Evelin végigmérte a lányt. Felállt és megkerülte az asztalt. A lány elé állt.
- Nem tudsz átverni. Tudom, hogy van valami bajod. Máskülönben nem lenne semmi bajod.
Evelin a zsebéből elővett egy papírzsepkendőt.
- Ez majd segít.
Megint megkerüli a padot és visszaül a lány mellé.
-De ha nem akarod, nem muszáj elmondanod.
Evelin is kinyitja az egyik könyvét és olvasni kezd.

Evelin

Evelin egy idő után megunta az olvasást, új elfoglaltságot talált. Azt figyelte hogy javul-e a mellette ülő kedve. Észrevett egy kis mosolyt az arcán. Evelin elégedett volt magával és ő is elmosolyodott. Nem bírta megállni és megszólalt.
- Ahogy látom már egy kicsivel jobban vagy. A papírzsepi sok mindenre jó. Ezt te is állíthatom. Akkor nem kérdezősködök tovább mi bajod.
De azt látom, hogy nincs hangulatod tanulni. Ugye igazam van?
Evelin rámosolyodott a lányra.

Evelin

Evelin gondolkozott hogy mi baja lehet a lánynak. Ötlete sem volt. Amikor éppen megint kérdezőskődött volna róla, megfordult az agyában hogy ezt nem kéne. Nem akarta a kérdéseivel kihúzni a gyufát. Tehát egy dolgot tehetett. Olvasott tovább. Ő sem bírt kontcentrálni a könyvre. Az járt a fejében hogy fell kellene vidítani Izabellát. Ilyen rossz állapotban meg nem látta. Először becsukta a könyvét és csak nézett ki a fejéből. Akkor éppen gondolkodott. Nem jutott az eszébe semmi jó ötlet. Utána megint úgy dönt, hogy megkérdezi.
- Ne segítsek valamiben? Látom rajtad hogy történt valami. Szivesen meghalgatom, az általában segíteni szokott.
Evelin ránéz Izabellára.
- De ha nem akarod nem muszáj. Nem szeretnék az agyadra menni a kérdéseimmel.
Evelin megint kinyit egy könyvet úgy dekorációba, hogy legyen előtte valami mert olvasni most épp nem szándékozik belőle. Kezdi árérezni a lány szomorúságát és rossz kedvét. Evelin is kezd elszontyolodni. Ránéz megint a lányra hátha mond valamit. Evelin olvasni kezd. Fél fülével a lányra figyel hátha az mond valamit. Ugrásra készen várja a lány szavait.

Isidor a napokban felfedezte a tanulószobát, ahol nevéhez illően kitűnően lehet tanulni, köszönhetően a megnyugtató, csendes környezetnek. Ezt a helyiséget még nem ismerte, amikor idejárt régebben, valószínűleg tehát ezt utána alakították ki, hogy ő elment. Persze az sem lehetetlen, hogy már akkor is megvolt, mikor ő idejárt, csak épp nem vette észre, egy év alatt közel sem tudta felfedezni teljes egészében a kastélyt. Most a többiektől hallott róla és miután kicsit kérdezősködött tőlük, hogy mégis hol s merre keresse, egész könnyen megtalálta. Próbálna tanulni Iza és Evelin párosához közel, de sehogy nem megy a fejébe a tanulnivaló több okból is. Egyrészt nagyon meleg van, nehéz ilyenkor tanulni, másrészt a mágiatörténetet sose szerette, márpedig ezt is valamikor be kell pótolnia. Harmadrészt rá se kellett néznie ahhoz Izára, hogy rájöhessen, valami bizony nyomja a lelkét szegény lánynak. Evelin próbálja vígasztalni, szóra bírni, láthatóan nem sok sikerrel, ezért neki új, picit gonoszkásabb ötlete van. Gyorsan előhúzza a pálcáját, és halkan elsuttog egy varázsigét. -Rictusempra! Ha sikerül a varázsige, Izának olyan érzése támad, mintha csiklandoznák. Ő ugyan nem láthatta a tettest, mivel háttal ül neki, de ha épp odafigyelt, van rá esély, hogy Evelinnek sikerült rajtakapnia. A pálcát azonban természetesen azonnal helyére teszi, miután sikerült a csíny, és megpróbál úgy tenni, mintha mi se történt volna.

Evelin miközben úgy resz mintha tanulna, fél szemmel figyeli Izabella reakcióit. Olyan érzése rámad mintha figyelné őket valaki. Ez az érzése nem szűnik meg. Hátrafordul és körülnéz. Nem vesz észre semmi különöset, csak egy fiút aki éppen tanul. Amikor meggyőzi magát hogy semki sem figyelte visszafordul. Olvas tovább. Az érzés nem akar szűnni. Halk suttogást hall. Hátrafordul és észreveszi hogy a fiú igyekszik a helyére pakolni a pálcáját. Evelin észreveszi hogy Izabella nevet.Evelin is elkezd nevetni, de nem a varázslat miatt. Hanem azért, mert Izabella is nevet. Evelin reménykedik hogy ezután jobb kedve lesz Izabellának. Legalább találkozott egy emberrel akinek van egy kis humora. Evelin csak egyre tud gondolni, Remélem Izabella is értékelni fogja. Ez nekem míért nem jutott az eszembe.

