy légtérbe, akik nehezen kommunikálnak és nem tudják megértetni magukat a másikkal. Teljes mértékben félreértelmeztem őt, ami annak köszönhető, hogy mindent támadásnak és kritikának érzékelek. Ezen a téren jócskán van még mit fejlődnöm.
– Nem, ne haragudj, csak… nem te vagy az ökör, én nem.. én nem tudok normálisan kommunikálni az emberekkel…az is csoda, hogy egészen eddig nem jött ki ez.. én.. én tényleg sajnálom. – lesütöm szemeimet és inkább már nem is nézek rá. Mikor nem ragaszkodik ahhoz, hogy tovább maradjunk talán még jobban a földbe tiporva érzem magamat, de nem őt hibáztatom ezért. Némán elindulok mellette vissza a kastélyhoz, hiszen minek rohannék el, ha még a hálókörletünk is ugyanarra van. Az út alatt néhány szót váltok még vele, majd a kastélyban elválnak útjaink és bennem az az érzés támad, hogy ezt jól elcsesztem… Te barom.

//Köszönöm  //

Minden évben eljön az a nap, amelyet egy idő után már nem vár annyira az ember. Gyerekként a sok ajándék, a sütemények esetleges gyerekzsúrok tökéletessé teszik ezt a napot. Ahogy felnövünk, úgy egyre komolyabbá válik és van, amikor már inkább tehernek érzed, mint boldogságnak. Én pont ezen a szinten állok már jó pár éve. Számomra a családi ünnepek a rémálmokkal egyelők ezért is lehet nevetséges a tény, hogy éppen a sajátom miatt sétálok a cukrászdába.
Cesare, az egyetlen navinés akit elbírok viselni, valahogy sikeresen rávett arra, hogy ide muszáj beülni. Először nem tetszett az ötlet, de aztán szerencséjére mostanában elég jó a hangulatom, így nem tudtam visszautasítani az ajánlatot.
Történetünk egyszerű. Valamikor elkapott valami csínytevésnél és mivel büntetést is adott, közben váltottunk néha pár szót. Aztán egy újabb elkapás és így ment ez tovább egészen addig, amíg már régi ismerősként tudtuk a másikat köszönteni. Azóta igyekszem figyelni arra, hogy ő neki ne kelljen elkapnia, kár lenne a „barátságunknak”.
– Te jó ég micsoda hideg van, régóta vársz rám? – olyan sebesen szedtem a lábaimat amennyire csak tudtam. Sose szoktam elkésni, de miután majdnem sikerült kitörni a nyakamat, kissé felfordult körülöttem a világ.
- Adnék neked egy üdvözlő ölelést, de sajnos még mindig nem küzdöttem le az érintéstől való iszonyomat.. Pedig igyekszem esküszöm. – bájosan vigyorgok rá és a levegőbe dobok feléje egy puszit, néha még ez is sokk.
– Várunk még valakit? Mert ha nem menjünk be, mert a sejhajom megfagy. - egy külső szemlélőnek, aki nem ismer és mindig csak a komor, beképzelt és bunkó személyiségemet látja bizony furcsa lehet, hogy van olyan, akivel el tudok beszélgetni kedélyesen. Cesare ezen kevés emberek egyike, rá kellett jönnöm, hogy nem mindig kell ezt a formát hozni.

Cesare jelenleg éppen olyan ridegnek és fagyosnak tűnik, mint az idő. Eddig valahogy másképpen viselkedett, sokkal mókásabb és felszabadultabb volt, nem egy ilyen sajtkukac.. Lehet annyira élvezkedett a büntetéseken, hogy annak köszönhetően tűnt vidámnak.
-  Hű de harapós vagy.. Nekem kellene annak lenni, hiszen én vagyok a Rellonos. – szokatlan nekem az, hogy más házbélivel egyáltalán szóba állok na de hogy még ő morgósabb legyen, mint én ez kritikán aluli. Erősen koncentrálnom kell arra, hogy ne vegyem fel az ő stílusát és megmaradjon a jókedvem. Pedig, ha tudná, hogy nekem ehhez milyen sokat kell saját magammal csatázni emiatt.
Poénosnak szánt megjegyzésére csak egy sóhajt préselek ki ajkaim között.  Értem én hogy megvárattam, de ne legyen már egy hisztis kislány, nyelje le a békát és lépjen túl ezen de nagyon gyorsan, vagy rosszra nagyon hamar rossz irányba fog fordulni ez a találka.
Azért annak érdekében, hogy még jobban bosszantsam a kinyitott ajtón olyan lassan sétálok be, amennyire ez csak lehetséges és egy bájos vigyort küldök neki. Ha morogni akar, akkor legalább kap még egy kevéske alapot, de akkor tőlem se várja azt, hogy jó kedvem legyen.
– Köszönöm. – kabátomat a székem hátára terítem, majd helyet foglalok és érdeklődve tekintek a Navinésre.
– Szóval miért is jöttünk ide? Túl régen kaptál már el és hiányoltad bájos személyiségemet? – szó mi szó túlságosan régen voltam már rossz… kb 2 hete, hát az Hajna időszámításban minimum 1 év…
Közben magamhoz veszek egy étlapot és elkezdem nézegetni a kínálatot.. Te jó ég vagy ezer éve nem ettem sütit, nem is tudom már minek milyen íze van.

