Endre

Alex

Majdnem csak szótlanul ül mellettem már a vége felé. Látszik rajta, hogy valami bántja Alexet vagy rosszat mondtam volna? A hullámokban rám törő rosszullétek sem könnyítik meg a kommunikációt, könnyen lehet, hogy nem válogattam meg a szavaimat. De ebben a helyzetben senki ne csodálkozzon azon, ha nem repkedek cicerói magasságokban az eszmecserénél, amikor örülök, ha egy értelmes betűt ki tudok préselni az ajkaim közül úgy, hogy ne látszódjék rajtam semmi. Gondolom meg is oldom valahogy, mert eddig nincs semmi gond, de legbelül érzem mégis rajta, hogy nem stimmel valami. Talán többet várt ettől az első találkozástól, mint amit adni akartam és tudtam, vagy nem tudom, hogy mi lehet a baj. Van velem elég, ehhez kétség sem fér, de hogy a sok közül épp most melyik, az kérdés. Mivel a rosszullétek nem múlnak, csak sűrűsödnek, ki kell találnom valamit. Hivatkozom a melegre és Alex segít előzékenyen levenni rólam a kabátot, de nem felejti el megjegyezni, hogy már rég le kellett volna vennem, akkor nem érezném, hogy túl meleg van. Magamban hozzáteszem, hogy rajtam valószínűleg nem segített volna. A pár korty tea se használ és egyre ijedtebben jövök rá a keserű tényre, hogy visszavonhatatlanul el fogok ájulni. Ekkora blamázst, itt a teázó majdnem közepén. Jó kis látványosság leszek. Egyszer már rám fogták, hogy szenzáció hajhász vagyok, hát most az Isten se mossa le rólam. Még jó, hogy a humoromat nem veszítem el még ilyen hatványozottan válságos pillanatban sem. Agyő Világ! Szép volt veled! Agyő Alex! Ne haragudj! Baromi kellemetlen lehet ez neked. De már nem látom az arcát sem, csak elmosódott foltokat, a hangokat sem hallom, aztán már a sötétet se érzékelem, mert ahhoz is tudatomnál kéne, hogy legyek. Azt se látom, hogy pillanatok alatt, hogy bolydul fel a teázó, nem látom az ijedt és elégedett arcokat. Akik örülnek belül, hogy a jó időben voltak jó helyen. Egy kis extra élmény, felár nélkül. Lefektetnek, felpolcolják a lábamat. Most, ha ébren lennék, lenne ezzel kapcsolatban is pár gunyoros megjegyzésem, de most ez is szünetel. Ám egy ilyen állandóan pörgő agy nem pihenhet sokáig. A legyezés nem sokat használ, inkább a vízszintbe helyezés. Lassan oszlik a sötét köd és fölém hajoló arcok jelennek meg előttem. Alex-é is köztük, akkor ez még nem a mennyország. Nem vagyok csalódott, jobb itt most és kicsit megnyugszom, bár a teremben én vagyok a legnyugodtabb, mégis nekem lenne jogom a legidegesebbnek lenni. Érthetetlen ez az egész. Pont fordítva működik minden. Iszom egy kis vizet a felém nyújtott pohárból és feltápászkodom. Kicsit még kába vagyok, de ez érthető. Mikor elül körülöttem a feltűnés vihara, félve pislantok Alexre.
-Ne haragudj, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak! Én sem tudom, hogy mi történt. Illetve ….talán. Elmesélem, csak menjünk innen valami nyugisabb helyre!-
Fizetek, míg Alex összeszedi magát és ha ő is akarja, távozunk a teázóból.

Köszönöm a játékot!

Veronika

A lány visszakérdez, és bár Endre nem tudja, hogy némi tudatlanság, szebben szólva finom ártatlanság bújkál szavai mögött, sejtései neki is vannak. Hiszen hasonlóan fiatal ő maga is ebben a témában, és a barátoktól-családtól, a hírekben hallottakon kívül erőtlen sugallata sincs az élet egyik legfontosabb mozgatórugójáról. Sohasem nézett másként egyetlen lányra sem, és amikor közelebbi kapcsolatba került egyik régi évfolyamtársával, akkor sem értette mitől kellene úgy odalennie.
- Én csak azt mondom, hogy példát kellene venniük rólad egyeseknek - menti ki magát a szituáció zavarából, és igyekszik nem csak a pult lapját szemlélni, hanem a kedves kiszolgáló felé is pillantani.
- Nekem is van ilyen perselyem - nevet az otthoni sárkányos pénzmegőrzőjére gondolva. - Csak az enyémnek még a bordái is látszanak. Apukám bűvölte meg régebben.
Endre kifejezetten utálta a pénzt, egészen kiskrapek kora óta megvetette, és azon kívül, hogy megvette a neki tetsző dolgokat, ingeket, pólókat, vagy egy menő seprűt, - amin lovagolni csak igazán kezdő szinten tudott - nem foglalkozott vele. Iván már más tészta volt. Az üzleti világ megszállottjaként sokszor hazavitte a munkát, a folytonos idegességet az árfolyamcsökkenés miatt,így könnyen és gyorsan elérte, hogy a kisöccs hamar ódzkodni kezdjen a bankok hatalmától.
- Áron? Ő esetleg a...? - kérdezi, ám semmi perc alatt rádöbben, hogy talán nem kellene ilyen tolakodónak lennie, és igyekszik kijavítani könnyelmű hibáját. - Ne haragudj, ehhez igazán semmi közöm, nem is tudom miért nem gondolkodtam előbb, szóval az unikornisok szépek, főleg a jó, húsos persely unikornisok.
Elvigyorodik, majd fel is nevet saját zavarán, amit az utóbbi kérdéssel, majd annak bolond kijavításával csak még mélységesebbé varázsolt. És még pálcára sem volt szüksége. Igazi balfékként viselkedtél, Endre, bravó!
- Magad készíted a süteményeket? - kérdezi kedvesen, hangjában meglepettség játszik. - Valamiért azt gondoltam, hogy manók tüsténkednek itt is, de ez pozitív csalódás számomra. Igazán értesz a dolgodhoz, mert oltári finomak voltak azok, amiket elém tettél, és - fordul hátra a párok felé - úgy látom, nemcsak nekem ízlettek ennyire. - elismerően, összehúzott ajkakkal néz fel a bolondos leányzóra, majd beletúrva szőkés-barnás hajába, felkönyököl a pultra. - Fogadok, hogy dugig van ez a hely éjjel-nappal. Legalábbis, lenne, ha 0-24-ben nyitva tartanátok.
Vigyora elárulja, hogy szívesen venné, ha a nyitvatartás az elképzelései szerint működne, de a világért sem várná el Veronikától, hogy még az éjszakáit is itt töltse, mint dolgod munkaerő.
- Az első boszorkány, akibe belefutottam, lám lám, hát nem háztársam? - nevet fejét rázva, és figyeli, ahogyan Veronika vizet tesz fel főni, majd gyorsan elszalad az egyik távozni készülő párhoz. Endre ujjaival játszik a pult lapján, míg beszélgetőpartnere, és egyben kedvenc cukrászkisasszonya vissza nem tér társaságába.
Szép dolog a szerelem. Tényleg szép lenne? A fiú egyelőre nem válaszol, inkább szemeivel próbál valamit meglátni Veronikán, keresi annak tekintetét, a választ erre az apró, jelentéktelennek is tűnhető mondatra. Tényleg így gondolja? Ő csak Iván és Andrea szerelmére tud gondolni, és ebből kifolyólag arra, hogy neki pont ez az állapot, amire nincsen szüksége. Inkább nem felel Veronika kijelentésére, csak nézi és hallgatja a lányt. Szívesen veszi az elé készített apróságokat, mélyen tiszteli azokat a nőket, akik ennyire figyelmesek, és kérés nélkül kedveskednek a másiknak.
- Köszönöm - mondja mosolyogva, és belenyúl a dobozba, rá sem nézve a teafüvek választékára. Elkészíti magának a forró italt, kevés cukorral és sok-sok citrommal ízesíti azt.
A negyedéves végignézi, ahogy Veronika a kókuszos süteményekkel ismét távozik a pult mögül, majd újra megjelenik. Kezd hozzászokni ehhez, és érdekesnek találja, hogy még tetszik is neki a helyzet.
- Kviddics - horkant fel és ujjaival kiveszi, és megnyomkodja a titokzatos teafiltert. - Ha én otthon bejelenteném, hogy kviddicssztár leszek, a családom hetekig röhögne rajtam. Nem értek a repülés művészetéhez, elég bénán kezelem a seprűt, legyen az bármily drága, és szuper, ahogy a kirakatokban reklámozzák őket. Alattam a seprűk nemigen maradnak meg... sőt, hogy úgy fogalmazzak, szokásuk ledobálni magukról, így nem egyszer volt már, hogy a hátsó kertben métereket zuhantam.
Önfeledten nevet és úgy mesél Veronikának. Jó visszaemlékeznie az elmúlt évekre,  az erőltetett menetekre és seprűlovaglásra fecsérelt délutánjaira. Az apja varázslatai nélkül sehol sem lenne már, az is szent.
- Úgyhogy tőlem sajnos, nem sajnos, távol áll a kviddics, úgy, mint az aurorság is. - kissé elgondolkodik saját szavain, hiszen anyukájától sokszor hallotta, hogy az aurorok jó emberek, biztos állással rendelkeznek, és vénséges korukig dolgozhatnak. Endrét mégsem hozta lázba, ő mindig a könyveit bújta, és a meséket hallgatta újra és újra, melyek fenséges sárkányokról, és halhatatlan lényekről szóltak.
- Engem a különleges lények érdekelnek - válaszolta meg a tervekről érdeklődő kérdést. - Különösen a sárkányok, bár meg kell mondjam, hogy csak elméleti szinten tudok róluk, a gyakorlatban aztán lehet, hogy én lennék az első, aki lemeredve könyörögne, hogy vigyék haza, vagy nem tudom.
Azután ismét a szerelem felé terelődik a szó, kétségtelen, az ifjú nem ússza meg egyszerű nem válaszolással ezt a témát. Testvére tényleg totál odavan Andreáért,  de az a nő még szépnek sem mondható, nem hogy vélaleszármazottnak.
- Á, kizárt, hogy bármi köze is legyen a vélákhoz - rázza a fejét, de azért elraktározza az információt, és éjjel, az ágyában biztosan ezen az elvétett félmondaton fog rágódni. - A tesóm nagyon szereti Andreát, és se lát, se hall, mint ahogyan az ilyenkor szokás lenni. Pedig választhatott volna mást, akit az egész család nagyon szeretett volna menyecskének, sógornőnek, egyszóval családtagnak. Nem is értem, hogy került mégis Andreára a választása annak a normálatlannak.
Endre hadarni kezdett útközben, hiszen kezdett megnyílni. Vicces, hogy egy idegennek, akinek még a nevét sem kérdezte meg, és akiről az ég adta világon semmit sem tud, csak, hogy finoman süt, és szereti az unikornisokat. Na meg van egy Áron nevű valakije.
- Jó volna - mosolyog ábrándokba veszve, és merengve emeli szájához az átforrósodott bögrét.