Lyra A. Black
[zárt játék]

Evelin, később Isidor

Isidor figyeli Izát és Evelint, és azon töpreng, mivel lehetne Izát kibillenteni ebből a búskomor állapotából. Végül is eszébe jut egy csíny, ami sikeres, és bár Evelin észreveszi, hogy ő tette, nem reagál rá semmit csak Izával együtt nevet. Ami viszont ekkor következik, attól leblokkol és hirtelen nem is tudja, mit tegyen. Ő csak megcsikizni akarta picit Izát, de nem ennyire brutálisan... Iza a karjába harap, amiből vér jön és az asztalt markolja. Izának nem jut eszébe az ellenátok, Isidor pedig annyira le van blokkolva a műve láttán, hogy egy ideig neki sem. ~Isidor! Gondolkodj! Mi az ellenátok? Tuti, hogy van és tanultátok is!~ Végül feldereng az elméjében, mint egy fénykép a Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvének egyik oldala, amin a Finite szerepel. A gond az, hogy ez másodikos tananyag és nem volt alkalma szakszerűen, órán gyakorolni... A Rictusempra valószínűleg azért sikerülhetett, mert akkor már itt volt, mikor gyakorolták. ~Gyerünk, Isidor, menni fog!~
-F... Finite! Mondja először halkabban, bátortalanul, de a lány kínjai ettől még nem szűnnek meg, legfeljebb csak enyhülnek. Végül erőt vesz magán, feláll, kihúzza magát, a lányra tartja a pálcáját és hangosan kiáltva kimondja az ellenátkot:
-FINITE!! Remélhetőleg sikerült annyira összeszednie magát Isidornak, hogy ezúttal ténylegesen használ is az ellenátok és végre elmúlnak Iza kínjai. Most már nem érdekli, hogy lebuktatja magát, felvállalja a tettét. Odarohan a lányhoz, és ijedt, aggódó hangon szólítja meg.
-Úristen... Iza! Ugye jól vagy? Bocsáss meg, én voltam. De... hidd el, nem ezt akartam. Nem is... nem is tudom, mi ütött belém. Lenéz a kezére, és látja, hogy az bár véres, de talán kibírható, nem lesz baja. -Szerencsére úgy látszik, komoly bajod nem történt. Szeretnél felmenni a gyengélkedőre? Hogy érzed magad? Kérdi bűnbánó arccal, lesütött szemmel és úgy várja, hogy a két lány rázúdítsa a dühét, abszolút jogosan.

Először csak nevettem jókedvűen, de amikor láttam hogy Izabella rosszabbul lett és a kezét harapja kínjában már el is ment a nevethetnékem. Azthiszem kicsit azéreztem Izabella kínját. Sietősen odamentem mellé és vigasztalni próbáltam. De egy szó sem jött ki a torkomon. Akkor gondolkodni kezdtem, hogyan segítsek Izabellán. Nem fogott az agyam. Mást nem tehettem ránéztem a fiúra és reménykedtem hogy tud valamit tenni. Megörültem amikor felállt és varázsolni kezdett. Hátha sikerül. Én felálltam és elszalattam némi kötszerért.
- Egy pillanat és ittvagyok.Hozok kötszert.
Ráparancsoltam a fiúra.
- Figyelj Izabellára. Ne veszítsd szem elől!
Utána sikeresen kirontottam a szobából kötszert keresve.

Merkovszky tanár úr
Még a büntetés napján

A nagyterem tele van reggeliző diákokkal, amikor megérkezik a posta. A rengeteg bagoly közül egy különösen szép példány Noel tányérja mellé száll le. Tollait fontoskodva igazgatja meg mielőtt átadná küldeményét, majd miután a levelet leveszik a lábáról, az ételre rá sem nézve, újra a levegőbe rúgja magát.


"Kedves Ombozi Úr!







Az előző bagoly által hozott levélen a fiú még végig sem érhet, mikor érkezik a következő szárnyas. Kisebb, kócosabb példány, talán az iskolai baglyok közül való. Lábára egy darabka pergamen van rögzítve, azon rövidke üzenet. A kis szárnyas próbálja utánozni az előbbi hivatali példányt, de miközben fontoskodva kihúzza magát, egyensúlyát vesztve egy másik rellonos müzlijébe pottyan. Dühösen kimászik a tányérból, lerázza tollairól a tejet, majd mérgesen huhogva elrepül.


"Ma, délután három órakor a teremben. Ne késs!

Evelin és Isidor

Isidor elszörnyülködve nézi műve eredményét. Egyszerű csínyt akart, kicsit megtréfálni háztársát, erre sikerült megkínoznia. Odarohan megnézni, hogy jól van-e, mikor feloldotta az átok alól, és várja, hogy lehordják a lányok a sárga földig, de ilyesmit nem kap. Evelin elrohan kötszert hozni.
-Nem mész sehova! Itt maradsz segíteni! Kiáltja utána szigorú hangon parancsolva. Alap esetben nem szokott parancsolgatni a társainak, de vészhelyzetben nem nagyon szokott törődni az illemmel, inkább a helyzetet próbálja megoldani. Evelin azonban kirohan, állítása szerint kötszerért. ~Mit gondol ez a bolond lány? Miért akarom Izát a gyengélkedőre vinni?~ Gondolja magában egy fejcsóválással, aztán Izát veszi szemügyre.
-Nem! Iza! Ébren maradsz! Nehogy elájulj nekem! Mondja kétségbeesve, mikor látja, hogy a lány elkezd mélyeket lélegezni, de aztán nekiesik az asztalnak és a földre csúszik. A tanulószobából sokan elfutnak, nyilván nem bírják a vért. ~A gyáva, alamuszi alakok. Menekülnek, mint patkány a süllyedő hajóról. Ahelyett, hogy a társukon segítenének. A többiek meg csak bámulnak.~ Lehajol Izához, ellenőrzi a pulzusát, a szájához teszi a fülét, hogy hallja a lélegzetét, majd miután meggyőződik arról, hogy csak az eszméletét vesztette el, megpróbálja felvenni a lányt a földről. Iza véres csuklóját a mellkasára helyezi, majd a saját bal kezét a háta mögé, a jobbat pedig a térde alá és úgy próbálja felemelni. Szerencsére nem túl nehéz a lány, simán elbírja egyedül is, de azért jobb lett volna, ha itt marad Evelin, mert így most egyedül kell átcipelnie az egész kastélyon, a keleti szárnyból a nyugati szárnyba. De nem sokat habozik, ha már felvette, kimegy vele a szobából és elindul a gyengélkedő felé.
~Ezért mit fogok kapni. Rögtön az első hetemen bajt csinálok. Nekem teljesen elmentek otthonról.~

