Az időjárás az utóbbi hetekben komoly kedélyingadozással küszködött, azonban ezen a hétvégén végre teljesen kiderült az ég és Gilbert olyan igazi, tavaszi napsütésre ébredt. Szerette, hogy az ágya szinte közvetlenül a hatalmas ablak mellett van, mert a fény jóformán kihúzta az ágyból és sokkal könnyebben kelt fel, jókedvűen kezdve a napot. A többiek nem keltek ilyen korán, úgyhogy csak halkan, mint egy kisegér, kikúszott az ágyából és összeszedte a holmiját, hogy minden felnyalábolva átlopózzon a fürdőbe. Mosakodással együtt is tíz perc alatt elkészült, hogy aztán álarcát, naplóját és szütyőjét egyik, tornacipőit pedig másik kezében lóbálva, leosonjon a lépcsőkön a klubhelyiségbe. Itt felrángatta a kissé elnyűtt csukát, mielőtt leugrált volna a nagyterembe reggelizni- mégpedig szó szerint, mert ha senki sem látta, akkor sokkal inkább elengedte magát. Amikor leért, jóformán senki sem volt még ott, úgyhogy kényelmesen összeválogatta az asztalról a kedvenc étkeit- vajas pirítóst, sonkát, sajtot, gyümölcsöket. Komótosan falatozott, aztán mivel úgy saccolta, nem biztos, hogy vissza akar jönni ebédre, egy szalvétába csomagolt még némi elemózsiát, mielőtt kitrappolt volna, egyenesen a kaput célozva meg.
Egyébként nem sokat változott, amióta nem láttuk - egy picivel magasabb lett, mint volt, de nem vitte túlzásba a növést, a külseje sem érdekli túlzottan és még mindig maszkot hord. Az egyik padra telepedett először, mert a fű még vizesnek tűnt, addig is firkálgatva, aztán ahogy száradt minden, elővette a szütyőbe dugott, miniatürizált könyvet és kifeküdt a napra olvasgatni. A fűben hasalva egyik kezével a fejét támasztja, a másikkal lapozgat, az egészhez a lábával kalimpálva - olyan meleg van, hogy a cipőt és a zoknit is lerúgta, de jól érzi magát.

Min

Általában nem szokása evés közben nézelődni, ez olyasvalami, ami neki fel sem tűnik - hosszú évek rögzítették benne, hogy jobb, ha az asztalnál fel sem néz a tányérjából, csak csendesen és gyorsan eltüntet mindent, aztán megköszöni, elmossa a tányérját és eltűnik. A szünidő pedig csak megerősítette benne mindezt, így nem vette, nem vehette észre Mint, nem is feltételezte igazából, hogy bármelyik barátja a nagyteremben lehet.
A könyvet a születésnapjára kapta- igazából egy képregénysorozat része volt, amit a többivel együtt mágia segítségével rejtegetett otthon, egészen picire zsugorítva. Borzasztóan örült neki, mert bár apával nem volt könnyű szót érteni, ha végre kimászott a laborjából, akkor tudott jófej lenni, így külön elmentek és ő választhatta magának. Teljesen lefoglalták a történések, a lépteket ugyan hallotta, de nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget- csak akkor nézett fel, amikor valami eltakarta előle a napot.
A támadás váratlanul éri, még érkezik megfordulni, de az egész annyira meglepő és első pillanatban érthetetlen számára, hogy mire védekezésre emeli a kezét, az álarca már lerepült. Sosem tudott verekedni, Minnel nem is akar, az egész olyan félelmetes és zavaros, ahogy szitok és ütés egyaránt záporoz a fejére.*
- Várj!-*Próbál valahogy kiszólni a karjai mögül, de az első kísérlete, hogy valahogy a másiknak is láthatóvá tegye az üzenetet, csak egy újabb ütés bezsebelését eredményezi. Másodjára megpróbálja elkapni a kezeit, nem megy könnyen, de végül sikerül úgy fognia a csuklójára, hogy ha nem is teljesen, de egy kicsit megállítsa.*
- Várj már!-*Zihálja, jobbára az ijedtségtől- érzi, hogy valami lecsordul, közvetlenül a bal szeme mellett. Francba.Felszakadt a vakációról emlékbe hozott seb, ami kicsivel a szemöldöke felett indul és rézsút folytatódik, az alja az arcára lóg. Igyekszik nem foglalkozni vele, előbb valahogy Woot kell lenyugtatnia.*
- Nem hazudtam! De egyszer sem hívtál, az órákon pedig nem szóltál hozzám, azt hittem, meggondoltad magad és egyedül akarod megoldani. Muszáj volt tanulnom, hogy minden vizsgám kitűnő legyen! Egyszerűen muszáj...-*A végére elhalkul, mert ahogy eddig, úgy most sem volt elég. Tulajdonképpen mindegy lett volna, milyen jegyeket visz haza, mert úgyis akadt más helyette, amibe bele lehetett kötni, de nem akart még több lehetőséget adni arra, hogy bántsák. De az egész megy a felejtőbe, ahogy van némi ideje alaposabban megnézni Min arcát.*
- Szörnyen festesz. Történt valami?-*Leginkább aggódó a hang és az arca is gondterheltebb lesz, mert a fiú viselkedése is rosszat sejtet. Az első találkozásuk sem volt zökkenőmentes, de ez a kirohanás most jóval hevesebbre sikerült.

