Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian


Bori izgult. És ha izgult, akkor pörgött. Ha pedig pörgött, akkor ott nem volt megállás, pláne, hogy friss délután lévén túltengett benne az energia. A klubban viszont senkit sem talált, így el is kámpicsorodott volna, ha egy épp arra járó manó eszesen, és nagylelkűen nem találta volna ki, hogy jöjjön az udvarra festeni, megkímélve ezzel a nyugis sárgákat az új (és főleg szőke!) társuktól. Na jó, szerencsére csak szőke, néha kicsit buggyant, de a sötét oldalra hál’ Merlinnek, nem tért át. Még csak az hiányozna, habár, ha jobban belegondolunk, ennyi hülyeségtől, amit képes túlmozgásos állapotában összezagyválni, lehet, hogy agylágyulásban elhalálozna a sötét varázslók nemzettsége…
Így esett meg, hogy Bori lebattyogott, szökdécselt, szaladt az udvarra, pár értetlen fej kíséretében, amivel nem nagyon törődött, és most ott ücsörgött az egyik padnál, valami életképes műalkotást hozva, hátha lekörözheti a leghíresebb mugli festők egyikét, Picassót. Mindeközben még dudorászott is, észre sem véve, hogy társasága akadt.

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian

Borcsa felsóhajtott. Annyi minden járt a fejében, hogy nehéznek találta: csak a rajzolásra koncentrálni. Utána meg ki is kéne festeni. Az ihlet azonban jó sokáig duzzogva kerülte, pedig ő nagyon szerette, nem is értette, min húzta fel magát a nagyságos Múzsa asszonyság, amiért jó ideje kerülte az unatkozó sárga lányt.
A fiú hangjára felkapta buksiját, és ezer wattos vigyort villantott rá.
– Pillangó lesz, ha végre kitalálom, milyen színű legyen – vágta rá határozottan, magabiztosan, ahogy szokta.
A srác neve is kiderült, Dorian névre hallgat a jómadár, és a kisasszony viszonozta is a bemutatkozást.
  – Hunyadváry Borbála, de úgy hívsz, ahogy akarsz – csacsogta az elsőske.
Ahogy végighordozta tekintetét a srácon, már meg is születet fejében az ötlet: magát Doriant avanzsálja pillangóvá! Olyan aranyosan festene a kis szárnyakkal.
  –  Szereted a pillangókat? – szegezte neki a kérdést, óvatosan puhatolózva, nehogy elijessze arcfestéses alanyát.

Pillangó

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian


Halk nevetés hagyta el torkát, az az aranyos fajta, ami még nem idegesítő. Tőle még nem, de ha pár évvel idősebb lenne, már biztos menekülnének tőle. Néha még így se árt megfontolni ezt az opciót, mielőtt a kis unatkozó ördögfióka kitalál valamit…
Dorian ezt úgy látszott, nem tett meg, most már késő a bánat, és eb lett a gondolat, mert Borcsi nem kérdezett tovább, hanem nekiállt a lila legkülönfélébb árnyalatait kikeverni a festékkészletéből a kis keverőtálcáján, majd mindennemű figyelmeztetés nélkül odasétált a srác elé, és elkezdte kipingálni a képét.
Félelemérzet hiányában csak reménykedhetünk, hogy élve megússza ezt a nem túl udvarias, ámde annál művészibb akciót a kölök.
- Tessék, a probléma megoldva. Tökéletes – nyújtotta el az első szótagot a boszipalánta, és még ő maga is meglepődött, mennyire tetszett neki a végeredmény. Talán, de csak talán nem fog reklamálni a delikvens, festővászonná kikiáltott, sebtében megismert fiú.

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian


Borcsa meglepően gyorsan dolgozott, hamar elkészült a mestermű, amihez hirtelen megszállta az ihlet. Meló közben nem ajánlatos hozzászólni, ilyenkor se hall, se lát Dömötörré változik, ki se lehet zökkenteni.
Hogy miért éppen Doriant választotta? Ehhez nem kellett különösebb magyarázatot találni:
- Te voltál itt – közölte nemes egyszerűséggel, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Szerencséjére az áldozat egész jól viselte a megpróbáltatásokat, bár egy halovány érzés azért felmerült benne, mintha ijesztőnek találnák a nevetését. Pedig ő becsszó csak jót akart!
És ez a jó akarás többnyire kimerült abban, hogy más pillanatát pokollá varázsolta, ha nem tudták lekötni huzamosabb időre a figyelmét.
Ez van, parti arc, aki állandóan pörög, mint a motolla. A kis kézitáskájából ügyes, fürge mozdulattal kapta elő a kézitükrét, ami mázlijára elég nagy volt ahhoz, hogy arcfestős páciense megtekinthesse csodásra pingált pofikáját.
- Tessék, lesd meg magad. Szerintem jól áll neked a lila szín – jegyezte meg, mintha valami kis mini-művészszakértő lenne.
Ő kimondottan elégedett volt alkotásával, szinte már látta lelki szemei előtt életre kelni Dorian arcán a hatalmas, szárnyas rovart, a Lila Pillangót.
- Irigyelni fognak ezért – nem kevés magabiztossággal hangjában jelentette ki mindezt, teljességgel meg volt győződve, hogy jó az, amit művelt.

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian, a (a ki még nem) kész(ült Boritól) mestermű XD


Most a srác vagy csak tettette, vagy tényleg odavolt Borbála arcfestői „munkájától”. A szöszi meglehetősen jó néven vette a reakciót, nem igazán figyelve rá, hogy tényleg bóknak lett-é szánva az adott megjegyzés, neki elég megnyugtató volt az, hogy a srác nem akarta leátkozni, amiért festővászonnak állította be.
 - Volt, aki már szét akart átkozni egy-kétszer, amiért kipingáltam. Nem mindenki értékeli így a művészetem – vigyorgott szélesen, vadalma-módra. – Egyéb kívánság hozzá, vagy így jó lesz?
Azért sose árt meghallgatni a klienst, hátha van még valami külön kérés, ami feldobhatná a napot megkoronázó Lila Pillangót.
Hát, az biztos, hogy Borit nem éppen az eszement ötleteiért fogják kedvelni, ha valaki lesz elég bátor ilyesmihez…
 - Helyes hozzáállás – úgy van, kell is az önbizalom, főleg, ha valaki ilyen szép pillit kapott az arcára, tőle, és ingyen, bérmentve. Utóbbi a legfontosabb. A jó szándék.
Ide már csak egy fényképezőgép hiányzott, hogy megörökítse a szárnyas jószággal arcán virító srácot. A nap szerencsés kimenetelű lett, főleg, ha Borcsi művészeti tevékenységre alkalmasnak találta Doriant, még meg is kedvelte.
- Te melyik házba jársz? – kérdezte, hogy azért ismerkedjenek is közben, mert jó lenne valamit tudni a mesterművéről.

