Szerintem, ha most jönne valaki szembe velem, nem ismerne meg. A hajam fonatban, Annie este gyakorolt rajta, és a vége olyan jó lett, hogy nem volt szívem szétbontani. Arra ráhúztam a púderszín sapkámat, a sminkemet teljesen leszedtem, még a műpilláim is az éjjeliszekrényen maradtak. A sapkához illő hatalmas sállal bebugyoláltam magam, arra jött a fekete kabát, aminek a zsebébe dugtam a kesztyűimet. A házat halkan és észrevétlenül igyekszem elhagyni. Friss levegőre van szükségem. Remélem, azért, ha szembe is jön valaki, nem fog őrültnek nézni. Minden oka meglenne rá, hiszen ehhez a szetthez egy szürke elnyűtt mackónadrágban vagyok, és nagy, formátlan csizmában, amit igazából azért szeretek, mert tényleg iszonyatosan meleg belül. Szóval, ha eddig nem is volt, most ideig-óráig van egy hajléktalannak tűnő tagja a bogolyfalvai utcáknak.
Ez az a pont, amikor túl sok. Szétmegy a fejem, napok óta migrénnel küzdök, de nem hiszem, hogy ez az időjárás számlájára írható, úgy vélem, ez a felelőtlen ígéreteké. Tele van velük a padlás. Ahogy befordulok a sarkon, már tudom, hova jöttem, a játszótér, hát persze. Az ember a gyerekkoránál indít mindig, ugyebár. Mert minden, de minden felnőttkori tettünk visszavezethető a gyerekkorra és annak traumáira. De mit is érezhet egy magamfajta, ami trauma lehet? Hiszen, a külső szemlélőnek, ez egy tökéletes élet. Egy ismert, gazdag máguscsalád legfrissebb generációjának tagja, megbecsülhetetlen örökséggel. Kifinomult zenei oktatás, előkelő nevelés, jó házassági ajánlatok, keresett kapcsolat. Egy Payne, az mindig tökéletes.
Ahogy a hintába ülök, hallom, ahogy megcsikordulnak a hidegtől kissé összefagyott láncok, Bal lábam behajlítva, a jobb egészen kinyújtva. Jobbommal átölelem a láncokat, a fejem is neki döntöm.Lehunyom a szemem, és egyszerűen csak hagyom, hogy minden, minden, ami nyomaszt, ami fáj, elárasszony. Egyedül vagyok. Itt nincsenek emberek, nincsenek, akik egy adott képet alakítsanak ki rólam. Egyedül vagyok. A sírás, felszabadít. Könnyíti a lelket. A nulláról akarok indulni. Nem akarom, hogy legyen bennem bármi is. Én ezt nem akartam. Azt hittem, sokat elbírok. Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. Aztán megismerkedtem Denisszel, és rá kellett jönnöm, hogy ez koránt sincs így. Hogy van, aki le tud győzni, van, aki össze tud törni, aki a földbe tud döngölni. Ez pedig ő. Még ha nem is tudja, hogy így van.
A bogolyfalvi nagy óra éjfélt üt, amikor az első könnycsepp hideg útjára indul az arcomon. Az elejétől kezdem, végigviszek mindent, amit eddig elnyomtam, aminél úgy tettem, mint akit nem érdekel, mint akinek nem számít a holnapban a pillanat, amit átélt. Az első csók meghatározza azt, milyen emberré válsz. Hófehérke a haláltól menekült meg, Ariel visszakapta a hangját, míg Belle megmentette a herceget, akit neki szánt az ég. Az én első csókom tizenkét évesen történt. Anya és a mostohaapám szüneteltették a kapcsolatukat, anyám mással randevúzott. A férfi, Ralp, kedves fickó volt, mindig hozott nekünk is valamit, ha jött, és szívesen vitt el magukkal. Emlékszem, mennyire más volt mellette anyám, mennyit nevetett. Olyanok voltunk, mint egy család. Megbíztam benne. Aztán, egyik este, amikor a segített a matek háziban, odahajolt hozzám, és bármennyire is erősen szorítottam össze az ajkaimat a nyelve átjutott a fogaim között. Majdnem megfulladtam attól, hogy a számban matat, és mert a lehelete babfőzelék szagú volt. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, nem éreztem és nem érzékeltem semmit azokban a másodpercekben. Még most is érzem a parfümje illatát az orromban. Erős, férfias. Elszaladtam, elmondtam anyának, aki annyit felet, magamnak kerestem a bajt, mert túl kihívó vagyok. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Mitől lenne egy gyerek kihívó. Később szakítottak ugyan, de a barátnőinek továbbra is azt ecsetelte, hogy "Nem tud ezzel mit kezdeni, én ilyen lettem. Elfajzott. Kívül rekedt." Csakhamar azzá váltam, amit ő kinyilatkoztatott. Azzá a lánnyá, akit csak az “ilyen” szó illethet. Ez volt az én páncélom, most is ez.
