Vanília Perwinkle



Amint elértük a teaházat, a barátnőm összecsukta vizes esernyőjét. Már sokan tolongtak bent, ezt kívülről lehetett látni.
Beléptünk az ajtón, Vaníliát előre engedtem. Kinéztem magunknak egy üres asztalt a sarokban. Nem a legjobb helyen volt, de legalább tovább beszélgethettünk kettesben.
-Vanília! Ott egy szabad asztal. Ülj le, hozom a teát. Itt felengedhetünk kicsit, jó meleg van. Hozom a két teát.
Amíg a pulthoz léptem volt időm megszemlélni a bent lévőket. Ahogy látom sok pár, néhány baráti társaság és pár tanár is betévedt az eső elől. Persze a szokásos bogolyfalvi lakosok is itt voltak.
Nem mondom, szép kis tömeg.
Visszafordultam Vanília felé, intettem neki, és rámosolyogtam. Most már tudom nincs nagy baj. Barátnőm buli szervezésben biztos nagyot fog domborítani, nekem nem is kell sokat beletennem a közösbe. Amolyan segítő leszek, aki kiáll a döntései mellett, néha terelgeti, mit is kéne még csinálni. De Ő sokkal tehetségesebb nálam és jobb a..., hát igen, szinte mindenben.
Ahogy megyek vissza az asztalunkhoz, véletlenül meglök egyik Eridonos társunk, de a teából egy csepp nem sok, annyi sem löttyent mellé.
Utam az asztalhoz ebben a tömegben amúgy elég gyorsan és lazán véget ért. Leültem Vaníliával szemben. Elé toltam a teáját, és megszólaltam.
-Szerintem az utolsó vizsganap hétvégéjén legyen a buli, akkor többen eljönnének. Biztos csak vasárnap mennek sokan haza. A szombat jó lenne.
Belehörpintettem a teába és vártam a válaszát.

Ronald Little-Leah

 Odamentem ahhoz az asztalhoz ahova Ronald vezetett. Ott leültem.
 - Ja, Ron én vaníliás teát kérnék, ha lehet. - erre el is mosolyodtam.
Jó egy ilyen kedves barát közelében lenni.
 - Szerintem vasárnap tartsuk a bulit. Tudod, én nem szeretem a nyüzsgést. Szombaton túl sokan vannak. Ezért jobbnak látom, ha vasárnap rendeznénk  a partit. - mikor befejeztem ránéztem és vártam. Megkóstoltam a teámat. Pont, ahogy én szeretem. Olyan finom édeskés íze volt. Megmagyarázhatatlan mire hasonlít, pont ahogy szeretem. Nem tudom ki készítette vagy ki kérte így, de nagyon finom volt.
 - Jó ötlet volt ide jönni. Egyet értesz? - kérdeztem tőle. Azt mondta szeret itt lenni. Tényleg nagyon otthonos és jó teát is készítenek. Ja és jó meleg is van.
 - Na, akkor van, ötleted kit hívjunk meg? Jó lenne tudni, hogy hogy készüljünk. Nem gondolom, hogy csak tervek nélkül bele kéne vágni egy ilyen buliba, ahol rengeteg ember lesz. Jobb, ha előbb meg beszéljük, ki akar jönni és ki nem. Én így vélekedek. - mikor befejeztem elkezdtem gondolkodni a meghívottak nevein. -  Vagy akár meg is hívhatnánk az összes itt maradt diákot, így senki nem marad ki és nem lesz sértődés. Te mit gondolsz? - ránéztem és vártam a válaszát. - A buli jó ötlet de hogy csak a barátainkat hívjuk meg az már  nem mi van ha más is akar jönni mi meg nem hagyjuk. - tényleg milyen rossz lenne csak egy maréknyi emberrel bulizni az nem is buli.

Maia Norwood

 Elindultam a cukrászda felé. A kastélyban épp egy vizsgán voltam túl. Úgy gondoltam elmegyek megenni egy sütit a barátnőmmel Maiával. Oda érve ígyszóltam:
 - Szia! de jó hogy eljöttél. Már tök uncsi volt ott ülni bezárva egy szobába. Ott egyedül hátborzongató. Szörnyű. - mikor befejeztem, beléptem a cukrászda ajtaján. Szép és otthonos volt. Jó érzés ott lenni. - De otthonos. Te már voltál itt? - és kérdőn rámeredtem. Leültem a legközelebbi asztalhoz és nyugodtan vártam a pincérre. Amíg várakoztam rendesen körülnéztem hova is jöttem, hisz itt még életemben soha sem voltam. Eközben a pincérnő is megérkezett.
 - Jó napot! Én egy citromos tortát kérnék. - kértem mosolyogva. Mikor visszaért a pulthoz rögtön egy citromos torta után kutatott. Én örültem, mert ilyen kiszolgálást sem kap az ember minden nap. Vissza fordultam Maiához.
 - Hogy érzed magad? Jól vagy? A családodról tudnál nekem mesélni? De ha nem akarsz akkor nem kell. - én erre bisztatóan rámosolyogtam. Szerettem az emberek társaságát. Na jó csak akkor ha nincs óriási tömeg. Azt az egyet nem szeretem. Jé már vissza is ért a pincérnő?
 - Ó, köszönöm. - mondtam.
 - Semmiség. - és indult tovább a dolgára.
 - Ez aztán a gyors kiszolgálás. Te kérsz valamit? - kérdeztem.

Vanília Perwinkle


-Azt hiszem Vanília igazad van. Tényleg jobb a vasárnap. Olyankor kevés falubeli lődörög az utcán. Olyankor van a helyi kviddics csapat idegenbeli meccse, amire mi nem mehetünk el.
Amúgy pedig aki itt marad, tényleg mindenki jöhessen.
Szerintem hívjuk meg a szomszéd faluból az Őrült Rozmárok zenekart is. Ismerem az énekest, ingyen el tudnám hívni.
Mondtam végig egy szusszal, amit már a pultnál elgondoltam. Talán megfelelő lesz. Habár még mindig nem tudom zenés, vagy más estére gondolt Vanília. Bármi is legyen biztos jó móka lesz.
Belekóstoltam újra mentateámba. Épp ez kell nekem. Egy kis nyugalom 5 sikeres vizsga után.
-Jönne Mary az biztos- kezdem a felsorolást, majd szép lassan jó pár név elhangzik az asztalnál. Ezek a baráti kör bulizósabbjai.
Majd szép lassan a tea hatására elálmosodom. Persze ezt nem kötöm barátném orrára. Még megsértődne, hogy pont ilyen teát kellett választanom.

Vanília

Éppen véget ért az egyik vizsgám, amikor rájöttem, hogy le kell mennem a faluba, mert megbeszéltem Vaníliával, hogy elmegyünk együtt a cukrászdába. Szerencsére még időben odaértem, egy percet sem késtem.
- Szia! Nekem is épp most volt vizsgám - mondtam, rámosolyogva a szőke lányra. Azt nem tettem hozzá, hogy majdnem elkéstem miatta, úgy gondoltam, utólag már teljesen mindegy.
Amikor beléptünk, és körbenéztem, teljesen elcsodálkoztam, annyira megtetszett a hely.
- Még sosem voltam itt, de nagyon tetszik - mondtam Vaníliának.
Amíg ő kért egy citromtortát, én nézegettem a sütiket, hezitálva. Nem tudtam dönteni, annyi minden finomság volt a pult mögött.
- Ó, jól vagyok, köszönöm - mosolyogtam a lányra, amikor visszafordult hozzám. - Nagyon szívesen mesélnék valamit, de sajnos, amióta bagolykőn vagyok, nem találkoztam anyuval. Apukám pedig Dublinban él.
Eszembe jutott, hogy milyen régen láttam már a szüleim. Persze Bagolykőn sem vagyok magányos, de hát azért otthon lenni egész más. Nagyon szeretem a sulit, de azért hiányoznak a szüleim.
Amikor Vanília megkérdezte, hogy kérek e valamit, még egyszer végigfutottam a süteményeken, aztán döntöttem:
- Én is egy citromtortát kérek! - mondtam, a pincérnő felé fordulva. Rögtön meg is kaptam, és amint beleharaptam megállapítottam, hogy nagyon finom.
- És te hogy vagy? - fordultam vissza a lány felé, amikor rájöttem, hogy túl sokat beszéltem magamról, Vaníliát pedig alig hagytam szóhoz jutni.

