Szerintem is teljesen úgy a helyénvaló, ha megkérdez ezekről a dolgokról. Nem vagyok egyszerű eset, szóval tényleg jobb biztosra menni, már csak abban is, hogy mindketten ugyanarra gondolunk-e meg ilyesmi. Na meg, hogy tényleg rendben van-e nekem valami, fel vagyok-e rá készülve. Mint jelenleg ugye arra, hogy megcsókoljon. Fel, persze, amennyire fel lehet. Jézusom, dehogy lehet egy ilyenre felkészülni! De ha már ő meg a kérdései, akkor én meg az igenjeim. Na meg eleve, azok a válaszaim, amik megerősítést kívánnak. Hiszen a bólogatás az még nem igazi válasz. Vagy legalábbis kevésbé érthető, mint egy igen. És ez világosan látszik rajta is. Ha nem feleltem volna szóban is, akkor biztos, hogy rákérdez. Pár bólogatásra még nem közeledne, nem? Nem.
Lassan indul el felém, én pedig egyre jobban küszködök azzal, hogy egyáltalán levegőt vegyek, valahogy nehéz erre figyelni a gyomromban repdeső pillangóktól. A fejemben meg szerintem mályvacukor van, vagy valami hasonló. Minden gondolat kiürül belőle és csak figyelem, ahogy közeledik. Csupán annyi mozdulatot teszek, hogy az előre nyúló kezeimet visszakormányzom magam mellé, hogy ne akadjon beléjük. Lehunyom a szemem egy pillanatra, amikor megérzem a kezét a nyakamon. Jól esik az érintése, nagyon jól. Olyan könnyű lenne most így maradni, lehunyt szemmel erre fókuszálni, de hát ennek még itt nincsen vége szóval lassan újra kinyitom szemeimet és a barnáit nézem. Pillantása lejjebb vándorol, nekem pedig egyszerre lesz nagyon melegem és kezdek fázni. Nyelek egyet miközben finoman megremegek.  Eddig csak belül remegtem, de az most végigszáguld rajtam. Izgulok. Nagyon. Hiszen te jó ég! Meg fog csókolni! Jézusom! Mint a mentőövbe úgy kapaszkodom a tekintetébe, végig azt figyelem, amíg tehetem. Semmi ijedtség nincsen bennük, attól nem kell tartania. A fülemben hallom a saját szívverésemet, rémisztően hangosan, és teljesen ütemtelenül ver az a szegény szerv. A végén még el fogok itt ájulni.
És ekkor elbújnak a barnái nekem pedig még megriadni sincs időm ettől a ténytől, már puha meleg ajkakat érzek az enyémen. Ösztönösen csukódik le a szemhéjam, hiszen nincsen szükség erre az érzékemre most. Csend telepszik a világra, ahogy a hallásom szelektálja a hangokat. Csak őt hallom, ahogy lélegzik, csak őt érzem. Nem húzódom hátra a puszi után, nem pánikolok így nem érzem szükségét, és nem tudatosan de abban reménykedem, hogy érkezik több is.  Az újabb után hátrébb húzom egy picit a fejemet, de csupán azért, hogy viszonzásul én hajolhassak vissza, finoman hozzáérintve az ajkamat az övéhez. Hosszan fújom ki a levegőt, és azon kapom magam, hogy kezeim megmozdulnak, majd a nyaka köré kulcsolódnak. Számat ismét az övéhez illesztem, bátrabban, mint az előbb, de továbbra is lágyan. Körülöttünk lassan kezd megbolondulni a világ, de nem veszem észre. Hullámok fodrozódnak szerte a vízen, minden irányban. Ebből mi nem sokat észlelhetünk, hiszen mi vagyunk a kiindulópontjukban. Na meg egyébként is bele vagyunk feledkezve a másik érintésébe. Beletúrok a kezemmel a hajába, az érzéstől pedig valami egészen szokatlan hang hagyja el az ajkaimat. Szusszanás? Sóhaj? Nyöszörgés? Nyögés? Morgás? Nem tudom, nem is érdekel, hogy mi a neve. Az az egy biztos, hogy eszméletlenül jó így. Így, hogy a szám az övén van, hogy finoman ismerkedem ezzel az érzéssel. Lassan, ráérősen. Időnk, mint a tenger.

