Caius - zárás

Ronald
~Mi van??! De még nem is evett. Már is kobozza a seprűmet?! - gondoltam magamban.
Aztán átmértem. Le, fel. Hát na jó:
- Persze, de még nem is ettél. Na mindegy, úgy is repülni jöttünk.
Azzal már elpakoltam mindent, és gyorsan elvettem a Tűzvillámot. Mikor felszálltam magamhoz se tértem, már a pálya fölött repültem 15 méterrel. Körberepültem újra és újra a korongokat. Aztán hirtelen rosszul éreztem magam. nem éreztem a kezemben a seprűt, se semmit. Bekövetkezett amitől féltem. Még is csak megbetegedtem. Véletlenül megdöntöttem a seprűt és száguldottam lefelé.  Annyi eszem volt, hogy a seprűt ne tegyem tönkre, a seprűt elengedtem amikor egy méterre voltam a földtől és leugrottam róla. A földre érkezés fájt, de  megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy a több galleonos seprűnek semmi baja. Viszont nem éreztem a kezem. Eltört.

Ágocs
2013. 04. 21. Jövünk állatkáért:)

Alexka<3

Meglepően sok kis varázslótanoncnak van itt a kastélyban valamilyen kisállata, azonban én ebből egyelőre hiányt szenvedtem. Alex tök jó fej, mindig gondoskodik róla, hogy sose maradjak le a jó programokról, így aztán tegnap este értesített is a kisállat kiállításról, amire együtt mentünk, miután jól megtologattam a folyosón. Szeretem gurítani a sima padlón, olyankor autóversenyzőset játszunk. Nem sokat hallottam erről a rendezvényről, de úgy voltam vele, hogy meg kell nézni, veszíteni valóm nincs, legalább Alex-szel is tudtam találkozni.
Hamarosan alászállt a magasból Alex édes kis baglya, na ezért is nagyon irigyeltem. Reméltem, hogy majd én is megsimogathatom, és nem fog agyon csipkedni. Nagyon hasznos egy kisállat, fontos az, hogy legyen az embernek egy állandó társa. Éppen időszerű ez életemnek ezen a picit magányosabb időszakán. A kisállat biztos felvidítja az embert.
Körülnéztem a „merre induljunk” kérdést hallva, de már irányban is voltunk. Lenézve rámosolyogtam a fiúra, hálás voltam, hogy ő rááldozza a délutánját azért, hogy szerezzünk nekem állatot. Működött köztünk egyfajta telepátia. Nem kellett részleteznem a gondjaimat, még elegendő információ híján is tudtam, milyen a hangulatom.
- Szeretem aaaa papagájt. Az átlagos házi kedvencekből, mint kutya, macska, nagyon válogatós vagyok. Most sem fogok elhamarkodottan dönteni. Látnom kell a kis élőlényen, hogy mi bizony jól megleszünk. De nem gondolkodom végletekben, hogy nekem csak ez vagy az kell, ezt a pillanat hevére bízom majd. - gondolkodtam hangosan a guruló srácnak.
Már meg is érkeztünk a sok kis állatot összefogó bódé elé, de hirtelen túl nagy volt a káosz. Hirtelen rám nehezedett a felelősség is, hogy nekem gondoskodnom kell róla, meg aztán mi lesz, ha az önzőségem, és nemtörődömségem kellemetlen párosának ő látja majd kárát. Nagyon meg kell fontolnom, mert lejátszódott a fejemben az is, amikor majd hazaviszem a szüleimhez, akik ugyan állatbarátok, de csak tisztes távolból.
Mindenképp szükségem van a srác segítségére.
- Alex! Milyen állatot tudsz nekem elképzelni? – érdeklődtem, bízva abban, hogy majd együtt jutunk valamire.
Szent ég. De csúnyán néz rám az a macska ott középen. Nem is mozdul, úgy ül ott, mint valami kiskirály. Gőgös, és még az orra is a magasban. Hogy hagyhatják ezt a többiek? A tekintetem elidőzött a macskán.

Ágocska:)

Antonio Welse

Számomra érthető volt az, hogy mihamarabb kipróbálhassam a Nimbusz-t, hiszen ez édesapám kedvenc márkája.
Ahogy ellöktem magam a földtől éreztem, hogy pöccre indul. Nem volt nagy szám, hiszen ez minden új seprű egyik legfontosabb erőssége. Mármint a dinamikus elindulás. De ami ezután jött nagyon tetszett. A tökéletes farrész és a lágyan keskenyedő nyél igazán jó légellenállással találkozott. A végsebessége éppen a tűzvillám alatt volt. persze nem annyira jól gyorsult, de tökéletes volt így is. Ha édesapám nem lett volna olyan bőkezű elsőszülött fiával, hát nekem is Nimbusz kellett volna!
De mire mindent kipróbálhattam volna épp alattam Antonio elvesztette a seprű felett az uralmát. Látszott valami baj van. Utána eredtem, de nem értem el.  Épp a föld felett ugrott le a seprűről. Persze szép földet érés volt, de láttam az arcára kiülő fájdalmat. Azt hiszem valami nagy baj lett.
-Antonio! Mi történt? Mi a baj? Hívjak segítséget?- hadartam el.

Rendetlen kölykök

A mai napom olyan eszeveszettül átlagosnak indult, hogy az valami kriminális. Valamikor 10 óra környékén dobott ki az ágy, szóval órára menésről már szó sem lehetett ilyen kései időpontban. Így van, járjunk elől a jó példával mint prefektus, gratulálok kisasszony.
Gondoltam elindulok körbe a kastélyban, ha már órákra nem mentem be, megpróbálok nyakoncsípni néhány csirkefogót, had gyűljenek a strigulák a szobám falán. Pontosabban az éjjeliszekrény oldalán. Viszonylag gyors ütemben sikerült végigjárnom a nyugati szárny két emeletét, néhány lógóst is beküldtem órára, majd kifelé vettem az irányt, pontosabban a kviddicspálya felé. Itt mindig kitűnőeket lehet mulatni az elsősök szerencsétlenkedésén, én meg mint jószándékú vénróka kicsücsülök nézelődni. Pontosabban ülnék, ha nem látnám hogy egy srác éppen leájulni készül a seprűjéről. Megszaporázom a lépteimet, majd futásba váltok át és közben matatok a talárom zsebében a pálcám után.
- Mobilicorpus! - mondom, miközben a srácra szegezem az eszközt. Annyira ügyes vagyok, hogy szegény gyerek helyett a seprűt éri a varázslat, szóval azt biztonságban a földre tudom helyezni, amit a srácról már nem lehet elmondani. Néhány méterrel a föld felett elengedi a járgányt és a "mélybe ájul". Egy viszonylag hangos reccsenés következik az érkezése következtében és nagyon remélem, hogy nincs nyílt törése, mert akkor rám lehet mondani az áment. De mivel semmi sem meredezik ki a srác karjából, megnyugszom, legalább nem vérez össze mindent. A haverja a levegőből kiabál neki, hogy oké van e, nekem nincs kedvem visszaszólni, hogy hármat tippelhetsz, ha ennyire betorzult szerencsétlen.
- Ferula! - térdelek a gyerek mellé és a karjának szegezem a pálcámat. A varázslat következtében egy sínpólya jelenik meg a törött végtagon, rögzítve azt.
Elteszem a pálcámat vissza a zsebembe, felállok, majd a srácot az ép végtagjánál fogva felhúzom a földről.
- Máskor egy kicsit körültekintőbben lehetőleg.

