Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Csak hátradől ültében, maga előtt összevont kezekkel figyelni a jelenetet, amit a lány kreál nagy üggyel-bajjal. Hűvös tekintettel követi nyomon az eseményeket, mert azért összességében, ha őszinte akar lenni, nem nyűgözi le különösebben ez a színpadiasság. Dante az a fajta ember, aki a tényleges effektivitást és gyakorlatiasságot értékeli nagyra, ennek az egész közjátéknak pedig egyébként, ha belegondolunk, valójában semmi értelme. Se eleje, se vége. Nincs konkrét kifutása, nem akar benne elérni senki semmit, nincsenek kitűzőtt kommunikációs célok: semmi. Eleinte még volt, lehetett volna - megigya ő a bájitalt vagy megigya Charlotte, de ez az egész bizonyítás és bemártogatás..
... valójában bármilyen komolyabb számonkérésre kerülne sor, úgy is legilimenciával emlékeket néznének, vagy egy merengőben felmérné a tanári kar egyik tagja a jelenetet. A varázsvilágban nem egyszerű mesterség hazudni, ha komolyan utána akarnak menni a szavad hitelességének.
A nevenincs tanár - aki furcsa, hogy ennyire nevenincs, azt hitte, hogy legalább a tanári kart teljes mértékben ismeri (amúgy névre és arcra: igen) - láthatóan nem hiszi el az arcába mondott igazságot. Biztos valami gyakorlótanár, aki 1-2 hetet van itt, mert az iskola tanári gárdája valójában meglehetően egzakt, nem mászkálnak csak úgy mindenfelé mellékes 'mobok', főleg nem olyanok, akik komolyan felelősségre is vonhatnák.
- Mindössze szerencséd volt, hogy egy ostoba szubhumánt fogtál ki a magyarázatoddal. Nem mintha múlna rajta bármi is.
Bármelyik tényleges oktató valószínűleg kérdés nélkül fogta volna a grabancánál a lányt és küldené fél éves büntetőmunkára, minekután az az elhajított pohár könnyedén landolhatott volna valaki fejét, minekután ilyen mértékű agresszióig hergelt egy diákot a bájitalával. Szólhatna egy tényleges oktatónak, de sosem volt szokása az ilyesmi, meg aztán ilyen mélyen tényleg nem kíván elmerülni a jelenetben.
- Mindegy. Máskor próbáld a kísérleti italaidat valaki mással megitatni és lehetőleg hagyj ki belőle.
Hogy mással mi történik vagy milyen következményei lennének az már annyira nem foglalkoztatja, míg nincs hozzá közvetlen köze, mint most. Az pedig, hogy tárgyául akarták volna használni ennek a próbálkozásnak egyenesen nonszensz.
- Viszont én ezzel végeztem is. - Nem nagyon nyúlt hozzá az ételéhez azóta, ez így is marad, merthogy az utolsó mondatával felkel az asztaltól. Megvolt a kéretlen műsor erre az estére, és bár irritáltnak már nem nevezhető, de nem kíván ilyesfajta komédiában részt venni. Értékítélete felé nincs ugyan, mindössze alkatilag nem neki való az a szociális körtánc, amit Charlotte járt az elmúlt percekben. Biccent a lány irányába, majd elhagyja a nagytermet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Semmi baj Theon, befúj, kiszív. Nem mindenki ismerheti a kedvenc könyvedet, csak nyugi. Elvégre kit érdekel, hogy ez a varázsvilág egyik legnevesebb ponyvaregénye? Talán mugliivadék a kölök? Nem, ez sem fogja felmenti bűnei alól. Elég sokat kémkedek a bátyja iránt, de a származásukat eddig nem sikerült kiderítenem. Az mondjuk nem is olyan izgi tényező, minthogy pontosan mekkora is van neki. Csak a lábára gondoltam, nyugi.
- Még hogy jó könyv e? – Nyelek egy nagyot, szemeim becsukom, hátha a vizuális csillám pónik le tudnak nyugtatni. Mély levegő, bent tart. Aztán olyan lendülettel fújom ki, hogy szerintem még a kastély pillérjei is beleremegnek. – Észnél vagy te, Asszony? – rázom meg erőteljesen vállait, miközben őrülettől csillogó íriszeimet az övébe fúrom. – Ez itt – rántom ki kezéből a könyvet, majd hevesen mutogatni kezdek rá – A világegyetem legeslegjobb, leggyönyörűbb és legérzékibb alkotása, amit valaha is ember a világra teremtett.
Hónom alá csapom az olvasmányt, majd elterelem Lorint a legközelebbi asztalhoz. Valószínűleg semmi kedve nem lesz hozzá, és már az első perctől a Pokol kénköves bugyraiba kíván engem, ha nem valami szebb és békésebb, de melegebb éghajlatra, viszont engem most ha törik, ha szakad, de végig fog hallgatni. Lehetőségem akadt arra, hogy fangörcsöljek valakinek, aki ráadásul még újonc is ezen a téren, szóval megeshet, hogy sikerül berángatnom ennek a fandomnak a rabbit hole-jába. Ezt a kínálkozó alkalmat pedig nem fogom csak úgy elengedni.