Gyengélkedős Útitárs – avagy karambol a folyosón
Kaelyn

Kegyetlenül indult ez a nap, de hála az égnek, legalább a kettős megúszta. Tulajdonképpen kár lenne ragozni az esetet, nem történt semmi különös, csak épp kelekótya, túlpörgős lánykánk kávét talált inni. Az pedig nem a legjobb következményekkel jár, ha őt vesszük figyelembe.
Bori eszeveszetten száguldott a folyosókon, midőn észrevette vala, hogy totálisan elfeledkezett az időről – hajlamos volt ugyanis órákig lustálkodni, miután tíz percet rászánt a készülődésre.
  – Bocs – fintorgott, bár ez nem annyira a rellonos áldozatnak szólt, mármint a fintorgás, hanem arra, hogy milyen szépen kidekorálta magukat, mikor lebucskáztak a lépcsőfordulóban.
Ez van, kétszázhúsz felett észre sem veszed, és elhagyod a… ja, hogy ez nem az a műsorszám.
Ha mákjuk van, akkor ebből nem lesz életre szóló ellenségeskedés a két leányzó között, márpedig amilyen idegesítő tud lenni ez a pattogó-bolha Borcsa, nincs kizárva a lehetőség.
A navinés újabb grimaszt vágva – csak nehogy úgy maradjon az arca, ismét megszemlélte a horzsolásokat, amit szerzett, fájt is azért úgy rendesen, de ha lefertőtleníti és tapaszt tesz rá, akkor csak nem lehet nagyobb baj belőle.
 – Ez egy kicsit erősre sikerült – állapította meg hümmögve, s magának fel is jegyezte képzeletbeli tanulság-listájára, hogy a fékezést nem ártana gyakorolni.
Hé, jobban belegondolva, nem is akkor a gáz ez. Csak pozitívan, talán életben hagy, és nem átkoz darabjaimra. Remélhetőleg tüzet sem fog okádni rám, végtére is rellonos sárkányból van, vagy mi...

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian

És happy end, Borcsa egy darabban maradt, hála minden éginek. Jókat derül azon, hogy jelenlegi áldozata elégedett az ellene elkövetett művészeti merénylettel, amiből nem m-erény lett, hanem csak egy szerény pillangó. //bocs, tudom, nem mindenki rajong a pocsék szóviccekért, péntek van, nézd el nekem XD //
Borcsa imádott kreatívkodni, minden egyes kis füzetét telefirkálta már kiskorában is. Néha a többi családtag dolgain is megpróbált alakítani, hogy „jobbá” varázsolja, azonban itt sem rajongott mindenki, a nővérein és anyukáján kívül – hacsak nem tettette az örvendezést.
 - Kösz, a gyengélkedőt utoljára terveztem meglátogatni – úgy tűnt, julcsabohóc – Jancsi még se lehet csajszi létére – vigyora letörölhetetlenné vált, ahogy a másikat hallgatta.
 - Azonnal – kacsintott, aztán komolyra fogta a figurát, s az eddig felvitt árnyalatokhoz leginkább passzoló, fehér tónust vitte fel, némi árnyékolás kíséretében az alany arcára.
- Kész is.
Pompás. Most már tuti, hogy Picasso, Michelangelo, és a többi mugli, illetve varázsló-művész híresség elbújhatott a háta mögött – khm, mintha egy hangyányit még sok is lenne abból az önbizalomból…
A vállveregetéshez nem nagyon volt hozzászokva, ez új élmény volt, de hát fiúk, ez náluk valami rituális haveri szokás lehetett. Őszintén, Borcsa eddig nem sok fiúismerősükkel találkozott, a rokonságból se nagyon, az apján, nagybácsikon meg egyéb naaagyon szűken közeli tagokon kívül.
Pillanatra el is szontyolodott, mert eszébe jutott a két, Franciaországban tanuló nővére, Adél és Tímea. Na, jó, az öcsi is hiányzott neki, a maga módján.
Rellon. Aha… számára ez a ház, meg vérkérdés annyira nem volt lényeges, úgyhogy ezt szerette volna minél előbb ejteni.
 - Navine, bár lehet, hogy a beosztásnál kicsit mellélőttek. Lassabbak, még a beharangozottnál is, de királyság ott lenni.

Good Time – majd elválik, mi lesz belőle
avagy jóslás Lucy Moonlight-tal

Az erkélyen beszélték meg a programot, amit egy jóslástan órából fakadó ihlettel kapcsolatban megbeszéltek. Az órák annyira inspirálták Borcsát, hogy muszáj volt erre a kis kísérletére társat találnia, csak a játék kedvéért. A kíváncsiság, de legfőképp a kalandvágy vezérelte ebben, hogy kivételesen Dr. Szözivé avanzsálja magát egy kis idő erejéig.
Mindent összegyűjtött már, ott voltak az asztalon. A tea, merthogy a kávét ki nem állhatja, mert keserű, mint az a bizonyos emésztést segítő szerv, és az minden lehet, csak jó nem.
Ő az édesebb dolgokért volt oda, mert hát szerinte ami édes, az jó.
Igaz, a környezetének legnagyobb hálájára nem beszélt rímekben, egyébként is pocsék lett volna a költészete, akárcsak az énekhangja. Azt már tesztelte, és nem volt valami hálás a közönsége…
Pozitívumként felfogható végül is az esetből, hogy két paradicsomot elkapott, és így megvolt belőle az aznapi nasija, szerencsére nem rothadó parival dobálták meg szó szerint, követve az ógörögök nem túl nemes véleményközlő módszerét.
Már alig várta, hogy kedvükre kiszórakozzák magukat jóslástanból. Remek mókának ígérkezett, csak nehogy balul süljön ki.
- Szia, Lu! – köszönt Lucy-nek. – Készen állsz?
A tea még jó melegen pihent a kancsóban, illetve a többi jóseszköz is várakozhatott még a sorára, remélhetőleg nem olyan soká már.

Good Time – majd elválik, mi lesz belőle
avagy jóslás Lucy Moonlight-tal  


Lucy rendben meg is érkezett, Borcsa legnagyobb örömére. A kancsót már kezébe is vette, hogy töltsön egy kis energia-löketet maguknak, mert hát finom tea nélkül nem is olyan izgi a buli.
Jósolhatnának is belőle, bár olyat még nem tanultak, viszont jó a kellemeset a hasznossal összekötni. Luk készen állt, ezt mondta, szóval ingázásra fel. Na, nem oda-vissza (f)lótás-futás itt a téma, kérem szépen, hanem jósolgatás egymásnak, csak úgy, semmilyen különösebb célzattal. Mondhatnánk úgy is, hogy úri passzióból csupán.
Szöszke gyerek fogta a kis A4-es méretű papírját, amit négy részre osztott fel, két igenre és két nemre, meg magát az ingát, ami nem volt más, mint egy csepp alakúra csiszolt hegyikristály-darab, zsinóron, megfelelő pórázhosszra eresztve. Pesze, majd engedi, hogy szabadon kószáljanak azok a gondolatok, meg a tudatalatti, mi?
Végül is, miért ne?Nagy bajunk csak nem lesz belőle…
 – Oké, van valami konkrét kérdésed, vagy sorsoljuk ki, ki kérdez először? – tette fel a zagyva javaslatot, hogy most akkor mi szerint is jöjjenek azok a kérdések, illetve ki kezdje a jóslást.
Ő már előre eldöntötte, hogy spontán, teljesen random dolgokat fog feldobni, csak a buli kedvéért. Aztán meglátja, mi válik mindezekből majd valóra, épp erre hozott egy jegyzetfüzetet is magával, miheztartás végett, hogy feljegyezze az elhangzott kérdéseket, és az inga által adott válaszjelzéseket.