Alex fiú:)

- Ó, igen, látod ő például szép is és barátságos is… na meg hangos. Nem biztos, hogy nyugalomra és csendre vágyó lelkiállapotomban nem lenne pár olyan szavam hozzá, amit később megbánnék. – vittem tovább a gondolatmenetet a fiúnak. Egyre inkább elmegy a kedvem a papagájtól, nem lesz egyszerű a döntés. Viszont nem szeretnék sokáig gondolkodni, mert a végén kifutok az időből, és a sors által nekem szánt állatnak lőnek.
Alex rámutat egy bagolyra, akinek kissé viharvert állapotára egy fél mosollyal kinyögök egy „édes szívem” kifejezést. Na, nem lesajnálni akarom, és remélem lesz, aki gondot visel majd rá, csak én erre most nem éreztem késztetést.
Alex kiszúr egy zsemleszínű kutyust is, aki kétségkívül aranyos, bár tudom, hogy Alex nagy kutyabarát. Biztos elszórakozna az enyémmel is, ha lenne. Bár remélem így is olyan döntésre jutunk, ami neki is tetszeni fog, és önként s dalolva jön meggyömöszkölni az állatot.
Hm… madaras, ez igaz. Nem véletlen jutott eszembe először egy papagáj, Alexnek igaza lehet. Visszakanyarodtunk az elejére, úgy látom, ezért a szemem most a madarakat fürkészi.
- Nézd, ő például nagyon tetszik. Szép a színe, és olyan aranyosan néz. – mutatok a távolban békésen üldögélő madárra.
- Vagy te is rá gondoltál? - nézek a fiúra a bőség zavara után. Vajon hogy tudom idecsalni, hogy közelebbről is megnézhessem, vagy a vállamra üljön? Ha egy bagoly képes erre, akkor ő is.
Hallom közben Alex kérdését, mégpedig, hogy kin akadt meg a tekintetem az imént. Megint visszatérek a szememmel, ez nem nehéz, hisz az állat meg sem mozdult azóta.
- Ott van a zsemleszínű kutyustól nem messze,   az a macska a fűben, látod? – magyarázom Alexnek, és rajtam már megint valamiféle furcsa érzés lesz úrrá. Nagyon mókás jelenség, habár az arckifejezése cseppet sem ezt tükrözi. Tetszik benne ez a világutálat, szerintem jól meglennénk, ha épp nekem is ilyen kedvem lenne. Ha pedig meguntam, akkor kihívás lenne felvidítani, már ha lehet ilyet. Már most sok lehetőséget láttam ebben a macskában.
- Na, mit szólsz hozzá Alex? El tudnád képzelni nekem? – érdeklődtem majdhogynem feltörő nevetéssel, és egyelőre szándékosan nem osztottam meg vele saját gondolataimat. A kettő együtt nem fog menni, papagáj meg macska is, pláne, hogy ez a morcos jószág biztos nem hagyná sokáig élni azt a szegény madarat.

Ágo, érdekes macskaízléssel^^

Az időjárás az utóbbi hetekben komoly kedélyingadozással küszködött, azonban ezen a hétvégén végre teljesen kiderült az ég és Gilbert olyan igazi, tavaszi napsütésre ébredt. Szerette, hogy az ágya szinte közvetlenül a hatalmas ablak mellett van, mert a fény jóformán kihúzta az ágyból és sokkal könnyebben kelt fel, jókedvűen kezdve a napot. A többiek nem keltek ilyen korán, úgyhogy csak halkan, mint egy kisegér, kikúszott az ágyából és összeszedte a holmiját, hogy minden felnyalábolva átlopózzon a fürdőbe. Mosakodással együtt is tíz perc alatt elkészült, hogy aztán álarcát, naplóját és szütyőjét egyik, tornacipőit pedig másik kezében lóbálva, leosonjon a lépcsőkön a klubhelyiségbe. Itt felrángatta a kissé elnyűtt csukát, mielőtt leugrált volna a nagyterembe reggelizni- mégpedig szó szerint, mert ha senki sem látta, akkor sokkal inkább elengedte magát. Amikor leért, jóformán senki sem volt még ott, úgyhogy kényelmesen összeválogatta az asztalról a kedvenc étkeit- vajas pirítóst, sonkát, sajtot, gyümölcsöket. Komótosan falatozott, aztán mivel úgy saccolta, nem biztos, hogy vissza akar jönni ebédre, egy szalvétába csomagolt még némi elemózsiát, mielőtt kitrappolt volna, egyenesen a kaput célozva meg.
Egyébként nem sokat változott, amióta nem láttuk - egy picivel magasabb lett, mint volt, de nem vitte túlzásba a növést, a külseje sem érdekli túlzottan és még mindig maszkot hord. Az egyik padra telepedett először, mert a fű még vizesnek tűnt, addig is firkálgatva, aztán ahogy száradt minden, elővette a szütyőbe dugott, miniatürizált könyvet és kifeküdt a napra olvasgatni. A fűben hasalva egyik kezével a fejét támasztja, a másikkal lapozgat, az egészhez a lábával kalimpálva - olyan meleg van, hogy a cipőt és a zoknit is lerúgta, de jól érzi magát.

