Veronika

06:47 volt. Marynek kipattantak a szemei. Kb. egy perccel később felült az ágyban. A szobatársai még aludtak. Úgy érezte, most már tényleg fel kell fedeznie a területet - az iskolán kívül is. Függetlenül attól, hogy még aszt sem sikerült rendesen felfedeznie, sőt...A Bagolykőben töltött napjai óta most először veszi rá magát, hogy nekiinduljon, és megnézze magának Bogoly falvát. Most először azt sem bánja, ha eltéved.
Felkelt, gyorsan lezuhanyozott, sebtében megfésülködött, haját a megszokott lófarokba kötötte, vett egy kényelmes nadrágot, pólót, pulcsit, csizmát, és végül egy nem túl vékony, de nem is túl vastag kabátot. Lement a nagyterembe, evett 2 szelet pirítóst, és 07:13-kor neki is vágott az útnak Bogolyfalva felé.
Mikor leért a faluba, ámulva nézett szét. Sokkal szebb volt, mint Pákozd, ahol felnőtt. Mikor már eleget bóklászott, és kicsit meg is éhezett, betért a cukrászdába, ami mellett és akkor haladt el. Pontosabban haladt volna, ha nem megy be. Igazán helyes kis hely volt, olyan otthonos, és barátságos. Mikor beljebb ment, megpillantotta Veronikát. Veronika mindig nagyon kedves volt hozzá, ezért hamar megszerette a lányt. Valójában eddig ő volt az egyetlen barátnője az iskolában, és sajnos majdnem a sulin kívül is, de ez részlet kérdés, olyan részleté, amelyik per pillanat nemigen tartozik ide. Odament a lányhoz, és köszönt neki:
- Szia Veronika! Hát te? Itt dolgozol? - érdeklődik. Mondjuk jogos. Veronika biztos itt dolgozik, különben nem lenne a pult mögött... Hát igen, Mary hajlamos egyértelmű válasszal rendelkező kérdésekkel bombázni másokat. Részben ezért is tud olyan idegesítő lenni.
- Nagyon megéheztem. - mondja, mikor megkapja a választ. - Tudsz valami fincsi sütit ajánlani? - na tessék, már megint egy egyértelmű választ követendő kérdés. Hogyne tudna ajánlani valami fincsi sütit, mikor egy cukrászdában vannak, és ő itt is dolgozik, valószínűleg már egy jó ideje? De ez láthatólag nem zavarja Veronikát, aminek nagyon örül.
- Amúgy hogy vagy? Mi újság feléd mostanában? - kérdezősködik, végre olyasmiről, ami nem egyértelmű, csak ha választ kap rá.

Veronika

- Hmm... "mondja" Mary a sok finomság hallatára. - Igazán jól hangzik. - Teszi hozzá egy vigyor kíséretében. Mikor Veronika a vizsgaidőszakról panaszkodik, Mary a következőt veti fel a lánynak:
- Mi lenne, ha a műszakod lejárta után elmennénk egyet korizni? Akkor felszabadulnál egy kicsit, közben nem izgulnál annyira, és utána tanulnál egy jót? Akkor talán nem fogsz annyira ezen görcsölni, és kicsit elengeded magad! - reméli, hogy Veronika rábólint a dologra. Elvégre, mit árthat? Folyton csak tanul, lehetetlen, hogy ne verődött volna a fejébe az egész. Csak izgul szegény. És ha kicsit elengedi magát, nem izgul majd annyira, és utána frissen, kipihent aggyal ismételheti át, vagy tanulhatja meg azt a kicsit, amit még nem sikerült.
- Ugyan, semmi gond. - mosolyog bátorítóan a lányra. És látva a pirulást, hozzáteszi:
- Viszont ha mindenképp szeretnél kiengesztelni, azzal tudsz, ha mesélsz, ki ez a srác? - egyáltalán nem szemrehányásnak szánta, sőt! Veronika, mint ahogyan a bálon is megállapította, nagyon jól nézett ki azzal a sráccal. És Mary örült, ha Veronikát örülni látja. Nem tudta miért, de örült neki. Mary nagyon megszerette Veronikát, ő olyan igazi barát volt számára. Olyan barát, amilyen még nem volt neki. Aki mindig mosolygott ha meglátta, aki soha egy rossz szót nem szólt hozzá, aki mindig kedves volt, és akit tényleg érdekelt a hogyléte. Persze, voltak Marynek korábban is barátai, de előbb-utóbb mindig kiderült, hogy nem igazi barát, megszakadt a kapcsolat, vagy épp internetes volt, és soha az életben nem látták egymást. Összesen két tartós, személyes barátsága van. A két személy pedig a tíz évvel idősebb nővére, és a fél évvel fiatalabb unokahúga.
Hmm... Nem igen tudok dönteni... Tudod mit? Rád bízom magam. A döntés a tiéd, megbízom az ízlésedben! - vigyorog rá Mary. Aznap nagyon sokat mosolyog, tök jó napja van. Hogy mi az oka? Azt nem tudja. Csak azt, hogy imádja a sulit, a mágiát, és most már Bogolyfalvát is!

Molly

Mivel már annyi mindent bejártam Bogolyfalván, úgy döntöttem, bemegyek a csárdába, és iszom valamit. Már úgy is majd szomjan haltam... Mikor bementem, körbenéztem. Megláttam egy magányosan üldögélő lányt, és úgy döntöttem oda megyek hozzá.
- Szia! - köszöntem mosolyogva. - Szabad ez a hely? - kérdeztem a mellette lévő székre mutatva. Miután leültem, kézfogásra nyújtva jobb kezem, bemutatkoztam.
- Mary vagyok, Mary Glotter. - a lány nagyon kedves volt, és a neve is nagyon tetszett. - Egy vajsört kérek. - mondtam  a pincérnek, aki épp akkor jött ki, és nemsokára hozta az italt.
- Te is a bagolykőbe jársz? - fordultam Mollyhoz, és fogtam bele a szokásos érdeklődésbe.
- Hányadikos vagy? Hány éves, ha megkérdezhetem? Melyik házban vagy? A suliban, vagy a faluban laksz? Mármint év közben.
~ Nagyon kedves lány ez a Molly. Remélem összebarátkozunk. ~ gondoltam, és belekortyoltam a vajsörbe. Igazán finom volt... Közben figyeltem arra, amit a lány mondott.