- Nos, soha nem is hallottál a Szellemszerelemről? – Ültetem le az egyik székre, most már sokkal nyugodtabb, de még mindig felcsigázott állapotban.  Jómagam is helyet foglalok a lánnyal szemben lévő ülőalkalmatosságon. Karjaimat összefonom az asztalon, majd ráhelyezem kobakom, hogy aztán így pisloghassak fel a lányra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

- Nem lehet baj, készültél már erre - közöltem széles vigyorral, ahogy hátba is vágtam Denist, jobb, mintha tarkón tenném. Megérdemelné, mindketten tudjuk, de ez egy hivatalos hely, én pedig csak az auláig kísérhettem ma. Nehéz időszakon van túl, de hogy valóban képes-e rá, hogy megtegye ezt a lépcsőt, rajta áll vagy bukik, ezt szerintem ő is pontosan tudja, nincs is ezen miért a szót szaporítsam. Főleg, mert régi jó ismerősöm, Angéla is megjelenik, aki egyből meg is ölel, majd bemutatkozik Brightmorenak és  mutatja is neki az utat, én magam ellépek oldalra majd, mivel ez a kötelesség ledobom magam az egyik ülőalkalmatosságba.

- Nyugodtan szólíts Angélának, még nem záródik be mögöttünk a terme ajtaja, bármilyen kérdést feltehetsz a vizsga kapcsán és válaszolni is fogok. Utána semmi segítséget nem nyújthatok. A vizsga hossza rajtad is múlik, két résznek van egyedül kerete, amiért kapsz negyed óra felkészülési időt - mondta végig a nő kedvesen, látszólag még csak kicsit sem tüntetve fel nehéznek ezt. Pedig mindig az valahol, mielőtt eljut egy tanonc ide, kicsit jobban megismerik, a tanáraik és fellelhető dokumentumok alapján.
- Szünetet kérni nincs lehetőséged, a vizsga megszakítása automatikus bukással jár, esetedben, mivel dimágus vagy, ha a vizsga fele után következik be, egy elemre igazolványt szerezni lehetőséged van még egy pótlással, másra nem - tisztázta le a szabályokat, majd ahogy felértek a legmagasabb pontjára az épületnek és a tértágításnak köszönhető hatalmas, szabályos kör alakú váróba vezette Denist megállt. Felé fordult, ugyan olyan kedvesen, mint eddig nézett végig a fiún. Nem voltak feltevései vagy elképzelései, azt viszont tudta az ismeretei alapján, hogy izgalmas vizsga lesz. - A terem számos varázstárggyal el van látva, ennek köszönhetően az ajtót átlépve nem tudod használni a pálcás mágiád és egyetlen képességet sem az elemi mágián kívül. Se bent, se kifelé.
Az intelmek után a nő keze intésére megjelent a háta mögött egy hatalmas visszaszámláló a számlapján a 15:00 volt olvasható. A perceket és a másodperceket pörgeti majd, de ezt nyilván nem kell külön elmondja, egyelőre bizonyosan. - A vizsgán úgy határoztunk az elméletet nem teszteljük, a szabályokat és etikai mércét a feladatokon át ellenőrizzük majd. Az elsőben egy kis lénnyel lesz feladatod, utána némi pyromágia két ízben, az egyik egy szórkaoztatástechnikai műsort igényel majd, gyermekeknek, akik kíváncsiak de többségük fél vagy a tűztől, vagy a lángoktól, vagy magától mondjuk a tűzijátéktól. Az utolsó pedig az aeromágiád veszi majd igénybe.

- Gondold át, tisztítsd ki a fejed. Ez a kulcs a tiéd, amint a zárba helyezed és benyitsz befejeződik ez a számláló, és elindul a benti. A műsorod maximum 15 perc lehet, se több, se kevesebb, és a második lépcsőnél sem tölthetsz többet 10 percnél, a többi rajtad áll. - azzal elindította a számlálót, ha a felmerült kérdésekre választ adott a fiúnak, majd ő maga belépett az ajtón és bezárta azt maga mögött. Ha Denis is megteszi ezt, elsőként egy tanteremhez hasonló helyiség tárul majd maga elé, ahol a megvadult, nagyobb testű lény rontana éppen neki. Levegő elemű ugyan, de ki van éhezve, sérült. Rengeteg étekfajta hever üvegekben a polcokon, és szükség esetére az ellátáshoz eszközök. Fel kell ismerje mi ez az állat, és mivel tudja a kegyeibe édesgetni és lenyugtatni.