Endre... round II.

Komoly elhatározásra jutottam, méghozzá arra, hogy kezdek valamit a hirtelen indulataimmal, mondjuk levezetem, persze nem valakiken, legyen az bármennyire is vonzó, sokkal inkább a kviddicsen, hiába nem értek hozzá. De már rajta vagyok az ügyön, ez az ágyam mellett éktelenkedő vaskos könyveken is látszik, nem, nem csak dísznek vannak ott, és igen, legyen bármilyen meglepő is, tudok olvasni. Senki nem gondolta volna igaz?
De könyörgöm, tehetek én arról, hogy mihelyst valaki elkezd adni magára, máris üresfejű libának titulálják? Még ha nem is szőke? Az az már nem, úgy van kérem szépen, hivatalosan is sötét lettem, oké, ez sem jobb, de legalább a sztereotípiákat, meg a szőke nős vicceket mellőzik közelemben, valljuk be, felettébb idegesítő, főleg, ha az illető ezzel akar bevágódni - ami esetben nehezebb, mint hegyet mászni-, aztán meg csodálkozik, ha kisvártatva egy  pofon büszke tulajdonosa lesz.
Na de a kviddics mellett a varázslásra is rágyúrtam, olyannyira, hogy protego már megy. Oké, bevallom, eddig ez az egyetlen varázslat, amit tudok, de felettébb büszke vagyok magamra, és hálás Lyrának, még ha egyáltalán nem kímélt. Így visszagondolva, nagyon röhejes látvány lehetett, mikor a réten csak úgy táncolni kezdtem, vagy az itteniek már megszokták?
Mindegy is, a lényeg, hogy most egy csárában ülök, ahol kivételesen nem verik át a fejem, bár hozzátenném, most csak szigorúan kólázom, szükségem van az összes agysejtemre, igen, mivel vannak, lehet, ez is újdonságnak számít.
Bár a légkör korántsem olyan kellemes, mint a Pubban, de nem kockáztatom meg, hogy még egyszer összefussak azzal a... ááá mindegy is, annyit sem érdemel, hogy rá gondoljak, nem hogy még fel is húzzam magam.
Ordibálásra kapom fel a fejem, amit aztán meg is csóválok, hihetetlen, az a pasi hányszor fog még látványosan örülni annak, hogy legyűrte azt a gizdát szkanderben?

Hűen vágyott társaságának, tehát nagy taps a színpadon következő Hisztérikának

Kosz. Ez volt az első gondolata Araczkinak, aki a hely kilincsével bajlódva csak nagy nehezen jutott be oda. Szánt szándéka volt, hogy minél kevesebb idő alatt, minél több hellyel ismerkedjen meg. Leginkább a beülős helyekre fente a fogát, a kocsmák és pubok ezzel prioritásban igen magasan vezettek.
- Igen - vigyorodott el, ez a hely valóban férfiaknak való, és talán lecsúszott nőknek, akik már nem lelik örömüket másban, az élet apróbb-nagyobbacska ajándékaiban. - Férfias helynek tűnik.
Legalábbis a szaga, a piszka és az itt tartózkodók kinézete alapján. Ide betérnem tévedés lett volna?
Ekkor pillantotta meg azt az ismerősnek tűnő, és nagyon nem szimpatikus arcot, akivel nem is olyan régen, egyik kedvenc helyén: a konyhában találkoztak először.
De akkor még egészen más hajszínben pompázott ez az elkényeztetett lány, akiről Endrének halvány lila gőze sem volt, hogy miért van éppen most, - és legfőképpen, hogy miért van - éppen itt, ezen a helyen, ahol a kosz, a baktériumok, és a legtöbb lecsúszott varázsló, boszorkány, és ki tudja még, hogy milyen lény tartózkodott.
- Szép. Mesterséges intelligenciát varázsoltál magadba, a hajadon keresztül? - kiabált oda az ajtóból a lánynak, majd meg sem várva a valószínűleg kellemetlen választ, odament a pulthoz, helyet foglalt egy bárszéken, és szólt a kiszolgálónak vajsör ügyben. Elégedett volt az itteni árakkal, legalábbis az árlapot szemügyre véve, és a közérzete sem lett rosszabb attól, hogy éppen itt tölti szabad estéjét. Sem szorgalmi írásra, sem vaskos könyvek olvasására nem vágyott ezekben a percekben.

A srácnak, aki hiányzott, mint kecskének a kés *-*

Persze, vicces a részegeket bámulni, van, mikor fel is kacagok. Hogy miért járok ilyen helyre? Egyszerű. Mert itt a kutya nem törődik azzal, ki vagyok, milyennek kéne lennem, és hát... napi huszonnégyben a rideg szobrot játszani - vagy mást- eléggé fárasztó, és néha kell a kikapcsolódás, még akkor is, ha korlátolt helyekhez van kötve. Végtére is a részegek másnapra úgyis elfelejtenek mindent, és elég kis esélyét látom annak, hogy pont én maradnék meg az emlékezetükben, legfeljebb, ha felpofozom őket, de szerintem akkor is csak pislognak, hogy hogyan került oda az a folt na mindegy.
Azt hallgatom, hogy mennyire szemét a polgármester, mert hogy...
- El sem tudom képzelni, ki hiányzott egészen idáig- motyogom a poharamnak csüggedten. Meg nem fordult volna fejembe, hogy ide más diák is betenné a lábát, így hát... lőttek a nyuginak, vagy nem. Nem hagyom, hogy a kedvem vegye, nem fog neki összejönni, nem fog felhúzni.
- Óóóó nekem is hiányoztál- bájos mosolyt küldök felé, még kacsintok is mellé, aztán kortyolok a kólámból. A tekintetem a szkandermeccsre siklik, és gonosz mosoly ül az arcomra. Ideje visszavágni, még ha ilyen módon is, Endre hálás lehet, hogy nem török szét semmit, és nem vágok hozzá semmit, pedig az sem áll messze tőlem.
- Héy uram. A pultnál ülő fiatal ember épp az előbb mondta nekem, hogy van három galleonja arra, hogy simán leveri szkanderban- kiabálok oda a nagydarab hapsinak, aki erre kihúzza magát, kritikusan végigméri a háztársam, majd hangosan felröhög.
- Na akkor gyere fiam, ha már egyszer ekkora szád- szól oda neki akadozva, mire belőlem újabb kuncogás tör fel, majd ha Endre rám néz, kihívó mosollyal emelem meg a poharam, amiből aztán egy újabbat kortyolok. Na ez érdekes lesz.

Hisztérikának sok szeretettel

Szóval nem volt túl nehéz arra a következtetésre jutnia, hogy igen, tévedés volt ide betérnie ezen az estén. Viszont ez a hely is kihívásokkal volt teli, méghozzá rögtön az első szembejövő attrakciót a sötét - ez mindent elmond - lány szolgáltatta neki. A felé intézett mosolyt ugyan nem látta, de a hang eljutott az ő fülébe is, de egyelőre nem törődött vele túlságosan. A nők fecsegnek, ez a fajta meg általánosságban véve cincog, ha kell, ha nem.
- Hiányoztam, mi? - mondta halkan a vajsörnek, hangján szarkazmus éle ült, de ezt csak a fiú mellett terpeszkedő kövér és nagyon büdös boszorkány hallhatta. Endre vidáman kortyolgatta a finom nedűt, amely akár fel is vehette volna a versenyt a jóval drágább, és persze csillogóbb pubbal szemben is.
- Ez jó! - bólogatott szava igazának valóját mutatva a pultos felé, bár azon nem látszódott, hogy akár egyetlen vendég véleménye is érdekelné. Ez viszont a fiút nem zavarta, ő magában is szívesen beszélt, egy kocsmában meg - főleg az ilyen utolsó csárdák egyikében - gyakori volt, hogy a részeg vendégek elcseverésztek olykor magukkal is.
- Hiszen néha meg kell hallgatni egy zseni véleményét is, nem igaz? - tette fel a kérdést ajkaihoz emelt korsójának, majd az éles hangra hirtelen fordult meg. Cincogó ismét kinyitotta a már jól ismert, igen okosnak vélt száját, és mintha a pultnál ülőt szólítaná kis mondókájában. Körbenézett, de maga körül nem látott olyat, aki szóba jöhetett volna, hiszen jobbján a büdös nagyasszony, balján pedig két nagyon öreg varázsló diskurált a Minisztérium adósságkezeléséről. Endre hátrafordulván, érdeklődve bámulta a feketés sörényű Opheliát, majd felhúzott szemöldökkel hallgatta, ahogyan megszólította azt a nagydarab pasast, aki ocsmány és undorító is volt egyben, na meg elcsukló hangjából ítélve, szomjas sem volt ma már.
- Drága, Ophelia - pattant fel a kissé már szakadt bőrfelületű bárszékről, és levette dzsekijét, felgyűrte vörös ingének ujjait, majd összehajtva a bőrkabátot, letette előzőleg elhagyott helyére. - Kegyedért, bármit.
Visszafordult egy pillanatra a pulthoz, több, nagy kortyot vitt véghez, majd kissé remegve, de megközelítette az ocsmányságot. Ajkait undorodóan húzta, testtartásából messziről látszott, hogy nem szívesen ül le az 'úrral' szemben. Hátrapillantott Hisztérikára, majd saját magát nyugtatni akaró sóhajtás után leült, és jobb könyökét felvágta az asztalra.
- Egyszer élünk, nem? - nevetett fel, de humorára jelenleg senki sem volt kapható. Volt, aki közönyösen bámulta véges kimenetelű párbajuk kezdetét, volt, aki rázta a fejét, és volt egy boszorkány a sarokban, aki - Endre szerint - totál begerjedve nézte a fiatal fiút.
- Szóval, kezdhetjük - mondta, miközben baljával idegesen ütögette combját, és erőteljesen izzadni kezdtek tenyerei.
Ugyan, ez csak egy részeg ember... ez csak egy büdös disznó... igen, ez csak egy varázsló, aki mindjárt kitöri az egész karomat.
A férfi szintén felkönyökölt, majd gonosznak szánt, de a részegségtől már kissé visszataszítóbb vigyort villantott, amely láttatni engedte, hogy egyetlen foggal sem rendelkezik már, csak itt-ott tűnt fel pár darab csontmartalék. A fiatal és az idősebb kezek összeértek, a fiú érezni kezdte a nyomást, izmai feszültek, ahogyan csak bírták az inak.
Ez nem fog menni, Araczki, arra mérget vehetsz.
Gondolatai ezekben a másodpercekben szárnyaltak, és még csak alig fél perce küzdött a kocsmák sportjában, homlokán már megjelent az első izzadtságcsepp is. Úgy tartotta a büdös férfit, amennyire csak ereje engedte, de lássuk be, esélye sem volt győzni. Körülöttük az emberek vijjogtak, harsányan nevettek, és mindenki látta, ahogyan Araczki keze landol az asztal lapján.