Veronika

- Jöhet. Hmmm... Mindegy, azt is rád bízom. Mindent rád bízok! - mosolyog Veronikára Mary. Mint mondta, teljesen megbízik Veronika ízlésében.
- Ühüm, persze ráérek! Azalatt még megeszek pár ilyen szendvicset... - teszi hozzá Mary. - Én korcsolyacipővel még sosem koriztam, csak csúszkáltam a jégen, de mindig ki akartam próbálni. - ez így is volt. Mary tényleg mindig is ki akarta próbálni a korcsolyázást, de sosem lehetett... Görkorizni is csak egyszer volt alkalma, azt is csak akkor, amikor az édesanyja a közelben sem volt. Ő, mármint az édesanyja, ilyen szempontból mindig is túlságosan féltette. Amiért Mary hálás is volt, de azért ha mindig mindentől megóvja az anyja, hogy szerez minimális tapasztalatot felnőtt korára? A válasz: Sehogy. Muszáj kockáztatni. És hát ennél nagyobb bajban, amilyenben most van úgysem lesz egy jó ideig, vagy talán soha az életben, az biztos. És ezt pár esés sehogy sem fogja tudni felülmúlni.
- Megígérem! - mondta komoly képet vágva, jobb keze szíve fölé téve, bal keze pedig fölemelve. Ami bár lehet egy kicsit - vagy nem is kicsit - túl színpadias, de akkor is komolyan gondolta. Közben elkészült az ínycsiklandozóan finomnak ígérkező szendvics, ami be is váltotta ígéretét.
- Hát ez remek! - néz Veronikára Mary. Tényleg nagyon ízlik neki, ilyen finomat még soha nem evett. Miután ezt megállapította magában, Veronika belevágott a mondandójába, amire Mary feszülten figyelt, mivel nagyon érdekelte a dolog. Amikor Veronika a kviddicses részhez ért, Marynek bevillant valami:
~ Pillanat... Veronika mondott valamit erről a bálon... ~ gondolta Mary. ~ Csak egy kviddics meccsen volt, és akkor is egy idősebb, szőke Levitás srác húzta előtte az agyát, majd verte meg a meccsen... És a bálon mindketten megállapítottuk, hogy szemét volt... ~ vonta fel szemöldökét Mary, viszont a gondolatmenetet félbe hagyta, és tovább figyelt a vele szemben lévő lányra. Félő volt, ha tovább gondolkozik ezen, elveszti a fonalát annak, amit a lány mond neki. Szerencsére eddig sikerült gondolkodás közben is figyelnie rá. Igazán érdekes volt amit mesélt. Mire végzett, én is a szendvicsemmel.
- Hmm... Ez igazán érdekes... És hogy döntesz, végül elmondod a szüleidnek? Vagy inkább titokban tartod még egy kicsit? Habár, ha rám hallgatsz nem tartod titokban sokáig, mert még a végén lebuktok, és úgy nagyobb baj lesz. Vagy épp abból lesz a hiszti, hogy milyen sokáig titkoltad... Meg azért Áronnak is biztos jobb, ha ő eleve nyíltan szeretné. És ahogy elnézlek, neked is jobb lenne. - mosolygott rá Mary, és kicsit megbillentette fejét. - Minden esetre, én nagyon szorítok nektek. Ami pedig a félelmed illeti, csak annyit tudok mondani, hogy nagyon okos lány vagy, és elég idős, hogy eldöntsd, mit is akarsz, és hogy tényleg akarod-e. És ezt a szüleidnek is be kell látniuk. Ahogy mindenki másnak is. Amennyiben nem sül el jól a dolog, legalább szereztél egy kis tapasztalatot, és amilyen hibát elkövettél ebben a kapcsolatban, nem fogod a következőben. Ha, lesz ilyen egyáltalán. - kacsintott Veronikára Mary.

Molly

Örültem, hogy a lány mosolyog. Ezek szerint nem kíván elküldeni melegebb éghajlatra, ami igen csak megnyugtató volt számomra. Valami okból kifolyólag főképp idegesíteni szoktam az embereket, és bár idő kérdése volt, hogy a mellettem ülő lánnyal is hasonlóképp legyen, örültem, hogy eddig sikerült ezt elkerülnöm.
- Igen, én is a suliban lakom! És képzeld, én is Navinés elsős vagyok! Bár én csak 14 éves. - tűnődtem el. Biztos csak egy évvel később, azaz 15 évesen kapta meg a levelet, mint anno Veronika.
- Pákozdi vagyok. Ott nőttem fel. Nem, a családomból senki sem varázsló. Én vagyok az egyedüli. Tudtommal. Legalább is eddig. Persze mi is titkoljuk, csak a szüleim, a nővérem, és édesanyám szülei tudnak róla, senki más. Pedig igazán népes család vagyunk... Még az unokahúgom sem tudja, pedig neki mindig mindent elmondhattam. De ezt nem lehet. Tiltja a törvény. Viszont reménykedek, hogy jövőre neki is megjön a levél, hogy felveszik, és akkor majd nem kell tovább titkolnom! - mosolyodtam el önkéntelenül. Belekortyoltam a vajsörömbe, ami nagyon finom volt, majd én is megkérdeztem:
- Na és a te hova valósi vagy? És a családod? Nálatok vannak varázslók, esetleg az egész család az?
Idő közben észrevettem, hogy végigmérte magát, és valamiért én is. Először őt. Igazán csinos lány volt. A kisugárzása, meg viselkedése alapján is nagyon kedves, aranyos.
Aztán én is lenéztem magamra. Rajtam csak egy egyszerű sportcipő, egy farmer - nem csőfarmer, mert azt ki nem állhatom -, és egy világoskék, elöl cipzáros pulcsi. Meg egy kabát is, de azt idő közben levettem, mivel odabent meleg volt ahhoz. A hajam egyenes volt, de ez nálam mindig változó. Nem szántszándékkal persze. Olyan mintha a hajam maga döntené el, mikor milyen... Vagy egyenes, vagy hullámos, vagy göndör. Amikor egyenes, mindig derékig érő, csak mikor göndör, akkor rövidebbnek látszik, és fel is szoktam kötni lófarokba. Most is így volt. Bár alapvetően nem szoktam túl sokat törődni a külsőmmel. Belekortyoltam a vajsörömbe, és közben a lányt hallgattam. Igazán szimpatikus volt, reméltem, én is neki.