Gil

*Rosszul aludtam az éjjel. Kezdődött azzal, hogy az elalvás része is nehezen indult be. Éjfélkor sikerült valami álmosságot erőltetnem a szememre, halk birkaszámlálással, de ezzel még nem ért véget a megpróbáltatásom. Két óránként felébredtem, mert úgy éreztem valaki figyel, ami eléggé lehetetlen volt. Betudtam annak, hogy a megszámolt állatok jelentek meg a szobában és kísértettek. Mikor sikerült, úgy ahogy mély álomba kerülnöm, a nap sugarai köszöntek be az ablakon újabb vidámságot okozva nekem. Nyűgösen ébredtem fel végül.
A reggeli készülődésem öt percig sem tartott. Nem mentem el fürdeni, fogat mosni sem, csak gyorsan átvettem a pizsamát egy szürke pólóra és egy melegítő nadrágba. A kócos hajamat a frufru részénél felcsatolom, hogy ne lógjon a szemembe. Ideje lenne valamit kezdeni vele, de az én ügyességemmel rosszabb lenne, mint most.  Az ablakban nézem meg a csattolás eredményét, mivel nincsen kedvem a mosdóig elvánszorogni. Mikor megfeleltnek nyilvánítom, elindulok a nagyterem felé. Vasárnaphoz képest már elég sok diák szállingózik a folyosón. Látszik rajtuk, hogy élvezik a tanításmentes napokat, mert sajnos igen, elkezdődött a következő év. Másodikos évemnek teljesen másnak kéne lennie, de eddig semmilyen változást nem érzek. Ugyan olyan távolságtartó maradtam és az emberek sem változtak meg körülöttem. Néhányan nőttek a szünet alatt, vagy a frizurájuk lett más, de nagyjából ugyan azok maradtak.
A Nagyteremben meg vannak terítve a különböző ház asztalai. Gyorsan helyet foglalok a Rellonnál és magam elé veszek egy adag zabkását. Közben körbetekintek a teremben és megakad a szemem egy fiún. Éppen jóízűen fogyasztja az igen bőséges lakkomáját. Szemén a kihagyhatatlan álarc, amit annyira utálok. Gil az. Most nem boldogság fog el ahogy meglátom, hanem egy csepp gyűlölet.*
~Direkt nem néz rám. Végig hazudott nekem és ezért nem akar velem összefutni. Becsapott és különben utál engem. Én meg hittem neki.~*Az előzmény csak annyi, hogy az előző találkozásunknál elég sok mindent elmondtunk egymásnak, Ő meg megígérte hogy segít megszeretni az embereket és nem csak ellenséget látni bennük. Megbeszéltük, hogy találkozunk majd, de azóta nem is láttam.
Feláll és egy nagy adag étellel indul ki a Nagyteremből. Megvárom a megfelelő alkalmat, majd utána indulok. Ki megy a kastélyból és a rét felé indul. Lassan megyek utána, hogy ne vegyen észre. Leül az egyik padra és a füzetébe rajzolgat. Ebben a füzetben beszélgettünk. Egy kis idő után a fű jobban tetszik neki így oda telepedig és egy könyvből olvas. Ezt az alkalmat használom ki és elé sietek, pont elállva a nap fényét.*
- Gilbert, miért hazudtál nekem, én elhittem amit mondtál.* Nem várom meg a válaszát, hanem rávetem magam. Szitokszavakkal illetem, közben pedig nem túl erősen ütögetem. Hát igen, ilyen, ha az ember nem tud este aludni.*

Min

Általában nem szokása evés közben nézelődni, ez olyasvalami, ami neki fel sem tűnik - hosszú évek rögzítették benne, hogy jobb, ha az asztalnál fel sem néz a tányérjából, csak csendesen és gyorsan eltüntet mindent, aztán megköszöni, elmossa a tányérját és eltűnik. A szünidő pedig csak megerősítette benne mindezt, így nem vette, nem vehette észre Mint, nem is feltételezte igazából, hogy bármelyik barátja a nagyteremben lehet.
A könyvet a születésnapjára kapta- igazából egy képregénysorozat része volt, amit a többivel együtt mágia segítségével rejtegetett otthon, egészen picire zsugorítva. Borzasztóan örült neki, mert bár apával nem volt könnyű szót érteni, ha végre kimászott a laborjából, akkor tudott jófej lenni, így külön elmentek és ő választhatta magának. Teljesen lefoglalták a történések, a lépteket ugyan hallotta, de nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget- csak akkor nézett fel, amikor valami eltakarta előle a napot.
A támadás váratlanul éri, még érkezik megfordulni, de az egész annyira meglepő és első pillanatban érthetetlen számára, hogy mire védekezésre emeli a kezét, az álarca már lerepült. Sosem tudott verekedni, Minnel nem is akar, az egész olyan félelmetes és zavaros, ahogy szitok és ütés egyaránt záporoz a fejére.*
- Várj!-*Próbál valahogy kiszólni a karjai mögül, de az első kísérlete, hogy valahogy a másiknak is láthatóvá tegye az üzenetet, csak egy újabb ütés bezsebelését eredményezi. Másodjára megpróbálja elkapni a kezeit, nem megy könnyen, de végül sikerül úgy fognia a csuklójára, hogy ha nem is teljesen, de egy kicsit megállítsa.*
- Várj már!-*Zihálja, jobbára az ijedtségtől- érzi, hogy valami lecsordul, közvetlenül a bal szeme mellett. Francba.Felszakadt a vakációról emlékbe hozott seb, ami kicsivel a szemöldöke felett indul és rézsút folytatódik, az alja az arcára lóg. Igyekszik nem foglalkozni vele, előbb valahogy Woot kell lenyugtatnia.*
- Nem hazudtam! De egyszer sem hívtál, az órákon pedig nem szóltál hozzám, azt hittem, meggondoltad magad és egyedül akarod megoldani. Muszáj volt tanulnom, hogy minden vizsgám kitűnő legyen! Egyszerűen muszáj...-*A végére elhalkul, mert ahogy eddig, úgy most sem volt elég. Tulajdonképpen mindegy lett volna, milyen jegyeket visz haza, mert úgyis akadt más helyette, amibe bele lehetett kötni, de nem akart még több lehetőséget adni arra, hogy bántsák. De az egész megy a felejtőbe, ahogy van némi ideje alaposabban megnézni Min arcát.*
- Szörnyen festesz. Történt valami?-*Leginkább aggódó a hang és az arca is gondterheltebb lesz, mert a fiú viselkedése is rosszat sejtet. Az első találkozásuk sem volt zökkenőmentes, de ez a kirohanás most jóval hevesebbre sikerült.