Rámosolygok, ahogy a nevét mondja, aztán rögtön el is tűnik a mosoly az arcomról, mert hát komoly dologról van itt szó, főleg ha eltévedt.
- Persze. Mit kerestél? Hová tartasz? - érdeklődöm, mert ugye ez mindennek az alapja. Bár a könyveimet nem szívesen hagyom hátra, főleg most, hogy ilyen szépen összeszedtem és szétválogattam mindent, de azért bízom benne, hogy elég lesz néhány útbaigazító szó is, és nem kell kísérgetnem balra-jobbra. Egyébként is, nem vagyok én sem annyira ismerős a kastélyban, lehet nem is tudok neki segíteni. Viszont nem szeretném rögtön lelombozni, ezért ezt nem említem, majd legfeljebb csak ha olyat helyet mond, amiről még életemben nem hallottam. De azért az nem túl valószínű. Ennyire már nem vagyok új... Csak nem jártam még mindenhol.
- És honnan jöttél? Mármint, mielőtt eltévedtél?
Érdeklődöm tovább, sokszor az is segít, hogy megtaláljuk a helyes utat, ha visszagondolunk az eddigiekre. Nekem legalábbis be szokott válni ez a módszer, hogy Aprilnek mennyire segít majd, azt nem tudhatom, perceken belül kiderül.

Egy kicsit megilyedtem. Nem nagyon értettem anit a fiú mondott. Remélem Izabella jól van. Ha egy haja szála is görbül, ja ez már megtörtént. Én is hibás vagyok. Annyira salynálom szegényt. Ezt nem kellett volna. Egy kis csoki sokkal többet segíthetett volna. Én is és a fiú is hibásak vagyunk. Ő azért, mert varázsolt, én pedig azért, mert nem szóltam időben. Többet kellene tanulnom bűbájtanból. Hogy lehet, hogy az ellen bűbáj nem jutott az eszembe. Ezért még Izabella ki is tekeri a nyakamat. Rossz erre gondolni. Szerencsétlen. Bárcsak én lettem volna a helyében! Végülis most én is úgy érzem magam, mint ahogyan ő érezhette. Már tudom mennyire rossz. Miközben ezek a gondolatok jártak, ismétlődtek a fejemben, szereztem kötszert. Most végre volt megfelelő okom sietni, nem siettem hanem rohantam. Végig a folyosón. Ha lett volna azza tanár, egész biztos kitekerte volna a nyakam. Ilyet is ritkán látni. Tiszta szivemből útálok futni. Én tartom a suliban a negatív rekordot futásból. Most kifejezetten hamar odaértem, ez is egy hatalmas csoda. A fáradtságtól le kellett ülnöm. Még mielőtt leültem volna a fiúnak átnyújtottam a kötszert. Utána eldőltem és levedőért kapkodtam. Két dolog járt a fejemben. Az egyik és legfontosabb, hogy hogy van Izabella, a másik, hogy tiszta szívből gyűlölök futni. Megfordult a fejemben még egy dolog. Ki lesz az a szerencsétlen aki engem innen összekapar. Szinte már kapkodtam a levegőért. Utána már javült az állapotom. Jót tett az ülés a padlón. Összeszedtem magam és feláltam. Megkérdeztem a fiút.
- Izabella jobban van?
Tudtam, hogy Izabella lefogja szedni a fejemet a történtek után. Teljesen jogosan.

Isi, Evelin, és Miza


"Cause I remember every sunset / I remember every word you said / We were never gonna say goodbye / Singing la-da-da-da-da..." Énekeljünk! Nyár van, és süt a Nap, és borzasztóan meleg van. Boldogság mindenfele, meg világbéke, és bla-bla-bla... Jó kedvem van. Nem tudom miért, de nagyon jó kedvem van. Ez mostanában nagyon ritka dolog, mert az utóbbi néhány napban nem voltam ilyen boldog. A rendszeres edzések, a boltban a munkám, és prefektusság sok időmet elveszi, emellett még ott vannak az órák is, és Tender bácsinak is segítek, amikor csak tudok. És még aludni sem nagyon tudok, semmi sem használ a jól bevált módszerek közül, hogy ismét rendesen tudjam álomra hajtani a fejem. Talán fel kéne keresnem Uff bácsit. Ő biztos tud valami hatásos szert adni.
Viszont most kivételesen jól érzem magam, vígan dúdolok egy dalt, aminek a címe, de még az előadója sem jut az eszembe. Nem tudom hol hallottam, de szinte egész nap ez jár a fejemben, és ezt dúdolgatom. Csak ezt a kis részletét, a refrént tudom, meg néha még 1-2 sor beugrik, de ennyi...
Most épp a folyosókat rovom, rosszalkodókra vadászva, a két szőrgombóc társaságában. Mogyoró, a mókus szokás szerint előttem szaladgál, ugrándozik, és szaglászik. Komolyan, néha úgy viselkedik, mint egy kutya. Csak kicsit személyiségzavaros szegénykém. De nem baj, én így szeretem. A puffskein meg nagyon lusta egy állat, és még éhenkórász is. Állandóan zabálni akar. De én nem hagyom neki, már fogyókúrára is kényszerítettem. De attól függetlenül itt fogom a kezemben, mert amúgy nem hajlandó velem jönni. Na mindegy, legalább így tudom simogatni, miközben halkan éneklem ezt az ismeretlen dalt.
A keleti szárny második emeletének folyosóin sétálok, mikor egy lány elszalad mellettem. Nem látom ki az, elég gyorsan történik az egész ahhoz, hogy lássam ki az, aki majdnem fellökött. Ehh... jól van, akkor menjünk tovább... Max három perc telhet el, mikor néhány diákot látok elhaladni, egész gyorsan onnan, amerre az a lány szaladt, nem éppen szivderítő arckifejezéssel, ami azt suggalja, nincs minden rendben arrafelé.
- Hé, várjatok egy picit! Történt arrafelé valami? - kérdezem attól a csapat diáktól, érdeklődő hangnemben.
- I-igen... Egy lány vérzik, és... És elájult... A tanulószobában - hallatszik a válasz egy Navinés gólya szájából.
- Kösz... - Ezzel ott is hagyom őket, Mogyorót is felveszem, majd kicsit sietősre véve a lépteim a Tanulószoba felé veszem az irányt. Szerencsére nincs messze, így hamar odaérek, és mikor benyitok az ajtón, szinte tátva marad a szám.
- Mi a...?!? Isidor!! Mégis mi folyik itt? Halljam! - Vonom kérdőre a levitás srácot - akit a kviddicsedzésekről ismerek -, ki az eszméletlen Izát fogja a kezében, majd tekintetem a földön ülő lányra téved. Ő is levitás, láttam már a kLevitás KH-ban, de személyesen még nem beszéltem vele.
Minden örömöm szertefoszlik, helyét a düh, és egy csipetnyi kétségbeesés veszi át. Nem tudom mi folyik itt, de kiderítem, és ha kell, nem szívesen, megbüntetem ennek az egésznek az okozóját.