Molly

Molly igazán aranyos lány volt. Jó volt hallgatni. Örülök, hogy bejöttem ide, és leültem hozzá. Arra a kérdésemre, hogy miért 16 éves, igencsak hamar megkaptam a választ, pedig még csak fel sem tettem. De nem baj.
- Ó, őszinte részvétem. Isten nyugosztalja! - mondtam a lánynak. Szegény. Biztos rémes érzés lehetett.  Aztán én is elmosolyodtam, mikor felnevetett. Tovább hallgattam Mollyt. Nagyon szép, és még is szomorú a története. De az biztosan megkönnyítette a helyzetét, hogy van egy ikertestvére.
- Hogyhogy most nincs itt a testvéred? - érdeklődtem. Mondjuk így is biztos mindig sülve-főve együtt vannak, biztos el-el kell szakadniuk néha...
- És miket tanultál? - folytattam az érdeklődést. Majd én is válaszoltam a kérdésére.
- Hát... - kezdek bele. - Sok mindent... Rajzolok, mert imádok rajzolni, vagy lejövök ide a faluba. Meg a Navinés kastélyszárnyban szoktam föl-le járkálni... Tudod, ismerkedni a helyzettel, szokni a területet. Igazából ennyi... Ha végre kiképeznek, akkor kviddicsezni is fogok. Na és te? - teszi fel a sokadik kérdését. Szeret érdeklődni az emberek felől. Főleg azok felől, akiket kedvel. És ezt a lányt megkedvelte. Nagyon kedves, és aranyos volt, mint azt már sokszor megállapította magában. És erre itt is egy jót, a vajsöréből...

Veronika

- Nem, tudtommal semmire sem vagyok allergiás. - legyintett. - Engem nem lehet olyan könnyen kicsinálni... - ez után Veronika beszélt, ami bevallottan, tettszett Marynek.
- Hmm. Rendben! De szólok, hogy biztos nagyon béna leszek... Hányas a lábam? Na, ezt így pontosan nem tudnám megmondani... Vannak 37-38-as cipőim is, és mind jók rám. Ez attól függ, mekkora a bélése a korcsolyának. De rendben, addig nem jövök le, míg meg nem tanultam! - mosolygott ismét Veronikára. Tök jó! Végre megtanul rendes korival korizni, nem csak csúszkál a jégen, és azt is csak meghatározott időtartamig! Jó persze, biztos nem fog éjszakába nyúlóan ott csúszkálni, csak jó érzés, hogy addig lehet ott, amíg akar. Régen még a jégen sem csúszkálhatott soha rendesen. Általában az édesanyja miatt...
- Bizony, tényleg nagyon ízlik! - bólogatott Mary. - Merd is mert nagyon finom! Ó, köszönöm szépen! - eleve hihetetlen jó napja volt, már alig várta, hogy jégre is menjenek, és most ingyen megkapja élete legfinomabb szendvicsét? Mi lehetne ennél jobb? Ez után Mary tovább figyelte Veronikát. Nem mintha eddig nem figyelte volna, sőt! Amikor ahhoz a részhez ért, hogy csak egyszer fordult elő a szeretője szekrényben bújtatása, Mary egy kicsit kerekebb szemekkel nézett a lányra, és vissza fojtott egy nevetést, ami készült igen nagy robajjal kitörni belőle. De végül sikerült visszatartani, minden előjel nélkül. Semmi esetre sem szerette volna megrendíteni a lány, felé irányuló bizalmát. Mire volna az jó? Na de hát megbántani sem akarta. Viszont elég furcsa volt elképzelni. Veronika és Áron ülnek Veronika szobájában, beszélgetnek, mikor egyszer csak léptek zaját vélik hallani. Majd Veronika meglepő hirtelenséggel pattan fel, nyitja ki a szekrényt, hogy egy mozdulattal belökje Áront, miközben azt suttogja: Apukám itthon van! Bújj el, gyorsan!
Mary nem tehetett róla, de minden sztorit aprólékosan elképzelt magának. Biztos, hogy jobban átélje annak jelentőségét, vagy jelentéktelenségét, attól függ, mi, avagy milyen az a sztori.
- Hüm. - hümmögött Mary. Elég vicces sztori lehetett. Erre nem tud mit mondani. De nem is kell, mert Veronika folytatja.
- Hüm. - először erre is csak hümmögött. - Lehet, hogy mikor rájött, mekkora a különbség a szórakozás, és a tényleges szerelem között, úgy döntött, hagyja az előbbit, és akkor már, ha ilyen értékes az utóbbi, felvállalja teljes egészében. - tűnődött hangosan. - Igen, értem. - mosolyodott el halványan, mikor látta, hogy Veronika azon tűnődik, Mary megértette-e a célzást. Ez után bejött egy vörös hajú lány, köszönt nekik, és kiderült, hogy Veronika kollégája. Miután a lány elment átöltözni, Veronika folytatta.
- Értelek. - mosolyogtam rá. Bár én még nem tapasztaltam, van egy nővérem, akinek az első, két és fél évig tartó kapcsolatának voltam szem, és fül tanúja, mivel a srác két és fél éven keresztül, majdnem minden hétvégén náluk aludt. És Mary mindent tud arról a kapcsolatról, amit tudni lehet.

Molly

Mollyt hallgattam, és nagyon sajnáltam, ami a testvérével történt. Szegény lány most nagyon szomorú. Reméltem, hogy a testvére minél előbb felépül, hogy újra együtt lehessenek. Nagyon sajnáltam szegényeket. Szerencsések, hogy ilyen összetartóak, mert ez nem túl gyakori. Mindig, amikor ilyet látok hallok, ez jut eszembe. És így, hogy ők nem lehetnek együtt, ez nagyon rossz lehet.
- Nagyon szép. - mondtam a medálra nézve. - Megértem, hogy lemondanál róla. - mondtam eltűnődve. Majd tovább hallgattam Mollyt, miközben ittam egy kortyot.
- Hű! Hat nyelv!? Plusz jelbeszéd?? Az igen! Nagyon jó vagy! Gratulálok! - mosolyogtam rá. Lehet, hogy egy picikét lelkesebb voltam a kelleténél, de már mindegy... Furcsa nekem, hogy ilyen fiatalon valaki ennyi nyelven tudjon. - Egyedül tanultad meg, vagy volt segítséged is? - érdeklődtem. Mondjuk biztos volt segítsége. Ami persze nem baj, sőt! - És gratulálok a tánchoz, és gitározáshoz is! - mondtam. Ez után kérdezett ő is.
- Hát, még nem úgy, mert még képzés alatt állok, ami még nem igen történt meg, de ha meg fog, akkor csere hajtó leszek. - mosolyogtam. - Egyszerűen imádom a kviddicset... Mikor először láttam, teljesen magával ragadott. Így úgy döntöttem, én is játszani fogok. Még ha csak csereként is. - miután ő is elmondta, miket szokott csinálni, ismét kérdeztem.
- Még több nyelvet? - mosolyogtam. - Hűha! Nyelvész lesz belőled, azt hiszem. És milyen nyelveken tudsz? - kérdeztem.