Maia

 Megkóstoltam a tortát és meg állapításom szerint igen finom. Nem túl citromos de nem is túl cukros. Pont ahogy szeretem.
 - Én jól vagyok. Na és te haza mész szünetre? Az egyik barátommal azt tervezzük, bulit szervezünk itt azoknak akik itt maradnak és szeretnének jönni. Itt szerveznénk. Te mit gondolsz erről? - kérdeztem. Vártam egy kicsit majd át tereltem a szót valami másra.
 - Neked hogy tetszik ez a hely? Szerintem nagyon szép. Jó itt. Otthonos, de nincs túl lihegve. - mondtam neki. Most nem csak szófosásom volt, mint ahogy az általános iskolai tanárom mondta, hanem érdekes dolgokról beszéltünk és minden olyan hétköznapi volt.
 - Milyenek voltak a vizsgáid és hogy sikerültek? Jó tudni hogy az ember barátja hogy tanul. Nekem legalábbis. - erre elmosolyodtam. Lehet hogy még segíteni is tudok. Jó volt itt minden olyan ... olyan ... tökéletes volt. Azt kívánom bár soha véget nem érne ez a beszélgetés! Maia nagyon kedves volt.
 - Neked ki a kedvenc tanárod? Ezt még meg se kérdeztem. - vártam a válaszát majd tovább beszéltem. - Nekem a Fédra tanárnő. Ő a jóslástan tanár. - mondtam kicsit halkabban nehogy valaki meg hallja. - Nagyon jó tanár. Nagyon figyelmes és a kérdéseidre szívesen válaszol. - és vártam hogy ő mit gondol erről.

Ron

 - Jó majd még gondolkodunk neveken de már akkorákat ásítasz, hogy egy ház is bele férne a szádba. Menj haza lefeküdni. Én is vissza megyek mert már fáradok. - szintén nagyokat ásítottam. - Jobb ha vissza megyünk a kastélyba mert a végén még itt fogunk elaludni. - elmosolyodtam. Leültem és beszélni kezdtem.
 - Na akkor meghívhatjuk Maryt és Maiát. Vele szoktam még beszélgetni. - elgondolkodtam még ki jöhetne el. Ekkor eszembe jutott. - Van egy barátnőm Lazly Jassy, meg még Emily is jöhet. Az egyik Eridonos társad. - és tovább gondolkodtam, de már annyira fáradt voltam, hogy már a szemhéjam is lecsukódni kívánkozott. - Na mindegy. Jó éjt! Majd holnap beszélünk. - felálltam és elindultam az ajtó felé. Kiléptem és nagyot szippantottam a levegőből. Sietve elindultam a kastély felé. Már sötét volt.

Vanília

- Nem, sajnos nem megyek haza. Anyukám pont nem lesz otthon, úgyhogy nem lenne értelme - magyaráztam a lánynak. Azt nem tettem hozzá, hogy miért nem lesz otthon, de nem azért, mert nem bíznék Vaníliában, hanem mert én sem tudom. Ami furcsa, mert anya nem szokott titkolózni, úgyhogy most aggódom egy kicsit, de igazán nem akartam ilyesmikkel untatni a lányt.
- Ó, szerintem jó ötlet lenne ez a buli - mondtam, mikor szóba hozta. Szuper lenne, ha nem aggódnám végig a szünetet, hanem egy kicsit társaságban lennék, ráadásul egy ilyen bulin, akár még új barátokat is szerezhetek.
- Egyetértek, nagyon szép ez a hely - mondtam a lánynak, miközben még egyszer körbenéztem. Tényleg, nagyon otthonos a kis cukrászda, valószínűleg még sokszor fogok lejárni iskolai éveim folyamán.
- Ó, hát azok a vizsgáim, amiket eddig megcsináltam, jók lettek. Viszont még nem végeztem mindennel - mondtam, miközben enni kezdtem a citromtortám. Vanília következő megjegyzésére csak elmosolyodtam és bólintottam, ugyanis éppen egy falat finomsággal volt tele a szám.
- Nem is tudom, majdnem minden tanárt szeretek. Fédra tanárnőt is, bár nem ismerem annyira.

Bálint

Én az a fajta egyhetes beteg vagyok. A legnagyobb nyavalyákból is ki tudok gyógyulni ilyen rövid idő alatt, és a legkisebb megfázást is képes vagyok ennyire elnyújtani. Mintha a szervezetem alkalmazkodott volna a személyiségemhez, és pontosan tudná, hogy ez az az időkorlát ami megengedhető hiányzás az iskolában, s ennyi ideig bírom elviselni a bezártságot a négy fal között.
Mint sok más, ez a dolog is megváltozott a Bagolykőbe érkezésem után, mert láss csodát, két napja még 38 fokos lázam volt, ma pedig épen és egészségesen lépdelek a falu felé. Lehet az iskola gyógyítójának, és a varázslatosabbnál varázslatosabb nevű gyógyfüveinek köszönhető ez, de betudható annak is, hogy a vizsgaidőszakra való tekintettel nem kenyerem hiányozni az iskolából. Ugyan még mindig nem sikerült eldöntsem, hogy van-e értelme megcsinálni a vizsgákat, számolva azzal, hogy jónéhány csak elégségesre fog sikerülni, vagy inkább évet kéne ismételni egy jobb bizonyítvány reményében, de aránylag sok időm van még erre, tanulni pedig ígyis-úgyis kell. De azért más egy vadidegen jegyzetét böngészve felkészülni bűbájtan vizsgára, úgy, hogy még pálcát is csak a boltban fogtam a kezemben. Bár szerencsémre csakis elméleti rész idén a követelmény, így mindenre meg van az esélyem, csak tanulás, tanulás és tanulás. Most, hogy beteg is voltam, pláne, hogy folyton ez ment. Egyik könyvet olvastam a másik után, néha-néha közéjük ékeltem némi mugli irodalmat is, mert az legalább kikapcsol és szórakoztat.
Ilyen két nap után, ki ne szeretne kiszakadni a kastélyból, a szürkeségből? Így miután egy lázméréssel is igazoltam, amit a gyógyítónő mondott, hogy ha nem is teljesen, de egészséges vagyok, nekivágtam a parknak, és a faluig meg sem álltam. Ütemes tempóban mentem, még világosban le akartam érni, hogy az esti szürkület már ott érjen, és kedvemre gyönyörködhessek a Nap színjátékában, lehetőleg egy fedett és meleg helyről. Ettől függetlenül ugyan rendesen felöltöztem, ha esetleg mégis sétálni támadna kedvem, mert ilyen esetekben kiszámíthatatlan vagyok. Kivételesen a ruhadarabok kiválogatásánál most a szépség csak másodrendű szempont volt, elsősorban nem akartam újra megfázni, így egy hatalmas bordó kötött sálat vettem, és rövid kabát helyett megbarátkoztam a hosszabb fazonú, derékban húzott drapp színű darabbal. A felső rétegek alatt, azért megmaradt a hobbim által diktált stílus, de a farmer, fehér blúz és púderszínű blézer mellé egy fehér sál is betolakodott, ami gondosan elbújt a vastag, kötött párja alatt, viszont így majd béltérben sem kell féltsem a torkom.
Miután beértem a faluba, kényelmesen körbesétáltam a főtéren, majd a főutca felé vettem az irányt. Pár percig ugyan szemeztem a Paradis-sel, de az túl élénk lett volna nekem, így inkább a Cukorvarázs Cukrászdára esett a választásom. Sokat hallottam már róla, és csakis jót.
Amilyen halkan csak lehet lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón. Nem vagyok feltűnő jelenség, így akár el is sunnyoghattam volna a köszönést, de szüleim jó munkát végeztek, így csak egy hangos és tisztán érthető Jóestét! Után lépek beljebb, s keresek magam számára egy kis kuckót. Rövid körbetekintés után ki is szúrtam egy eldugottabb helyen lévő kis asztalt az ablak mellett, ahol nem érzem magam a kirakatban, és még furcsa szemek sem néznek majd rám, azt találgatva miért jöttem egyedül. Elegáns léptekkel indultam a kiszemelt hely felé, és közben felvettem a szemkontaktust az egyik kiszolgálóval, jelezve, hogy hozhatja az étlapot.