Gil

*Nem volt valami hosszú a szünet, mégis éveknek hittem a sok szobában töltött nap miatt. Megpróbáltam a szabadidőmet a kastélyon kívül tölteni, hogy egy kicsit azt higgyem, tényleg szüneten vagyok, és azt csinálhatom, amit akarok, pedig nem így volt. Legszívesebben hazamentem volna és a családommal töltöttem volna ezt a röpke időt. Csak hogy kaptam egy levelet, miszerint elvileg kaptak egy remek ajánlatot egy útra így elutaztak. Az a baj, hogy ismerem őket és apám nem hagyná ott az állását egy ilyen, idézem „csak a pénz fogy miatta”
dolog miatt. Az sem lebecsülendő, hogy testvéreim közül háromnak iskola van, a nagyobbak pedig nem hiszem, hogy hazajönnek. Még is hinni szeretnék nekik, és bízni abban, hogy tényleg valami jó utat találtak nélkülem.
A napsütés nem hagyott alább. Egy lágy szellő lengedezik, pont emiatt tökéletes az időjárás. Felnézek az égre, de egy felhőt sem látok. Olyan jó lenne, ha megérkezne a nyár. Azt jelentené, hogy ritkán fordulnának elő a rossz esőzések és a kedélyállapotom is javulna. Ami ebben a pillanatban nem volt éppen fényes.
Ahogy rávetődök, azonnal az álarcot támadom. Az az aprócska tárgy még mindig eléggé irritál, pedig azért azt tudom, hogy levenné. Most mégis a düh kerekedik fölém. Engem becsapott, Ő csapott be és nekem csak rosszat akar. Minden a fiú hibája. A tanulás, a rossz alvás és az otthoni dolgok. Csak ő tehet az egészről. Igazából csak kell egy személy, akin kitöltöm a bennem lévő feszültséget.  Olyan könnyen el tudom magammal hitetni a dolgokat, hogy már tényleg elhiszem, amit gondolok. A sok hazugságot, amit magamba tuszkolok.
Lassan érzem, hogy mozgolódni kezd, de nem nagyon foglalkozok vele. Elvileg arra tanítottak, hogy beszéddel oldjam meg a dolgokat, mivel azt nem szeretek így csinálom. Nem vagyok erős és magas sem, talán nőttem egy keveset a szünetben, de az nem hoz sok előnyt. Érzem, hogy két kéz tapad a kezeimre. Kinyitom a szemem és Gil-re nézek. Elernyednek az izmaim, mikor megkér, hogy álljak le. Végre a józan eszemre hallgatok egy kicsit. Elkezdem olvasni a szájáról, amit mond, és lassan lekecmergek róla. Igaza van, hogy nem beszéltünk az nem teljesen az Ő hibája. Nem tudom hogyan gondolhattam azt, hogy majd Gilbert keres engemet, miközben Ő tesz nekem szívességet. Pedig teljesen ebben a hittben voltam. Vártam, hogy segítsen, miközben én nem tettem neki semmit. Különben is mi az, hogy muszáj? Akkor tanul az ember, csak ha akar, lehet, hogy megbukik, de akkor rájön, hogy az Ő hibája és majd jövőre tanul. Nincs olyan, hogy muszáj.*
-    Muszáj, milyen szó már ez?* Ekkor jut eszembe, hogy ez a leglényegtelenebb része az egésznek, amit mondott. Most vertem jól meg és én ezen akadok fent. Még a szeme felett is vérzik. Ilyen erősen ütöttem volna? Most már nem vagyok rá mérges, inkább magamra. Hogy lehettem ilyen? Néha gondolkodnom is kéne. Egy kicsit még is jól esett, amit ezzel a püföléssel kiadtam magamból. A zsebemből előveszek egy zsebkendőt és felé nyújtom.*
-    Kösz…* Elég furcsa egy ilyen szó ezek után. Egy bocsánat, vagy egy véletlen volt jobban megfelelt volna, de én még is ezt választottam. Lehet nem fogja érteni, nem is ez a lényeg. A következő kérdésekor leveszem róla a szemem és az arcomra erőltetek egy mosolyt, majd szépen hazudok.*
-    Semmi!* Nem ebben állapodtunk meg, de makacs vagyok és rossz barát.*

A fiú mintha magához tért volna, feladva a küzdelmet, és ahogy az izmai nem feszültek, hogy kitépje magát, Gil elengedte. Kisvártatva Min leszállt róla és kicsivel odébb leült a fűbe, nehezen értelmezhető kifejezéssel az arcán- leginkább keserűségnek tűnt, de nem ismerték egymást eléggé, hogy biztos lehessen benne. Felkecmergett, maga alá húzott lábakkal ülve, egy picit tanácstalanul - ő, akit annyian különcnek tartottak, nem igazán ment oda senkihez magától, mert úgy érezte, terhes vagy nem kívánt a társasága. Nem akarta Mint bántani, de olyan sietve távozott akkor a folyosóról, hogy egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nem gondolta meg magát, így inkább hagyott némi távolságot. Nem tudta, tényleg nem, hogy ennek ez lesz a vége.
A szinte számonkérő kérdésre elkomorodott, lehajtva a fejét, aztán szomorúan nézett Min szemébe- másnak talán lényegtelenek a jegyei, de ő nem engedhette meg magának, hogy leromoljon. Nem csak azért, mert egész nyáron hallgatta volna, de hatalmas veszekedésbe torkollt volna a dolog, aminek mindig, mindig ő itta meg a levét.*
- Ha nem tanulok, akkor azt kockáztatom, hogy átíratnak máshova. Anyámék cseppet sem örülnek, hogy varázsló vagyok.-*Ez persze csak töredékrésze volt mindannak, aminek még "nem örültek", de ezzel az eggyel semmit sem tudott kezdeni. Szeretett itt lenni, szerette a kastélyt és az órákat, a háztársait, a tanárait, mindent és nem akarta, egyáltalán nem akarta elveszteni, akkor sem, ha ezt az örömöt nem tudta a Nagyin és az apján kívül mással megosztani. Az utóbbi többnyire csak hümmögött, de a nagymama kíváncsian nézte végig azt a temérdek rajzot és mindenféle firkát, amit itt készített. Az volt a szünet legjobb része, amikor nála hagyták, az ikrek már elmentek aludni és végre kicsit kettesben beszélgethettek. Mélázásából Min Woo furcsa köszönömje rántja ki, kissé értetlenül pislog rá, megpróbálva valahogy kitalálni, mire is gondolt.
- Ez nem a te hibád.-*Mutat a sebre, mert mintha egy pillanatra lelkifurdalást látna átsuhanni Min arcán; aztán elveszi a papírzsepit, megpróbálva valahogy letörölni a vért, aztán a felszakadt helyre nyomja, hogy elállítsa a vérzést. Még így is örülhet, mert relative könnyen megúszta a dolgot, idővel el fog tűnni, vagy legfeljebb egy alig látható heg marad az egészből.
Ez a "semmi" pontosan úgy hangzott, mint amikor őt kérdezték arról, hogyan szerezte egyik-másik sérülését. Valami, amit nem akar, vagy nem tud az ember elmondani és még ha a másik érti is, hogy az a semmi nagyon is valami, nehéz bármit is tenni, vagy segíteni. Egy kis ideig gondolkodott, aztán mivel egyébként is hiába beszélt volna, mert Min lehajtotta a fejét, egyszerűen odahajolt és megölelte- nem túl szorosan, inkább csak olyan óvatosan fonta pár pillanatra köré a karjait, remélve, hogy nem egy újabb orrbavágás lesz a manővere jutalma. Valahol tudta, hogy ami számára egyáltalán nem fura, másnak nagyon is az lehet, főleg, mert néha teljesen gyerekesek voltak a reakciói, mint ez is. Aztán visszahúzódott, zavartan elmosolyodva ült a sarkaira. A zsepit újra a fejére szorítva, másik kezével felvéve a fűből a mangát és a maszkot, mindkettő állapotát leellenőrizve- megúszták sértetlenül, sóhajtott fel, mert fájt volna a szíve, ha a két legújabb kincsében esik kár. Egy darabig lapozgatott, mire megtalálta a keresett képet, felemelve, hogy Woo is láthassa.*
- A szülinapomra kaptam és annyira tetszett a Crown Clown álarca, hogy megcsináltam.-*Fűzte hozzá, magyarázatképp a fura figura kapucniján lógó részre bökve, mert átmenetileg semmi jobb sem jutott eszébe- szeretett volna beszélgetni, de az előző válasz miatt elbátortalanodott. Valahogy szerette volna jóvátenni a mindkettejük idegenkedése miatti hibát, ám beletelt némi időbe, mire fel merte tenni a következő kérdését.*
- Akarsz mellettem ülni idén?-*Minre nézve tekintetével próbálta üzenni, "ne haragudj", szorongva várva valamiféle választ. Nem tudta, mi mást ajánlhatna fel, hogy megmutassa, ő komolyan gondolta és esze ágában sem állt átvágni.

