32. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek:

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Emma Renae Weißling összes RPG hozzászólása (23 darab)

Oldalak: [1] Le
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2016. március 1. 13:11 Ugrás a poszthoz



Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e annak, hogy visszajöttünk, vagy sem. Igaz, nem sikerült túl sok időt a kastélyban töltenem ahhoz, hogy legalább nagyjából kiismerhessem magam itt, jóformán időm sem volt arra, hogy kipakoljam a cuccaim, már mentünk is Svédországba. Több időt töltöttem ott, mint itt Bagolykőn, talán ezért is gondolom úgy egyelőre, hogy ott jobb volt. Főleg, hogy itt csak az esős, nyomott idő várt vissza minket, holott Svédhonban a hótakaró gyönyörű fehérsége tett mindent ártatlanná és gyönyörűvé. Ott sokkal szabadabbnak éreztem magam.
De persze itt sem minden rossz. Bátyám ugyan úgy velem van végre és a szobatársaimmal is jól kijövök szerencsére, főleg a szabadítótársammal, akivel közösen neveljük Sárit. Igen, sikerült megmenekítenünk végül és velünk jöhetett világot látni. A lányokat kicsit győzködni kellett, hogy maradhasson ő is a szobánkban, főleg miután szétrágta az egyik zöld párnát, de ők is hamar belátták, hogy Sári azt miért tette. Azóta boldog a kis kialakult családunk és az itteni életem is kezd végre ténylegesen életre kelni. Olyan vagyok, mint egy szárnyát próbálgató fióka, aki kíváncsi izgalommal tekint le az alant elterülő mélységbe és alig várja, hogy végre elhagyhassa az oltalmat adó fészket és kalandokra indulhasson. Talán csak az ez iránt érzett intenzitás más, hisz nekem van időm lassan felfedezni mindent, lassan megismerni az ittenieket. Nem akarok elkapkodni semmit se, nem akarom, hogy más legyen a rólam kialakult kép, mint amilyet én szeretnék. És ez szerencsére eddig nem is volt nehéz.
De mégis most Sári az első, szeretném, ha neki is sikerülne hamar megszoknia új otthonát. Hamar megkedvelt minket Beccával szerencsére és követ minket bárhová, ami fantasztikus érzés. Most is vele voltam, hisz szükségletei is vannak, na meg minden állat megérdemli a szabadságot. Amint vége lett az óráimnak, már mentem is érte, hogy együtt jöhessünk le a rétre. Boldogan szökdécselt előttem, én meg széles mosollyal követtem a kis szépséget.
- Ne kóborolj nagyon messzire, jó? Tudod, az erdőbe nem szabad menni. Nem szeretném, ha rosszat gondolnának rólunk. - Magyaráztam, ahogy kiértünk, de már szaladni is kezdett, hogy birtokba vegye az egész tisztást. Én az egyik fa tövébe húzódtam, onnan figyeltem a játszadozó állatot, az épp eleredő esőben. Sokan egyből szaladni kezdtek befelé, de engem nem zavart az eső, Sárit még annyira se. Imádott a hulló vízcseppek közepette rohangálni, én meg behúzódtam teljesen az menedéket adó lombkorona alá. Épp csak egy-két csepp hullott rám, az meg ugyan kit zavarna?
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2016. március 1. 14:38 Ugrás a poszthoz



A festés számomra maga a harmónia. Mikor az érzéseim szabadon áramolhatnak a lelkemből a papírlapra, ahol magam alkotta művészetté állnak össze. Ez egy elég bensőséges dolog a számomra, hisz ezzel ténylegesen kitárom magamat, nyitott könyvvé válok. Ezért sem mutogatom senkinek a rajzaimat, mert félek, hogy valaki esetleg túlságosan is belém látna ezek után. Egyedül a bátyám az, aki eme számomra szent körnek részese lehet, hisz tudom, hogy ő mindig mellettem lesz és olyannak szeret, amilyen ténylegesen vagyok. Na meg ő az, aki a legjobban ismer.
Ezt a szobát is ő találta és mutatta meg nekem. Ahogy beléptem és megéreztem a helyiség varázsát tudtam, hogy nekem kell, hisz itt érzem azt, hogy a lelkem szárnyalhat a testem fogságában is és ez reményeim szerint majd a képemen is meglátszik majd, egy kis újdonságot víve a megszokott mozdulatokba.
Este léptem be a terembe, óvatosan kukkantva be először, hogy vágyott-e a hangulatra más is rajtam kívül. Direkt ilyen kései időpontban érkeztem, hogy biztosan magam lehessek idebent és szerencsére csalódnom sem kellett. A cuccaimmal felszerelkezve léptem be és egy pillanatra becsuktam a szememet is. Halk lágy zongoradallam csendült fel, olykor kissé ritmustalanul, de számomra pont ez adta meg a szépségét. Orromban a friss levegő illata kúszott, némi festék kissé szúrós szagával elegyedve, de most pont erre van szükségem. Ha a szoba nem is, a táskámban lévő tubusok ugyan ezt az elegyet árasztották volna.
Ahogy kinyitottam a kékjeimet, a szoba is hasonló színre váltott, csupán sokkal szolidabb kivitelben. A kék ég szépségét tükrözték, a kanapé pedig, mint felhő terült el a fal mellett. Mosolyogva dobtam le magam a közepére, cipőimet lerúgva helyezkedtem egyből törökülésbe. Nem teketóriáztam, vettem is az ölembe a táblámat, az asztalkára helyeztem a festékes tubusaimat, majd egy jó ideig csak néztem a fehér papírlapot, gyűjtöttem az ihletet és vártam, hogy a kezem szinte magától moccanjon. Egy kívülálló számára kusza, kibogozhatatlan ceruzavonásokat húztam a lapra, csak ezután nyúltam az ecsetért, hogy ténylegesen életet leheljek a leendő művembe.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2016. március 4. 08:57 Ugrás a poszthoz



A kedvenc fázisom rajzolás közben az, mikor még magam sem tudom, hogy mi fog visszaköszönni nekem a vászonról. Ilyenkor kikapcsol az agyam és teljes mértékben utat engedek az érzéseimnek, hogy szárnyat bontva vegyék birtokba a fehér lapot, hogy valami számomra csodálatos egységgé álljanak össze. De ahogy a bennem uralkodó kusza mikrovilág sem mindig ugyan olyan, úgy rajzaim stílusát se lehet épp könnyen meghatározni. Mindig van egy-egy mozzanat bennük, ami ténylegesen azt bizonyítja, hogy a saját kezem munkájának gyümölcse, de valahogy a színvilág, a formák és alakzatok mindig más és más lesz egységet alkotnak, amire én magam tudok leginkább rácsodálkozni. Főleg, hogy másnak nem is mutogatom őket.
Mosollyal az arcomon, de mégis egy nagyobb szusszanás közepette fogtam meg az ecsetet és vittem fel vele némi habozás után a kezdő vonásokat. Számomra ez a legkritikusabb pont alkotás közben, hisz itt válik el minden. Amint az ecset hozzáér a laphoz, nincs visszaút, csak onnan tudom folytatni tovább. Az élet maga is ezen alapszik, csupán annyi különbséggel, hogy míg az élet göröngyős, meredek és nem ad lehetőséget a szárnyalásra, a vásznon minden önálló életre kel és végül egy teljes, gyönyörű egésszé lesz a szemeim előtt. Mert ennek látom a végét…
Úgy váltak a szoba árnyalatai színesebbé, ahogy haladtam előre a festéssel. A kék és a lila tucatnyi színvariációja vált uralkodóvá, de egyáltalán nem volt hivalkodó, ahogy a vásznamon sem. Mind harmóniában állt egymással, pedig ennél ellentétesebbek a való életben talán nem is lehetnének. Lehetőségek tárháza nyílik meg ilyenkor, amit csak én láthatok, senki más.
A lehetőségek pedig egy pillanat alatt zuhantak alá a mélybe, ahogy teljesen megrengette a hozzám igazodott légkört és a feje tetejére fordította a saját aprócska világegyetememet a démon. Mert mi lehetett volna más, ami képes ilyen játszi könnyedséggel tiporni bele a másik személyes terébe? Túlságosan is feldúlt mindez, mégsem voltam képes megszólalni. Annyi telt tőlem, hogy rendes lány módjára rezzentem össze és kaptam hatalmasra tárt kékjeimet a kivágódott ajtóra és a démonomra. De az tény, hogy sosem láttam még ilyen szép démont…
Átkoztam magam a futó gondolatomért is és egyből lesütött szemekkel bámultam a félkész művem, közben alig láthatóan húzódtam kissé összébb, remélve, hogy képes leszek kaméleon módjára eggyé olvadni a kanapé színével. Mélyeket lélegeztem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a betolakodót, de túlságosan is zavart a jelenléte, túlságosan is közel volt. Az alsó ajkam kezdtem harapdálni és tétova mozdulatokkal próbáltam felvenni ismét a művem elvesztett fonalát, de csalódottságomra immár csak sötétben tapogatóztam.
Jó pár perc is eltelhetett, mire végre megembereltem magamat és félve feltekintettem a szemébe.
- Mit akarsz? – A szavak halk mivoltukban hagyták el a számat és azon nyomban el is haltak a szoba kialakult csendjében. A beállt félhomály sem kedvezett épp a felborzolt lelkemnek, mégis megmaradt az a furcsa kellemes bizsergés, amit azóta éreztem, hogy beléptem ide.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2016. március 16. 11:24 Ugrás a poszthoz