Gyengélkedős Útitárs – avagy karambol a folyosón
Kaelyn

Gurult a két diák, ki tudja, hol álltak meg, és kit hogyan taroltak le… vagy nem. Ja, hogy ez nem az a műsorszám. Még jó, hogy. A szerencsétlen áldozata joggal tett szemrehányást az óvatlansága és figyelmetlensége miatt, amivel mindig is közlekedett a kis hurrikán szőkeség, de hát hibái mindenkinek vannak, ő sem lóghatott ki a sorból. Ha tanul belőlük, nyert ügy, ha nem, így járt…
 –  Észrevettem, csak a fék hiányzik rólam – próbálta oldani a feszültséget Borcsa, bár azért ez a nyekkenés neki is fájt, azért szerencsére talpra tudott állni, de a gyengélkedőig az út nem lesz egy fáklyásmenet.
 –  Rá tudsz állni a lábadra? – kérdezte meg bűnbánóan. Porcelánbolti elefánthoz képest jó adag empátia szorult belé, úgyhogy ő biztos nem lesz a jövőben cserbenhagyós gázoló.
– Eskü igyekszem, de ilyen az alaptempóm. – Ja, mert gyorsan közlekedett. Szeretett gyors lenni, azonban néhanapján igen elfeledkezett arról a tényről, hogy más viszont nem annyira, ők inkább a lassan járj, tovább élsz elvet követik, és ilyenkor következtek be a karambolok is – mint például az imént.
A lábraállós kísérlet a másik részéről nem jött össze, úgyhogy inkább kérdés nélkül felnyalábolta, mielőtt ismét a talajra huppan. Nem most kéne felfáznia… főleg nem miattam.
 – Gyere, elkísérlek a gyengélkedőre. Nem lesz baj, nyugi – talán nem most kéne nyugibogyesz-szövegekkel bombáznia az áldozatát, de egy próbát megér. Ha mindent jól csinált, akkor nem az ellenkező hatást fogja kiváltani belőle. – Hogy hívnak?

Gyengélkedős Útitárs – avagy karambol a folyosón
Kaelyn

És mellélőtt. Az ellenkező hatást váltotta ki, még mielőtt Bori bármit is gondolhatott volna. Esze ágában sem volt óvodásként tekintenie a  - most már kiderült – Kaelyn nevű lányra, csak aggódott.
 - Jó, igyekszem, ne haragudj! – És a vicc, hogy még igaza is volt benne, mert hát azért ez nem egy versenypálya, ahol gond nélkül száguldozhat, kéne is találni valamit, amivel itt, ebben a nagy-nagy épületben levezeti azt a túltengő energiamennyiséget.
  – Nem is mondtam, hogy meg akarnálak ismerni. Még csak gondolni se gondoltam ilyesmit, efelől megnyugodhatsz – forgatta a szemét. Miért kell túlragozni minden ilyen szitut? Egy Bocsi azt cső, letudhatták volna, elkíséri a gyengélkedőre, és sztori letudva, de neeem, még hisztizni kell egy sort, mert próbál kedves lenni az ember. Rellonosok!
Talán mégsem volt olyan melléfogott döntés a beosztásom? Mégis van navinés oldalam?
Nicsak, miből lesz a cserebogár…
  – Legközelebb akkor nem aggódom – jegyezte meg élcelődve egy csöppet, amit a túlreagálásnak szánt.
Az út a gyengélkedőig biztonságos volt, bár sokkal lassabb, mint ahogy azt ő szerette, és igazából nem is nagyon akart itt kikötni, de hát, ha már így alakult, akkor megpróbálta kihozni ebből a félresikerült szituációból is a lehető legjobbat.

Good Time – Majd elválik, mi lesz belőle
avagy jóslás Lucy Moonlight-tal


Szuper. A műveletet szépen meg is kezdték, Lucy válasza pedig egyenesen tökéletes ötletnek hangzott.  – Egy kő-papír-olló játszma?
Még ő is ismerte ezt a mugli játékot, és bár olcsó játék-kategóriába sorolta, azért erre a célra nagyon is megfelelt.
Közben megtöltött két csészét is a finom teával, szimpla erdei gyümölcs-version, azt általában úgyis szeretni szokták, aki meg nem, az magára vessen.
Borcsának korábbi tapasztalatai a jóslásból nem nagyon voltak, csupán áttanulmányozta az órai vázlatát, illetve a tankönyvet olvasgatta szorgosan, hátha talál valami érdekesre benne.
 – Ja, erre gondolsz? – vette elő a kuttyos jegyzetfüzetét, amit még Adél nővére küldött előző tanévében Párizsból. – Azért hoztam, hogy felírjuk a kérdéseket, és az ingától kapott választ, hogy megmaradjanak. Így év végén, vizsgák előtt át tudjuk dumálni, hogy mi valósult meg, és mi nem.
Magyarázta Borcsa nagy átéléssel, ő már nagyon szeretett volna belevágni a buliba, és spontán piszkálgatni a tudatalattiját, hogy mégis mire képes – vagy épp nem képes.

Művészetek találkozása: Szín – és Táncház
Révay A. Valentin

Zene, Koreo és viselet

Hihetetlen, hogy a szünet alatt elhagyta a kastélyt, de hát muszáj volt, mert a környéken volt fellépésük, s ő rendszeresen űzte is még a néptáncot. Így legalább levezette azt a felesleges energiamennyiséget, a titkos gyakorlásokkal. Soha nem gyakorolt mások szeme láttára, csakis a közös próbákon a Bűvös Pántlika csoportjában.

Borcsa az öltözőben készülődött, nagy volt a zsivaj odabent, de odakint se volt másképp. Még a sárga szalagot igazította meg, hogy biztos helyén is maradjon, mire kilépnek a művészetek iránt érdeklődő varázslók és boszorkányok által ellepett helység színpadára.
Az külön öröm volt, hogy itt rendezték ezt az eseményt, és hogy az ő csapatukat is meghívták, legalább egy kicsit kimozdulhat a szünet alatt.