Alex

- Jó, hogy mondod Alex, még nem költöztem át, viszont majd az állattal éppen ideje lesz – gondolkoztam el a srác szavain. Biztos lusta voltam, vagy még nem is kaptam engedélyt? Hm, majd megkeresem az illetékest. A Lomtárban ugyan már beleegyeztek, na de ezt át kell gondolni még egyszer. Egy cuki rózsaszín nyúúúl, meg ez a macska, ha most nem tör ki a harmadik világháború, akkor sose. Bár ezt nem tudhatom, lehet, hogy ez a jószág nem árt még a légynek sem, egyszerűen a hangulata nem túl fényes.
- Nem tudom, nem kell nekem ilyen hiperaktív állat… én magam sem vagyok ilyen természet, biztos megőrülnék az állandó ugrándozástól. – győzködtem egyúttal magam is, hogy az unalmas állat is jó nekem, és azt is fogom szeretni. Együttérzően nézek Alex kezére, amit szépen elintézett Alia. Nahát, majd jól visszacsípek a madaramnak, ha lesz. Bár ezekre a házi kedvencekre sosem lehet haragudni, meghálálják a gazdi szeretetét.
Alex ignorálja a papagájt, rögtön a macskára reagál, nos, a várakozásomnak megfelelően. Nem is lehet ezt komolyan venni, pedig én próbálom, csupán a döntés komolysága végett. Végül nevetéssel jelzem, hogy én is mókásnak találom a helyzetet, főleg miután megint rápillantok a fűben elheverő kiskirályra.
- Ho… hogy menjek oda hozzá? – hüledezem, de már el is indulok az irányába, szép lassan, habár erősen kétlem, hogy egy tank közeledésétől akár felkelne és arrébb menne. Majdnem elgázol egy keresztül rohanó kecske, nahát, mik vannak itt.
Odaérek közvetlenül elé, és szép lassan letérdelek, így tökéletesen farkasszemet nézünk ebben a pozícióban. Te jó ég, közelről még mogorvább, mint messziről.
Ne bánts, ha egy mód van rá, mantrázom magamban, majd felé nyújtom kezem, hogy megsimogassam. Egyet simítok a fején, mire megrázza azt, és elnéz a másik irányba. Na, de barátságos lélek vagy te. Már megint nem bírom visszatartani a nevetésemet, nem is hagyom annyiban a dolgot, megkerülöm a macskát, és megint leülök mellé. Kicsit megnoszogatom a hátsó felét, hogy menjen arrébb, de csak csúszik egy kicsit előre, na azt sem magától, hanem a lökésem idézte elő.
- Te, Alex! Tud ez a macska járni szerinted? – fürkészem a srác arcát, remélem nem kuncog valahol a hátam mögött, bár azt is maximálisan megérteném. Komikusabb nem is lehetne a helyzet. Vagy csak lusta? Mondom én, hogy összeillünk. Meg kellene próbálnom felvidítani. Letépek egy hosszabb fűszálat, és megcsiklandozom vele az állát, erre nem hogy nem mozdul, de még hülyének is néz. Úgy látszik, ennél kitartóbbnak kell majd lennem, de egyelőre békén hagyom.
- Képtelenség felvidítani ezt a macskát – mormogom az orrom alatt a srácnak.    – Meggyőződésem, hogy ez a macska ma velem jön. – folytatom, majd felállok, összecsapom a kezem, mint aki jól végezte dolgát.
- Alex, mi a hozzáfűznivalód? - húzom fel szemöldököm várakozón.

Ágota és a Grumpy

Kijöttem a rétre. Minden olyan gyönyörű. Elhaladtam egy óriási tölgyfa alatt. Előhúztam egy könyvet a táskámból, melyet mindig magamnál tartok. Lefeküdtem az árnyékba, a puha fűre. Olvastam. Elgondolkodtam. Milyen jó lenne minden nap kijönni a barátokkal és a testvéreimmel. Hirtelen felugrottam és folytattam sétámat, hátha találkozok valakivel. Mintha hirtelen valóra vált volna a kívánságom. Találkoztam Vaníliával, Abigéllel és Kumagoroval. Éljen, volt kivel beszélgetni, játszani

Leslie, Abi, Vani

Leslie, Kuma, Vani

Alex barátocskám <3

Na, mondom én, hogy nem vesz komolyan Alex barátom. Tisztes távolból figyeli ügyködésemet ezzel az átokfajzattal, aki már annyira bosszantóan mogorva, hogy szeretni való is egyben. Alex közben hasznosítja is magát, ahogy látom a szemem sarkából, épp elment ételt vadászni, ami valóban nem rossz ötlet. Követem tekintetemmel a standig, végignézem, mit lehet ott kapni, nyilván elkélne pár hasznos holmi, most, hogy cicatulajdonos leszek. Egy világutáló cica tulajdonosa, úgy látszik, ez eldöntetett.
Elveszem a sráctól a kaját, majd odanyújtom a tenyerembe a kis pofája elé, amire megszagolgatja a falatot, nyilván ez is valami.
- Jesszus, nem akarlak megmérgezni, nyugi – nézek lesajnálóan a macskára, aki mintha megértette volna nyugtató szavaimat, egy pillanat alatt eltünteti az eledelt a kezemről. Na, jófej vagy, simogatom meg nyugtázva a kis fejét. Egy sikerélményt elkönyvelhettem már a cicával kapcsolatban.
Felálltam, és elindultam az előbb már távolról végigmért vásárhoz. Nahát, mennyi hasznos dolog.  Kell először is egy kosár, amiben szállítom, nincs az a türelmes varázsló, aki megvárja, míg lábra áll, márpedig valahogy el kell szállítanom a kastélyig. Kiválasztok egy kék takaróval bélelt kosarat, mégis csak a kék házba költözik a kis jószág. Felkapok két doboz macskaeledelt, egy csipogó játékot, illetve egy nyakörvet, hogy mindenki tudja, ki fia borja macskája ez. Na, egyelőre ez elég lesz, ha még kell valami, majd úgy is visszatérek.
Odanyomom a megvásárolt holmikat Alex ölébe, remélve, hogy elszállítja nekem a kastélyig.
- Köszi – vigyorgok rá, és már azon ügyködöm, hogy kerül újdonsült barátom a kosárba, amit remélhetőleg meg fog szokni új otthonának, mivel szeretném, ha ott heverészne, és nem Abi ágyában például. Egész könnyen hagyta magát áthelyezni, így aztán már bandukoltunk is hármasban a kastély felé.
- Tényleg, mi legyen a neve? – kiáltok fel hangosan sétánk közepe felé, és hirtelen Alexre nézek. Na, majd eldöntjük, vagy jön magától, nem akarom ezt elsietni.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem, Alex! – mosolygok rá, és azzal átlépjük a kastély kapuját.