Pár órányi beszélgetés, ismerkedés, kedveskedés és élményszerzés után végül elválnak egymástól, ki-ki a maga útján.

Szofit a lehető legjobbkor küldték az égiek. Bár külső szemlélőknek különös lehet ez a barátság, de valahogy megtörtént és a két lánynak sikerült kellemeset csalódnia a másikban.
A tanulás az ő elméjét és idejét nem tette annyira tönkre, azonban a nő –aki világra hozta- által okozott károk után még mindig nyaldosta sebeit ezért jobban kereste másik társaságát, mint eddig. Így alakult az, hogy Szofival kisebb egyezkedések árán, de sikerült megbeszélni ezt a csajos napot, ahol mindkettejüknek esélye van arra, hogy egy kicsit kikapcsolódjon.
A találka előtt már a faluban sétálgatott, beszerzett néhány hasznos dolgot a nap hátralévő részére. Táskája még süteményt is rejt, amit a fürdőbe szeretne becsempészni, hogy háztársával elfogyaszthassák. A fürdőbe érve már látja a szőkeséget, akinek futólag int, majd eltűnik az öltözőben. Fürdőruhája teljesen új, mivel nem rég szerezte be és még nem volt alkalma bejáratni. Egy kis idegi egy tükör előtt tollászkodik, hogy megbizonyosodjon róla nem hízta-e még ki  ruhadarabot, majd összeszedve néhány holmiját kislattyog a medence részéhez. Egy székre hanyagul dobja le cuccait, tekintetével nem kell sokáig fürkésznie a medencét, hamar kiszúrja a lányt. Határozott léptekkel érkezik meg a medence széléhez, ahonnan egy ugrással kerül a vízbe. Nem törődik ilyenekkel, hogy mi lesz ha haját víz réi, smink nincsen rajta így az se fog elfolyni, amúgy is azért jött, hogy jól érezze magát, ahhoz pedig muszáj vizesnek lennie.
- Gondolom kevésbé bántana késésem, ha valami szexi férfi ücsörögne ott a két lány helyett – vigyorogva érkezik meg háztársa mellé, majd jobban körbenéz. Nem sokan vannak itt ilyenkor, amit tulajdonképpen nem is nagyon bán. A sok embertől úgy érzi tömegiszonya van, pedig elvileg azzal még nem rendelkezik.
– Hogy vagy? - aggódás apró jeleit lehet felfedezni tekintetében és még mielőtt válaszolhatna a szőkeség folytatja. - Úgy értem rohadt vékony vagy Szofi, ez nem egészséges – csak jó lesz valamire az a süti, amit hozott. Bár ahogy levágta a cuccait a székre nem biztos, hogy valami gusztusosan fog kinézni a rózsaszínben pompázó mignon.

Amikor feltűnik neki, hogy a két lány még látványosabban bámul feléjük, mint ahogyan ők nézik őket, odainteget nekik és a végén kézmozdulatával be is int. Nem szereti a szemlélődőket, és mivel kivételesen nincs kedve a sárba tiporni szerencsétlen fiatalokat, így csak kézmozdulataival jelzi, hogy le lehet róluk kopni. Közben odafigyel Szofi szavaira és a lovag szó hallatán nem tudja eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen.
– Lovag? Ugyan Szofi.. Te is tudod, hogy ez túl bonyolult ahhoz, hogy ilyen kijelentéseket tegyünk – egy apró sóhajt présel ki ajkai között. Sejti, hogy a célzással kire gondolt a lány, hiszen nem sok esélyes hím egyed van a lovagi pozícióra. Mivel tisztában van azzal, hogy Wardnak mi a munkája, arra is számított, hogy Szofinak lehet némi tudomása arról, hogy talán a kelleténél többször futottak már ’véletlenül’ egymásba. De nem nevezné lovagnak a háztársukat, tulajdonképpen fogalma sincsen minek is kellene neveznie.
– Túl sok a talán – megforgatja a szemeit, majd a szemébe rakoncátlanul belefurakodó hajtincseket pedig eltűri. – Hoztam sütit és ha kell letolom a torkodon – ártatlan hangon beszél, de teljesen komolyan gondolja. Arra is képes lenne, hogy napi szinten letolja az ételt a lány torkán, ha éppen az kellene. – El kell beszélgetnem Warddal, hogy néha arra is figyeljen, hogy egyél, mert az is a testi épségedhez tartozik – ahogy elképzeli maga előtt, hogy Ward eteti Szofit muszáj elnevetnie magát. Tudja, hogy nem ez a férfi feladata, de azért arra is odafigyelhetne, hogy eszik-e a lány, mert valószínű nem egy csontjaival zenélő valakit szeretnének látni a rokonai.
– Figyelj én eljátszhatom neked, hogy elhiszem, amikor azt mondod nincsen gond.. De szeretném, ha tudnád, hogy én bármi van segítek neked. Tényleg – és ezt kivételesen komolyan is gondolja. Nem sok embernek tesz ilyen ajánlatot, és ritkán is hagyják el száját ezek a szavak, de vannak azok a ritka pillanatok és emberek, akik miatt képes ezt az oldalát is előásni. Hallott pletykákat cifrábbnál cifrábbakat, amik nem éppen azt a tényt támasztják alá, hogy a szőkeség jól lenne. Vannak azok a pillanatok, amikor muszáj belátni, hogy nem vagyunk jól. Nem csak magunknak, hanem legalább egy valakivel meg kell osztanunk ezt, különben belülről felőröl. Ő már csak tudja, elég sok ilyen „titka” felgyűlt már az évek alatt, aminek köszönhetően a békasegge alatt kötött ki, barátok, család és bármiféle segítség nélkül.