Kinézett az ablakon. Az időjárás az ősz hangulatát tükrözte, bár még nem kezdték levetni lombruhájukat a fák, csak az ég váltott borús hangulatra.
Áldom a szervezőket, hogy fedett helyiséget biztosítottak erre a rendezvényre…

Végül csak kiléptek a színpadhoz vezető folyosóra. Izgult, nem is kicsit. Minden fellépés alkalmával átélte ezt, kicsit lámpaláz, kicsit várakozás-féle izgalom is volt ez, és kivételesen örült neki, hogy túl fiatal ahhoz, hogy férjhez adják, és náluk ez nem is nagyon dívik.

Szabadabb felfogású a családja, de azért ez a mezőföldi lakodalmi buli tetszett neki, díjazta az ötletet. Így ők is ötvözték produkciójukban a színházat is, de egyfelől a táncot is. Azért nem bírta megállni, hogy ne leskelődjön egy kicsit, régen volt színházban, és kíváncsisága erőt vett rajta. Kikukkantott egy pillanatra, kik vannak még előtte.
 
Meglepődött, mert egy közismert és neves színész előadása zajlott.
Ejha!
Még kiderül, hogy jól is kisülhet ez a nap, ha már a színpadon menyasszonyosdit kell játszania.
Vajon Révay művész úr is izgul a színpadon?És a többiek is?
Bánatára, amint a színházi darabrészlet véget ért – Oberon szerepéből valahogy sose elég, az összes marhasága ellenére bírta a szereplőt –, következett egy tíz perces szünet arra, hogy átrendezzék a színpadot a táncosok számára, legyen kényelmesen helyük. Ekkor kezdtek Borcsáék is megindulni, ő meg sikeresen nekiütközött valami keménynek.
Au… miért mindig én?! Más is ütközhetne már másnak, legalább egyszer hadd száguldjam ki magam!
 – Elnézést – kért is rögtön bocsánatot, hála az égnek, ezt most megúszta, úgy fest, nem úgy, mint legutóbb…

A Központi Kultúrházban, Budanekeresden egy élmény volt a szereplés, pláne az előadások közti szüneteken a halk szitkozódás a díszletátrendezések miatt, mert ugye minden fellépőnek mások voltak az igényei. Hiába, ez olyan, mint a hírnév gusztustalan mellékterméke, a bulvársajtó: púp a háton, de a paparazzókkal és művészek életét megkeserítő, aljas söpredék firkászokkal ellentétben ez egy szükséges rossz velejárója a rendezvényeknek.
Borcsa nem bírta megállni, hogy ne nézze csillogó szemmel az előadásokat, néhányat félig suttogva kommentáltak is a partnerével, de aztán ő még visszament, mert a leányzó véletlenül bent felejtette azt a kis pántot, amit majd a fejére kell rakni az előadás közben.
A fiú meg is jegyezte: lányok! Aztán szemforgatás kíséretében magára hagyta Borcsát, hadd nézelődjön kedvére.
Az Oberon-előadás miatt úgyse hallgatott volna rá. Azt az egyet Borcsa nem hagyta kritizálni.
Az ütközés kemény volt és kellemetlen, csoda, hogy nem huppant alfelére, és hálát is adott, amiért a drága, fehér fellépőruha megúszta ügyetlenségét, és szokásos figyelmetlenségét.
Kicsit el is pirult, ahogy a művész úr megszólította, sose gondolta volna, hogy egyik kedvence hozzá, hozzá fog szólni egyszer is!
A lapokból már ismerte a kritizálós szokását, nagyon remélte, hogy ők jó pontot fognak kapni nála, a még ha nem is zsűritagként volt most jelen.
 – Bocsánat, elbűvölt Oberon hangja. Bár én tudnék így énekelni – válaszolt, s ezúttal nem érezte olyan nagy hibának ezt a kis kellemetlenséget, ami csak fizikailag lett az a kobakjának, mert Révay úrnak kissé kemény a mellkasa…
Senki nem hinné ezt el nekem, hogy találkoztam vele, és meg is szólított… nem is kell, elég, ha én tudom.
– Igyekszem, bár nem könnyű. Szeretem a pörgést. – És ez így s volt, ámbátor nem mindenki mozgott ugyanazon a szinten, és itt szükségtelen is lett volna, úgyis csak akkor kell felmenniük a színpadra, ha bemondják a nevüket, de hát kíváncsiság: asszony a neved.
– Az. Mezőföldi Lakodalom – felelte bólintva, az akcentust pedig próbálta betájolni. Kicsit olyan szlávos. – Megtekinti?

A nap Borcsa részéről sem alakult másképp, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat látott, és külön élmény volt neki, hogy más előadókkal is találkozhatott, akiket gyanúgy magába szippantott a művészet.
Valahogy számított erre a válaszra, ami az énekléses dolgot illeti.
- Én még bevallom, sose próbáltam egyáltalán énekhangot kiadni. – És nem is merte, és remélhetőleg köztük marad az infó, hogy ő a színpadon többnyire tátog, éneklést imitálva, mert nem merte még soha kiengedni az énekhangját. Annyira azért nem volt rá kíváncsi, és benne volt a félsz, hogy ha mégis pocsék lenne, inkább nem égeti magát ronggyá. A tánchoz viszont értett, úgy istenigazából.
 - Olyat formál, amilyet akar. De szerintem inkább csak szórakozzon, kijár magának, ha már úgyis visszarángatják még egy körre a színpadra. – Ami akár lehetne kínpad is egyesek számára.
Nem erőszak a disznótor, kedvességből ajánlotta fel, hogy ha már család helyett itt van a művész úr, legalább pár kellemes percért megérje neki itt tartózkodni.
Valószínű a külföldi fellépések miatt úgyis ritkán kap egy kis hazai örömmorzsát…
Méghogy köteles… senki sem mondott ilyet, még csak az kéne, különben hova lenne az őszinteség? Ő nem bánta sose, ha megmondták neki a frankót, vagy hallgatott rá, vagy nem… attól függ, ki mondta azt a „kritikát” és mit is mondott azon a címen.
Ha olyan az illető, és fontosnak tartotta, akkor megfogadta, ha nem, akkor eleresztette a füle mellett.
Bűvös Pántlika… ezek ők.
Gyorsan elköszönt, aztán szökkent is a többiekkel együtt a színpadra. Benne volt a lábában az egész koreo, a zene, a hangszerek keltette lüktetés.  Ez igen, ez az ő terepe. Végre pöröghettek, alig várta már a páros-csapatos részt, de hát ők ép úgy döntöttek a választáskor, hogy ötvözik a színházat a tánccal, és egy kis történet keretében adják elő a táncot.
Ilyenkor nem számított semmi a külvilágból, csak a többiek, mondhatni, z az energia a vérében volt.
A színpadról lejövetel után is még hallatszott a tapsvihar, amivel a közönség reagált. Hát igen, abban egyetértett a szervezőkkel, hogy az ilyen tömeges színpadra lépéseket érdemes a végére hagyni, mert az a legjobb.
Vigyorogva huppant volna le a színpadról a talpikójára, ha el nem kapja a párja egy „lassíts” felkiáltással.
 - Bocsi! – lett volna ebből megint egy szép kis kocc, az biztos. A sebtében bocsánatkérés után még az átöltözés előtt kinézett a közönség soraiba. Látni akart a többi produkciót is, meg Révay úr második megjelenését a mai műsorban.
Erre pedig a közönségbe való vegyülés a legjobb módszer.