Mikor az állat elkezd lenyugodni lassan összemosódik Denis körül minden egy nagy pacává, és a hideg fuvallat kelletlen futkos át rajta. Egy ismerős alak tárul elé, ahogy vacogva, kéklő ajkakkal, bevérzett szemekkel, remegő végtagokkal hangtalan sikolt felé. Érezhető testhője a kritikus 28 fok alatt van, a szívritmuszavarok és egyéb következmények, maga az ájulás kerülgeti a nőt a kihűlés miatt. Tudni kell a mértéket, a pontos fokot, hova melegítse és megmenteni, még nem késő. Közben elvonatkoztatni attól, hogy ismeri vagy sem, hogy mi a helyzet, hogy ez a nő mit keres itt. Az idő ketyeg, hangos visszaszámlálással visszhangzik a helyen. Ha nem végez időben, nem csak a feladat bukás...
Harmadik lépcső, eredményfüggetlenül a kisgyermekcsoport, akik zsivajjal ülnek be az időközben kinti természetet visszaadó külsejű terembe. Hangosan éltetik Denist és várják a műsort. Reméljük nem lesz se kínos, se kellemetlen.
És végül, utoljára... a gyermeki hangok után minden csendes, minden komor. Angéla egy pillanatra feltűnik, majd elhagyja a termet. Miután becsukódik az ajtó Denis számára ismerős lesz a látvány, egy hálószobáé, amit már jól ismer. Egy beteg tekintet fúr az övébe, ahogy megérzi ő is a levegő súlyát. Gázok, a legtöbb mérgező vagy veszélyes, tele van vele a levegő, egyesével kell azonosítsa és semlegesítse. De fogalma sincs mennyi időt tölthetett ebben a lány, hogy milyen állapotban van, hogy ha vele foglalkozik, és nem a gázokkal, mi történik?
Illúziómágusként a vizsgabiztos jelesre vizsgázna, minden majdnem eredeti, és olyan élethű, mint soha semmi. Illatok, érzések, a látvány.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Álom ez, vagy valóság?
Minden kisgyermek rettenthetetlen, egy aprócska, de annál nagyobb hős vitéz, nem ijed meg semmitől. Egy ideig én is ilyen voltam, egy igen rövid ideig. Talán négy éves lehettem akkoriban. Alig vártam, hogy a nap ásítva bukjon le a horizont mögé és átadja a helyét a pöffeszkedő ezüst korongnak és a gyémántként tündöklő csillagoknak. Én vígan kacagtam azokban az órákban, átölelt az éjszaka sötétje a birtokon, a fák halk suttogása, ahogy egymással osztották meg titkaikat. Az volt a kedvenc napszakom, mikor nem csak egy gazdag család tisztelettudó sarja voltam, hanem csak én voltam. Csak én voltam és a szüleim hagyták, addig sem volt rám gondjuk. Önfeledtem futkároztam, virágot szedtem, bukfencet vetettem. Az éjszaka volt az én valóságom.
Egy este, emlékszem, sötétebb volt, mint máskor, mintha a csillagok is féltek volna akkor. A Hold is sápadtan, reszketegen feküdt a fejem felett, körbenézve a sötétségben, még az árnyékok is hosszabbak, rémisztőbbek voltak. A kacagásom elhalt egy nappal korábban, akkor csak a néma csend ordított törékeny, aprócska testemből, a birtok hangjai viszont felerősödve ringatóztak a fűvön, a fák törzsein, ott fütyültek a kerítés távoli hálóján. Lassan sétáltam, mint idegen, egy idegen országban. Aztán ott volt Az. Ott ült, pont felettem, lesben állva figyelt. A tollak zizegését hallottam először, majd a karnok fülsértő csikorgását a fájdalmasan sápítozó faágon. Tudom, kemény harcot vívtam a kíváncsiságommal, majd minden gyermeki ártatlansággal a mély, kék óceánnak ható szemekkel pillantottam fel és akkor és ott először vesztem el azokban a hatalmas, villogó koromfekete szemekben. Már nem emlékszem pontosan, hogy kiáltottam-e, vagy csupán a lelkem remegtette meg egész testem a velőtrázó sikolyával, de mintha egyidőben hallottam volna visszhangzó károgását, mintha a világ összes szitokszavát zúdította volna arra a csöpp gyermekre, aki akkor voltam. Kitárta hatalmas, kékes fénnyel világító éjfekete szárnyait, amivel akár körbe is vonhatott volna, elragadhatott volna a távoli messzeségbe.
Azóta sem tudom... álom volt ez, vagy valóság?
Tudom, most is hatalmas, egész mivoltában tündökölt fejem felett a Hold, aminek pompáját a millionyi csillag emelte ki. Ugyanazon álom üldözött akkor a játszótérre, mi mindig és mindig visszatér. Pedig esküszöm azt hittem már, hogy jól vagyok. Már nem kacagtam az éjszaka közepén, már nem üdvözöltem közeli, jó barátként a csendes estét, mégis ott ültem és a hinta alattam panaszosan nyikorgott a néma csöndbe. Nem bírtam a négy fal közelségét, a mozdulatlan levegőt, a saját visszhangzó zihálásom, így újra menekültem. Menekültem az elvárások elől, mit saját magam és a talán a társadalom szabott ki rám. Olykor úgy érzem, hogy megfulladok a nyomás alatt. Rettegek, hogy csalódást okozok, hogy nem tudom megmászni a következő lépcsőfokot, mert egyszerűen nem érem el. Ott ültem a hintában, egyedül a sötétben, a fájdalmasan meg-megnyikkanó hintán, combjaimat béklyóba vonta a rajta fekvő könyv, aminek lapjairól ordított, hogy nem fog sikerülni. Sosem leszel az, akivé válni szeretnél...