Szofia!

A lányoknak még bájosan integet, amíg vissza-visszanéznek, majd teljes figyelmét Szofira irányítja.
– Nem tudom, minek kellene nevezni – elneveti magát. Nem terelni szeretne ezzel a mondattal, kivételesen szíve legmélyéről szól. – Én túl sok terhet hordozok, amit nem hiszem, hogy bárkire is rá kellene akasztani – egy kis gondterheltség ül ki az arcára és legjobban annak örülne, ha a két lány visszaszambázna és elkezdhetné cikizni őket. – Emellé még párosul az is, hogy irtózom mások érintésétől.. Szóval amíg sikerül egy lépést előre haladni, addig hármat megyünk hátra – lemondóan sóhajt. Elcseszettnek érzi magát és sajnálja a rellonos fiút, hogy összetalálkozott vele, bár semmire se kényszerítik egymást, ami néha egy helyben toporzékolást eredményez.
Mosolyognia kell Szofi kérésén, nem gondolta komolyan, hogy szólna Wardnak. Először is mindenkinek kellemetlen lenne a helyzet, másodszor pedig ki ő, és milyen jogon akar ilyent kérni bárkitől is?
– Én nem sajnálom, ő választotta ezt a munkát – nevet. A kijelentése vér komoly, valószínűnek tartja, ha Ward nem szeretné ezt csinálni, akkor abbahagyná, hiszen senki sem kényszeríti. Legalábbis neki nincsen erről tudomása. – De, ha szeretnéd megpróbálom többször lefoglalni, hogy több szabadságod legyen – cinkosan vigyorog Szofira. Nem tudja, mennyi esélye van magára vonni a testőr figyelmét, de ha kell szívesen segít meglépni Szofinak néha. Hát a nők tartsanak már össze vagy mi.
Érdeklődve néz Szofira, aki ahelyett, hogy belekezdene a dalolásba kérdést tesz fel. Hogy mennyit hallott az esküvőről? Sok pletykát, de az igazat senkitől se, ezért nem is fordított különösebb figyelmet az egész hercehurcára, elvégre meg se hívták, ejjnye bejjnye..
– Azt hiszem az igazságtartalmából semmit se hallottam – félszegen elmosolyodik, nem feltétlen kezdene el sebeket vagdosni a témával kapcsolatban, ő szívesen kivár. Azt se erőlteti a lányra, hogy pont neki meséljen, nem tudja eldönteni, hogy erre éppen ő lenne-e a legmegfelelőbb személy.
Egy picit távolabb megy háztársától, majd lebukik a víz alá és haját hátracsapva jön fel levegőért. Nagyokat pislogva néz a szőkeségre, majd teljes őszinteséggel megszólal.
- Szofi nézz ránk, hogy lehetünk ilyen elcseszettek? - felnevet. Nem szánja sértésnek. Jelenleg nem talált szebb jelzőt, ami mindkettőjükre igaz lenne.

Bármekkora őrültségnek is hangzik, de hajnalban már futni volt. Na, nem kint a mínusz hat fokban, hanem besettenkedett a kívánságok termébe és ott adta ki magából, amit csak lehetett. Mostanában megint kezd visszaesni, a mélység rángatja lábánál fogva a gödörbe, amely ellen kivételesen tenni akar, hiszen célja van. Az ünnepek közeledtével az elmúlt években mindig magába fordult és nem volt kíváncsi másokra, kinevette azokat, akik ajándékokkal, mosolyogva, szörnyűbbnél szörnyűbb pulcsikban rohangáltak a folyosókon. Idén azonban volt kinek ajándékot adnia, ami alapjaiban véve rengette meg az egész eddigi világát.
A futás után megéhezik, elvégre utoljára tegnap este juttatott táplálékot a szervezetébe, ezért nem hálószobája, hanem a konyha felé veszi az irányt. Nem sokszor fordult még itt meg, ezért az itt lévő kavalkád először meglepi. Tömeg és érintés iszonya sem segít azon, hogy a manók elkezdenek körülötte sündörögni és többször is neki ütköznek. – Hát ezt nem akarom elhinni – nyomdafestéket nem tűrő szitkozódások közepette felugrik az egyik asztalra, még mielőtt valamelyik még egyszer neki ütközne. Így végre kikeveredik a hangyabolyból kirajzó manók fogságából és csak ekkor veszi észre, hogy egy szőke személyében társaságra lelt.
– Nézz oda, még műsort is kapsz a reggelid mellé – morcosan böki oda a szavakat Alíznak, majd mikor végre már kevesebben vannak, lecsúszik az asztal tetejéről.
– Te nem tudsz aludni, hogy ilyenkor idevetett a sors bal keze? – érdeklődve néz a Navinésre. Találkoztak már, talán be is mutatkoztak már egymásnak, de ennyi nem elég neki arra, hogy előkotorja a nevet, amely lányhoz tartozik. De ha már egy helyre vetette őket az alvászavarok egyike, akkor kérdezés nélkül lehuppan a lánnyal szemben és szerez magának egy kávét illetve valami szendvics félét.