– Akkor most megpróbálom. – Az apás megjegyzésen csak később derült, mikor már a színész nem láthatta…  
A színpadon végigvitték a műsort, és iszonyat nehezen állta meg, hogy ne vigyorogjon, amikor látta, hogy valaki milyen lelkesen oltotta le Ancsa nénit.

A tanáruk arcát látva egyszerűen vigyoroghatnékjuk volt a fiataloknak. Ők szóltak, hogy nem nagyon óhajtanak esküdni…
A tánc maga jó buli volt, de Borcsa, amint véget ért Révay úr műsora, azonnal rohant az öltözőbe levedleni a régi, esküvői maskarát.
  – Végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. A csoporttársaival megbeszélték, hogy legközelebb ők állítják össze a darabot, és csak semmi esküvő. Korai az még nekik, nem is kicsit, ráérnek majd a sajátjukon ilyesmivel előállni.
– Láttátok az arcát? – röhögött az egyik srác, mikor végre összefutott a csapat a megbeszélt gyülekezőhelyen az épületben.
 – Ja, de mitől lett ilyen?
 – Megmondom: kritikust kértem egy kis rásegítésre – biccentett Borcsa az emlegetett egyén felé.
A srácok még pár percig hitetlenkedtek, hogy ezt hogy sikerült neki elintézni, illetve mivel vette rá a művészt, és miről maradtak le.
 – Ugyan már! – nevetett Borcsa, aztán a csapatot otthagyva tett egy kis kitérőt.
 – Köszönöm a többiek nevében is a közreműködést. Öröm volt nézni a lelkesedését. – Bár első ránézésre senki se tudná kinézni Borcsából, azért szorult belé néminemű rosszindulat, főleg, hogyha csapatérdeket nézett. Az, hogy a színész uraság véleményezett, azt látta is, ó, nagyjából le is olvasta szájról, a gesztikulációkból ítélve pedig nem volt az ínyére.
 – Ha minden jól ment, ezek után tuti felmond – célzott Borcsa a pocsék tanárra, akit a jelleme és hozzáállása miatt nem szoktak szeretni a diákok. Az ízléséről meg ne is beszéljünk…
Számított rá, az oktatójukat valahogy senki sem kedvelte, de hát el kellett viselni, nem kaptak jobbat, pedig Levi, az egyik tag sztorija sokkal jobb volt.
Egyedül a szalag maradt már csak a hajában, lusta volt rá, hogy kibontsa a szorosra font copfját.
Az ihlet pedig már kezdett rajzolódni előtte, hogy mégis a legközelebbi helyszínükre mit visznek magukkal. Csak némi mágikus effekt fog kelleni hozzá, de megoldják, előbb viszont valahogy Rózsaszín csillámos felkészítő-tanárnőtől kellett megszabadulniuk.

Néha tényleg igazzá válik a mondás: jobb, ha nem látunk bele a kölkök fejébe, hogy mi is lapulhat a száz wattos vadalmavigyor mögött…

Művészetek találkozása: Szín – és Táncház
Révay A. Valentin
Záró

Ancsa néni mogorván terelte össze a kamaszkölkeket, akik az istennek se akartak viselkedni. Szót fogadni meg pláne nem, miért is tennének olyat, miután láttak egy gen érdekes jelenetet kibontakozni, ami valahogy izgisebb volt, mint az az elcsépelt, szappanoperába is beillő lakodalmi-műsor.
Pedig Levi sztorija, még Borcsa szerint is jó volt, azt simán megcsinálhatták volna egy jó kis mezőségi koreóval felturbózva, imádta volna a közönség.
- Úgy lesz. Van minekünk jó forgatókönyvírónk, majd meglátja valamikor valaha. Részemről az öröm, hogy találkozhattunk. További szép napot – köszönt el illedelmesen Borcsa, kedvesen, ahogy szokta.
Igen, kis alattomos terv volt ez a részükről, hogy Ancsa nénit elüldözzék az együttestől, mert lehet, hogy táncosnak nem volt rossz, de tanárnak annál inkább, főleg ilyen Borcsa-féle kamaszok közé nem volt jó ötlet berakni.
Azt nem akarta megjegyezni, hogy ártalmas az egészségnek a dohány, mindenki azt kezd az életével, amit akar, egész addig, amíg azzal nem szűkíti le Borcsa terét. Élni és élni hagyni – ez alap.
A csapat végül is, feltűnést kerülve, mugli módra távozott, hogy akik nem teljesen aranyvérűek, azok kicsit kiélhessék magukat, vásárolhassanak ezt-azt.

//Köszöntem a játékot, egy élmény volt *.*//

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian

Borcsa megkedvelte Doriant, aki jelenleg Lila pillangóvá avanzsált. Ritka, hogy valaki ennyire elfogadja a kis kéretlen ajándékot, hisz szó nélkül mázolta ki gyakorlatilag, meg sem kérdezte a másikat, akarja e, és tetszett neki a végeredmény.
Pedig a rellonosok nem álltak olyan jó lelkek hírében, kábé annyira, mint az angoloknál a Mardekár, bár ehhez még nem volt Borcsának viszonyítási alapja. Főleg, hogy nyelvtudás hiányában ő a büdös életben soha nem fog valószínűleg külföldre jutni, hacsak nem használ fordítóbűbájt, különben gázban lenne, nem is kicsiben.
- Ééén messzire kerülök mindenféle orvosi izébizét, blöee – rázkódott meg hirtelen a gondolattól, és így elég vicces látványt nyújtott, mivel néminemű festék rá is került. Így már szo-szo egálban volt az áldozattal.
 - Nem én. Elgázoltam egy háztársad. Valami K-betűs neve volt. Ketlin, vagy valami hasonló. Rózsaszín a haja – próbált visszaemlékezni a névre. Óóó, és ha már nyelvtudás, akkor meg kell említeni, hogy a névmemóriája sem mindig tökéletes a szöszke művészkének.
Általában nem szokott vele gond lenni különösebben, de az idegen nevek megjegyzésével, illetve kiejtésével eléggé küszködött. Nem az ő terepe.
- Aha. Hát, fogjuk rá, egész jók.
 - Ó, ugye te jól tudsz külföldi nyelveken beszélni? Pocsék vagyok benne, és zavar ez a nemzetközi közeg – ha már hírességet emlegetett a fiú, nem árt, ha nem bőg le rögtön, hogy hülye a nyelvtanuláshoz.
Pár alapmondatot persze, nehezen, de elgagyog, viszont ennél többet valamiért nem hajlandó bevenni az agya.