Jeff

Megint Edictum cikk, megint a Deja vu életérzés. Igazából fogalmam sincs, hogy lehet-e valóságalapja a cikknek. A fejemben lévő gondolatok kuszák. Megint minden olyannak tűnik, mint régen. Csak a szereplők cserélődtek fel. Bár ez nem teljesen igaz, de igazából Lola halála körüli események kiestek, teljesen. Arra emlékszem, hogy elindultam otthonról, kiszellőztetni a fejem, aztán a következő emlékkép már az, hogy Jeff kanapéján ücsörgök és ő átölel... Na és innentől már minden kusza. Nagyon ki voltam akkor. Erős nő vagyok, de az, hogy Gergő előtt teljesen erősnek kellett mutatnom magam, és nem volt alkalmam arra, hogy levezessem a tragédiából adódó feszültséget kikészített. Nem a csendes fajta vagyok, ha ilyenek feldolgozásáról van szó. Emlékszem, hogy Jeff halálhírére is a londoni szobám úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Nem maradt ép tárgy a szobámban. Aztán persze lenyugodtam, de most ugyanezt nem játszattam el. Hirtelen szakadt rám a nagy teher, amely alatt akár összeroppanni is képes lettem volna, pedig minden klappolt az életemben akkor és most is, csak váratlan volt, túlzottan elkényelmesedtem talán és bizony azért az utóbbi időben érzelmesebb emberré váltam, mint az előtt voltam. Persze ettől még az alvilági dolgaim nem szűntek meg és továbbra is ugyanúgy élem az életemet.
Van két gyerek, akit nevelek, van egy vőlegényem és gyereket tervezünk, ami talán össze is jött. Csak valami motoszkál bennem. Mi van, ha valami ezt a jelenlegi idilli képet megtöri? Mindig jött valami, ami tönkretette a boldogságomat és most is talán éppen azt hívtam el ide, a csárdába egy kis beszélgetésre.
Írtam egy baglyot ma reggel Jeffnek, hogy pontban 14:00-kor várom őt a csárda pulttól jobb oldalra elhelyezkedő kis zugában, mert beszélnem kell vele. Nem szeretem a homályos fontokat az életemben. Tudnom kell, hogy mi is az, amire nem emlékszem. Vagyis emlékszem, de mégsem. Dereng valami, de csak egy álomnak tűnik az egész. Talán csak elnyomom. Nem akarok emlékezni azokra a napokra. Most, hogy már túl vagyunk a gyászon azt az időszakot eltemettem magamban, minden emlékével együtt. Vagy legalábbis megpróbáltam.
Belépek a lepukkant csehóra emlékeztető csárdába. A pubot jobban szeretem, de ott többen is ismernek. Most nyugira vágytam, amit ezen a zajos, mocskos, hangos helyen véltem megkapni. Néhány szempár rám szegeződik. A munkaidőszak sokak számára mára véget ért és itt eresztik ki a fáradt gőzt, pont ahogy vártam. Ügyet sem vetve a méregető pillantásokra a megbeszélt asztalhoz megyek, nem ül ott senki és mindegyiktől távol van. Levetem a kabátomat és összehajtva a háttámlára rakom, majd leülök és idegesen dobolni kezdek az ujjaimmal az asztalon. Vegyes érzelmekkel várom, hogy megjöjjön.

Öltözet

Lotte

Én hősöm

Legyen bármilyen Endre, nem fogja elvenni a kedvem, még akkor sem, ha így folyton eszembe jut, miket vágott a fejemhez a múltkor, és mennyire nincs igaza ebben. Persze akárhányszor erre lyukadok ki, eszembe jut az is, hogy részben magamnak köszönhetem, de ez nem igazán foglalkoztat, mindig tudtam, hogy meglesz a hátránya annak, ha ily' módon próbálok magam mellől elüldözni mindenkit, nem hiába döntöttem úgy, ekkora áldozatra képes vagyok.
Persze annyiban sem hagyhatom a dolgot, és bár több csípős visszavágás eszembe jut, mégse hagyják el a szám, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy megint sikerüljön felhúznia, tudom, hogy arra hajt, de ma ez fordítva lesz. Igaz, a konyhában szerintem kölcsönösen mentünk egymás agyára, de sebaj, inkább szemet hunyok efelett, amúgy se szokott sokáig foglalkoztatni az ilyesmi, csak itt azért mégis más, mert mint látható, igenis összefuthatunk többször is. És ez egy cseppet sem tetszik, de tenni ellene sem tudok nagyon mit. Lelépni se léphetek, legalább amíg a tizennyolcat be nem töltöm, így belegondolva, hosszú lesz az két év, viszont majd lefoglalom magam, úgyis súlyos lemaradásaim vannak.
Most viszont ideje törleszteni, tudtam, hogy ez a hely nagyon is jó, tele lehetőségekkel, így nem is kell sokat agyalnom azon, mivel is torolhatnám meg drága háztársam viselkedését.
Leszólítom, jobban mondva odaordítok a nagydarab pasinak, abban a reményben, hogy mégis igazam lesz, és Endre nem fogja tudni legyőzni, bár még ez is sanszos, mivel a pasi hiába nagy darab, már-már kifekszik a szervezetébe juttatott alkoholmennyiségtől, na de sebaj, én jól fogok szórakozni, és amilyen önző tudok lenni, csak ez a fontos, legalább is jelenleg.
- Én hősöm- a hangomból csöpög a gúny, még a szemeim is forgatom, de a vigyorom csak nem tudom letörölni. Talán mióta itt vagyok, nem vigyorogtam ennyit, pedig szín józan vagyok, Isten a tanúm rá. Persze, mert nem akarom, hogy még egyszer olyan jelzővel illessenek, ami tényleg nem igaz rám. lehet mondani rám bármit, csak azt az egyet nem, mert nem, hogy nem kezdek ki senkivel, a közelembe se engedem őket állandóan, így nem kell attól félnem, hogy egy olyan jelzőt aggatnak rám. Épp ezért húzott fel vele Richard, főleg, mert láthatólag képben sem volt a fogalmával.
Érdeklődve tekintek az asztal felé, majd megelégelve ezt, felállok, a kólámmal együtt oda is sétálok melléjük. Elégedettséggel tölt el, mikor meglátom Endrén az izzadtság cseppeket, nos igen, legjobb öröm a káröröm, vagy, hogy is van ez?
Nem sokéig rágódok ezen, mivel háztársam keze rövid úton az asztalon köt ki. Együtt érzőnek szánt arccal tekintek rá, de a szemeim gúnyosan fúródnak az övébe, már ha hagyja.
- Hát.... sajnálom, pedig én  tényleg azt hittem, nem fog ki rajtad- a hatás kedvéért még az ajkam is lebiggyesztem.
- Viszont lógsz az Úrnak három galleonnal, nemde?- fordulok a részeg fickó felé, aki erre serényen bólogat, majd, ha tetszik Endrének, hanem, a füléhez hajolok, és belesuttogok.
- Mihelyst bocsánatot kérsz, abbahagyom- visszahúzódok, majd pár pillanatig rámeredek.
- Ohh, hogy mondod? Valóban kocsmakört állsz? Ezt gondold át, sokan vannak erre- a szemeim cinkosan megvillannak, persze egyenlőre úgy ejtem ki a szavakat a számon, hogy csakis ő hallja... egyenlőre. Pusztán meg akarom mutatni neki, hogy elég kreatív vagyok ilyen téren, semmi se megy jobban, mint mások pénzét költeni.

Yar

Az eredeti kisebb ebédnek tervezett étkezés, kellemes beszélgetésbe, melynek másik fele egy olyan személy, akiről a lány még nem hallott, és ez állítólag jó is így. Persze, neki mindegy, de beszélgetni szeret, és akad is téma.
Elhangzik egy feltételezés, melyet persze nem hagyhat szó nélkül, mert lehet, hogy senki sem tudja vagy gondolja, de igenis szeret beszélni, és kifejteni a véleményét.
-Igen, felvettem, és szerintem is egyszerű tantárgy. Vagyis most, bár szerintem nem nagyon lehet nehezebb ennél.- foglalja össze kivételesen tömören, közben mosolyog, ahogy szokott. A szituációt nem tartja furcsának, hiszen mint egy faluban, úton- útfélen beleütközik valakibe, vagy éppen belé ütköznek. Az étel és ital időközben elfogy, de azért kérdésére még választ kap, és megtudja, hogy a fiú kviddicsezik, és sztár akar lenni. Ezen elmereng egy picikét, aztán arra jut, hogy utána fog keresni, ki is ez a személy, akivel együtt ebédelt.
-Tehát kviddicssztár? Na ahhoz kell kitartás, erő, logika, csapatszellem, és sorolhatnám még egy darabig mennyi minden. Én is szeretem a kviddicset, de csak nézni. - újra elmosolyodik, ahogy az utolsó mondatot hozzáfűzi. Elgondolkodik, szinte minden pillantás, és mondat után, de látatlanul, ennyit már megtanult az évek során. Ugyanis már régóta csinálja, műveli ezt a bizonyos dolgot, amit túlzott gondolkodásnak hív. De nincs mit tenni, ha kell, akkor kell.
-Tulajdonképpen én sem terveztem egy 6 fogásos kajálást, szerintem igen.- újra odahívta a pincért azon érvvel, hogy fizetni szeretne, majd miután ez megtörténik, távoznak az étteremből.

