Lottus

Úgy látszik, tényleg ezekre az abszurd helyzetekre van specializálva, vagy ki tudja. Mindenesetre újra és újra történnek ezek a különös összehozhatatlan dolgok. Most is itt ül Lottéval, két szomorú lány, egy kocsma belső sarkában. Nem mindennapi látvány amúgy sem több nő egy kocsmában, mi azért valljuk be, megadjuk a módját. Jelmezben meg nélküle is a dolgoknak.
- Nagyon szeretném tudni mi bánt. – mondja mielőtt a lány belekezdene.
Ledöbbenve hallgatja minden szavát a lánynak, nem igazán akar most itt nagy regényekbe öntve válaszolni, Lotténak mesélte, hogy neki nem élnek már a szülei, teljesen megérti, hogy ide jutott, egy egyszerű gesztust tesz megsimogatja a lány karját, majd együttérzését fejezi ki.
- Részvétem édesanyád miatt.
Mondja ki szomorúan, majd bár annyira nem ismeri még őt, úgy érzi, most barátként a saját problémáját hátrébb tudja szorítani. Hasonló cipőben járnak, mégis Navines lányé a fájóbb most biztosan. Nem merül részletekbe, nem akar kérdezősködni, ez amit elmondott is elég lehetett neki a beszédből egy időre. Megissza a sört, és a lány mondandójára csak bólogatni tud. Teljesen igaza van, mindig is így volt a legrosszabb perceink tartanak a legtovább, az örömünk meg szinte villámsebességgel elillan.
- Teljesen igazad van.
Mondja majd, a lány rátér a hajszínére, ő is észrevette a másik félnél, hogy barna lett, de valahogy nem tűnt jó kezdőtémának az imént.
- Így alakult, néha pár hétre vissza szoktam térni a régi dolgokhoz. És nálad? Látom te is váltottál.
Mondja kedvesen majd egy dicsérő mosolyt küld felé, mert ez is jól áll neki. Ő is szerette a barna fürtjeit, annak idején meg annyi színben pompázott a haja már, hogy a papagájok megirigyelték volna. Mondjuk az ilyen események, mint ami a Nyuszi jelmezes ismerősével is történt, szokták olyan irányba vinni, hogy drasztikus változásokat vigyen végbe életében és külsejében.
- Ha segíthetek bármiben, most, hogy egyedül laksz, szólj bátran!
Mondja, majd elhangzik a „Még egyet!” felkiáltás a lány szájából, minden gátlás és önirányítás nélkül belemegy. A kezét megfogja és visszaemeli az asztalra.
- Majd én.
Rendel még egy kört maguknak, természetesen ő állja, ennyit megtehet, majd figyeli tovább a lányt. ez az este most erről kell hogy szóljon, ha nem is lesz jobb, de legalább felejtik, hogy rossz dolgok is vannak, már amennyire egy ilyet el lehet felejteni akár csak egy kicsit is.
 

Veronika és Tanár úr

A kinti zord időből öröm belépni a finom illatot árasztó cukrászdába, ahol Endre még csak egyszer járt, viszont az az alkalom jelentős emlékeket hagyott maga után.  A szíve mellévert, ahogyan belökte a csilingelő ajtót, és a pulthoz nézve azonnal meglátta izgalmának tárgyát.
- Hát itt vagy - suttogja, szinte csak ajkai formálják a hangokat, szavakat, valószínűleg senki sem hallja meg, főleg nem itt, ahol mindenki párjára, barátjára vagy pletykatársaira figyel. Veronika láttán derűs mosoly kap helyet fiatal, borostás arcán, majd elfordítja fejét a lányról, aki úgy tűnt, nem vette egyelőre észre őket, és a sarokba sétál az idegennel. A sarkok és az eldugottabb helyek mindig is jobban vonzották, szeretett távol lenni a sasként figyelő, és trombitaszóként harsogó szemek- és ajkak kereszttüzétől.
- Parancsoljon, a cukrászda leginkább megfelelő pontja - mutat a sarokra, és levetett kabátját a szék támlájára hajtja, majd sáljával babrálva helyet is foglal. Az idegen ahogy megszabadul arcát és fejét takaró ruhadarabjaitól, azonnal ismerőssé válik a fiatalnak. Tisztelettől eltátott szájjal bámul Carnage úrra, akiről olyan sok pletykát hallott már, de csak egy esti találkozó után ismerte meg  annak nevét. Pislogva nézi a hófehér bőrű fiatalembert, annak sötét tekintetét. A tanár úr visszafogott természete nagy hatással van a tizenhét éves tinédzserre, aki egyelőre nem találja a megfelelő szavakat.
- Araczki Endre a nevem, uram - mondja végül mohón, és egy ideig arról is elfeledkezik, hogy valójában mennyire korgott percekkel ezelőtt a gyomra. Veronika jelenlétének ereje is alábbhagy, ahogy ráismer a vele szemben ülő Eugene Carnage személyére. - Kérem, ne vegye zokon, hogy nem ismertem fel idejében. Csak a... - mutogat saját fejére, közben a férfi szőrmesapkáját keresi szemeivel. Az úr fejfedőjére céloz, ami miatt képtelen volt őt megismerni, és a hozzá méltó tiszteletet megadni neki. - Alig várom, hogy felvehessem az óráját, egyszerűen odavagyok a témáért, na meg azokért, akik ezt az áldás-átkot magukénak tudhatják.
Endre valahol úgy érzi, hogy ő maga is szeretne vámpírrá válni, és ezelőtt sokat álmodozott már arról, hogy talán egyszer őt is eléri ez a kór. Micsoda ember! A professzor által kiváltott izgalmak lassan érvényesülni hagyják Endre hasát is, és ezáltal ismét előtérbe kerül Veronika gondolata.
- Kér valamit tanár úr? - kérdezi a férfin tartva szürke tekintetét, majd ha a válaszig nem ér oda a szorgalmas kiszolgáló egység, akkor Endre fog a pulthoz sétálni, hogy megérdeklődje, miért is nem pihen éppen ezen a napon a szorgalom mintaképe, mint ahogyan kellene, és miért van itt ahelyett, hogy otthon volna.

A másik lehetetlenség

A helyzethez hozzáfüzni semmit sem lehet, csak elfogadni azt. Mivel érdeklödést tapasztal, így elmondja mi történt. Láthatóan megdöbbent a hallgatóság is, aztán részvétet nyilvánít, melyre mosolyogva szólal meg.
-Köszönöm. - lenéz szünetet hagyva, majd mindent tisztázóul tovább beszél. -Azért is jöttem vissza, mert itt talán egyszerübb felejteni.- mondja ki. Aztán kifejtik az idö gyors múlásával kapcsolatos egyetértésüket. Erröl mindkettejüknek eszébe jut említrteni a hajszínváltozást.
-Jól áll neked a szöke. Én még Alex elutazásának napján festettem át. Túl feltünö és lázadozó volt...De szerintem most  kell majd valami sokkal extrémebb. Mondjuk zöld.- neveti el magát rögtön. De igazából. Nem tudta miért, de örült a találkozásnak. Ennek hatására rendelni is akart még sört, de Bonnie nem engedte. Egy pillanattöredékig kérdön nézett rá, aztán elmosolyodott. Hamar meg is érkezett az ital. Elkezdte iszogatni, aztán valamely gondolata megint megszólalásra késztette.
-Nem akarom nagyon boncolgatni a témát, de téged mi akadályoz az örömben?- kérdezte kmég komolyan, de kedves hangon. Nem volt vele tisztában, hogy meddig tud komoly maradni. Ma estére az ajtó elött állva azt tervezte, hogy minimum leissza magát. A többi már a jövö zenéje. Nem sokat gondolkodott, lehúzta azt a korsót is, aztán mint egy rutinosabb egyed, lecsapta az asztalra. Igen, ez hiányzott már neki. Hogy azt kezd az életével, amit akar.
-Te iszol még?- kérdi a lányt, mert rendelni szeretne, de nem tudja, hogy a másik félnek milyen véleménye van effelöl. Igazábólm mindegy is, mert ö biztosan inni fog, de kedvesség még szorult belé.
-Jajj ténuleg, köszi. Ha szükség lesz rád, akkor szólok.- mondta mosolyogva, amit elfelejtett.  Fejében közben elkezdenek érdekesebbnél érdekesebb gondolatok keringeni. Sok furcsa, és lehetetlen gondolat. De olyan nincs. Minden lehetséges, erre ök az élö példák.

Képtelenség társ <3  

Ez a részvétnyilvánítás teljesen kellő és elegendő volt. Többet nem akart, de nem is kell hozzáfűzni. A lány megindokolja miért is van „itt” tulajdonképpen. Megérti, ő is mindig elsőre menekülni próbált az ilyenek elől, mert hogyha el is jutott volna addig, hogy esetleg szembenézzen vele, nem lett volna elég erős hozzá. Most sem a gyengeség vezetett ide sokkal inkább a tudat alattija. Valahogy már késztetése volt rá, hogy valakivel egy jót beszélgessen, de, hogy azt milyen keretek között teszi, már részletkérdés.
Folytatólagosan már a frizuraváltásról beszélnek, miután mondja mi is az oka, majd rákérdez Lotte változására végighallgatja őt. Mosolyog egyet a bókra, majd közben fogyasztani kezdi a második korsót is.
- A zöld még jól is állna, én a  lilát próbáltam, volt sikere annak is. -  nevet fel, bár még mindig nem az a nagyon boldog hangulat uralkodik, de már haladnak a vidámabb lét felé, ha apránként is de legalább haladnak.
Viszont kérdéshez, viszont válasz is társul, még iszik egyet, aztán a korsót letéve összeszedi gondolatait, majd beszélni kezd.
- Igazából ez az időszak mindig nehéz, jönnek az ünnepek meg minden, és nemrég volt a szüleim halálának évfordulója. A testvérem sincs idén velem. Nehéz. Ezért értelek meg annyira. Bár nekem ott van most Yar, de ez így mégis más…
Mondja végig némi fintorral az egész szomorúságát tekintve. Ez egy olyan dolog, amivel az elmúlt 14 évben nem tudott mit kezdeni, de ideje lenne, talán majd mostantól könnyebb lesz. De ez megint egy olyan feltételezés, ami totál értelmét veszti abban a percben, hogy rájuk gondol. Ekkor a gondolataiból a korsó lecsapása ébreszti, vissza a valóságba.
- Tudod mit, rám fér, iszom! – mondja, illedelmesen, majd még egy félmosolyt is küld felé, ledönti azt a kortyot, ami még volt a második körből. Innentől valószínűleg számolni már nem fogja őket.
Közben érkezik egy válasz a felajánlott segítségre, ezen csak mosolyog, majd az újabb körrel koccintanak egyet, és mindketten inni kezdik. Megtalálta a megfelelő társaságot most maga mellé, ez így teljesen megfelel neki. Nincs előítélete, nincs leszúrás. Bárkivel futott volna össze, valószínűleg az első egy kérdőre vonás lett volna, hogy miért van itt, mit keres ő ilyen helyen. A legmókásabb az egész történetben, hogy megint ugyan azzal az emberrel üldögél, akivel az első képtelen helyzetét élte át visszatérése óta. Lesznek itt még meglepik, már látja előre, el is mosolyodik magában, mikor végignéz magukon. Legalább most a ruha normális, ha már ők nem változnak.

