|
|
|
|
|
|
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár
grey wind | disney princess
RPG hsz: 1002
Összes hsz: 4924
|
Jaj, gondolnom sem szabad a kávéra, nem, nem XD
|
|
|
|
|
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV
Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
|
Weiss Arion Ruben - bármi, csak ne unatkozzak - outfitNagyokat sóhajtozva indultam el teljesen céltalanul. Mindent a táskámba söpörtem, ami csak kellhet, mert ebben a mérhetetlen csendben, ami mindig rám telepszik, amikor a házi néni elmegy az unokáihoz, nem lehet megmaradni. Szóval a nagy pakk dolgozatot is valahogy belevarázsoltam a táskámba majd csak elindultam. Sokáig álltam az utca legelején, hogy berobbanok Korihoz egy üveg borral, de végül lebeszéltem magam róla, mert legutóbbi találkozásunkkor kiderült, hogy Jack végre visszatalált hozzá valamelyest, így aligha lehetne pofám szétrobbantani őket. Örülök nekik, nyilvánvalóan nem rúghatom rá barátnőmre az ajtót, hogy azonnal csináljon valamit, különben nekem itt és most végem van. Normális esetben megtenném, de az ő boldogsága sokkal fontosabb, mint az én nyűgöm.
Túl korán van még, a Nap is az égen jár bőséggel, amikor belépek a bár ajtaján. Rajtam kívül a pultos tartózkodik csak bent, így mosolyom rögtön őszintébb lesz, amikor már a férfi is rám pillant. Mosolyogva intek neki egyet, majd a pulthoz lépkedve helyezem magam kényelembe táskámat magam mellé téve. Hamar belelendülünk a beszélgetésbe, a kikért limonádé is gyorsan fogy, az idő meg csak telik, nekem meg eszembe sem jut, hogy a dolgozatokkal foglalkozzak. Mintha újra tini lennék - Merlinre, de régen volt - olyan felszabadultan beszélgetek az idegen pultossal, de ahogy a Nap megy lefelé, és besötétedik a végére már úgy érzem, mintha évek óta ismernénk egymást. Időközben a bárt is volt alkalmam megfigyelni alaposabban és ahhoz képest, hogy kívülről milyen aprócskának tűnt első látásra, meg kell mondjam, ha az ember belép, kellemeset csalódik. Tágas és hangulatos, van itt minden, ami szemnek és szájnak ingere, ahogy elnéztem még egy aprócska emelvény is van azoknak, akik belevetnék magukat a karaoke világába.
Kékjeimet vezetem vissza Arnoldra, amikor folytatja a történetet a nőről, aki a legutóbb a pulton táncolt, mert sajnos már nem csak én vagyok vendégként jelen, így a beszélgetésünket megbocsájthatatlan módon szakítják meg párszor. A másik pultosra még várhatunk 1 órát, ha jól emlékszem. Mintha már én is itt dolgoznék. Akaratlan kuncogok fel, majd tenyerembe helyezvén államat figyelem Arnoldot, aki a második koktélomat keveri nekem. Fogalmam sincs mi ez, mit tesz bele vagy mit sem, de finom, én meg rábíztam magamat. Van az a mondás, hogy ökör iszik magában, azonban ne felejtsük el, hogy nekem itt van Arnold, akinek sörös poharához koccintom sajátomat, majd kortyolok belőle.
- Inkább azt mondd meg nekem, hogy nem esett le tűsarkúban a pultról, amikor össze-vissza ugrált - nagyon-nagyon elgondolkodtató kérdés. - Mármint én tudok mindent csinálni magassarkúban, de berúgva egy lelakkozott pulton... necces - szemöldökömet ráncolom, miközben latolgatom magamban a felmerülő lehetőségeket, miközben tekintetemmel követem, ahogy Arnold ismét magamra hagy. Komolyan kezdek megsértődni, még akkor is, ha csak a munkáját végzi. Nagyot szusszanva esik vissza pillantásom a koktélra, amiből kortyolok is, majd siklik tovább a táskámra, amiben a halom dolgozat pihen. Elhúzom a számat, és mintha észre sem vettem volna őket fordulok a nyitott tér felé a székkel, háttal a pultnak.
|
|
|
|
|
Rothstein Elektra
Tanár, Mestertanonc Tanár, Animágus, Edictum szerkesztő, Bogolyfalvi lakos
Igazságvadász
RPG hsz: 749
Összes hsz: 1115
|
Gondolnod szabad.  Arra jó gondolni.  Az illatára, az ízére *csillog a szeme és kortyol egyet*
|
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill
INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi
RPG hsz: 133
Összes hsz: 203
|
Bence
késő éjszaka | a holdfény utcai buli után | kinézetÉles kis körmeim Bence nyakába fúródnak, miközben erősen bújok bele az illatába, az érzésbe, a lényébe. Megnyugtat, hogy itt van. Minden egyes alkalommal megnyugtat, hiába megy a pulzusszámom az égbe, ha vele vagyok. Van ennek egyáltalán értelme? Arcom dzsekibe fúrásán hamarosan engedek, és csak csendesen szuszogok az anyagba, ami visszadobja fitos kis orromba a vodka illatát. Szaglószervemmel keményen fintorogva változtatom meg néhány másodpercre arckifejezésemet, noha ezt a másik szerencsére nem látja. Csak a fejem búbját figyelheti, s érezheti testén meg-megemelkedő mellkasomat. Parfümillat jár minket körbe. Az enyém boldogan hahotázik körülöttünk, mint egy megbolondult, fűszeres köd. Mintha fel sem fogta volna, hogy mi történik. Neki más célja volt; hódítani. Ezért fújtam be magam ezzel az erős, Ivett szerint vágyfokozó illattal. Jó ötletnek tűnt, mégis mit értem el vele…
Magához húz, én pedig olyan mélyet sóhajtok, mintha most csinálnám először életemben és nem tudnám hogyan kell. Nem akartam ezt, Bence. Nem tudtam.
De ő most itt van, és támaszt nyújt, amiért nem lehetek eléggé hálás. A kérdésre összerezzenek. Nem. Nem bántott. Azonban van egy olyan érzésem, hogy olyat tett volna, ami bántalmazásként lehet néhány helyen nyilvántartva. Nagyot nyelek a rémképekre, amik ugyan meg sem történtek, de az én elmémben most úgy élnek, mintha valóság volna. Össze szorul aprócska gyomrom a kérdés utórezgéseként, majd megcsóválom a fejemet, és egérhangon válaszolok a fiúnak.
– Nem – volt rá ideje. Fejezném be a mondatot, de inkább lenyelem, és fájdalmasan csillogó szemeimet Bence kékjeibe fúrom. Látom tiszta aggodalmát, ami arra késztet, hogy összeszedjem apróra hullott lelkem darabkáit, és egy torokköszörülés után kissé arrébb húzom magam tőle. Elé állok, és megtörlöm könnyes kis szemeimet. A megszólítás megmosolyogtat. Amolyan sírás és nevetés közti állapotba helyezett tinédzser módjára, így dús ajkaim elé emelem finom, ám még mindig kissé reszkető ujjaimat. Valóban nem akarok beszélni. Csak nézni a szemeit, elveszni azokban, s majd egy szép órában magamhoz térni úgy, hogy Nathaniel emléke már nincsen.
Azonban most még igenis van. Itt van a szelleme, habár a teste már ki tudja merre jár. Itt van a hangja, a lehelete, testének minden apróbb rezdülése.
– Gerdánál alszom ma – mondom halkan, ezzel egyben elfogadva gesztusát. – Köszönöm – felelem még halkabban, szinte suttogva, sőt tátogva. Szemeim ajkaira csúsznak egyértelműen megvillantva azt a fényt, ami magáért beszél; hála. Hálacsók. Megrázom a fejem. Nem teszem meg. Pedig magamhoz szorítanám várván azt az érzést, amit a stégnél tapasztaltam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meghatározza majd későbbi hónapjaimat. De mégis. Másra sem tudok gondolni, minthogy ajkaimat az övéhez tapasszam, s azzal köszönjem meg megmentésemet. De nem teszem. Elég, ha látja rajtam. Elég? Szívem hevesebben kezd verni. Főképpen azután, hogy elmondja; bármikor számíthatok rá. Közelebb lépek. Lassú mozdulat, mintha egy szellem volnék, s szemeibe fúrom sajátomat. Mi ez az érzés? Aprócska, rózsaszín nyelvhegyemmel megnyalom ajkaimat, majd… sóhajtok egyet.