Isidor mikor kijön a tanulószobából, nem soká szembefut Evelinnel, aki egy csomag kötszert hoz magával. Át is adja a srácnak és Izabella hogyléte felől kérdezősködik, miközben kifújja magát a nagy futkosás után. Isidor viszont csak elhúzza a száját.
-Elvesztette az eszméletét, szóval azzal sajna hiába fáradtál. Egyrészt nem is tudok vele mit kezdeni, nem értek az elsősegélyhez, másrészt különben sem érünk most sokat vele, annál nagyobb baj van. Mondtam, hogy ne menj sehova. Inkább fogd meg a lábát és vigyük a gyengélkedőre, de nagyon gyorsan, mielőtt... ~mielőtt meglát minket valaki.~ Fejezi be magában a mondatot, de már későn, hisz Keikot látja meg közeledni feléjük. Máskor örül a lánynak, jó fejnek tartja meg minden, volt alkalma megismerni pl a kviddicsedzések közben. Azonban a lány egyben prefektus is, és ez most számára nem túl sok jót jelent. ~Hogy ennek is most kell erre járnia... Gondolja dühösen és lesüti a szemét.
-Szia, Keiko. Gyere velünk a gyengélkedőre, útközben mindent elmesélek. Mondja egy nagy levegő után. Haladniuk kell, egyrészt Iza miatt is, hisz valószínűleg egyikük sem tudja, mit kell ilyenkor tenni, másrészt ő sem bírja a végtelenségig tartogatni a lányt. Megindul a gyengélkedő felé, remélhetőleg Evelin segítségével és úgy magyaráz Keikonak.
-Én voltam. Volt egy hülye ötletem... Kezdi makogva, hisz eddig még soha nem tett rossz fát tűzre, nem tudja, mire számíthat ilyenkor. Talán pontot nem fog levonni tőle Keiko, elvileg a prefektusok azt nem tehetik meg, de más egyéb "jó mókát" még kitalálhat. Végül egy újabb nagy levegő után nekikezd a magyarázatnak.
-Úgy volt, hogy Iza teljesen le volt lombozva, már-már depressziós volt. Én mögötte ültem egy ideig a szobában, Evelin próbálta vígasztalgatni. Láttam, hogy nem sok sikert ér el, bármit mondott neki, még csak válaszolni sem akart, nem lehetett vele mit kezdeni. Ekkor jött az a hülye ötletem, hogy megcsikizem egy átokkal. A Rictusemprát használtam. De... esküszöm, nem gondoltam, hogy ez lesz belőle, én nem ezt akartam! Az átok valószínűleg túl erősre sikerült, olyan volt, mintha kínoznám. Nem is értem, hogy sikerült ilyen erősre, hisz még csak most tanultuk nem régen. A kezébe harapott, a másikkal fogta az asztalt. Kétszer kellett megpróbálnom a Finitét, mire sikerült megállítanom az egészet. Odamentem hozzá megkérdezni, hogy jól van-e, de nem válaszolt semmit csak összeesett és elájult. Evelin elrohant kötszerért, én kihoztam a teremből és... és ennyi volt. Természetesen vállalom a felelősséget azért, amit csináltam. Meséli és a végén a lány szemébe néz. Abban csak őszinteséget láthat, semmi nyoma benne hazugságnak. Épp eleget követett már el mára, nem akar még egy prefektust is átverni, aki ráadásul közel is áll hozzá, már-már barátja.