Veronika és Endre

Bár az életfunkciókat tekintve indifferens, Eugene-nek jól esik a testét érő meleg, ahogy belépnek a cukrászdába. Amikor elérik az asztalt, leveszi a kabátot, a sapkát valamint a sálat, és elrendezi vagy egy közeli fogason, vagy a széktámlán attól függően, hogy melyik van közelebb. Az utazótáskát az asztal mellé helyezi, majd helyet foglal. Most, hogy nincsenek rajta a téli holmik, látható, hogy fekete öltönyt visel bordó inggel nyakkendő nélkül.
- Igen, valóban megfelelő hely.
Helyesel kissé visszafogottan. Nem kell rákérdeznie, mire is olyan megfelelő ez a hely.
- Örvendek, én...
Már éppen folytatná a bemutatkozással, mikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy a fiú már ismeri.
- Semmi gond, ennyi ruha alatt én sem ismerném meg magamat.
Mosolyodik el Endre szabódását hallva.
- Érdekli a szakterületem? Ezt örömmel hallom.
A hangján azért érződik, hogy ez az öröm csak mérsékelt. Először nem érti, mire gondola a fiú, mikor az "áldás-átkot" említi. Néhány másodperc múltán azonban leesik neki, miről vagy inkább kikről van szó.
- Hát igen, vannak, akik csodálják a vámpírokat. Úgy képzelem olyasmi ez, mint ahogy egy sárkánnyal lehet az ember; messziről tényleg csodálatra méltó, de nem szívesen kerülnék vele testközelbe. Csak remélni tudom, hogy sikerül kissé reálisabb képet kialakítanom a diákjaimban a vámpírokról. Sok jövőbeli...khm...kellemetlenség előzhető meg ezzel.
A saját bőrén is tapasztalt már egyet s mást ezzel kapcsolatban. Óvodai szóhasználattal élve; mindig sírás lett a vége. És nem Eugene hullatta a könnyeket.
- Nos, egy forró csokoládé mindenképpen jól esne.
~ Persze nem meginni. ~
Néha elgondolkodik azon, vajon a dekadencia jele-e, mikor csak azért kér ki egy forró italt, hogy az illatát élvezhesse. Régebben a látszat fenntartása miatt tett hasonlót, egy ideje azonban magának is tetszeleg a képpel, ahogy ül egy cukrászdában, kocsmában vagy étteremben, és élvezi az előtte lévő finomságok illatát. Vagy inkább azt hazudja magának, hogy élvezi? Ki tudná ezt megmondani? Mielőtt kellemetlen vizekre evezne gondolatban, megszakad az eszmefuttatás, ahogy észreveszi egyik diákját a pult mögött. Aligha tudná elfelejteni azt a vizsgadolgozatot, amit a lánytól kapott.
- Nocsak, Széles kisasszony, ha nem tévedek.
Mosolyodik el halványan diszkréten úgy téve, mintha nem venne tudomást az asztaltársában felhorgadó gondolatokról a lány irányában.

Professzor úr és Endre


Ruha: http://pbs.twimg.com/media/A9s28fVCMAAeITU.jpg

Veronika és Tanár úr

A fiúnak kezd zavaró lenni, hogy mostanában minden nap ő érte van, úgy érzi, mintha csak az ő kedvéért kelne fel, s mikor teste elfárad, a Nap is leborul az ég csúcsáról, hogy aludni térhessen a fiatal. Minden olyan jól alakul, amit az élet egyébként nem szokott megengedni apró teremtményeinek, akiket oly jól szeret szenvedni látni. Amióta magyarországi iskolába jár egészen másképp látja a világot. Külföld nehéz volt, és óvatosnak kellett lennie, ha nem akart átkokba futni. Beteg varázsló-és boszorkánytanoncok járnak Európa északi részére, akik örömüket mások kínzásában lelik. Persze voltak ott is barátai, és sokszor ők maguk is azért használták pálcájukat, hogy a nekik ártók bűnhődjenek. Eljövetelét csalódásként élte meg, ezekben a percekben viszont, míg szívének legkedvesebb professzora, és lelkének kicsiny szikrája a falu legmeghittebb stílusú vendéglőjében tartózkodik társaságában, a földkerekség legszerencsésebb tizenhét évesének érzi magát.
- A bátyámmal - amikor még nem szolgálta a Minisztérium nézeteit - több éjszaka is fent maradtunk, és titkon a szomszédból lopott mugli könyveket fejtegettük, hogy aztán különböző teóriákat találjunk ki közösen a csodalényekről - feleli majd kicsattanó örömmel Eugene úrnak. - Kint a kertben bámultuk a csillagokat, és csak azon járt az eszem, hogy nem lehet, hogy ne létezzenek.
Tekintete mohón csillog, és észre sem veszi, hogy szinte ráfeküdt az asztalra, úgy osztja meg emlékeit hallgatóságával. Ujjait izgatottan mozgatja ide-oda, mint amikor a muglik varázsolni készülnek. Abrakadabra, és huss, már kész is a szemfényvesztés.
- Persze, Iván politikai pályája után már nem alacsonyodott le hozzám, és különc témáim sokaságához - mondja savanyú szájízzel, majd lehajtja fejét, és ajkait félrehúzva hátradől székén. Amikor a férfi aztán a sárkányokat hozza fel, mint elrettentő példa, Endre ismét boldogan dől előre, és sűrűn bólogatva, alig várja, hogy ismét megoszthasson valami keveset önmagából. Csak remélni tudja, hogy a férfi nyitott rá, mert ha ő nem, akkor a fiúnak tippje sincs, ki érthetné meg őt.
- Ne is mondja! - kiált fel lelkesen. - A sárkányok a másik kedvenc témám, szerintem a későbbiek során velük, vagy a misztikus lények sokaságával fogok foglalkozni.
Persze csak akkor, ha nem talál rám valami más... Gondolatára elmosolyodik, de gyorsan odébb is hessegeti, most nem ér rá fantáziálgatni, amikor Carnage professzor ül vele szemben.
Eugene forró csokoládét kér, és Endre is így fog tenni, csak mellé még választ majd egy dupla csokis muffint is. Az a páros az igazi. A tanár úr tudja a lány nevét, de ezen nem is érti Endre, miért lepődik meg. Bizonyára rendkívüli  arc-és névmemóriával rendelkezik az oktató, Veronikát meg még a bolond is azonnal megjegyzi, nevestül, arcostul, paraméterestül.
A gondolat nemsokára valósággá válik, és a lány megjelenik asztaluk mellett kis jegyzeteivel, tollával és kedves mosolyával. A fiú nem köszön szavakkal, csak egy kisebb mosollyal, nem szeretné, ha a tanári társaság azt gondolná, hogy bármifélét is gondol Veronikáról, amit a nem baráti szándékúak szoktak. Hagyja, hogy Eugene úr csevejbe kezdjen a lánnyal, és csak az ő rendelése után néz fel a cukrászleányra, addig természetesen méltóságos tisztelettel mereven a csodás asztal lapját bámulja.
- Szia - mondja ki csak, és egy pillanatra elfeledve mit is szeretett volna kérni, lassan nyögi ki. - Abból a nagyon finom dupla csokis muffinból kérnék egy kövér példányt, és hozzá forró csokit innék.

Veronika és Endre

- Nem is gondoltam volna, hogy iskola mellett itt dolgozik.
Mosolyog halványan Veronikára. Nem kell különleges névmemóriával rendelkeznie, hogy emlékezzen a lányra. A jellegzetes írásképét nem csak a tavalyi vizsgadolgozatán tapasztalhatta meg, hanem akkor is, mikor a lány véletlenül a Vámpírológia teremben hagyta a naplóját. A pillanatnyi gyengeséget, ami akkor hatalmába kerítette, úgy fedte el teljesen, hogy egy házi manót kért meg, hogy juttassa vissza a kis könyvet a lánynak.
~ Különben sem volt benne semmi különös. ~
Rántja meg gondolatban a vállát Eugene az emlék hatására. Az állítás persze igaz, de ez nem fedi el azt a mindannyiunkban ott rejlő izgatottságot, mikor egy idegen naplóba nyerünk bepillantást.
- Záróvizsgáztatni?
Derül fel Eugene arca a kérdést hallva.
- Aligha. A Vámpírológia nem tartozik a főbb tárgyak közé. Nem hiszem, hogy szükség lenne arra, hogy záróvizsgatárggyá emeljem. Valamiféle tanulmányi kiránduláson viszont gondolkodom. Csak még azt kell kitalálnom, hogy lehet ezt kivitelezni biztonságos keretek közt.
Kedvtelve mosolyog, ahogy lelki szemei előtt megjelenik, amint egy lelkes diákcsoportot ráuszít Budapest vámpírkolóniájának tagjaira. Tulajdonképpen nem elvetélt ötlet azt leszámítva, hogy utána nem a vámpírok akarnák Eugene vérét, hanem a mágusok.
- Azt hiszem, maradok a forró csokoládénál. Legyen mondjuk meggyes ízesítésű.
Kissé megilletődik Endre lelkesedésétől.
- Nos, varázslényekkel foglalkozni szép téma. De nem értem, mi szüksége egy varázslónak arra, hogy mugli könyvekből olvasson róluk. Úgy értem; nem nyilvánvaló már gyerekkorban, hogy azon lények nagy része, akik a varázstalanok mesekönyveiben szerepelnek, nagyon is valódi?
Ő az ilyesmiről semmit sem tud. Egész életében abban a hitben élt, hogy a világ kimerül a maga varázstalan valójában. Néha elmereng, vajon milyen érzés lehet megtudnia egy mágusnövendéknek, milyen is a mágia világa. Fiatalon az ilyesmit minden bizonnyal könnyebb feldolgozni.
- Ezek szerint a testvére politikai pályára lépett? Ez...gondolom...dicséretes. Mivel foglalkozik egészen pontosan?

Endre és a professzor

Ivótársam <3

A sok probléma elöl a függetlenség szellemében a kocsmába menekült. Nem számított társaságra, de aztán kellemes meglepetés érte. Bonnie megtalálta, és örült neki, már amennyire tudott. Egy ideig a szomorkás hangulat uralkodott mindkettejükön  aztán a harmadik kör környékén kezdtek feloldódni. Persze átérezték egymás problémáit, de az öröm, mit a lehetetlen helyzeteik okoztak, az a sok rossz ellenére is meghozta a hangulatot. Persze csak az ivás mellett, mert az volt a lényeg. Az összetartó erö, amitöl szétcsúszik minden. De legalább felejteni srgít, igen, föleg mikor elöjöttek a hajszíntémák.
-Az biztosan jó lehetett...- nevetett ö is már együtt vele. Hát hogy gyorsan felejt, azt csak a sörnek köszönheti, de azt jól csinálta. Elfogyott azonban az örömcsináló, ezért érdeklödött, hogy a lány kér-e. Miután választ kapott intett a csaposnak, és újra rendelt. Kellett az, végül is nem egy jókuslányos napot tervezett egyikük sem. Az ivás pedig illett  ehhez. Megérkezett a negyedik korsó, és már ivott is. Tervezett jól berúgni,  de még kitaposatlan úton járt. Támadtak is eszeveszett ötletei, hozzájuk pedig elég kába fejet vágott. Eszeveszettül nézhetett ki, de kicsit sem foglalkozott vele. Elhatározta többek között, hogy teljesrn új életet dog kezdeni. Akkorra már azon korsó végénél járt.
-Mit szólnál hozzá, ha felszerelnénk magunkat jópár üveges példánnyal, és elindulnánk hozzánk?- mutogatott az itókájának forrására, miközben felvetette egyik érdekes gondolatát. Ez van. Totál meghülyül. Lehet, hogy be is festeti a haját még, ki tudja mi lesz a nap vége. Korán van még. Délután. Lesz még este és éjjel, minden kérdéses  azonban azokkal kapcsolatban.

Ivótárs <3

Szükség volt már egy kis fesztelen beszélgetésre és lazításra az életében. Lehet, hogy nem illendő, amit most tesz, de ez már egy pillanatig sem érdekli, miután elküldte a második kört is, igazán már nincs megállj. Lottéra kacsint, mikor jön a harmadik majd csevejt folytatnak a hajukról, meg már igazán nem is tudja miről. Amit tud, az az, hogy ha nincs is minden rendben, legalább megy az a nevetés is. Persze nem olyan tiszta az, a helyzetnek, na meg persze az italnak is betudható.  Szépen lassan túlesnek a harmadik körön is, most már érzi is Meggie, hogy kicsit nehézkes lesz a „sétálgatás” innentől. De sebaj. Megéri.
- Fantasztikus időszak volt… - nevet önfeledten, majd folytatja. – Most képzelj el egy alig 160 magas lila fejű lányt, mint egy tovább a termőföldön hagyott padlizsán.
Mondja, miközben még mutogat is hozzá. Nem élete poénja, de mindig is ez volt az első, ami a lila hajáról eszébe jutott.  Elmulat ezen egy kicsit magában, közben Shary rendeli a következő kört. Egyértelmű jelét adta neki Amanda, hogy mehet a következő kör. Ilyenkor azért tudja értékelni a nagykorúság gyors problémamegoldó képességeit.  Na, de ez most nem köti le a figyelmét, máris nekiáll elfogyasztani, hamar túl is esik rajta, csak pár mondatot váltanak az idő alatt, Lotte még gyorsabban halad, látszik rajta, hogy még mindig kiüt az, mennyire maga alatt van. Ekkor érkezik az ajánlat, folytassák egy kényelmesebb terepen. Igazából nem itt szeretné a napfelkeltét megvárni, nagyon is jó ötletnek tartja, ott legalább kevesebb a feltűnés, még úgy is tűrhető állapotban van.
- Ez egy remek terv. Na, mozgósítsuk magunkat. –
Amanda fizeti az italokat, míg Lotte beszerzi az üveges itókákat. Felkapja kabátját, sálát és sapkáját és várja, hogy társasága is megtegye. Mikor a lány is végzett ő is felöltözik majd magukhoz fogva az üvegeket elindulnak. Sharyt kicsit megtámogatja, biztos, ami biztos. Kilépnek az ajtón a hószállingózásba. Ez a hűvös kellemesen hat rájuk, hiszen józanító hatású, bár most nem épp ez a cél, megindulnak a Johanson rezidencia felé tovább csacsogva, meg esetleg, ha Lotte belekezd énekelgetve. A folytatás ismeretlen, kigondolhatatlan és teljesen kiszámíthatatlan. Ők ketten, mint már láttuk, olyan képtelenségeket tudnak összehozni, amit senki más. Élő példa e ez arra, hogy a sorsnak jó a humora avagy nem, azt nem lehet tudni.