 Megkönnyebbülést érez, amikor már nincsenek körülötte a szolgáknak nevezett manók. Neki elég egy is, aki hoz valami táplálékot, így a hozzá legközelebbivel tárgyalja le vágyait. Hangneme a tőle nem megszokott kedvességet súrolja, amelyen még saját maga is meglepődik.
Ám kedvességre törekvése a lány hanglejtését és szavait meghallva, hamar elillan és visszahozza a mindennapokban használt semleges, néha bunkónak nevezhető stílusát.
– A vágyaid pont nem érdekelnek – vállait megvonja. Ő próbált normális, emberi módon beszélgetés kezdeményezni. Igen, tőle ez nagy szó, hiszen nem szokta megerőltetni magát. Ha nem lenne úgymond elviselhető formában, akkor csak elviharzott volna a szőke mellett, talán még meg is löki, amikor iszik. De nem, ő hozzászólt, megtisztelte ezzel, erre pedig kap egy ugatást, amelyet maximum a rellonosoktól szokott eddig meg. ~ - Hát jó. ~
– Úgy is nézel ki, mint a mosott szar – minek bájologjon, ha a másiknak is rossz a hangulata. Az ő kedvével különösebben nincsen baj, természetéből fakad a paprikás hangulat és a csipkelődés és természetesen nem fog bájologni senkivel se, ha nincsen rákényszerítve.
A szendvicsét majszolva nézi, ahogy a lány rendel még magának valamit, amivel utána természetesen, ahogy azt várni is lehetett megégeti a nyelvét. Látva a jelenetet a sajnálat cseppnyi árnya se ül ki az arcára, inkább csak azt lehet leolvasni róla, hogy ’úgy kellett’.
Csendben kortyolgatja a fekete, erős kávéját, mellé pedig eszeget. Nem tervezi a másikhoz hozzászólni, bánja is ő mi a baja, de ha már itt ül le enni, akkor itt is fogja befejezni. Kér még magának három darab mandarint, amit lassan, egyesével meghámoz és némán figyeli a vele szemben ülőt. Tudja jól, hogyha az ember nem vágyik társaságra, azzal még inkább lehet idegesíteni, ha némán bámuljuk, mindenféle érzelem nélkül. Ezt a tehetségét már évekkel ezelőtt kifejlesztette, ő kibírja elég sokáig a némaságot és még közben legalább jól is lakik.

A fejét megtámasztva eszegeti a mandarint és jót nevet a lány arcára kiülő reakción. Bármennyire is próbálkozna elrejteni az undort és a fintorokat, nem igazán sikerül neki, ami arra biztatja Hajnát, hogy az egyik mandarin gerezdjének a levét is kinyomja az asztalra. A pattanásig feszült idegek harcát megnyeri, hiszen „reggeliző partnere” előbb megszólal, mint ő. Egy diadalittas mosoly ül ki az arcára, miközben hallgatja a semmitmondó szavakat, amelyekre egyből replikázik.
- Ha annyira unalmas vagy, mint az amit beszélsz, akkor már megértem, miért van ilyen búval b***ott képed – meglepődik saját magán. Nem akart ennyire szúrni, sőt még jó kedvvel is érkezett meg, de a lány pillanatok alatt elérte azt, hogy lesüllyedjen egy olyan szintre, amelyet mostanában nem sikerült elérnie.
Lemondóan sóhajt, amikor kiadják útját, de megadja magát a kérés-parancs kombinációnak. Semmi kedve ahhoz, hogy egy ismeretlennel kora reggel veszekedjen, a lelkiállapotának most nem igazán hiányzik ez. Lassú, kimért mozgással emelkedik fel az asztaltól, ezalatt az utolsó darab mandarint majszolja. Tekintete már az ajtót keresi, ezért is nem veszi észre időben a Navinés „ügyeskedését”.
– Nem tudsz jobban vigyázni te szerencsétlen? – felvont szemöldökkel pironkodik a másikra, legalább várta volna meg, amíg elkerül az asztaltól. Végignéz magán és hálát ad mindennek, aminek csak lehet. A futó ruhájában pont az a jó, hogy az ilyen balesetek meg se ártanak neki, amúgy meg előhalássza a pálcáját és suhint párat a nadrágja felet. Dolga végeztével szúrós szemekkel néz a szőkére.
– Talán el kéne húznod, aludni, mielőtt valakiben kárt teszel – hangja a kelleténél erősebb és mogorvább. A bájolgási szakaszon már rég túlléptek, ha kell még meg is pofozza a lányt annak érdekében, hogy összeszedje magát. – Mondanám, hogy segítek visszatalálni a körletedbe, de rohadtul nincsen kedvem, téged kísérgeti. Ha meg dolgod van, akkor szedd össze magad. Ne legyél már ennyire esetlen – kicsit bepörög és amíg beszél még a kezei is mozognak. – Azt a kávét pedig vagy idd meg, vagy vitesd el, mielőtt még égési sérüléseid is lesznek – az asztalon lévő kávéra mutat, ami még szerencsére egyben van. Mondata befejeztével elindul az asztaltól, elvégre mielőtt a Navinés az ölébe öntötte volna a pohara tartalmát, már indulni készült. Jól kezdődött a hajnal, de most a hangulata a tetőfokon, pedig még 8 óra sincsen.
Köszönésképpen csak int egyet a lány felé, az intése véletlenül beintésnek sikerül, amely mellé egy gúnyos mosolyt is villant. Amennyire rossz passzban volt a szőke nem feltételezi, hogy követni fogja, így elindul hálókörlete felé.