Hihetetlen, hogy olykor az első benyomás mennyire is képes tükrözni a valóságot. Bár jelen pillanatban ez mégsem volt olyan meglepő, hisz a szoba is az első perctől kezdve felismerte a fiúban lapuló sötétséget és a belőlem áradó bizonytalansággal keverte, ami egy nagyon érdekes harmóniát hozott létre. De míg eddig teljesen rabul ejtett a helyiség ezen varázsa, immár képtelen voltam örömömet lelni benne. Képtelen voltam csak egy pillanatra is körbe nézni, hogy még inkább képes legyek felismerni a felettem gyülekező viharfelhőket. Féltem...
Tekintetemmel a félkész művemet szuggeráltam, hogy hátha képes lenne elnyelni. A saját magam által teremtett békés, fals hangokkal teletűzdelt és a színek diszharmonikus egyvelegével tarkított kis világomba csöppenhettem volna, ha a Démon ezt nem akadályozta volna meg csupán a jelenlétével. De megtette...
Félve tekintettem fel rá a vászonról, viszont onnantól kezdve képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem. A lelkem és a szemeim világa is még mindenhol a művésziességet kutatta és az arcában mindezt meg is találták. Amit az imént csupán egy pillanat alatt leszűrtem és amiért átkoztam magam, most ténylegesen rabul ejtett. Ő tényleg... gyönyörű.
Figyeltem arcának minden apró kis rezdülését, szemében tükröződő lelkének forrongó mélységét... Egyszerre volt gyönyörű és a végletekig szörnyű. És ez a kettősség valamiért megnyugtatott, fogalmam sem volt, hogy miért. Talán mert hasonló kettősség húzódik mind bennem, mind a lelkemet tükröző képeimben.
A szavai sem voltak képesek igazán megrémiszteni, pedig biztos vagyok benne, hogy más körülmények között, már rohantam is volna el messzire tőle. Most viszont csak hatalmasra tártam fénylő kékjeimet és az övéit kutattam rendületlenül, miközben hangjának mély dallama bennem visszhangzott. Az talán nem is igazán tudatosult bennem, hogy mit is mondott. Csupán a külleme, a jelleme és a hangja furcsán ható szimfóniájára figyeltem.
Egy apró mozzanat volt csupán, ami képes volt felrázni kissé ebből az elmélyült állapotból; mikor a vásznamhoz ért. Tekintetem egy pillanat alatt siklott a hatalmas férfikézre, majd vissza a szemére, ami ugyan csak gyönyörű volt... és ismét csak átkoztam magam ezért a kusza gondolatért.
- Engedd el. - Hangom halkan, de magabiztosan csengett, amivel saját magam is megleptem. Kitartóan álltam a tekintetét, közben viszont ujjaim szorosabban markoltál a kép oldalát.
- Nem fogok elmenni. - Talán ez az első alkalom, hogy képes vagyok úgy kiállni magamért, hogy közben nem a padlózat erezetére függesztem a tekintetem. Dacos voltam, ezt ordította minden apró mimikám, viszont a szemeimben még mindig meg-megcsillant a félelem tompa fénye. De volt mellette valami új is, valami, ami eddig csakis a szabadság megtestesítőit látva elevenedett meg bennük; a vágyakozás szikrája. Valamiért őt nagyon is szabadnak láttam.
Utoljára módosította:Emma Renae Weißling, 2016. március 16. 11:41
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2016. március 17. 15:09 Ugrás a poszthoz



Szeretem az esőt. Nem számít, hogy épp csak szemerkélve simogatja és élteti a tájat, vagy tombolva, háborogva veszi át a hatalmat a föld felett. Tisztaságot hordoz magával minden egyes formájában és ha dühöng is, végül megújít mindent. Lemossa a piszkot, jótékonyan elnémítja a rosszat és utat enged minden másnak. Igaz, a madarakat nem igazán tűri meg maga mellett, megfosztja őket a szabadságuk beteljesülésétől egy időre, de az eső is ennek az eszmének egy sajátos hírnöke.
Legalábbis ezt éreztem, ahogy figyeltem Sárit játszadozni a fátyolban. Ajkaim mosolyra húzódtak, miközben tekintetemet képtelen voltam elszakítani róla. Fülem megtelt a tompa robajjal, ahogy a cseppek hosszú útjuk végén sóhajtva terülnek szét és szivárognak be a talajba. Minden egyes apró cseppnek éltető ereje van, mégis oly észrevétlenül merülnek alá, mintha semmit sem érnének a világon. Mintha mind egy-egy halandó életet jelképezne...
Teljesen elmerültem a gondolataim melankolikus világában, immár Sárit sem láttam, csupán az eső töltötte meg minden egyes érzékszervemet. Éreztem magamban a késztetést, hogy kilépjek a falevelek oltalmazó takarásából és az állatomhoz hasonló önfeledtséggel szaladjak én is a fátyolba. És ebben mindössze egy mennydörgésszerű férfihang akadályozott meg...
Összerezzenve, hirtelen pillantottam oldalra. Egy pillanat alatt pukkasztotta ki azt a kellemesen elborult burkot, amit létrehoztam magam körül és emiatt meztelennek éreztem magam. Úgy éreztem magam, mint egy nyitott könyv egy vitrinben; bárki szabadon felfedheti a lapjain rejlő titkokat és nem létezik külső erő, ami bezárhatná a kíváncsi tekintetek elől...
Alig láthatóan húztam össze magam és szemeimet a földre szegezve elemeztem a fűszálak hosszúságát. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, hülyén éreztem magam a saját gondolataim miatt és biztos voltam benne, hogy olyan fülsiketítően hangosak voltak, hogy a másik is tisztán hallotta őket.
- Szeretem az esőt. - Bukott ki végül belőlem, szinte csak suttogva. Még inkább felhúztam a vállaimat, ahogy karjaim keresztezték egymást a mellkasom előtt. Viszont már az eső sem tűnt megnyugtatónak. Inkább csak bosszantónak...
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2016. június 9. 13:07 Ugrás a poszthoz