Katniss

Pár pillanatig csak bámulok a lányra és próbálom felfogni a rengeteg információt, amit egy mondatba próbált besűríteni. Rémlik valami, hogy mindig is igen beszédes volt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Persze ez nem baj, csak győzzek odafigyelni. Mondjuk így legalább nem fogunk soha unatkozni, mert Katniss kettőnk helyett is beszél eleget. Végül veszek egy mély lélegzetet és belevágok.
- És mióta vagy itt? Mert én nem olyan rég érkeztem, mint tudod és egyelőre csak a felfedezési fázisnál tartok. De akkor ebben te is tudsz nekem segíteni. Hát az SVK nekem is tetszik, de eddig a Repüléstan a favorit. Eddig még soha nem ültem seprűn, úgyhogy ez egy óriási élmény volt nekem. Persze most még nem repülünk olyan magasra, de remélem minnél hamarabb eljutunk a kviddicsig. És ezzel már válaszoltam is a kérdésedre a kviddicsel kapcsolatban. Amúgy te játszol is egy csapatban vagy csak szereted?- Hát ezt elég rendesen ledaráltam. Ezért kicsit meg is állok, majd eszembe jut, hogy volt még egy-két megválaszolatlan kérdése, tehát folytatom.
- A Rellonba kerültem, ami nagyon király hely szerintem. Ott legalább mindenkinek megvan a véleménye a dolgokról és nem kell feleslegesen jópofizni, ahhoz, hogy megkedveld a másikat. És te melyik házban vagy?-
Gondolom ő nem rellonos, hiszen akkor egyrészt már találkoztam volna vele, másrészt meg a jelleme se olyan, mint a zöldeké. Leginkább Levitásnak vagy Navinésnek gondolnám, de még az Eridont se zárnám ki teljesen, hisz bármi lehetséges.
Valahogy gondoltam, hogy előbb-utóbb elő fogja valaki venni ezt a karácsony témát, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Jelenleg ugyanis fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Konkrétan azt se tudom, hogy egyáltalán hazamenjek-e az ünnepekre. Bár szerintem nem fogok. Minek is mennék?!
- Őszintén szólva, nem tudom! Eddig soha nem vártam a karácsonyt, de talán idén másképp lesz... Majd kiderül! -Ezzel én le is zártam a témát. Nem igazán kellemes ez nekem és ilyenkor a tereléssel és a rövid, tömör válaszokkal meg lehet úszni a kényelmetlen kérdéseket.
- A mikulás? Nem igazán szoktam ezzel foglalkozni. Neked mit hozott? -
Igazából nem tudom elképzelni, hogy mégis mire gondolt, hisz itt még szülők sincsenek, akik esetleg "mikuláskodhattak" volna. Lehet, hogy nála ez másképp van.
Az újabb karácsonyos kérdését inkább figyelembe se veszem. Nem nagyon van kedvem most ilyen lelkizős dolgokba belemenni. Inkább csak egy kis szórakozásra és vidámságra vágyom. Ehelyett inkább elkezdek a teámmal babrálni.
- Nem kérsz még valamit? Esetleg egy sütit vagy fagyit vagy valami? Mondd bátran! -
Szívesen megveszek neki bármit, sőt örülök, hogyha végre megengedhetek magamnak ilyesmit anélkül, hogy a nevelőapám leellenőrizne. Otthon minden egyes lépésemet követte és ha valami olyasmit tettem, ami ellenkezett az ő "szabályaival", akkor... Á mindegy! Nem szabadna állandóan ezeken agyalnom! Inkább ki kéne élvezni a pillanatot és nem a múltban élni.
- Nem olyan régen, körülbelül fél éve kaptam ezt a levelet, hogy felvettek ide. Mondjuk már előtte is voltak furcsa dolgok, de soha nem értettem őket. -
Igazából először fogalmam se volt, hogy ez mégis hogy lehetséges, aztán rájöttem, hogy a vér szerinti apám a kulcs. Biztosan ő volt varázsló, csak még anyámnak se mesélt róla. De ez örök titok marad...
- Nem, dehogy! Örülök, ha kérdezgetsz meg mesélsz! Úgyis már olyan unalmasak voltak a napjaim... -

Dávid


-Kérek szépen! Szóval, én se vagyok itt olyan régóta, sőt szerintem te kicsit előbb érkeztél, mint én! Egyébként a Levita házba kerültem, szóval hajrá kékek!De, szerencsére, hamar találtam itt barátokat, például Nikit vagy Alexet, akik segítenek nekem mindenben. Niki nekem amolyan örökbefogadóm. Tényleg neked van örökbefogadód? Egyébként sok mindent lehet a Levitába csinálni. Tegnap például hócsatázni voltunk a téli csodaországban. Azt hiszem így hívják. Olyan gyönyörű hely. Érdemes oda ellátogatni. A kviddics tetszik, de nem szeretnék csapattag lenni, viszont a színjátszó szakkörbe szeretnék járni.-mély levegő, néha emlékeztetnem kell magam, hogy levegőt is kell vennem, ha nem akarok mindjárt megfulladni.Bár azt mondják, szép a fulladásos halál, de csak színpadon. Sajnos nem levitás. Kár, pedig tök jó lett volna. Na mindegy.
-A Levitáról jut eszembe, nálunk járt a Mikulás a klubhelységben. Sőt, hozott nekem egy gyönyörű ládikót, amibe a szemem előtt íródott be a nevem gyöngybetűkkel. Ha kinyitom egy gyönyörű dallamot játszik, amitől elmúlik a félelmem. Ráadásul, tértágító bűbájjal van ellátva, szóval bármilyen mennyiségben pakolhatok bele. Berakni bárki belerakhat, viszont kivenni, csak én vehetem ki a dolgokat. Tessék itt is van nálam.-ezzel elő is veszem a ládikámat és átnyújtom Dávidnak. Kíváncsi vagyok a véleményére. Még mindig nem értem, miért kerüli ennyire a karácsonyi témákat. Az arca éppen egy másodpercre, de mintha grimaszba torzult volna. De miért? Mi történhetett vele? És miért nem mondja el nekem? Vajon nem bízik már bennem? Akkor viszont vissza kell szereznem a bizalmát. Bár, lehet hogy jobb volna nem erőltetni a témát. De kíváncsi vagyok. Tudni szeretném mi bántja, hogy hátha, ha valakinek elmondja meg szabadul a rossz élményeitől, és idén talán végre neki is szép karácsonya lesz. Talán. De ahhoz ki kell szednem belőle! Ki is fogom, de azzal még egy kicsit várnom kell. Nem szabad ajtóstul rontanom a házba.
-Hiányoznak a régi barátaid?-egyszerű kérdés de, ha elkezdünk beszélgetni, talán megnyílik.

Oktávia


Alig pár nap alatt annyi melegség és jóérzés szorult belém, hogy félek, mérgezést kapok vagy valami hasonló. Az emberek mind olyan kedvesnek tűnnek, nem csoda, ha kicsit hiányzik a velem szemben tanúsított jó öreg flegma hozzáállás, netalán kötekedés. Szó, mi szó, a Bagolykőben elkényeztetnek. Még senki sem akarta lehúzni a fejem a wc-n, összekötni a cipőfűzőimet, töklevet önteni a házi dolgozatomra és egyéb hasonló kedvességeket. Mindenesetre nem akarom hamis biztonságérzetben ringatni magamat, úgyhogy továbbra is gyanakodva tekintek minden hozzám közelítő lényre. Az elmúlt három év a Durmstrangban nem volt hiábavaló. A kérdés csak az, hogy ezt hogy írjam meg anyámnak? Mármint eddig annyira megszoktam, hogy folyton hazudok a levelekben, hogy nevetségesnek tűnik őszintének lenni, pedig életemben először nincs okom másképp beállítani a dolgokat.
A falura már régóta kíváncsi voltam, a szabad hétvége alatt azonban csak ma délután sikerült lejutnom. Az első dolgom az volt, hogy feladtam a levelet anyámnak, ami szűkszavúan összefoglalta, hogy jól vagyok, nem kell értem aggódni, de küldjön még egy-két pár zoknit. Az ugyanis sosem árt. Aztán a nyakamba vettem a falut és minden fontosabb helyre ellátogattam, de éppen csak pár percet töltöttem a boltokban, mert se pénzem, sem időm nem volt, hogy shoppingoljak.
Mire az utolsó üzletből is kiléptem, a tanszerboltból, már elég késő volt. Mindamellett még vétek lett volna nem kihasználni az utolsó órákat, így az első szembejövő táblára ráböktem, találomra, aztán habozás nélkül benyitottam a Pillangóvarázs teázóba.
Első látásra valami nagyon flancos helynek tűnik, be sem megyek, csak állok az ajtóban és a távozást fontolgatom, de mielőtt még kiléphetnék, egy hajszálcsíkos mellényes úriember finoman megragadja a vállam és beljebb tuszkol. Persze ezt is csak finoman. Aztán darálni kezdi a szövegét, amiből én alig tudok kivenni pár szót és csak zavartan bólogatok minden második mondatára, mire ő tovább tuszkol a függöny felé, aztán eltűnik.
Meglepetten nézek körül. Az előbbi flancot és világosságot most felváltja a sötét. Erős fűszerillat csapja meg az orromat, amolyan émelyítő.
Szóval ez lesz a teaház  - állapítom meg magamban, ahogy beljebb lépek a puha bársonyszőnyegen. Egész kis hangulatos hely – döntöm el és helyet foglalok az egyik alacsony asztal mellett, majd a menüt kezdem el böngészni.

Tamás

  

Csak szó nélkül forgatom a lapokat és vakargatom a fejem. Ebben az egy teázóban szinte annyiféle tea van, mint otthon a vodka. Egy-egyre egyenesen rácsodálkozom. Ilyen most tényleg létezik?
Mivel nem igazán értek a teákhoz, próbálok az ismerős kulcsszókra szorítkozni, mint a citromfű, menta, erdei gyümölcs, gyömbér... Igen, ez lesz az, a gyömbér. Az mindig az otthoni karácsonyi hangulatot idézi fel bennem. Talán meglepő, de ezen kívül nem nagyon érzek honvágyat. Jól érzem magam itt, csak most éppen megiszok egy otthon ízű teát. Nincs ebben semmi rossz.
Már intenék is a pincérnek, de a kezem véletlenül egy formás fenékbe akad. Az első pillanatban fel sem fogom, hogy mi történt. Óvatosan felpillantok és szemügyre veszem a fenék tulajdonosát is. Önkéntelenül is elpirulok, de mindenek előtt gyorsan zsebre vágom a kezem és egy nagyon halk és alig érthető elnézést motyogok és próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehet. Ekkor jut el az agyamig a lány kérdése, hogy akarok-e vele ülni. Te nagyságos Raszputyin, csak nem azt hitte, hogy fel akarom szedni? Ugye nem gondolt ennyire tahónak? Mindenesetre gondoljon is bármit, most ide akar ülni.
 - Hogyne.. ülj csak le. Bocs, hogy elfoglaltam a helyedet – kérek pár perc leforgása alatt már másodszor elnézés. Kisimítok egy belógó tincset a szememből és félrehúzom a lábamat, hogy ezzel helyet biztosítsak a jövevénynek, aki csak most van alkalmam alaposabban szemügyre venni a félhomályban.
Legalább nem egy tanárnő – könyvelem el magamban megkönnyebbülve és hogy ne legyen olyan kínos a csend, gyorsan bemutatkozok.
 - Tamás vagyok. Meglehetősen új, de te ismerősnek tűnsz valamelyik óráról. SVK vagy bájitaltan, már nem is tudom. Elsős vagy te is? - vetem fel a kérdést, bár ha tényleg rá emlékszem, akkor egyértelműnek kéne lennie.
 - Éppen rendelni készültem. Nem vársz még valakiket, nem vagyok útban? - kérdezem meg a biztonság kedvéért, mert furcsa számomra elképzelni, hogy rajtam kívül még beül egy teázóba csak úgy magányosan. Meg aztán a túl sok idegen egyszerre nem biztos, hogy jót tenne a névmemóriámnak. Így is egy csomó mindenkinek elfelejtettem a nevét, akivel eddig találkoztam.  