Olyan gyorsan történik minden. Azt sem tudom, hogy hol járok. Annyi gondolat kavarog a fejemben. Ritkán szoktam futni, de enyit soha. Figyelhettem volna a fiúra is, hogy mit mond. Akkor lehet, hogy ezt az egészet megúsztam volna. Ezek a gondolatok nem is olyan fontosak. Izabella állapota a fontos. Nem gondoltam volna, hogy egy átok ennyire balul ütne ki. Ezt az átkot bizonyára egy életre megtanultam. Használni pedig szerintem nem fogom. Maximun önvédelemre. Arra alkalmas. Szegény Izabella. Nem tudom elképzelni, hogy elájult. Fogalmam sincs, hogy mitől. Én még életemben nem ájultam el. Miket beszélek össze-vissza, ez hogy jön ide. Itt csak Izabella számít per-pillanat. No, meg a fiú, nem csak ő a hibás, az első megérzésemnél figyelmeztethettem volna Izabellát, hogy valami készül. Vagy figyelhettem volna a fiút amikor varázsolni akart, hogy ne tegye. Míért nem tettem semmit? Én is ugyan úgy hibás vagyok. Bár varázsolni nem állt volna szándékomban semmiféleképpen. Eleve sem szoktam varázsolgatni csak ha nagyon muszáj. Az is elég ritka. Miközben én a padlón haldokoltam, bejött egy másik lány. Pont jókor, vagy nem. Fogalmam simcs, hogy kinek mi a jó. Izabellának ez biztos jót jelent. Csak ez számít. Az, hogy az én nyakamat kitekerje az nem érdekel. Végülis ezt a feladatot jobban örülnék ha Izabella látná el. Minden joga meg is lenne hozzá. Hogy keveredhettem ilyen helyzetbe. Na, mindegy. Ha már megtörtént nem lehet visszacsinálni. Ez van, és kész. A lány kérdezősködött, hogy mi is történt. Az nem olyan fontos. Felálltam és elindultunk a gyengélkedő felé. Segítettem a fiúnak vinni Izabellát. Szóhoz sem tudtam jutni. Inkább lettem volna Izabella helyében. Az is jobb lett volna. Nemtudom, hogy melyikünk van rosszabb állapotban. Remélem minél hamarabb oda fogunk érni. Ennél már csak rosszab lesz. Most egy darabig nem leszek beszédes kedvemben mindenki legnagyobb örömére.

Farkas Zétény
~ alias életem megkeserítője

„Csá!

Megint én, tudom, hogy már vártad. Kettőkor legyél a második emeleten, a Keleti szárnyban, valamilyen könyvtárszerű kis szobában fogsz megtalálni. Ott fogom átadni neked a leveled, amit apád küldött. Mondjuk, majd szóljál neki, hogy k… nem vagyok postás.

Várlak akkor, ne késs!

Zé”

Épp az ebédet követően pakolt le a szobájában, amikor egy iskolai bagoly a fentebbi üzenetet hordozva kopogtatott az ablakon. Már amikor rápillantott a pergamenre, akkor összeszűkültek szemei, az utóbbi pár napban túl sokszor kellett találkozzon ezzel a kézírással ahhoz, hogy mostanra ne ismerje fel rögtön.
Ajkait összepréselve olvasta el a levél tartalmát, miközben érezte, hogy tőle szokatlan módon egyre gyűlik benne az idegesség. Még most sem tudta, mit akarhat tőle ez a srác, akiről csak sejtette, hogy kicsoda. A Farkas név ismerősen csengett a számára, sejtette, hogy apja egyik üzlettársa lehet, de itt megállt a tudománya, ötlete sem volt, hogy miért éppen most kereste fel őt a fiú.
Az pedig csak a ráadás, hogy az udvariasság legalapvetőbb elemei is ismeretlenek lehetnek az illető előtt, amit Lyra már az első bagoly érkeztekor megállapíthatott. Alapjáraton békés embernek vallotta magát, de rosszul viselte, ha nem kapta meg a minimális tiszteletet, ami szerinte minden embernek kijárt. Az pedig, hogy egyszerűen odarendeljék valahova, érthető módon, kissé kiborította. Az egyedüli oka, hogy pontosan kettőkor mégis megjelent a másodikon csak az volt, hogy Zé az apját emlegette, amit meglehetősen furcsának talált. Miért egy ismeretlennel küldözgetné a leveleit az apja, amikor eddig tökéletesen beváltak a baglyok is?
A kíváncsiság felülkerekedett sértettségén, így aztán kimért léptekkel ugyan, de a Tanulószoba ajtajához sétált. Csakis ez a terem volt "könyvtárszerű" az emeleten, így biztosra vehette, hogy ide várják.
Egy sóhajt követően lenyomta a kilincset, majd egy rövid pillanatnyi hezitálás után benyitott, hogy aztán belépve bezárja maga után az ajtót. Volt egy olyan megérzése, hogy a most következő beszélgetéshez nem szeretne tanúkat.
Tekintetét végigfuttatta az ismerős berendezésen, majd szeme megállapodott az egyik széken terpeszkedő fiún. Végigmérte az alakot, majd közelebb sétált hozzá, mielőtt megszólalt volna.
- Gondolom Zéhez van szerencsém.
Hiába próbálkozott, nem tudta elnyomni az iróniát, amely beköltözött hangjába. A háta közepére sem kívánta ezt a valakit, akiről szinte sugárzott az arrogancia - az arcáról, a tartásáról, szinte még a bőrén is érezte a kisugárzását. Ennek ellenére azonban még közelebb lépett hozzá, majd jobb kezét felé nyújtotta. Határozottan semmi kedve nem volt ehhez az egészhez, de neveltetése felülkerekedett mogorvaságán, nem akart udvariatlan lenni.
- Lyra Black, bár gondolom ezt már tudod. Milyen levelet említettél, amit elvileg apám küldött nekem? - Rögtön a tárgyra tért, szemöldökét leheletnyit megemelte, jelezve, hogy magyarázatot vár. Úgy mindenre.