A fiú mintha magához tért volna, feladva a küzdelmet, és ahogy az izmai nem feszültek, hogy kitépje magát, Gil elengedte. Kisvártatva Min leszállt róla és kicsivel odébb leült a fűbe, nehezen értelmezhető kifejezéssel az arcán- leginkább keserűségnek tűnt, de nem ismerték egymást eléggé, hogy biztos lehessen benne. Felkecmergett, maga alá húzott lábakkal ülve, egy picit tanácstalanul - ő, akit annyian különcnek tartottak, nem igazán ment oda senkihez magától, mert úgy érezte, terhes vagy nem kívánt a társasága. Nem akarta Mint bántani, de olyan sietve távozott akkor a folyosóról, hogy egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nem gondolta meg magát, így inkább hagyott némi távolságot. Nem tudta, tényleg nem, hogy ennek ez lesz a vége.
A szinte számonkérő kérdésre elkomorodott, lehajtva a fejét, aztán szomorúan nézett Min szemébe- másnak talán lényegtelenek a jegyei, de ő nem engedhette meg magának, hogy leromoljon. Nem csak azért, mert egész nyáron hallgatta volna, de hatalmas veszekedésbe torkollt volna a dolog, aminek mindig, mindig ő itta meg a levét.*
- Ha nem tanulok, akkor azt kockáztatom, hogy átíratnak máshova. Anyámék cseppet sem örülnek, hogy varázsló vagyok.-*Ez persze csak töredékrésze volt mindannak, aminek még "nem örültek", de ezzel az eggyel semmit sem tudott kezdeni. Szeretett itt lenni, szerette a kastélyt és az órákat, a háztársait, a tanárait, mindent és nem akarta, egyáltalán nem akarta elveszteni, akkor sem, ha ezt az örömöt nem tudta a Nagyin és az apján kívül mással megosztani. Az utóbbi többnyire csak hümmögött, de a nagymama kíváncsian nézte végig azt a temérdek rajzot és mindenféle firkát, amit itt készített. Az volt a szünet legjobb része, amikor nála hagyták, az ikrek már elmentek aludni és végre kicsit kettesben beszélgethettek. Mélázásából Min Woo furcsa köszönömje rántja ki, kissé értetlenül pislog rá, megpróbálva valahogy kitalálni, mire is gondolt.
- Ez nem a te hibád.-*Mutat a sebre, mert mintha egy pillanatra lelkifurdalást látna átsuhanni Min arcán; aztán elveszi a papírzsepit, megpróbálva valahogy letörölni a vért, aztán a felszakadt helyre nyomja, hogy elállítsa a vérzést. Még így is örülhet, mert relative könnyen megúszta a dolgot, idővel el fog tűnni, vagy legfeljebb egy alig látható heg marad az egészből.
Ez a "semmi" pontosan úgy hangzott, mint amikor őt kérdezték arról, hogyan szerezte egyik-másik sérülését. Valami, amit nem akar, vagy nem tud az ember elmondani és még ha a másik érti is, hogy az a semmi nagyon is valami, nehéz bármit is tenni, vagy segíteni. Egy kis ideig gondolkodott, aztán mivel egyébként is hiába beszélt volna, mert Min lehajtotta a fejét, egyszerűen odahajolt és megölelte- nem túl szorosan, inkább csak olyan óvatosan fonta pár pillanatra köré a karjait, remélve, hogy nem egy újabb orrbavágás lesz a manővere jutalma. Valahol tudta, hogy ami számára egyáltalán nem fura, másnak nagyon is az lehet, főleg, mert néha teljesen gyerekesek voltak a reakciói, mint ez is. Aztán visszahúzódott, zavartan elmosolyodva ült a sarkaira. A zsepit újra a fejére szorítva, másik kezével felvéve a fűből a mangát és a maszkot, mindkettő állapotát leellenőrizve- megúszták sértetlenül, sóhajtott fel, mert fájt volna a szíve, ha a két legújabb kincsében esik kár. Egy darabig lapozgatott, mire megtalálta a keresett képet, felemelve, hogy Woo is láthassa.*
- A szülinapomra kaptam és annyira tetszett a Crown Clown álarca, hogy megcsináltam.-*Fűzte hozzá, magyarázatképp a fura figura kapucniján lógó részre bökve, mert átmenetileg semmi jobb sem jutott eszébe- szeretett volna beszélgetni, de az előző válasz miatt elbátortalanodott. Valahogy szerette volna jóvátenni a mindkettejük idegenkedése miatti hibát, ám beletelt némi időbe, mire fel merte tenni a következő kérdését.*
- Akarsz mellettem ülni idén?-*Minre nézve tekintetével próbálta üzenni, "ne haragudj", szorongva várva valamiféle választ. Nem tudta, mi mást ajánlhatna fel, hogy megmutassa, ő komolyan gondolta és esze ágában sem állt átvágni.