– Menjünk – mondom ki végül fájdalmasan a szót, majd sápadt arcomat az utcailámpa fénye felé fordítom. Az utolsó taktusait játszó szellőre lehunyom szemeimet, és várom, hogy elinduljunk Tündérmanó utca felé. – Köszönöm, hogy vagy, Bence.
|
|
|
|
|
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár
grey wind | disney princess
RPG hsz: 1002
Összes hsz: 4924
|
Csak én amúgy nem iszok, de ha megteszem, túlpörget
|
|
|
|
|
|
|
Süveges Lili
INAKTÍV
SÜVILILI ^_^
RPG hsz: 508
Összes hsz: 1299
|
SáriKényelmes, bő rövidnadág, ujjatlan top és egy kigombolt kockás ing jelentették öltözékét, melyek most vizesen tapadtak libabőrös testére. A nadrágja még saras is volt, amit világos színének köszönhetően nem is nagyon lehetett nem észrevenni rajta. Egyelőre képtelen volt átgondolni, vajon jobban fázna-e, ha legalább az ingtől megszabadulna, vagy kevésbé, mert túlzottan lekötötte a didergés. Majd pedig az, hogy kiugorjon ijedtében a bőréből, ami persze csak képletesen sikerült, valójában csak a székből pottyant majdnem ki.
És amint meglátta, hogy nem a házikó tulajdonosa érkezett, hogy kipenderítse a betolakodót, hanem Sári, méghozzá az a Sári, egy pillanatra még a didergése is alábbhagyott. Melegséget érzett, de persze csak belülről, és hosszútávon nem segített ázott-fázó mivoltán.
Másodszor is rájött a frász, ahogy az ajtó becsapódott az eridonos mögött, pedig erre már számított is. Ahogy annak sem kellett volna meglepnie, hogy a másik lány is épp úgy csurom víz volt, mint ő maga.
- Ahaa - felelte végül jól meggondoltan válaszát, miután Sári már el is helyezkedett mellette.
Nem tudott gondolkodni, pedig nagyon igyekezett felfogni, hogy Sári ott van mellette, és kérdezett is valamit, amire válaszolnia kéne. Megrázta magát, kitörölt a szeméből némi vizet, és a haját, amiből odafolyt, és megpróbált felelni anélkül, hogy fogai túl sokszor összekoccantak volna közben.
- Azt hiszem, hogy.. a bácsi, aki kiadja a.. izé, a csónakokat. Na, ott.
Végül is sikerült erőt vennie magán, és kibújt először egyik, majd a másik kezével is az ingből, és hagyta, hogy cuppanva a padlóra essen. Vagy egy liter víz lehetett benne.
- Hűűha, ezzel fel is moshatok itt akár - állapította meg, és bár jelen állapotában a ruhadarab valóban úgy nézett ki, mint egy rongy, azért nem tervezte ilyesmire használni.
Sárira sandított, és az ajkába harapott. Vajon követte őt ide? Nem sokkal utána érkezett, kizárt, hogy ne látta volna.
|
|
|
|
|
Bajnóczi Kimoriah
INAKTÍV
Zsákos nőszemély
RPG hsz: 219
Összes hsz: 633
|
Weiss Arion
;aValentinommal ;erőteljesmeglepi ;me, myself & IÚgy érzem magam, mint egy átvert kislány. És ezzel igazából nem tudtam volna vitatkozni, mondjuk 8 évvel ezelőtt. Tökre meg is állta a helyét akkor, amikor gyerekek voltunk és Arion szervesebben az életem része volt, ahogy a játékaink sem voltak olyan komolyan véve, mint akár akkor, amikor először felbukkant az új életemben. Kölyök voltam én is, és ő is, a szájalások egymással inkább történtek dacból, mintsem komolyságból, hiszen egyikünk sem volt az, azt sem tudtuk, hogy kell annak lenni. Szóval gyerekek voltunk, és amikor elhívott magával az első – és utolsó – randinkra, nagyon félve mondtam igent. Jogos a kérdés, hogy egyáltalán miért volt igenleges a válasz, ami amúgy nagyon egyszerű; mert kíváncsi voltam. Valahogy ugyanúgy viselkedett velem mindig, mint másokkal, mégis másképp, és ezt nem tudom megmagyarázni. Ugyanúgy kaptam az alpári poénokat, a nem éppen burkolt és diszkrét célzásokat, mint a többi lány, de valahogy soha nem jutott el odáig, hogy be is vágja magát annyira, hogy sikerüljön bejutnia oda, ahova akart. Vagy nem akart, ez már részletkérdés igazából, és már nem is releváns, azonban ha akarnám sem tudnám elfelejteni azt az estét. Tényleg olyan csodálatos volt, mint ahogy az első alkalommal visszaadta az illúzióval, ha nem csodálatosabb, mert akkor valahogy tudtam Arionra úgy tekinteni, mint emberre, és nem egy kanos pöcsre. Az az este volt az a pont az életemben, amikor elhittem, hogyha ebből több is lenne, akkor nem bánnám meg, de rá pár napra Arion eltűnt. Szó nélkül, se puszi, se pá eltűnt és senki nem tudott semmit. Nem lehetett elérni, egyszerűen felszívódott, és olyan mérges voltam rá, mint még soha senkire. Akkor kívántam azt, hogy soha többet az életben ne találkozzak vele, mert nem érdemli meg, míg én igenis megérdemlem a nyugodt életet nélküle. Tartott, ameddig tartott, mert most megint egymás előtt állunk. És randizni készülünk, pedig én nem szeretnék erre randiként tekinteni. Nem érdemli meg, még akkor sem, ha az, ami történt, évekkel ezelőtt volt, mert még egyszer nem hagyom, hogy olyat tegyen vagy mondjon, amitől elhiszem azt, hogy én valóban más vagyok. Mert nem vagyok.
Csalódottságtól csillogó barnáimmal figyelem, ahogy beszélni kezd. Arcomra semmi nem ül ki, semlegesen hallgatom végig, hogy ő mennyire véletlen licitált rám. Elhiszem neki, mégis eléggé szkeptikusan állok ehhez az egészhez, és baszki, rohadtul nem róható fel nekem! Sőt, ha nem csatos cipő lenne rajtam, simán megcsapkodtam volna vele, még utána is hajítom, ha nagyon szükséges, de nem tettem, úgyhogy nagyon ügyes vagyok. Meg felnőtt nő, aki az Eridont vezeti, de ne menjünk bele mélyebben. És tényleg ő a Valentinom. A kártya, a tulipán, az, hogy kiöltözött, hogy itt van az időpontban, amit nekem írt le a kártyára. Merlinre, tényleg ő az. Akaratlan harapok alsó ajkamra, amikor közli, hogy hiába tűnik játéknak, egyáltalán nem az. Valóban így lenne? És higgyem is el neki, hogy valamiért rohadtul játéknak tűnik, amit annyira, de annyira szeret űzni mindenkivel, de ez most véletlenül sem az? Elég vékony jégen táncolok, mégis beljebb megyek, hogy elindulhassak a helyszín felé, immár a hajamba tűzött tulipánnal. Meg kell értenem. Nem felejtett el, hanem itt van, és be szeretné tartani azt, amire a licitet tette. Rendben, csináljuk. Vagyis…
– Óóó, oké – fordulok vissza felé kis pírral arcomon, majd a felém nyújtott karra pillantok. Nagyot szusszanva karolok belé, hogy elindulhassunk a bárhova is. – Csak abban reménykedem, hogy a kiválasztott helyhez nem öltöztem alul vagy túl. Most ezen fogok izgulni, amíg ki nem derül, hogy hova viszel – elhúzom számat, de ajkam szegletében bujkál a mosoly, ahogy felpillantok Arionra. Könnyedén lépkedek mellette, majd a hopponálási ponthoz érve, kissé közelebb araszolva hozzá és pontosan követve az utasításait érkezünk meg Pestre. Legalább az már biztos, hogy az országot nem hagytuk el, ami plusz pont. Ha esetleg balul sülne el a mai este, mit tudom én, Bécsből például, sokkal nehezebb lenne a hazajutás.