Vanília Perwinkle

Ahogy megláttam, hogy Vanília mennyire elfáradt, gondoltam jobba, ha elkísérem. Elvégre egész délután együtt voltunk. Ránk fért még egy kis együttlét. Sok mindent szerettem ebben a lányban. Főleg, hogy ki merte előttem mutatni gyengeségeit. Más lányok ilyenkor szoktak igen komoly képet vágni, amiből egy furcsa fintor lesz, mint értelmes nézés.
De Vanília nem ilyen. Látszik Őszintesége. Nem játssza meg magát. Mindig a saját énjét mutatja. Most éppen azt, hogy kicsit segítségre szorul. El kell kísérnem egészen a ház körletéig. Támogatom, mint mindig. Mellette vagyok. Engedem, hogy belém karoljon, amíg "haza" nem érkezik. Szó nélkül, de boldogan megyünk. Sétálunk, mint két közeli barát. Ez így is van. Sokan irigyelnek, hogy egy ilyen szép lánnyal megértem magam. Még többen többet látnak a kapcsolatunkban, de én tudom, hogy Vanília csak a barátságomat értékeli nagyra. Nekem ez megfelel, mert én is sokat köszönhetek neki. Ha még nem is tudja, mellette lettem igazán felelősségteljes. Ő az aki megtanított, milyen egy barát mellett kiállni, szoros szeretetet kialakítani valakivel.
Ahogy visszaértünk a kastélyba, a háza előtt megálltam. Majd meglepődtem magamon is, de megöleltem és annyit suttogtam a fülébe:
-Legyen szép napod holnap, pihend ki magad az éjjel. Holnap találkozunk. Megfelel?
Majd kissé hátrább lépve a szemébe néztem. Akkor holnap. Fordult meg a fejemben. Remélem akkor már kicsit jobb kedvvel fog rám nézni és a buli miatt jóval kellemesebben érzi majd magát. Szeretném, ha feloldódna. Ma egy kicsit feszült volt. Persze tudom, a vizsga stressz kicsit kikészítette.

Nicol

     Nem hittem, hogy valaha is ilyet mondok, de a sok-sok ember közelsége pezsdítően hat az idegeimre. Régen bármit megtettünk volna érte, hogy elszabadulhassunk a nyüzsgő és zajos társainktól, most meg egyenesen jól érzem magamat a közelükben. Hiába, a túl sok magány sem jó... Azaz ha kellene, hozzá tudnék szokni, hozzá is szoktam az elmúlt hónapokban. Mióta Chris megszületett, alig tettük ki a lábunkat a házból, maximum csak akkor, hogyha vásárolni mentünk, vagy elvittük sétálni a babát. És úgy nagyon nem is hiányoztak a drága embertársaink, ameddig ide nem kerültünk. Már-már szükségszerű volt kiszakadnunk a házból, mert kezdtünk egymás idegeire menni. A baba pedig egy másik dolog. Azt hiszem, mondhatom, hogy beleszoktunk a szülő szerepbe az elmúlt időben, hiszen minden gondolatunkat lekötötte a jövevény. És akármennyire is pánikoltunk és tanácstalanok voltunk mindketten az elején, annyival jobbak lettünk az egészben. Most már egyedül az éjjeli sírásra kelés okoz nehézséget, de azt hiszem, már ennek a kezelésében is jobbak vagyunk, mint anno, amikor hazahoztuk őt.
     Eddig mindentől, és majdnem mindenkitől óvtuk Christ, de most mindketten úgy láttuk, hogy eljött az ideje annak, hogy kihozzuk végre emberek közé. Összeszedtük tehát a fontosabb dolgainkat, én összeraktam a babadolgokat, ameddig Nicol felöltöztette őt, majd babakocsiba ültettük, és szépen lassan elindultunk a falu központja felé. A jó idő hatására sok emberrel találkoztunk, volt köztük néhány ismerős arc is, de leginkább csak idegenek, akik mind amint meglátták a babát, kényszeresen mosolyogtak. A teaház felé igyekeztünk, ahol egy csendes kis asztalhoz telepedtünk le (mert azért annyira nem szeretjük az embereket)...
   - Mit kérsz? -
   Kérdeztem miután felakasztottam a kabátomat a fogasra. Ránézésre elég sokan voltak körülöttünk ahhoz, hogy jó időbe teljen a pincérnek, mire eljut hozzánk, így gyorsabbnak láttam, hogyha én megyek oda a pulthoz leadni a rendelést.

Nate

Ez az évszázad legjobb ötlete...menjünk el sétálni, hát miért ne? Fáradt vagyok, mindjárt elalszok, legszívesebben azt mondtam volna Natenek, hogy vigye ki sétálni Christ és hagyjon engem aludni, de megszántam a szerencsétlen. Annyira próbálkozik én pedig még mindig annyira szeretem, hogy amikor öltöztettem a babát a lelkesedése rám is rámragadt. Elvisszük sétálni, pontosabban emberek közé visszük, ez azért nagy szó. Ilyenkor átlalában attól félek, hogy végig ordítani fog vagy nyüszíteni és a többi ember nem fog megmaradni a közelünkbe. Chris azonban szó nélkül tűri, hogy felöltöztessem, kíváncsian pislog rám, nyújtogatja felém a kezecsekéjét, mikor pedig odaadom neki az ujjamat, megszorítja és elmosolyodik. Miután alaposan bebugyoláltam és ráadtam egy rakat ruhát elindulok lefelé, majd mikor lent vagyok berakom a babakocsiba és hagyom Nathanielt kibontakozni, tolja csak ő a babát, úgyis akkora haverok lettek az elmúlt pár hónapban. Őszintén kicsit féltékeny voltam, amikor nála volt soha nem sírt, mindig rendesen evett...amikor bezzeg nálam van, akkor kő kövön nem marad.
Hamarabb elérünk a kiválasztott helyig, mint gondoltam volna. Besétálok, töröm az utat, ahogy az egy jó anyához illik, majd leülök a felkínált helyre és elveszem az étlapot. Nem nagyon látok semmi kedvemrevalót, ráadásul az utóbbi időben nem ettem túl sokat, mert nem kívánok igazából semmit. Fintorogva nézem az étlapot, majd felnézek a drágára.
  -Igazából, nem vagyok éhes...hozz amit akarsz.
Rábízom, úgyis tudja, mit szeretek, nem fog olyat hozni, amitől vérszemet fogok kapni, vagy legalábbis nagyon remélem. Közelebb húzom a babakocsit a székhez és leveszem Chrisről a sapkát, hogy legalább addig is csináljak valamit.

Nicol

   Nem mondom, hogy én nem vagyok fáradt. A gyereksírás hosszútávon tényleg kimerítő, főleg amikor már napok óta nem láttunk friss levegőt, mert amikor a baba ébren van, akkor vele foglalkozunk, amikor meg alszik, mi is próbáljuk ezt tenni így pótolva az éjszakai alváshiányunkat. De én minden esetre örülök neki, hogy végre kimozdultunk, ha otthon maradtunk volna, olyanokká válnánk előbb-utóbb, mint az összes többi házaspár: unalmasakká, vagy pedig eltávolodtunk volna egymástól. Ezt pedig szerintem egyikünk sem akarja, sőt.
   Az elmúlt hetekben, hónapokban volt időm bőven gondolkodni. Elnéztem Nicolt, amikor Chrissel volt, vagy amikor neki csinálta a tápszert, neki engedte a fürdővizet, és látva a tömérdek gondoskodást az arcán, csak még jobban belé szerettem, már ha ez még lehetséges nálunk. A hetek alatt egy komplett kis családdá nőttük ki magunkat, amin szerintem nem csak mások, de még mi is meglepődtünk. Igaz, az elején nagyon aggódtunk, hogy mi lesz, hogy lesz, mit fogunk majd csinálni hármasban, de aztán beletanultunk, és hozzá szoktunk. Az elején pokoli volt az egész, mi feszültek voltunk, a baba meg csak sírt, és fogalmunk sem volt róla, hogy mit kellene tennünk, éppen ezért egymáson töltöttük ki a dühünket. Ha tovább maradunk bezárva a négy fal közé, megint ide jutunk, és előbb-utóbb egy olyan vitába kerülünk, amit nem tudunk utólag annyival lerendezni, hogy csak fáradtak voltunk. Ezt pedig nem akarom. Tudom, hogy a drága még talán nálam is fáradtabb, hiszen Chris minden mozzanatára felébred az éjszaka során, és azt is tudom, hogy részben csak miattam egyezett bele ebbe a kis kirándulásba. Ezért is szeretem ennyire.
   Csak bólintok a válaszára, majd a pulthoz sétálva rendelek két adag egyszerű rántott húst. A gyerek mellett enni sem volt rendesen időnk/ kedvünk, úgyhogy jórészt csak mirelit és/ vagy gyors kajákon éltünk. Főzni Nicolnak nem volt kedve, én meg nem erőltettem. Ha meg a személyzet főzött nekünk, egyszerűen nem volt energiánk együtt az asztalhoz ülni, és normálisan táplálkozni. Nem árt ezt sem bepótolni. Visszasétálva az asztalunkhoz először elveszem a drága kabátját, majd leveszem a sajátomat, és mindkettőt felakasztom a mellettünk lévő fogasra. Egy fekete inget viselek, farmerrel, aminek zsebéből leülés előtt kiszedem pénztárcámat, és az asztalra rakom.