Van, hogy az ember mindent megtesz azért, hogy a saját gondolatai előtt is gátat emeljen, hogy ne kelljen velük foglalkoznia. Hogy legalább egy kis időre megfeledkezhessen mindenről, hogy a fejében cikázó őrület és érzelmeinek kusza egyvelege ne fojtsa meg. Hisz mindenkinek van egy olyan emlékképe, ami elől menekül örök életében és mindent megtesz, hogy nála legyen az előny.
Az utóbbi időben a könyvtár vált az otthonommá. A könyvekben rejlő betűhalom a védőbástya, amikkel folyamatosan körbeveszem magam és próbálok a lehető legészrevétlenebb maradni. Úgy bolyongok a sorok között, mint valami szellem; hangtalanul, némán. Arra szinte nem is figyeltem, hogy mit veszek le a polcról, hisz... nem az volt a lényeg. Csupán szükségem volt a saját magam építette kalitkámra. Talán jobban, mint valaha...
Éreztem a jelenlétét, belepirultam a közelségbe, kellemetlenül éreztem tőle magam. De gyenge voltam, egy szó sem hagyta el a számat, csak némán nyúltam egy másik könyvért. Sejtettem, hogy direkt csinálja, amitől lassan kezdett érlelődni bennem az idegesség. Nem értettem, hogy miért engem szemelt ki. Azt hittem, itt majd jobb lesz...
Ajkamba harapva fordultam végül felé és dacos pillantásomat ráemeltem. Legszívesebben most is inkább elmenekültem volna, hogy újra egyedül lehessek, de tudtam, hogy nem ez a megoldás. Prefektus vagyok és szeretnék is jól teljesíteni. Viszont ha sosem állok a sarkamra, ez sosem fog megvalósulni.
- Idegesíts mást, engem hagyj békén. - Hangom hűvösen csengett és próbáltam végig állni a pillantását, hogy hitelesnek tűnjek. Karomat mégis összefontam a mellkasom előtt, hogy ha máshogy nem is, ezzel védjem magam. A lelkemet.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2016. június 9. 16:16 Ugrás a poszthoz


Fogalmam sincs, hogy mit látnak bennem itt az emberek. Én csak szellő akarok lenni, mit senki sem lát és szabadon tovaszállhat amerre akar, némi felüdülést hagyva maga után azok számára, akik megérdemlik. Láthatatlan akarok lenni, hogy végre nyugtom legyen... Naivan reménykedtem abban, hogy végre újra kezdhetek mindent, tiszta lappal. Itt nem tudják, hogy mit tett a bátyám, hogy miket tettem én. Mégis... mégis, mintha valaki lépten-nyomon ki akarna kényszeríteni belőlem egy ballépést, ami futótűzként terjedhet el az ódon falak között. Hogy újra ugyan az legyek, aki a Herzbergben voltam...
Minden erőmre szükségem volt, hogy tartani tudjam a szemkontaktust. Erősnek akartam látszani, bármennyire is reszkettem belül, hisz nem engedhettem meg, hogy ezt ő is lássa. Gyenge voltam, ahogy életem bármely momentumában, de leginkább attól féltem, hogy emiatt megint olyasmit teszek, amit nem szabad. Hisz... a bátyám sem lehet mindig mellettem, ezt már ő is megmondta. Ujjaimat észrevétlenül mélyesztettem a bőrömbe, hogy ezzel elnyomjak minden más késztetést.
- Merlinre, ne játssz másokkal! - Sziszegtem halkan, hogy mások lehetőleg ne figyeljenek fel rám. Hangom magabiztosan csengett, de a hirtelen jött erő hamar cserbenhagyott. Ahogy közeledni kezdett felém, bennrekedt a levegőm és szinte teljesen a mögöttem lévő polcnak préselődtem, nem találtam menekülő utat. Szemeimet lesütötte, vállaim védekezően emelkedtek feljebb.
- Hagyj békén... - Szinte csak suttogtam, az imént még dacosan kiejtett szavakat. Megint védtelennek éreztem magam.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2016. június 9. 16:57 Ugrás a poszthoz


Kezdtem feladni mindent. Fáradt voltam a folytonos meneküléstől, az események forgatagától. Mégsem tudtam mást tenni, hisz ez voltam én. A félelem uralta az életem kiskorom óta, ezen képtelen voltam valaha is változtatni. Egyedül a testvéremmel éreztem magam ténylegesen biztonságban, akit noha visszakaptam két év után, mégis alig látom. Magamra maradtam, a gyengeségeimmel, a félelemeimmel és a tehetetlenségemmel...
Nem mertem felnézni rá, minden bátorságom tovaszállt. Aprónak és törékenynek éreztem magam a fölém magasodó háztársam miatt, de mégis tudtam, hogy ez csupán félig igaz. A lelkem az, ami remegve pislákolt mindig, ami a szabadságot kutatta, de sosem volt elég ereje ahhoz, hogy meglelje azt. A testem zárta börtönbe, ami erős volt és egészséges, mégis egyre csak kutattam, hogy ez a rabiga ne korlátozzon. Nem, nem vágytam sosem a halálra, csupán szárnyalni akartam a kék ég végtelenségében, mint a madarak.
- Ne érj hozzám! - Fojtott hangon kiáltottam fel és erősen ellöktem a kezét, mi felém nyúlt. A szavait immár nem hallottam, hirtelen jött harag perzselte a bensőmet. Egy meredek hullámvasút voltam, ami egyik pillanatról a másikra váltott emelkedőből meredeken ívelő lejtővé. Szemeim kissé összeszűkültek, ahogy ránéztem ismét. Elegem volt ebből, én csak nyugalmat akartam.
- Engedj el. Nem akarsz tőlem semmit amúgy se. - Szavaim ismét erőre leltek, hidegen visszhangoztak a levegőben. Nem akartam a játékszere lenni és ugyan, ki akarna bármit is tőlem? Általában megtartották tőlem a távolságot, hiába próbáltam ennek ellenkezőjét elérni. Fájdalmas volt a beismerés, hogy saját magam elől sosem menekülhetek.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2018. augusztus 11. 13:30 Ugrás a poszthoz

R.
A rendelő előtt


Úgy bámultam kékjeimmel az előttem lévő ajtót, mintha legalább a halálos ítéletemre várnék. Olyan rémálom-szerű volt az egész... láttam, ahogy az ajtó egyre növekszik előttem, s már elképzeltem, ahogy átváltozik egy hegyes fogakkal teli szájjá és elnyel engem, ahogy minden mást is körülöttem...
Gyenge vagyok. Gyűlölöm ezt az érzést. Még mindig nem tudtam felülkerekedni mindezen, pedig ezen dolgoztak másfél évig. Fejlődtem, tény, hogy sokat fejlődtem, már nem nyúlok a fiókom mélyén tartott penge felé, ha fáj. Képes vagyok elviselni, megemészteni és nehezen bár, de tovább lépni. De ennél több nem megy... Ott ültem az ajtó előtt, tudtam mi vár rám, hisz napi szinten szemeztem hasonlóval korábban, mégis féltem belépni. Féltem meghallani bentről a saját nevem. Féltem újra és újra csupasszá tenni a lelkem valaki előtt.
Erős akarok lenni. Merni megszólalni bárki felé, kimondani, ha valami nem tetszik, ha megbántanak. Emelt fővel szeretnék járni és nem attól rettegni, hogy mikor súgnak össze a hátam mögött a múltban elkövetett hibáim miatt. Magasan, mindenki más fölött szárnyalni, a nap fényében fürdeni, tündökölni. Egyszer majd...
Lehunyt szemmel sóhajtottam és képzeletemben visszatuszkoltam az ajtót az eredeti vaskos állapotába. Sokszor elhatározom, hogy na most, igen, ma lesz a pillanat, hogy magam fölé kerekedek és nyíltan, pozitívan szemlélem az embereket, mert ha én így állok hozzájuk, ők is hasonlóképp viszonyulnak majd hozzám. Mert mindenki azt látja, amit te látni engedsz nekik. Mégis... miért ennyire nehéz ezt átültetni a gyakorlatba?
Erős akarok lenni. Mégis ahogy egyre közelebb értem a kastélyhoz, úgy párolgott el minden önbizalmam szépen, fokozatosan. Rég volt már, hogy utoljára itt jártam. Legszívesebben inkább elfutottam volna, mint régen. Olykor úgy érzem, mintha még mindig csak 16 éves lennék és lenne hová bújnom. Pedig már magam vagyok, egyedül kell valahogy rájönnöm, hogy miképp lehet csak egy picit is erősebb.
Mégis ott ültem, mégis leküzdöttem a görcsöt a gyomromban, markoltam a padot és szemeztem a nagy ajtóval, ami újra meg újra nőni kezdett előttem.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2018. augusztus 19. 14:15 Ugrás a poszthoz