Leslie, Abigél, Kumagoro

  Elindultam, szívni egy kis friss levegőt. Mikor a rétre értem megláttam, hogy Kuma és Les épp homok várat épít.
  - Sziasztok! Én is segíthetek? - futok eszeveszetten feléjük. Még időben fékeztem, mert különben, szegény Kumából, palacsintát csináltam volna. Leültem és vártam a válaszra. Közben meg öleltem Leslie-t, és megsimiztem Kuma fejét.
  Kihúztam a pálcám, és koppintottam a talajon, egy meleg takaróért amire leülhetek. Pár pillanat múlva meg is jelent, én meg ráültem, mellettem megpaskolva a két helyet.
  - Innen is tudunk építeni várat. Nem kell a homokba ülni. Neked piszkos lesz a bundád nekünk meg a talárunk. - mondtam neki vidáman. Felpattantam, és elmentem egy zászlóért, a vár tetejére. Egy szép levéllel tértem vissza ami most már csillogott.
  - Szia Abi! - köszöntem a távol létemben érkező lánynak. - Hogy vagy?- kérdeztem vidáman majd leültem, a takaróra.

Amanda

Végre van szabadideje és nem kell állandóan a padban kuporognia és a kastély hideg falai közt tanteremről tanteremre futkároznia, így a jó idő beköszöntével nincs más hátra, mint keresni egy zöld és napos helyet és kikapcsolódni. Könyveit hátrahagyva fut le a kastély lépcsőin és meg sem áll a közeli zöldbeborult rétre. Megérinti a fákat és virágokat, amik a keze ügyébe akadnak, egy sárga virágot le is emel az egyik bokorról és hajába tűzi, hogy érezze magán a finom tavasz illatát. Keres egy csendes, de nyílt területet, ahol van ugyan némi árnyék a fa alatt, de mégis alkalmas a napozásra. Szerencsére a kellemes napsütésben már könnyű nyári ruhájában élvezheti a napsütést. Le is fekszik, szandálját maga mellé dobva, becsukott szemmel sütteti a hasát.

Glyniss

~ A nap úgy süt, mintha mindent fel akarna itt égetni. Talán haragszik valakire? Vagy most dobta ki egy másik bolygó? Illetve másik nap. Vajon ez távkapcsolat volt? ~ tűnődött magában Amanda, miközben ráérősen slattyogott a rét felé vezető úton. Nem volt túl sok kedve kijönni a hőségbe, de az anyukája szerint nagyon csúnya lenne a bőre, ha egész nap csak a kastély kellemes, hűvös, árnyékos (~aww~) falai között ücsörögne. Nem filigrán, hófehér bőre lenne, ami arisztokratikus sápadtságot kölcsönöz neki, hanem szottyadt seszínű, amitől úgy nézne ki, mint aki valamiféle súlyos betegségből lábadozik. Egyáltalán nem arról van szó, hogy Amanda magának való, magolós, aki nem szereti a szabad levegőt, igenis imádja, csak nem akkor, amikor olyan meleg, mint a Föld magja.
De ha már le kell jönni, akkor keressük meg a kedvenc fát. Vagyis A fát. Az első látogatásakor választotta ki, ahogy amikor először járt a konyhában, kiválasztotta a kedvenc székét. Ez ilyen automatizmussá vált. Új hely, magában kinéz egy kedvenc dolgot. Soha nem mondja el senkinek, talán még kattantnak nézik, attól pedig retteg, hogy ilyeneket gondoljanak róla.
~ Ez meg mi? ~ hökken meg, amikor megpillantja A Fát, de pontosabban A Fa tövében sütkérező lányt. Nem kergetheti el, és biztos nem fogja neki bevallani, hogy oda csak ő telepedhet le mert az az ő kedvenc fája, ezért elsőbbsége van, de máshova nem, Amanda egyszerűen csak A Fa tövében üthet tábort. ~Viszont akkor köszönni kell a kis Fabitorlónak.~ ugyanolyan ráérősen halad még mindig A Fa felé, egyáltalán nem látszanak az arcán a gondolatai.
- Szia-mia! – szól oda a lánynak, majd leül A Fa tövében, egy kis távolságra a napozótól. Hátát a törzsnek veti, és úgy szemléli a fotoszintetizálás tevékenységét élvező egyént.

Gilbert

*Lelkiismeret furdalásom van. Bár az is igaz, hogy előző találkozásunknál Ő ugrott rám, de neki meg volt az oka. Lehet, hogy ez lesz a köszönésmódunk? Mégis Gil az, akivel mindent megosztok. Ő benne bízok meg a legjobban, de csakis Őt vertem meg eddig. Mindketten egy kicsit forrófejűek vagyunk, de Gilbert állít le és utána még logikusan is gondolkozik. Okos és valahogy biztonságban érzem magamat, ha a közelében vagyok. Ez furcsán hangzik, de ha belegondolunk igaz, először gondolkozik, utána támad. Legtöbbször.
Annyira még sem lehetek ostoba, hogy ne lássam az arcán a szomorúságot. Én mikor a családomról beszélek, boldogság tölt el és nem boldogtalanság. Nekem az jelenti a békét és a tökéletességet. Legalább is sokáig így volt. Most, hogy Gilbert arcán ezt látom érdekelni kezd a családja.  Azt hittem, hogy mindenki tökéletes családdal rendelkezik és hozzájuk térhet haza, de ez a gondolat megdőlni készül.*
-    Baj van otthon?* Kérdezem halkan és félénken. Nem vagyok benne biztos, hogy megkérdezhetem e. Én sem mondom el neki a bajaimat, csak tagadok, akkor Ő miért tenné. A sebes megjegyzésen egy kicsit elcsodálkozok. Akkor jól gondoltam, hogy mégsem vagyok nagyon erős, nem tudom megsebezni szabad kézzel. Ehhez már nem teszek fel kérdést, túl komoly téma és ezt nem nekem kell elmondania. Én csak egy emberke leszek, aki ott lesz mellette, ha kellek, legalább is megpróbálok. Azt hittem Gil tökéletes, akinek semmi baja nem lehet, nagyon úgy néz ki, hogy elég nagyot tévedek. Segít nekem, miközben nekem csak magammal van gondom, neki meg a családjával. Az is lehet, hogy csak egy aprócska összezörrenés volt, de rosszabbra gondolok. Erre én csak egy „semmit” mondok. Nem vagyok jó barátnak. Kedves hozzám és mintha az előbb nem is én ugrottam volna rá. Hirtelen szorítást érzek magamon, a szokáshoz híven egy kicsit megremegek, de nem húzódok el. Nem akarok, jó ez így nekem. Elenged és látszik rajta, hogy ideges, én is az vagyok így nem csinálok semmit, csak nézem Őt.
A zsebkendőt a sebéhez szorítja, úgy nyúl a másik kezével a fűbe. Egy aprócska könyvet emel fel és lapozgatni kezdi. Csöndesen figyelem, ahogy megáll az egyik oldalon és felém nyújtja. Egy fiú van a képen, akinek ugyan olyan az álarca, mint amilyen ma Gilen volt, amíg le nem téptem. Nem jó akkor maszkot viselni, amikor én ott vagyok. A mondata végét sikerül csak elkapnom. Ő készítette. Hát én még egy átlagosat sem tudnék, nem hogy egy teljesen olyat, mint az igazi. A képre nézek, majd rá, aztán megint és elmosolyodok, csak úgy halványan.*
- Mint te!* Remélem nem egy gonosz karakterre mondom azt, hogy olyan mint Ő. A kérdése meglep. Nem az előbb mondtam rá nem túl szép szavakat? Nem értem. A helyében biztos jó messzire szaladnék, nem pedig felkínálnám, hogy üljek mellette, de szerencsére nem vagyok a helyében. Visszaadom a könyvet, majd egy aprót bólintok.*
- Ühümm!* Újabb dolgon kezdek el gondolkozni. Nem akarom, hogy ez a mai még egyszer megismétlődjön. Így kell valami, ami megakadályozza. Kellene egy tárgy, ami jelez, de van egyáltalán ilyen? Varázsvilágban vagyunk, muszáj lennie.*
- Bocsánat, hogy múltkor csak úgy eltűntem. Nem fogom megismételni. Ez meg elég rosszul jött ki. Talán…valami, amitől tudjuk, hogy kellünk egymásnak. Ne, felejtsd el. Ez hülyeség. *Össze-vissza habogok. Lehajtom a fejemet, mert egy kicsit elpirosodok. Hogy tudtam ilyen hülyeséget mondani?*