Köszi a játékot!

Veronika

Ha nem is az első pillanatban, de a másodikban már biztosan tudta a fiú, hogy Veronika különleges boszorkány. Kedvességével, ragyogó személyiségével vélasorba emelné őt a navinés, és közöttük is az elsők élére állítaná. Veronika kérdésére csak mosolyával felel, hiszen biztos benne, hogy már csak apró megerősítő jelleggel bíró tekintet, jelzés kell, nem pedig magyarázat a munka tiszteletéről vagy az alázatos viselkedésről. Hosszan nézi a lányt, sűrűn pillant a folyamatosan mozgó kis ajkakra is, amelyek csak nagy nehezen tudnak egyhelyben maradni.
- Ha látnád azt a sárkányt – mondja nevetős, nyugtató hangon – inkább murisnak találnád. Vékonyka, és törékenynek tűnik, de nagyon szépen tud udvarolni pár sarlóért.
Amikor meghallja, hogy Áron a lány legjobb barátja, illetőleg fotográfiát tanít a kastélyban, szíve nagyot dobban, tagjaiban érezhetően megindul a vér és arcára habozás nélkül zavarodottság ül ki. Megnyugszik a hírtől, ugyanakkor zavarba is jön tőle, és valószínűleg most csak hebegni-habogni tudna, így inkább csöndben marad, és hallgatja a további finom hanglejtésű szavakat. Hallgatja, de nem érti, nem fogja fel, csak azon jár az esze, hogy ha Áron nem a barátja, akkor biztosan jár valaki mással, hiszen az nem lehet, hogy nincs senki az életében. Ha pedig mégse lenne kedvese, akkor talán azért nincs, mert időhiányban szenved, és akkor…
Normális vagy, Endre?! Figyelj már oda arra, amit mond, figyeld a szavait, a témát amiről beszél, teljesen elvesztetted a fonalat.
Legszívesebben elsüllyedne szégyenében amiért nem kellő figyelemmel viseltetik Veronikával szemben, és a piros arc, zavart szürke tekintet, és a sűrű bólogatás bizonyára lebuktatja a fiút. Nem szeretne magyarázkodni, elmondani a navinés leányzónak, hogy ő most talán attól a ténytől jött ennyire zavarba, ami egyébként nem is tartozik rá.
Nyugodj le, szú-szá, nem lesz semmi baj. Gondolkozz, miről beszélt? A fotográfiáról, és hogy ötödévtől lehet felvenni ezt a tantárgyat. Nem, azt mondta, hogy ötödéves. Ú, banyek!
A fiú értelmes arcot próbál vágni, és heves, érdeklődő bólogatások közepette megkeresi ujjaival a pulton heverő szalvétákat, és idegesen bíbelődni kezd velük.
- Minden este dolgozol? – kérdezi Endre egyszerűen, majd azonnal aggódni kezd, nehogy túlságosan tolakodónak vegye óvatos kérdését.
Már maga sem tudja, valaha helyre áll-e a világ rendje, mert az utóbbi két percben valami kezdett nem stimmelni vele. Zavart volt, izzadtak a tenyerei, és a szalvétára pillantva csak ide-oda hajtogatott sarkakat, és gyűrött mintákat látni. Veronika szavai a délutáni emberrohamról azt az érzést keltik Endrében, hogy valami titkos, üzleti világba csöppen bele éppen, de válaszolni nem tud, mert egy újabb – az utolsó előtti – páros vonul a pulthoz, hogy megköszönjék a lány kedvességét, és fizessenek az este finom hangulatáért, süteményeiért, italaiért. A fiú elnézi a szerelmespárt, és vigyorogva figyeli a szinte látható vibrálást közöttük.
Hihetetlen, hogy ilyen tényleg létezik. Tényleg az.
- Azok bizony, érdekesek – feleli, és azonnal egy kérdés születik meg benne. – Úgy tűnik, hogy nagyon szereted őket, minket, a tulajdonságainkat, azt, amelyek mi magunk vagyunk. De vajon mindenkiről azonnal megmondható, hogy milyen ember is valójában?
Kíváncsi, sőt, nagyon kíváncsi, hogy Veronika mit felel erre, mert ő is hasonlóan áll hozzá a társadalom kicsiny tagjaihoz. Jó emberismerőnek tartja magát, de naivsága miatt érte már elég csalódás ahhoz, hogy tudja, nem minden arany, ami fénylik.
- Eddig kivétel nélkül csak navinéseket ismerek – nevet fel, és egyenesen Veronika felé emeli mutatóujját. – Téged. De bízom abban, hogy hamarosan több ismerősre, jó barátra szert teszek, mert hamar magányossá tud válni egy-egy nap.
A hír, hogy valaki elhunyt ezen a helyen, egy iskolában, egy kastélyban, teljesen lehűtötte, észhez térítette a negyedévest. Ajkait elválasztotta egymástól a rideg döbbenet, és az pult lapjára csapta mindkét tenyerét.
- Meghalt? – ejtette ki az első eszébe jutó szót, és csendesen emésztgette az elhangzott szavakat. – Nagyon sajnálom!
Neki még szerencsére semelyik családtagja nem távozott el, sem rokona vagy barátja. Egy háztárs elvesztése ugyanolyan sokként érne bárkit, mint egy közelebbi ismerős halála.
- Hát…  - mondja még a haláleset miatt kissé szaggatottan – Anyukám, képzeld, egyszer meg is bűvölte Iván fejét, hogy egész nap csak az előző kedvesére gondoljon. Aznap ki is volt borulva rendesen a srác, de másnap mintha mi sem történt volna. Erősnek mutatkozott, olvasta a politikai híreket, követelte a kávéját, majd Andreát megcsókolva elindult a munkába.
Az utolsó párra pillantott, telepatikus úton próbálkozott az elküldésükkel. Aztán visszanézve Veronikára, halovány mosolyt küld a bájos fél felé.
- Megvárhatlak? – kérdezi a pulthoz húzódva, a ragyogó szemeket keresve. Szeretne egy kis időt kettesben tölteni a szorgalmas munkaerővel, látni őt egyszerű boszorkányként, egyszerű, általános közegben. Nem munkahelyen, nem órán, nem a barátaival.

Jay

Reggel kilenckor éppen átölelve aludtam Angyalkával, amikor egy rendkívül erőszakosan kopogtató bagoly verte az ablakot. Nagy nehezen feltápászkodtam, és a még alvó Szerelmem arcára nyomtam egy puha csókot, majd az ablakhoz siettem. Szerencse, hogy Roni a nappali kanapéján alszik és nem hallja a kopácsolást, mert már házőrzői kötelességének eleget téve, ezres hangerővel ugatni kezdett volna.
-Mi az isten!?
Dörmögök az orrom alatt, majd mikor az ablakot kinyitottam, berepült a madár, én pedig összerezzentem, mert csak egy fekete alsónadrágban voltam. A bagoly levelet hozott. Azt hittem anyám aggódó szavait tartalmazzák majd, de nem. Meglepő módon a volt feleségem invitált találkozóra, és az őszintét megvallva, fogalmam sem volt, hogy miért. A levelet a földre dobom és félkómásan visszafekszek Angyalka mellé....

...Délután egy óra. Elisabeth elment a suliba, én pedig felöltözveülök az ágyam sarkán és a kezemben forgatom a levelet. Kettőkor a csárdában. De mégis mi a jó Életet akarhat tőlem Janey? Csak nem történt valami? Bevillan akaratlanul is egy nap. Mikor átjött teljesen megtörve Lola halála miatt, mikor az én vállamon sírta ki magát. Mikor minden olyan zavaros lett a bortól, amit megittunk, a mértékre fittyet hányva. Még nem éltem Elisabeth-tel, de Janey-t csókoltam úgy, ahogyan azt akkor már nem szabadott volna. Az utolsó együttlétünk volt, és a képei halványan leperegnek a fejemben. Sóhajtok egyet, zsebembe süllyesztem levelét, és lerobogok a lépcsőn. Lekapom a kulcsom, kilépek az ajtón és sietek is a csárdába.

Belépve azonnal keresem a lányt, hamar meg is találom egy eldugottabb helyen, ahogyan azt írta is. Ez valahogyan még jobban vészjósló.
Az asztalhoz sietek és lenyomok Janey arcára két puszit. Már egyáltalán nem furcsa találkozni vele. Mind ketten új és boldog fejezetet nyitottunk életünk könyvében, a régi lapokról pedig csak a szépekre emlékszünk.
-Szia. Siettem, ahogyan csak tudtam.
Mondom, hiszen engem is feszít az idő a stúdióm körüli forgatag miatt.
-Van valami probléma?
Nézek rá kissé ijedten, mert én emlékszem arra, amire Ő valószínűleg nem és valljuk be: ez elég indok arra, hogy magamban üvöltsek.