R.
A rendelő előtt


Szeretném én is elhinni, hogy tényleg jól vagyok. Hogy nem csak azért lehetek újra itt, szabadon, mert menthetetlennek találtak és megunták a velem való foglalkozást. Tény, hogy a világot már sokkal színesebbnek látom és nem hiszem azt, hogy mindenki ellenem van. Már nem azt látom, hogy egyféle menekülési útvonal létezik csak. Valahol tudom, hogy felül tudtam kerekedni saját magamon, de mégis... úgy érzem, hogy a saját gondolataim a legnagyobb ellenségeim. Olyan vagyok, mint egy hirtelen lecsapó vihar; mikor gyönyörű, napos időben egyszer csak elsötétedik minden és a ordító felhők könnyeikkel áztatják a földet, mik ki tuja honnan kerültek hirtelen ide. Majd amilyen gyorsan jött, akár olyan gyorsan tova is tűnhet. Saját magam gerjesztem a viharokat a lelkemben és nem kis erőbe telik, mire szét tudom őket oszlatni. De már felismerem a saját fellegeimet.
Ha tényleg jól lennék, akkor miért kellett volna ott ülnöm és várnom? Én sem bízom teljesen magamban, nem csodálkozhatok azon, ha más sem teszi ezt. De talán jobb lesz így. Talán megtanulhatok beszélni, nyíltan, újra valakinek.
Nehezen jutottak el hozzám a szavak, ahogy saját magam próbáltam egyszerre győzködni és elbizonytalanítani. Viszont, ahogy sikerült keresztüllátnom a magamban folytatott vitán, hirtelen kaptam a tekintetem a lányra és zavartan pislogtam rá. Egy pillanatra tán a gyomrom is görcsbe rándult, egyre egy huncut, kétségbeesett gondolat próbált utat vájni magának;
vajon tudja?
- Szia... öhm, igen... - Nehézkesen nyögtem ki a szavakat, majd sóhajtottam egyet és lányos zavaromban elmosolyodtam. Nem számít, hogy tudja-e... én tiszta lappal akartam kezdeni. És úgy is akartam tenni. Sőt, még örültem is, hogy megszabadított az ajtó bámulásának súlya alól.
- Vagyis egyelőre csak időpontot kell kérnem. - Nyitottam még a számat, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék még, pedig beszélni akartam. Beszélgetni, hogy naivan megfeledkezhessek minden másról a következő pár percben.
- Renae vagyok. - Egy szusszanás után nyújtottam a kezem. A karjaimat nem fedte semmi a melegre való tekintettel, így ha Ő könnyedén észre is vehette akár a hegeket. Ez volt a bátorságom legnagyobb bizonyítéka; már nem akartam elrejtőzni.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2018. október 27. 20:42 Ugrás a poszthoz

A.
A tetkó

Rengeteg általam kitűzött mérföldkövet sikerült magam mögött hagynom az utóbbi időben. Nem mondom, hogy mindnek sikerült emelt fővel, teljes szívvel-lélekkel nekifutnom. Nem... meghazudtolni sosem fogom magam; rettegtem, minden egyes lépés megtétele közben. De mégsem adtam fel és egyre csak haladok előre. Kisebb-nagyobb döccenőkkel megtarkítva a folyamatot.
Remegő lábakkal léptem vissza a kastély falai közé, féltem a múltamtól és ennyire elevennek nem is éreztem sehol máshol a történteket. Igaz, eltelt már két év, lecsengett az általam kreált káosz, de másrészről, még csak két év telt el. Sokan emlékeznek... mindenre. Próbálok folyamatosan emelt fővel járni, nem emlékeztetni senkit a régi önmagamra. Mégis bármennyire is igyekszem, a béklyó neonfénnyel visít a karomról...
Nem akartam titkolni. Nem veszek fel már direkt hosszú ujjú, bő pulóvereket, hogy takarjam az általam kreált börtön rácsait. A hegeim mára már nem a gyengeségemre emlékeztetnek, inkább, hogy mikor már nem tudta hova tovább zuhanni, életemben először erős tudtam lenni.
Mégis más pont emiatt lát gyengének.
- Úgy köszönöm, hogy elkísértél. Egyedül nem éltem volna túl... csak háromszor maradtam ott majdnem a székben. - Széles mosoly kíséretében fordultam Anna felé, majd le a karomra. Sosem hittem, hogy újra tű alá fekszem, de úgy érzem, hogy a lehető legjobban döntöttem. Még vörös a karom, na meg fólia alatt rejlik a mű, de mégis, már most imádom. Sosem terveztem elrejteni a hegem... most sem ez volt a célom, legalábbis nem teljesen. Hisz átsejlik még mindig a tetováláson és ez így jó. Most már tényleg azt tükrözi, amit érzek ezzel kapcsolatban.
Erős vagyok.
- Amúgy nem mondtam senkinek, rajtad kívül, szóval... tényleg hálás vagyok a támogatásért... bemegyünk ide? Azt hiszem most rám férne egy kicsi. - Ittam már valaha? Talán egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor. De... a fővárosban szombat éjjel mi mást lehetne tenni? Végre élni akarok... és azt valahol el kell kezdeni.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2018. október 27. 21:28 Ugrás a poszthoz

A.
A tetkó

Minek tagadjam, hogy igenis büszke voltam magamra? Merlinre, végre volt ihletem ceruzát emelni és volt célja, ami immár a karomon díszeleg. Megengedtem magamnak azt a kósza, de mámoros pillanatot, hogy egyszer az életben... hogy is nevezik? Igen, fennhéjázó legyek. Akkor és ott igenis megérdemeltem. Anna dicsérete még emelte is ezt az érzést. Sugárzott belőlem a jókedv. Most végre nem a fájdalom csillapítása végett tudtam szárnyalni. Magasba repített a legújabb kezdet mámoros gondolata.
- Azt hiszem ott én is arra a sorsra jutottam volna. - Csalfán kacsintottam, ahogy a lányok szoktak egymás között, holott talán én sem tudtam, hogy mire is gondoltam, vagy épp megfordult e bármi foszlány a fejemben mindezzel kapcsolatban. Én csak fel akartam zárkózni... túl sok mindenről lemaradtam a két év alatt és előtte is... egy kalitkában éltem, csak azt láttam, amit látni engedtem magamnak. Szóval mi mással tágíthatnám az ismereteket hirtelen, mint az ivással és az elmaradt barátnős csevejekkel?
- Ennél szebbet nem is mondhattál volna! - Fülig ér a vigyorom és míg Anna rendelt, én a tömegben próbáltam valami élhető zugot keresni magunknak.
- A fotózásra. - Hálásan mosolyogtam, de mégis szkeptikusan emeltem a poharat az ajkaimhoz. Olyan sutának éreztem magam, könnyen lehet, hogy kissé bele is pirultam... fogalmam sem volt, hogy mi került a kezembe és mégis hogyan illik. Így jobb ötlet híján követtem Anna minden mozdulatát és legurítottam a torkomon az italt. Azt hiszem, úgy nézhettem ki, mint aki életében először tüdőzte le a cigarettát volt lázadó korszakom.
- Élek! - Kissé krákogva sikerült kierőszakolnom magamból ezt az egy szót. Égetett, de mégis az a kellemes melegség volt ez, amit az ember boldogan ölel a keblére. Viszont a következők hallatán teljesen úrrá lett rajtam a lányos zavar és minden magabiztosság, amit a tetoválás léte okozott, tovaröppent egy pillanat alatt.
- Micsodaa? Dehát... mégis ki nézné meg? Meg egyáltalán nem olyan jók, egy csomó elmosódott, vagy kiégett... Meg... csak kinevetnének. Nem? De... vagy nem?
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2018. október 27. 22:06 Ugrás a poszthoz

A.