– Most márt tényleg elmondhatnád hova megyünk, mert kezdek nagyon izgulni – felszegett állal, egyenes háttal, éppen megfelelő hosszúakat lépkedve mellette közlöm a tényt. Hangom bársonyosan cseng, mint egy felnőtt nőnek, pedig szívem ugrik ki a helyéről lassan, mert elképzelésem sincs hova tartunk, de kitartóan, karjába karolva követem őt, és a bennem tomboló tinilányt igyekszem elnyomni. Szerintem elég jól megy eddig.
|
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben
INAKTÍV
bastard
RPG hsz: 297
Összes hsz: 423
|
Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
 |
Ha behunyja a szemét, ha az utolsó lámpa is lekapcsol, ha a csillagok és a Hold nem bújik elő, ott a sötétség. Ha egy szobában minden ablakot mellőzünk, az ajtó alatti rést is, akkor szintúgy, hiába tágulnak a pupillák hatalmasra, nem tudja értelmezni az emberi szem. Nem erre lett teremtve. Nyitott szemmel van, fényekkel körbeölelve, mégis, megint a sötétség, amelyet ezek mellett is értelmezni lehet. Talán tényleg felszínes, talán tényleg újabban, mióta ebben az országban porosodik, nem figyel, nem hajlandó figyelni arra, ami a zónán kívül pihen. Talán tényleg hasztalan, ostoba és talán ott, abban a szobában kellett volna elsüllyednie, kérdés, melyik lett volna előnyösebb. De ő nem ilyen, nem tudja feldolgozni azt, hogy ennek ott, ennek már vége kell legyen. Igen, ő nehéz eset, papírok írhatnák a lehetetlen és addig pofozgatta az alvó szörnyeteget, amíg az előbújt és megmutatkozott. Olvas a sötétben, talán bele is zuhan, percekig tartó szabadesés a semmiben, amely olyan mély, hogy ha kiált, az is csak egy széles ásításnak tűnik. Ahol nem tudni, egyáltalán van egy alja, amelyet elérve, kellemetlen és gyilkos erővel történő becsapódás ad pontot az egész végére. Nem tudni, hogy valaha véget ér vagy örökké csak zuhanni fog. Egy pillanat volt az egész, hogy összekapaszkodott vele, hogy a tekintetet elkapva megérinthette vagyis inkább megérintette, mégis, óráknak tűnnek. Az idő kegyetlenül lassult le és a percek lassan gördültek előre, azt várva, mikor jön el a nulladik óra. A gongatás. A végszó, becsapódás. Noha a másik vágyik arra, amely a penge alatt, a bőr alatt zubog, épp forr, nem veszi el, nem követeli valóban, csak mint valami figyelmeztetés. Kettős, egyszerre táncol a két oldalon, egyik felét abban tartva és válaszolva, aztán hirtelen vált és acsarog. Feláll a piheszőr a tarkóján, bensőjében talán felmordul valami, hogy támadjon, adja vissza, viszonozza, azonban, ahogy talán ma először, ahogy annyira óhajtja, kívánja, az agyát kezdi használni. A fogaskerekek lusta csikorgása helyett pörögnek, okot és okozatokat válaszolgatnak az ezer kérdésre, az ezer szóra, amely ki tudna törni belőle. Üvöltene, hogy vigye azt a szart tőle, lecsaphatna, tud olyan fogásokat, amely hamar kedvezőbb fordulatot hoznának egy pillanat erejéig, rá tudna markolni a késre, hagyná, hogy a köd eleméssze az elmét, amely végre gondolkodik. Ha eddig nem akart elveszni, most miért tenné? Higgadtság, csak annyi, ami ilyenkor belefér, látható feszültség és figyelem, mert most valóban néz, nem csak lát. Elhesseget minden mást, ahogy ellép tőle, ahogy eltűnik a penge, ahogy ismét levegőhöz jut, mintha térdét nyomta volna bordáinak, pedig azt belülről kalapálja a megemelkedett pulzustól kapáló szív, mely emberi, hogy ő ember, nem pedig isten, akinek nem vethet véget egy kés. Hosszasan fújja ki a levegőt, hunyja le a szemeit egy hosszú pislogásra, majd vezeti figyelmét az ablak felé. Rendben, megmutatta magát, teljesen. Végleges forma került elé, ahogy rá-rápillant, követi a mozdulatokat, mintha egy teljesen idegen alak lenne előtte, nem az, akinek az arcát már bőven megjegyezte. Ő bemutatkozott múltkor, ha hibásan is, ha hirtelen és erőszakosan, de megtette. Illett már viszonozni? Nos, talán nem, nem kellett volna idáig látnia. Képtelen ezentúl csak úgy nézni rá, ahogy a világ, ahogy mások. Mert ami egyszer beette magát elméjébe, méghozzá abba a szekcióba, ahonnét múltkor előbújt, az onnan sosem távozik. Ám legyen. Minek Pokol, ha a démonok a felszínen karcolgatják a valóság határait?
Az ablak válik jelenleg az átjáróvá valóság és egy olyan dimenzió között, amelybe a normál ember elméje belerokkan. Odalép, koppint és ismét visszatér, háta mögött áll meg, mintha szükség lenne ismétlésre vagy csak őrzi a nyugalmát, amely már rég nincs. Még mindig készenlétben áll, hátát a támlának dönti, így hallgatja a szavait.
- Igazán hálás leszek bizonyára azért is, amennyit mutathatsz – hiába akar ő mindig mindent, talán most, hogy gondolkodik, megérti, mindent mégsem lehet. Nem mindenki tanul a szavakból, tudna mutogatni, hogy hányszor jöttek már rá erre és talán már rájött, hogy nála a szavak nem teljesek. Talán mind a ketten rájöttek arra, hogy miféle módszer kell ahhoz, hogy a másikra nézve a feszengés, a gúny, a játék ne törjön felszínre. Talán nem a penge hideg csókja volt a vízválasztó pont, hanem a mostani. Érzi, hogy a férfi közel van, a támlán könyököl, lehajolt hozzá, miközben saját ujjai hajlanak ismét be, hogy akaratlan érjenek a sebhelyhez, a kép közben pedig egyre tisztább. Az ő világa. Bólint csupán a köszöntésre, majd arra, hogy figyeljen. Hisz figyel.
- Tehát két történet, rendben – nem mintha sietne, a papírok meg fogják várni, ahogy az is, hogy ezek után nem küldi aludni, hanem vissza, hogy folytassa csak. De hol vannak a rúnák ahhoz, ami lassan bontakozik ki előtte. Ahogy a képsorok pörögnek, úgy válik el a támlától, dől előre, mintha valami izgalmas folyna a képernyőn, ő pedig látni akar minden apró momentumon. Az első pillanatok nyugodtságát, a felismerést, majd azt, amit jól ismer. Félelem csillan a halálán lévő alak tekintetében, szinte érzi a szagot is, mert olyankor az izzadtság szaga is más, egyesek összepisálják magukat, hánynak, nyáladzanak. Ez az a világ, amelybe annak idején belemászott és amely nem engedi. Nem szól egy szót sem, míg megy a show, arca sem rezdül, csak agya jegyzetel. Végül pedig megérti. Megérti a penge szerepét, megérti azt, ami a pillantásában lakozott és nem ismerte fel. Éhség. Ma pedig majdnem megetette. Balga és botor. Megérti. Visszadől a széken, amint az utolsó képsorok táncolnak előtte, az italba kortyol. Ujjhegyét nyomja a sebhelyének tenyerén, majd úgy fordul a széken, hogy rápillanthasson, mindegy, milyen közel van.