Lyra A. Black

Farkas Zétény

Annyira tudta, hogy még meg fogja bánni, hogy belépett azon az ajtón. Tulajdonképpen ez már akkor bekövetkezett, amikor a srác leugrott a székéről és már a leveleiből megismert irritáló stílusával köszöntötte Lyrát. Erre persze akaratlan megjelent egy fintor a lány ajkain, de ez nem gátolta meg abban, hogy kövesse az udvariasság diktálta lépéseket. Kezét a fiú felé nyújtotta és egy pillanatra még el is hitte, hogy félreismerte amazt, amikor az egyszerű kézfogás helyett kacsója felé hajolt. Amikor aztán a várt kézcsók helyett a fiú felfoghatatlan okból, de végignyalta a lány kézfejét, hatalmas volt a kísértés, hogy Lyra egy bájos pofonnal viszonozza a gesztust. Már lendült a keze, amikor végül sikerült kissé elcsitítania indulatait és a megkezdett mozdulatot félbehagyva inkább szorosan magához vonta jobbját, a pálcája közelében tartva azt. Elővigyázatosság, ugye.
Amikor végül túltette magát a kis közjátékon és rátért a lényegre, egyet hátra is lépett, hogy megszabaduljon a fiú kellemetlen aurájától és legfagyosabb hangját elővéve kérte számon tőle találkozásuk okát.
Az, hogy erre Zétény nem volt hajlandó egyenes választ adni, sőt, szemmel láthatóan csak tovább akarta marcangolni Lyra idegeit a lehetetlen ötleteivel - mi az, hogy ismerkedjenek meg?! bekapott egy zagyváló-átkot, hogy egyáltalán eszébe jutott ez? -, végképp elvette a lány kedvét a jó modortól. Karjait maga előtt összefűzve, jobbjával megnyugtatóan simogatva a talárja belső zsebében rejtőző pálcáját, fejét felszegve bámult bele a másik vakítóan kék szemeibe, miközben ajkait dacosan összeszorította. Elhatározta, hogy a minimumra szorítja vissza a kettőjük közötti kommunikációt, így csak szúrós tekintetével ösztökélhette a fiút, hogy végre adja át a neki szánt levelet.
Amikor viszont az újra szólásra nyitotta száját, és még mindig nem az érdemi információval szolgált, hanem helyette ködös utalgatásokkal, a levitás érezte, amint türelme utolsó cseppjei is szertefoszlanak, és tőle szokatlanul ingerült hangnemben kérte ismét számon a kék szeműt.
- Mégis mi leszek én?! Nem gondolod, hogy.. - Szinte csak kipréselte magából a szavakat, nem emelte fel közben a hangját. Még nem. Azonban még mielőtt belelendülhetett volna az eddig visszatartott monológba, észrevette a farzsebből előkerülő levelet, aminek hatására rögtön el is némult. Szinte már erőszakos mozdulattal nyúlt érte, hogy utána rögtön egy sötét pillantást küldjön a másik felé, aki időközben már kényelembe helyezte magát. Felbontotta.
A fiú szavaira csak kurtán nemet intett fejével, nem állt szándékában több időt pazarolnia társaságára, csak végigfutja a levelet és már itt sincs, felesleges leülnie.
Ebben a hitében egészen addig megmaradt, amíg el nem jutott a feleség szóig. Ott aztán ledermedt és csak bámulta tovább azt az egy szót, amelyet nem volt képes feldolgozni. Mikor aztán végképp semmilyen ötlete nem volt, hogy mégis hogyan értelmezze a leírtakat, elölről kezdte az olvasást, de a levél ezúttal sem tartalmazott mást. A szerződés már megköttetett. Dühösen mordult fel, majd ismét végigfutotta az irományt, ezúttal csak az érdekesebb részekre figyelve.
A férj személye a levelet átadó Farkas Zétény, akit én igazán illedelmes és jól nevelt ifjú úrnak ismertem meg. Illedelmes és jól nevelt, hát hogyne, ennél a ripacsnál még egy kobold is jól neveltebb! Hogy ismerhette az apja ennyire félre? És egyáltalán hogy jutott eszébe, hogy a megkérdezése nélkül hozzáadja? Még csak nem is szólt róla, ettől a tahótól kellett megtudja!
Ez ellen nem tehetsz semmit. Ajkait szorosan összeszorítva vetette le magát a Zéténnyel szemben lévő székbe, hogy a következő pillanatban az összegyűrt levél már a földön landoljon. Máskor kedvesen csillogó szemei most hidegebbek volt, mint a legfagyosabb éjszaka, és egyenest a jegyese tekintetébe fúrta őket. A jegyese. A szóra még az utolsó pihe is felállt a tarkóján.
A fiú törte meg a csendet, két rövidke, flegma szóval, amely Lyra szájáról is végleg eltávolította a lakatot.
- Ez nem fog megtörténni! Nem érdekel mit akar apám, azt nem fogja megszabni, hogy kihez menjek hozzá. Mégis hogy képzelte, hogy egy ilyen beképzelt, modortalan, bunkó... Szóval hogy te leszel a férjem!
A szavak megállíthatatlanul törtek ki belőle, nem is volt igazán tudatában, hogy mindezt az a bizonyos bunkó is végighallgatja. De őszintén szólva, nem is érdekelte volna különösebben, a szemében semmivel sem volt jobb Zétény az apjánál, fel sem merült benne, hogy a másik ugyanolyan áldozat, mint ő. Elvégre ő hozta azt a hétszer is átkozott levelet!