Tamás

Nahát. Csak nem megfogta a fenekem? Ha egy közelebbi ismerősöm lenne, rögtön rávágnám, hogy Te fogtad meg a seggem? De nem biztos, hogy venné a poént, főleg, mivel fogalmam sincs arról, mennyire van otthon a mugli világban. Így csupán figyelmen kívül hagyom, nem hiszem, hogy jelentősége lenne. Az ismeretlen megengedi, hogy leüljek, ezzel meg aztán végképp el is van felejtve az incidens.
Óh,ugyan, nincsen semmi. Elvégre is nincs ráírva a nevem. Nem is az én helyem, csak szeretek ide ülni.
Tény és való, hogy nincs rajta a nevem. Nem mondom, jól mutatna rajta az Oktávia, de nem szándékom senki elől kisajátítani. Hiszek a minden mindenkiébe elvben. Osztozkodni jó. Az ismeretlen mintha még mindig zavarban lenne, így megpróbálom oldani a feszültséget, de aztán kapok egy számomra vicces kérdést.
Hát akkor szia Tamás. Én Oktávia vagyok. Elsős? Ahogy vesszük.
Nevetek fel, majd megpróbálom röviden vázolni a helyzetet. A többség nem igazán érti, mi a francot csinálok, de zavar ez engem valaha is? Nem.
Azt hiszem, most lennék végzős. Vagy már el is kellett volna ballagnom? A történet röviden annyi, hogy nem tervezek boszorkány lenni. Úgy értem, mugli foglalkozást szeretnék űzni, csak valahogy ide keveredtem. Azt tervezem, hogy a faluba költözök, de erre engedélyt kell kérnem. Tehát igen, elsős vagyok, de ez olyan...szóval csak egy rang. Nekem nem számít.
Az arcát kezdem fürkészni, hogy lássam a reakciót. Egész sokféle reakció volt már , de mindig van új a diákok repertoárjában. Fantasztikus!
Bájitaltanon? Nem tudom, lehetséges. Néha megjelenek, de nem valami gyakori.
És ez így is van. Nagy ritkán, körübelül havonta bemegyek egy-egy órára, magam sem tudom, miért. Hiába kérdezem meg magamtól, minek mentem be, a választ még nem találtam meg rá. Közben pedig rendelni készül.
Dehogy baj! Sőt. A lelkem már szinte üvölt egy almás-fahéjas teáért.
Hogy miért járok egyedül teázni? Hát pont ezért. Mert egy lelki fürdő. Persze van alkalom, amikor társasággal jövök, de nem jellemző. Társaságban inkább cukrászdába megyek, vagy a társalgóba...esetleg sétálni a faluba. Teázni nem szoktam. Az nekem..olyan..intim hely. Ha találkozom valakivel, persze nem baj, de..itt magamra zárom az "ajtót". Mindenkinek van egy hely, ahova lehetősége szerint inkább egyedül megy.  

Róbert

- A talárból ítélve, amit láttam némileg, kék volt. – mondja lenéző hangon a „kék” jelzőt, még beszélni sem szeret róluk, mondjuk alapvetően a többi ház felé vannak fenntartásai, arról nem is beszélve micsoda ellenszenvet tud táplálni egyes személyek felé.
- Nekem se tartoznak a kedvenceim közé, sőt… - nem tesz hozzá inkább semmit ezúttal. Az ő szájából nem sűrűn hangzik el pocskondiázás nyíltan, nem az a fajta, de azért meg van a véleménye. A fiú fintorgása után a szemébe nézve küld felé egy mosolyt, majd folytatja a felvetésével, hogy folytassák valami melegebb helyen, ebbe az ötletbe ő is nagyon hamar belemegy, és úgy tűnik, még nagyon ellenére sincs. Elindulnak, közben még egy kicsit folytatják a csevegést arról, mi is a véleményük más házak diákjairól. Mondjuk, amennyit ehhez hozzá tud szólni, az jelenleg vajmi kevés. Általános, hogy baráti vagy inkább ismerősi körét a házán belüliek alkotják, de attól még összefut, na ha nem is mindig így szó szerint, mint az előbb, egy-egy Levitással vagy Navinessel, esetleg Eridonossal.
- Reméltem, hogy maradsz a társaságomban. – jelenti ki, majd ezzel sétálnak egészen a Csárda ajtajáig ahol előbb Meggie majd az új ismerőse is belépnek. Útjuk a pult széle felé vezet, ahol helyet foglalnak. A pultos hamar megérkezik, lehet kissé unszimpatikus húzás tőle, de ez a jelleméből fakad, szó nélkül rendeli az első kört a fiú számára, magának természetesen csak egy üdítőt kér ki.
- Gondolom a vajsör megfelel, igazán finom. – mondja egy kis ajánlással, amit valami mosoly félével fűszerez, közben elkezdi lebontani magáról a ruharétegeket. Valószínűleg a póló elég lesz, nem kell pulóver meg kabát idebent. A múltkor sikerült úgymond kipróbálnia ezt az italt, talán jobban, is mint tervezte, de ha jobban belegondol, Lotte volt, aki többször ízlelte meg. De az az este más volt, sok minden szóba került a két lány között, és csaptak egy görbe estét. Azóta már kipihente az eseményeket meg beszélt egyszer már a lánnyal is, aki láthatóan azért kicsit jobban van, már amennyire egy ilyen tragédia után lehet. Miközben kicsit elderengett már meg is hozták az italokat, Meggienek szívószállal, csak hogy valamivel el is foglalja magát. Ekkor emeli tekintetét ismét a srácra, akiről még oly keveset tud, ám ez mégsem akadálya ennek a kis iszogatásnak.
Beszélgetnek egy ideig, majd megválnak egymás társaságától és mindenki a maga útját járva indul el a kocsmából.

[ Markovits professzor ]


Amikor érzékeli a férfi hangulat megingását, az ő vigyora is lejjebb lohad, de minthogy a kínos helyzetekben is leginkább mosolyog, képtelen eltüntetni teljesen. Sejthette volna, nem lesz keserűségtől mentes a pimaszsága... Ajkát ismét beharapja, s gyorsan tovalibbenti a témát egy megjegyzéssel. Naná, a férfiak is legalább olyan kíváncsiak, mint a nők, így egy hasonló kis utalással fel lehet csigázni bárkit. Kékjei huncut fénnyel megcsillannak, ahogyan sejtelmes mosolya is kiszélesedik. Sóhajt egy nagyot, majd tekintetét körbehordozza az éttermen, végül ismét megállapodik Markovits íriszein.
- Ó, semmi extra, csak szeretek olykor visszamenni gyerekbe - ez egy átlagos mágus szájából elég egyértelmű utalás a gyermeki viselkedés felvételére, de Legrától hallva ezt a figyelmesebb ember akár mást is sejthet. Nem utal többre, sem kevesebbre, mint a kijelentés szó szerinti vételére. Leginkább ezzel szeret szórakozni még mindig. Azt például sosem fogja elfelejteni, hogyan ejtette át Csíkszentmihályit nem is egy alkalommal, amikor Rékaként becsatlakozott néhány repüléstan órára. A férfi persze érezte, hogy valami nem stimmel, hiszen túl jó volt, de rájönni csak akkor jött rá a turpisságra, amikor felfedte magát. Néha igazán kellemes számára nem Allegra Black-ként járni-kelni és emberekkel beszélgetni, hanem valaki olyasvalakiként, akit senki sem ismer.
Igen, most már szándékosan húzza István kíváncsiságát, de igyekszik nem túl feszíteni a húrt. Épp annyi titokzatosság vegyül a hangjába, ami beindítja a tanerő érzékelőit, de mellé kellőképpen ártatlan ábrázatot is vág, amely még inkább megerősítheti gyanakvását. De ugyan mire utalhat? Nem fogja még elsütni a dolgot, pedig talán a prof is emlékezne a szürke szemű kis vörös leányzóra... talán, bár már az is régen volt.
Az ő kíváncsisága is felébredt, de nem valami ügyesen és fokozatosan próbálja meg kicsalogatni Istvánból a múltjával kapcsolatos infókat, bizony elefántléptekkel trappol a kellemetlen téma közepébe. Majd csak akkor savanyodik el egy kicsit, amikor a férfi felől érzi, kissé kényelmetlen ez neki. Az ő arca is elkomolyodik egy kissé, bár kékjeiben táncol még a vidám fény. Nem szakítja félbe, nem szól közbe, csak a kijelentésre méri végig Markovits-ot. Szemei végigsiklanak felsőtestén, mert az asztal ennyit enged láttatni, mintha ő ránézésre megmondhatná, hány éve lenne még a kviddicsben. Nem sieti el a méricskélést, őt is a pincér érkezése zökkenti vissza, mintha most ébredne úgy pillog a férfira.
- Cheers! - emeli meg ő is a feles poharat s koccintja a Professzoréhoz, keze felett pedig keresi a másik szempárt, mert úgy tanulta, itt ez a szokás. Villant egyet a Legraféle pillantásokból, majd hezitálás nélkül húzza le a gyomorkeserűt. A korty leküldését követően kissé megrándul szeme sarka, s el is fintorodik, noha egyébként ízlik neki, amit ivott.
- A visszatérés nem hangzik rosszul, noha bizonyára nem lesz könnyű. Bár... meg kell valljam, én pozitívan csalódtam a gálán - húzódik ismét mosolyra ajka. - És ez csak egy amolyan futó gondolat vagy esetleg több annál egy kicsivel? - az ember ha felhagy valamivel, még sokáig fontolgatja a visszatérést a hiány miatt, de az esetek többségében meg is marad a gondolat szintjén és sosem lesz belőle cselekvés. Vagy úgy tesz, mintha továbblépett volna, vagy örökké szenved. Talán István számára a tanárság nem elég, hogy feledtesse a dolgot..

Veronika és Tanár úr

A fiú csendesen figyeli a kis társaságában zajló életet, hallgatja a különös férfi, és a szépséges Veronika beszélgetését. Mindig is tudta, hogy a lány maximalista, ezenfelül pedig okos is, mindazonáltal a tanártól hallván az elégedettséget, és a sok-sok jót róla, vigyorra készteti Endre ajkait. Kezei az asztal lapján pihennek, ujjaival néma ütemet játszik a fán. Feleslegesnek érzi magát ezekben a pillanatokban, és legszívesebben eltűnne, sétálna a kinti fagyos időben, belesüppedne a hóba, idegenekkel bolyongana, vagy csak egymagában lenne, nem is tudja pontosan mit szeretne, ezeregy gondolat furakodik fejébe, hogy elvonja figyelmét a pillanatnyi unalomról. Ez a szó viszont nem igen fejezi ki a tökéletes hangulatot, érzetet, ami eluralkodik Endrén, mint valami mézeskalács illatú köd leple, úgy öleli át fiatal, serdülő alakját. Carnage professzor monológja ébreszti fel zűrös, sokszor kivehetetlen gondolataiból, de csak vállat ránt, féltett emlékei megosztásával máskor óvatosabb lesz, talán nem kellene egyből megbíznia a másikban. Noha csak egy őszinte kérdés volt a tanár úr részéről, Endrét érzékenyen érinti, és keresi a szavakat a megfelelő válaszadáshoz.
- Nos - kezd bele nehezen, még a torkát is megköszörüli, ökölbe szorított jobbját szája elé emelve. - Tökéletes kérdés, és talán csak azzal felelhetek, ha nem felelek.
Sikerült egy teljesen tökéletlen válasszal szolgálnia, amit hallván még össze is húzza szemöldökeit. Nem érti mi van vele, máskor simán kivágja magát minden nyűgös-érzékeny kérdés alól, most meg egy fiatalkori szép emléken szótlanná válik? Ejnye. Ezen sürgősen változtatni kell. Talán Veronika jelenléte, az napjaimban való részvétele teszi ezt. Mintha már egy egészen más Araczki lennék. Borzalom.
Enyhén megrázza fejét, a kellemes cukrászda-illatból szippant párat, erre Veronika ujjai a vállát érintik. Gyorsan rámosolyog a lányra, majd hosszas 'ööö'-zéssel Eugene úrra pillant. Mit is dolgozik Iván? Ja, igen...
- Vác város Közigazgatási hivatalában dolgozik, mint főjogász, a politika a mindennapjainak része, de engem - remélem megérti - ez teljességgel hidegen hagy. Azt csinál amit akar, azzal akivel akar, már úgysem az, aki pár évvel ezelőtt a bátyám szerepét töltötte be.
Lefelé tekint, és igyekszik nem Andreára, a testvérének lelki elvesztésére, és az otthoni helyzet hirtelen megváltozására gondolni. Már egyáltalán nem éhes, nem kívánja a forró csokoládét sem, legszívesebben megköszönné, hogy láthatta személyesen Carnage urat, majd elegánsan távozna megfagyni.