- Amikor felfogják, hogy vége, a tekintetben van valami, amely szép lassan, mint egy fáklya, először fellobban, majd lassan kialszik. Ha pedig nincs mitől égnie, úgy még lassabb és lassabb, ahogy az utolsó szikra is kihuny. Az első ilyen lenyűgöző, utána csak szomjasabbá válik az, aki belekóstolt – csevegő hangneme halk és könnyed, semmi nincs benne. Nem fél, nem remeg, látott rosszabbat is, mégis, mintha közelebb lépett volna hozzá, elhagyta volna azt a három lépést, a lépcsőfokot ahonnét dirigált. Érdeklődő, kíváncsi. Talán kiengedte ő is azt, akit nem kellene. Megsétáltatja, hagyja beszélni. Egymás között
- Kérlek, mutasd tovább – fordul vissza, és igazándiból, talán a számára címkézett csak most érkezik. Egy pillanatra sem enged fel, enged el. A pattanásig feszült ideg, kérdés, ki lesz olyan bolond, hogy el is engedi végül.
|
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben
INAKTÍV
bastard
RPG hsz: 297
Összes hsz: 423
|
Nem lehet ennél őszintébb, ez tény. Mindig is úgymond ködösített, vagy sem, most ennyire lehetett mégis, de a teljes sem lenne talán elég. Mindig is egy lelketlen paraszt volt, ez nem újdonság, még a közös pontok ellenére nem olvadt meg a jég, vagy már beton, vagy az sem, fogalma sincs, milyen metaforával lehetne azt illetni, ami odabent van és még szofisztikált is marad mellette. Nehéz, ha kellene szintet adnia neki, ilyet azonban ő nem tesz, így hát, nem is kell kifejtenie, csak hagyni, hogy vagy kiakadjon a nő, vagy lehiggadjon. Mindkettőnek teret enged, ha itt lenne a csokor, lehet azt csapkodná épp a zakójához, miközben saját maga meg röhögne, mint a régi szép időkben és akkor ne mondja senki, hogy nincs időutazás. Persze, elég sarkalatos lenne, tekintve, hogy már egyikük sem abban a korban jár, ki hogyan, a maga módján komolyodott, vagy legalább érett meg, más nem a szám a plasztik kártyán, amely igazolja mivoltát. Igen, volt már egy randi, felötlött benne már akkor, amikor szóltak neki, hogy megnyerte a mostanit, csak épp az ennek a közelébe sincs, a saját mércéje szerint. Az illet a tinikhez, akkor másképp gondolkodott, agya sokalltabb lágyabb és szegényesebb megoldásokkal oldotta meg a dolgokat, közelében sem volt annak, ami épp a nőt figyeli, arcát, tartását, hogy mégis mi lesz a következő lépés. Mert ha menni akar, engedni fogja, felfedte magát, az apró, játékos álcát, amelyet talán senki nem vett olyan komolyan, lehetséges, hogy azok csak egy kellemes kajálásokban merültek ki és ennyi. Itt viszont van alap, lehet rombolni, építeni, a lényeg, hogy nem két ismeretlen áll szemben egymással és csak úgy, minden háttér nélkül akad ki az egészen. Tény, elhúzódott, de itt van és mindig az a lényeg, ami megtörténik, nem amit csak ígérnek, az idő nem mindig számít. Nem volt határidő, vagyis volt valami a kártyán, meddig lehet beváltani, de annyit nem akarta az időt húzni, hogy írásos emléknek számítson az, ami a kártyalapon szerepel. A hangos szavak azonban elmaradnak, őszinte hála is csillanhat tekintetében talán, mert végképp nem kíván a nyílt utcán vitázni és beleállni, hogy aztán ez a rohadt kis közeg azon csámcsogjon, hogy miket éltek meg. Meghallgatja, amit mond és ennyi. Semmi. Még szinte meg sem rezdülnek a nő arcizmai, ajkai sem, ami mondjuk egész ügyes, de talán aggasztó is. Oké, hát akkor puffogjon magában, nyíltan, még el is indulna a pizzázó felé, mint valami drámai alak, hogy jó, oké, felcsesztél, majdnem elvesztettem a fejem, de mégis megengedem, hogy elvigyél enni. Remek. Ha így folytatódik az este, talán megbánja, hogy nem az olasz étterembe foglalt asztalt, ahol az őshonosoknak egy heves vita otthoni környezet lenne. Hah. Ha valaha megint elvinné enni, tuti meglépi, ki tudja, még talán mókás is lenne.
- Nem, nem öltöztél egyik irányba sem, tökéletes lesz – bár nem lát mindent, egyelőre ennyiből is leszűri, a sminkből, a cipőből, a többiből, hogy nem csak felvett valamit, hanem ki is választotta. - Hamarosan kiderül, nem kell sokat várni rá – nem titokzatoskodik, viszont ha mond egy címet, nevet, akkor lehet, hogy bután néz, hogy „az mi?” és még jogos is lenne, hiszen nem köteles mindenkinek ismernie a főváros helyeit betéve. Ő maga sincs így, de mire való a net, ha nem erre? A ponthoz érve áll meg és az imádott mágia előnye, hogy már ott is vannak szinte és mégsem, elvégre, a biztonságos landolás mindig fontos. Irányba fordulnak és már lépked is tovább, a takarásból, ahova érkeztek, hamar kilépnek. Egy kicsit séta, de nem sok.
- Étterembe. Mármint, nem falatozóba, meg ilyen gyors valamibe. A Városligetben van – árul el nem sok titkot, mert ezt inkább látni kell. Maga az étterem a tó szigetén pihen, kilátás a vízre, kacsákra, fényekre, mindenre, amire csak lehet. Nem egy nagymama falatozója adagot tolnak az ember elé, de ahogy nézte, mégsem az összevacakolt tányért fogják csak nézni, értetlenkedve. Ez neki is új terep, ha csalódnak, együtt fognak és keresnek mást. Egy ideig némán lépkednek egymás mellett, nem húzza egyelőre elő az udvarias dolgokat, azzal ráér ott, a hangulatban, még mindig hagyja emészteni, úgy nézi, egészen jól összekapta magát, már-már el sem hiszi, hogy tényleg az a Kimoriah lépked mellette, aki mamuszt akart rá adni. Érdekes.
- Nézd, ott van – mutat előre, ahogy végül megközelítve rálátni az épületre, amely valójában a szigeten pihen, körülötte a tó és így, ahogy a nap indul lefele, úgy gyúlnak lassan a fényei. Kíváncsian pillant a nő arcára, hogy ugyan még teljesen ott nincsenek, de már teljes méretében és mivoltában láthatja, hogy mivel dobta fel a dolgot, ha már tényleg késett.
- Nos, megfelel az öltözékedhez?
|
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben
INAKTÍV
bastard
RPG hsz: 297
Összes hsz: 423
|
- Hülye görcs – röhögi szembe az alacsony alakot, aki éppen azon van, hogy kiköhögje a lelkét. A könyök, amely a gyomrába csapódott, talán nem épp kellemes közlésmódja annak, hogy vegyen vissza az arcából. Noha nem olyan rég sétáltak ki a levegőre, hiszen előtte amazok elvoltak a maguk kis bajaival, ő pedig szokás szerint keveredett erre, most olyannyira vágynak vissza a zárt térbe. Neki szüksége van az egyik arcra, hogy egy-két apróbb információt egyeztessenek, illetve, ő előtte kint volt a helyen, a telken, amelyre építeni kívánja ha nem is a várát, hanem csak a kis illúzióját, amelyről ezeknek nemigen van fogalma. Az az egy arc is csak annyit, hogy érdeklődik, mik az újdonságok, ki merre ül a szemétdombján és lemaradva tárgyalták éppen, mikor a köpcös tolakodott oda, hogy elálló füleit hegyezze, ezek miről diskurálnak. Az ilyet még viccből sem tolerálja, mégis, mondhatni kegyes volt, hogy csak ennyivel, de honorálta a kíváncsiságát. Szívesen ütötte volna tovább is, de nyílt terepen az ilyesmi nem okos dolog, meg elvileg nem is illendő azonnal a féktelen agresszióval válaszolni arra, ami történik, elvégre, annyira titkos dolgok amúgy sem hangzottak el, azokról ők mit sem tudnak. De a tenyere akkor is viszket.