Molly

- Jó jó, na de ennyire sok? Mondjuk ha gyorsan tanulsz, akkor jogos... - teljesen meg voltam döbbenve, bár pozitív értelemben. Viszont abban biztos voltam: Én sose fogok tudni ennyi nyelven megtanulni. Ekkor Molly a kviddicsről áradozott. És mindenben egyet értettem, és ennek hangot is adtam.
- Igen, tényleg olyan izgalmas! És látványos! Ha kviddics a legjobb sport az egész világon! Én sem tudok mást mondani. Ilyen szempontból sajnálom a muglikat. Lemaradnak minderről... Pedig olyan jó ide oda cikázni a levegőben, meg minden. És valamilyen szinten az a kis veszélyérzet is pozitívan hat... Jajj, annyira várom, hogy kiképezzenek! - én is nagyon lelkes voltam. Kimondhatatlanul szerettem volna bekerülni a csapatba... Kimondhatatlanul... Ez után ismét Mollyra szegeztem tekintetem, és figyelmem is neki szenteltem, hogy megtudjam, hány nyelven, mi okból tanult meg. Mary elismerése a lány felé egyre nőtt. Miután a lány kérdezett, Mary ismét megszólalt.
- Hm. Értem. Én csak Magyarul tudok. Meg egy-két mondatot angolul... Nincs valami jó nyelvérzékem, sőt... Viszont ha megtanultam angolul, vagy akár előbb, szeretnék megtanulni én is spanyolul, mert olyan szép, és hangzatos nyelv... Bár eddig csak két szónak a jelentését tudom. De sok spanyol dalt hallgattam, és énekeltem, úgyhogy a kiejtés egész jól megy szerintem. - ez így is volt. Bár kicsit szégyelltem, hogy csak az anyanyelvemen tudok, viszont tényleg nem volt nyelv érzékem. Nagyon nehezen tanultam meg azt a keveset is angolul, amit megtanultam. De ez van. Idővel majd csak sikerül többet megtanulni.

Molly

- Na az biztos... Erre nem gondoltam. Tizenöt év alatt tényleg sokat meg lehet tanulni. De hogy tanultad meg a többit? A németen és magyaron kívül. Hogy szerezted be a könyveket, meg minden? És kellett külön segítség, vagy teljesen egyedül megértetted? - érdeklődtem. Kíváncsi voltam, hogy lehet így tanulni. Én segítség, magyarázás nélkül nem tudok, ő mégis kiskorától megtanult hat nyelven, plusz a jelbeszéd, tánc, és gitározás, meg ki tudja még mi? Ez a lány egyre érdekesebbnek bizonyult számomra. Természetesen csupa jó értelemben.
- Jajj, alig várom, hogy kiképezzenek engem is... Tényleg, majd ha ez meglesz, kviddicsezünk együtt? - csillant fel a szemem. Jó lett volna egy közös meccs. Bár ahhoz előbb ki kell képezni. Habár nem is szükséges... Elvégre megmaradok a seprűn simán, úgyhogy nem baj. Már kipróbáltam, a kviddicsezést is egyszer, és ment... Na meg külön gyakorlásnak is teljesen jó lenne. Mikor felajánlotta, hogy segít angolul tanulni, és ketten spanyolozhatnánk, azt hittem rosszul hallok, ellenben nagyon megörültem.
- Komolyan? Segítenél? - csillant fel a szemem. - És tanulhatnánk közösen spanyolul? Tényleg!? Az nagyszerű lenne! - azt hittem kiugrom a bőrömből örömömben. Szuper lett volna, ha segít az angolban, és közösen tanulunk spanyolul. Egyszerűen szuper!

Molly

Érdeklődve hallgattam, és raktároztam el információ tartalmát annak, amit Molly mesélt. Mikor végzett, nem tudtam, mit mondjak. Mit is lehet erre? Ha azt mondom, "gratulálok", meg hogy "de ügyes vagy", a felét se fejezem ki annak, hogy mennyire ügyes. De mivel mást nem tudtam volna mondani, így ezt mondtam.
- Gratulálok! Nagyon ügyes vagy! Eszméletlen. Gratulálok. - ennél többet tényleg nem tudtam volna mondani, ami ki is fejezné, amit ki szerettem volna. Ez után a kviddicsről kezdtünk beszélgetni, és nagy örömömre, egy véleményen voltunk. Aztán egyet gondoltam, és felajánlottam, hogy játszhatnánk együtt, minek hallatára, nagyon belelkesült, és ennek nagyon örültem. Kicsit kínosan éreztem volna magam, ha nemet mond.
- Örülök, hogy így belelkesültél! - mosolyogtam. - Nekem is gyakorolnom kell, hogy bedobjam a karikán a kvaffot... Jajj, már nagyon-nagyon várom! Majd megbeszélhetnénk egy időpontot, hogy mikor legyen. Nagyon szépen köszönöm! - vigyorogtam rá. Nagyon boldog voltam, hogy elfogadta az ajánlatot.
- Jajj, nagyon hálás vagyok! De most szólok, hogy nagyon nehézkesen tanulok. - húztam el egy kicsit a szám. Tényleg nagyon nehezen tanultam, és nem szerettem volna, ha Molly megbánja, hogy felajánlotta a segítségét.
- Viszont a Spanyol könnyebben is menne, ha eleve közösen tanulnánk. - mosolyogtam ismét. - Tényleg nagyon izgalmas lenne!

Bianka

Ismételten kedve támadt egy jó, kiadós sétához. Ezen okkal hamar fel is kelt, megfürdött, és jó vastagon felöltözött, nehogy megfázzon, majd kifele vette az irányt a kastélyból. Élvezte a friss levegőt, a tél illatát. Alig várta, hogy leérjen Bogolyfalvára. A főutcán sétálva megpillantotta a cukrászdát. Nem bírta megállni, hogy ne menjen be, hiszen a múltkor is olyan jót evett ott. Úgy döntött benyit, és így is tett. Mikor belépett, körül nézett, majd odasétált a pulthoz, és rendelt három minyont. Ismét körbenézett, és megpillantott egy szőke, éppen rajzolgató, kb. vele egy idős fiatal lányt. Önkéntelenül is elmosolyodott, majd úgy döntött, leül hozzá. Éppen kihozták a sütiét, szóval már azzal a kezében indult a lány asztalához.
- Szia! Leülhetek? - kérdezte. A lány első blikkre igen szimpatikusnak tűnt. Kedves, szép arcú, és láthatóan szeret rajzolni, mint Mary. Miután a lány megadta a választ, Mary letette tányérját, és leült a lánnyal szemben lévő helyen.
- Mary Glotter vagyok. - nyújtottam felé a kezem, hogy megrázzam az övét. - Igazán örvendek Bianka! - tettem hozzá mosolyogva, mikor ő is bemutatkozott, és fogadta a kézfogást.
- Itt laksz Bogolyfalván? Még nem láttalak a suliban. - fogtam bele a szokásos érdeklődésbe.