Értelmezhető lehetne akár úgy is, hogy befejezést kezdeményezek az elhúzódással. Persze nekem ez eszembe sem jutott. Pusztán szerettem volna aktív részese lenni a dolognak. Megpuszilt, semmi baj nem történt, így mertem én is tenni valamit. Viszonozni az érintéseit, éreztetni vele, hogy mennyire tetszik, mennyire jól esik az, amit csinál. Picit talán fokozni is, hiszen tudom, hogy szereti ha a hajába túrok. A reakciója azonnali, és te jó ég az a hang! A számon érzem először, majd végigrezonál az egész testemen. Átkarol, és esküszöm, hogy szinte éget az, ahol a bőrömhöz ér a keze. Ennyire pedig nem hideg ez a víz. Komolyabbá válik a puszi, csókká változik át. Ismét felmordulok, amikor játszani kezd a számmal, követem minden mozdulatát.
Az egyik mély hangjánál valamiféle gát szakad át bennem, még közelebb lépek hozzá, belemarkolok a hajába, és finoman beleharapok az alsó ajkába. Nem vagyok teljesen tudatában tetteimnek, ösztönösen teszem, kiélvezve minden egyes pillanatot, amíg megtehetem. Remélem minél később fog eljönni az a pillanat, amikor el kell majd válnunk egymástól. A harapdálás helyére apró puszikat, csókokat hintek, majd a felső ajkát is beborítom ezekkel. Nem harapom meg újra, vagy legalábbis ez az elképzelés. Fájni nem hiszem, hogy fájt neki, arra azért figyelek.
Érdekel bárkit is, hogy mi zajlik körülöttünk? Mert engem nem, pedig a hullámok a közelünkben megdermedtek, szó szerint. Nem ezüstös színben, hanem egy számomra sokkal kedvesebben pompáznak: csokibarnák. A sötétben szerencsére ez nem látszik. Mégsem hűl le a víz hőmérséklete, közvetlenül mellettünk pedig apró buborékok szállnak fel a mélyből, először lassan, majd gyorsabban. Kontrollálom-e? Nem igazán. Annyit érzek, hogy belőlem a vízbe árad az erőm, és csupán egy dologra koncentrállok ezzel kapcsolatban: ne essen baja Thomasnak és ne legyen feltűnő. Ez az apró kis gondolatfoszlányocska nem vesz el a rá fordított figyelemből egy cseppet sem. Kezemmel a haját fésülgetve, számmal az övét becézgetve simulok hozzá egy boldog szusszanás kíséretében.

Határozottan tetszik, ahogy reagál a harapásra, a puszikra. Őszintén szólva ez az egész egy csoda. Minden. Az egész. De kezdem azt érezni, hogy talán nem kellene tovább feszíteni a húrt, talán … igen, jobb lenne ha nem úgy válnánk el, hogy muszáj miattam. Hogy egyformán kellemes emlék maradjon utána mindkettőnkben, az egészről. Viszont olyan nehéz elszakadni tőle, pedig meg kell tenni.
Ő mozdul el előbb, és ez egyszerre tölt el szomorúsággal és örömmel. Ha ő teszi, az úgy pláne jobb. Lassan nyitom csak ki a szemeimet, mint aki egy álomból ébred fel éppen. Egy különösen szép álomból. Kapkodok levegő után én is, majd szándékosan lassan és mélyeket kezdek el lélegezni, hogy lenyugtassam zakatoló szívemet. Mosolyogva nézek rá, tekintetemben eddig sose látott mélységgel. Még mindig a varázslatos élmény hatása alatt vagyok. És nagyon furcsának érzem most az ajkaimat. Picit talán megduzzadtnak is, de az biztos, hogy olyan … olyan … magányosnak? Lehetnek magányosak? Szerintem igen. Az biztos, hogy rengeteg új dolgot érzek most. Furcsán kellemes dolgokat. Ajajj, ez így nem lesz jó.
Lesütöm a szememet, majd mivel nem szeretnék távolabb menni tőle azt a megoldást választom, ami a legegyszerűbbnek tűnik. Egyik kezemet elvonom a nyakától, a vizet beleirányítom és az egésszel áttörlöm az arcomat. Mielőtt lecsoroghatna a víz, már el is tüntetem, nem szükséges azt tudnia, hogy mennyire hideg is ez a víz. De legalább segít tisztán gondolkodni. Sőt, abban is, hogy észrevegyem mi is van körülöttünk. Elképedve fordítom oldalra a fejemet a megfagyott hullámokat nézve.