Az összes gondolatom a helyre korlátozódott. Sosem voltam még ilyen helyen, legalábbis... nem így, ebben a szerepben. Nikonál is mindig csak átutazó voltam. De ott és akkor nem számított más. A zene pulzálása az emberek által gerjesztett tompa moraj és az élesebb felkiáltások hada. Mindez annyira új értelmet adott a varázslatnak!
Talán sosem éreztem ennyire azt, hogy részese vagyok valaminak. Most egy voltam tömegben, egy a tucatból és elmondhatatlanul jól esett ez a tudat. Végre nem az a lány voltam, aki mögött összesúgtak, akit elkerültek, mert őrült.
Csak egy, a tömegben.
- Akkor inkább szokjuk még... még egyet! - Nevetve kiáltottam fel és persze az ilyesmit miért ne hallanák meg a pult mögött tüsténkedők? Akkor már mindegy volt, hogy komolyan gondoltam-e, hisz a poharaink ismét csurig voltak, amik már csak ránk vártak. Összeszorított ajkakkal, zavartan pislogtam Annára, majd végül ismét győzött a vigyorom. Egy vállrándítással, amolyan "már nincs mit tenni" gesztus céljából emeltem a poharamat koccintásra.
Tetszett, ahogy alakultak a dolgok. Végre sikerült másképp is azt éreznem, hogy szabad vagyok.
A második kör egy leheletnyivel könnyebben csúszott, de a grimasz még mindig uralma alá vonta az arcszerkezetem. Viszont senki sem mondhatja, hogy nem vagyok tanulékony; az előzőből okulva, csendben követtem Annát, nehogy valami furfangos módon újra megteljen a pohár. Lehet jó döntés volt; azért kezdett már színesedni a világ körülöttem.
- Nem is tudom... pedig van értelme a szavaidnak, amiket mondasz. Vagyis... persze, hogy szavakat mondasz, mi mást mondhatnál? Így beszélünk... azt hiszem eltértem a tárgytól. - Homlok ráncolva futottam le újra az iménti mondatokat és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baj velük, de képtelen voltam kisilabizálni, hogy mi is lehetett az. Így inkább legyintettem egyet és folytattam - Én nem vagyok egy modern festőművész, aki rátüsszent a vászonra és azt mondja, hooogy... mit is? Hogy hát... hát hogy a lila paca a lelkében dúló vihart szimbolizálja. Érted... a képeim csak vannak... hogy színesen láthassam a világot. De másnak elég színes magától is, nem? - Nagyokat pislogtam Annára, valahogy annyira mélynek éreztem ezt a diskurzust. És természetesen közben a vajsört sem vetettem már meg...
Utoljára módosította:Emma Renae Weißling, 2018. október 27. 22:13
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2018. október 27. 22:59 Ugrás a poszthoz

A.

Hűha.
Mindig tucatnyi gondolat szeli át az agytekervényeim, kacifántosabbnál kacifántosabbak. Mindent ötször megrágok, mielőtt kimondanék, vagy cselekednék, mert véletlenül se szeretném elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint korábban. Hasonlóakat se... Valahol tudom, hogy a sok gondolat szüli a bizonytalanságot is bennem és foszt meg a spontaneitástól és a mersztől.
Azt hiszem ezekkel a problémákkal akkor nem kellett foglalkoznom. Minden egyes zegzugot egyetlen szó töltött meg;
Hűha!
Még a nagy hangerő sem zavart, sőt! Az a bizonyos szócska egy ütemre járt a zenével. És nem csak az... olyan rég táncoltam már, tényleg, már az idejét se tudom. De most mégis ringani kezdett a csípőm, ahogy Annát követtem a tömegben. Talán fel se tűnt nekem az egész.
Hagytam, hogy a kérdés megpróbáljon kicsit leülepedni bennem, hogy kellőképp végig tudjam gondolni, dehát... talán nem ez volt ehhez a legmegfelelőbb pillanat. Viszont attól a kósza kis ábrándtól bizseregni kezdett a bensőm. Mi van, ha tényleg tetszene az embereknek? Konkrétan egy valóra vált álom. De melyik képeket engedhetném oda? A kezdetektől, hogy látszódjon a fejlődés? Hogy hitet és reményt nyújtsak az embereknek? Lehetnék a következő Teréz Anya? Kezdhetem írni a Nobel díj átvételhez a beszédem?
- Legyen! - Teljes meggyőződéssel bólintottam, az arcomra az a legyőzhetetlen széles vigyor kúszott, ami csak egy kis alkohol után találja meg az embert. Soha máskor.
- Anna Weißling... abban az esetben táncolsz velem?
Hűha...
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2018. október 28. 17:20 Ugrás a poszthoz

A.

Akkor és ott olyan lehetetlennek tűnt minden, amit eddig saját magamról és az életről gondoltam. Rejtőzködtem, próbáltam feltűnésmentesen róni a folyosókat, hogy minél kevesebb pletyka terjenghessen rólam és nehogy újra olyan szakadék teremjen előttem, mit nem tusnék sehogy sem elkerülni.
De mégis minek?
Ahogy elfogyott a sör a korsóval, szegény a kelleténél erőteljesebben puffant  legközelebbi asztalon, de a nedű a testemben száguldott. Konkrétan abban a pillanatban meg tudtam volna menteni az egész világot! Egy igazi szuperhős módjára. Ha szembeállítottak volna a józan énemmel, biztos kinevettem volna a folytonos óvatossága végett. Hisz Merlinre! Láttam, hogy felénk pillantgatnak az emberek, ahogy a parkettre kerültünk, de most olyan... vérpezsdítő volt!
- Jajj Anna, jobb vagy te ennél! - Nevetve, pimaszul kacsintottam felé és kacéran körbetáncoltam a sógornőmet. Annyira... jó érzés volt újra átadni magam a ritmusnak és mi tagadás, még mindig elég jól ment. Legalábbis olyan érzés volt, mintha az életben még soha semmi nem ment volna ilyen jól. És így nem is terveztem egyhamar abbahagyni!
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2019. április 1. 19:52 Ugrás a poszthoz



Emlékszem, olyan melegen sütött a nap, hogy megálltam a szökőkút előtt és a hatalmas, fénylő csillag felé emeltem az orcám és Ő, mint régi jó barát, sugaraival kedvesen megcirógatta azt. Furcsa érzés szabadnak lenni. Nem úgy, mint a fejem felett szárnyaló madár, ki birtokolja a végtelen kék eget. Szabadnak lenni, mint ember. Olyan sokáig nem értettem ezt, fel se akartam fogni, hogy ez egyáltalán lehetséges. Hiszen olyan dacos meggyőződéssel voltam arról, hogy a test csupán egy ólom súlyú béklyó, mint a kisgyermek arról, hogy létezik a húsvéti nyúl. Rettenetesen hosszú és rögös út kellett ahhoz, hogy vért és verítéket izzadva meglássam azt, amit makacsul titkoltam magam elől; a test minden apró porcikája az érzékelés és az érzelmek nyílt csatornája. Hisz egy másodpercnyi mosoly is jelentheti a világot, míg egy pillantás tükör az ember lelkének folyamához.
Vak voltam a világra.
Az arcomon a nap melegével, a felkötött tincseim közé rakoncátlankodó szellővel, a meztelenül hagyott karjaimra hulló vízpermettel és a tetoválásom alatti hegen megcsillanó fénnyel... ezek tettek szabaddá, ezek tették könnyűvé, légiessé egykor börtönként tekintett részem.
Tudom, mozdulni akartam, hisz annyi mindent kellett elintéznem és boltokat járva beszerezni mindent! Mivel... egyetemista lettem. Még mindig forgattam a gondolataimban ezt a kifejezést, elfogadni, mi több, felfogni, hogy tényleg sikerült ekkorát lépnem előre és végre sikerült felkapaszkodnom egy olyan ösvényre, ahol végre láthatom a célt. Már csak annyit kell tennem, hogy egy pillanatra se veszítsem szem elől. Hiába... egy kis félelem megmaradt a lelkem csücskében, hogy ha egy szekundumra is más irányba pillantanék, eltéveszteném az irányt.
Tudom, mozdulni akartam, elővenni a listám és kipipálni az imént beszerzett könyvet, majd újult erővel nekiindulni a körútra. Mégis a szemem csukva maradt, az ujjaim között a szatyor meg-megrezzent és még pár elhaló beszédfoszlányon kívül mást nem hallottam. Vajon azért nem engedelmeskedett a testem az akaratomnak, mert megéreztem a jelenlétét? Nem tudhatom... de bánom-e, hogy arra a kósza másodpercre elvesztettem a szabadságom azon szeletét? Nem... ahogy valami késztetés által oldalra pillantottam...
Nem. Soha.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2019. április 2. 19:22 Ugrás a poszthoz