Bianca

Köszi. - mondtam, és helyet foglaltam a lánnyal szemben. Néztem, hogy pakolja el rajzfelszerelését, és húzza maga elé - nem kis - fagylaltadagját. Mikor szájába tömi a jó nagy kanál fagyit, kicsit meglepődöm, elvégre nem szokás télen ilyen rohamban elfogyasztani a gombóc legalább egy harmadát. Na de ízlések és pofonok, ki hogyan csinálja. Bizonyára nem először, és amennyiben nem kap torokgyulladást, nekem teljesen mindegy, mit csinál. És igazából akkor is, ha kap, elvégre nem az én dolgom, és nem is az én felelősségem, függetlenül attól, hogy általában úgy érzem, ha valaki a jelenlétemben tesz olyat, amiből kisebb-nagyobb problémája származik, úgy, hogy legalább megpróbálhattam volna megakadályozni. De mivel még idegen vagyok számára, biztos nem hallgatna rám, így ha netalán torokgyulladással feküdne le, vagy ébredne másnap, csak sajnálhatom szegényt. Mire azonban végzek ezen megállapítással, ő már el is fogyasztja a falatot, és már a bemutatkozáson is túl vagyunk, szóval elkezdem én is enni a sütim - ami meglehetősen finom.
- Igazán szép neved van. Tetszik a Bianca, ha nem baj, és inkább azt használnám. - mosolyogtam a lányra. Mivel volt már egy ilyen nevű ismerősöm, inkább a Biancát szerettem volna használni. Meg amúgy is, jobban a számra jön, és ahogy elnéztem a lányt, inkább olyan Biancás volt. Ez a név sokkalta jobban illett hozzá. Ahogy hallgattam a lányt, elgondolkoztam:
~ Hogy lehet valaki tizenkét évesen elsős? Oké, hallottam, hogy tizenhárom, vagy tizenöt, de akkor is, tizenkettő? Na mindegy, végül is lényegtelen. ~ jutottam el végső álláspontomra, közben tovább figyelve a velem szemben ülő lányt.
- Hogy mesélek-e? - először meglepődtem egy kicsit, de ez hamar elszállt. Végül is, szívesen meséltem volna neki. Öhm, persze, szívesen. - tettem hozzá végül mosolyogva. - Én a Navinében vagyok, gólya. Nem is tudom, mit mesélhetnék? Ha már voltál az iskolában, nagyjából tudod, milyen. Ó, én milyen buta vagyok, most esik le... - csaptam a fejemre, mire végre eljutott az agyamig, ha az iskolát önmagában igen, a házakat külön nem ismerheti, elvégre én sem ismerem, csak azt az egyet, amiben vagyok. - Ne haragudj, néha egy kicsit tompa agyú vagyok. - nevettem magamon. Érdekes dolog, mikor hülyét csinálsz magadból, egy nálad fiatalabb előtt. De hát, ő is csak ember, senki sem tökéletes, más kérdés, hogy én még annyira sem vagyok a közelében, mint mások. Ennek ellenére folytattam:
- Nos, a Navine egy igen családias környezet. Jól el lehet lenni a társaiddal, még akkor is, ha alattad, vagy az én esetemben, fölötted járnak. Már szereztem is néhány kedves ismerőst, és merem állítani, barátot. Például a pásztoromat, Széles Veronikát, akit nagyon megszerettem. Itt is dolgozik, a cukrászdában. Meg rajta kívül, van még két barátnőm is, akik az évfolyamtársaim, és már szobatársaim is, Maia Norwood, és Lagger Arm. Őket is nagyon megszerettem. Akkor ott van még Sharlotte Johanson, aki másodikos, és vele is jól kijövök, nagyon kedves. Meg találkoztam egy fiúval is, Magyar Ákossal, akivel, az én szememben legalább is, már összebarátkoztunk. A többiek is kedvesek, akikkel eddig találkoztam... Mit is mondhatnék még... Kérdezz konkrétumot, mire vagy kíváncsi? - néztem érdeklődve a lányra.

Molly

- Ugyan nincs mit! - legyintettem a kezemmel. Nagyon örültem, hogy megismerhettem ezt a lányt. Olyan kedves és barátságos volt, ráadásul még azt is felajánlotta, hogy segít angolul tanulni, meg spanyolul is. Na meg hogy még kviddicsezni is fogunk együtt, na annak meg pláne örültem. Ritka, hogy az ember egy ilyen kedves emberrel találkozik, akivel már az első tizenöt percben ilyen jóban lesz. De ha találkozik, annak nagyon örül, amennyire most én is örültem.
- Mikor érek rá? - kérdeztem vissza. - Hát... - tűnődtem. - Igazából bármikor... Nekem bármikor jó. Mondj te időpontot. - mosolyogtam rá. - Örülök, ha türelmes vagy, viszont hozzám legalább háromszor annyi kell. Nagyon lassan, nehézkesen, és sok hibával tanulok. - igen, ez így volt. Alapvetően nem voltam buta, illetve, mihez képest, de nagyon lassan tanultam mindig is, nehézkesen, és döcögősen. A másik pedig, hogy lusta is voltam. Legalábbis abban, ami nem érdekelt. Ami érdekel, azt szorgalmasan csinálom. Gondolatmenetem végére Molly megállapította, hogy sötétedik, így visszamegy a suliba.
- Várj, jövök veled! - mondtam, kihörpintettem vajsöröm maradékát, kaptam sapkám, sálam, s kabátom, majd Molly nyomában kiindultam az utcára.