Scarlett
~zárás~

Csalódottan nézek háztársnőmre, akiről eddig csak azt hallottam mennyi őrültségbe képes benne lenni. Tudtam, hogy jobb utána járni a pletykáknak, de azért titkon reménykedtem abban, hogy tényleg benne van az őrült spiné, akitől félnek páran. Hát tévedtem. Hiszti rohamát unott arccal nézem végig és megjegyzem magamban, hogy jobb lesz innentől elkerülni ezt a lányt, mert ugyanolyan hisztis liba, mint bármelyik másik, akinek feldobtam volna ezt az ötletet. Mikor már megunom vergődését végre szólásra nyitom a számat.
– Áhh hagyjuk. Túl gyáva vagy – legyintek egyet, majd intek az ajtó felé, amely hangosan kattanva jelzi, hogy Scarlett most már nyugodtan távozhat. Lázadása teljesen lehangolt és már semmi kedvem szövetkezni vele, pedig a terv egészen kivitelezhető lett volna. Lassan felemelkedek és én is elindulok az ajtó felé. – Tudtam, hogy rólad csak pletykák keringenek, amiknek teljesen nincsen alapjuk – előre engedi a lányt, majd ő is lemászik a földre. – Hát akkor további szép estét Scarlett, majd a pokol bugyraiban talán még találkozunk – int egyet a háztársa felé és ellentétes irányba indul, mint ahogy a szőke teszi. Tervét egyedül is meg tudná valósítani, de pont ehhez nem volt kedve, így le is mond róla teljesen. Az éjszaka további részére inkább visszavonul a hálójába és nézegeti tovább a listáját ki lehetne alkalmas egy kis szövetségre.

A vacsoraidőt kissé kitolva ücsörög a Rellon egyik asztalánál. Előtte egy tányér, melyen grillezett csirkemell fekszik salátaágyon. Mostanában egyre többet eszik, a tanulást ezzel váltja ki, így az eddigi sportosabb alakja, már sokkal húsosabb, mint volt. Valahogy nem érez magában elég elszántságot és erőt ahhoz, hogy neki álljon futni vagy edzeni. Ennek oka egyszerű, egyedül nem olyan élvezetes már a dolog, szereti, ha van kivel versenyezni, van kihez mérni magát.
Halál nyugodtan eszeget, nem zavarja, hogy jóformán már senki sincsen körülötte, kifejezetten élvezi a csendesebb légkört. Az asztalon elterül egy Edictum arra néha rápillant, de nem különösebben köti le a figyelmét. A megemlített népek feléről azt sem tudja kicsoda, a többiről pedig nem nagyon hiszi el a pletykákat. Pedig lassan ideje lesz megismernie az ittenieket, ha már ő is az újság egyik cikkírói közé avanzsált. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy még mindig itt van. Keresi azokat a momentumokat, amiket esetleg majd felhasználhat. Ha nem lenne célja, valószínűleg valahol kint császkálna a faluban, egy kis baj után kutatva. Mert hát be kell látni, hiába próbál javulni, valaminek mindig sikerül visszahúznia.
Érdeklődve vezeti a termen végig a tekintetét, miközben bekap még egy falat csirkemellet, úgy tűnik ez az este nem lesz túlságosan eseménydús. Visszafordul tányérjához, hogy a megmaradt falatokat még elpusztítsa, s egy pohár vízzel kíséri le az utolsó falatokat.

