Oktávia


Alig pár nap alatt annyi melegség és jóérzés szorult belém, hogy félek, mérgezést kapok vagy valami hasonló. Az emberek mind olyan kedvesnek tűnnek, nem csoda, ha kicsit hiányzik a velem szemben tanúsított jó öreg flegma hozzáállás, netalán kötekedés. Szó, mi szó, a Bagolykőben elkényeztetnek. Még senki sem akarta lehúzni a fejem a wc-n, összekötni a cipőfűzőimet, töklevet önteni a házi dolgozatomra és egyéb hasonló kedvességeket. Mindenesetre nem akarom hamis biztonságérzetben ringatni magamat, úgyhogy továbbra is gyanakodva tekintek minden hozzám közelítő lényre. Az elmúlt három év a Durmstrangban nem volt hiábavaló. A kérdés csak az, hogy ezt hogy írjam meg anyámnak? Mármint eddig annyira megszoktam, hogy folyton hazudok a levelekben, hogy nevetségesnek tűnik őszintének lenni, pedig életemben először nincs okom másképp beállítani a dolgokat.
A falura már régóta kíváncsi voltam, a szabad hétvége alatt azonban csak ma délután sikerült lejutnom. Az első dolgom az volt, hogy feladtam a levelet anyámnak, ami szűkszavúan összefoglalta, hogy jól vagyok, nem kell értem aggódni, de küldjön még egy-két pár zoknit. Az ugyanis sosem árt. Aztán a nyakamba vettem a falut és minden fontosabb helyre ellátogattam, de éppen csak pár percet töltöttem a boltokban, mert se pénzem, sem időm nem volt, hogy shoppingoljak.
Mire az utolsó üzletből is kiléptem, a tanszerboltból, már elég késő volt. Mindamellett még vétek lett volna nem kihasználni az utolsó órákat, így az első szembejövő táblára ráböktem, találomra, aztán habozás nélkül benyitottam a Pillangóvarázs teázóba.
Első látásra valami nagyon flancos helynek tűnik, be sem megyek, csak állok az ajtóban és a távozást fontolgatom, de mielőtt még kiléphetnék, egy hajszálcsíkos mellényes úriember finoman megragadja a vállam és beljebb tuszkol. Persze ezt is csak finoman. Aztán darálni kezdi a szövegét, amiből én alig tudok kivenni pár szót és csak zavartan bólogatok minden második mondatára, mire ő tovább tuszkol a függöny felé, aztán eltűnik.
Meglepetten nézek körül. Az előbbi flancot és világosságot most felváltja a sötét. Erős fűszerillat csapja meg az orromat, amolyan émelyítő.
Szóval ez lesz a teaház  - állapítom meg magamban, ahogy beljebb lépek a puha bársonyszőnyegen. Egész kis hangulatos hely – döntöm el és helyet foglalok az egyik alacsony asztal mellett, majd a menüt kezdem el böngészni.

Csak szó nélkül forgatom a lapokat és vakargatom a fejem. Ebben az egy teázóban szinte annyiféle tea van, mint otthon a vodka. Egy-egyre egyenesen rácsodálkozom. Ilyen most tényleg létezik?
Mivel nem igazán értek a teákhoz, próbálok az ismerős kulcsszókra szorítkozni, mint a citromfű, menta, erdei gyümölcs, gyömbér... Igen, ez lesz az, a gyömbér. Az mindig az otthoni karácsonyi hangulatot idézi fel bennem. Talán meglepő, de ezen kívül nem nagyon érzek honvágyat. Jól érzem magam itt, csak most éppen megiszok egy otthon ízű teát. Nincs ebben semmi rossz.
Már intenék is a pincérnek, de a kezem véletlenül egy formás fenékbe akad. Az első pillanatban fel sem fogom, hogy mi történt. Óvatosan felpillantok és szemügyre veszem a fenék tulajdonosát is. Önkéntelenül is elpirulok, de mindenek előtt gyorsan zsebre vágom a kezem és egy nagyon halk és alig érthető elnézést motyogok és próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehet. Ekkor jut el az agyamig a lány kérdése, hogy akarok-e vele ülni. Te nagyságos Raszputyin, csak nem azt hitte, hogy fel akarom szedni? Ugye nem gondolt ennyire tahónak? Mindenesetre gondoljon is bármit, most ide akar ülni.
 - Hogyne.. ülj csak le. Bocs, hogy elfoglaltam a helyedet – kérek pár perc leforgása alatt már másodszor elnézés. Kisimítok egy belógó tincset a szememből és félrehúzom a lábamat, hogy ezzel helyet biztosítsak a jövevénynek, aki csak most van alkalmam alaposabban szemügyre venni a félhomályban.
Legalább nem egy tanárnő – könyvelem el magamban megkönnyebbülve és hogy ne legyen olyan kínos a csend, gyorsan bemutatkozok.
 - Tamás vagyok. Meglehetősen új, de te ismerősnek tűnsz valamelyik óráról. SVK vagy bájitaltan, már nem is tudom. Elsős vagy te is? - vetem fel a kérdést, bár ha tényleg rá emlékszem, akkor egyértelműnek kéne lennie.
 - Éppen rendelni készültem. Nem vársz még valakiket, nem vagyok útban? - kérdezem meg a biztonság kedvéért, mert furcsa számomra elképzelni, hogy rajtam kívül még beül egy teázóba csak úgy magányosan. Meg aztán a túl sok idegen egyszerre nem biztos, hogy jót tenne a névmemóriámnak. Így is egy csomó mindenkinek elfelejtettem a nevét, akivel eddig találkoztam.