Nem szeretek hibákat elkövetni. Már megváltoztam. Már nem az vagyok, aki régen. Vincenttel boldog vagyok és bár még mindig félek a rossz tapasztalataim miatt az egész jövőtől, de bele merek vágni az oldalán. Tudom, hogy nem fogok vele rosszul dönteni. Ezért is nem hagy nyugodni az egész. Talán jobb lenne hagyni. Igen. Most szépen felállok és egy cetlit hagyok, hogy bocsi, de már nem aktuális. Ez lenne a legjobb. Hagyni a feledésben azt, ami ott van és nem előkaparni, hogy aztán az valakinek fájjon. Szépen csendben megmaradni barátoknak, ami tök jól megy. Nem is vágyok vissza múltba. Jó, hogy csak barátok vagyunk és én boldog vagyok a jelenlegi életembe. Örülök az eljegyzésnek, és annak, hogy végre sínre került az életem. Tervezzük a gyereket, mert fiatalabb már nem leszek én sem és ez így jó. Lesz egy idilli családom, amilyenre titkon mindig is vágytam. Miért is akarnám ezt bárhogyan is felborítani?
Talán csak azért, mert nem szeretem a tudatlanságot. De most mégis talán jobb lesz. Szóval már meg is fordulok, hogy felálljak, amikor meglátom, hogy éppen belépett az ajtón. Na, most már akkor nincs menekvés. Vagy talán mégis?
 - Szia! -
Köszönök két puszival neki én is, aztán visszahuppanok a helyemre és a kérdésére egy furcsa, aggodalmas, és zavart arckifejezést vágok. Aztán egy mélyet sóhajtok és hátradőlök a széken. Minél távolabb akarok lenni ettől az egésztől.
 - Te meg én... mi... szóval... ugye nem? Vagy várj! Ne válaszolj! Inkább hagyjuk. Jobb lesz, ha megyek, vagy valami másról beszélünk és elfelejtünk mindent. Mert tudod még nem biztos, nem vettem tesztet, mert félek azt hiszem az eredménytől, de lehet, hogy terhes vagyok Vincenttől, akinek egyébként a menyasszonya lettem... és valamiért... motoszkál bennem egy nagyon-nagyon rossz érzés... de nem tudom, hogy miért... nem emlékszem igazán... homályos folt az egész. De talán jobb is így! Maradjon is így! Te meg én már rég külön. Semmi sem volt. Csak ki voltam borulva... Igen, a sokk meg a gyász kissé fura emlékképeket kreált bennem. Bocsi, hogy az én hülyeségeim miatt iderángattalak. Csak nem hagyott nyugodni. De most, hogy látlak rájöttem, hogy ez egy fatális badarság. Szóval inkább megyek is. Csak még meghívlak egy italra. -
Hadarok, össze-vissza beszélek. Igazán se eleje, se vége nincs annak, amit hadoválok. Néha megállok, szünetet tartok, de csak annyit, hogy levegőt vegyek, Jeffnek esélye sincs eközben megszólalnia. Nem adom át neki a szót. Sőt belé is fojtom részben azzal, hogy felteszem a kezemet, hogy intsek a pultosnak, aki még egyelőre egy részeg párost szolgál ki.

Endre

Jay

Tulajdonképpen észre sem veszem, hogy idegességemben az ujjaimmal dobolok az asztalon, de mikor a lány kusza mondatait meghallom, a döbbenettől minden mozdulatom megakad, és azt hiszem jó pár másodpercig levegőhöz sem jutok.
Ha akarnék sem tudnék megszólalni a lány mellett, hiszen csak hadarja a mondandóját és én azt hiszem kezdek egyre jobban kiborulni. Hogy terhes? Jézusom, még csak az hiányzik a mostanra normalizálódott életemből, hogy a volt feleségemtől legyen egy közös gyerekünk. Pedig azon a napon megtörtént az, minek eredménye sok esetben lehet ez.
A pultos közben hozzánk ér, és én egy pohár whisky-t kérek tőle, mert azt hiszem, csak ez segíthet most rajtam. Janey is kikéri a maga rendelését, és pár perc leforgása alatt kihozzák nekünk.
Megfogom a poharat és egy húzásra ledöntöm a whisky-t, majd hangosan az asztalra csapom az üres poharat és jelentőségteljesen sóhajtok egyet. Aztán Janey-re nézek, és hosszas némaság után végtére is megszólalok. Az indulataimat megtanultam kezelni és nem fogom rávetíteni azt a haragom, hogy végre minden rendben, és mikor Ő feltűnik, minden össze is omlik. Mintha vonzaná a bajt és gondot.
-Ugye de. De igen, mikor össze voltál omolva, jócskán ittunk mind a ketten, és bár a részletekre nem túlzottan emlékszem én sem, azt biztosan állíthatom, hogy igen, együtt voltunk, igen...-itt elakad a hangom és közelebb hajolok Janey-hez- szeretkeztünk.
Mondom ki végül a szót, amit mindenki tabuként kezel, de igaziból senki nem tudja, miért is. Aztán hátra hajolok, és idegesen beletúrok a hajamba.
-Mindketten új életet kezdtünk, új házasságaink küszöbén állunk, és Te jössz azzal, hogy terhes vagy. Esküszöm, ezt nem hiszem el! Hogy a Sors mindig összedob valamit, ami ismét kettőnkről szól, mint régen.
Mondom, majd egy kisebb sóhajtás után Janey-re nézek  megértőn, hiszen neki sem könnyebb a helyzete.
-Jó, figyelj! Én azt mondom, semmi pánik. Kell csinálnod először is egy tesztet. Minél előbb. Még egyáltalán nem is biztos, hogy egy új Élet lapul a szíved alatt, pánikra semmi ok.
Mondom, persze magamban ismételten csak üvöltenék, és a hirtelen haragomból felindulva itt helyben széttörnék mindent, semmit és senkit nem kímélve, de uralkodok mindezeken, így csak nyelek egy nagyot.
-Jó lenne, ha nem halogatnád a tesztet, hanem felelősen szembenéznél a félelmeiddel. Igaziból csak egyszer voltunk együtt, nem törvényszerű, hogy ha terhes vagy, a gyerek tőlem van. Csak csináld meg a tesztet és ha pozitív, akkor ráérünk akkor tovább gondolni a dolgot.
Te jó Isten! Igen, tudom, egy ideje családot akartam, na de nem a volt nejemtől, emberek! Elisabeth-hez fűztem az életem és most itt ül előttem Életem első, igaz nagy szerelme, aki lehet, hogy az én gyermekemet várja? Ez túlsok, túl sok..
-Most, ne haragudj, de mennem kell.
Nem, nem akarok itt tovább maradni, nem akarom most látni Őt. Talán egy jó darabig nem.
-Minél előbb keress fel az eredményekkel.
Mondom, majd kiteszek az asztalra pénzt az italokra és a borravalóra, felhúzom a zakóm, és elindulok. Egy pillanatra visszalépek Janey-hez és a füléhez hajolok.
-És ne merd eltitkolni, ha Tőlem van a gyerek.
Mondom neki, kissé feszülten, aztán sebes léptekkel hagyom el a lepukkant csárdát. Az ajtó pedig hangosan csapódik be mögöttem.

Ophi

Kacér a lány, és Endrének tetszik ez a fajta szabadság, amit a fiatal közvetít felé, a kocsma embereinek, a kastélynak, vagy talán az egész világnak. Endre is az élet örömének, lehetőségeinek rabja, a szabadság képviselője. Talán ez az este nem is bizonyul majd akkora tévedésnek.
Ez esetben viszont a győzelem nem az ő pártját fogta, a fiú mégis hatalmas vigyorral emelkedik fel korhadó székéből.
- Hogy mondod? - nevet fel a küzdelem miatt erőlködve, aztán kis levegőket szedve folytatja. - A hősöd, mi?! Na ne nevettess, a kutyád, nos be kell valljam, az nem vagyok, de nem is leszek!
Szemeit forgatja, és a lány gunyoros megjegyzéseire csak huncut vigyorral tud felelni.
- Ó! Tényleg? - kérdez vissza fejét csóválva, és az asztalon magányosan álldogáló kis pohárra néz. Összehúzza szemöldökeit, majd egy pillanat alatt lenyúl érte, szájához emeli, és sebesen issza ki annak erős tartalmát. - Ehh, ez erős volt.
Megtörli száját, majd hangosan felhorkant.
- Saaaajnááálsz, jajj, hogy oda ne rohanjak - nevet gúnyosan, szürkéiben mégis valamiféle játékosság csillog.
- Uram - böffenti fel az ital utóízét, és sűrű kézmozdulattal néz le a fogatlan részegre, aki az előbb majd' kitörte karját. - Asszem ez az ital is az öné volt, de gondolom megelégszik öt galleonnal cserébe.
Mélyen a zsebébe nyúl, és előveszi az előbb említett pénzt, az asztalra veti őket, és felhúzott szemöldökkel, kihívó vigyorral néz Opheliára. A meleg levegő, ami a suttogás alatt füle alját, és a nyakán meghúzódó vékony bőrréteget éri, elég ahhoz, hogy Endrét végigrázza a hideg. Jól esik neki, a benne élő férfinak, és a hormonjainak leginkább, csak azt nem érti, amit a lány mondott.
- Bocsánatot? - kérdez vissza összezavarodva. - És ugyan miért kellene a kedves bocsánatodért esedeznem?
Aztán Opheli eltávolodik, enged pár pillanatot a magas varázslótanoncnak, majd pedig látványos előadásába kezd.
- Ó, igen! - mondja Opheliának, majd kettőt hátrébb lép, egy másik asztalról is felkap egy poharat, amelyből sárgás folyadék csurog le Endre torkán. - Hallják?!
Hangjával az egész helyiséget felszólítja, most mindenki körét ő állja, a lányét is beleértve, és nem is késlekedik tovább, odalép a pulthoz.
- Hé, maga! - szól rá a pultosra, és mutogatni kezd különböző italos üvegekre. - Adja nekem oda azt a whiskey-s üveget, és nem leszek hálátlan.
A megszólított azonnal felméri a helyzetet, és nem haboz odaadni a kért üveget a navinésnek.
- Ma éjjel mindenki annyit iszik, amennyit nem szégyell! - mondja hangosan, és végignéz az összes kocsmában tartózkodóra. Ujjai közben a kupakot távolítják el az üvegről, és hamar jóízűt hörpint a finom, ámbár erős italból.
- Ophelia? - sétál vissza a lányhoz, és vigyorogva bújik a már fekete hajzuhataghoz. - Egészségedre!
A lány szájához emeli az üveget, és nagy reményeket fűz annak átvételéhez. Szeretne jól szórakozni, és már nem túl sok kell ahhoz, hogy a szervezetébe juttatott alkoholmennyiség elhomályosítsa elméjét. Újból kortyol, majd ismét, és ismét.
- Emberek! - hangja az egész helyet betölti, ahogyan körbenéz a tekinteteket keresi, csak és kizárólag nekik akar beszélni. - Ophelia, ez a lány itt mellettem - mutogat üveggel a kezében a leányzóra - azt mondta nekem, hogy ha fizetnek neki, hajlandó... - a lányra pillant, és vigyorogva teszi fel kérdését. - Édes, mire is vagy hajlandó?
Endre megint ajkai közé veszi az üveget, és helyet foglal az egyik közel eső széken. Kíváncsian várja, mit reagál erre az ex-szőkeség.