Az utolsó falatok közben még egyszer végigjártatja tekintetét a termen, mondhatni messziről kiszúrja a Navinést. Legbelül imádkozik, hogy ne hozzá közeledjen, mert tudja jól, hogy számára mennyire irritáló személyiséggel áldotta meg a sors. Hiába van jóban Vincével, a húga egy rejtély, amelyet mindig is jobbnak látott nem elkezdeni fejtegetni. Főleg, mert a türelme véges és néha kifejezetten képtelen követni azt, amit a lány hablatyol.
Nagyot nyel, amikor Lotti neki köszönön, fejét egy kissé lebiggyeszti. Teljesen olyan érzés járja át a testét, mint amikor legutóbb elkapta valamelyik prefektus. Pont annyira akart volna láthatatlanná válni abban a pillanatban, mint jelenesetben.
- Lotti - megemeli a fejét és ránéz a lányra, mert azért illemet mégiscsak tanult és szereti betartani, az esetek többségében. - Mi a fenét akarsz? - érdeklődő tekintettel néz rá, könnyedén leolvassa róla, hogy valami nem stimmel.
- Hogy mit csináltál? - tekintete a levélre siklik. Lottinak valószínűleg az egyetlen szerencséje az, hogy nem igazán tudja feldolgozni az információkat. Túl fáradt és már menne és nem akarja ezt az egészet.  Elveszi a levelet a Navinéstől és felvont szemöldökkel méregeti azt.
- Fáradt vagyok az olvasáshoz, szóval ha már úgyis láttad elmondhatnád kitől jött és mit ír benne - ez a legkevesebb, amit kérhet a lánytól. Az, hogy neki fog-e ugrani, esetleg későbbiekben áll-e majd bosszút, az kérdéses. De még esély van arra is, hogy mindkettő be fog teljesülni.

Kezeivel megdörzsöli a halántékát, mert hamar eléri az a rosszalló érzés, hogy bizony ez egy hosszú és fájdalmas menet lesz. Mikor végre a kezei között van a levél, azért vet rá néhány pillantást. Nem feledkezik bele mélyen, mert az agyi állapota nem igazán van ezen a szinten, s Lotti túlpörgése vajmi keveset segít ezen.
- Majd vezekelsz érte máskor - legyint egyet, arca viszont rezzenéstelen. Nem hatja meg a bűnbánó arc és magatartás, soha nem volt az a fajta, akit ilyesmivel meg lehetett volna venni. Lotti szerencséjéhez most az is hozzátartozik, hogy Vince iránti tiszteletből nem üvölti le egyből a fejét. Milyen jó is az, ha van az embernek testvére, ó hogy neki mennyire hiányzik Ákos...
Hitetlenkedő pillantásokkal nézi, ahogy a lány letelepszik hozzá és, hogy a Navinés előre dől, ő maga ugyanabban a pillanatban dől hátrafelé. Mert hát hiányzik is a fenének az, hogy valaki az arcába másszon, főleg ha ő maga éppen a falra futna tőle.
- Milyen Máté? - értetlenül néz. Kell neki pár pillanat mire összerakja a képet. Olyan régen hallott erről az emberről, hogy nem igazán érti, minek írt éppen neki. - Hát ő izé, a bátyám haverja, katonák - ez remélhetőleg pont elég lesz, nem szeretne mélyebben belemenni a dologba.
- Mit olvastál még? - tudni akar mindenről, amit Lotti kivett a levélből, mert ha esetleg kellemetlen dolgok vannak benne, azt neki kell kimagyarázni, hiszen másra nem igen számíthat.

Elképedve hallgatja a lányt, nem bírja feldolgozni azt, hogy egyik pillanatban még a levélről beszél a következőben meg valami linzerről. Kezd derengeni neki, hogy miért nem álltak le eddig társalogni, mert valószínűleg hamar megfojtotta volna a szeleburdisága végett.
- Igaziak és fogalmam sincsen hol vannak, mint olvashattad nem kötötték az orromra - grimaszol egyet. Eddig nem is igazán kapott levelet, így teljesen értetlenül áll az egész előtt. Eltáv? Az nem jelent semmi jót, főleg nem Ákos és Máté esetében, valami biztosan történt, a kérdés már csak az, hogy micsoda.
- Nem hiszem, hogy különösebben foglalkoztatná őket az, hogy miért hangos egy fegyver - legjobb tevékenységnek most az tűnne, ha a fejét verné az asztalba és akkor Lotti bizonyosan elkönyvelné valami félőrültnek, akkor pedig itt hagyná. Meggondolandó lehetőség, lehet a későbbiekben beveti.
- Meg, aha, hát ez remek - örülnie kellene, de ezzel az információval nem tud mit kezdeni. Kissé zavartan üldögél, tekintetét lassan vezeti Lottira, aki a linzert pusztítja magába.
- Mikor jött ez a levél? - ez sem egy utolsó információ, bár nem valószínű, hogy fog rá választ küldeni, hiszen nem tud nagyon mit írni benne. Hacsak nincsen még ott valami, amit Lotti elhallgat.
- Még valami volt benne? - fejét megtámasztja a kezével és úgy nézi a Navinést. Valószínűleg nélküle is kideríthetné a levél tartalmát, de unatkozik és még viccesnek is kezdi tartani ezt a bolond viselkedést.