Good Time – Majd elválik, mi lesz belőle
avagy jóslás Lucy Moonlight-tal

Lucy lelkesedésének nagyon örült Bori, és rögtön el is kezdte a gyakorlatozást egy igen-nem játékkal, afféle bemelegítésnek.
- Egészségedre, én készítettem. - A kő-papír ollóban Boris követ mutatott, kíváncsi volt, vajon ki lesz a szerencsés kezdőjátékos ebben az ingázásban, és hogy mi lesz az első kérdés?Biztonság kedvéért Lucy elé is rakott egy papírlapot, hogy felírhassa magának, amit fontosnak tart. – Ha valamit fel szeretnél jegyezni.

Good Time – Majd elválik, mi lesz belőle
avagy jóslás Lucy Moonlight-tal

A másik leányzó ollót mutatott. Bori pedig követ, ezzel egyértelműen eldőlt, ki kezdi az első kérdéssel.
Borcsa rákoncentrált, s feltette a kérdést:
- Timi nővérkémet vajon eljegyzi a pasija a tanév végére? – vigyorogva várta meg a választ: Igen.
Kíváncsi volt, vajon tényleg be is válik-e a jóslat, nagyot röhögne, ha a nyáron koszorúslánynak állhat a nővére esküvőjén.
  - Te jössz – átadta az ingát, remélhetőleg a másik jól figyelt, és sikerül elsajátítani a módszert, bár Borcsa ezt nem vette olyan komolyan, csak játéknak fogta fel az egészet. Fel is írta közben magának a kérdést és a választ a füzetébe.

Good Time – Majd elválik, mi lesz belőle,
avagy jósolgatás Lucy Moonlight-tal

Elkezdték. Végre elkezdték, belevágtak a jóféle magyaros tojásos lecsó kellős közepébe. Az inga működött, a kérdések pedig random jöttek egymás után.
Borcsa az alábbi kérdéseket tette fel eddig:

•   Timi nővére férjhez megy-e a nyáron?
•   Fog-e robbanni üst a legközelebbi bájitaltan órán?
•   Lesz-e olyan tantárgya, amiből K-s vizsgaeredményt kap?

Most, ennél az újabb körnél azonban kissé gondolkodóba esett, és már a teás kancsó is félig kiürült, bár ez nézőpont kérdése: kinek félig tele, kinek félig üres.
- Te jössz – közölte a lánnyal inkább, mintsem hogy bevallja: kezd kimerülni.
Jó, persze, írta a tankönyv, hogy tíz percnél többet nem szabad ezzel foglalkozni, de miért is venné ezt figyelembe egy kíváncsi, kalandvágyó kölök, ha lehet mókázni?

Az új lány
Kornai Viki

Borcsa lelkesedve indult neki a napnak, hogy kicsit sétáljon ezen a reggelen, így a vasútállomás felé vette az irányt, és Rapid nevű kis padlócirkáló ebét levitte. Nem gondolta volna, hogy rögtön új diákkal hozza össze a sors, mármint baráti értelemben, mielőtt valaki szánt szándékkal félre óhajtaná érteni…
Borcsa ezúttal leengedve hagyta szőke loboncát, és kimondottan örült, hogy különösebb dolga nincs a hajával, mert már ez is eleve egy frizura. Hullámos haj rulez…
Szürke, hosszú ujjú felső, sima farmer, és a megszokott, kockás kabátja került még rá. Ez az a kabát, amit még születésnapjára kapott tavaly, és nehezen tette le akár csak egy percre is, olyan jó puha, és plusz benne, hogy melegítőbűbájjal ellátott.
Rapid okos kutya módjára pórázzal a szájában várta a Csikólak ajtajánál, hogy menjenek már sétálni.
Szerencsére a legtöbben ebben a korai időpontban még aludtak, hiszen a tanítás nyolcnál előbb úgysem kezdődik el, ráérnek fél hétkor is felkelni, legalábbis a többség. Egyedül a lassabbaknak kell plusz fél óra, de ő szerencsére nem ebbe a kategóriába tartozott.
Miss Szöszi, amint megpillantotta az új lányt, azonnal integetett is felé, és kissé közelebb futott.
 - Szia! Most érkeztél? – tette fel a kérdést, mert annyira itt azért nem egyértelmű, mert vannak diákok, akik a szünetre hazautaznak, és vannak, akik kicsit később esnek be a társaknál.
Ez van, ha a gátat szab a közlekedés, avagy megkésik a felvételi levelet szállító bagoly. Hát igen, nem mindegy, hogy milyen postást alkalmazunk…
 - Hunyadváry Borbála, Navine – nyújtott kezet, az illem szerint. Általában igyekezett odafigyelni a megfelelő udvariasságra, bár voltak kilengései, néha a nagy pörgés közepette elfelejti az ilyen apróságokat.

Nyelvi magánóra
Marieanne Isabelle Beauvoir
péntek délután 3 óra körül

Kifejezetten örült, hogy most rávette magát a rendrakásra, mielőtt még elindult, így ha kidől a kis korrepetálás után, akkor legalább pihe-puha, rendezett ágyban teszi mindezt, és nem csattan keményen képpel előre egy tankönyvnek.
Már bagolyban előre leegyeztették, hogy mikor ülnek össze nyelvet tanulni a levitás lánnyal, Marieanne-nel, akinek egyelőre még gyakorolnia kellett a nevét, no, nem kimondani, az még könnyű, na, de leírni már egy egészen más tészta.
A konyha kitűnő választásnak bizonyult, nincs túlzsúfoltság, mint a tanulószoba, vagy a könyvtár esetén, ott bizonyára versengeniük kellett volna ilyen időpontokban a szabad asztalokért.
Ez van, ha valaki még a hétvége kezdetén is képes volt tanulni.
A konyhában legalább csak ők voltak, maximum a házimanók, de ők nem zavartak sok vizet, csupán annyiban irritálták Borit, hogy túlságosan mézes-mázasak, és a triplavesszős magas C-t verdeső frekvenciájuk sem éppen fülbarát.
Amint beért a helyiségbe, letette asztalára a kuttymintás jegyzetfüzetet   (ó, esze ágában se lett volna pergamendarabokra firkálni, mikor egy igényesen összetákolt füzet segítségével gyarapíthatja tudását).
 - Szia! Én vagyok Bori – köszönt a mestertanonc leányzónak, aki volt olyan kedves, hogy elvállalta: foglalkozik vele francia és angol nyelvekből. Igazság szerint nem biztos, hogy kellett volna, elvégre bagolyban már bemutatkoztak egymásnak, de azért gondolt arra, hogy jobb, ha egy arc is társul a már ismert névadathoz.
- Mivel kezdjük? – vágott is rögtön a téma kellős közepébe. Nem egy halogatós típus, igaz, halvány gőze sem volt arról, hogy mégis miként kéne nekiállnia ennek az egésznek.