Endi

Egyszer, na jó kétszer egy évben még én is megtehetem, hogy ledobom magamról a kalitkát, és kicsit kiengedem a gőzt. Persze nem terveztem, hogy erre egy olyan szemtanú is lesz, akivel vélhetőleg még párszor össze is fogok futni, na de nem baj, most ez nem fogja a kedvem venni.
És úgy tűnik, Endre is hamar megunja azt, hogy egyéb jelzőket aggasson rám, így talán még elviselhető is lesz az este, azaz nem talán, mondtam, hogy nekem nem fogja a kedvem venni, csak kár, hogy ebbe nekem vajmi kevés beleszólásom van, de inkább nem is gondolok rá, nem akarom magam alá adni azt a lovat.
Persze önelégültséggel tölt, hogy háztársamat bizony lenyomták, és látva, hogy őt ez mennyire nem zavarja, még rosszul sem érzem magam miatta, na nem mintha amúgy érezném, de így mégis jobb.
- Ha kutyára lenne szükségem, vennék, de nem szeretem őket- vonok vállat, meg amúgy is, legalább ezt jó tudni. Igazából, nem szoktam alábecsülni az embereket, már ha nem épp a frigid libát játszom, mert ugye ahhoz kötelező, de alapjáraton meg annyira nem érdekelnek, hogy egyszerűen csak nem törődök velük, ahogy ez így van fordítva is.
Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy lehúzza azt a valamit? Neki most feltett szándéka leinni magát? Bár ki vagyok én, hogy ilyesmibe belekössek, sőt. Még úgyse láttam egy részeg Endrét se. Komolyan, tényleg nem volt Endre nevű ismerősöm idáig.
- Chhh... egyszer érezzen valaki empátiát- forgatom meg a szemem, persze az enyém is csillog, főleg, mert úgy tűnik, neki se feltett szándéka unatkozni itt, hisz eddig mindenbe belement, még ha a szavak el sem hagyták a száját, és én sem kértem meg rá nyíltan. Na de annyi gond legyen, szeretek szórakozni, ma meg főleg, mivel még a vak is láthatja, hogy marha jó kedvem van, ami tényleg nagy ritkaság szóval, ne tessék ezt megszokni.
Önelégült vigyor kúszik az arcomra, ahogy a srácot kirázza a hideg, bár azt hozzátenném, nem szándékoztam ily' módon játszani vele, az nem az én stílusom ráadásul, meg is vetem azokat, akik fűvel fával...
- Nem is tudom. Talán mert olyan szavakat vágtál a fejemhez, amik egyáltalán nem igazak rám?- vonom fel a szemöldököm. Nem, nem tipp, ez határozottan tény, oké arról viszont ő nem tehet, hogy akkor épp azt a formámat hoztam, na de akkor is. Tessék szépen bocsánatot kérni.
Jót kuncogok magamban, bár be kell vallanom, nem ezt a reakciót vártam tőle, na de mindegy. Fura így Endre, de inkább legyen ilyen, mint az az idegesítő valaki, aki kis híján migrént okozott, és aki miatt egy szerencsétlen lány szívott, de az már egy másik történet.
Elveszem ugyan az üveget, de csak pár kortyot iszok belőle, majd hatalmasakat pislogva nyújtom vissza Endrének.
- Még kis korú vagyok, nem ihatok- persze, nem is én lennék, ha most meg a szent jelzőt akarnám magamra aggatni, de hát egyszer ezt is ki kell próbálni, ráadásul, szerintem még mindig jobb, ha kettőnk közül legalább egyikünk józan marad.
Felnevetek, tényleg, hangosan, szemtanúk előtt. De egyszerűen muszáj.
- A-a verd ki a fejedből, én jó kislány vagyok- teszem fel mindkét kezem védekezően, kihívó mosollyal az arcomon, majd felülök az asztalra, és úgy iszom a kólám.
- Mellesleg.... szerintem vigyázz, milyen szavak hagyják el a szád, lehet nem leszek annyira önzetlen, hogy vissza támogassalak a kastélyba- mert az szerintem már egyértelmű, hogy Endre nem marad józan, tehát kire vár ez a feladat.... rám.

Veronika

Jót nevet Veronika csodálkozó arcán, amikor az udvarló, mi több apró lángokat lövő sárkányáról kérdez.
- Szívesen megmutatnám - mondja mosolyogva, majd arra gondol, hogy mit szólnának a szülei, ha a következő hazalátogatásakor Veronika is vele tartana. Az anyukája oda és vissza lenne tőle.
- Gratulálok a tanársegédi titulusodhoz! - hajt a lány előtt fejet, és őszintén érdeklődve hallgatja tovább kedves csivitelését. - Olyan aranyos vagy!
Hatalmas vigyorral dől hátra a székén, elől egymásba fonja karjait, és lábaival ismeretlen ütemre kezd mozogni.
Szóval keddtől csütörtökig, értem. Észben tartom. Kedd, szerda, csütörtök. Csak el ne felejtsem!
- És rólam mit gondolsz? - kérdezi meglepően nyugodtan, bár lepillantva a szalvétára, biztos benne, hogy ezért kitüntetnék origami-díjjal. Megköszörüli torkát, és kíváncsian pillant fel a lányra. Látni szeretné a szemeit, a mimikáit, az ajkait ahogyan válaszol erre a kérdésére. Tudni, hogy őszintén mit gondol, hogy esetleg az ő fejében is megfordult már egy következő találkozó gondolata.
- Adorjánnal élsz itt együtt?
Próbálja összerakni a kép kockáit, és minden röpke információt elraktározva hallgatni a továbbiakat. Áron~legjobb barát, Adorján~az unokatestvér, Ali~az eddigi egyetlen nő a történetben, unikornis~ állatmánia, házszellem~halott lány, finom sütemények~csodás kezek...
Le sem veszi szemeit Veronikáról, odaadóan figyeli a hozzáintézett szavakat, és viszonozza a legtöbb pillantást, vagy mosolyt. Veronika némileg az édesanyjára emlékezteti, a segítőkészsége, a kedvessége, az átható tekintete mind a középkorú asszonnyal teszik hasonlatossá.
- Nincs elvárásom, csak talán annyi mégis, hogy ne legyen elutasító velem szemben az illető - feleli picit gondolataiba merülve, de a mondat végére azonnal ismét a pult mögé pillant.
Nem szereti a túlságosan zárkózott embereket, mert nincs elég türelme ahhoz, hogy megvárja, míg megnyílnak előtte. A közvetlen, mókás társaságot kedveli, ahol megbeszélhetik ügyes-bajos dolgaikat, barátkozhatnak, vagy ha úgy tetszik, elsírhatják a másiknak sivár szerelmi/iskolai/társasági életük legkisebb történését is.
- Szeretem az embereket - nyugtázza. - De csak a közvetlenebbik részét.
Nevetve teszi hozzá, mert olyan butaságnak érzi szavait. Se eleje, se vége az egésznek, csak olyan szétszórt ember képét sejtető mondatok, amelyekkel nem nyerhet szimpátiát, csak sajnálatot, vagy furcsa nézések hadát.
Az Andreás témához már szólni sem tud, valójában megkönnyebbült, hogy eljött onnan, és nem kell nap, mint nap annak a boszorkánynak a mondókáit hallgatnia.
- Amúgy érdekes, hogy Andi tökre szeret engem - mondja hirtelen, át sem gondolva mi fog kijönni a száján. - Szerintem az édi kistesónak képzel, akinek még pólyában volna a helye, nem pedig a felnőtt világban lassacskán. Ezt bizonyítja az is, hogy 'öcsibogárkának' hív, ha hozzám szól. Még az esküvőjük napján is állandóan ezt a jelzőt sikkantgatva hívott, ha szüksége volt rám... ez megsaccolva, úgy a nap 18 óráját jelenthette, a maradékot számold nászéjszakának.
Itt jut eszébe az, hogyha egyszer tényleg hazavinné ezt a szorgalmasan munkálkodó cukrászleányt, akkor valószínűleg Andrea máris azon filózna - természetesen hangosan - hogy a Veronika&Endre esküvőnek pontosan ugyanolyannak kell majd kinéznie, mint az övék volt Ivánnal.
A gondolatra talán el is vörösödik kissé a fiú, de hamar elterelgeti ezt a füstfelhőt lelki szemei elől. És ekkor jön a hosszabb monológ arról, hogy nyugodtan ott aludhat Veronikáéknál, ráadásul szülők nélkül - akkor nem Adorjánnal lakik? - és másnap délig akár együtt is lehetnének, kettesben.
Endre nagyot nyel a lánnyal tölthető hosszabb idő lehetőségére, de észnél van, és egy mosoly kíséretében kedvesen megköszöni a felajánlott szívességet.
- Mindenképpen szeretnélek hazakísérni, hogy tudjam biztonságban vagy, de aztán visszabattyogok a kastélyba. Így lesz a legjobb.