- Miért ne? Ez az ő dolguk, őket így nevelték- nem is különösebben érdekelni, hogy merre vannak, főleg azért, mert ha olyant olvas, amiről mostanság csak a rosszat hallani, akkor átváltozna az aggódó hugicává, amit nem engedhet meg mostanság magának. Kell az erős jellem látszata, ezt segíti az, hogy amiről nem tud, az bizony nem fáj.
- Lotti, ha ennyire érdekel, írj egy levelet és kérdezd meg tőle, engem nem érdekelnek a szaros városaid– kezd kijönni a sodrából, hát hogy lehet valaki ennyire idegesítő. Egyszerre hasznos számára a lány, de éppen ugyanennyire haszontalan is, ha az elvesztegetett időt és a felesleges szavakat nézzük. Nem tudja felfogni, hogy miért olyan nehéz egy témára koncentrálni, ha túl vannak rajta utána aztán meg is tömi a Navinést a sütikkel, ha arról van szó, de most csak a lényegre szeretne koncentrálni.
- Jó ez nem olyan vészes. Azt hittem hetek óta pihenteted rajta a formás feneked  -megnyugtató, hogy legalább annyi volt a lányban, hogy viszonylag hamar átadja a levelet. Ez egy jó pont, így esélye van megúszni a tömést
- Valószínűleg történt valami, ezért Máté írt, nem tudom Lotti, koncentrálj – saját magának okozta ezt a zűrzavart. Mennyivel egyszerűbb lett volna elvenni a levelet, aztán sarkon fordulni és itt hagyni a lányt. De ő valamiért belemászott a beszélgetésbe, most meg az agyvize fogja megbánni ezt az ostoba döntést.
- Mindegy, majd elolvasom. Vincéről tudsz valamit? - esetleg a terelés téma bejöhet, ha már úgyis pocsékba ment az este, akkor ki kell  belőle hozni a lehető legtöbbet. A levél ügyben, ahogy érzékelte Lotti keveset tud már segíteni, így inkább majd nyugodtan szemügyre veszi és mérlegeli, hogy érdemes-e válaszolni rá.

– Te meg bolond vagy – megvonja a vállait. Ha már Lotti megengedheti magának, hogy ilyen nyíltan kifejezze magát, akkor ő sem tántorodik vissza ettől. Hiszen csak egyértelmű tényeket közölnek egymással. Nem fogja magára venni ezt a megjegyzést, senki se állította, hogy ne lenne az, de nem fog ellene tenni. Hiszen elméletileg ő most itt a sértett fél, akinek a tulajdonát megrongálta egy kotnyeles alsóbb éves. A Navinés örüljön neki, hogy még nem került a feje egy tál müzlibe.
– Hát, ha nincs más, akkor a továbbiakban haszontalan vagy a számomra - amúgy is azt érzi, hogy az elméje nem bírja tovább. Lotti olyan szinten húzza le a mélybe a hirtelen váltásaival, hogy mellette úgy érzi ő maga nem is annyira bolond. Pedig aztán…
– Ja jó, lehet majd megkeresem – bár Vince meg a teljes ellenpólus. Legalábbis ahogy eddig észrevette, mellette úgy be tud lassulni néha, hogy abban sem biztos, hogy él még. Hogy lehet ez a kettő gyerek egy vérvonalból származó, sokszor eltöpreng ezen.
- Azt hiszem, ha nincs más, akkor én most itt is hagylak, hogy tovább hizlalhasd a hátsódat – vigyorogva a linzerek felé bök, amelyek száma megcsappant, amióta a lány itt ücsörög. – Szerintem csomagolj is belőlük, hogy még éjszakára is maradjon – odatol elé még egy tányérral, hogy biztosan elég legyen. Persze nem gondolja komolyan, gúnyos megjegyzésnek szánja, de nem biztos benne, hogy a lánynak ez leesik.