Én esküszöm próbáltam nem hallgatni az elmémet kaparászó alattomos szavakra, de az ölemben fekvő nyitott könyv lapjairól, mintha a bőröm alá itta volna magát éjfekete tintával. Közben azt is tudtam, hogy nem azabadulhatok az érzéstől, hisz magammal hoztam az izzó fekete szemeket és a hatalmas, világot is körbeérő szárnyakat. A lap, amin saját kezem munkája elevenítette meg a fekete madáralakban pompázó szörnyet ott pihent a kezemben, meg-megmutatva magát a sötétségnek, a fülem mögé tett pálcámon vibráló apró gömböcske által.
Én ott ültem, alattan fáradtan nyikorgott a hinta, gondolataim fogságában vergődtem és minduntalan azon járt az agyam egy apró szeglete, hogy a papírlapon testet öltő lény akkor valóság, vagy álom volt csupán?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

szombat este | |o

Amíg játszom, addig teljesen megfeledkezem arról, hogy hol vagyok, meg hogy kivel. Sőt azt is, hogy milyen céllal indultam én el úgy egyáltalán. Csak a digitális zongora létezik és én. A tökéletes hangja, a billentyűinek fantasztikus érzete az ujjaim alatt. Amint az utolsó hangok is elhalnak és már bennem sem rezegnek tovább akkor már újra a jelenbe vagyok. Igen, hangszert venni jöttem. De nem ezt.
Szomorú vagyok, ugyanakkor nagyon boldog is. Játszhattam, végre újra játszhattam. És még ha nem is sikerül találnunk egy árban nekem való hangszert, nos akkor is borzasztóan hálás leszek a férfinak, pusztán ezért a lehetőségért. Türelmesen várom, hogy mit tud nekem ajánlani, szerinte mi az, ami nekem megfizethető. Valamiféle régi darabról lesz szó, de az sem baj, egyáltalán nem. Csak működjön és … mi? Az enyém lehet? Micsoda? Melyik? Miről maradtam le?
Értetlenül nézek hát rá majd lassan követem a tekintetét a tekintetemmel. Picit eltátom a számat a meghökkenéstől, pár pillanatig nézem a hangszert, majd lassan újra a férfire nézek. Viccel, tuti, hogy csak viccel. Arcomról jól leolvashatóak a gondolataim miszerint nem hiszem el, amit hallok. Lehet, hogy az enyém lehet tényleg, de nem így. Az árról például nem beszélt még. Összeráncolt homlokkal hallgatom tovább, majd figyelem, ahogy elindul. Ösztönösen mozdulok meg, hogy a köztünk lévő távolság helyreálljon, bár most nem érzem az ilyenkor megszokott kellemetlen szorítást a gyomromban. Azt nem mondom, hogy semmi furcsát nem tapasztalok, mert de, csak épp nem a pánikra utalókat.
Már felfogtam, hogy tényleg erről a hangszerről beszél, ám arra várok, hogy mondjon valamit a költségekről. Az arcát tanulmányozom, de semmit nem tudok leolvasni róla, így hamar a hosszú ujjakra terelődik a figyelmem és a penna sercegésére a pergamenen.
- Még nem mondta meg, hogy mennyibe kerül – jegyzem meg halkan továbbra is a kezét figyelve. Nagyon nem szívesen emlékeztetem rá a férfit, de még is csak jobb már most tisztázni ezt, mielőtt még beleélem itt magam a dologba. – De kétlem, hogy megengedhetném magamnak. Mindenesetre kedves Öntől, hogy áruba bocsátaná a sajátját.
Fel sem merül bennem, hogy csak úgy, ingyen odaadná. Ez teljesen ki van zárva. Nem, kizárt. Szóval, bár tényleg nem semmi, hogy eladná ezt a darabot nekem, és elképesztően jó is lenne megvenni, de nem az én pénztárcámnak való. Szerintem senkiének nem, ha már itt tartunk. Jó lesz nekem valami régi darab is. De nem sürgetem, hogy ajánljon nekem valami mást, talán gyermeki módon mégis abban reménykedem, hogy valami csoda folytán ... áh nem. Inkább csak nem akarom, hogy számonkérőnek vagy ilyesminek tűnjek, ha már ennyire kedves és nagylelkű volt velem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Tegyük fel, hogy az égvilágon semmit nem tudtam Masa párbajáról és minden, amit most Henrik elmond, teljesen új információ. Tegyük fel, hogy elfeledkeztem róla és most emlékeztetnek, hogy márpedig ez megtörtént. Tudom, hogy nem lehetett volna lebeszélni erről a lányt, hiszen megpróbáltam. Akkor még nem voltam a házvezető-helyettese, nem zárhattam a szobájába, amíg ki nem veri a fejéből ezt a butaságot, most viszont rá kell döbbennem, ahogy felfogom Henrik szavait, hogy valóban én felelek érte. Bármi miatt, amit ezentúl tesz, el kell beszélgetnem vele, mivel büntetni vagy megszidni nem akarom. Nagyon jól tudom, hogy lesz még ilyen húzása, úgyhogy jó előre felkészítem magam.