Katkó és Ákica

A szék háttámlájának dőlve, karjait összefonva szemléli a jelenetet, és hallgatja a beszélgetést, amiből már nemcsak társasága által, de saját döntése alapján is kimarad. Kviddics, és gyakorlás, és ne szúrjál meg, és... ugyan már. Blablabla és tralala, megy az oda-vissza tetszel, nem tetszel csevej, Endre pedig hidegen tartott, fénytelen szürkéivel nézi őket. Micsoda egyszerű ismerkedés. A fiatal, meg a még fiatalabb. Sokkal érettebbnek érzi magát őtőlük, és lassan teljesen elhalványul tekintete előtt az asztal. Barna tincseket lát, és különös, oly ismerős illatot érez lelkében. Ez lehetetlen. Nem érezhet illatot, nem láthat tincseket, tekintetet, nem érezheti azt, aki nincs is itt. Hátrahajtja fejét, és tág pupillákkal bámulni kezdi a rozoga plafont. Nem szerethet egy lányt. Még egyszer sem gondolt arra, hogy talán többet érezne, nem is lehet, nem is történhet ilyesmi. A kissé borostás arcához ér kezeivel, és nyögő hangot hallat. Az a lány túl csodálatos, túlságosan közeli, és annyira vonzza Endrét, mintha önmagában mágnesként született volna. Mintha Endre saját mágnese lenne. Mintha feladatként azt kapta volna, hogy varázslatos emberségével elvegye Araczkiék kisebbik fiának eszét. Behunyja szemeit, majd egyetlen csodás pillanatig muzsika szó mögött vöröslő fátyolba zuhan, elveszti a valóságot, elveszti önképét, a rettentő mélységet közelíti, mégsem fél. Azután kinyitja szemeit, és ahogyan jött, úgy távozik a röpke gondolatfolyam. A barna haj eltűnik, az illat elhal, Endre pedig szürke lelkét Ákosra szegezi, hallja, ahogyan Katalin válaszol neki.
- Az esküvőn találkoztunk - bólint egyetértőn, majd arra gondol, hogy mennyire más lenne ma a világ, ha aznap nincs esküvő, nem ismeri meg Katkót, nem költözik el, nem ismeri meg az illatot, a barna hajzuhatagot, a fényt. - Egy asztalnál ültünk, Katkó igazán csinos volt, kár, hogy nem láttad.
Mohón mondja, az izgatottságot tökéletesen hozza arcára, had szenvedjen a fiatal, had kapjon vérszemet, ha kell neki ez a lány, kelljen nagyon. Érezze, amit ő érez, harcoljon, ahogyan ő is teszi. Szenvedjen csak, pusztuljon, ahogyan ő is hanyatlik. A lány ruhájára már nem is emlékszik, hiába ül itt, arcát is aligha tudná pontosan felidézni.
- Szívószállal? - kérdez vissza, és érzi, hogy egyre inkább inna valami erősebbet. Sárkányszeszt, vagy ír whiskeyt, felejtetőt, és bátorítót.  - Nem, hozzád nagyon is illik az a szívószál.
Forog vele a föld, és nem tudja hogy ez most az itt ülők miatt van-e, hogy Ákos látványosan igyekszik ismerkedni Katalinnal, és hogy valószínűleg ebből még több is lesz, ha a lány is így gondolja, de Endre csak morcosabbá, és fájdalom telibbé változik. Tagadhatatlan, de bevallani biztosan nem fogja. Ákos kérdése persze telitalálat. Hogy barátnő? Neki nem kell barátnő, ő nem barátnős fajta. Neki csoda kell, egy hamarosan nővé serkenő leányzó, egy céltudatos, kedves ábra, álomkép, megfoghatatlan gyönyör.
- Nem veled fogom megbeszélni a magánéletemet - mondja kitérően, és már majdnem feláll, hogy helyét nem találván alkohollal némítsa lelkét, amikor Katkó forralt borért kiált. Ránéz a lányra, és réveteg tekintettel sétál oda a pulthoz. Félig felül a bárszékre, és könyökével támasztja meg arcát. Olyan bánatot érez, amit nem volna szabad, temetkezni, mikor még az építésbe sem kezdtek bele, nem reális. A kocsmáros odalép hozzá, és Endre végül a szokásost kéri duplán, whiskey vörösen, minimális piros szesszel keverve. Vérzik az ital, mint a szíve is. Megkapva a kis pohárkát nézegeti egy ideig, a vörös oldódásban elmerengve, időt hagyva az ottmaradtaknak, majd ajkaihoz emeli a torokégető vizet, hogy az azonnal lecsúszhasson. A másik pohár még maga előtt áll, magabiztosan, tökéletes biztonság látszatát keltve a fiatalemberben. Endre kér még egy forralt bort, és azzal és saját italával visszasétál nemrégiben elhagyott asztaltársaságához.
- Katkó - teszi le a lány elé az italt, és leül a helyére, hogy italában megláthassa képzeletének fényességét.

Katkó és Endre

- Igen, biztos nagyon csinos lehetett… izé, lehettél. – elrántom a fejem balra és mosolygok, mint egy hülye kis óvodás. Nagyjából annak is érzem magam, az elvörösödő fejemmel együtt. Aztán a sört is kiloccsantom és megbököm a pálcámmal Katit. Nagyon égő az egész, és nem szabadulhatok, a barna vízesés elválaszt a menekülési útvonalamtól. Kezd melegem is lenni, ezért leveszem a pulóverem, alatta pedig előbukkan a navinés pólóm. Apa csináltatta, egy narancssárga unikornis van rajta „Nadine” felirattal. Oké, ő sem tökéletes, de nekem nagyon is tetszik ez a póló.
- Akkor majd hozok egy szívószálat és köszönöm a segítsé… ged. – nehezebben forgott már a nyelvem valamiért, talán túl sokat ihattam. Nem szoktam, de talán gyakorolni kéne ezt. Gyorsan el is tereltem a figyelmem magamról, de elég bénán, mert Endrének nem tetszett, hogy az ő életét akarom boncolgatni.
- Bocs, tényleg igazad van. Hát jó, Kati te neked… ja, semmi. – megint csak belevörösödök a dologba és belekortyolok a sörbe, de most már vigyázok, hogy a számba folyjon bele, nem mindenhova máshova. Persze Endre is itt hagy, ez most egy jó alkalom lenne, egy kicsit udvarolni, vagy valami. ~ De hogy a sárkánypikkelybe kezdjek neki? Jaj, Katkó olyan szép a szemed! De csak ha nincs barátod, akkor szép nagyon. Hát, megbuktál, Ákimáki… ~ magamban morgok egyet, ami véletlenül élőszóban is megjelenik. Idegesen fészkelődöm egyet – vagy hármat -, mit kéne tennem? Talán, ha nem jelent volna meg, Endrét megkérdeztem volna, ő olyan magabiztosnak tűnik, otthonosan mozog Kati közelében, meg úgy mindenhol. De így elég ciki lenne tanácsot kérni, főleg, hogy félek hirtelen megszólalni, még valamit rosszul mondok. Közben megérkezik Endre és átadja a forralt bort a lánynak, amit ő kért.
- Itten, izé, nincs olyan az a, izé a? Hogy mondják? Dark, vagy mi. Darc, az lehet, Darc. Van itt olyan van e itt? – kérdezem kissé furcsán a kettőstől, arra a dobójátékra gondolok, amikor bedobják a nyilakat a körbe. Még sosem játszottam, csak láttam, amikor apu elvitt egy ilyen mugli szórakozóhelyre, de persze nem mertem beállni.
- Me’-mer’ játszhatnánk is. De persze, beszélgethetünk tovább, csak én eléggé béna vagyok ebben. Mondjuk abban is, de ott legalább csendben vagyok és akkor nincs baj. – valami megoldhatta a nyelvemet elzáró ajtó lakatját, mert szabadon indult meg és a gondolataim vízesésszerűen terítették be a két asztaltársamat. Ráadásul az őszinteségi roham elég rosszul érint engem, de nem ma lesz a napja, hogy abba fogom hagyni. minek is? Tök jól megy és az őszinteség fontos dolog.
- Ikimononak van barátja? – kérdezem Katitól, de nem állítom meg a szóáradatot.  
-Tök csinos… Jaj Endre, szinte csak csinos és jó fej lányok vannak a csapatunkban. Gondolom te is szurkolsz nekünk, a legjobb csapat. Há’ de tényleg! Kati te is jól nézel ki mondjuk ám. Persze te biztos foglalt vagy, mert… meeert... meeeeert… csak. – kimondtam és most vigyorgok a csapattársamra. Tudom ám, hogy jól eltereltem a gyanút Ikimonora, aki tényleg csinos és olyan szép mandulaszemei vannak, hogy imádnám megpucolni és nézegetni.
- Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de ez a hely egészen varázslatos, ha nem lenne koszos, vagy pont ezért? Mondjuk, azért vannak, akik kiragyogják magukat, aztán visszamennek a kastélyba a barátjukhoz, de azért a csárda, az már csak ilyen koszos, amikor… Hány óra? – kérdezem kétségbeesetten, és a poharamra nézek, ami a nagy beszélgetés közben kiürült. Felfordítom, de nem jön belőle semmi, tényleg üres, kiittam. De szuper volt, kár, hogy nem emlékszem az ízére, de csakis jó lehetett a „vége”. Igen, oda töltik a finom részt, különben nem fogyott volna el ilyen gyorsan. Kár, hogy kissé beindította a wc kényszeremet, ezért fel is pattanok.
- Bocsi Kati, csak el kell mennem oda hátra, hogy ott majd, tudod. Kijön a sárga, pedig nem is spárga. Meg satöbbi. – mondom vidáman és felállok, eléggé szédülősen.
- Fohog vehem a vihág. – viccelődöm és még kuncogok is hozzá. Aztán, ha Kati kienged könnyű dolgom van, amúgy megpróbálok kimenni mögötte. Amint sikerrel vettem ezt az akadályt, a fal mentén elmegyek a toalettig.  Beállok az első piszoárhoz és elvégzem a dolgom.
- Könnyű úton járj és ne lépj rá a sárga útra, mert az eső éppen esik, te pedig vizes leszel, hej. – éneklek közben, a hangerőről nincs tudomásom, de olyan halk sanzonos lehet.
- Na, most kimegyek, elkapom a csajt és enyém lesz holtodiglan, hehehe. – vihorászok, majd kisétálok magabiztosan dülöngélve, vissza az asztalhoz. Nem esek el, pedig akár ez is előfordulhatott volna. Visszatuszkolom magam a helyemre, majd csillogtatva szemlencséimet a párosra megkérdezem, mi jót csináltak.
- Aztán, mi jót dumáltatok? – nem bonyolítottam túl a kérdést, de nagyon jól éreztem magam.
- Kosmáros, adjál már ide még egy körtöt! Légyszi! – kiabálom a pult felé, és közben belenézek a barna szemekbe. ~ Ejha, de sokan lettek, ez már azér’ túlzás drágám. ~ Vigyorgok a csapattársamra, aki minden bizonnyal most szeretett belém.