Az új lány
Kornai Viki

A lányka tanácstalanul nézett körbe, valószínűleg a csomagjait kereshette, legalábbis Borcsa erre tippelt saját magából kiindulva. A legtöbb elsős, aki elkezdi, mindig keresi a csomagját, pedig azokat mindig a házimanók elszállítják a körletekbe. A kis szorgos visító-gépek.
- Ó, akkor a mi csikónk. Most vagy elsős, ugye, Viki? Szólíthatlak így? – bombázta is rögtön a kérdésekkel, nehogy olyan becenévvel illesse, amiért nem rajong. Sose tudni, kinél mi csapja ki élből a biztosítékot, és még az a mázli, hogy oda tud most figyelni ilyesmire, mert még nem pörög száz százalékon.
Reggeli turbósnack jótékony hatása.
 - Nem hinném, nem te vagy az egyetlen, aki később érkezik. Szerintem az igi bá lecserélhetné a baglyokat, bár én már az évkezdés előtt beestem. Jobb előbb feltérképezni a terepet, mint tanévnyitóra vagy utána beesni, és később eltévedni órára menet – fejtette ki bölcs(nek gondolt) véleményét ezzel kapcsolatban.
 - Na, gyere, mielőtt még szétfagysz itt nekem ebben a szélben – biccentett a kastély fele, azért mégiscsak jobb egy meleg, kényelmes helyen időzni, unalmas társaságban, mint kint a fog-vacogtatóan szeles időjárásnak kiszolgáltatva lenni.

Az új lány
Kornai Viki


Elmosolyodott, bár ez inkább afféle kínos kis vonalacska volt a száján. Az az arc, amit a másik vágott, megint arra engedett következtetni, hogy túl sokat járt a szája hirtelenjében.
 - Bocsi, sok volt így egyszerre? – kérdezett rá, reménykedve, hogy talán nem olyan vészes a helyzet.
Közben Rapidot igyekezett rávenni, finom nonverbális jelekkel, hogy ne akarja mindenáron Vikit szaglászni, és felugrálni se akarjon a lányra, miután a földön tapicskolt.
 - Nem hát. Nyugi, ki ilyen, ki olyan – igyekezett nyugtatni az újdonsült ismerőst, mielőtt még pánikban törne ki. – Nem fog senki megenni egy kicsi késésért.
- Rapid, nem! – szólt rá most már erélyesebben az állatra, végül úgy döntött, inkább ölébe veszi a kis padlócirkáló, keverék ölebét. – Bocs, még szokja a környezetét, nemrég fogadtam örökbe.
- Elsős, még a szünet utolsó hetében érkeztem – felelte Viki kérdésére.
Megindult a kastély irányába, majd jelzett a ház – és évfolyamtársának is, hogy kövesse bátran.
Valahányszor belépett a bejárati csarnokba, egyszerűen lenyűgözte a látvány. Az oszlopok, a homokóra, a díszes kupák, és az a tömény fehérség, ami szinte ragyogóvá tette a helyiséget.
Vajon mi munka lehetett ezt mind rendben tartani, a kastély többi részéről nem is szólva?
 

Az új lány
Kornai Viki

Szerencsére Borinak ilyen gondjai nem akadtak, mivel mugliktól elzárt, és kellő védelemmel ellátott birtokukon eddig Rapidon és az anyjuk új macskáján, Sagittán kívül semmilyen állat nem fordult még meg, amelyik ádáz lehetett volna, még a levelezésre használt baglyok sem viselkedtek csúnyán. Csak néha csipkedtek, ha nem kapták meg a kellő csemege-mennyiséget.
Borcsa nem bírta megállni, hogy a szokott száz wattos vigyorát ne villogtassa, látván Viki csodálkozását a kastély szépségén. Hát igen, neki is leesett az álla, azt hitte, valami lepukkadt hely lesz, és ilyen menő a berendezés. Pozitív csalódás, de maga a tanulás ténye annyira nem igazán lelkesítette, azt már inkább szerette volna elkerülni, de hát ha muszáj, akkor muszáj.
Fellépésekre meg táncházakba szívesebben járt.
 - Megvan a maga hátránya, hidd el. Főleg, ha hárman kétfelé vagytok pakolva, amennyiben van tesód. Nekem a két nővérem Franciaországban tanulnak, tök rossz, hogy külön vagyunk. – magyarázta, ezúttal kissé lassítva a beszédtempóján, hogy ne érezze soknak a másik. Lassan érnek csak oda a baglyok, és itt sincs nagy különbség, mert eléggé vegyes köret vagyunk, mindenféle nemzetiségből van itt bőven
- Ja, itt – bólintott megerősítésképpen. – Ha gondolod, akár fel is kísérhetlek a mi részlegünkhöz, imádni fogod az összképet.

Őrült világ – debütálás
Tybalt bácsi aka. Révay A. Valentin

Nem hitte el. Még mindig nehezen fogta fel, hogy Júlia lett belőle. Az újságírók persze, szokás szerint megrohamozták, de elintézte őket annyival, hogy adott nekik egy ingyen fürdőt, „egészségükre váljék” mondat kíséretében, elegánsan meghajolva.

Jó, egy leheletnyi önprodukálás azért volt ebben, de annyira felbosszantották, hogy muszáj volt valamilyen úton-módon lerázni őket.
Megvan a helye és ideje a hivatalos sajtótájékoztatónak, nem igaz, hogy nem lehet kivárni, addig meg hagyják, hadd tegye a dolgát.

Hogyan legyek bölcs és józan én, egy hordó lőpor tetején… hát így. Escalusnak is javasolni kellett volna, hogy öntse nyakon a kakaskodókat vízzel, oszt jól van. Ez az Aguamenti bűbáj hasznos tömegoszlató-fegyver.

Hamar elszaladt ezek után átöltözni, ezúttal megnyugtatták, hogy a hangtechnikát nem áztatta el, nem lesz szükség kényszermegoldásokra és acapellára, ami amúgy sem szerencsés ekkora területen belül, mint amekkora a szalamantoni színház.

Az átvedlés viszonylag gyorsan ment, a sminkelés volt kicsit lassabb, de igyekezett, hogy ne maradhasson le az előadás egyetlen percéről sem. Szerette a darabot, annak ellenére, hogy Romeo karakterét helyenként szintén Aguamentivel kínálta volna, hogy fulladjon is bele.

De már kívánt neki taroló átkot, Hasfelmetsző Jack-átkot, sőt, egy kis Adavát is, de azt csak akkor, ha már nagyon felhergelte magát a könyv olvasásán. Szóval az ifjú Romeo-színésznek nem volt könnyű dolga, mire Bori Júliává érett a próbák során, de azért megcsinálták a fiatalok.