Nem szereti ezt az időszakot. A vizsgákkal már megbékélt, azzal is, hogy a legtöbben ilyenkor őrültekké és fanatikusokká válnak, na meg, hogy gyakorlatilag nem lehet senkihez se hozzászólni. Na de hogy ez párosult ezzel a rózsaszín ködfelhőkkel teli „ünneppel”. Utálata eljutott arra a szintre, hogy ha még egy lufit vagy virágcsokrot esetleg csokiból álló bármit meglát, azt egy mozdulattal lerombolja és még le is üvölti szerencsétlent, aki vigyorogva cipeli.
Annak érdekében, hogy ez ne következzen be úgy határozott, hogy néhány napig jobb lesz csak akkor kimerészkedni a szobából, amikor már többnyire mindenki lecsillapodott és inkább az ágyikója ölelésében tölti az idejét, mint a folyosókon. Tehát már takarodó után járunk és a leginkább azzal lehetne összehasonlítani a mozgását, mint egy lopakodó betörő, igyekszik minden zajt és feltűnést keltő mozzanatot elkerülni, de ez csak addig tart ki, míg elérkezik céljához.
A bejárati csarnoknál megáll, jó kedvének köszönhetően halkan dudorászik, ami eléggé nevetségessé teszi a "küldetését", de nem fordít rá különösebb figyelmet, mivel nem áll módjában senkivel sem összefutni. Pálcáját előhúzza cipője szárából és az kapu előtt ácsorogva méregeti azt, mint egy festő a vásznát, aztán fejét oldalra fordítja és az ősöreg fal sokkal jobban felkeltik érdeklődését. Mivel festmények nincsenek rajta, tökéletesen megfelel a célnak. Bár az ötlet eléggé gyerekes, de szeretni kifejezni gondolatait az iskolatársai és a vizsgaidőszak iránt, így elhatározta, hogy egy kissé feldíszíti a bejárati csarnokot. Táskáját kinyitva dobja le a földre, hogy különböző színű szalagokat lebegtessen ki belőle, amelyek a csarnok kidíszítésének alapjai. Elég jó kis kép lehet az elképzeléséből, ha sikerrel jár. Amint a szalagokkal végez jön egy kis festék, a lehető legrellonosabb színeket összeválogatva, ide-oda kerül, látszólag összevissza ám, ha valaki jobban megnézi egy emberi alakot ábrázol, amely éppen egy könyvet tart a kezében. S a mű befejező lépése előtt gyorsan megbizonyosodik róla, hogy nem jön-e éppen valaki. Táskájától ellépve nézelődik körbe, hangok után fülel, s mivel úgy véli nincs veszélyben, jöhet a tűzet megtestesítő piros-narancs árnyalat, amely az emberi alak közelébe kerül, s máris értelmet nyer az egész. Az alak éppen a tűzbe kívánja dobni a könyvet, mert már nagyon elege van, a szalagok pedig az eddig tűzbe dobott lapok jelképei, ezért szállnak összevissza, mintha a szél hordaná őket. Elégedetten néz a műre, annak érdekében, hogy jobba lássa, hátrál pár lépést, egészen addig, míg bele nem ütközik valamibe, vagy inkább valakibe?

Az ütközés után kezével hátranyúl, hogy kissé megtapogassa, mivel is sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnie. Mikor megbizonyosodik róla, hogy ez bizony nem a fal, csigalassúsággal fordul meg és néz szembe az igazgató úrral. Óóó, ezt megszívtam…Szemeiben a félelem egy cseppnyi árnyalata megjelenik. Hirtelen elgondolkozik azon, hogy mindenét hátra hagyva el kéne futnia, de aztán meghallja a művére irányuló kérdéseket, amelyek eltántorítják a meneküléstől.
– Hát ezzel belső énemet próbáltam megmutatni, amelynek nem kifejezetten tetszik a vizsgaidőszak – valami ilyesmi a legjobb magyarázat arra, hogy mit láthatunk. Nem kell ezt túlgondolni, bár tovább tartott a dolog kigondolása, mint megvalósítása, de mindent egybevéve, akár mekkora büntetés is jár ért, már megérte.
- Félreértés ne essen, imádom a könyveket, szóval talán a legpontosabb az lett volna, ha papír fecniket dob az alak a tűzbe – állához emeli a mutatóujját, mintha elgondolkozna ezen a dolgon. A könyvekkel tényleg nincsen különösebben gondja, sőt kifejezetten falja őket, ha éppen olyan időszaka van. Persze ezek nem feltétlen a tananyagokkal kapcsolatosak, mert azt inkább elkerüli.
- Nem is olyan rossz, nem? - egy bájos mosoly kíséretében pislog fel a tanár úrra, csak Merlin mentheti meg ebből a szituációból, s mivel ebben nem hisz, így abban reménykedik, hogy nem lesz annyira rossz a büntetés, hiszen Kriszpin még érdeklődik is a mű iránt, bár ez egyértelmű elterelés.

Hálát ad az égnek, mert kissé sérült lelke azért megnyugszik, amikor nem lesz felróva neki, hogy letapizta az urat. Amúgy sem direkt hozta magát ilyen szörnyű helyzetbe, ha tudta volna, hogy kiáll mögötte, akkor nem nyúlkál hátrafelé.
– Nem lehetne esetleg, hogy délelőttig fent maradjon, hogy megcsodálhassa a többi diák is? – bár halva született ötlet, azért egy próbálkozást megér. Azonban már szavak nélkül is megkapja a válaszát, hiszen láthatólag az igazgató úr kényelmesen elhelyezkedik abban a pozícióban, amiben a leginkább kifigyelheti további tevékenységét.
– Legalább egy képet csinálhatnánk róla emlékbe – még gyönyörködik egy keveset, majd a táskájához lép és előkotor belőle egy rongyot, mert hát mégse kellene fogkefével neki állni a mestermű eltakarításának. Még egy utolsó könyörgő pillantást küld Mr. Hercegh felé, aki meglepő mód, a kelleténél sokkal normálisabban reagálta le, hogy éppen mit csinált. Ez pedig elég gyanút ébreszt benne ahhoz, hogy miután a festék lekerül a falról, talán menekülőre kellene fognia, az életét mentve.
- Nem kell ám megvárni, nyugodtan menjen a dolgára - elmosolyodik, ha már neki áll a takarításának, akkor úgysem hagyná félbe, ezen a téren eléggé megbízható. De nem szeretné, ha a férfi tovább pazarolna az amúgy valószínűleg értékes idejéből rá.