Endre ^^

3 nap. Összesen 3-at kell aludnom ahhoz, hogy eljöjjön a karácsony. Az ünnep, amit legjobban szeretek az összes közül. Az a nap, amikor együtt van a család, eszünk, iszunk, ajándékot bontunk. Ajándék. Még mindig nem vettem semmit sem Janey-nek karácsonyra. Bár Vincentnek sem meg Brigitte-nek sem. Szóval holnap, vagy holnapután el kéne mennem valahova. Ám az ajándékboltban sajnos nem vehetek nekik semmit. Ezért arra gondoltam, hogy Janey-nek meg Brigitte-nek a Leányálomban vásárolok, Vincentnek meg… Nem tudom. Neki az is jó lesz, ha Janey boltjában veszek, hiszen akkor a segítségét tudom kérni. Elvégre ő jobban ismeri Vincentet, mint én. Vagy csinálok neki olyan ajándékot, amit én készítek. De az nem lesz olyan jó, mint a boltban vett… Na mindegy. A lényeg, hogy vásárolnom kell, amit utálok. Minden egyes polcot végig nézni, aztán pedig eldönteni, hogy az a tárgy jó, vagy sem. Ez inkább olyan női dolog. A férfiaknak nincs türelme a vásárláshoz, ahogy nekem sem. Pedig még csak 13 éves kisfiú vagy. Bár… a következő tanévben már megyek a suliba, szóval hamarosan férfivá érek. Tök jó lesz. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy a süveg hova oszt be. Remélem Eridonos leszek. Ők olyan bátrak, meg minden. Róluk legalábbis ezt hallottam. De én nem vagyok annyira bátor… A kísértetházban nem tűntem annak. Elég ijesztő az a hely.
Felállok az íróasztalomról és befejezem a karácsonyi listámat. Minden évben írok egyet a Jézuskának, még akkor is, ha nem létezik. Most például ezek a dolgok állnak rajta: Varázspálca, zokni, pulóver, pergamen ééés világbéke. Igaz, a világbékét a szépségkirálynők szokták kérni, de az a szó mindig rákerül a listámra. Ezek közül lehet, hogy a varázspálcát nem kapom meg. Ahhoz még éretlen vagyok, meg biztos elrontanék mindent.
Tehát felkelek az íróasztalomtól és gyorsan leszaladok az emeltről. Már be van sötétedve, de én azt tervezem, hogy elmegyek sétálni. Ezért szólok Janey-nek, hogy egy kicsit kimozdulok. Felhúzom a lábamra a bakancsot, felveszem a fekete kabátomat, sálamat és sapkámat, aztán ki is lépek a házból. Bogolyfalván most sincs sötét, hiszen ki van világítva az egész falu. Néhány ablakban karácsonyi díszeket vélek felfedezni, mikor pedig a faluközpontjába érek, a kirakatokban angyalkákat, mikulásokat kis fenyőfákat pillantok meg. Persze ezeken kívül még jó sok karácsonyi cucc van kirakva.
Tovább haladok a macskaköves utcán és ekkor meglátom a Csárdát. A hely, ahol még sosem jártam, mert még nyáron Lola megtiltotta. Ugyanis azt mondta, hogy ott olyan emberek vannak, akikkel nem kéne megismerkednem. Mindenkinek vörös a feje, csak iszik és iszik. Néha Benji is bement oda, s mikor hazaért teljesen részeg volt. Amúgy sem szimpatikus az a hely, de egyszer mindent meg kell nézni, nem igaz? Ezért csárda felé veszem az irányt. Mikor kinyitnám az ajtót, egy büdös, vörös fejé duci ember jön ki. Ránézek, s mielőtt még megszólítana, belépek a kocsmába. Körbe nézek. Mindenhol sok piás ember és sokkal nagyobbak nálam. Mit keresek én itt?

Gergely koma

A bál óta nem mozdult ki, még csak a bagolyházba sem ment el, hogy levelet írjon haza. Pedig közeleg az ünnep, és Endre életében először nem tölti együtt szeretteivel a birtokon. Nem is vágyódik haza, jobb neki itt, távol mindenkitől akihez bármi is köti. Bár ez nem volt teljesen igaz, a korát meghazudtolóan férfias fiatalt már a kastélyhoz is kötik érzelmek, legalábbis az itt tanulók egyikéhez. Abigél csodás volt a bálon, és Endrét enyhítette a vele töltött idő, az este, és a lány finom társasága. Igazán vidámnak érezte magát, s bár látta Veronikát abban a kék ruhában, nyelnie kellett egy hatalmasat, és élnie, szórakoznia. Nélküle.
Ma este szívfájdalommal, és kicsapongó énjével kellett szembenéznie, amit nem tudott szobájában enyhítésre bírni, lázongott, és forrt a vére. Amióta itt van, a kocsma volt mindennapjainak színtere, és lassan törzsvendégnek számított a navinés. Valószínűleg ez a viselkedés nem jellemző házára, és most csak negatív példát mutat, lehúzza házának nevét, és csak 'hírnevet' alkot az unikornisoknak. Szégyen és gyalázat. Por és hamu. Endre fekete bőrdzsekit húzott, alatta kedvenc v-nyakú fekete hosszú ujjú pulóvere tapadt mellkasához, nadrágnak pedig egy frissen mosott farmert választott. Nehéz bakancsába lépett, parfümöt ragadott, és fogmosás után kilépett a navine védelme alól. Nem érezte magát jól, nem érezte magát házába valónak, és már tinédzsernek sem. Már nem volt fiatal viselkedésében, csak egy semmit el nem érő alkoholista, aki olyan dolgok rabja, amit ennyi idősen még csak óvatosan szabadna ismerni, nem pedig az élvezet kárhozottjaként létezni. Szőrös arccal sétált a hidegben, arcát felfrissítette a kinti levegő. A mentolos fogkrém csípte ínyét, és nyelvét, még a szemei is bekönnyeztek tőle.
- Erre még egy kis szesz, és kifolyik a szemem is - morog halkan magában, majd megpillantja a fényeket, és még a gyomra is görcsbe rándul. Ha édesanyja tudná, hogy mennyi idejét tölti a csárdában, és mennyi jeges italt gördít le torkán, hogy mennyire elhanyagolja azokat a finom és eleganciával teljes dolgokat, amire tanították, biztosan sírva fakadna, és baglyot küldene fiának. A nagyobbik - Iván - tökéletes tanulmányi átlaggal, tökéletes illemmel, viselkedéssel, tökéletes feleséggel méltó az Araczki névre. A kisebbik viszont...
- Rázd meg magad ember - fújja ki a hűvös levegőt, és megáll a csárda előtt. - Iszol két felest, és enyhülni fog. Elmúlik. Minden rendben lesz.
Ezzel az ajtóhoz nyúl, de még mielőtt belépne, a lépcsőbe veri párszor bakancsainak orrát, hogy a ráragadt hó-és egyéb kosz származék leessen róla, és tisztán térjen be az amúgy mocskos helyiségbe.
- Na hát jó estét! - köszön nem túl hangosan, és körbe sem nézve a pulthoz sétál. A pultos, mint ismerősre tekint Endrére, és megkérdezi a fiút, hogy a szokásosat kéri-e vagy valami másra váltana ezen az estén. A navinés a whiskey-vörös szesz - úgyszólván szokásos - kombinációra bólint rá, majd megvakargatva hasát, körbetekint a helyiségben. Először nem hisz a szemének, úgy tűnik, szürkéi ma becsapják őt, de jobban megnézve, tényleg egy nagyon fiatal fiút szemlélget. Lecsúsztatja félig feltett hátsóját a bárszékről, és italával odasétál hozzá.
- Hékás - szól hozzá, egyenesen a szemeibe nézve, majd pedig körbetekint, és nem lát mást, csak hatalmas, dagadt iszákosokat, majd a kisfiúra pillant újból, és vállára téve kezét, elirányítja egy szélső asztalhoz. - Ülj le - mondja neki, majd ő is helyet foglal vele szemközt. - Eltévedtél, vagy miért vagy itt?
Italát az asztalra helyezi, még nem iszik belőle, úgy érzi nem volna illendő, ha a fiú előtt húzná le az alkoholtól tüzelő finomságot.
- Kérsz valami finomat? - mosolyog kis ismerősére, és a kocsmáros felé int fejével. - Vajsört nyugodtan ihatsz, meghívlak egyre. Szereted?

Endre, a rossz

Este van, sötét van. A falu ilyenkor részeg alakokkal van tele. Ám én most mégis itt vagyok a faluközpontjában. Pedig mikor még Lolánál laktam TILOS volt kimozdulnom az éjszaka a házból. De mióta Janey-nél vagyok – szerencsére – változtak a szabályok. Nem vagyok pórázra kötve, szinte azt csinálok, amit akarok. Örülök, hogy nem akar annyira anyáskodni fölöttem, mint Lola. Bár azért hiányolom Loveday-t, de ha választanom kéne kettejük közül, Janey-t választanám. Már az első találkozásunkkor megvoltunk egymással. Ha Lola mérges volt, bála voltam. Ha Lola nem volt otthon, nála voltam. Ha valami bajom volt, Janey ott volt, például mikor beleestem a tóba. Imádom Janey-t de most remélem, nem fog utánam jönni, ugyanis olyasmire készülök, amit még ő sem nézne jó szemmel. Bemegyek a kocsmába, ahol mindenféle veszélyes alakkal találkozhatok. Elrabolhatnak, kínozhatnak, bármit csinálhatnak velem, hiszen nem tudom magam megvédeni. Az összes varázsló és olyan hatalommal bírnak, amivel én nem. Pedig kértem Janey-t, hogy lehessen egy olya ˝botom˝ de nem engedte. Akkor ez azt jelenti, hogy nem az én hibám. Ugye? Legalábbis ezt mondogatom magamnak, amíg be nem lépek a kocsmába. Mikor beljebb lépek, körbenézek a csárdában. Mindenhol pia szagú dagadt csávókat látok, akik hangosan nevetnek, vagy épp a poharukat törik szét. Talán Benjamin is ezt tette itt. Lola miatta lett öngyilkos. Azért, mert nem foglalkozott velem és csak ivott meg ivott. Legalábbis ebben reménykedem. Nagyon nagyon rosszul érezném magam, ha miattam végzett volna az életével. De ezt sajnos (vagy szerencsére?) sosem tudhatjuk meg.
Akik elhaladnak, mellett neki mennek a vállamnak, vagy ˝véletlenül˝ rálépnek a lábamra. Elég meleg van idebenn. Hiszen kicsi egy a helyiség és sok az ember. Eléggé büdös van és ahogy látom piszkos is. Ekkor nyílik az ajtó és belépek egy fiú. Akarom mondani férfi. Bár nem néz ki olyan idősnek, mint a többiek. És ahogy elhalad, mellett megérzem az illatát is. Nem is olyan büdös. Talán ő még normális, vagy ez csak látszat? Ah, itt sosem lehet tudni. Most jobb lenne, ha inkább elhúznám a csíkot. Még a végén tényleg bajba kerülök. Ám nem tudok kimenni innen, ugyanis a férfi, megszólít, majd az egyik asztalhoz terel. Mit akar ez tőlem? Most kéne futni? Nem, nem… akkor biztos utána jönne. A legjobb, ha maradok.
 - Öhm… izé. Szia! Nem, csak… kíváncsi voltam, hogy milyen lehet itt… - mondom közömbösen. Ez elég fura. Egy vadidegen emberrel leülök egy kocsmában beszélgetni. Úgy tűnik nem akar nekem rosszat, szóval nem megyek el. A férfi leteszi az asztalra az italt. Gondolom inni akart belőle, azért vette.
 - Nyugodtan igyál. A régi nevelőapámat sokszor láttam inni, ő is ebben a kocsmába járt. – mondom egy halvány mosoly kíséretében. Talán nem kellett volna beszélnem neki Benjiről, mert lehet, hogy nem is érdekli, de nem is rátartozik. Ekkor meg kérdezi, hogy kérek-e vajsört. Még soha nem ittam olyat. De kíváncsi vagyok rá, hogy milyen és most itt van ez a férfi, aki felajánlja, hogy vesz nekem. Miért ne?
 - Ha nincs benne alkohol, akkor igen. Anya otthon megöl, ha alkoholos cuccot iszok. – mondom halál komolyan.
Ránézek a férfire és végül felteszem azt a kérdést, ami érdekel.
 - Te hány éves vagy?