Le kellene legalább a másik kettőt rázni, azonban nem úgy néz ki, hogy sikeresen könnyen kivitelezhető a kellemetlen emberi attitűdök nélkül, mint a sértődés és a még hangosabb tagadás. Hosszú sóhaj, ilyenkor mindig megbánja, hogy megpróbálja legalább a látszatát adni annak, hogy ő csak csinál ezt és azt, semmi komoly és nincs semmi gond az emeleten, nincsenek fura gondolatai, amikor a vicsornak is elmenő vigyor megint feltűnik az arcán, amint a tag kiegyenesedik, majd ugatásszerű röhögést hallat. Remek. Úgy néz ki, lett még egy barátja? Menten boldog is lesz tőle, fordul inkább az értelmes felé, aki jó lenne kéz alá dolgozni, azonban van lelke és nem hiszi, hogy egy napnál tovább bírná abban a világban, ahol nem csak az orrból szivárog némi vér, hanem szöveteket szaggat át és a puskapor illata megszokottabb a levendulánál.
- Igyunk inkább valami. Ránk esteledett – mintha valami végszó a napzárásra és kötelező eleme lenne egy-egy pohár valami. Nem tervezi magát az asztal alá inni, ennyi a biztos, minden más bizonytalan és nyitva hagyja az ajtót a lehetőségekhez. Nem teketóriáznak sokat, azonban a filléres ivó és a segédmunkások kedvenc helyeit kihagyva lépkednek egy kellemesebbnek tűnő bejárat felé, amelyről, elmondásuk szerint, csak jót hallani. Elsőnek jó lesz, mondja a legcsendesebb, aki szerinte biztosan egy kis köpcös, figyel mindent, majd adja is el jó pénzért, amit hall. Na persze, elsőnek. Már ha nem a hányásuk lesz az, mert ahogy tudnak inni...
Beérve indul a pulthoz, rövid körbetekintés, mire is számolhat itt, egy-egy alakot figyel meg jobban, ahogy végül megállva várja ki a sorát, aki egyelőre valami szőkével beszélget. Nem haragszik rá, a helyében egy ilyen szőkével neki is több kedve lenne beszélni, apró vigyorral pillant el tőlük az ajkán, mire a poharat végül sorakoznak előtte. Az első kör, a köpcös pedig siet oda, hogy segítsen.
- Megvan a hely, baszki! Gyere már, tele van fullos macákkal – gesztikulál is hozzá, olyan heves, majdnem felrobban. Aha, macák és ivás, mindjárt rávágja, hogy tudja miről beszél, de csak a szemét forgatja, ha bejön a tippje, nagyot fog röhögni. De végül szisszent. Ahogy felkapja a két poharat az a szerencsétlen és fordul, úgy fröccsen egy adag a pultra, ahol a táska is pihen.
- Te inkább arra figyelj, hogy ha leöntöd azt a táskát, keresheted is a kedvenc mahagóni árnyalatod. Na húzz már – majdnem felé is rúg, végül csak szusszan. Oké, eddig bírta. Neki ez nem. A táskára pillant, körbeöleli a folt, de nem eszi. Remek.
- Ezt inkább tedd a pultra, kedves, mielőtt a kis kopasz bele is borogatja az italát – pillant a nő felé, mintha amúgy nem lenne jobb dolga annál, hogy egy tök idegenre figyel, aki majdhogynem ki is osztja. - A következő kört én állom cserébe – mintha kárt kellene megtéríteni, ő meg még fel is ajánlja. Hát na, mondta ő, lenne a pultos helyébe, akinek végül odaszól, hogy azért mégiscsak törölje fel. Egész moderált ma.
|
|
|
|
|
Harmat Betti
INAKTÍV
Harmatcsepp
RPG hsz: 267
Összes hsz: 534
|
Bogi
ÖltözetA faluban a kedvenc helyeim közé tartozik az aprócska könyvesbolt. Hihetetlenül mesebeli helynek tartom. Ahová csak nézek, könyvek kerülnek a szemem elé. Teljesen különböző könyvek. Ha a romantikusat olvasnék, ugyanolyan hatalmas választékot találok, mint ha krimit keresek. Mióta felfedeztem a kis boltocskát nem egyszer jöttem el ide, de ahányszor belépek el tud kápráztatni a roskadozó polcok rengetege. Órákat tudok eltölteni a sorok közt járkálva, olyan köteteket kutatva, amiket akár ott helyben ki tudok olvasni. Ha pedig nincs időm befejezni a regényt, elviszem magammal a kastélyba némi pénzért. Akkor viszont rendesen megpakolva megyek vissza, hogy a következő egy-két hétre legyen olvasnivalóm.
Most is tátott szájjal mászkálok az apró boltban, és valami romantikus regény után kutatok. A tankönyvekkel végeztem mára. Eleget magoltam a mágiatörténetet és a bájital recepteket, gyakoroltam a bűbájtant és az átváltoztatást. Most a pihenés ideje következik. Inkább magam szórakoztatására olvasok tovább. Találok is egy szimpatikus könyvet. Hosszas válogatás után választom ki a megfelelő kötetet, hisz szívem szerint mindet elolvasnám.
Mivel nem látok a közelben senkit egyszerűen letelepedek a földre, és fellapozom a könyvet. Azonnal magába szippant a történet. Mintha átélném a főszereplő érzéseit. Teljesen belefeledkezem a könyvbe. Nem is tudom, mióta ülök ott a földön, és hogy hányan léptek át rajtam időközben. A fejemben megelevenednek a szereplők képei, a jelenetek. Magam előtt látom az épületeket, a helyszíneket. Körülöttem egészen csend van, hiszen aki itt van, mind a könyvekért jön általában.
Már azt sem tudom odakint sünt-e a nap, vagy beborult az ég. Lehet, hogy inkább kint kéne ülnöm, egy kávézóban és beszélgetni valakivel? A rokonaim sokszor mondják, hogy többet kéne szabadban lennem. De hát nem hallgatok rájuk. Sokkal kellemesebb idebent, a virágok helyett a régi könyvek illatát szagolva.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill
INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi
RPG hsz: 133
Összes hsz: 203
|
Dana
bájitaltan beadandó | szombat délután 3 óra | ¤Nem vagyok kreatív, nem vagyok kivitelező, sem gyakorlatias. A beszerzésről sem tudok semmit. De valamennyire konyítok a bájitaltanhoz. Valamiért tetszik ez az egész kotyvasztás. Bizonyára azért, mert régebben olvastam egy könyvet, amiben a főszereplő boszorkány bájitalokra specializálódott, és hihetetlen izgalmas történetei voltak. Ebben reménykedek én is; hogy egyszer talán érdekes leszek. Ha nem is mindenkinek, de legalább egy embernek. Akivel elmehetek randira, aki mellett szépnek érezhetem magam, aki megtanítja, hogy milyen is az, amikor bármikor számíthattok egymásra. Mélyet sóhajtok. Arcomon mégis széles mosoly terül szét Bence gondolatára, majd gyorsan felrázom magam, és Dana felé fordulok.
– Csúcs – mosolyom már a helyzetnek és a lánynak szól. – Tényleg – állok fel a fotelből, és kapom vállamra táskámat. – Ez baromi izgalmas lesz – hajolok kicsit közelebb a lányhoz, miközben izgatott ajkamba harapok. Hangom csilingel a boldogságtól, hiszen végre talán valami hasznos dolgot fogok csinálni. S talán új barátra is lelhetek Danában. Amikor meghallom, hogy partnerem jó a beszerzésben, elégedetten bólogatni kezdek.