- Megtudhatnám, hogy ez pontosan mikor történt? – gondolatmenetem félbeszakítva pillantok vissza Henrik arcára, kérdőn megemelve egyik szemöldököm. Meg sem próbálom egyelőre védeni a lányt, magam is nagyon jól tudom, mennyire impulzív néha. Mondjuk én az ő idejében akkor sem hívtam volna egy tanárt párbajra, ha megfenyegettek volna, de én nem Masa vagyok. Nem lehetünk egyformák.
- Sajnálattal hallom, hogy a tanév még el sem kezdődött és már ilyen ügyekkel kell foglalkoznia – megeresztek egy halvány mosolyt, nem mintha ez annyira segítene a helyzeten. Az biztos, hogy utam innen egyenesen a Levitába vezet, és ha kell, felforgatom Masáért az egész körletet. Érik az a beszélgetés.
- Tett esetleg Mária még valamit, amiről tudnom kellene? Vagy mondott bármit, hogy miért akarta ennyire végigcsinálni a párbajt? - igyekszem nem arra gondolni, hogy mi történhetett volna, ha Henrik mégis belemegy a dologba és Masa nem ússza meg ennyivel. Tisztában vagyok vele, hogy főleg a büszkesége nem engedte nemet mondani erre az egészre, hiába járt volna úgy jobban. Ezek után pedig remélem megköszöni valahogy Henriknek, amiért nem tette teljesen tönkre az életét a párbajjal és az utolsó pillanatban visszalépett. Megköszönhetné. Majd megmondom neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Álmomban nem ettem még ilyen finom almás pitét, mint ami a vacsoraasztalnál gőzölgött. Pedig odahaza a házimanónk volt az egyik legügyesebb szakács, akit csak ismertem, ő is isteni finom falatokat tudott készíteni, de ez a pite egész biztosan vetekedett az övével. Olyannyira ízlett, hogy rögtön két szeletet fogyasztottam el, hála Jutkának, akibe már egyetlen falat sem fért a csirkecomb után.
A kiadós vacsora után már egy almát sem tudtam elfogyasztani, csupán néhány korty vizet gördítettem le a torkomon, aztán felkapva az almát, kezemben egyik kedvenc olvasmányommal indultam el a társalgó felé, hogy ott pihenjem ki a vacsorát.
A gondolataimat sikerült elrabolnia a kötetnek, hisz nagyon érdekelt, hogy vajon ki lehetett a kincstolvaj, aki kiürítette a könyvtárszobában elrejtett széf tartalmát. A regény egyébként mugli világra épült, s Benettől kaptam kölcsön, hogy így is ismerkedhessek a varázstalan világgal. A kalandon kívül persze volt minden ebben a történetben, dráma, romantika és még több izgalom. Kíváncsi voltam, hogy vajon Margareth összejön-e Valmonttal, s hogy bevallja-e neki Valmont mindazt, amit a nő bátyjával tett.
Olyannyira lekötött ez a világ, hogy nem is nagyon vettem észre, kik lézengenek a társalgóban. Kiválasztva az egyik kényelmes, ablak melletti fotelt, ledobtam magam, s már nyitottam is fel a könyvet, hogy tovább olvashassam az izgalmas sztorit.
Már a negyedik fejezetbe kezdtem bele, éppen egy nagyon izgi rész jött, amikor szó szerint a frászt hozta rám Cameron azzal, hogy olyan nagy erővel lecsapta elém azt a pakli kártyát.
- Merlin szakállára! - sikkantottam fel, mire néhányan felénk is kapták a pillantásukat.
- Cameron, a szívbajt hoztad rám - amint megláttam a fiú vonásait, máris megenyhült a szívem, rá nem tudtam haragudni, amennyire sikerült kiismernem, tudtam hogy kicsit szórakozott, legalábbis nekem néha annak tűnt.
- Egy gyűrűm? Miért, meg akarod vele kérni a kezem? - nevetve reagáltam a furcsa kérdésre, de nagy szerencséjére mindig volt rajtam egy gyűrű, amit még a szüleimtől kaptam, egy egyszerű, apró virágmintás fehérarany gyűrű.
- Szerencséd, mert van, de biztos hogy jól meggondoltad, itt mindenki előtt akarod?- még mindig nevettem, bár volt egy olyan érzésem, hogy Cameronnak egész más tervei vannak ezzel a gyűrűvel.
Megpróbáltam lehúzni, s némi erőlködés után sikerült is (hiába, sok volt az a két pite így estére).