Joanne^^
2013.01.22. Este 7 óra táján

Ismételten - mint akkoriban oly sokszor - kedve támadt Marynek egy jó, kiadós sétához. Lassan több időt tölt Bogolyfalván, mint a kastélyban, de ez nem zavarja. Nem akadályozza ez őt semmiben, sőt! Aznap is sok felé járt-kelt, tüzetesen megvizsgálta többedszerre is a falu egyes részeit. Ma volt kint a legtovább, és ma múlt el leggyorsabban is az idő. Már este hét óra felé közeledett az idő, vagy már el is érte? Ezt nem tudja Mary, nincs rajta az órája. Viszont abban biztos, hogy éhes. Kimondhatatlanul, mit gyomorkorgása is jelez. Ennek okán pedig úgy döntött, bemegy a néhány háztömbnyire lévő étterembe. Így is tett. Amikor belépett azonban, minden dugig volt. Egy szabad asztalt sem látott, de még ismerős arcokat sem vélt felfedezni. Már épp azon volt, hogy inkább visszamegy a kastélyba, mikor megpillantott egy fiatal nőt egy szép, és aranyos kislánnyal, amint épp leadja rendelését a pincérnek. Kis hezitálás után Mary erőt vett magán, és odalépett a hölgy, és kislánya asztalához.
- Jó estét kívánok! - köszönt mosolyogva. - Elnézést, szabad ez a hely? - mutatott a fiatalasszonnyal szemben lévő ülőhelyre. Mikor az édesanya jelezte, hogy nyugodtan leülhet, Mary helyet foglalt.
- Köszönöm. - mosolygott még mindig, majd észbe kapott. - Ó, elnézést, be sem mutatkoztam! Mary Glotter vagyok! - nyújtott kezet. - Nagyon aranyos kislánya van. - Mikor a pincér kihozta a vele szemben ülők rendelését, és megkérdezte Marytől, mit kér, úgy döntött, ő is azt eszik, amit a nő a kislányával. Megkívánta, egyik kedvenc étele volt ugyan is. Amíg várta, hogy kihozzák vacsoráját, úgy döntött, beszélgetést kezdeményez, elvégre udvariatlanság lenne, hogy idepofátlankodik mások asztalához, aztán egy szót sem szól...
- Jó étvágyat! - mondta, még mindig levakarhatatlan mosollyal arcán. - Elnézést, ön itt él Bogolyfalván? - fogott bele az érdeklődésbe.

Bianca

- Öhm… Na igen… - a lány arcáról sütiére pillantva lehajtotta fejét. – Igen, ebben igazad lehet. Az édességek tényleg nem évszakfüggőek, más kérdés, mikor szokás enni őket. – ugyan igazat adott a lánynak, azért annak nem örült volna, ha megfájdul a torka, és baja lesz. ~ Ó, de biztos nem először eszik télen fagyit… Meg nem feltétlen érzékeny a torka, amennyiben pedig nem, nem lesz baja, feltéve, hogy nem beteg eleve. Márpedig egyáltalán nem tűnik annak. Meg amúgy is, az ő dolga, ő baja, lássa… ~ Győzködte magát Mary. Nem mindig jött jól másokkal való törődése, és együttérzése. Na meg a beleszólási kényszer. Már épp készült volna szólni a lánynak, hogy csak egy kicsit egye lassabban és óvatosabban, de a szólás helyett inkább a sütiéből tömött egy adagot a szájába. ~ Mary, semmi közöd hozzá,  húzd már meg magad, ember! ~ Hordta le magát még a cselekedet előtt. Szokott ilyeneket mondani magának, még jó, hogy erről más nem tud, még hülyébbnek néznék mint amilyen.
- Értem. Akkor okés, leszel Bianca! – mosolyogtam. Választási lehetőség. Ez jó. Bár engem régen vagy az első, vagy mindkét keresztnevemen szólítottam egyszerre, sosem használták csak a második keresztnevem. Persze ez sosem jelentett problémát számomra, az első úgyis mindig jobban tetszett.
- Na, azért személy szerint ez nem igaz rám… Nem vagyok egy nyugodt személyiség. Nagyon hamar, és könnyen fel lehet engem húzni, és nem mondanám magam valami megfontoltnak sem. Értem. – feleli végül a lány mondandójának befejező részére.
- Köszi, te is aranyos vagy! – vigyorodik el. – Gergő? Őt nem ismerem. Jövőre megy sulliba? Tényleg, te mikor? Amúgy nem olyan nagy baj, ha nem leszünk háztársak, attól még össze-össze futhatunk, találkozhatunk, a kettő nem zárja ki egymást. – mosolyogott még mindig. Nagyon aranyos lánynak látszott Bianca. Mary szívesen mesélt neki a suliról, csak így, konkrét kérdések nélkül nehéz volt. Főleg így, hogy eleve nem keveset tud a suliról, nem volt könnyű neki újat mondani, főleg, ha nem is tudja, mi új neki, és mi nem. Bianca fel is teszi a kérdését, amin Mary rendesen meg is lepődik. Szemei kikerekednek, széles mosolya pedig kezd ellágyulni, de nem tűnik el teljesen. Arca itt a totális fagyásnak adja át magát, agykerekei lassan kattognak, két-három másodperces különbséggel.
- Öhm, ne haragudj, de… - fog bele Mary, kissé nehézkesen. – De… Ezt, nos… Nem épp a legmegfelelőbb személytől kérded, én… Az ilyesmit így nem… Mármint, persze, meg tudom állapítani magamban, de alapvetően nem úgy nézek az emberekre… Szóval, érted. – eközben észrevétlenül is kerüli a lány pillantását. Elég érdekesen érzi magát. Nem kínosan, csak hasonló. Olyan érdekes. Nem igazán lehet megfogalmazni. Mikor a meglepettséggel párosul valami furcsa. De most már igazán nem szeretné rendes – illetve viszonylag rendes – válasz nélkül hagyni a lányt, szóval nagy nehezen kinyögi:
- Igen, biztos vannak. – von vállat, és emeli vissza tekintetét a lány arcára.