– Jaj, de jó – játékosan megtörlöm a homlokomat jelezve megkönnyebbülésem. Nem vagyok jó az ilyen dolgokban. Anyám még egyszerű bevásárláshoz sem küldött szívesen soha. Tej helyett kis dobozos kefirt vettem, zeller helyett karalábét… és még sorolhatnám. Ezért igazán hálás vagyok Danának, hogy ő talpraesettebben viselkedik a helyzetben. Az asztalra pillantva kapom fel az ott maradt könyveimet, majd egy széles mosollyal biccentek a lány szavaira. – Alig várom! Írj, amikor tudsz – vigyorgok, majd miközben elsétálok mellette, barátságosan megsimítom a karját. – Szia Dana! – búcsúzom, és ugráló léptekkel távozom a tanulószobából. Izgalmas feladat lesz.
|
|
|
|
|
|
|
Julianne M. Ainsley
INAKTÍV
RPG hsz: 115
Összes hsz: 127
|
Sankó
esti futás | love my styleA dicséretre megvonja a vállát, mert nem tudja, mi mást tehetne. A Morphe-val való üzleti kapcsolatuk a legjövedelmezőbb, ahogyan a magyarországi Modern Boszorkány is igen kiemelt ügyfélnek számít náluk. Ha kérdezik, általában őket sorolják fel, de alkalomadtán olyan írókkal is összeköttetésbe keverednek, mint Thomas Everett, illetve felkérték őket, hogy Bogolyfalva költségvetésében működjenek közre és a Minisztérium hatáskörén kívül ellenőrizzenek mindent. Újabban a Paint Brush Tattoo is érdeklődik szolgáltatásaik iránt, őket pedig már régóta be akarják fűzni, szóval nem, nem panaszkodhatnak. - Az idei évet nagyobb dobásnak tervezzük - sokat sejtetően mosolyodik el, de nem néz Sándorra, csak a távolba réved. Természetesen nem fogja elárulni nagyra törő terveiket, hadd okozzanak meglepetést.
- Óóó, érdekfeszítő Szigethy Úr, és melyiket szereti jobban? - felvonva fél szemöldökét azonnal belemegy a játékba, s hasonlóképp hivatalos hangnemet üt meg, mint a férfi. Hiába, ha incselkedésről van szó, Jules-nak nem kell a szomszédba mennie huncutságért. - Jelenleg a rúnatan foglalt, de a számmisztika évek óta szabadon rabolható - megelőzvén a hatalmas utánaérdeklődést, vagy épp ellenkezőleg, annak elsumákolását, már válaszol is a felmerülő kérdésre. Ejnye Sanyi, csak nem hitted, hogy ilyen könnyen szabadulsz majd?
Eközben megérkezik az a kérdés is, amire a nő "nem számít". Hazudna, ha azt mondaná, hogy teljesen váratlanul éri, azonban az is tény, hogy nem gondolta volna, a férfi tényleg elhívja valahová. Akárhová. Éppen ezért látható is rajta némi tétovázás, mely inkább meglepettségének, mintsem ellenkezésének tudható be. - Őrültséget bizony. Majd, ahogy a helyzet adja - lazán vonja meg vállát, hisz mindig is a spontaneitás híve volt. Nem fogja előre megtervezni a szabályszegést, az nem túl... Hát szóval az nem ugyanaz. Jelenleg úgysincs még ötlete, s ha lenne is, nem rémítené halálra vele Sándort, aki talán meg se várná a randevút, hanem már most nyolc irányba szaladna.
- Rendben - hamiskás mosollyal arcán tápászkodik fel és kicsit megropogtatja csontjait. - Aki utoljára ér a kastélyba, lenyom húsz fekvőt. Hajrá - meg sem várva a reakciót nekiiramodik, s csak egy pillanatra néz még hátra, hogy meggyőződjön róla, a férfi sem maradt le teljesen. Hisz nem kérdés, kié lesz ez a megtisztelő feladat.
|
|
|
|
|
Szigethy Sándor
INAKTÍV
az ex-Mágikus Oktatásért Felelős Képviselő
RPG hsz: 160
Összes hsz: 235
|
Jules
naplevezető futás | öltözet | GIFFigyelem őt. Nem titokban, hanem leplezetlen fürkészem a finom arcot, amit meg-megvilág a lemenő Nap fénye. Mondatát követő sejtelmes mosolyára újfent akaratlanul az ajkaira tekintek. Azonban ez csak a szépen szelíd ívnek szól, ami az én arckifejezésemet is barátságosabbá varázsolja. Pupillám összeszűkül, ahogyan szemeim is hasonlóan záródnak, amíg néhány másodpercig Juleson tartom zöldjeimet. Fene sem gondolta volna, hogy egy kedves barátra lelek a kastély falai között. Fapofámat is mosolyogva gúnyolja olykor, aztán végül az én ajkaim is felfelé ívelnek néhány perc beszélgetés után. Érdekes. De egyáltalán nem bánom. Idejét sem tudom, hogy mikor nevezhettem valakit a barátomnak.
A tanári végzettségemmel kapcsolatos gyermeteg, mégis bájos piszkálásra fészkelődni kezdek a padon. Jobb könyökömet leveszem a támláról, s annak ujjait a még mindig a támlán támasztott bal kezem ujjaiba fonom. Fejemet hátra hajtom, s egy rejteni kívánt mosoly miatt próbálom rendezni ábrázatomat, miközben megnyalom ajkaimat. Az esti szellő megcirógatja csupasz, kissé nedves nyakamat, amire látványosan kiráz a hideg, majd előre hajtom végre fejemet, és Julesra tekintek. Azonban mintha meg sem akarná várni a választ egészíti ki azzal az információval, hogy a rúnatan már foglalt.
– Igazából – kezdem egy apró vállrándítással. – Mindkét tárgy ugyanannyira kedves – felelem visszafogottan, amolyan tőlem már megszokott módon. Mindig is menekültem a tanári pálya elől; szüleimnek köszönhetően. Ám most, miközben a lehetséges tanerői pozíciómról beszélgetünk, már nem tűnik annyira rémesnek. Teljesen mindegy, hogy azt hallom-e apámtól, hogy „miért nem vagy büszke a családi hagyatékra?” vagy azt, hogy „tudtam, hogy nem fog menni neked ez az aurorosdi, fiam”. Teljesen lényegtelen, ezért… mi veszteni valóm van? Ugyan. Semmi.
– Kíváncsian várom – mondom fejemet oldalra döntve, szokatlanul mélyen fúrva szemeimet Jules kékjeibe. Nem bátorság kellett ehhez, hanem egy megfelelő pillanat, a megfelelő érzéssel. Az a fajta férfi vagyok, aki meggondoltam tesz mindent, nincsen köze ahhoz a bizonyos spontaneitáshoz, mint ami Julesban is megvan. Gyakorlatias, merev és fapofa tudok lenni. Hihetetlenül kínos udvariassággal és kimértséggel. Azonban a vacsorán megpróbálok emberin viselkedni. Ígérem.
A következő percekben viszont felpattan a semmiből, én pedig hatalmasat pislogva nézek utána, hiszen úgy neki iramodott, mintha puskából lőtték volna ki. Ajkamba harapott mosollyal csóválok fejet, majd felpattanok, felkapom sötét sapkámat a padról, s azt szorongatva ujjaim közt kezdek futni Jules után. A félhomály már leszállt a kastélyt körülvevő vidékre, ahogyan a falura is ráhúzta éjszakai leplét. Élednek az éjjeli állatok, mindenféle zajt hallani innen-onnan. Mi pedig lassan elérjük a kastélyt.
|
|
|
|
|
Vizsnyiczky Heléna Sára
INAKTÍV
a lány, aki lángralobbant
RPG hsz: 375
Összes hsz: 758
|
outfit|bőrig ázvaÖsszekoccant a foga a benti hőmérséklettől. Irtózatosan hideg volt és ezen nem segített, hogy meg is ázott. Azonnal fel kellett volna valahogy melegednie, de nem látott sem radiátort, sem kandallót, sem semmit, amit melegítésre használhattak volna. Egészen picire húzta össze magát, miközben a mintás selyem ing úgy tapadt rá, mintha eleve ilyen szűkre tervezték volna. Pálca természetesen nem volt nála, így nem tudott fűtőbűbájt alkalmazni magán és barátnőjén.
- Mindketten úgy nézünk ki, mint egy-egy felmosórongy - állapította meg halvány mosollyal. Bent nem lehetett több tizenöt foknál, de se takaró, se száraz ruha nem állt a rendelkezésükre. - Van nálad pálca? - érdeklődött vacogva, mert akkor hirtelen minden problémájuk megoldódott volna. Persze, az fel sem merült benne, hogy ő bizony magától is képes lenne tüzet gyújtani, de ha ilyen gondolatai támadtak volna se alkalmazhatta volna képességét, mert nem talált volna semmit, amiről nem gyulladt volna fel az egész ház. A padló és a bútorzat fából készült, az a néhány textil és régi újság ami bent volt meg nem tartott volna elég sokáig a kezében, hogy megszáradjanak. Mert persze akkora tüzet nem tudott a tenyerén létrehozni, ami megszárította volna mindkettejüket és még az egész szobácskát is befűtötte volna.