- Tessék, de nagyon vigyázz rá. Mire is kell? - kíváncsian néztem fel rá, bíztam benne, hogy nem csinál semmi rosszat, ezért is adtam neki oda a gyűrűmet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

PETYA
hétfő kora délelőtt a birtokon | vizsgaidőszak is on | x



Elhúzom a számat kicsit.
- Én megvagyok szerintem - hárítom a gyengélkedős ötletet. - De szívesen elkísérlek - ajánlom azért. Nem hősködés ez, csak tényleg nem érzem szükségét. Mármint otthon vannak mindenféle készítmények, ilyen húzódásokra aztán főleg, hiszem Liam bácsival gyakran történnek balesetek, amikor a Dojoban oktat. Meg, amikor az éj leple alatt öntörvényűleg bűnüldöz, dehát arról én ugyebár mit sem sejtek.
Elvigyorodok azon, hogy szuper vagyok és boldogan adom neki vissza pálcáját: boldogan, mert végre megtaláltuk és boldogan, mert így nem engem pörköl. Aztán ölelést kapok. Rögtön emlem kezem, hogy visszaöleljek, de ekkorra már elengedtek. Pislogok kettőt és kicsit zavartan fogom meg a kezét.
- Nincs... nincs mit - felelem hebegve a köszönetre. Viszont nem nagyon hallom már a többit, amit mond. Még az ölelésnél járok. Olyan őszinte volt. Most meg mintha zavarban lenne tőle. Lehet, azt hitte, rosszat tett? Hogy ez nekem gond? Baromira nem veszem ám észre, ki mit miért csinál és mi húzódik meg a háttérben, viszont az ösztöneim szerencsére jól működnek néha. Most pedig arra sarkallnak, hogy szélesen elmosolyodjak és átöleljem az éppen a bringájával felegyenesedő srácot. Na ez viszont már lehet, hogy tolakodó. Hiszen az előbbi a hála jele volt, az oké. De ez? Ez egyzerűen egy ölelés. Egy ölelés, ami kell, mert az előző az félbemaradt, mielőtt még megkaphattam volna. Az meg nem járja. Lágyan szorítom őt magamhoz tehát, nagyjából három másodpercig, aztán hátát megsimítva engedem el.
- Mit csinálunk? - kérdezem meg, amiből kimaradtam. Mit mondott?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Lassan úgy érzi, kezdi kiismeri ezt az iskolát. Ugyan nincs egy hete, hogy elkezdődött a tanév, Misha minden erejét arra próbálta szentelni, hogy tájékozott legyen, mint az épület struktúrájával kapcsolatban, mint a tanárokkal és diákokkal egyaránt. Ehhez pedig minden információ megtalálható a könyvtárban. Ami nem írásos verzióban, azt hallás alapján.
Azonban ő maga még nem kezdett bele az ismerkedésbe. Nem igazán létesített kapcsolatot senkivel sem, ezért is lepte meg, hogy Vanessza felkereste őt, ám mikor megtudta az indokot egyszerre töltötte el mérhetetlen öröm és kaotikus kétségbeesés.
Az illúziómágiája nagyon hatalmas volt Katya idejében. Most is az, csak már nem érzi úgy a férfi, hogy lenne kiért használnia. De azért mégsem mondott nemet a nőnek. A kíváncsisága miatt. Az vezette ehhez a szobához. Rég találkozott már Illúziómágussal. Jó lesz megint valakivel úgy elbeszélgetni, hogy érzi azt, amit ő érez.
Nem tétovázott belépés előtt, amint odaért már nyúlt is a kilincsért, lenyomta és határozottan belépett.
- Üdv - mosolyodott el, majd tekintete a kanapén heverő tárgyra siklott - Hűha, mugli eszköz egy varázsló kezében?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Hello gorgeous!-*somolygok vissza - igazán nem szólhatok rá, a magam zéró nyelvérzékével még két év után is csak egy-két szót pötyögök magyarul, érteni sem sokkal többet értek. Az érintést annál inkább, kinyúlva megcirógatom fedetlen karját, ahogy elhalad mellettem.
Terepszemlét tart, hívatlanul és váratlanul kacsázva körbe irodámat, mindenhova belesve, mindent megvizsgálva. Csendes kíváncsisággal figyelem, amint befoglalja ezt a helyiséget is, elvégre az iskola felől még sosem törte rám az ajtót.