Joanne! ^^

Gyomorkorgása kezdett egyre erősödni, éhségével az élen, mely rögvest be is hajtotta a Pillangó-varázsba. Nem vágyott másra, csak hogy egy jó, kiadósat ehessen. Igazság szerint, el is fáradt egy kicsit, reggel óta csak sétált, amit az elmúlt hetekben igen sokszor ismételgetett el, így mostanra már az enyhe izomláz is kezdte kerülgetni. Életében nem sétált még ennyit, viszonylag, ilyen rövid idő alatt. Alig várta, hogy végre kényelembe helyezhesse magát az étterem egyik kényelmes székén/padján. E felé a kényelmes cél felé, meg is tette az első szükséges lépést: Odaállt az étterem ajtaja elé. Majd jött a második lépés is: Kinyitni az ajtót. Apró lépésekben számolunk, így a harmadik a küszöb átlépése lesz, de hogy ne legyünk olyan rémesen szőrszálhasogatók, az ajtó becsukását is ide számoljuk. Tehát a negyedik lépés még, illetve már a terep felmérése, és a megállapítás: Nincsen szabad asztal. Az ötödik lépés ennél fogva egyértelmű: Megkérdezni a legszimpatikusabb jelenlévőtől, ki a legkisebb társasággal van, van-e szabad hely körében. Meg is volt. Ott lép érvénybe a hatodik lépés, ami a leülést, és a megkésett bemutatkozást takarja. A hetedik lépés, azaz rendelés után érkezik az eddigi utolsó, vagyis nyolcadik lépés: A jelen. A társalgás. Beszélgetés. Ismerkedés. Evés.
- Milyen szép neve van! - mosolyodott el. - És Emíliáé is nagyon tetszik. Megértem. Én is ilyen voltam. És sokszor vagyok is, csak nekem kicsit több idő kell. Mondjuk ez sok mindentől függ... - tekint a picire, és akaratlanul is elmosolyodik, olyan aranyos. A vele szemben ülő hölgy következő mondataira Mary kicsit megijed, de szerencsére ez nem mutatkozik meg arcán. Ellenben ha nem vigyáz, megmutatkozik valami másban. Pl. ha elhagyja a válaszadást, vagy késlekedik vele. Így gyorsan reagálnia kell valamit, viszont az igazat nem mondhatja. Mégsem ismeri, és lehet, nem is fogja megismerni, meg nem is diák, és felnőtt is, na meg sosem lehet tudni, és... Na igen, egy szóval nem lehet ezt így csinálni. De mit találjon ki két másodpercen belül? Vagy várjunk csak... Hiszen gyakorlatilag nevezhető félvérnek... Apukája magyar, anyukája székely... Ugyan a székelyek, s Erdélyiek is magyarok - illetve az Erdélyiek nem mind -, megnevezésben megkülönböztetjük őket, így nem számít akkora hazugságnak, ha igent mond. Csak Joanne ne kérdezzen többet, és nem lesz baj - legalábbis Mary ebben reménykedik, de nagyon.
- Tessék? - kérdez vissza, csupán másodpercnyi időnyerésképp. - Ja! Ja, igen, igen, félvér vagyok, mint te, illetve gondolom, hogy az vagy, mert azt mondtad én is. Vagy is ön, azaz az tetszik lenni? Mármint... Elnézést... - fel sem tűnt neki, hogy csípőből letegezte Joannet, csak megtörtént. Ám az első meglepettség, s kisebb ijedtség után rájött, hogy ez még kapóra jöhet, s elterelheti vele a figyelmet származásáról, feltéve, hogy óriási mákja van, amit mellesleg imád. Mármint a mákot.
- Elnézést, csak saccra egy idősnek tetszik lenni a nővéremmel, így, küllemre legalábbis úgy tűnik. - mentegetőzött tovább, de ennek már két oka volt.
- Köszönöm. - mondja ismét mosolyogva. - Hú, az tök jó! Legalább tudom, kihez kell mennem, ha beteg vagyok. Igen, Bagolyköves gólya vagyok. Köszönöm szépen! - mondja a pincér felé fordulva, ki épp most hozta ki vacsoráját. Éppen szájához emelné ételét, mikor kellemes csalódásnak is nevezhetően elképed.
- Komoly? Én is navinés vagyok! - lelkesül be. - Hát ez tök szuper! - nagyon örül, hogy Joanne is a Navinébe járt. Egyre szimpatikusabb neki a fiatal hölgy, és így, hogy van valami közös bennük, különösen. És amikor megengedi, hogy tegezze, öröme még két centivel feljebb szökik, az amúgy is tetején járó örömskálának.
- Jajj, nagyon szépen köszönöm!

Mira-Mester

Mostanra szokássá vált Marynél a faluban sétálgatás. Nem tudott olyan részt, ahol ne járt volna, feltéve, ha nem számítjuk az épületeket. Mert hát a házakban nem járt, ahogy nagyon sok boltban sem volt szerencséje nézelődni sem. Nem mintha bármi megakadályozta volna ebben, csak nem volt kedve. Bár már tervezett bekukkantani az új antikvitásba, szerette a régi holmikat, szépnek és érdekesnek találta őket. Amennyiben van rá keret, szívesen venne is belőle valamit. De terve ellenére, eddig nem ment be. Inkább sétálgatni szokott a faluban, s közben elmélkedni erről-arról. Ezt a szép hétvégei napot is erre szánta, sétára. Maga elé bambulva hagyta, hogy lábai tetszőlegesen vigyék amerre csak akarják, ő meg az elmúlt évnek szentelte figyelmét. Mit ne mondjon, elég sűrű volt, na és korábbi életéhez képest igen csak szokatlan, sőt, abszurd. Nem csoda hát, hogy mostanra kifáradt. Először a levél, mi szerint felvették a Bagolykőbe, majd a nagyszüleinél az erdőbéli problémák, minek köszönhetően bajba kerül, utána suli, ott egy-két kaland... Ezek a bizonyos kalandok pedig nem valami szokványosak a lány számára, és igen csak nehezen emészthetők. Legalábbis neki. Másoknak valószínűleg a világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki valami ráboruló löttyfélétől összemegy, vagy csak úgy elkezd füstölni a fal, és hirtelen elfelejt mindent, seprűkön száguldozik, és pálcával hadonászik. Marynek azonban nem, pontosabban nem volt az. Az elején. Bár, amennyiben nem rúgják, vagy veszik ki, és maradhat - amit őszintén remél -, még hét, legalábbis négy évig itt tengetheti az időt, szóval még mindig az elején van. Lesz ám ideje hozzászokni ezekhez a számára még furcsa, ám mégis egyre inkább természetes dolgokhoz. Néha még, mikor reggel felébred, nem mindig emlékszik az elmúlt hónapok tartalmára, így pár másodpercig nem érti, mit keresek ott, ahol van. Aztán ahogy a felismerés megérkezik, meglepi, hogy mind ez hogyan lehetséges. Van viszont, hogy minden teljesen természetes számára, nem is gondolja végig, csak sodródik az árral. Ahogyan  most is, hiszen nem is figyeli, merre megy, csak megy.
- Hogy az a... - hallatszik a mérgelődés, ugyanis most járta meg, hogy nem nézett a lába elé. Kibicsaklott jobb bokája fájt ám rendesen, ezzel megugorva a nem valami alacsony fájdalomküszöb már-már elviselhetetlen részét. Ráállni sem igen tudott, így körülnézett, hol is van most pontosan, hátha le tudna ülni valahova. Mákjára pont a kocsma előtt állt, így úgy döntött, kínszenvedések árán, de betér. Végül is, lényegesen közelebb van a kastélynál. Be is ment, azonban kedveszegetten el is húzta száját, mivel egy szabad asztalt sem látott. Mikor másodszorra is körbenézett, egy hosszú, sötét hajú lányt pillantott meg, egy újság fölött görnyedve. Pár másodpercig tartó töprengés után odabicegett az asztalához.
- Szia! Bocs a zavarásért, szabad ez a hely? - érdeklődve tekintett a lányra, az egyik szék felé bökve, az igenlő válasz reményében. Lába valami furcsa oknál fogva a helyett, hogy egyre jobb lett volna, csak még inkább sajogni kezdett.