- Nekem akkor is Paris meg Tybalt a szimpatikusabb – duzzogott még az előadás kezdete előtt tíz perccel is, Romeo meg csak vigyorogva vállon bökte finoman, nehogy Júlia leharapja a fejét.
- Értem én, hogy engem imádsz, Bori, de hát… most őt kell levenned a lábáról – viccelődött Paris színésze a lánnyal. Fiatal végzősök voltak a művészeti suliban, úgyhogy korban kicsit közelebb is álltak egymáshoz, mint az első éneklős párjával.
- Nem fair – durcáskodott tovább.
- Na, kezdődik a nyitány, nekem hamarosan előre kell mennem, tudod, menyecském. Aztán csak ügyesen, szorítok neked – ugratta Romeo, mire Bori fejcsóválva ment inkább komolyabb társaságot keresni. Izgult. Nem is kicsit, mert ez a tömeg azért csak nagyobb, mint az az éneklős esten volt, és ez az első igazi szerepe.
- Maga hogy csinálja, hogy nem megy az egekbe a pulzusa? – pillantott segélykérőn Révayra.
Most már szabályosan hiányolta a leönteni való újságírókat. Remek feszültséglevezető elfoglaltság...

Őrült világ – debütálás
Tybalt bácsi aka. Révay A. Valentin

- Nem tehetek róla, nem kedveltem meg Romeót – forgatta a szemét a válaszra, de legalább most már eljutottunk odáig, hogy nem akartam automatice felkenni a falra a srácot, jópofa volt, de egy idő után sok a stílusa. – És nem várom az interjút, mert tudom, hogyha én lelépek a színpadról a végén, meg fognak rohamozni.
Nem árt meg neki a józanító pofon, de legközelebb leöntöm őt is. Stílusosabb. De ha megint olyan lüke újságírót fogunk ki, én… én… szabadon engedem a bennem rejlő Capulet-szellemiséget.


Borinál ugyan volt sajtos perec, házi sütésű, de úgy döntött, hogy ismerve a kollégáját, inkább nem kínálja meg, sajnálta volna kritikára pazarolni a finom anyuci-féle nassolni valót.

Amint felmentek a színpadra, akiknek kellett, odasurrant a helyére, hogy amikor váltás van, és ő következik, akkor gyorsan tehesse meg. Valami fantasztikus volt a művészetisek vizsgaelőadása még így is, hogy egyelőre messze állnak a profik szintjétől. Ez a darab megunhatatlan, főleg a vége. Azt képes lett volna órákig újra-meg újra visszajátszani. Túlságosan imádta, amikor Romeo önkezével megszabadítja a nézőket a szenvedéstől, azaz saját magától.

A veronai betétdalra már járt a kis lábacskája úgy szép halkan, a dallam magával ragadta. Kész. Verona beszippantotta, és így már fejben is ott volt, ahol lennie kellett, Júlia-üzemmódba kapcsolt.
Amint ő következett, már sietett is, és remekül sikerült a jelenet, bár itt ő még nem sokat énekelt, inkább csak színészkedett a dada és Capuletné mellett.

Valahogy Bori mintha megtalálta volna a hangját, de főleg önmagát. Nem volt olyan nagyon nehéz a dolga, korban közel álltak egymással Júliához, és tiltakozni, hát azt tudott a házasság ellen rendesen.
Remélte azért, hogy közben nem talál valahol valahogy kedves Tybaltjuk egy adag perecet…

Nem szívesen menekített volna most Júliaként perecet.
A közös szám Romeóval majdnem fintorgást váltott ki belőle, de szerencsére elnyomta ezt, ráparancsolt magára, hogy ő most Júlia, és szeretnie kell Romeót.

Ha kevésbé lenne ilyen, még menne is…
Ja, a színlelt vágy tényleg rossz…
És nem tudok sokat a szív dolgairól, és nem akarom még látni… ráérek.

Hát, kicsit furcsa volt ez így, de megoldotta. Mást képzelt Romeo helyébe, akivel tudna előadni, mert felőle érezte az alázatot, és inkább segítette, mint hátráltatta a munkában.
Konkrétan a színi estre gondolt, ez segített neki abban, hogy kieressze a hangját.

Gyengélkedős Útitárs – avagy karambol a folyosón
Kaelyn és Lori néni

Szerencsére a kedves gázolt hallgatott inkább, és nem várta meg, amíg Miss Duracell-nyuszinak megered a nyelve. Márpedig igencsak nagy szájjal rendelkezett a hölgyemény, úgyhogy nem kellett félteni őt, de azért szívesen túlesett volna ezen a gyengélkedős látogatáson.
Úgy kerülte ő az orvos meg a gyengélkedő/kórház/ispotály gondolatát is, mint paraszt a kolerát meg a pestist annak idején a középkorban.
A gyógyít megjelenése, és kérdése csak hab volt azon a bizonyos tortának nevezett édességen, ami ezúttal mindennek nevezhető, csak édesnek nem.
 - Hunyadváry Borbála, Navine. Karamboloztunk a folyosón, későn vettem észre, és gurultunk pár métert a lépcsőn. – Mivel az ő figyelmetlenségéből származott a baleset, jogosnak és kötelességének érezte, hogy ő is számoljon be a körülményekről, amik Kaelyn sérülését előidézték.
Neki mindegy, csak őt ne tartsák ott, semmilyen célból, sőt, már most húzta volna a nyúlbakancsot, ha tehette volna.
Ó, csak végezzünk már!

Nyelvi magánóra
Marieanne Isabelle Beauvoir
péntek délután 3 óra körül

Outfit

Bori már nagyon várta, hogy nekikezdjenek a tényleges tanulásnak, amennyiben az nem órákig tartó magolással fog telni, mert azt kimondottan utálta.
A korrepetitor szóban is bemutatkozott, Bori pedig magában kicsit irigykedett, hogy ő bezzeg a Szent Borbála nevű hajótákolmány után kapta nevét… nem rajongott Jókaiért úgy, mint az édesanyjuk.
- Rendben, akkor Marie-nak hívlak majd, ha neked is megfelel – bólintott Bori mosolyogva, majd helyet foglalt Marie-val szemben. – Hááát, angolul gagyogok pár szót, de nem jutottak eddig velem sokra. Az akcentusom is egy borzalom.
Talán nem a legjobb képet festette így magáról, sokan meg is hátrálnának attól, mennyire gyenge a teljesítménye, és ez elborzasztotta, mert hát a két nővére, Timi és Adél francia srácokhoz készültek hozzámenni, legalábbis Timinél ez biztos volt, hogy a fiatalember valamit akart tőle, ami több mint szimpla párkapcsolat… nem szeretett volna felsülni a leendő új családtagok előtt, meg kellett őrizni a renoméjukat.
Bizonyítani szerette volna, hogy igen is képes rá, hogy megtanul egy idegen nyelvet, ha kell, kettőt is.
- A franciára lenne leginkább szükségem, a nővéreim is oda járnak suliba, és hát… jó lenne, ha én is beszélhetnék legalább egy idegen nyelvet.