Gergely koma

A kisfiún látszik, hogy zavart állapotban van, és még bizonyára nem járt ezen a helyen - ami nem is csoda, hiszen nem szoktak ennyire fiatalok a csárdában leledzeni. Aki ilyen fiatalon kezdi, azzal valami baj lehet lelkileg, tudatban, vagy ki tudja; akkor is, nem szokás padlócirkálókat kocsmákban látni. Endre figyelmesebben kezeli ezt a kis srácot, mint máskor a lányokat szokta. A fiút meglepi Endre, és zavartan válaszol neki.
- Áhá - mondja finoman elmosolyodva a válaszon. - Szóval kíváncsi voltál. És mi a véleményed? Erre gondoltál, ilyen ez a hely?
Őszintén kíváncsi a fiú válaszára, így szürkéit le sem veszi kedves kis asztaltársaságáról. Mókásan mutathatnak így együtt, de ezzel úgy tűnik, egyikük sem törődik.
- Nevelőapukád alkoholista? - kérdezi, miközben kezeivel tologatja poharát az asztalon. Neki nincs egyetlen ilyen emléke sem, a szülei tökéletes emberek, megérdemlik gyerekeik tiszteletét. Igazán kiérdemelték. - Nekem szerencsére szülőkből a legjobb járt. És a testvérem is jó ember volt. Ma már a politikát szolgálja, de jó nevelést kaptunk.
Endre a kastélyban töltött idő óta egyetlen emberrel sem tudott normálisan beszélgetni, és elszomorítja, hogy ez a jó érzés, az igazi beszélgetés öröme pont egy ilyen fiatalúrral éri nyomon.
A gyermek újabb válasza, miszerint anyukája megölné, ha megtudná, hogy elfogadja, és iszik is a vajsörből, nevetésre ösztönzi Endrét, aki nem folytja el, és hátradőlve a szék támlájához, egészen jókedvre derül.
- Egy pillanat, és jövök - mondja a fiúnak, majd az asztal lapjára támaszkodik, és úgy segítve magát, felegyenesedik. - Mondd, hogy is hívnak?
Miután megtudja a fiatal nevét, odasétál a pulthoz, és kér egy körülbelül fél adagnak betudható vajsört. Kis korsó, kis sör, kis hab. A gyereknek tökéletesen elég lesz, alkoholtartalom megközelíti a nullát, még a feje sem fog megfájdulni.
- Köszönöm! - bólint a kocsmárosnak Endre, majd odagurít neki pár sarlót, meg némi borravalót.
Endre nem sokkal ezután már le is teszi a sörös korsót az úrfinak.
- Egészségedre! - mondja, miközben hirtelen elönti az érzés, hogy majd ha neki egyszer fia lesz, milyen lesz majd az első közös sörözés öröme. Még csak 18 éves, de gondolkodásába teljességgel belefér a gyerekvállalás eszményképe is.
- Nemrégiben töltöttem a tizennyolcat - ül vissza helyére, és mosolyogva felel a fiúnak, miközben megvakarja az állán serkenő borostát. - Idősebbnek tűnök?

A bűnbe csábító és a csábított

Éppen a dolgozószobában végeztem a szokásos teendőimet. Ilyenkor karácsony előtt több a papírmunka, mert ilyenkor kell megcsinálni az éves összesítéseket és még ott van a bolt is. Tehát szinte ki sem látszik a papírhalomból, amikor Gergő beköszön hozzám, hogy elmegy egyet sétálni. Mivel tudom, hogy a környék - remélhetőleg - egyetlen vámpírjától biztonságban, a kocsma szívélyes vendégei pedig hamarabb kínoznák meg magukat, mint őt bátran el merem engedni. Kisebb, nagyobb üzletelésekkel minél nagyobb biztonságban igyekszem tudni Gergőt és Bri-t is, aki most éppen csomagol. A karácsonyi szünetre haza megy. Az ajándékát ettől függetlenül már megvásároltam neki és az egész családjának is, na meg a fiúk sem maradtak ki a jóból. Amikor a nagy karácsonyi bevásárlást tartottam a boltba, akkor egyúttal megejtettem egy-egy kitérőt ajándékvásárlás ügyben is.
De a felvezetésből elég ennyi. Ugyanis ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy én most éppen a macskaköves utcákat rovom. Megszokásból a pálca a kezemben van. Sosem lehet tudni, hogy ki próbálkozik belekötni az emberbe. Még ha ez egy kis falucska is. Átutazók mindig vannak, akik nem ismerik a helyi hierarchiát és íratlan szabályokat. Bár nem én vagyok itt a csúcsragadozó, de azért a hírem mindenhova elér, ami van jó, vagy éppen rossz. Attól függ, hogy az ember milyen körökben mozog.
A Fő utcza éjszakai csöndjét élvezve gondolkozok el a Vincentnek szánt meglepetésemen, amikor is valamiért úgy döntök, hogy betévedek a csárdába. Atossal lenne némi beszélnivalóm, talán éppen itt találom. Aztán meg megyek és megkeresem Gergőt, már inkább otthon lenne a helye. Valószínűleg a játszótéren van, vagy a tavacskánál. A boltok most úgyis zárva vannak ez a cigi füsttől és alkoholszagtól bűzlő hely nem lenne neki való.
Az ajtót belököm. A teremben hangos morajlás hallatszik, de egy pillanatra mégis úgy tűnik, mintha mindez megállna a belépésemtől. De ezt valószínűleg csak az egóm mutatja nekem. Mindenesetre jelentőségteljesen, de inkább kutatva nézek végig a hétvégére alapozó tömegen és ekkor akad meg a szemem valaki olyanon, akin nagyon nem lenne szabad. Az arcom egyébként sem lágy vonásai teljesen megfeszülnek. A szemem szikrákat szór. Nem a szigorúság mintapéldánya vagyok, de egy 13 éves fiúnak, aki történetesen az én gyámságom alatt van itt semmi keresnivalója nincs. De a leginkább mégsem rá vagyok dühös, hanem a vele szemben ülőre. Hogy vehet egy gyereknek alkoholt, aminek ráadásul a felét már meg is itta Gergő. Én sem voltam szent 13 évesen, de az estéket nem egy lepukkant kocsmában töltöttem. Sőt, ilyen idősen még egyáltalán nem alkoholizáltam, így joggal érezhetem felháborodottnak magam.
Kimért, dühös léptekkel sétálok oda a fiúkhoz. A pálcámat dühösen markolászom a jobb kezemmel, a balt pedig már nyújtom is előre, hogy a fiú vállára tegyem azt.
 - Khm... Netán megzavartam valamit, uraim? -
AAz uraim szót gúnnyal telve ejtem ki. Miközben egy lépéssel közelebb lépek, pontosan az asztal mellé. A két fiúra emelem a tekintetem, de végül az ismeretlenen állapodik meg jéghideg szempárom.
 - Mégis mi a fenét képzelsz te, hogy egy 13 éves gyereket megpróbálsz itatni? -
Nézek végig a fiún egy lesújtó pillantással, aztán pálcát szorongató kezemet felrakom az asztalra úgy, hogy a vége pont a fiúra nézzen, akinek még mindig elfelejtem elengedni a vállát, hacsak ő meg nem próbálja a kezemet lerázni magáról.
 - Valamiféle magyarázata netán van, amely talán meggyőz arról, hogy ne öljem meg magát itt és most? -
Az egész tekintetem azt sugározza, hogy amit kimondok egyenesen a fiú szemeibe azt komolyan is gondolom. Nem véletlenül. Így is van, de persze meg nem tenném, ilyen sok szemtanú és legfőképpen Gergő előtt ilyen hülyeséget nem követnék el. Nem ér ez a kis senki annyit, hogy az Azkabanban éljek életem hátralevő részében.

Az Anyatigris és a Rossz

A kocsma nem nekem való hely, abban biztos vagyok. Én sosem fogok inni… na jó, talán egyszer-kétszer, de annyira nem, hogy berúgjak. Olyan rossz látni ezeket az embereket. Nevetnek a nagy semmin vörös arccal és csak isznak, isznak és isznak. Nem akarom, hogy az alkohol majd elpusztítsa az agysejtjeim. Szükségem van és még lesz is rájuk. Ha hülye leszek nem lesz belőlem semmi, csak olyan, mint az a sok dagadt csávó. Igen, ott, pontosan annál az asztalnál. Kezdem kellemetlenül érezni magam. Itt állok szinte a kocsma közepén és nézem az emberek arcát. Megvakarom a nyakam és már épp elindulnék a kijárat felé, mikor egy férfi lép be. Miután rendel magának – gondolom – egy szeszes italt, megfogja a vállam és az egyik asztalhoz terel. Oda, ahol nincs vörös fejű férfi és nincs is annyira büdös. A férfi sem büdös. Sőt… érezni lehet rajta a kölni illatát. Lehet, hogy egy lánnyal lesz találkozója, azért használt ilyen jó illatú kölnit. De ha tényleg találkozna valakivel, akkor nem is figyelt volna rám. Vagy ő tényleg figyelmes, nem úgy, mint azok ott.
Szóval leülünk az asztalhoz és beszélgetni kezdünk. Mintha az olyan természetes lenne, hogy egy 13 éves gyerek egy sokkal idősebb emberrel a kocsmában beszélget. Ebben a csárdában  - általában – nincs józan ember.
 - Hogy mit gondolok róla? Khm… mocskos, büdös és tele van részeg és fura fazonokkal. Bár mit is várhatnék egy kocsmától? – mondom teljesen őszintén. Hiába, a gyermekek nagyon őszinték, ahogy én is. – Te hogyhogy józan vagy? Igaz, még csak most jöttél... De egyáltalán hogy szúrtál ki engem? Senkinek nem jutott volna eszébe idejönnie hozzám. Mindenki el volt foglalva a magitalával. Túl sokat beszélek. Bocsi. -
Igen, jellemző rám, hogy túl sokat csacsogok, amiről le kéne szoknom. Az emberek nem nagyon szeretik az olyanokat, akiknek be nem áll a szájuk. Az órákon meg csöndben kéne maradnom.
 - Már nem a nevelőapám, de amúgy igen... legalábbis sokat iszik, vagyis ivott. Már egy másik családnál lakom, mert az előző nevelőanyám öngyilkos lett. – miután ezt kimondom, nagyot nyelek. Próbálom visszatartani a könnyeimet, hiszen itt és most nem sírhatok. Végülis sikerül. – Szóval most Janeynél lakok, aki nagyon kedves. És velünk lakik még a férje, aki nemrég került be a családba, Vincent. Igazából nincs bajom Vincenttel, de szerintem sokszor hazudik. Túlságosan kedves a nőkkel. – mondom mosolyogva. Na jó, tényleg abbahagyhatnám már a beszédet, mert a családi dolgok nem rá taroznak és ha Janey tudná, hogy miket osztok meg egy idegennel, lehet kitekerné a nyakam. De most nincs itt és szerintem ez a férfi nem fogja tovább adni senkinek az én kis titkaimat. Legalábbis én bízok benne.
Végül megkínál egy kis vajsörrel. Végül úgy döntök, hogy elfogadom az italt, aztán a nevemet is elárulom.
 - Gergő vagyok. Lasch Gergely. – mondom mosolyogva. Amíg Endre elmegy a sörért, addig én továbbra is azokat a férfiakat nézem, akik már kissé be vannak csípve. Ám mikor ők is rám néznek, gyorsan elkapom a tekintetem. Pár perc múlva megérkezik a férfi és leteszi elém a vajsört.
 - Köszönöm. Még sosem ittam ilyet. Fura íze lesz? – kérdezem kíváncsian. Végül nem várom meg a válaszát, inkább lehúzok az italból egy keveset. Fura íze van… nem tudom leírni, mert még én sem tudom eldönteni. Remélem tényleg nincs benne alkohol. Leteszem a korsót, majd megszólalok.
 - Fura, de nem rossz. – vigyorok. A férfi válaszol a kérdésemre. – Hú, kinéztelek volna 20-nak is. Legalábbis a külsőd ezt mutatta. – nevetek. – Amúgy téged hogy hívnak? – kérdezem és megint iszok a vajsörből.
Ekkor hallom meg, hogy az ajtó kitárul. Hátrafordulok és meglátom Janey-t. Úristen!
 - Bakker, ez a nevelőanyám. – mondom halkan, hogy csak az előttem lévő hallja. Már épp az asztal alá akarok bújni, mikor Janey a hátam mögé áll. A francba!
- Öhm... szóval az történt, hogy... - nem tudom befejezni a mondatomat, ugyanis Janey rögtön nekiesik az előttem lévőnek. Mármint nem bántja, csak kérdőre vonja.
 - Janey, nem ő tehet róla, én fogadtam el a vajsört. Ebbe amúgy sincs alkohol, legalábbis nekem azt mondta.
Próbálom magamra vállalni az egészet, hiszen nem akarom, hogy Endre megutáljon Janey miatt. Az első olyan ember, akivel tök jól elbeszélgettem. Nekem igazából senkim sincs, és ez a férfi, pont jó lenne egy barátnak. Ekkor Janey azzal fenyegeti meg Endrét, hogy megöli. Egy percig sem hiszem el, hogy Janey megölné, de azért kicsit félek, hogy megteszi. Mindent kinézek belőle, főleg, ha a szeretteiről van szó.
 - Janey. – s megszorítom a kezét, ezzel akarom azt jelezni, hogy tegye el a pálcát. Ránézek az előttem lévőre. Remélem sikerül neki kimagyaráznia magát.