Mira

Lehet, hogy nem volt épp a legzseniálisabb ötlet pont aznap lejönni a faluba, de már mindegy volt. Csak arra vágyott, hogy végre leülhessen, és kényelembe helyezhesse, ellazíthassa fájó lábát. A fájdalom erősödött, bokája mintha lüktetett volna, a fájdalom meg kezdett kisugározni lába többi részébe is. Elég kellemetlen volt, de ez nem látszott a lány arcán. Elég jó a fájdalomtűrő képessége, a nővére szerint fakír. Mikor meg közölte vele, hogy mivel tűri ilyen jól, ha valamije nagyon fáj, mazochistának könyvelte el, pedig egyik sem illik Maryre.
Mikor a fekete hajú lánynál érdeklődik az ülőhely szabadságát illetően, az csípőből mond nemet. Persze Mary nem mérgelődik meg ezen, a válasz várható volt. El is intézi egy vállvonással, és már épp új lehetőség után kutatna, ha ki nem szúrná, hogy a feketeség visszapillant rá.
- Kösz! - böki ki, az intésre célozva, és leül. Lábait keresztbe teszi, majd a fájót kezdi masszírozni, hátha jobb lesz. Még emlékszik, hogyan csinálta neki az édesapja, amitől mindig jobban lett.
- Már miért járnék rossz helyen? Tán gondolod, konkrét helyet kerestem, ahova menni akartam, és idetévedtem helyette? - kérdi a lánytól, semmit mondó tekintettel. Persze érti ő, mire gondolt a hölgyemény, egyszerűen csak kijött belőle. A lábfájás rossz kedvet hoz, a rossz kedv meg efféle modort. Ami ellen ez esetben semmi kedve tenni. Pár pillanatig nézte a lábát, amit masszírozott, majd mikor tekintete visszaugrott a lány szemeire, ismét szólásra nyitotta a száját.
- Ha az érdekel miért vagyok itt, megnyugtathatlak, nem berúgni jöttem. Csupán ez a hely volt a legközelebb. Jó napot, kérnék egy... Vajsört! Köszönöm. - utóbbi részt már a felbukkanó pincérnek címezte. Szeme újból a lány felé fordult. Furcsa mód ismerősnek találta. ~ Biztos láttam már a kastélyban, vagy a faluban... ~

Lotte

Szokásától eltérően jó korán úgy döntött, hogy kimászik az ágyból. Nem sokat, vagy inkább semennyit nem aludt aznapra virradólag, és még mindig úgy érezte, hogyha akarna sem tudna. Épp emiatt határozta el, hogy miután hétvége van, megteheti, hogy az egész napot haszontalan dolgokkal üsse el. A sétával kezdte. Kint kifejezetten kellemes idő volt, így, miután elvégezte a reggeli rutinműveleteket, bő halásznadrágot, toppot, fölé meg egy vékony inget vett edzőcipővel. A végén lófarokba kötötte a haját, s miután úgy érezte, készen van, elhagyta a körletet, majd a kastély területét is. Ráérősen sétálgatva haladt a faluba vezető úton, alaposan szemügyre véve környezetét. Miután beljebb haladt a fő utcán, és megpillantotta a cukrászdát is, azonnal rájött, hogy ő bizony éhes. Épp ezért habozás nélkül tért be, s miután elhelyezkedett a pultnál, kért magának két puncsminyont. Miközben a készülő sütire várt, körbekémlelt a cukrászdában. Nem volt sok vendég, a pult mögötti kollégái is csak ejtőztek jószerével, így láthatóan nem volt szükség rá, hogy Mary beálljon segíteni. Mikor az ajtó kinyílt, a lány automatikusan fordult oda, hogy megnézze, ki érkezik – merthogy távozni nem igen távozhatott senki, hiszen mióta a Navinés itt van, nem fizettek még. A jövevény láttán azonban Mary teljesen ledermedt, s hogyha nem azzal lett volna elfoglalva, hogy csodálkozzon, és hirtelen jött érzelmei viaskodását igyekezzen fékezni, biztosan hálát adott volna az égnek, hogy éppen ülőhelyzetben volt. Azért meg pláne, hogy pont nem volt nála semmi, amit kiönthetett vagy elejthetett volna.
- Sharlotte! – indult meg a lány felé, mire végre sikerült nagyjából összeszednie magát. A másik mostanra biztosan kiszúrta őt, és Mary remélte, az idősebb Navinés tudja, nem menekülhet, de azt még inkább, hogy nem is akar. Körülbelül egy méterre a lány előtt állt meg, félig szemrehányó, félig ijedt tekintettel meredve unokatestvérére. Száját szólásra nyitotta, de nem tudott semmit mondani. Lett volna mit, a torkán viszont egy hang sem jött ki. Hirtelen érezni kezdte, ahogy elfárad, ahogy ereje elhagyja, de hogy az alváshiány, vagy hirtelen jött izgatottsága volt-e az oka, azt nem tudta.
- Mit csináltál megint? – kérdezte hihetetlenül, széttárt karokkal, mikor végre megint szólásra bírta magát. Egy csomó kérdés kavargott benne. Hogy hová tűnt a másik. Miért nem szólt róla Marynek. Hogy van. Volt-e oka eltűnni. Történt-e ott valami. Vagy eleve azért ment el, mert baja volt. Azonban úgy érezte, nem lenne ereje feltenni ezeket a kérdéseket, aztán meg azokat, amik mindebből következnek. Helyette rákényszerítette agyában lévő maradék kerekeit még egy kis forgásra, és igyekezett kikényszeríteni magából azt az egy rövidet, ami - ő remélte legalábbis - magába foglalja a többit.