Lyra A. Black

[Ádám]

Mosolyogva játszik a kövekkel, szinte el is felejti, hogy Ádám itt van - persze képletesen inkább, mert a mágiáján is érzi a tanárbácsiét. Fura ez, de egyben megnyugtató is, hogy mindig tudja, ha elemi mágus van a közelében, és nagyjából azt is el tudja különíteni, milyen elemű. Persze a több eleműekkel még nem áll ilyen szilárd lábakon, Ádámon is alapvetően a levegőt érzi inkább, kivéve, amikor a földet használja, de ez azért is lehet, mert a levegő elem érzete számára nagyon mélyen kódolt, hiszen Anya is levegőmágus.
Csak akkor pillant felé, amikor megszólítja, és kicsit elfintorodik. Milyen választ adhatna erre? Ujjai még járnak a levegőben a kövekkel, noha nem tudja, hol tartanak az egy percben. Anya mindig korholja, hogy túlhajszolja magát - mindennel. De hogy kifejezetten az elemi mágiában tenné? Kár, hogy nem jó az érzések értelmezésében, akkor könnyebben meg tudná mondani, így csak a tényeket tudja sorolni.
-Időnként kicsit elfáradok. Az erdőben szoktam edzeni, mert ott nagyon közel érzem magamhoz az elemet, de... szóval azt hiszem, nem hagyományos módon. Futni és ugrálni szoktam, és néha a végére remegek tőle, gondolom a futástól.- magyarázza, és kicsit elpirul, amikor arra gondol, hogy Kornélt ebből a beszámolóból tökéletesen kihagyta. Aztán leengedi a köveket, és a feladatára koncentrál, csak egyet emel a levegőbe, és a kezeihez közelíti az elemi mágiával, mert az a tapasztalata, hogy minél közelebb van hozzá az, amin valamit el akar végezni, annál könnyebb. Két tenyerét a kő köré tartja, egyiket alulról felfelé fordított tenyérrel, másikat felülről lefelé fordított tenyérrel, közöttük lebeg a kő. Behunyja a szemét, és koncentrálni kezd, elképzel egy nagy kalapácsot, majd azt, hogy a keze ez a nagy kalapács (és erre majdnem el is neveti magát) végül a fent lévő kezét erős mozdulattal lefelé tolja, aztán figyeli, hogy a kezében lévő kövön mintha egy repedés futna végig, de nem tudja eldönteni, hogy ez ott volt-e, vagy sem.

Noel - Büntetés?

Iszonyatosan izgultam hogy mit fog erre válaszolni de nem is izgatott mert a hangja olyan megnyugtató volt. -A rétről jöttem. Az elején a taláromat szorongattam de miutàn megszólalt biztonságdan éreztem magam. Miután megkérdeztem rájöttem hogy nem is akarok igazán tovább menni. Bunkónak éreztem magsm hogy nem fogtam vele kezet ezért oda nyújtottam a kezem és bocsànatot kértem. -Bocsi hogy nem fogtam veled kezet. De ezt most bepótolnám. Nyújtottam a kezem és vártam hogy erre mit lép.

Isi, Eve, Miza


A jó kedvem hamar elröpppen, amint meglátom a Levitásokat, helyét az idegesség, és egy csipetnyi düh veszi át. Mégis hogy? És miért? Nem ilyennek ismerem őket, de a tettes biztos nem ússza meg büntetés nélkül. Mogyoró kíváncsian megy oda a földön ülő lányhoz, hogy megnézze mi baja, én viszont nem vele foglalkozom, inkább Izával. A Puffskeint leteszem a földre, aki azonnal követi kis barátját a másik lányhoz. Azonnal kikérdezem Isidort, arról, hogy mi történt, de ahelyett, hogy válaszolna, elkezd parancsolgatni. Na álljon meg a menet, nekem ő ne parancsolgasson! - Hű... ennyire megváltoztam volna? régen ilyet sose gondoltam volna, most meg... Bár az is igaz, hogy régen nem eszem ágában sem állt volna, hogy prefektus legyek. De változnak az idők, és változom én is.
- Várj! Előbb kötözzük be a sebét! Hol a kötszer? - Láttam, hogy Evelin hozott kötszert, ezért is kérdeztem meg, s amint megkapom, gyorsan be is kötözöm Iza csuklóját. Most jól jön az a néhány dolog, amit anyutól eltanultam, szerencse, hogy ő orvos, és nem valami egészen más... Például ügyvéd. Egy ügyvéd mami is jó lenne, de jelen pillanatban az orvos maminak jobban örülök, így legalább el tudom látni a lány sebét, viszonylag gyorsan.
Míg én ezzel vacakolok, hallgatom Isidor meséjét a történtekről. Isteneeeem! Miért kell ezt? Jesszus... Csak ennyi hozzáfűzni valóm van gondolatban, mert a többi nyomdafestéket nem tűrő szavakat tartalmaz.
- Oh... Shimatta! Jesszus... Tudod, Iza Hajlamos arra, hogy kiüsse magát - most épp az évnyitóra gondolok, ott is szépen kiütötte magát. Gondolom a sok ember, és a stressz. Viszont itt most nem volt sok ember. De akkor mitől stresszelt be? - Na, most már vehetjük a gyengélkedőbe - mondom, mikor végzek a seb bekötözésével. - Ugye tudod, hogy ezt nem úszod meg büntetés nélkül? - nézek a srácra felvont szemöldökkel. Látom rajta, hogy megbánta, amit tett, de ez nem mentség.
Mikor odaérünk a gyengélkedőre, átadjuk Uff bácsinak Izát, majd Isi felé fordulok.
- A büntetésed részleteit majd bagolyban megkapod. Viszlát! - ezzel én ki is megyek a gyengélkedőből. A két szőrcsomót a kezembe veszem, és velük együtt megyek vissza a Levita toronyba. Nem gondoltam volna, hogy én valaha képes leszek ilyenre. Úgy látszik, még én sem ismerem magam eléggé.