Nate

Csak felnézek rá és vállat vonok amikor elmegy, inkább a kicsivel foglalkozom. Nem tudom, mi ez a hirtelen jött laposság a kapcsolatunkban, de valószínűleg az új helyzet okozza, legalábbis, csak erre tudok gondolni. Hozzá voltunk szokva, hogy minden időnket a másikkal töltjük, nem foglalkoztunk senkivel, csak egymással. Ez most megváltozott és ettől egy kicsit távolabb érzem magamat tőle. Most is együtt csinálunk mindent, de ez csak nem ugyanolyan. Tudom, hogy ez csak átmeneti és majd elfog múlni, ráadásul még a fáradság is rátesz egy lapáttal, de én azt hittem szuper szülők és semmi nem fog változni...
Mikor visszaér felállok, megvárom amíg elveszi a kabátomat, majd visszaülök, körbepillantok, végül rajta állapodik meg a tekintetem. Csak nézem, de komolyan semmi nem jut az eszembe, amit mondhatnék neki.
  - Mit rendeltél?
Bármi is, remélem annyira nem nehéz kaja, mert kénytelen leszek lenyomni a torkomon, mindenki lelki nyugalma érdekében. Aztán valami egészen más jut az eszembe. Mióta megvan a baba, a családról szinte semmit nem hallottunk. Apám eljött minket meglátogatni, itt volt néhány napot, de semmi más.
  - Elmondtad a szüleidnek, hogy van egy gyerekünk?
Felvonom az egyik szemöldökömet, mert sejtem a választ, amint kimondom hangosan a kérdést. Nem tartjuk a kapcsolatot a család azon tagjaival, akik nem érdemesek rá, de ez azért mégiscsak egy olyan dolog, amit a családnak tudnia kell...vagy tévedek? Aztán meg, ahogy ismerem őket, biztos vagyok benne, hogy már információt cseréltek, és a kérdés innentől érvényét veszíti, de attól még elregélhetné nekem, mi volt otthon a vélemény, ha volt egyáltalán valami. Mert nálunk ez soha nem biztos. De ha más nem, legalább az egyik kívánságuk teljesült, az ami minden kékvérűbe bele van diktálva, még Nathanielbe is. Az első gyerek fiú lett...

Nicol

   Tudom, hogy tudja, hogy elég erősen próbálkozok, és látom rajta, hogy ő is igyekszik miattam. De akkor is. Ahhoz, hogy ne távolodjunk el még jobban egymástól, együtt töltött idő kellene, ami nekünk nincs, vagy legalábbis olyan értelemben nincs, ahogyan mi akarnánk. És az igazság az, hogy próbálkozhatunk mind a ketten, de ameddig nem tudunk eléggé egymásra figyelni, mert mindig van valami fontosabb dolog, amit Chrisnek meg kell csinálnunk, addig az egész nem fog úgy működni, mint régen. Sosem gondoltam volna, hogy pont nekünk lesznek ilyen problémáink, akik mióta ismerik egymást, minden idejüket együtt töltötték, de ebben is látszik, hogy az élet milyen kiszámíthatatlan. Ezt szerintem senki sem látta, nem is láthatta előre. Nem lenne itt semmi baj, hogyha beszélnénk egymáshoz normálisan, de napok telnek el, hogy csak a fiunkhoz kapcsolódó dolgokról beszélünk, ami persze egy újszülött esetében normális, ameddig mindenki megszokja a jelenlétét, de az eddigi állapothoz képest mégis csak más. Amikor lenne időnk beszélni, mindketten túl fáradtak vagyunk, és inkább alszunk egyet, úgyhogy valljuk be, mostanában nem megy túl jól a kommunikáció.
   - Rántott húst. -
   Ránézek a fáradt arcára, ahogy a kezében tartja a babát, és kényszeredetten halványan elmosolyodok, de ez aztán a kérdésére le is olvad az arcomról. A családunk egy olyan téma, amit nagyon ritkán említünk, aminek természetesen oka van. Egyikünknek sem jó a viszonya egyes rokonaival, de nálam talán még rosszabb a helyzet.
   - Nem. -
   Nem fejtem ki bővebben, a pincér időközben hozott nekünk innivalót, így inkább kortyolok egyet. Nem szeretem ezt a témát, ő is tudja. Az összes családtagom közül egyedül a bátyámnak mondtam el, aki gratulált, és megígérte, hogy majd eljön meglátogatni, de máig nem ért ide. Nem is csodálom, én is legalább három éve találkoztam vele utoljára.
   - De gondolom úgyis hallották. -
   Teszem még hozzá. Ha másból nem is, az aranyvérű családok közötti pletykaláncon keresztül úgyis megtudják előbb-utóbb, vagy már megtudták, csak nem érezték szükségét egy látogatásnak. Szerencsére. Pedig milyen büszkék lennének a legfiatalabb trónörökösre...

Oph

- Seren? Jah, meglehetősen bosszantó egy alak, bár ha megerőlteti magát van benne némi empátia - jegyezte meg a szőke visszagondolva arra az esetre, mikor a tónál, a fa alatt futott össze a tanárral, már a balesete után. Tényleg, milyen jó lesz majd, ha jön a tavasz, ő pedig újra kimehet majd a fűzfa alá... De ez még messze volt.
- Hát igen, van némi előnye a billentyűzetnek - vigyorodott el Arvid. - Én csak nemrégiben tanultam meg használni, de áldom érte a muglik eszét, az biztos.
Még ha nem lenne vak, akkor is így gondolta volna, mert valóban egyszerűbb volt pötyögni, mint körmölni.
A lány zavarával aztán Arvid nem sokat törődött, mert már hozzászokott az ilyen reakciókhoz. Jobb volt hagyni az embereket, hogy kitalálják, mit is akarnak kezdeni a helyzettel. Azért persze az ajánlatot hallva felnevetett.
- Most komolyan meg akarsz hívni sütizni? Azt hittem csak én vagyok vak - nevett, megkocogtatva a villával az egyik süteményes tányér szélét. - Ha jól rémlik már most is van előttem vagy tízfajta édesség. De azért kösz - vigyorgott nagy vidáman, mert valljuk meg, a lány reakciója jó napot csinált neki.
- Semmi baj - biztosította aztán a szőke a másikat arról, hogy nincs benne rosszallás. - Van, hogy az ember elfelejtkezik az illemről, a lényeg, hogy megoldottuk - villantott egy mosolyt, aztán pár pillanatra csöndben maradt, és csak az egyik ujja mozgott, ahogy kapargatta az asztal szélét. Aztán észbe kapott, és hirtelen ötlettől vezérelve, a lány elé tolta az egyik süteményt.
- Segíthetsz nekem egy kicsit, ha akarsz. Szeretném, ha elmondanád, hogy mi a véleményed erről az édességről.
A kiválasztott darab egy finom, habos, mázas torta szelete volt.