- Ha nem áll el az eső hamarosan itt fogunk megfagyni... - morogta bosszúsan, mintha ezzel megállíthatná a felhőszakadást. Ezzel szemben az eső csak zuhogott és zuhogott, mintha dézsából öntenék és a nagy sötét felhőkből nem úgy tűnt, hogy hamar továbbáll a vihar. Pedig őt tényleg fenyegette a kihűlés, de legalább egy jó kis tüdőgyulladást mindenképp megkapott, ebben már ott biztos volt. Hirtelen elkapta a sírhatnék reménytelen helyzetükre való tekintettel, de nem hagyott utat a sós cseppeknek. Így is túl sokat sírt már az elmúlt napokban egy bizonyos navinés göndör miatt, nem akart megint könnyeket pazarolni a semmire. Különben is, csak még vizesebb lett volna, mint eddig volt, szóval nagyon igyekezett visszafogni magát.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
Elijahévnyitó alatt - Biztos lesz belőled más is, nem csak elrettentő példa – mosolygok rá biztatóan. Nem kérdezem meg, hogy mi szeretne lenni ha nagy lesz, bőven van még ideje eldönteni. És pont ez az a téma, amivel most aztán végképp nem szeretnék foglalkozni. Egyébként alap esetben nincs semmi bajom a kurjongatással, fütyüléssel. De most egyszerűen túl sok. A figyelem is túl sok, ami rám vetül. Nem fogdosom meg a plecsnimet, majd talán később, amikor nem vesz körül ennyi ember. Igen, akkor valószínűleg megvizitálom.
- Ez egy érdekes újítás, Kriszpin bácsinál még nem volt ilyen. Bár lehet, hogy az ő elődje is ilyeneket osztott, nem tudom – mondom a fiúnak, hiszen én emlékszem arra, hogy nem volt ilyen tavaly. Arra ugyan már nem emlékszem, hogy én kaptam volna-e valamit, vagy megemlítették-e a nevemet egyáltalán, de nem is fontos.
- Nem. De azért véletlennek nem mondanám. Tanultam, sokat. De nem azért, hogy első legyek, hanem magam miatt – magyarázom neki el a dolgot. Nem érezném sértőnek a stéber kifejezést, igaznak sem, de sértőnek sem. – Igen-igen, volt iszonyat nehéz vizsga, remélem idén könnyebbek lesznek – azt már nem teszem hozzá, hogy erősen kétlem, de hát a remény hal meg utoljára. Aztán meg már nem is nagyon érdekel a téma, csak az, hogy mielőbb kijuthassak innen.
- Zajos, nagyon zajos volt benn, és amúgy is fájt a fejem – magyarázom, miután kiérve máris jobb egy kicsit. Csendesen lépdelek a fiú mellett, úgy tűnik ő is egy olyan helyet preferál, mint én. Csendesebb, de szellősebb. Nem is nagyon lepődök meg, hogy a csarnokban állunk hát meg. Vetek egy hálás pillantást a talár-ülőhelyre, noha minden további nélkül letelepedtem volna én a lépcsőre is. Nem vagyok egy finnyás királykisasszony. De egy ilyen udvarias gesztust nem lehet visszautasítani, így lecsüccsenek a talárra.
- Már sokkal jobb, de tényleg. Gondolom kicsit sok volt ez most. A kitüntetés, a tömeg, a tudat, hogy ez az utolsó évem az alapképzésben, hogy el kellene döntenem idén, mihez is akarok kezdeni. Na mindegy – fejtem ki egy kicsit jobban a rosszullétem okát, majd elmosolyodom a felvetésen, illetve az azonnali visszakozáson. – Hát, nekem mindenképpen ki kell majd mennem. A faluban lakom, szóval mondhatni azzal szegek szabályt, ha benn maradok takarodó után. És ma nem is kell őrjáratoznom – egyébként nem rossz ötlet ám kimenni, de itt is teljesen jó nekem. És legalább a fiút sem rángatom bele egy szabályszegésbe. Mondhatnám, hogy védve van, hisz egy prefektussal csámborog, de nem. A körletébe visszasétálva simán elkaphatja valaki.
- Jól telt a szüneted? Idén is kviddicsezel? Képzeld, tavaly láttam egy meccseteket! – kezdek el érdeklődni, hozzátéve egy igencsak szokatlan dolgot. Nem szoktam nyomon követni azt a sportot, még a saját csapatunkról sem tudom sose, hogy nyernek-e vagy veszítenek. Vagy egyáltalán kik a tagjaik. Szóval nagy dolog, hogy egy meccset láttam ám.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
Elijah nagy hintázásban Egész kellemes most ez a meleg, talán mert tegnap esett az eső, és nem annyira nyomott, párás a levegő. Na meg még nem annyira tűz forrón a nap. Mindenesetre éppen olyan idő van, amikor már eszembe se jut hosszú nadrágokat hordani. Rövidnadrág vagy szoknya, és póló vagy top. Ez illik az ilyen időhöz. Most éppen nadrág plusz top kombó van rajtam, hiszen az jobban megfelel a célnak.
Ismét a játszótérre igyekszem, néha-néha kedvem van egy kicsit hintázni, vagy csak felmászni a mászóka tetejére, onnan lógni lefelé, vagy kényelmesen elhelyezkedve nézni a falut és az embereket. Most a hinta vonz inkább. Csupán reménykedem abban, hogy terveimet nem hiúsítja meg senki és semmi. Vagyis, hogy nem lesz ott túl nagy tömeg. Csak nem. Ha igen, akkor se nagy gond, akkor meg előveszem a tatyómból a könyvet és kiheverek valami füves helyre olvasgatni.
Odaérve nem is fedezem fel, hogy nem vagyok egyedül. Hiszen sehol egy szülő, gyerekek sem visítanak, a hinták szabadok, a csúszdák szabadok, felfelé meg nem nézelődöm. Arcomon diadalmas mosoly terül el és egyenesen az egyik nagyobb gyereknek való hintához sietek. Táskám a földön landol, ahogy lecsúsztatom a vállamról, és már huppanok is bele a kissé alacsony ülőkére. Lábammal ellököm magam, majd gondosan magam alá húzom, hogy ne akadályozzon nagyon. Kicsit körülményes ugyan így hintázni, de nem érdekel. Felállni nem fogok, átpördülni nem lehet, varázslatot használni meg nem szeretnék. Na meg szeretném letesztelni azt a híresztelést, miszerint egy bizonyos mértékig az ülőke helyzete alkalmazkodik az őt használó testméretéhez. Persze nem felnőttekre méreteződik akkor sem, de nem egy tökmagra. Boldogan dúdolászva hajtom magam fel-le, nem is sejtve, hogy tettemnek bizony nézője akad az egyik mászóka tetején.
|
|
|
|
|
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV
Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
|
Weiss Arion Ruben - bármi, csak ne unatkozzak - outfitHátamat a pultnak döntöm, jobb kezembe tartom a koktélt, amibe még mindig nem tudom mi van, elmondani pedig nem hajlandóak, így jobb híján csak kortyolgatom. Lábaimat keresztbe vetem, ahogy kékjeim járatom végig az egyre csak növő emberseregen. Akkor ennyit arról, hogy egy idegen férfival beszélgetem végig az éjszakát, pedig szemrebbenés nélkül sajátítottam volt ki magamnak Arnoldot, de ha dolgozni kell, akkor nincs más választása. Meg ugye, nekem is azt kellett volna, mármint eredetileg ezért jöttem, de Merlin mentsen meg, hogy most már neki álljak. Nem ment el az eszem még ennyire, és bármennyire el kell magam foglalnom valamivel, hogy tényleg ne zavarjam Korit, akkor sem fogok a dolgozatokhoz nyúlni. Megvallva az őszintét, nagyon is jól esik most csak beszélgetni, iszogatni és nem foglalkozni egyik kötelezettségemmel sem, pedig tudom, hogy ennek az elkövetkezendő napokban fogom meginni a levét, de akkor sem érdekel különösebben.