- Apropó, te hogy kerültél oda?-*dobom vissza a kérdést, fejemmel a folyosó felé intve, elvégre a válaszát úgyis leolvasta már. Még szép, hogy az általam külön rendelt bejáraton át közlekedem, szükségem van a szépítő alvásomra! Meg ahogy elnézem, másoknak is, mert a kedvesnél okkal feltételezem, hogy még álmában is jár a szája.*
- Azért én megpróbálkoznék vele,-*lépek a kanapéhoz, hogy Anton mellett és a támlára letámaszkodva hajoljak felé. Apró, épp csak árnyalatnyi mosollyal nézem, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust, míg lassan közelítek. Aztán egyszerre összeér az orrunk hegye és elnevetem magam, áthelyezve a súlypontom, hogy fél kézzel megcirógathassam arcát, ujjheggyel érintve szarkalábait.*
- Mi az, amit nem akarok hallani?-*vonom fel szemöldököm, ha már így csapdába ejtettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Hunyorgó szemekkel meredtem a sötétbe, de nem láttam senkit. Ha máshogy hittem is, csak a semmit pásztáztam. Elnyílt ajkakkal bár, ám mindvégig visszafojtott lélegzettel figyeltem a partot, miközben koszos kezemmel a csónak kemény falába kapaszkodtam. Nem hallottam és nem láttam semmit; se mozgás, se rémisztő alakok. Halovány árnyékot sem vetett más, csupán a csónakház meg néhány fa, ami az ég csöndes fényeiben felderengett, akár néhány az éj leple alatt életrekapó erőtlen kisded.
Azt gondoltam, hogy talán képzeltem mindent, a hangot és a verset is, hogy talán az egész nem volt több, mint levélsusogás, egy földön megroppanó gyenge faág, hogy a csendet is én magam törtem meg, hogy képzeletem saját elváltoztatott hangját hallottam csupán, hiszen szoktam. Ez a hang mégis valódibbnak hatott, mint sajátjaim, valódibbnak és távolibbnak, mint általában, nem tőlem eredőnek. Olyannak, amiről elhittem, nem hozzám tartozik, de lassan kezdtem összezavarodni. Túl sokszor csapott már be a képzeletem, túl sokszor játszott már velem, és hitette el, hogy jó lesz hozzám, de végül soha, soha nem volt az.
Olyan erősen bámultam a távolba, hogy észre sem vettem, a számat rég a csónak poshadt deszkájának nyomtam, hogy olyan erővel kapaszkodtam, hogy körmeim mélyen a fába vájtam, hogy a bőröm elsárgult az erőlködéstől, hogy a húsomba újabb szálka ment, hogy az ajkamon felhasadt a bőr, és vékony vércsík kanyargott végig, lefelé az államon.
Azután megszólalt egy hang. Mohó és követelőző volt, és látni véltem madárkát, az én madárkámat, az egyetlenemet, az egyetlenegyet, aki valaha szeretett, és már éreztem is, hogy zuhanok. Fogódzók nélkül estem, zuhantam a mélybe, a koponyám üregébe, ahol nem várt rám más, csak sötétség, fénytelen matt falak.
Halj meg, ha meghalok. Nem érdekel, hogy ki-mi vagy, feleség-e vagy szerető, s hogy elvitt-e vagy ezután, hoz még utamba az idő: akárki voltál, akárki leszel, ami enyém volt, nem felejtem el, s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt, most találd ki a gondolatomat, most érezd, ami bennem is titok: halj meg, ha meghalok.
Nem emlékszem, akartam-e valaha bántani őt, úgy igazán, madárkát, hogy fájjon, hogy segítsem érezni őt: él, de akkor, ott a csónakban mérhetetlen erővel csapott arcon a düh. Reszketni kezdett a karom, a kezem, a zsibbadó ujjaim, amik még mindig nem eresztették el a csónak falát. Reszketett a nyakam és a fejem, de még ólomsúlyú lábaim sem maradtak nyugton.
Mindig rád gondolok, s habár a szavam neked oly szörnyű, mint nekem a halál, sohsem kérhetek egyebet, mert csak igy nem fáj, ami fáj: csak igy nem fáj annyira az, amit a nyomorult vég majd rám kényszerít, a lemondás, a teljes vereség, az, hogy más vigan éli életét, hogy lehetsz, mikor én már rothadok: halj meg, ha meghalok.
Magam előtt láttam a mosolyát, mire én is mosolyogni kezdtem; vértől duzzadó ajkaimat a csónak falához nyomva szélesítettem ki, és kacagtam, hangos örömmel nevettem, hangomat sokáig lehetett hallani, rázkódó vállaimat sokáig lehetett látni. Lehunyt szemmel kacagtam, mert rá gondoltam, és mert a szívem megszakadt érte, mert szerettem őt, szerettem, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik, és kacagtam, mert iszonyúan fájt, iszonyúan zavart, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik.
Mindig rád gondolok, s félek, hogy egyszer nem birom, (már alig birom) csöndesen ismételni, ugy zsivalyog, háborog minden idegem: halj meg, akárki voltál, vagy s leszel, halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell, ki kéne mondanom szégyenemet, hogy érzem, milyen kegyetlen leszek, mily régimódi, keleti vagyok: halj meg, ha meghalok.
Sokáig nevettem, szemeimet összeszorítva nevettem, de a nevetésem megváltozott; többé nem örömtől volt hangos. A torkomból mintha régóta gyülemlő méreg és a lelkemet átitató szomorúság tört volna fel, úgy kacagtam tovább, mint aki nem akart, mint aki jól tudja, amit érez, az rossz. A hangom eltorzult, el-elhalt, a vállaim továbbra is ritmusra mozdultak, mellkasom beleremegett az éjszakába, míg végül homlokom elsárgult ujjaim mellett, a csónak szélén koppant. Elhalt minden.