Arvid

- Szerintem.... nem is idegesítő... mármint, ha belegondolsz valamilyen módon irtó menő, hogy annyira képben van mindennel. Az empátia meg lassan luxuscikknek számít- kissé félszegen fejtem ki a véleményem, hisz róla még nekem is eltérőek. Volt, mikor tényleg jó fejnek tartottam, volt mikor türtőztetnem kellett magam, hogy ne vágjak valamit a fejéhez, de most.... most inkább félek tőle, persze a hála érzését se tudom kiirtani magamból. Bármennyire is próbálok nem arra gondolni, ha ő nincs az erdőben, nekem annyi, nem megy. Még a tudat se hagyja, hogy elmúljon ez az átkozott érzés, hogy ezt mind ő okozta. Tudom, hogy ő irányította a fénygömböt.
- Véééégre valaki, aki belátja, hogy igenis hasznosak vagyunk- őszinte megkönnyebbülésként ér, még csak azzal sem törődök, hogy megint beleértettem saját magam is. Oké, vélhetőleg belőlem sose lesz rendesvarázsló, de nem is számít, csak el kell végeznem a sulit... aztán végre mehetek a fejem után.
- Ohh... igen, bocsi. Sajnálom, de nem tudom, mit kezdjek a helyzettel. Együtt érezni nem tudok, olyat meg nem akarok mondani, amit minden második ember szájából hallasz, plusz nem is gondolnám komolyan, mert nem ismerlek, és amúgy se tudok hosszútávon empátiát érezni senkivel szemben....- hallgatok el hirtelen, és kevergetem a kávém. Nem kéne ezt mondanom, lehet megbántom vele, de most hazudjak neki? Azt nem szeretek, még akkor sem, mikor tényleg muszáj. Plusz amúgy se vagyok a nyalás híve. Lehetne más módon is elérni valaki szimpátiáját, ha akarnám. Mázli, hogy engem nem ez mozgat.
- Arvid... fura egy neved van, hol születtél?- tényleg nem hallottam még csak hasonlót se, biztos emiatt érdekel a dolog. Na, meg... vannak különleges alkalmak, mikor nem szeretem a csendet, ez egy közülük.
Elém tolja a sütit, miből egy darabot letörve a villámmal, meg is kóstolom. Nos, mázli, hogy nem látja a fintorom, de a véleményem úgyse tudok magamban tartani.
- Fújjj, ez marha édes. Mintha egy szivárványt dugnának le a torkomon, minimum hat csillámpónival- még a szám is elhúzom, és úgy döntök, nekem ennyi élvezetből elég mára.

Oph

- Számomra nem tűnik annyira menőnek - vonta meg a vállát Arvid. - Valaha háztársak voltunk. Azt hiszem, csak két évvel járt fölöttem.
Eleinte épp ezért nem is volt a szőke kibékülve a ténnyel, hogy a fekete hajú a tanára lett, aminek a következménye némi összetűzés és egy büntetőmunka lett. Aztán inkább nem járt órára.
- Hogyne lennének a muglik hasznosak. Én például most mugli egyetemre járok, pedig aranyvérű vagyok eredetileg - aztán kicsit halkabbra fogta, hogy ne hallja mindenki körülötte, amit mond - Igazából, én sokkal jobban szeretem a mugli világot. De nem tudok vele mit tenni, hogy varázslónak születtem. Ezt nem lehet, és nem is érdemes elnyomni.
Tényleg így gondolta. Volt pár dolog, amit szeretett a varázsvilágban, például azt, hogy sokkal szabadabban élhettek itt Konnal, mint a muglik között, vagy hogy nem kellett a késsel szórakoznia főzés közben, mert varázslattal is felvághatta a paradicsomot, de mégis, nagyobb biztonságot nyújtott neki Prága, mint Bagolykő. Persze a Bogolyfalvi házukat a világ összes kincséért se cserélte volna el.
- Szlovákiában. Csák Máté leszármazottja vagyok, lehet, hogy hallottál róla a mugli történelemből. De a nevem norvég, ne kérdezd miért, nem tudom - vonta meg újra a vállát. - De te sem Magyarországról származol, igaz? - Annyira még nem sok Opheliával találkozott élete során.
Aztán a lány megkóstolta az édességet, Arvid pedig kissé lelombozódott a válaszától.
- Tényleg? Nekem tetszett... - tűnődött el arra gondolva, hogy át kell értékelnie az édességekhez tartozó skáláját. - Amúgy mi az a csillámpóni? - kérdezte kíváncsian, miután rájött, hogy bárhogy is gondolkodik, ezt nem tudja megfejteni. Esetleg egy unikornis juthatott eszébe a szóról.

Arvid

- Háztársak? Nehéz őt elképzelni diákként- mélázok el már megint. Seren... mint elsős, Seren.... másodikosként kilógat valakit az emeletről... Kiszakad belőlem a nevetés, komolyan, jelenleg nem érdekel, ha hülyének néz Arvid, de ez poén.
- Oké, azt hiszem, mégis sikerült elképzelni- teszem hozzá mintegy magyarázatképp, aztán inkább kortyolok a kávémból, az segít lenyugodni.
- Aaaaj, már megint ez a vér... lefogadom, hogy egy gramm arany sincs benne- oké, megértettem. A sárvérű meghal, a félvérnek semmi köze ahhoz, hogy csak félig van vére, és gondolom az aranyvérűeknek sincs benne semmi arany. Bonyolult ez a világ. Nem lehetne azt mondani, hogy A+ például?
- De azért örülök, hogy te így látod. Mellesleg.... cssss, de lehet, én sárvérű vagyok... most tényleg megölnek, mint a zsidókat? Noel mondta-  azaz... valami ilyesmit sikerült kibogoznom a röhögéshulláma után, bár kicsit felhúztam magam, így talán.... hangsúlyozom talán, nem biztos, hogy a lényeget ragadtam meg.
- Miért mondod ezt? Én szeretném elnyomni... kevesebb macera volt, amíg nem tudtam, hogy képes vagyok robbantani, meg eláztatni egy termet- komolyan... mintha csak Serent hallanám. Beletörődtem, mert muszáj volt, de attól még fáj újra és újra szembesülni a ténnyel, hogy nem tudok tenni ez ellen semmit. Igen, biztos mások ezt könnyebben veszik, és letudják egy vállvonással... de én ezt nem tudom megtenni.
- Nem, még életemben nem hallottam semmi Csákról, maximum akkor, amikor egy francia ismerősöm próbált magyarul tanulni, és a "csak" szócskát gyakorolta- bevallom, ha nem figyelek, vagy tényleg nagyon ideges leszek, még nekem is előjön az akcentusom, de már kezdek ellene, és amúgy egész jól megy a magyar nyelv, még ha az írás nem is az erősségem. Most komolyan... minek ide két "J" betű? A háromtagos betűkről meg nem is beszélve...
- Non, fránciáh vhádzsokh- veszem elő a világ legröhejesebb akcentusát, még a hangom is leváltoztatom, aztán megint elröhögöm magam.
- Viccet félretéve... Marseille-ben élek... azaz éltem- na azért erre büszke vagyok, még ha életemben nem ettem egyetlen csigát se. Szerintem undorító.
- Ízlések és pofonok... nem szeretem a nagyon édes dolgokat- vonok vállat, bár ő ezt feltételezem nem látja. Aztán csak pislogok, de észbe is kapok.
- Ja a csillámpóni, hát... muglik szokták használni... tudod, ami már annyira édes, vagy cuki, hogy az már szinte undorító, akkor ezzel fejezik ki, legalább is én így tudom- nem vagyok jártas a szlengben, csak használom, viszont elmagyarázni olyannak, aki nem érti... na az necces.
- Szóval, ha meg akarsz mérgezni valakit, ez a süti tökély lesz- vigyorodok el, mert persze tök természetes, hogy Navinés létemre ilyen gondolatok ébrednek bennem egy süti láttán.    