Endre

Ophi

- Azért el ne sírd magad itt a nagy együttérzésedben! - köti az ebet a karóhoz, csak nem enged, ha már elkezdődött a játék, nem ő fogja befejezni. Hacsak nem issza magát annyira padlóra, hogy ne tudja felfogni amit a háztársnő hozzá intéz. A hangulata az egekben csúcsosodik, egészen másképp érzi magát jól, mint azt az első falusi napon Veronikával tette. Ophelia egyre szimpatikusabb neki, főleg a mosolya és a sok kis nevetős hangja teszi barátságossá gonosznak és beképzeltnek hitt személyiségét.
Endre felemeli jobbját, és mutatóujjával figyelemre inti a navinés lányt. Ő nem szokott csak úgy, szórakozásból vádaskodni, és a többiek idegeire menni azzal, hogy olyanokkal illeti őket, amelyek valótlan állításoknak bizonyulnak a későbbiek során.
- Hé! - kezd bele és egy pillanatra teljesen más arca jön elő, mint az előbbi, bulizós, szórakozós helyzetben. - Ophelia, amit akkor mondtam, úgy is gondoltam. Azok alapján, ahogyan viselkedtél, jó... viselkedtünk egymással, és abban a helyzetben, amiben akkor, ott voltunk, szerintem minden normális korombeli srác így reagált volna.
Komolyan beszél, és nagyon szeretné, ha a lány is így érezne ezzel kapcsolatban. Nem tudja, hogy mennyire bánthatta meg a keménynek gondolt lelkét, de a maga igazából sem akart engedni. Nem fog bocsánatot kérni olyanért, ami a helyzetnek megfelelően, őszintén hangzott el.
- Nem sajnálom, amit elmondtam, de azt igen, hogy a konyhában nem voltál ilyen felszabadult, és huncut - céloz a ma estére már enyhe vigyorra húzva ajkait. Ophelia elveszi ugyan az üveget, meg is húzza párszor, majd közli, hogy ő aztán jó kislány, nem kér, nem iszik, és egyébként is.
- Mi van?! - röhög fel Endre hangosan, ezt ő már nem tudja helyretenni magában, ő nem érti ezt a lányt, a nőket, a világot, nem is gondolkodik ezen tovább, inkább újra az üveg fenekére néz. A kocsmatagok közben úgy tűnik, élnek a fiú ajánlotta lehetősséggel, és ez a kör Endre komoly zsebpénzébe fog kerülni. De mit számít, neki van, és sohasem költ semmire, egy estét igazán megérdemel, és persze azok a részeg pacákok is, akik szerencséjükre Endre képében kifogták ma estére az aranytojást tojó tyúkot.
- Igyanak, hölgyeim és uraim! - pillant feléjük, és az alkoholtól mámoros arccal nézi őket. A vajsörrel koccintó idős varázslók egy része neki emeli korsóját, amit a fiú whiskey üvegének dicső lobogtatásával viszonoz. A kocsma a lehető legjobb hely itt a kastély környékén, és ha nem is fog ennek az éjszakának az összes momentumára, szórakoztató pillanatára emlékezni, vissza fog még ide térni, ha úgy lesz. (És általában úgy lesz.) - Ez itt kérem szépen, egy vissza nem térő pillanat, fogyasszanak szabadon!
A galleonok zsebében csörögnek, és a fiú szívesen osztja meg csillogó fényüket az egyre kedvesebbnek és ismerősebbnek tűnő csárdavendégekkel.
- Azt szeretném, ha velem együtt élveznéd ezt az estét - unszolja Opheliát, és reméli, hogy nem fog tiltakozni a lány. - Bármit megveszek neked, amit csak megkívánsz, kérlek.
Nem igazán tudja már irányítani tekintetét, de igyekszik minél megnyerőbbnek mutatkozni, és lelkesedésével hangulatba hozni a navinés elsőévest.
- Naaa - húzza el a szócskát amennyire csak tudja, majd megfogja a lány kezét, és ha az engedi, akkor a pulthoz sétál vele. - Igyál valami finom, női italt, csokilikőrt, vagy bármit, amit megkívánsz.
Ha már így hozta a sors, és itt vannak, igazán elengedhetik magukat mindketten. Nemsokára úgyis reggel lesz, és különválnak útjaik, elkezdődik ismét a pörgés, könyvtárba járás, a vaskos könyvek felett való elalvás, az órára járás, és az egyébként néha oly unalmas hétköznapok szürkesége is beáll közéjük.
- Majd felvánszorgunk valahogy a kastélyba, azzal ne is törődj! - mondja két korty között, majd szomorúan összehúzott szemöldökkel lötyögteti meg azt a kevés kis alkoholt az üveg alján. - Nézdmá', hogy elpárolgott ez a szutyok is. Na mindegy, iszok veled valamit, mit is kérsz akkor?
A pultoshoz fordul, és ujjaival mutatja, kettőt kérnek abból, amit Ophelia választ, és nincs olyan, hogy a lány nem kér semmit sem.
- Iszunk, és kész - jelenti ki Endre, és az utolsó kortyokat is felhörpinti az átlátszó üvegből. Leteszi azt az asztalra, és jókedvű, de már nem színjózan vigyorra húzza száját. Nem is tudja igazán, mi tetszik neki ennyire, de ezt az állapotot Opheliának is át kell éreznie, méghozzá azonnal. Ebben az egyben biztos. Nem rúghat be egyedül, ha kiskorú, ha nem, a szórakozás mindenkinek jár. Nos, az alkohol egy kicsit durva formája ennek, de ugyan, senki sem tudja meg...

Yarcsim

A hétvége utáni fáradtságtól alig bírt kikelni reggel az ágyból. Meglátogatta a faluban őt egyik barátja, ide utazott 2 napra. Elhozta neki, amiket még otthon felejtett, amiért nagyon hálás volt neki.  Nagyon jól érezte magát Bonnie, de már Hétfő van, és ideje az iskolai tanulmányokra koncentrálni. Nagy nehezen kimászik az ágyából, majd a fürdőszobában rendbe szedi magát. Felöltözik, majd a tükör előtt fésülködik, mikor mosolyogva tekint magára.
Már azon jár a buksija, milyen jó lesz a mai napja. Mikor végzett felkapja táskáját, majd mielőtt elindul mai óráira, még egy levelet megír. Nem másnak, mint Yaristának. A levélben egyelőre csak annyit írt le, hogy ma délután nagyon várja őt a Czukorvarázs Cukrászdában, és mivel szeretné, őt meglepni csak meghívja, nem írja alá. Reméli azért, hogy a drágaság így is eljön, na meg persze, hogy örül majd neki.  Elküldi egy bagollyal a levelet, majd nekiindul a napnak, a 3. óra tájékán, már majd kiesik a padból, úgy fel van pörögve.
Ha már a meglepetéseknél tartunk, az egyik éppenséggel igen csak szemmel látható, alig van itt pár hete ismét, de megint elkapta a szőke láz. Olyan értelemben legalább is, hogy ismét szőke lett. Meglátjuk, ehhez mit szól majd a nagyérdemű, de ami biztos eddig az órákon nem aratott negatív sikert, sőt voltak dicséretek.
Mikor már majdnem vége a délelőttnek, és délután lesz, felszalad a szobájába és szépen csinosan felöltözik, elsősorban azért, mert még Yarcsi előtt találkozik az egyik leendő csapattársával, akivel együtt fog edzeni. Nem akar rossz benyomást tenni rá, meg aztán, tulajdonképpen egy randira is készül, adjuk meg a módját.
A mai napra mostanra, így délután 4-re végzett is, elindul hát a cukrászda felé. szép lassan ballag arra, majd mikor már elérte, belép az ajtón. Bentről kellemes illatok terjengnek. Ami szem-szájnak ingere minden megtalálható egy pulton, és ahogy rájuk néz az ember, már szinte csorgatná a nyálát. Bonnie mosolyogva elindul hátra egy sarok felé, ahol leül szépen, leveszi kabátját, keresztbe veti lábait majd a megérkező pincérre néz.
-Üdvözöllek! Parancsolj, hozhatok valamit?
Kérdi tőle a pincér lány, majd kedves mosollyal várja a rendelést, ami egyelőre még nem lesz, még nem tudna dönteni, annyi mindent látott hirtelen.
-Szép napot! Köszönöm még nem.
Illedelmesen biccent, majd elveszi az étlapot, és böngészni kezdi. Közben a bejáratnak háttal ül, de egy közeli üvegben pont látja a belépők visszatükröződését. Kicsit előbb ért ide, de már nagyon várja Yar megérkezését. Nagy mosollyal az arcán kissé elmerengve üldögél.
~Kíváncsi leszek nagyon egyrészről rájött-e, hogy én várom, aztán meg arra mit fog szólni hozzám, végül pedig, hogy akkor elkísér-e majd... de ez ki fog derülni, már csak idő kérdése.~
Az első benyomás mindig fontos volt neki, de most mindezt félretéve próbálja Yarit nézni. Szeretné megismerni rendesen, nem a pletykákból, nem abból, hogy mit tett vagy csinált eddig. Sokkal inkább most milyen, mit tesz, és hogyan, na meg hogyan érez. Meggie részéről már elindult valami úgy érzi, megkedvelte őt, másként valószínűleg itt sem lenne, és nem is törné magát. De most nagyon vár.