Endre & Áki

Elsőre szinte el is hiszem, hogy Endre komolyan beszél, mikor felhozza, hogy milyen csinos is voltam. Szeretném, ha elhihetném, de egyrészt ennél már jobban ismerem Endrét, másrészt meg nekem is megvannak a saját emlékeim az esküvőről. Nem úgy tűnt, mintha Endre tényleg azzal lett volna elfoglalva, hogy hogyan nézek ki, tekintve, hogy amikor először találkoztunk a faluban, nem is tudott hová tenni. Ezért aztán nem értem, miért kellett ezt megjegyeznie. Mindenesetre elpirulok a bók hallatán, amit még ráadásul Ákos is elismétel. Miközben Ákos a sört véletlenül sört löttyint az asztalra, meg megbökdös a pálcájával, én igyekszem telepatikusan gyorsan kérdőre vonni Endrét az előbbi miatt. A telepatikus beszélgetéssel, csak ott a bökkenő, hogy valójában nincsenek ilyen képességeim, így nagyon remélem, hogy Endre veszi a lapot tekintetem és arckifejezésem alapján is. Nem igazán várok tőle választ, csak szeretném, ha tudná, hogy mennyire értékelem ezt a szükségtelen megszólalását. De ennyi is az egész, azon kívül, hogy nem értem Endre logikáját, nem számít az egész.
A fiúk megtárgyalják a szívószál dolgot, majd Endre kitér hozzá intézett kérdés elől. Még jó, hogy ezek után Ákos végül nem teszi fel nekem is ezt a kérdést. Ugyanis én sem szeretem megbeszélni - ha nem muszáj - hogy éppen kivel nem vagyok, viszont valamiért képtelen vagyok ilyen egyszerűen hárítani a személyes kérdéseket, mint Endre. Ezek után Endre feláll, hogy igyon még valamit, meg hozzon nekem egy forralt bort, ha már ilyen szépen megkértem rá.
- Váó! Áki, nagyon cuki a pólód! Miért pont Nadine? - fordulok vigyorogva a fiúhoz, miután Endre a pult felé vette az irányt. Nem nagyon veszem tudomásul a háztársam fészkelődését, meg zavart arckifejezését. Mióta itt vagyok ilyen, és amúgy is tudom, hogy nem nehéz őt zavarba hozni. Szóval már akkor felfigyeltem a nem mindennapi ruhadarabra, amikor Áki levette a pulcsiját, de akkor éppen volt más téma, így nem akartam közbevágni. Azóta kerestem a megfelelő szót a pólóra, ami se nem volt férfias, se nem túl gyerekes, bolondos volt inkább és cuki. Igen, mert a 'cuki' szó mindenre jó, sokan a falra másznak tőle, de akkor is univerzális.
Ezután visszatér Endre, a forralt borommal együtt, amit meg is köszönök neki. Az italomat kortyolom, miközben Áki elkezdi magyarázni, hogy dárcozni szeretne. Ez a kérdés nem az én asztalom, én most vagyok itt először, úgyhogy kérdően nézek Endrére, hármónk közül ő tudja a legjobban, mi van itt és mi nincs.
- Felőlem játszhatunk - vonom meg a vállam. Attól nem félek, hogy esetlen beégetném magam a játékban, és nincs is bennem annyi alkohol, hogy megnehezítse a célzást. A bortól kicsit kipirul ugyan az arcom, de ez a mennyiség még nem fog a fejembe szállni. Ellenben Ákos elnézve nagyon úgy tűnik nekem, hogy bármit is ivott, erősebb volt egy vajsörnél. Az ő kezébe már nem biztos, hogy hegyes végű dolgokat kellene adni.
- Öhm... Tudtommal nincs.  - válaszolok kissé megütközve Ákos semmiből jött kérdésére. Furcsa most hallani így beszélni Ákit, akit egy visszahúzódó fiúnak ismertem meg. Azzal meg aztán végképp nem tudok mit kezdeni, hogy csak úgy megjegyzi, hogy mellesleg én is jól nézek ki, meg hogy biztos foglalt vagyok. Nagyra nyílt szemekkel pislogok, de nem is kell máshogy reagálnom, mert Áki megint témát vált. Most a helyről hadovál, amit annyira nem tudok követni, de nem is érzem nagy veszteségnek. Én egyáltalán nem érzem varázslatosnak a csárdát. Szeretnék válaszolni Áki kérdésére, de hiába pillantok a karomra, nincs nálam óra. Nem úgy készültem, hogy majd hagyom magam olyan tényezők által korlátolni, mint az idő.
Aztán Áki, bejelenti, hogy elmenne oda, ahová a király is gyalog jár, úgyhogy én gyorsan kiengedem őt. Még utána nézek, ahogy a falba kapaszkodva eltántorog a mosdóig.
- Nem kéne visszavinni a kastélyba... vagy valami? - fordulok Endréhez. Nem nagyon jön be ez a szitu, hogy Áki a jelek szerint eléggé felöltött a garatra, és értelmes beszélgetést már nem nagyon remélhetek tőle, Endre meg nem úgy tűnik, mint aki nagyon élvezi a társaságunkat. Két lehetőséget látok, hogy hogyan érezzem magam én is jobban, az egyik, hogy Áki kap egy vödör hideg vizet az arcába, hogy kijózanodjon, a másik egy üveg Kalinka.
- Áh, semmit. - válaszolok a visszatérő Ákinak. Aki ezek után átkiabálva a helyiségen, rendel egy újabb kört, majd rám vigyorog. Egy halvány mosolyt küldök felé. Nem vagyok benne biztos, hogy még innunk kéne. De a fenébe is! Nem pont azért jöttem, mert nem akarok azzal foglalkozni, hogy mit kéne és mit nem?!

A kiskrapek és a kegyetlen nőszemély

Endre megközelítve Gergely gondolat-hullámait, teljesen rákapcsolódik a fiúra, s hamar azonosulni tud vele, nézeteivel, gyermekded rálátásával az életre.
- Igazad van! - nevet fel hangosan a navinés, tényleg "csak egy" kocsmáról beszélnek, ráadásul nem a világ legjobban karbantartott, tiszta helyiségéről van szó ez esetben. A már félig-meddig felnőtt fiatalember mégis szeret idejárni, odavan az itteni hangulatért, az itt megtalálható magányért, vagy társaságért. - Nem a mámorért járok ide, hanem azért, hogy elfeledhessem az érzelmeimet. Mostanában túl sokat gondolok érzésekre, többször kapom azon magam, hogy mereven bámulok magam elé, szinte látom, hogy a tekintetem üvegessé válva állapodik meg valamin.
Gergelynek mesél először érzéseiről, eddig még magának sem vallotta be ezek létezését, és most különös könnyedséget, igazi megkönnyebbülést érez. Régebben a bátyjával tudott elmélyülten beszélgetni, hosszasan nevetni, hatalmasakat hemperegni a fűben. Viszont amikor megjelent a leendő menyasszony, végül feleség, Endre nem óhajtott újra, és újra közeledni Ivánhoz. A nagy testvérnek már nem volt fontos az öcskös, egyre többször maradoztak el a beszélgetések, kutatások, a tündöklő csillagok rejtélyeinek fejtegetése. Iván szerelmes lett Andreába, és a boszorkány feltűnéseiből hamarosan odaköltözés lett, majd Endre teljes kiutasítása bontakozott ki Iván mindennapi életében. A politika sem tett jót a fiúk kapcsolatának, hiszen Iván nézetei elutasították a kisebbik Araczkiét. Sokat vitatkoztak, legtöbbször a közös étkezéseknél, amiknél sűrűn előfordult, hogy a két utód pálcát ragadva átkozta a másikat. Ennek Nimród, az édesapa vetett általában véget, de előfordult, hogy Endre édesanyjának könnyei tették az i-re a pontot. Endre az esküvő óta nem látta családját, azóta nem beszélgetett ilyen mód senkivel sem, és most úgy érzi, mintha egy régen látott, már nagyon hiányzó testvérére lelt volna Gergelyben.
- Ó, ne, ne fogadkozz! - mondja a fiúnak, és tovább hallgatja mesélni valóját. Hamar megtudja, hogy Gergőnek alkoholista nevelőapa és öngyilkos nevelőanya is kijutott a múltban, amire Endre azonnal ráncba szedi homlokát, arcát torz mimika jellemzi. - Ez szép! Remélem, azért most már jobb sorod van?!
Épp, hogy felteszi kérdését, a kisfiú azonnal válasszal ajándékozza meg, nagyon lelkes, és bőbeszédű, pont mint általában az ilyen korú gyermekek szoktak. A navinés bólint egyet a jó hírre. Arcán nem látszódhat, de gondolatban igazán sajnálja Janeyt, amiért olyan férje van, aki nem biztos, hogy tiszta lelkiismerettel rendelkezik.
- Örülök, hogy Janey jó hozzád - feleli üdén a fiatalember, és észre sem veszi, hogy saját italához még hozzá sem ért. Csak nehogy elpárologjon belőle a nemes alkohol. Akkor bizony szentségelni fog a navine ház gyöngyszeme.
- Araczki Endre, tisztelettel - mutatkozik be, jobbkezét átemelve az asztalon előrenyújtja, hogy kezet rázhasson Gergővel. - Illik hozzád a neved, jól választottak a szüleid!
A bogolyfalvi kissrác a vajsörről kérdezget, amire Endre csak vigyorog, ő kevésbé szereti a sört, inkább az erősebb röviditalokat kedveli. A sajátjáért nyúl, egy pillanatra a magasba emeli Gergő felé mutatva, majd garatára engedi, égessek csak nyelőcsövét a szesz.
- Egészségedre! - üdvözli a fiút a felnőttek körében, miközben átengedi testét az italt követő forróságnak. - Ami jó, az jó. De majd mutatok ennél sokkal jobbat is.
Rákacsint a sörrel ismerkedő fiúra, akinek úgy látszik nincs ellenére a finom mézes íz.
- Húsznak? - elismerően bólint egyet Endre, sokan mondják, hogy koraérett, idősebbnek tűnik, mint amennyi valójában, de ez egyáltalán nincs ellenére. Neki nem a számok adják a jelentőséget, sokkal inkább a személyiségnek enged utat. - Általában senki sem találja el elsőre az éveim számát, képzeld el, egyszer már 23-nak is néztek, egy nő, egy igazán dekoratív egyéniség, teszem hozzá.
Az emlékre jó érzés keríti hatalmába, de ez nem több, mint néhány egymást követő álomkép, ami amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen távozik is. Gergő ijedt felkiáltása Endrét érdeklődésre sarkallja, és ő maga is az ajtó felé fordítja fejét. Tényleg belépett rajta egy szikárnak mondható, merev arcizmaival első nekiindulásra nem túl szimpatikus nő. Ez lenne Janey? Az a kedves teremtés, aki örökbe fogadta a kisfiút? Most komolyan? A fiatal nő ott is terem az asztaluknál szinte azonnal, és egy harmatnyit mintha idegesnek tűnne. Felszólító kérdésére Endre csak megcsóválja fejét, igazából nem zavart meg semmit, vagyis egy jóízű beszélgetést, na azt biztosan, de azt telibe-totál.
- Jó estét magának is - köszön udvarias hanggal Endre, gőze sincs arról, hogy az előtte álló kicsoda, itt tartózkodása óta egyetlen egyszer sem látta. Gergő láthatólag beijedt, így a navinés bátorítólag rámosolyog a kis srácra, olyan "nem lesz itt semmi baj" nézéssel. Janey viszont nem így áll hozzá a dolgokhoz, láthatólag végezni akar a bűnbe csábító, csúnya, gonosz ördögi fiatallal, aki tágra nyílt szemekkel hallgatja anyai aggodalommal fűszerezett kérdéseit.
- Szerintem még senki nem halt bele egy féladagnyi vajsörbe, ezenfelül nemsokára tizennégy éves lesz, elsős diák - néz az idegtől tépett nő szemébe, higgadtságát talán csak egy piszok erős kínzó átokkal tudná megzavarni a másik fél. - Ezen nem tudom mit kellene magyaráznom. Ha netán erősebb szesszel kínáltam volna, vagy kábultságot előidéző szerekkel, akkor megérteném ezt a jelenetet, de így, nem igazán. Jobb volna, ha egy rosszakaró vén pacák társaságába került volna? Ha az utcán próbálja ki valami utolsó söpredékkel?
Remélhetőleg kérdéseivel megnyugtatja Janeyt, és az leereszti pálcáját, mert még a végén kiszúrja vele Endre szemét.
- Araczki Endre vagyok, ide járok az iskolába - mutatkozik be nyugodtan, ezzel is csillapítani óhajtja az ideges társaságot. - Egyébként meg, ha ez ennyire kikészíti magát, akkor ideje felkészülnie arra is, hogy nemsokára ki fog röppenni a fészekből ez a fiatal úr. Ha most mégis úgy dönt, hogy megöl, előtte engedje meg, hogy igyak még egy pohárkával.
Kutyaszemekkel néz fel a nőre, utolsó szavai mellé postáz egy hosszú, fogvillantó mosolyt is, majd a pult felé fordítja szürkéit, és gondolkodó szájtartással a whiskeyk felé tekint.