Tanonckám
szombat

A koszos porfészek. Ismét. Amira szívéhez eléggé közel áll a csárda, sűrűn látogatta, azonban egy ideje már alig-alig tévedt be a rossz arcúak közé. Egy kis vérfrissítésre vágyott, úgymond ki szeretett volna kapcsolódni a vizsgái kivégzése után. Egyedüli ünneplést csapott ezen a szép kis szombati estén.
Egy fal melletti asztalnál ült már vagy egy órája, sorra itta a rövideket, ha most Kristóf látta volna, valószínűleg egy elég nagy veszekedés szemtanúi lehettek volna a mindenhonnan érkező varázslók. Nem érdekelte semmi, kezét karónak használta a feje alá, lefelé nézegetett, és gondolkozott. Nem világmegváltó dolgokon, csak azon, hogy milyen világos habja van az előtte pihenő sörnek, és milyen alakok rajzolódnak ki benne. Pontosan így kell eltölteni az estét.
Egyébként is, a napjai furcsák, valahogy eljött megint az a régi, nemtörődöm lány, kiszedve a sztoriból azt a részt, hogy az éppen aktuális párját megcsalja az első szembejövővel. Mondjuk a mostani felhozatal nem túl igényes, még véletlenül sem nyúlna hozzá egy szakállas csavargó mágushoz, ha már egyszer egy félisten a pasija.
Mikor feleszmélt, a táskájához nyúlt. Ugyanis a kabátja mellett fekete kézitáskája is a szék háttámlájára volt akasztva. Ugyebár a női táska olyan mint egy fekete lyuk, nem csoda, hogy eltelt fél perc, mire a legaljáról előhalászta az Edictumot. Jókor olvassa el ő is, igen... Fogható arra, hogy nem volt ideje...sem kedve. De hallotta, hogy valami új pletyka reppent fel róla, szóval kíváncsian nyitotta szét, és rakta le maga elé.

Nate


Napok óta keresem a megoldást a problémánkra, de az a helyzet, hogy magát a problémát sem értem teljes mértékig. Valami megváltozott, ez egészen biztos. Számba vettem azt is, hogy nem vagyunk már annyit ketten és nem is beszélünk olyan sokat amennyit kellene. Pedig az, hogy van egy gyerekünk még nem biztosíték arra, hogy a kapcsolatunk...nevezzük házasságnak nem fog megromlani. Összepréseltem a számat erre a gondolatra, mert belegondolni is borzalmas volt. Megráztam a fejemet, visszatettem Christ a babakocsiba és betakargattam, végül Nathanielre emeltem a tekintetemet. Biztos voltam benne, hogy még mindig annyira szeretem, annyi év után még mindig kihagyott a szívem egy ritmust ha úgy nézett rám. De nem voltunk már többé iskolás kamaszok, talán ezt hiányzott.
  - Remek.
Nem tudok mást mondani, megvonom a vállamat és csendben nézegetem, egészen addig, ameddig ki nem hozzák az ételt. Unott mozdulattal a kés és a villa után nyúlik, elkezdem szelni a húst, de félúton abbamarad a procedúra. A kezeim összeszorulnak az evőeszközön és lassan felnézek rá. Ez most kicsit váratlanul ért, még akkor is, ha igaza van. De ez most egy cseppet sem érdekel.
  - Annyit azért igazán közölhettél volna, hogy van egy fiad.
Most biztos, hogy átváltottam a házisárkány üzemmódba. Normál esetben ezt szimplán elintézném egy vállrándítással, de nem most. Ha a pillantással ölni lehetne, akkor a velem szemben ülő már biztosan holtan feküdne, arccal a kajában, de szerencsére nincsenek ilyen képességeim. A csöndet végül az evőeszközök csörömpölése töri meg, leejtem őket bele a tányérba, hátradőlök és összefűzöm magam előtt a kezeimet.
  - Én ezt nem akarom tovább csinálni.
Meguntam, kész. Ez az állapot tarthatatlan, ettől bármi jobb, még az is, amikor kiabálunk, mert akkor legalább csinálunk egymással valamit. Ez a családos dolog meg valami kapkodva kreált indok volt arra, hogy kiakadjak.
 

Nicol

   A feszültségnek a mi kapcsolatunkban két formája van. Az egyik az, amit régen mindketten annyira imádtunk, elszórakoztunk egymással, húztuk a másik agyát. Ezt a fajta feszültséget még hiányolom is mostanában, amikor szinte élni sincs időnk, nem hogy egymásra. Régen mi voltunk egymásnak a legfontosabbak, most meg egyszerűen nem tudunk időt szakítani egymásra, ami valljuk be, szomorú. A másik fajta feszültség viszont régen sosem volt ránk jellemző, mostanában azonban időről időre beférkőzik a kapcsolatunkba, és nem hagy minket nyugodtan élni, éppen mint most. Mindketten tisztában vagyunk a sok kimondatlan dologgal, amit szeretnénk kimondani, de nem tudunk, mert fáj nekünk is, és nem akarunk a másiknak fájdalmat okozni, valamit megfogalmazni sem tudjuk nagyon a dolgot, hiszen korábban sosem kerültünk ilyen helyzetbe.
   Bólintok, majd én is nekilátok az ebédemnek. Jól esik az étel, bár nem vagyok olyan idegi állapotban, hogy egyszerre két falatnál többet le tudjak nyelni. Kortyolok egyet a kávéból, amit szintén a pincérnő hozott, majd nyugodtságot színlelve ránézek Nicolra. Tudtam, hogy ki fog akadni a válaszomon, ha régebben nem is tette volna, de ez most komoly téma. Én is tisztában vagyok vele, hogy el kellett volna mondanom a családomnak, hiszen bármennyire is nem ápolunk jó kapcsolatot, a vér összeköt minket, és joguk lett volna első kézből megtudni, hogy unokájuk született, aki ráadásul - kívánságuk szerint - aranyvérű csemete. Voltak pillanatok, amikor el is akartam nekik mondani, mi több, haza akartam vinni bemutatni az új családtagot, viszont megfordult a fejemben, hogy annak a drága nem örült volna, anyámék meg már akkor rossz behatással lettek volna Chrisre. Nem tudom, hogy mit kéne válaszolnom a kisebb - megjegyzem, teljesen jogos - kiakadásra, így csak megvonom a vállamat. Érzékelem a nem éppen kedves pillantását, amint az enyémbe fúródik, és bár legszívesebben elfordítanám a fejemet, nem teszem, állom a tekintetét. Az evőeszközök csörömpölése töri meg a pillanatot, én is hátradőlök, és magam elé húzom a kávés csészét, és kevergetem egy kicsit a forró italt. Hallom a kijelentését, de várok néhány percet mielőtt reagálnék rá, majd ránézek.
   - Akkor mit akarsz csinálni? -
   Mindketten tudjuk, hogy sok lehetőségünk van, amiből nagyon kevés a jó, és talán még kevesebb, aminek örülnénk, és ami előnyös lenne. De valahogy működésre kell bírnunk a dolgot. Attól még, hogy született egy gyerekünk, nem szabadna ennyire eltávolodnunk, sőt. A babának közelebb kéne hoznia minket egymáshoz, nem pedig éket verni közénk.
   - Mondd el, hogy mit érzel, és talán tudunk rajta segíteni. -
   Fordított esetben nem tudom, hogy én képes lennék-e mondani bármit is. Sok mindent érzek pillanatnyilag, de egyik sem olyan, ami megfogalmazható. Chrisre pillantok, aki érdeklődve figyeli a szokatlan környezetet, majd egy halvány mosollyal visszanézek a feleségem arcára, ami ugyanazt a zavart tükrözi, mint az enyém mutatna, ha nem ügyelnék annyira gondosan az elrejtésére.

Imád a szabadban sétálni. Nem is bírja sokáig egyhelyben, nyugatatlan személyisége miatt folyton csak szaladna, ha tehetné. Bagolyfalva utcáin sétálgatva megpillantja a teaház feliratot. -Pillangóvarázs? Jó kis név. Amúgy már jól jönne egy frissíő.-magyarázza maga elé. Az ajtón belépve egy recepció szerűségen találja magát. Jobb lesz, ha megérdeklődi jó helyen jár-e. Leszólítja a pult mögött álló illetőt és hamarost megtudja, hogy a teázó a bal oldali részében található az épületnek. Belép a függöny mögé, megköszöni a segítséget és kiválaszt magának egy ablak melletti asztalt. Kényelembe helyezi magát és egy citromos jegesteát kér csokis keksszel a felszolgálótól. Amíg várakozik, hogy kihozzák a rendelését, addig hallgatja a kellemes muzsikát és figyeli a körülötte ülő társaságot.
A tea elfogyasztása után tovább indul, hogy visszatérhessen újdonsült házába, és kipihenhesse a nap fáradalmait.