Ott voltál a könyvtárban. Én épp a torkomban dobogó szívemmel viaskodva próbáltam egy titkot csempészni az egyik alig keresett, dohos csücskébe és Te ott voltál. Féltem, hogy rám nézel, féltem, hogy nem nézel rám. Végül csendek és kurta, elsuttogott szavak közepette tettük meg az első suta lépést egymás felé. Lett egy közös titkunk.
Rémi, szerinted még ott van az eldugott kis sarokban a neveinktől ékes kismadár?

Néztem Őt. Néztem és vánszorogtak a másodpercek, miközben azon gondolkodtam, hogy tényleg ott áll-e előttem, a csíkos pulóverben és az oly jól ismert kósza tincsekkel vagy káprázat volt csupán. De dobogott volna így a szívem, hogyha múló tüneményként jelent volna meg előttem? Nem, ő ott maradt. Ott állt mozdulatlanul, ahogy én is, mint megtestesült tükörkép. Próbáltam minden apró kis szegletet, domborulatot magamba vésni és előidézni az emlékek csalfa képét. Az előttem lévő férfi - emlékszem, a tény pírt varázsolt az arcomra, nehezen emésztettem a gondolatot - szélesebb mellkassal állt ott.
Hogy ezt miből gondoltam? Hiszen... én már nyugtattam a fejem azon a mellkason. Könnyeim áztatták a pólóját, fejem a ritmikátlan lélegzetvételeivel mozgott, fülem a szapora szívverésével telt meg. Emlékszem...
Némán, sikoltó, üvöltő gondolatokkal robbantam a klubhelyiség síri csöndjébe. A vérző alkaromat a pulóverem bő ujja fedte és próbáltam eggyé válni a hatalmas térrel, gyáván elbújni a világ összes fájdalma elől. És te akkor is ott voltam, némán figyeltél, a tekinteteddel óvtál és engem néztél. Néztél és én űzött vadként néztelek. Aztán... bántottalak. Bántottalak, mert azt akartam, hogy te is így tégy. Nem tetted és mellettem maradtál és a szívembe ágyaztál egy újabb titkot, egy ígéretet...
Rémi, nem hagytál el soha, ugye?

Vajon mondott bármit is? Őszintén bevallom, ha így is történt, én nem hallottam. Megtelt a fülem az emlékek morajával, a saját lélegzetvételeim fülsüketítő zajával. Egyszerre voltam zaklatott és végtelenül nyugodt. Olyan volt a pillanat, mint egy félig kész festmény; a fehér makulátlanul tiszta vásznat a vékony grafitvonalak törik meg, kusza, egymást keresztező, majd örökre eltávolodó vonalak együttese, mit laikus nem érthet. De ez a szem számára láthatatlan, eltörpül az egyik sarokból burjánzó színkavalkád gyönyöre mellett. A művész maga előtt látja az egész képet, az összes történetet, szenvedélyt és érzést, amit majd a némán bámészkodók hada ihat magába, ha kész lesz. De addig mit látnak? Két fiatalt, földbe gyökerezett lábakkal, egymással farkasszemet nézve.
Erőt vettem magamon és olyan kedves mosoly szökött az arcomra, amit ha láttam volna, biztos elfordultam volna zavaromban. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, azt se tudtam, hogy kellenek-e egyáltalán szavak, vagy minden megfoghatatlan, elmondhatatlan gondolatot hozzá röppentett a szellő. Lassan hidaltam át a minket szétválasztó teret, szemeimmel végig fogva tartottam Őt.
- Rémi... - úgy suttogtam a nevét, mint egy ígéretet. Mint egy ígéretet, ami majd csak a jövőben lesz képes szárnyra kapni és magasan suhanni a gyönyörű, vakító égbolton. - Tudtam, hogy nem hagysz el soha.
Ő ott volt és én mosolyogtam őrá. Nem tudtam mi okozta azt az alig észrevehető, de mégis múlni nem akaró hiányérzetet. Ő ott volt és engem nézett.
Akkor már tudtam.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2019. október 15. 19:34 Ugrás a poszthoz



Álom ez, vagy valóság?
Minden kisgyermek rettenthetetlen, egy aprócska, de annál nagyobb hős vitéz, nem ijed meg semmitől. Egy ideig én is ilyen voltam, egy igen rövid ideig. Talán négy éves lehettem akkoriban. Alig vártam, hogy a nap ásítva bukjon le a horizont mögé és átadja a helyét a pöffeszkedő ezüst korongnak és a gyémántként tündöklő csillagoknak. Én vígan kacagtam azokban az órákban, átölelt az éjszaka sötétje a birtokon, a fák halk suttogása, ahogy egymással osztották meg titkaikat. Az volt a kedvenc napszakom, mikor nem csak egy gazdag család tisztelettudó sarja voltam, hanem csak én voltam. Csak én voltam és a szüleim hagyták, addig sem volt rám gondjuk. Önfeledtem futkároztam, virágot szedtem, bukfencet vetettem. Az éjszaka volt az én valóságom.
Egy este, emlékszem, sötétebb volt, mint máskor, mintha a csillagok is féltek volna akkor. A Hold is sápadtan, reszketegen feküdt a fejem felett, körbenézve a sötétségben, még az árnyékok is hosszabbak, rémisztőbbek voltak. A kacagásom elhalt egy nappal korábban, akkor csak a néma csend ordított törékeny, aprócska testemből, a birtok hangjai viszont felerősödve ringatóztak a fűvön, a fák törzsein, ott fütyültek a kerítés távoli hálóján. Lassan sétáltam, mint idegen, egy idegen országban. Aztán ott volt Az. Ott ült, pont felettem, lesben állva figyelt. A tollak zizegését hallottam először, majd a karnok fülsértő csikorgását a fájdalmasan sápítozó faágon. Tudom, kemény harcot vívtam a kíváncsiságommal, majd minden gyermeki ártatlansággal a mély, kék óceánnak ható szemekkel pillantottam fel és akkor és ott először vesztem el azokban a hatalmas, villogó koromfekete szemekben. Már nem emlékszem pontosan, hogy kiáltottam-e, vagy csupán a lelkem remegtette meg egész testem a velőtrázó sikolyával, de mintha egyidőben hallottam volna visszhangzó károgását, mintha a világ összes szitokszavát zúdította volna arra a csöpp gyermekre, aki akkor voltam. Kitárta hatalmas, kékes fénnyel világító éjfekete szárnyait, amivel akár körbe is vonhatott volna, elragadhatott volna a távoli messzeségbe.
Azóta sem tudom... álom volt ez, vagy valóság?
Tudom, most is hatalmas, egész mivoltában tündökölt fejem felett a Hold, aminek pompáját a millionyi csillag emelte ki. Ugyanazon álom üldözött akkor a játszótérre, mi mindig és mindig visszatér. Pedig esküszöm azt hittem már, hogy jól vagyok. Már nem kacagtam az éjszaka közepén, már nem üdvözöltem közeli, jó barátként a csendes estét, mégis ott ültem és a hinta alattam panaszosan nyikorgott a néma csöndbe. Nem bírtam a négy fal közelségét, a mozdulatlan levegőt, a saját visszhangzó zihálásom, így újra menekültem. Menekültem az elvárások elől, mit saját magam és a talán a társadalom szabott ki rám. Olykor úgy érzem, hogy megfulladok a nyomás alatt. Rettegek, hogy csalódást okozok, hogy nem tudom megmászni a következő lépcsőfokot, mert egyszerűen nem érem el. Ott ültem a hintában, egyedül a sötétben, a fájdalmasan meg-megnyikkanó hintán, combjaimat béklyóba vonta a rajta fekvő könyv, aminek lapjairól ordított, hogy nem fog sikerülni. Sosem leszel az, akivé válni szeretnél...
Én esküszöm próbáltam nem hallgatni az elmémet kaparászó alattomos szavakra, de az ölemben fekvő nyitott könyv lapjairól, mintha a bőröm alá itta volna magát éjfekete tintával. Közben azt is tudtam, hogy nem azabadulhatok az érzéstől, hisz magammal hoztam az izzó fekete szemeket és a hatalmas, világot is körbeérő szárnyakat. A lap, amin saját kezem munkája elevenítette meg a fekete madáralakban pompázó szörnyet ott pihent a kezemben, meg-megmutatva magát a sötétségnek, a fülem mögé tett pálcámon vibráló apró gömböcske által.
Én ott ültem, alattan fáradtan nyikorgott a hinta, gondolataim fogságában vergődtem és minduntalan azon járt az agyam egy apró szeglete, hogy a papírlapon testet öltő lény akkor valóság, vagy álom volt csupán?
Utoljára módosította:Emma Renae Weißling, 2019. október 15. 21:04
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2019. október 21. 19:13 Ugrás a poszthoz