Hittem, komolyan hittem, hogy soha, senki nem lesz képes a páncél mögé látni. Elveim voltak, szabályrendszerem. Nincs ismétlés, nincsenek érzelmek, nincsen semmi, amire rá lehetne húzni a “romantikus” jelzőt. Élvezni akarom az életet, gondolatok nélkül, megfelelési kényszer nélkül, anélkül, hogy bárkinek is számítana a véleménye. Így születnek a népszerű emberek, nem? Jól elvoltam a világomban. Jól elvoltam, mindazzal, amit a Catherine Payne név magában hordozott. Anyám örülhetett, hiszen igaza lett. A gyerekei csak a bajt okozzák. Problémásak.
Aztán egy ártatlan angliai unaloműzés eredményeképpen megérkezett az életembe Denis. Emlékszem rá, ahogy először besétált. Még most is érzem, ahogy a füstös illat körbelengte. Már akkor is tudtam, hogy vele jól fogok szórakozni, mert olyan, mint én. A hozzánk hasonló embert könnyen megismerjük.
- Szórakozni, bazd meg, szórakozni!
Mondom idegesen magamnak, miközben próbálok kivenni egy zsebkendőt a zsebemből. Szórakozni, és ennyi. A végén maximum adni egy pacsit a másiknak. Aztán vége. Én voltam a hülye, én szúrtam el. Mert nem kellett volna reggel visszamennem. Soha, senkinek nem vittem kávét. Soha, senkinél nem vártam meg, hogy reggel legyen. Csak megtörtént, és eljöttem. Csak így ennyi.
Ki az a gyökér, aki ilyen elvrendszer mellett _kávét_ visz a másiknak? Hát senki! Én meg, mit csinálok? Ott barátkozom. Hát nem! Ha este megint szexelni támad kedvünk, akkor egymásra nézünk, az egyikünk bólint, aztán megtörténik. Ami a határokon túl történik, az ott is marad. Azt nem hozzuk vissza a hétköznapjainkba. Egyszerűen nem. Mert mi lesz a vége? Éjjel egy hideg hintán bőgünk mackóban, az lesz a vége.
Fogalmam sincs, hogy mikor történt meg, hogy hogyan esett meg az, hogy először aludtam mellette. Az esetre emlékszem. Beszélgettünk, semmi több. Órák óta beszélgettünk. Ott feküdtünk egymás mellett, és mindenről szó esett. A gyerekkorunkról, az itteni időszakról, hogy mi volt, mi lesz, hogy miket szeretnénk csinálni. Olyan volt az az este, mint a filmekben. Megvoltak az érintések, a simítások, a mosolyok, de nem történt semmi más közöttünk. Azt hiszem, akkor dőlt el a dolog végérvényesen, ahogy szépen lassan álomba beszéltem magam. Nyugodtan aludtam, éreztem magam mellett, hallottam a szuszogását, de a felületes alvás hamar átváltott mély, nyugodt álomba. Onnantól nem volt kérdés, hogy már nekem is van egy legjobb barátom. Egy olyan ember, akihez mindig fordulhatok, akinek a jelenléte boldogabbá tesz.
És mit tettem én, hogy boldogabbá tegyem őt? Elárultam, hazudtam neki. Senki sem mondta el a titkot. Én raktam össze, abból, amit Denis mondott, abból, amit Will és abból, amit Annie. És én voltam a legnagyobb barom, amiért rákérdeztem, hogy jól tippelek-e. Onnan lett minden nehéz. Mert mit csinálsz? Persze, megígéred egy lánynak, akinek az élete minden napját úgy kell leélnie, hogy lehet, hogy meghal, hogy megőrzöd a titkát, de mi van akkor, ha ezt a titkot éppen a legjobb barátod előtt kell megtenned? Nincs jogom elárulni, nincs jogom összehozni, nincs jogom beleszólni. Nincs jogom.
Akkor éjjel, a csónakházban, átértékeltem mindent. Az egész életemet. Ahogy Denis az életéért küzdött, és azóta is, rettegéssel élek. Nem tudnék nélküle élni, már nem tudok az lenni, aki előtte voltam, nem tudok olyan lenni, akinek nincs holnapja. Mellette és Annie mellett megtanultam értékelni azt, amit az élet nekem adott: Az időt.
Lepillantok a kezeimre, amelyek teljesen össze vannak kaszabolva. Nem akartam olyan ruhát a bálra, amit bárki más is megvehet. Saját magamnak készítem el. A végzős bál. Félek, hogy ez lesz az utolsó emlékem, hogy a titok felfedése magával rántja az elmúlt hónapok boldogságát is. Ez az év csodálatos volt. Tökéletes. És ezt Denisnek köszönhetem. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ülök még itt, de, amikor felkelek, és visszaindulok, már felszabadultabban teszem. Lesz, ami lesz, hamarosan vége a titkolózásnak.