Bólintok a rétről jött, de hogy hová tartana, az még mindig nem világos, és nem is igazán derül ki. Figyelem, ahogy a talárját szorongatja, és nagyon igyekszem megnyugtatóan nézni. Gyorsan levonom magamban az alap következtetéseket. Nagyon új még, és nagyon egyedül érzi magát. Szegényke.
Aztán hirtelen kicsit felbátorodik, és most ő nyújtja előre a kezét. Először meglepődöm, aztán ahogy beszélni kezd, minden világos lesz. Mosolyra húzom a számat és megfogom a kezét, de nem megrázom, hanem lehajolok és csókot adok rá, mint a régi időkben.
- Szóra sem érdemes! - mondom miközben felegyenesedem és elengedem a kezét - Semmi baj! Az első napjain mindenki ideges, és nem igazán tudja hogy viselkedjen - mondom végül, aztán még kérdőn pislogok rá, mert tényleg nem mondta, hova szeretne menni, így kénytelen vagyok újra rákérdezni.
- Szóval... Merre szeretnél menni? Vagy még ácsorognál? - próbálom elviccelni, hátha oldottabb lesz tőle a hangulat, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban vicces. De legalább megpróbáltam...

Farkas Zétény
~ bocsánat a kései válaszért <3

Habár Lyra idegei már a szobába lépésének pillanatától az elpattanás szélén voltak, utolsó csepp hidegvérét felhasználva nem reagált semmit a fiú ostoba becézgetésére, amellyel a lányt illette. Minél hamarabb túl akart lenni az egészen, és mostanra már arra is rájött, hogy csak maga alatt vágja a fát, ha reagál a másik megjegyzéseire.
Helyette inkább a már sokat emlegetett levelet kaparintotta kezei közé, hogy aztán elolvasva végképp elálljon a szava. Természetes, hogy nem akarta elhinni, hogy ezt tette vele az apja. Az apja, aki szinte körberajongta a hajdanvolt kislányt, hogy utána a cseperedő hölggyel is mindig elnézően bánjon. Nem, ez csak egy rossz vicc lehet.
Mikor aztán sokadik pillantásra sem változott meg a szavak értelme és a hamisíthatatlan pecsét továbbra is a levitás képébe nevetett, Lyra kénytelen volt elfogadni az elképzelhetetlent: eljegyezték.
Miután nem kimondottan finom mozdulatokkal elhelyezkedett a fiúval szemközti fotelben már csak az újabb megjegyzés hiányzott, hogy elinduljon a lavina. Szinte kirobbantak belőle a szavak, amelyeket máskor még véletlenül sem mondott volna ki, most azonban a legkevésbé az érdekelte, hogy mit gondolhatnak róla mások. Meghallva Zétény újabb frappáns megjegyzését csak egy lemondó nyögés szakadt ki ajkai közül, hogy utána a másik végletbe essen, visszazuhanva a fotelbe teljes letargiába zuhanjon. Mikor aztán megütötte füleit újra a fiú hangja, ahogy az szenvtelenül csókra invitálta Lyrát...
- Hamarabb fogok egy varangyost csókolgatni, mint téged, farkaska. - Hiába fogadta meg, hogy nem reagál az ostobaságokra, mielőtt még végiggondolta volna, a szavak már ki is buktak a száján. Pillantását azonban csak akkor emelte a másikra, amikor az újra megszólalt, ezúttal valamelyest értelmesebb dolgokat osztva meg a lánnyal.
Való igaz, eddig bele sem gondolt a levitás, hogy ez nem csak neki lesz egyenértékű egy világégéssel, azonban ez a felismerés sem tudott részvétet támasztani benne a másik iránt. Zétény láthatóan valamilyen szinten élvezte a helyzetet, amely a legkevésbé sem volt elmondható jegyeséről. Viszont ha igazat mondott, és ő sem kívánta ezt az egészet, akkor lehet hogy mégsem fognak olyan rosszul kijönni, elvégre máris találtak kettőjükben egy közös pontot.
Gondolataival körülbelül idáig jutott, amikor a fiú elővarázsolta a második levelet is, amelyet Lyra immár jól láthatóan remegő kézzel vett át. Mi jöhet még?
Ezt valakikkel ellenőriztetni is fogjuk. Elhűlve bámulta a leírt sorokat, ujjai között a pergamen megadóan nyögött, ahogy a lány erején felül szorongatta a papirost. Figyeltetni fogják őket.
Ezúttal arra sem vette a fáradtságot, hogy összegyűrje a lapot, úgy hajította a másik mellé, miközben ismét hátradőlve szemeivel a másik tekintetét kereste. Ha ezúttal is képes lesz és vigyorog az egészen... De nem.
Zétény eddig tőle még nem tapasztalt komolysággal figyelte a lányt, amely más helyzetben akár még zavarba is hozhatta volna a szfinxet. Most azonban a kék gondolatai nem kalandoztak el, várta a másik reakcióját. Mikor aztán meghallotta a kérdését, felszaladtak a szemöldökei, hogy aztán sóhajtva megcsóválja a fejét.
Talán gyerekesnek tűnhet, de ő igazán bízott benne, hogy Zétény mindjárt valami olyasmit mond, hogy őt ugyan nem érdekli ez az egész, és hogy Lyra ne is számítson rá, hogy ő majd kísérgeti mindenhol, de csalódnia kellett.
- Én... Nem tudom. Tényleg nem tudom.
Kétségbeesetten bámult a másikra, a vőlegényére, miközben valami kiutat keresett ebből az egész helyzetből. De mit tehetne, amikor az apja már mindent elrendezett? Amikor ő tudott meg mindent utoljára?
Felidézte magában a második levél szavait, majd egy pillanatnyi hezitálás után lassan szavakba kezdte önteni a gondolatait.
- Nos... Végül is relatív, hogy mi a nagy iskolai rendezvény, nem? Tanévnyitóra meg a végzősök báljára majd együtt megyünk, a többi igazán semmiség ezekhez képest. - Megerősítésben bízva pislogott a fiúra, miközben már azon töprengett, hogyan tudná kijátszani a heti négyszeri kötelező randevút. Mert hogy abba belehülyülne, az is biztos.