D.

Annyira biztos voltam benne, hogy ez a helyes választás. Lassan másfél éve, hogy eldöntöttem mi szeretnék majd lenni. Olyan büszke voltam saját magamra, hogy tudtam, egészen biztos voltam benne, hogy egyszer majd hasznos leszek és nem csak egy haszontalan, idegesítő szöszmösz valaki talárján. Egyszer az életben saját magamért döntöttem így, nem csak a körülöttem lévők miatt. És lehet annál rosszabb, mikor saját magadnak okozol csalódást?
Megszámlálhatatlan alkalommal kaparta be magát a tudatom szegletébe az a csúf gondolat, hogy nem fog menni. NEKED nem. Próbáltam nem figyelni a csúfondáros hangra, ami egyre csak törekedett arra, hogy ő állhasson a pódiumon és minden magabiztosságomat ismét a legsötétebb árnyékokba taszítsa. Tényleg szorgalmas voltam, tanultam, elemeztem, utánaolvastam, még kérdeztem is és elmondhatom, hogy igenis van, ami jól megy. De... nem ez.
Végre egyszer jó akartam lenni. A legjobb. De nem tudtam túlszárnyalni magam, nem voltam a kéklő ég magasán, szárnyaszegedten botladoztam a földhöz szegezve.
Másodjára ülök ugyanazokon az órákon, mégsem értek többet, mint első alkalommal. Előttem vázlatosan az aktuális anyag, homlokráncolva koncentrálok az elhangzó szavakra és... semmi.
Nem fog menni, NEKED nem.
De igen. Bebizonyítom, hogy igen. A papírjaim felé hajolva egészítem ki az általam kreált gyors rajzot, az egyes rézsekhez tartozó bonyolult leításokat körmölném... nem, nem értettem. Nem értettem! Kékjeim hatalmas mivoltukkal keresik a zaj forrását, mi elnyomta a tudás ingatag folyamát és fogaim az alsó ajkamba mélyednek.
- Ne haragudj... tudnád ezt kicsit csendesebben művelni? - Hirtelen csalódottságomból merítettem erőt az elsuttogott szavakhoz. De ér ez még bármit is? A tananyag fonala kicsúszott remegő, kétségbeesett ujjaim közül és én megsemmisülten, tudatlanul meredtem továbbra is előre.
Nem fog menni, NEKED soha.
Utoljára módosította:Emma Renae Weißling, 2019. október 28. 16:54
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2019. november 1. 16:28 Ugrás a poszthoz

D.

Emlékszem milyen voltam, mielőtt a szanatóriumba kerültem, kristály tisztán emlékszem. Rettegtem, minden nap minden egyes pillanatában. Féltem magamtól, féltem mindenki mástól. Féltem, hogy észrevesznek és attól is, hogy nem. Féltem az álmoktól, féltem a nappaloktól. És a félelem folytonos menekülésre ösztökélt. Akár csupán egy szó is a szobám mélyére űzött és remegő kezekkel nyúltam az éjjeliszekrényem fiókjába...
Egy ember volt, egy csupán, akitől nem rettegtem. Furcsa, mert sokan ezt tették. De én hogyan is tehettem volna, mikor a tekintetében a rémület az enyémnek volt a tükörképe? Ő ott volt és megértett, sőt, kedvelt a maga módján. Szükségem volt rá és talán -szeretném ezt hinni-, neki is rám. Mellette szárnyakat növesztettem, igaz, aprókat és megtépázott tollazattal, de voltak szárnyaim. Hisz akkoriban csak arra vágytam; hatalmas szárnyakra, mik a végtelen szabadságba repíthetnek. Ahol nem fáj semmi. Mellette ritkábban nyílt ki az éjjeliszekrény fiókja.
Majd ő eltűnt és én egyedül maradtam a saját démonjaimmal, akikkel szemben elvesztettem a csatát. A csatát, mert a háborút még mindig vívom.
Sok idő telt el mindezek óta és én is egészen más vagyok már. Erősebb. Legalábbis szeretem azt hinni, hogy így van. De egy biztos; büszkébb. Büszke vagyok arra, hogy leküzdöttem a betegségem. Mert beteg voltam. Nagyon. Lehet, hogy most is az vagyok. Lehet, hogy örökké az leszek, hisz ott lappang bennem. De ha kicsit mélyebben is voltam akkor, utólag főleg ki merem jelenteni;
Én jól voltam.
A szavak tőrként hasítottak belém, tekintetem a pulóver takarta alkaromra siklott. Hiszen mi másra is gondolhattam volna abban a pillanatban?
Az alsó ajkam kezdtem tehetetlenségemben harapdálni, míg lassan kihúztam magam és a gondolataim megerősítették az érzéseim.
Én büszke voltam magamra.
- Ha ennyire nem érdekel, akkor ki is mehetnél ahelyett, hogy másokra erőlteted a saját kínod. - Emlékszem, belepirultam, mire egy szuszra végigdaráltam a mondandóm. El se hittem, hogy tényleg kimondtam, tényleg vissza mertem szólni. Lehet, hogy közben mozdulatlanul magam elé beszéltem, de mégis...
Én büszke voltam magamra.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2019. november 1. 18:04 Ugrás a poszthoz


Valahol Velencében

Emlékszem, úgy nevettem azon a napon, hogy a könnyeim is kicsordultak. Arra viszont már nem, hogy tudtam-e korábban, hogy boldogságában, felszabadultságában is képes az ember könnyeket hullajtani. Úgy éreztem magam, mintha egy színpadon álltam volna és minden tekintet csakis engem figyelne. És tapsolnak. Mindenki tapsol és mosolyog. Nem értettem miért andalgunk a Szajna partján, majd miért dőlünk el a fűben a Eiffel-torony előtt. De nem is érdekelt. Csak nevettem és a könnyeimet törölgettem.
Különlegesnek éreztem magam.
Ott és akkor olyan egyszerű volt minden. Egyszerű volt nevetni, egyszerű volt hétköznapi történeteket mesélni a hétköznapi történetek után. És egyszerű volt nem szólni az iskoláról, a csárdáról, a levelekről...
Egyszerű volt és különleges.
Olyan furcsa volt túlcsordulni az aznapi élményektől, nehéz volt lépést tartani Nikoval, de mégis, olyan jó érzés volt megosztani vele mindezt. Egy pillanatra csupán, de eszembe jutott a Szanatórium, az egyhangúság és színtelenség, ami ott körbevett. Ahhoz képest Velencében is ordítottak a színek, felemeltek az illatok és a mellettünk elhaladók érthetetlen mondatfoszlányai.
- Tessék? Velem? De Niko, én még nem ittam... - Éreztem, ahogy elvörösödök zavaromban. Sokáig kellett gyógyszereket szednem még, miután kiengedtek, utána meg... igazából meg sem fordult a fejemben ilyesmi. De akkor és ott nem volt olyan, amit ne tettem volna meg szívesen. Olyan energiával telt voltam, mit már rég nem éreztem.
- Jó, menjünk. - Mosolyom még szélesebb lett és furcsa izgalom lett rajtam úrrá.
Mielőtt beléptünk volna a beszélgetésektől terhes helyiségbe, még vetettem egy pillantást az éjszakai városra. Ámulatba ejtettek a fények, a tükörképek. Emlékszem, egy kósza pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább a látványt és az érzéseket kéne megfesteni.
De mégis hívott az ismeretlen izgalom.
Végül tekintetemet előre szegezve léptem be a következő állomásunk helyszínére.
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2020. március 14. 15:07 Ugrás a poszthoz