Kékjeim rebbennek az asztalokról az ajtó felé, amikor egy férfi társaság lép be rajta. Szemöldököm emelkedik meg, ahogy belépnek, gyors végig pillantás mindegyiken, majd már siklik tovább pillantásom, végül, ahogy Arnold visszatér hozzám én is a pult felé fordulok megint. Tovább hallgatom és nevetek a történeten, amit folytat, mert a nő bizony a végén végül leesett a pultról, csak annyi volt a szerencséje, hogy a pasik, akik rá csorgatták a nyálukat elkapták. Vidám estéje lehetett a nőnek. Ajkaim nyílnak szólásra, amikor mellém kerül a férfi, jön a haverja is, és fejemet kapom feléjük, amikor felszisszen, nekem pedig rögtön tűz lobban kékjeimbe. Megszólalni sincs időm, mert lerendezik egymás között, majd kékjeimmel pillantok a mellettem állóra, aki meglepően készségesnek mutatkozik aziránt, hogy kiengeszteljen, amikor semmi nem történt lényegében, és még ráadásul a haverja helyett is. Nem diszkréten pillantok végig rajta, majd a haverja után, és elég pár tizedmásodperc, hogy megállapítsam mennyire nem közéjük való. Valahogy más. Kifinomultabb talán, de lehet nem ez a megfelelő szó.
– Erre aligha lehetne nemet mondani – fordulok felé a bárszékkel, szemem sarkából látom, ahogy Arnold felém kacsint. Halkan kuncogok fel, majd kékjeimet ismét az előttem állóra emelem. – Csak arra kérlek, hogy a becézést mellőzük, mert a szívemhez kell kapnom tőle. Ophelia – kiiszom az utolsó kortyot, a pultra teszem az üres poharat, majd jobbomat nyújtom az idegen felé. A kézrázás után teszek eleget a kérésnek és helyezem másik helyre a táskámat, amit végül immár kedvenc pultosommá avanzsált Arnold fog meg és tesz be a pult mögé. Hálásan mosolygok rá, mert így legalább nincs vele több gondom, és a dolgozatokat sem látom.
– Nincs hozzá közöm, de muszáj megkérdeznem, hogy mégis hogy szedted össze a többieket? Valahogy, ha nem láttalak volna velük, nem tudnálak elképzelni mellettük – fejemet biccentem félre, egy tincset tűrök hátra. Kékjeimet nem veszem el a férfi arcáról, azokban is őszinte kíváncsiság csillan, mert tényleg érdekel, hogy mégis milyen oknál fogva keveredik össze egy ilyen kaliberű férfi a másik véglettel. Mert nekem a többi az másik véglet, valahogy a viselkedésüktől áll a szőr a hátamon, és a kérdés indiszkrétsége sem esik le. Lehet többet ittam a kelleténél.
|
|
|
|
|
Bajnóczi Kimoriah
INAKTÍV
Zsákos nőszemély
RPG hsz: 219
Összes hsz: 633
|
Weiss Arion
;aValentinommal ;erőteljesmeglepi ;me, myself & IBármennyire is azt tartanám a legjobb és legkönnyebb megoldásnak, ha jól megcsapkodnám, majd ott hagynám, hogy menjen el magával enni, nem vagyok rá képes. Azt érdemelné, de három szempontom is van, ami miatt nem tudom megtenni. Először is az egyik legfontosabb, hogy bár valóban hónapokat vártam rá itt van, másodszor, hogyha már ennyire összeszedtem magam és igenis kitettem magamért, ráadásul nem is késtem, nem hagyhatom kárba veszni. A harmadik, és a legfontosabb mind közül; éhes vagyok. Merlinre, tényleg az vagyok és nem foszthatom meg magam egy jó evéstől. Soha nem is tettem, és nem most akarok neki állni, bár kár lenne tagadnom, hogy valóban kitettem magamért ruhaválasztás szempontjából is, plusz szerintem tök jól nézek ki ma, úgyhogy hadd mutogassam végig Pest utcáin, ahogy azt kell. Ne felejtsek el majd küldeni képet Beliánnak, hogy megerősíthessen abban mennyire jól nézek ki, és ne nézz így rám, mert te is ezt tennéd, és tudom, hogy jól esne a lelkednek a pozitív visszajelzés. Nem feltétlen Beliántól, de a lényeg szerintem így is meg van és tökre érthető is.
Valóban nem túloz, tényleg hamarosan kiderül, hogy az öltözékem megfelel-e majd a helynek, de én akkor is képes vagyok ezen izgulni, amíg oda nem fogunk érni. Nőből vagyok, és ezek nagyon fontos szempontok, mert a levél, amit írt, annyira nem tért ki arra, hogy mégis hogyan öltözzek, mert például a pizzériába, ha Belián dolgozik, akkor simán átbattyogok a mamuszomban és teljesen csövesbánatban, mert ő Belián. Valószínűleg fog látni rosszabbul is, ha egyszer eljutunk odáig, hogy sikerüljön elrángatnom vásárolni magammal, mert valamelyik nap megint a lakótársa pólójában billegett be az üvegházba. Komolyan kikészít ezzel, bár azért vicces. Barnáimat emelem fel Arionra, amikor elhagyja ajkait a falatozó szó és halkan kuncogok fel. Rendben, tehát étterembe megyünk, amihez éppenséggel a ruha lehet, hogy kicsit kihívó vagy éppen tényleg alul öltözött, de ezen már aligha változtathatnék, maximum úgy, ha gyorsan beugrok valahova venni valami göncöt. Amiből mindenki tudja, hogy nem lenne a végére vacsora, szóval csak elmondok magamban egy imát, hogy jó legyek így. Először Arion arcára pillantok ismét, majd az irányba, amerre mutat. Ajkaim elnyílnak egymástól, ahogy meglátom az éttermet, lépteim automatikusan lassulnak le kicsit, de végül összeszedem magam és ismét mellette lépkedek, mintha mi sem történt volna. Tekintetem csillan fel, ahogy egyre közelebb érünk és nem győzöm mindenfelé kapkodni barnáimat, hogy mindent magamba szívjak. Baszki, utoljára anyámmal voltam hasonló étteremben, Kolumbiában.
Zavartan húzom lejjebb magamon a blézert szabad kezemmel, valahogy furcsa érzés kerít hatalmába az egész randival – ami nem is randi igazából – kapcsolatban. Nem kellene itt lennem, mert olyan életidegen a helyzet azokhoz képest, amiket átéltünk már együtt, hogy valahogy nem tudom kezelni. Innen már aligha lehetne betolni egy hátraarcot, szóval Arion karjába kapaszkodom kissé erősebben és felszegett állal követem az étterembe, ahol rögtön eligazítanak minket és a teraszra vezetnek, hogy elfoglalhassuk az asztalunkat. Zavartan toporgok pár perc erejéig az asztal mellett, végül nem bírom tovább és csillogó pillantásomat emelem – mély sóhaj – a Valentinomra.
– Erre megérte várni Arion – mosolyodom el óvatosan felé. – Nagyon szépen köszönöm, igazán kitettél magadért és ne haragudj, amiért az elején kicsit… kiakadtam – azért annyira nem kell komolyan venni azt a kiakadást, mert ha nem emberek között lettünk volna, valószínűleg tényleg megcsapkodom, így még visszafogott is voltam. Blézeremet gombolom ki, táskámat a székre teszem, majd könnyed mozdulattal veszem le magamról. Hajamat dobom át vállamon, nagyon figyelve arra, hogy a tulipán véletlenül se essen ki belőle, majd óvatos mosollyal ajkaimon teszem a széktámlájára. Esélytelen, hogy fellógassam, mert meggyűrődik, szóval be kell érnem ennyivel. Előre esett tincset tűrök fülem mögé, végül teljes valómba felegyenesedem és Arionra pillantok.
– Kicsit jobban belegondoltam, és egyébként tökre megérdemeltél volna egy nagyobb kiakadást is – szemtelen mosolyt villantok felé, majd helyet foglalok. Akkor kezdhetjük a randit a Valentinommal. Készen állok. Gondolom.
|
|
|
|
|
|
|