Min

A másik fiú arca leginkább meglepettnek tűnik a kijelentésére, kicsit talán értetlennek is, elvégre logikus, hogy az embert leginkább a családja fogadja el- legalább is így lenne a rendjén. Néha azonban a dolgok egyáltalán nem ilyen egyszerűek, és az előbbi szomorúságból némi az arcára kiülő mosolyra is átragad.*
- A szüleim régen elváltak és mindkettejüknek új családja van, inkább arra koncentrálnak. Anyám és az új férje muglik, és egyébként sem vagyok az elképzeléseiknek megfelelő.-*Leginkább beletörődés érződött rajta, mert a legtöbb dolgon, ami a bajok forrása volt, nem tudott változtatni. Sem azon, hogy a szülei valaha megismerkedtek, sem azon, hogy négy év után elváltak, sem azon, hogy az apja kék szemeit örökölte, vagy hogy néhány megnyilvánulásában rá hasonlított. Ezért szeretett inkább az iskolában lenni, mert a csavargást sosem nézték el neki, de legalább amíg tanult, addig nyugta volt.
Talán ostobának tűnhet, ahogy viselkedik, de ez csak részben naivitás, sokkal inkább érzi, ha nem is érti, hogy van valami, amiről Min nem akar beszélni. Lehet, hogy azért, mert azon, ami  miatt halvány karikák vannak a szeme alatt, más nem tudna segíteni. Akárhogy is, amikor a szavak üresen és haszontalanul hangzanának, így még mindig el tudja mondani, amit szeretne. Nem szokott sűrűn másokhoz érni ilyen közvetlenül, ezért nem tudja igazán jól megítélni, de mintha Woonak se lenne ellenére- nemhogy nem üti meg, de még feszültnek se tűnik, csak hagyja magát. Aztán egy darabig feszült csönd telepszik közéjük, amit nehéz oldani, sőt, inkább csak higítani lehet a szavakkal.
A hasonlat meglepi, kissé zavart pillantást vet a képregényre, mert őszintén, nem sok közöset tud felfedezni Allen Walker és maga közt, sem külsőre, sem belsőre, persze, ehhez ismerni kell a karaktert. Ennyire bohócszerű lenne más szemével nézve? Furcsa, de valahol mégis jó, hogy az egyik kedvenc alakjához hasonlítják.*
- Azt hiszem, ő sokkal erősebb...-*Böki ki aztán motyogva, nem akarva elrontani a másik kedvét- olyan picike volt az a mosoly, amit kapott, és olyan illékony is. Aztán a nehezen kinyögött kérdésre pozitív választ kap és azonnal felderül az arca, mert a pár perccel ezelőttihez, de még a legutóbbi találkozáshoz képest is jókora siker ez, bár talán nem gondol bele, hogy lehet ennek még hátulütője is. Mindenesetre, érdekesen fog festeni egy padban piros és zöld.
Min következő mondatai kisebb kavarodást okoznak a fejében, a megfogalmazás és a habogás miatt is, de némi csodálkozó fürkészés után kapcsol, körülnézve, mintha minden sarkon megoldások lennének elbújva. Aztán eszébe jut a megoldás, izgatottan pattan fel, visszamászva a padhoz, hogy az ott lerakott kupacból felkapja a naplóját.*
- Van egy ötletem!-*Érinti meg a másik vállát, miközben lapozni kezd, el is felejtkezve a sebről, két kézzel keresve tiszta részt a könyvecske közepén. Az első ilyet tépi ki, hogy aztán becsukja és megfordítsa a kötetet, a Szőke hölgy kissé durcás arcával szembesülve.*
- Igazán megkérdezhetted volna, mielőtt nekiállsz tépdesni, úrfi.
- Bocsánat. Át tudsz ide jönni?-*Lengette meg a papírt, mire a portré sóhajtott, majd lecsusszant a borítóról és még el sem tűnt hosszú, utána úszó haja, amikor már felbukkant a másik kezében tartott lapon. Működik!- ujjongott magában, Min felé nyújtva a papírt.*
- Ő tud szólni! Mindig érzi, ha írsz a papírra, meg tudja nézni és átadni nekem.-*Magyarázta lelkesen. A Szőke hölgy bizalmatlanul méregette a másik fiút, de nem szólt semmit, bár evidensen meg fogja még Gil kapni a magáét, amiért a beleegyezése nélkül dönt ilyen dolgokról, de most ez sem tudta zavarni.

Leonie

Az úgy indult, hogy levelet akart küldeni az egyik unokatestvérének, aki itt lakik, Magyarországon, s a baglya, Hugo sikeresen el is vitte címzett családnak azt az irományt, de a visszaúton az a szerencsétlen madár nekirepült valaminek vagy valakinek, mert mikor visszatért nemrég, sérült volt a fél szárnya, így hát úgy döntött, hogy ajánlatos volna az iskola vadőrét felkeresni, hogy Hugo minél hamarabb meggyógyulhasson. Elvégre ki más értene jobban az állatokhoz egy vadőrnél? Mondjuk az LLG tanára? Ja igen, csakhogy valamiért most pont nem jutott eszébe, talán a sietség okán.
Este van, sötét is, pálca az nincs, mert miért is lenne? De akkor hogyan botorkál a sötétben? Nos, szinte minden második-harmadik megmozdulása egy orra bukással jár együtt, így aztán mire félúton van már a feltételezett vadőrlakhoz (megy a fény után-feltételezhetően van fény is), a térdei piszkosak, a baglya panaszosan huhog, a könyöke szintén piszkos, a blúza és a halásznadrágja pedig voltak már jobb állapotban is.
-Hugo, mindjárt átadlak jó kezekbe. Na nem mintha nálam nem lennél jó kezekben, csak én nem tudlak még meggyógyítani, tudod... Hajj, te madár, ha nem mennél neki mindennek, aminek csak neki lehet, én is nyugodtabb volnék, tudod?- kicsit bosszúsan pislog tollas barátjára, de azért megsimogatja a fejét... és bumm, megint elesik.
-ÁUUUCS! - ez megint a térde lehetett. Kb az ötödik esésén van túl. Vagy hat? Már alig számolja. Így belegondolva azért hozhatott volna valamit magával, mondjuk a pálcáját, vagy könyök- és térdvédőket, esetleg fáslit vagy fertőtlenítő szert, mert lassan az is elkél, annyi horzsolást gyűjt be a vakon tapogatózás közepette.