Müncheni Weißling-birtok

Lépteim visszhangot vertek a hosszú fehér, makulátlan folyosón. A ház minden egyes szeglete a makulátlanságot ordította magából, mióta csak az eszemet tudom. Sehol egy apró porszem, egy csálén pöffeszkedő képkeret, sehol egy repedés a falon, egy oda nem illő folt a padlón. Hogyha pohár tört az éjjel, reggelre minden apró kis szilánk köddé vált. Ha apa túl nagyot ütött és véres lett a huzat a kanapén, pár röpke óra múltán újfent úgy tündöklött, mintha csak most húzták volna fel. És én ebben a házban, ebben a makulátlan tisztaságban mindig végtelenül mocskosnak éreztem magam. Míg apánk meg nem halt...
Azután sokáig a közelébe sem jöttem, ahogy a testvéreim sem fordultak már meg ott annyira gyakran. Majd ahogy teljesen lenyestem a röpképtelen szárnyaim és kezdtem lassan újakat növeszteni, visszatértem. A ház még mindig szemet bántóan tiszta volt és steril. De egyúttal néma is. Nem zengett apám haragos kiáltozásaitól, nem visszhangzott többé az ököl és pofon disszonáns zaja. Néma volt és ebben a némaságban éledtem akkor újjá. De akkor már nem voltam egyedül. Szavakat kaptam, amik megtartottak, ha megbicsaklottam. Lassan színek keveredtek az ordító fehérséggel, amik zsibongássá csitították azt. Lekerültek a falakról a tökéletesnek álcázott családi portrék és igazi képek kerültek a helyükre, igazi családról. Igazi mosolyokkal.
Majd ismét visszamentem. Akkor már nagyobb szárnyaim voltak, mint valaha és képesek is voltak a magasba emelni. Immár senki sem tolta vissza a nappaliban a dohányzóasztalt, ha odébb lett taszajtva két centit. Színek és szagok vegyültek a már kevésbé makulátlan térben. Visszamentem, hogy a szavakhoz arcot társíthassanak a sokat megélt fehér falak.
Régóta nem szólaltam meg, csak némán figyeltem Kolos arcának minden apró rezdülését, ahogy ott ült a kanapé tiszta huzatán és egy régi emlék foszlányait figyelte a nappali közepén. Ezt az idézést még Noah tanította nekem. A falak, a függönyök... minden emlékeket őriz és én mindent meg akartam mutatni Neki. Neki, akinek olyan sok mindent köszönhettem.
- Emma, halkabban, a végén még felébreszted! - halk suttogás távoli tüneménye hasított a levegőbe. A kicsi Niko volt az, lehetett akkor olyan tíz éves. Emlékszem, az éjszaka közepén osontunk le, egy-egy lepedővel felszerelkezve és egy hevenyészett bunkert építettünk, ott meséltünk egymásnak gyermeki rémtörténeteket.
Az áttetszően előttünk pergő képre mosoly szökött az arcomra. Akkor még minden jó volt. Édesanyánk még az életünk része volt és csak nem sokkal korábban kezdett apánk az italba temetkezni. Még őszinte mosoly volt a gyermeki arcokon, akár az enyémen, akár Nikoén.
- Nézd csak - suttogtam Kolosnak és a nappali sarkához mutattam, ahol a kicsi Noah állt karba tett kézzel és morcos arccal, amiért a testvérei kihagyták a mókából.
Akkor még minden szép volt.
Utoljára módosította:Emma Renae Weißling, 2020. március 22. 17:05
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2020. március 22. 18:21 Ugrás a poszthoz



Emlékszem, a sarokban ültem, egy félreeső asztalnál. Tudom, hisz akárhányszor betévedtem, mindig ott foglaltam helyet. Már-már fel tudtam idézni magamban az asztal erezetének kusza, egymásba fonódó, majd szétváló vonalait, a sebhelyként éktelenkedő karcolásokat a tetején. A rikító sárga szék halk nyögéseit, mikor mocorogni kezdtem ültömben. Egyszer olyan erővel hasított panasza a levegőbe, hogy zavaromban inkább a kissé csálén sorakozó szalvétákat kezdtem számolni magam előtt, nehogy véletlenül tudomást vegyek a felém forduló tekintetekről. Tizenkettő volt ott.
Mégis szerettem azt a helyet. Ott nem figyeltek engem, de én figyelhettem a betévedő embereket, a szájuk szegletében feltűnő kis mosolygödröcskéket, az apró, de jelentős gesztusokat. Szerettem színeket rendelni hozzájuk, kitalálni az érzések és érzelmek gordiuszi csomóként tekeredő fonalát, hogy később ecsetet ragadva örökítsem meg a kigobozott megfejtést.
Akkor is ezt tettem, s közben próbáltam szemmel tartani a csicsergő kukoricaszememet is. Figyeltem, a pennám végét az ajkaim között tartva, jobbommal a vázlatfüzetem oldalát morzsolgatva. Figyeltem, majd gyors mozdulatokkal elevenítettem meg a lapon az elkapott apróságokat és óvatosan hessegettem odébb a szemecskét, mikor a pennám útjába került. Ha rám tévedt egy szempár pillantása, pirulva bámultam az asztal túlsó csücskén árválkodó poharat. A teám addigra már félig kihűlt, oldalán kiütköztek a pára cseppjei és úgy gördültek alá, mintha csak könnyezett volna. Kényszeredetten kortyoltam bele, ujjaimmal eldörzsölve az oldalára tapadt nedvességet.
Egy meghitt kis szertartás volt ez számomra, egy kellemes körforgás, amibe könnyű belesüppedni. Talán ezért sem vettem észre, hogy a motyorgó, tébláboló szemecske továbbállt és azt sem, hogy a pohár nyirkos alja újabb foltot ejtett az asztal lakkján. Sóhajtva hajoltam le, tekintetem végigpásztázta a padlót. A laza kontyom szétcsúszott, ahogy én leszálltam a székről és guggolva a másik asztalhoz araszoltam, ahol épp láttam még elbújni a kis szemtelent. Nem mertem felnézni, biztos voltam benne, hogy a szeplőim mögött lángvörössé vált az orcám. Végül mégis erőt vettem magamon.
- Ne-ne haragudj... - hangom alig volt hallható. Épp csak az arcom egy része bukkant elő az asztal mögül. Nem láthatott mást, mint a kissé zabolátlan tincseim, a nagyra tárt kékjeimet és az arcom bal oldalán maradt pirosas-lilás festékfoltot, amiről akkor még nem tudtam, hogy ott tündököl. - A... kukoricám leugrott és... ott van a lábad között. Visz-visszakaphatom? - Zavaromban az ajkamba haraptam és mutattam a kis rakoncátlanra, amit a férfi amúgy sem láthatott. Tekintetem elszakítottam az arcáról, inkább a szalvétatartót bámultam meredten. Tizenkettő volt benne.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Emma Renae Weißling összes RPG hozzászólása (23 darab)

Oldalak: [1] Fel