Min

A másik fiú arca leginkább meglepettnek tűnik a kijelentésére, kicsit talán értetlennek is, elvégre logikus, hogy az embert leginkább a családja fogadja el- legalább is így lenne a rendjén. Néha azonban a dolgok egyáltalán nem ilyen egyszerűek, és az előbbi szomorúságból némi az arcára kiülő mosolyra is átragad.*
- A szüleim régen elváltak és mindkettejüknek új családja van, inkább arra koncentrálnak. Anyám és az új férje muglik, és egyébként sem vagyok az elképzeléseiknek megfelelő.-*Leginkább beletörődés érződött rajta, mert a legtöbb dolgon, ami a bajok forrása volt, nem tudott változtatni. Sem azon, hogy a szülei valaha megismerkedtek, sem azon, hogy négy év után elváltak, sem azon, hogy az apja kék szemeit örökölte, vagy hogy néhány megnyilvánulásában rá hasonlított. Ezért szeretett inkább az iskolában lenni, mert a csavargást sosem nézték el neki, de legalább amíg tanult, addig nyugta volt.
Talán ostobának tűnhet, ahogy viselkedik, de ez csak részben naivitás, sokkal inkább érzi, ha nem is érti, hogy van valami, amiről Min nem akar beszélni. Lehet, hogy azért, mert azon, ami  miatt halvány karikák vannak a szeme alatt, más nem tudna segíteni. Akárhogy is, amikor a szavak üresen és haszontalanul hangzanának, így még mindig el tudja mondani, amit szeretne. Nem szokott sűrűn másokhoz érni ilyen közvetlenül, ezért nem tudja igazán jól megítélni, de mintha Woonak se lenne ellenére- nemhogy nem üti meg, de még feszültnek se tűnik, csak hagyja magát. Aztán egy darabig feszült csönd telepszik közéjük, amit nehéz oldani, sőt, inkább csak higítani lehet a szavakkal.
A hasonlat meglepi, kissé zavart pillantást vet a képregényre, mert őszintén, nem sok közöset tud felfedezni Allen Walker és maga közt, sem külsőre, sem belsőre, persze, ehhez ismerni kell a karaktert. Ennyire bohócszerű lenne más szemével nézve? Furcsa, de valahol mégis jó, hogy az egyik kedvenc alakjához hasonlítják.*
- Azt hiszem, ő sokkal erősebb...-*Böki ki aztán motyogva, nem akarva elrontani a másik kedvét- olyan picike volt az a mosoly, amit kapott, és olyan illékony is. Aztán a nehezen kinyögött kérdésre pozitív választ kap és azonnal felderül az arca, mert a pár perccel ezelőttihez, de még a legutóbbi találkozáshoz képest is jókora siker ez, bár talán nem gondol bele, hogy lehet ennek még hátulütője is. Mindenesetre, érdekesen fog festeni egy padban piros és zöld.
Min következő mondatai kisebb kavarodást okoznak a fejében, a megfogalmazás és a habogás miatt is, de némi csodálkozó fürkészés után kapcsol, körülnézve, mintha minden sarkon megoldások lennének elbújva. Aztán eszébe jut a megoldás, izgatottan pattan fel, visszamászva a padhoz, hogy az ott lerakott kupacból felkapja a naplóját.*
- Van egy ötletem!-*Érinti meg a másik vállát, miközben lapozni kezd, el is felejtkezve a sebről, két kézzel keresve tiszta részt a könyvecske közepén. Az első ilyet tépi ki, hogy aztán becsukja és megfordítsa a kötetet, a Szőke hölgy kissé durcás arcával szembesülve.*
- Igazán megkérdezhetted volna, mielőtt nekiállsz tépdesni, úrfi.
- Bocsánat. Át tudsz ide jönni?-*Lengette meg a papírt, mire a portré sóhajtott, majd lecsusszant a borítóról és még el sem tűnt hosszú, utána úszó haja, amikor már felbukkant a másik kezében tartott lapon. Működik!- ujjongott magában, Min felé nyújtva a papírt.*
- Ő tud szólni! Mindig érzi, ha írsz a papírra, meg tudja nézni és átadni nekem.-*Magyarázta lelkesen. A Szőke hölgy bizalmatlanul méregette a másik fiút, de nem szólt semmit, bár evidensen meg fogja még Gil kapni a magáét, amiért a beleegyezése nélkül dönt ilyen dolgokról, de most ez sem tudta zavarni.