- Azta! – sóhajtok fel, de nem jutok tovább a mondatban. Eleve, igazából most mindenre megállja a helyét ez az egy szó. A rögtönzött kis jakuzzink lassan megszűnik létezni, de a jeges alkotást még meghagyom egy picit. – Csók ihlette alkotás.
Elmosolyodom, majd visszateszem a kezem a nyakára, újra összekulcsolva az ujjaimat. Boldog vagyok, nagyon. És nem történt semmi rossz! És … jézusom! Én tényleg megharaptam?! Ettől a gondolattól egy ’hű’ szökik ki a résnyire nyílt ajkaim között. A vonásait fürkészem teljesen átszellemülten, hogy vajon neki nem volt-e sok a reakcióm. Mert hát valljuk be őszintén, szerintem, erre egyikünk sem számított.

Magam sem értem, hogy sikerül ennyire minimálisra szorítanom az önkéntelen mágiakitörést. Pedig azt nem merném állítani, hogy odafigyeltem volna, koncentrálltam volna  arra mi történik a vízzel. Egészen másfelé figyeltem, és még is, könnyen megúsztuk. Talán az, hogy két napja folyamatosan karkötő van rajtam. Vagy az a tudat, hogy Thomasszal vagyok, és őt nem szeretném semmiféle negatív dolognak kitenni. Mindenesetre nem bízom el magam, hogy ezentúl így lesz, jobb az elővigyázatosság továbbra is. Az összes jelenség megszűnik lassan, mialatt átsuhan a fejemen, hogy talán tűnhet úgy, hogy most kevésbé voltam boldog, mint a Fénylő Lelkeknél. Hiszen akkor sokkal kirobbanó volt a jelenség. Márpedig ez nem igaz. Olyannyira nem, hogy egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni úgy igazán. Mintha a föld felett lebegnék.
Egész este el tudnám nézegetni most a barátom arcát, a mosolyát, azt hogy mennyire boldog ő is. Ennyire örömittasnak még nem láttam őt soha, de a csóknak tulajdonítom, vagyis csókoknak. Apró kuncogásba kezdek, amikor kapok egy röpke puszit, persze azonnal érzem a késztetést, hogy elhalmozzam őt én is ilyenekkel, de lesz még idő arra. Most inkább le kellene nyugodnom rendesen, és ezt nem könnyíti meg azzal, ahogy kedveskedve simogat. Bármennyire is jó így, mégis örülök, hogy kifelé kezdünk el haladni. Mozgok, járok, csinálok valamit. Az állandó vigyorgáson kívül, mert azt képtelen vagyok abbahagyni.
A sétány felé visz az utunk, ha már egyszer kinn vagyunk este, akkor megnézzük. Mindenhonnan azt hallottam, hogy éjszaka telik meg igazán élettel ez a hely, és ez tényleg így is van. Elképesztő a hangulata, egy kis vidám karneválra hasonlít, főleg hogy ténylegesen vannak táncoló emberek. Járókelők is, és rendes művészek is. Örülök ennek a forgatagnak, mert legalább elterel attól, hogy állandóan újrapörgessem magamban a vízben történteket. Párszor be-bevillannak képek, érzések; főképp amikor egy-egy olyan pillantást, mosolyt kapok el Thomas felől, ami tiszta deja vu-t idéz elő. Nagyot nyelek ilyenkor mindig és egy mosollyal válaszolva kezdem el fürkészni ami éppen előttünk vagy mellettünk van.  
És az a helyzet, hogy bár tényleg fantasztikus ez a sétányolás, annyira mégsem köt le. Most nem. Úgyhogy ahogy a vitorlás térre érünk felvetem, hogy talán ideje lenne visszatérünk a hotelba, a szobánkba.  Nem kis lélekjelenlétet igényel, hogy ezt teljesen normális hangon tudjam javasolni. Thomas biztosít az egyetértéséről, így hamarosan már bandukolunk tova a szálláshelyünk felé. Továbbra is mosolyogva, jókedvűen társalgunk olyan könnyed témákról, hogy miket láttunk most a sétányon, milyen szuvenírt lenne jó beszerezni. Hamar megérkezünk, talán túl hamar is. A szobánk ajtaja felé közeledve szívem ismét hevesebb vergődésbe kezd a mellkasomban. És ekkor már nem tudom távol tartani az emlékképeket, talán nem is akarom.