Mindig rád gondolok. Ne irtózz tőlem: a szivem, csak szerelem és fájdalom: élve is csak az volt enyém, ami egészen birtokom. S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy nem vihetem magammal a világot, keserű, sötét, féltékeny vagyok, gyűlölök mindent, amit itt hagyok. Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok: halj meg, ha meghalok!
Behunyt szemmel ringatóztam, a testem még remegett. A vers már elcsendesült, nem hallottam mást, csak a vizet, éjjeli bogarakat meg közeledő puha lépteket, de nem hittem már nekik. Nem hittem nekik, mert folyton becsaptak. Rémit könnyen be lehetett csapni. De nem, többé nem, nem hagyhattam, Rémi, Rémi, mozgott a szám, formálta a hangokat, suttogtam magam elé, a csónaknak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi, egyrecsak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi.
Azután csend.
Elborzasztott a hang, a szavak, amiket hallottam. Végül, mikor úgy gondoltam, ideje felemelni a fejem, hatalmasra nyitottam a szemem, és összecsukott szájjal néztem ki csónakomból, egyenesen a partra, a tőlem csak néhány lépésnyire álló idegenre, a hozzám beszélő, engem nyugtatni kívánó lányra. Nem szólaltam meg, sokáig némán néztem őt, és nem értettem. Miért félnék attól, hogy bántana?
- Nem félek - feleltem neki később, mikor újra hangomra találtam, és államat kezem mellé támasztottam. Úgy, szinte szerelmesen, ragyogó szemekkel néztem őt, a parton álló lányt, mint egy szirént, aki gyönyörű énekével a halálba húz. Aztán elsötétült a tekintetem, és felemeltem a fejem. - Neked viszont kellene.
Nem tudom, kit láttam a parton, hogy madárka állt ott vagy valaki más, de ugrásra készen vártam, hogy megadja a jelet. A csónakot szorító ujjaim vörösen izzottak, és alig tudtam kivárni, hogy a vad végre megmozduljon, hogy futásnak eredjen, hogy sikítson, hogy...
- Egy... - ejtettem ki, és a számban gyűlő sűrű nyál darabosan fröccsent a tó vizébe. Hangosan szívtam vissza azt, a véres, hideg nyálat, majd kézfejemmel megpróbáltam letörölni arcomat, de csak azt értem el vele, hogy az államra száradó vért elkentem, beszennyezve vele fakó, tiszta bőrömet. Alig bírtam megmaradni, izgatottabb voltam, mint valaha, mint mikor Jared élettelen testét húztam végig a réten, cibáltam le a Rellonba vezető hosszú, keskeny lépcsőfokokon, mint mikor elkaptam azokat a lányokat a kedves házakból, akik ránéztek Ethanre, és akiket ezért büntetésből bezártam a szobámban levő régi, nagy szekrényekbe. Izgatottabb voltam, mint bármikor, és nem bírtam várni. Nem bírtam tovább várni. Fröcsögve, reszkető testtel szólaltam meg ismét. Madárka, hát nem látod, hogy játszani akarok? - Kettő...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Szemi-elméleti tantárgyakat oktatok, nem teljesen varázstalanokat, de mégis közelebb állnak a muglik által is ismert változatokhoz. Mindenesetre nyelvtan-kompatibilis az egész szakterületem, könyv-központú félig, úgyhogy az asztaltársaságom ignoranciájára lapos pillantásokat küldök feléjük. Nem hat meg, hogy mágusok, ha egyszer a hülyét is pontos jével írnák. Vannak ilyen furcsa berögződéseim, kevés van, tényleg kevés, de ez pont egy ilyen. Nem véletlenül szoktam elvenni az óráim elején a pálcákat. Boldoguljanak anélkül.
- A tornyot két kézzel, mágia nélkül kellett volna visszaépíteni - jegyzem meg Masának. - Jó, biztos megint összeomlott volna, de mindenki tanult volna egy kis hasznosat meg kellett volna számolni! Fuj, tudom, számok, de nagyon szórakoztató lett volna... egyeseknek.
Vajon mennyire lenne nehéz megint lebontani? Mármint úgy... véletlenül. Biztos megoldható lenne, bár nem veszélytelen. Na majd ezen még gondolkodok máskor.

Rohan is a levitás a kártyáért, aztán pillanatok alatt meglesznek a csapatok s már fogunk is neki a játéknak. Kifejezetten jó vagyok ebben, úgyhogy rettegjetek! Megbeszélem a partneremmel a titkos jelet, ami titkos, tehát nem tudhatod, sajnálom, aztán kezdünk.
Hamarosan két másik bentlakó is mellénk telepedik, szintén fiatalok, őket még nem ismerem, biztos újak. Csak nézni akarják, bár azért kezdenek bele-bele kotyogni. A nyugdíjas brigád is erreles néha, láthatóan már ők se bírnak ennyit mahjongozni. Pedig azt hittem, még a sírban is köveket fognak fordítgatni.