A maid café hírére Gilbert azonnal felkapta a fejét, és bár először habozva, de felvette a kapcsolatot a szervezőkkel, minden bagolyváltással egyre biztosabb volt benne, hogy meg akarja próbálni, csak épp arra tartott sokáig rájönni, hogyan is valósítsa meg. Nem viselhetett álarcot, anélkül viszont... Az ötlet akkor született, amikor gondterhelten a fejét törve leült mangát olvasni és az egyik oldalról Tyki Mikk nézett vissza. Annyira egyszerű, de nagyszerű megoldás volt, hogy kedve lett volna homlokon csapni magát. Innen már csak egy bagolyba került, hogy minden hiányzó kelléket kölcsönkérjen édesapjától, aki annyira szórakozott, hogy fel sem tűnt neki a hirtelen és meglehetősen furcsa kérés. A zsugorított csomaggal a zsebében szökött be az utolsó órája után az Eridon lomtárába, hogy végrehajtsa az átalakulást- néhány korty kor-korrigálót használt csupán, hogy nagyjából 18-nak tűnjön, úgy gondolva, hogy ezzel még nem szeg meg semmilyen szabályt. Az átalakulás furcsa, hátborzongató érzéssel töltötte el, főleg, mert a teste hirtelen növéssel reagált a bájitalra, és csak remélni tudta, nagyon-nagyon remélni, hogy nem lesz katasztrofális a kimenetele. Egy előzőleg előtúrt apró tükörben vette szemügyre az eredményt- egy darabig tanácstalanul vizslatta az ismerős, mégis vadidegen arcot, ami a sajátja helyett nézett vissza, de aztán összeszedte magát. Egy egyszerű varázslattal sárgára változtatta a szemét, mielőtt nekilátott, hogy a kölcsönkért ruhát magára öltse. Nem volt könnyű feladat, a sok gomb és figyelmet igénylő apróság miatt sokáig is tartott, mire a nyakkendő megkötése után egy utolsót igazított a gallérján. A haját már útközben fogta össze, egy közönséges mugli hajpántot használva.
Magát is meglepve elsőként érkezett a helyszínre- még csak a házimanók voltak ott, a dekoráció utolsó darabjait bűvölve a helyére és ámulva vette szemügyre a sátrat. Az utolsó bagoly szerint ő először bent szolgál majd ki, úgyhogy végigsétált az asztalok közt, hogy jobban tudjon a későbbiekben tájékozódni, ráadásul nem ártott szoknia a hirtelen magasságkülönbséget. It's a really, really weird feeling. Mélázott magában, miközben szokta, hogy tulajdonképpen mindene nagyobb, bár mintha arányosabbnak tűnt volna, mint az a a zsiráfkölyökszerű, nyúlánk külső, amivel eddig botladozott. Szinte reflexszerűen kihúzta magát, lélekben elkezdve felkészülni a szerepére.Amikor odaért a manókhoz, illedelmesen biccentett és rájuk mosolygott.*
- Szép napot! Örülök, hogy együtt dolgozhatunk.-*Basszus. Mi volt ez a hang? Kicsit ledermedt, magát hallva, mert erre egyáltalán nem gondolt, de tagadhatatlanul ez volt a legfurcsább az egészben, miután eddig gyerekes, magas hangja helyett most valami kellemesen mély és férfias érkezett. Weird as hell, pontosította előbbi megállapítását.