Nate

A fal amit a közöny kettőnk közé emelt, sehogy sem akar leomlani. Nem akarom neki elmondani, mi bánt igazából, mert eszem ágában sincs megbántani. Pedig ennél az állapotnál már az is jobb lenne, ha kiabálnánk, mert akkor legalább közénk ékelődne valami érzelem, se semmi. Nem akarom, hogy Chris megijedjen, vagy rosszul érezze magát. De a mostani helyzetet is biztosan érzi, ez pedig még inkább bánt és mélyebbre ránt, ördögi kör. Meg kell törni, ez az egyetlen lehetőség. Rápillantok Natere, majd le a húsra, végül odébb lököm az asztalon, hátradőlök az egyik lábamat átlendítem a másikon és összefonom a karjaimat a mellemen. Hidegen pillantok végig rajta. A hiányos beszéddel, amit lenyom csak jobban felbőszít. Vajon mit akar ezzel elérni? Tényleg annyira távol állnánk egymástól, hogy már ezt sem tudom eldönteni? Ezek szerint nagyobb a baj, mint gondoltam.
  - Nem akarok semmit sem csinálni.
Összeszorítom a fogaimat, elég erősen ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy sértő megjegyzések árja hagyja el a számat. Talán pont ezért nem akarom neki elmondani a véleményemet, inkább őrlődöm magamban, minthogy megbántsam. Kezdem azt érzeni, hogy ez egy rossz taktika. De ha meg elmondom mi a baj, akkor meg abból lesz a balhé. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Nem értem, tényleg tétlenül állok a dolog előtt.
  - Azt hiszem ezen nem tudsz segíteni. Vagy legalábbis nem csak a te hibád. Nem akarok beszélgetni veled.
Rápillantok, majd inkább Christ figyelem. Nem épp a legjobban fejeztem ki magamat. Csak mondtam ami először kicsúszott a számon, ennyit arról, hogy visszafogom magamat. Pedig ha jobban belegondolunk, nem is az ő hibája.
  - Úgy érzem, ha nem szedjük össze magunkat, abból nagy baj lesz. Viszont nem tudom, hogy kezdhetnénk hozzá. Én nem akarom a görcsösen próbálkozók népes táborát szaporítani, az nem én vagyok.
Grimaszolok, majd leengedem a szőke tincseimet beletúrok és eligazgatom. Amolyan pótcselekvésnek tökéletes, mert nem akarok ránézni, most legalábbis semmiképp.

Andris bácsi *-*

Egy teljesen átlagos, szokványos napnak indult a mai. Reggel kilenc körül felkeltem, kicsit nyújtózkodtam, aztán elmentem felöltözni. Miután rendbe tettem magam elmentem reggelizni a nagyterembe. Ott beszélgettem egy kicsit a háztársaimmal és természetesen ettem tükörtojást, amit tejjel öblítettem le. Eztán befejeztem a reggelim és visszavonultam a Kan kéglibe. Leültem az ágyamra és azon kezdtem el gondolkodni, hogy ma mit is csináljak. Itt maradjak, vagy ne? Járjak egyet, vagy ne? Felfedező körútra induljak, vagy ne? Nem tudtam dönteni. Ám egy kis idő után elhatároztam, hogy felkeresem Rédey tanárurat, - aki mellesleg a mugliismeretet tanítja - és elhívom magammal sütizni. Tehát gyorsan felpattantam az ágyamról és már rohantam is a rezidenciájához. Bekopogtam és mikor ajtót nyitott, megkérdeztem tőle, hogy nem lenne-e kedve sütizni a Czukorvarázsban. Szerencsére a válasz igen volt, úgyhogy megegyeztünk, hogy 11-kor találkozunk ott. Boldogan ugráltam vissza a szobámba. Mellesleg a tanár úrral a cukrászdában ismerkedtem meg még régebben. Az ősszel. Mentem sütizni és Ő is ott volt. Letelepedtem mell és beszélgetni kezdtünk. Leginkább én fecsegtem, hisz’ nekem be sem áll a szám. Azóta ha találkozunk váltunk egy-két szót, de az iskolában nekem is tanár bácsi.
Hamar eltelt az az egy óra, hiszen kihasználtam az időt és hegedültem. Még mindig járok a tanáromhoz, aki nagyon rendes velem és egyszer sem szeretnék felkészületlenül elmenni az órára.
Szóval belebújok a tornacipőmbe, az ingemre veszek egy tavaszi kabátot és már megyek is ki a szobából. Már bátran járkálok a folyosókon, tudom, hogy mi merre vezet. Hamar kitalálok a kastélyból. Mikor már a füvön lépkedek, az órám háromnegyed 11-et mutat. Szapora léptekkel haladok tovább, hiszen nem illik elkésni. Útközben egy ismerőssel sem állok le beszélgetni, mert sietek. Nem kell sok idő, hogy benyissak a cukrászda ajtaján, hiszen olyan kicsi ez a falu, hogy 5 perc alatt meg lehet tenni egy ilyen távot. Tehát belépek az ajtón és a szemeimmel egy üres asztal után kutatok. Hamar találok egyet. Oda letelepszek és várom, hogy megjöjjön András bácsi.

Nicol


   A hangulat közöttünk meglehetősen fagyos, ami nem túlságosan gyakran jellemző a kapcsolatunkra - szerencsére. Látom rajta, és én is érzem azt a nagy mértékű tanácstalanságot, amikor tudjuk, hogy változtatnunk kell, de egyrészt nem tudjuk, hogy hogyan, és hogy hogyan hozzuk a másik tudomására véleményünket, gondolatainkat. Az egész helyzet ijesztő számomra, hiszen ilyen állapotok még sosem uralkodtak a kapcsolatunkban, sőt. Mindig az ellenkezője volt jellemző ránk, mindig egymás mellett álltunk, és gondolkozás nélkül is jól csináltuk magát a kapcsolatunkat. Most azonban nem így van, aminek vagy maga Chris születése az oka, vagy csak szimplán a változásnak, amit az életünkben, életvitelünkben okozott. Talán mégsem voltunk annyira felkészültek a gyerek dologra, mint azt gondoltuk, és aminek az ellenkezője bebizonyosodott röviddel a baba születése után. Akkor mindketten ugyanolyan tanácstalanok voltunk, mint most, csak egy egészen más témával, a gyerekneveléssel kapcsolatban. Most a saját kapcsolatunkról van szó, amit lehetetlen külső szemlélőként látni, és megfogalmazni a problémáinkat, esetleg észérvekkel változtatni. Az egyetlen dolog az egésszel kapcsolatban az, hogy tudom, bármit meg fogok tenni annak érdekében, hogy ne veszítsem el őt, őket, a családomat.
   Nem tudom máshogy lereagálni válaszát, csak megvonom a vállamat berögzött mozdulatként. Tudom, hogy nem szánta olyan közönyösnek, mint ahogy hangzott, de nem tehetek róla, jelen helyzetben nem tudok megértő lenni. Így tehát amit kapok, azt adom vissza, beszéljünk éppen közönyről, vagy ridegségről. Némán nézem az arcát, és hallgatom szavait.
   - Akkor mégis mit akarsz?! -
   Kérdezem talán egy kissé emeltebb hangnemben, mint azt illendő lenne, de nem tehetek róla, idegesít az egész helyzet, a körülmények, és az, ahogy kifejezi magát. Chris és még néhány körülöttünk ülő fej is érdeklődve fordul felém, mire igyekszek higgadtabbnak látszani, már amennyire lehetséges. Aztán ahogy folytatja, nagy erőkkel, de visszafogom magamat. Tudom, hogy a problémáink amiről beszél, nagyon is valósak, de talán nem akarom elfogadni a tényt, hogy mi is csinálhatunk valamit rosszul. Nem szólok egy szót sem. Ökölbe szorítom a kezemet, és hideg pillantással nézem őt, amint az idegessége miatt igyekszik nem felém nézni.