Runa

Megérte reggel nap-előcsalogató indián táncot járni, hiszen az ismét felkelt, bár ki tudja Leonie segítsége nélkül megtörtént volna-e mindez. Mindenesetre nem érte meg kockáztatni. Már csak a saját szórakoztatására is remek volt hatalmas tollas fejdíszt felvenni, illetve néhány tincset befonni a hatás kedvéért. Öltözéke egy barna laza ruhában merül ki, ami derékrészen övvel van összefogva. Illetve egy saru, mert olyan meleg van, hogy mást nagyon nem lehet elviselni.
Egész nap így járt peckesen, mert hát ő mégiscsak egy indián törzsfőnök, és Uff gyógyító bácsival is szívesen szembeszállna bármikor ezért a nemes címért. És hiába sötétedik már idekint, még mindig úgy érzi, nem veheti le a fejdíszt, mert milyen mókás lesz majd, ha elkezdődik az őrjárat, és így kergetheti a diákokat vissza a kastélyba.
Esetleg még beszerezhetett volna olyan altató nyilacskákat is, és keresve valami fedezéket, lődözhetett volna az ártatlanokra. Milyen mókás lett volna, ha minden harmadik négyzetméteren fekszik valaki. Tiszta csatatér, csak nem folyik a vér.
Ahogy indiános szerepében tetszelegve ugrándozik ki a kastélyból a vadőrlak felé, nem tudja nem észrevenni, hogy valaki éppen a gyep minőségét vizsgálja nem sokkal előtte. Nem is kell több hozzá, fogja a papír cetlit, amire az ilyenkor használatos szöveget felírta, és azt üvöltve, elkezd rohanni szerencsétlen áldozata felé.
-Hujjujujujjuj! – Jobb kezével a száját ütögeti, ahogy azt ilyenkor szokás – Te loptad el Szilajt! Hol a lovam? Ide vele, vagy este megsütlek nyárson! – Kannibál törzs. Szegény, szegény Runa, hova keveredett. Egy igencsak törpének mondható hölgyemény próbál fölé tornyosulni, ami esetleg csak azért sikerülhet, mert a fején méretes indián dísz virít. Az meg a másik, hogy egyfolytában belecsúszik a szemébe, és ez kissé csorbítja a tekintélyét.
-Áruld el a neved Ülő Bagoly! Barát vagy ellenség vagy? - Mielőtt a másik válaszolhatna, elkezdi körbeugrálni, miközben fejdíszét rázza. Aztán hirtelen leveti magát a lány elé, ha az még nem próbált meg elmenekülni az őrült vörös elől.
-Neked van baglyod! - Állapítja meg egy igazi törzsfőnökök bölcsességével. - Hova viszed?

fejdísz

Amanda

Csak lassacskán ébredezik és fogja fel a körülötte levő környezetet. Még nem nyitja ki a szemét, amikor valaki a közelében köszön. Először nem gondolja, hogy neki érkezik az üdvözlet, de gyanúsan közelről érkezik a mocorgás, így lehet, mégiscsak ki kellene nyitni a szemét. Nagyot nyújtózik, majd felkönyököl és megpillant egy lányt szintén a fa tövében. Barátságos mosoly terül szét az arcán, amit csak fokoz torzonborz vörös haja, melyet a sárga virág mellett, mostmár fűszálak is díszítenek.
-Szia. - üdvözli a lányt. - Gyönyörű idő van, nem gondolod? - ül fel, és ezzel a lendülettel nem mind, de pár fűszál elhagyja a haját. Alattuk körbe mindenhol apró réti virágok nőnek a fű között, némelyik kissé el is konyult a helyváltoztatás következtében. Glynissnek ekkor eszébe jut egy ötlet.
-Szeretsz koszorú fonni? Mert én nagyon. -érdeklődik mosolyogva  a lánytól. Azzal a lendülettel le is tép pár virágot, szép hosszú szárral és nekikezd a fonásnak.
-Amúgy Glyniss a nevem. Téged hogy hívnak?- kérdi.

Leonie

Hugo csak fészkelődik az ölében és bánatosan huhog, miközben gazdája sokadjára nyalja fel ívesen a pázsitot, mintha ugyan nem tudta volna meg az előző négy alkalomból, milyen íze lehet a friss lucernának. Lucerna ez egyáltalán? Nyilvánvalóan kevert fűféle. Az ízéből ítélve meg... Hé, hiszen nem legelni jött ide! Ő nem ló! De még csak kóborLÓ sem, hogy stílusosak legyünk. Nyöszörög hát egy sort, meg fetreng nagy kegyesen a jó illatú humusz-fű kombinációban. Szinte eggyé válik Föld Anyánkkal a szó prózai értelmében, mikor betoppan a semmiből egy üvöltöző, indiánszagú alak a képbe. Ő pedig ahogy meghallja az ordítozást, úgy kezd el visítani, mint aki egeret lát legalább. A visongás és indián ordítozás vége az, hogy elpityeredik, mikor a vad leányzó körbeugrálja, s mivel oly' sötét is van, csöppet sem ismeri fel most Hurrikán-Leonie-t a jóslástan óráról. Pardon, a "Szia"lányt inkább. Vagy több volt az egy sziánál? Meg nem mondaná már.
-Már este van és.... BAGOLYVANNÁLAMNEMFÉLEKHASZNÁLNIIII.- visongja tehetetlenül maga elé emelve Hugo-t pajzsként. A bagoly méltatlankodva csipkedni kezdi az ujját, amire ő még hangosabb jajongásba fog, végül ismét állra bukik, mert Hugo kiszabadul a mancsai közül és átpimpikál Leonie törzsfőnökhöz, hogy onnan pislogjon haragosan a gazdájára, aki valljuk be, most elég szerencsétlenül fest fűvel a szájában és arcában.
-A... a nevem?- annyira meglepődik, hogy hirtelen eszébe sem jut, hogy hívják, de végre már nem szipog! Haladunk, haladunk, csak nem lesz ebből ma újabb sírás óra.
-Ő Hugo. És vinném a vadőrhöz, mert megsérült. Szerintem ezúttal egy vonatot ütött el. Vagy a vonat őt? Zavaros, mert mindkettő mozog.- ezt már csak úgy magának motyogja, de mielőtt belemenne a relatív mozgás teóriájába, inkább megrázza a fejét és feltartja a mancsait. Őt aztán meggyőzte az indián szerelés teljesen és nem akarja a nyárson végezni.
-Runa vagyok. Vagy Hófehérke. Vagy Ruu, ha nem tudod kimondani a Runát. De ne egyél meg, ha egy mód van rá, túl girnyó vagyok hozzá.- pislog hatalmas szemeivel a másikra, azaz inkább a fejfedőjére. Az valahogy dominánsabb még a tulajdonosánál is. Vagy inkább impozánsabb? Hmmm.