Ruha

Cicalány <3

Yarcsim <3

Alig üldögél egyedül pár pillanatot, mikor hallja az ajtót nyílni. Nem néz hátra, hanem a szembe lévő üvegben figyeli a beérkező tükörképét. Elmosolyodik. Megjött végre, itt van Yari, szívesen a nyakába ugrott volna, de úgy nincs semmi izgalom, na meg lehet kicsit sok is lett volna még.
Minden esetre próbál komoly arccal várni, de azért elkerülhetetlen a mosolygás, mikor a drága megszólítja. Láthatóan leesett az álla, de pillanatok kellenek hozzá, hogy kiderüljön pozitívan vagy negatívan. Nagy csend lesz úrrá, és csak nézik egymást. Majd mikor Yar elmosolyodik, már Bonnie is felszabadultabban mer vigyorogni a meglepődésen.
-Szia Yar! Igen én írtam.
Mondja nevetve, majd kezeit széttárva újra felszólal miután a rellonos kinyilvánítja tetszését.
-Meglepetés! – Kezd bele, közben viszonozza az ölelést. – És ez még csak a kezdet.
Mondja, majd hallgatja tovább, amit mondanak neki. Megint eltüntethetetlen mosoly és boldogság ül ki az arcára. Elhelyezkedik Yarcsi, majd puszival is köszönti.
-Boldog vagyok, hogy eljöttél, reménykedtem, de most már nagyon jó érzés, hogy itt vagy. – vallja be, mennyire is várta már. Akármennyire rosszul indult a napja, a hete, ez azért egy fénypont lehet. Meglátjuk.  Ránéz és folytatja.
-Ne is mondd, borzasztóan indult ez a nap,majdnem elaludtam a órák többségén,  de már halad a jó irányba. – kacsint egyet, és mondja tovább – Látni szerettelek volna…
Mondja ki, egy percre tekintetét a kviddicsesről az asztal felé irányítja, majd visszanéz rá. Közben Bonnie haját veszi szemügyre Yarcsi. Mikor összekulcsolják a kezüket, a lány gondolatai a fejében kissé zavarosan, de összeállnak, mit is akar mondani.
~Mit is…mit is ...ó, igen a Szövetség..~  Gondolkodik, hol folytassa, a fiú szemeibe tekint. Közelebb csúszik hozzá, majd mielőtt még folytatná, elé tolja az étlapot.
-Válassz nekünk valami finomat.
Magára a mondatra nem fektet nagy hangsúlyt, de azért miután kimondta a „nekünk” szót elmereng. ~ Mondhatok egyáltalán „mi”t, én és ő, az már mi? ... Kicsit előreszaladtam… ~Szokás szerint kicsit túlkombinálja és túlgondolja.  Minden esetre mosolyog a fiúra, majd elkezd rátérni mi is az oka az ittlétüknek még.
-Tudod, a múltkor beszélgettünk róla, hogy ha lesz rá lehetőség, és ha nem esik egybe az edzéseiddel, eljössz majd velem egy versenyre. – Vezeti fel a témát. – Felkeresett az otthoni edzőm, hogy a Nemzetközi Szövetségtől kaptam egy meghívót a következő nagyobb selejtezőre. Illetve ezzel a meghívóval jogosult vagyok valakit magammal vinni, mint családtagom, barátom, támaszom, ilyesmim. Szóval a sok rizsa nélkül, szeretném, ha te lennél az. Elkísérnél?
Kérdezi meg, a részletekre még nem egészen rátérve, előveszi a meghívót, amin az időpont szerepel. A program terve úgy is németül van, az még nem számít. Odaadja neki, majd csillogó szemekkel várja a választ.

Cicalány <3

Yarcsim <3

~Tökéletesen elég, ezzel egyet kell értenem Yarcsi.~
Mosolyog továbbra is, bár hangját most nem hallatja. Megigazítja egy kicsit a ruháját, majd folytatja a gondolkodás, miközben hallgatja a szép szeműt.
~Nem, bele sem gondolok, ilyenkor azt nem szabad. De már annyira elvesztettem a fejemet a legeslegelején, hogy kár morfondíroznom is azon, vajon gyors e a tempó vagy sem. Mondjuk, ahhoz képest eddig a múltban, ilyenkor már, előrébb tartottunk rég, meg is lett az eredménye. Most meg minden szép, túl szép is, hogy igaz legyen. De nagyon is valós, és igazi, bár ha csak meg nem csíp valaki előbb utóbb, el se fogom hinni.~
Miközben azon agyal, vajon van e olyan szerencséje ennek a kis szerencsétlenségnek, hogy most tényleg rátaláljon a jó útra, és azon haladjon partnere már rendel is, kihozza a pincér a gőzölgő italért indul. Forró csoki, csokis keksz, csokis süti, csoki, csoki, csoki mind ez a legnagyobb bűn, amit Bonnie el is szokott követni, de most szabad is neki.
Mikor megkapja a megerősítést a tényleges szándékról, akkor nyugodtan hatalmas beleéléssel és mosollyal mondja el, mi is a helyzet. Örömmel veszi, hogy látja a drágaságon, hogy mosolyra húzódik a szája, úgy érzi, itt az a pont aminél, már nagyon jól állnak köztük a dolgok. Meg van a közös pont, az összhang, senki nem hátráltatja a másikat és örömet okoznak a másiknak.
Yari elveszi a meghívót, majd válaszol a kérésre, vagy inkább kérdésre, amit hatalmas várakozással figyel a leányzó. Mikor belekezd, és igent mond, hatalmas kő esik le a szívéről, majd egy percre kivárja a mondat végét, hiszen van még esélye a fiúnak visszatáncolni, de ezt nem teszi meg, viszont egy pillanatra elhallgat, ekkor azért Bonnie szíve, ami eddig nem volt jellemző, elég hevesen dobog, mi lesz ebből. Nagyon szimpatizál a kviddicsessel, meg is kedvelte, sőt tetszik is neki.
-Nem is engedném, hogy e miatt kihagyj akár csak egy megbeszélést, edzést meg főleg nem. – mondja, higgadtan majd megint hallatja a hangját, miközben a gyomrában jön az a fura érzés, olyan természetes érzés, ami olyan boldog. Leírhatatlan egyelőre. – Tényleg? Ez annyira jó!
Mondja hatalmas mosollyal, majd az ölelést követően érkezik az ital. Maga elé veszi az egyiket és két keze közé fogja.  Megfújja, majd belekortyol.
-Imádom.
Teszi a könnyelmű kijelentést mosolyogva, majd figyeli a szőkét, mit szeretne még mondani.  A kérdések után, elkezd felé közeledni. Ekkor már tudja, nem is gondolkodik rajta, mi az az érzés. Tisztában van vele, hogy megint ott tart, amitől a legjobban félt, és túl tökéletesnek tartott ahhoz, hogy minden jó legyen. Viszont nincs szándékában ebből kimaradni. Ez történet még nem lefutott, még csak most íródik!
Átkarolja a fiút és mosolyogva engedelmes lány módjára, hagyja magát a csóknak, na meg Yarinak. Mikor elválnak egymástól, visszahajol, egy pár pillanatig kacéran mosolyog, közben az asztalon dobol ujjaival, majd beszélni kezd.
-Sok mindent szeretnék. – kezdi sejtelmesen, fokozza egy kicsit a várakozást. – De leginkább téged.
Magához húzza, és immár ő kezdeményezi a csókot.
-Arra gondoltam, kiegyezhetnénk abban, hogy a páromként eljössz támogatni. Persze csak ha neked is megfelel. – mosolyog, és koncentrál a drágára.

Cicalány <3

Yarcsim<3

Ez most talán nem volt olyan hatalmas lépés, amit nem kellett volna megtenni. Legalábbis ezt a jelentést tulajdonítja hozzá. Bonnie nem az a lány aki, ha nincs valami hatalmas dolgok mögötte, kertelne. Éppen ezért is volt fontos számára, hogyha már belement ebbe a randiba, úgy érkezzen ide, hogy ő igen is rászánta magát, hogy akkor felhagy minden negatív tapasztalattal a múltból, és tisztalappal neki mer vágni a jövőnek. Persze nem lehet tudni, mi vár rá, az viszont bizonyos, hogy jelenleg kezd belegabalyodni az egész történéshullámba, na meg Yariba is sikerült. Kifejezhetetlen öröm tölti el, amikor kiderül, hogy elkíséri őt. Ezután a csók az a tipikus lábemelős hatású, de azért nem kéne felrúgni persze az asztalt. Azért azt még nem sikerült magában eldöntenie, persze, - annyira el is mosódott most minden neki, hogy nem is foglalkozik vele,- hogy ez a közeledés, ezek a megnyilvánulások főleg a külseje miatt érik e vagy azért, az a kevés dolog, amit eddig mutatott magából ragadta így el a drágát. Amikor a felvetésére megérkezik az a már nagyon várt vigyor, belekortyol a forró csokiba, majd ő is elmosolyodik. Majd közelebb kerülnek egymáshoz, és elhangzik az a bizonyos kérdés. Még mielőtt bármi zajlana a fiúfüléhez hajolva csak annyit suttog.
-Szeretnék.
Mikor megint összeérintik ajkaikat, Amanda pulzusszáma egyre feljebb kúszik. Mondhatni lassan kiugrik a szíve a helyéről.  Egyik kezével Yar nyakába karol, másik keze a mellkasán pihen, érzi, hogy a fiú szíve sem a normál ütemben dobban, miután eltávolodnak egymástól, csak mosolyog ezen. elengedi őt, majd belékarol és hozzábújik, nem akarja, hogy most ez elmúljon, legszívesebben megállítaná itt az időt. Ebben a pillanatban, ami így tökéletes, ahogy van. Az első fél órában mondjuk, mikor megismerte, ahogy ránézett, azt gondolta Ő az a tipikus Casanova, aki csak úgy gyűjti a trófeákat, de nagy valószínűséggel, akkor ennyi idő alatt, amennyire itt lassult a dolog, már kirohant volna a világból. Már ott a szobájában pozitívan csalódott benne, hiszen nem volt erőszakos, se akaratos.  
A becézési próbálkozáson kicsit megilletődve elmosolyodik, majd már az ő agya is forog ezen, bár mondjuk, nem jellemzőek rá a megtervezett becenevek, mindig, éppen ami a szívén az a száján. Megszorítja közben Yarcsi kezét, persze nem durván, csak úgy egy biztonságérzetet véve, mint egy belekapaszkodásként.
-Akkor mi leszek? – kérdezi csintalan mosollyal.
A kviddicses folytatja tovább, bókolva, a mondanivalóját. Majd vigyorgás közben ránéz és így szól.
-Akkor ezt valahogy ki kell küszöbölnünk. – Mondja arra, hogy a gondolkodás útjába állt, persze csak viccnek szánva.  – Édesanyámnak köszönhetem a szemeimet.
Mondja vegyes érzésekkel a hangjában, nem távozott a jókedve, de azért egy picit most a komoly hangvétel, ami jellemzi. Igazán még mindig, így sok évvel a történtek után sem nagyon képes beszélni ezekről. De, hogy ez azért van, mert nem bízik, vagy, mert úgy érzi, úgy sem érdekel senkit, azt nem lehet tudni.
Annyira elvesznek egymásban, hogy már csak azt veszi észre, mikor megtörténik a baleset, kiborul a forró csoki. A Drágára mosolyog, majd már éppen nyúlna a pálcájáért, mikor beelőzi.
-…mikor az ember el van varázsolva. – fejezi be Yarcs mondatát, majd a csók közben, addig babrál a karkötőével, míg nem sikerül azt leejtenie, amit ekkor a nagy hévben még észre sem vesz.

Cicalány <3