Glyniss

  Igyekeztem, nehogy bezárjon a teaház mire oda érek. Rohantam, mint egy őrült. Ám a nagy sietségbe észre sem vettem a velem szembe jövő lányt. Már nem tudtam elkerülni az ütközés. BUMM! Kissé megszédültem, de gyorsan feltápázkodtam, és rögtön hadarni kezdtem:
  - Jaj, sajnálom nem volt szándékos csak siettem nehogy bezárjon a teaház. Nem akartalak fellökni. Meghívhatlak egy forró csokira kiengesztelés képp? - kérdeztem reménykedve abba, hogy valamivel ki tudom engesztelni. - Gyere! - léptem be az ajtón, a gyönyörű és otthonos helyiségbe. Szerettem itt lenni akár egyedül, akár nem. Szép hely. - Ó, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Vanília Perwinkle. Neked mi a neved? - kérdeztem érdeklődve. Nagyon csinos lány volt és nem úgy tűnt, mint egy vérendző fenevad ezért szerettem volna minnél többet megtudni róla. - Melyik házba vagy beosztva, talán Rellonos vagy? - kérdeztem bizonytalanul. Ekkor a pincér is megérkezett.
   - Jó napot! Én szeretnék kérni egy citrom tortát, meg egy varázstumixot, persze, ha van. Te mit kérsz? - kérdeztem a lánytól. Már lehet hogy evett valamimit. - Köszönöm egyelőre ennyi lesz. - mosolyogtam a pincérnőre, aki vissza ment a pult mögé.

Vanília

A kijárat felé sétál és épp az egyik asztaltársaságot figyeli, amikor valaki nekiütközik. Szúrős tekintettel végigméri az előtte álló lányt,de amint magyarázkodni kezd csak elneveti magát.
-Nem gond. Az a forró csoki pedig remekül hangzik.-válaszol barátságosan.-Én Glyniss Clarkson vagyok, és jól gondolod, friss Rellonos. Miből jöttél rá? Közben gyere, üljünk ahhoz az asztalhoz.-mutat arra, amerre nemrég foglalt helyet.-Szép ez a hely, gyakran jársz ide? Nekem ez az első alkalom. Végre szülők és tesók nélkül. Nem, mintha nem lenne jó, de a három öcsém néha az agyamra tud menni.- Visszasétál és lehuppan az egyik párnára. Cipőjét is leveszi, hogy megfelelően kényelembe helyezhesse magát.A pincérnő az asztauknhoz sétál és felveszi a rendelésüket. -Egy chilis forró csoki lesz, kókuszos-csokis piskótával. Köszönöm.-majd visszafordul Vaníliához -Kíváncsi leszek a varázsturmixra. Majdnem elcsábultam arra, de elsőre nem mertem kipróbálni, nehogy golymókká változtasson vagy nyúllábam nőljön tőle.

Mira-Mester

Mostanra szokássá vált Marynél a faluban sétálgatás. Nem tudott olyan részt, ahol ne járt volna, feltéve, ha nem számítjuk az épületeket. Mert hát a házakban nem járt, ahogy nagyon sok boltban sem volt szerencséje nézelődni sem. Nem mintha bármi megakadályozta volna ebben, csak nem volt kedve. Bár már tervezett bekukkantani az új antikvitásba, szerette a régi holmikat, szépnek és érdekesnek találta őket. Amennyiben van rá keret, szívesen venne is belőle valamit. De terve ellenére, eddig nem ment be. Inkább sétálgatni szokott a faluban, s közben elmélkedni erről-arról. Ezt a szép hétvégei napot is erre szánta, sétára. Maga elé bambulva hagyta, hogy lábai tetszőlegesen vigyék amerre csak akarják, ő meg az elmúlt évnek szentelte figyelmét. Mit ne mondjon, elég sűrű volt, na és korábbi életéhez képest igen csak szokatlan, sőt, abszurd. Nem csoda hát, hogy mostanra kifáradt. Először a levél, mi szerint felvették a Bagolykőbe, majd a nagyszüleinél az erdőbéli problémák, minek köszönhetően bajba kerül, utána suli, ott egy-két kaland... Ezek a bizonyos kalandok pedig nem valami szokványosak a lány számára, és igen csak nehezen emészthetők. Legalábbis neki. Másoknak valószínűleg a világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki valami ráboruló löttyfélétől összemegy, vagy csak úgy elkezd füstölni a fal, és hirtelen elfelejt mindent, seprűkön száguldozik, és pálcával hadonászik. Marynek azonban nem, pontosabban nem volt az. Az elején. Bár, amennyiben nem rúgják, vagy veszik ki, és maradhat - amit őszintén remél -, még hét, legalábbis négy évig itt tengetheti az időt, szóval még mindig az elején van. Lesz ám ideje hozzászokni ezekhez a számára még furcsa, ám mégis egyre inkább természetes dolgokhoz. Néha még, mikor reggel felébred, nem mindig emlékszik az elmúlt hónapok tartalmára, így pár másodpercig nem érti, mit keresek ott, ahol van. Aztán ahogy a felismerés megérkezik, meglepi, hogy mind ez hogyan lehetséges. Van viszont, hogy minden teljesen természetes számára, nem is gondolja végig, csak sodródik az árral. Ahogyan  most is, hiszen nem is figyeli, merre megy, csak megy.
- Hogy az a... - hallatszik a mérgelődés, ugyanis most járta meg, hogy nem nézett a lába elé. Kibicsaklott jobb bokája fájt ám rendesen, ezzel megugorva a nem valami alacsony fájdalomküszöb már-már elviselhetetlen részét. Ráállni sem igen tudott, így körülnézett, hol is van most pontosan, hátha le tudna ülni valahova. Mákjára pont a kocsma előtt állt, így úgy döntött, kínszenvedések árán, de betér. Végül is, lényegesen közelebb van a kastélynál. Be is ment, azonban kedveszegetten el is húzta száját, mivel egy szabad asztalt sem látott. Mikor másodszorra is körbenézett, egy hosszú, sötét hajú lányt pillantott meg, egy újság fölött görnyedve. Pár másodpercig tartó töprengés után odabicegett az asztalához.
- Szia! Bocs a zavarásért, szabad ez a hely? - érdeklődve tekintett a lányra, az egyik szék felé bökve, az igenlő válasz reményében. Lába valami furcsa oknál fogva a helyett, hogy egyre jobb lett volna, csak még inkább sajogni kezdett.

Zsolt

Búskomor arccal mászkáltam a faluban. Otthonról rossz - nem tragikus, csak rossz - híreket kaptam, és ez számomra elég volt ahhoz, hogy elrontsa a délutánomat. Hiába álltam neki valami máskor lefoglaló tevékenységnek, hamar elment tőle a kedvem. Ezért határoztam inkább a séta mellett. Már sötétedett, amikor útnak indultam, de nem zavart, sosem voltak tapasztalataim éjjelente rám váró bácsikkal az utcán, tehát nem volt okom arra, hogy féljek. Egyébként is bíztam annyira magamban, hogy ne kételkedjek abban, majd az első gyanús jelre pánikba esem, és elrohanok, mint egy... valami. Fél óra elteltével megjelentek az égen a csillagok, én pedig nosztalgiázva kezdtem nézegetni őket, továbbra is gyalogolva. Az egyetlen csillagkép, amit általában felismertem, az a göncölszekér, de ma este azt sem találtam meg. Persze volt egy olyan gyanúm, hogy ez csak az én gyakorlatlan szemem hibája, de nem is izgatott annyira, hogy felfedezzem a korántsem bonyolult csillagképet. Helyette inkább megálltam, és komótosan szétnéztem magam körül. A tekintetem hamar megakadt a Mátra Máguscsárdán. Párszor már elhaladtam mellette, de bent még sosem voltam. Egy ideig haboztam, hiszen semmi okom nem lett volna bemenni, de a fantáziámat igen is izgatta, milyen érzés a bánatomat vajsörbe fojtani, meg ilyenek, annak ellenére, hogy nem terveztem leinni magam. Hamar meggyőztem magam róla, hogy mivel már lassan nem számít újdonságnak, hogy tizenöt éves lettem, egy ilyen hely nem tabu. Amúgy is tudom tartani a mértéket - bizonygattam magamban. Ha másmiatt nem is, hát a nem teli zsebem miatt biztos voltam abban, hogy csak egy korsó valamit fogok inni - fogalmam sem volt, mi a legkisebb alkoholtartalmú ital, amit egy ilyen helyen árulni szoktak.
Magabiztos léptekkel cammogtam be, mintha biztos lennék abban, hogy jó helyen járok, pedig nagyon, de nagyon nem volt így. Piszkos kis helység volt, de az írói fantáziámat hamar megragadta. Hirtelen egy mese hősének éreztem magam, és nem kételkedtem abban, hogy ha bárki belémköt, lefejelem, és kész. Kértem magamnak egy vajsört, és lehuppantam egy szabad, na meg viszonylag tiszta asztalhoz. Kíváncsian pislogtam körbe.