Maid Café

Közben elkezdenek szállingózni a többiek és kicsit megszeppenten tudatosítja, hogy egytől-egyig lányok. Ha eddig nem lett volna elég furcsa a helyzete, most sikerült rátenni még egy lapáttal, mert ő, aki mindig felnézett másokra, ezúttal lefelé pislogva figyelte, hogyan gyülekeznek a szobalányok egymás után. A dolog annál zavarbaejtőbb lett, minél több pillantást érzett magán, és igenis megnézték. Talán mégsem volt olyan rettenetesen jó ötlet a cosplay...*
- Hello.-*Köszönt vissza nekik- Lagger és Mary évfolyamtársai voltak, akadt közös órájuk is, most mégis vadidegenként méregették és ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy álcája, ha nem is tökéletes, arra mindenképp alkalmas, hogy ha összeszedi magát, más szemszögből tanulmányozhassa a környezetét és magát is. Egyelőre csendben merengett a lehetőségein, a számára ismeretlen többi arcot próbálva memorizálni, mielőtt a két szervező, Aileen és Runa befutottak, hogy instrukciókat adjanak. A kézhez kapott étlapot átfutja, egyszerű, de sokszínű összeállítás, hogy mindenki találjon valami neki tetszőt, de ne kelljen vele sokat vesződni. Nemsokára már az utasításaikat kapják és így Runára függeszti a tekintetét, bólintva, hogy jelezze, érti. Az első pár dolog igazán egyszerű, sőt, a csengők kifejezetten jó ötletnek tűnnek, valahogy valószerűbbé teszik az egészet, és végül is, ez a cél, nem? Az utolsó kérdésre támadó értetlenkedés közepette szólal meg először, egy szépen betanult meghajlás közepette.*
- Okaerinasaimase, Goshujin-sama!-*A produkció messze nem tökéletes, de a legtöbb diáknak nem fog feltűnni, összességében pedig akár meggyőző is lehet, ha kicsit jobban összebarátkozik a mostani karosszériájával. Eleinte félt, hogy bele fog sülni, mert ritkán kommunikált emberekkel, de valahogy most, ha izgult is, úgy érezte, menni fog.*
- Ennyien vagyunk összesen?-*Érdeklődött aztán, mert úgy tűnt, ez itt a kérdések helye.

A rövid eligazítás alatt befutnak még ketten és Gilbert meglepett pislogással veszi tudomásul, hogy van rajta kívül még egy pincér, ráadásul Sebastian Michaelis képében, aki épp kezet fog vele. Gondolatban megjegyzi, mennyire ijesztő lenne ez a gesztus az eredeti karakterek közt - egy démon és egy enyhén pszichopata noah kombója biztosan nem a maid café kellemes, napsütötte teraszát és hangulatát vetítené előre. Ezek után az emberek eloszlanak, ki-ki a maga dolga után néz és megérkeznek az első vendégek is, bár az egyikük bátortalanul távolabb, a réten ül le és csak messziről nézegeti a sátrat. Egy darabig csendben figyeli a jelenetet, de mintha a többieknek nem tűnne fel - lehet, hogy ő is csak beképzeli izgatottságában, mert félelemmel vegyes lelkesedéssel várja, hogy kipróbálhassa magát. Végül a benti részt két "kollégájára" hagyva elindul, egyenest a fűben tanyázó leányzó felé. Igyekszik megőrizni a hidegvérét, ügyelve a mozdulataira, hogy minél élethűbb és mulatságosabb legyen, hogy mindenki élvezze a délutánt. Megáll mellette, tiszteletteljes távolságot hagyva és mivel így inkább ijesztő lenne fölé magasodva hajolni meg, féltérdre ereszkedve hajtja meg magát, rámosolyogva.*
- Köszöntelek, úrnőm! Kérlek, engedd meg, hogy asztalodhoz kísérjelek.-*Sosem látta ezelőtt a lányt, talán elsős lehet, de szimpatikus és igazán szép virágot tűzött a hajába. Amennyiben nem tévedett, udvariasan az egyik szabad asztalhoz vezeti, az előírtak szerint kihúzva a széket és kezébe adva a menüt.*
- Ha bármivel szolgálhatok neked, csak parancsolj velem.-*Talán kicsit archaikusabb a kelleténél, de ez valahogy az öltözékével jár, nem teljesen szándékosan válogatja a szavait, de így érzi jónak.

Keiko-sama

A színre lépésével kisebb kavarodást sikerült előidézni- Runa is észrevette a jövevényt, csak épp másik oldalról készült lecsapni rá, így a végén csaknem egyszerre invitálták asztalhoz. Szegény lány teljesen megszeppent, leginkább habogott, bár Gilbertnél sem sokon múlt, hogy elkezdjen dadogni, végül azonban sikerült valahogy elkerülni a katasztrófát. Amikor megkapják a rendelést, újabb meghajlás a távozás előtt.*
- Ahogy óhajtod, úrnőm.-*A konyha felé indulva, már hallótávolságon kívül szólítja meg Runát, rémes zavarban, mert csak most merte annyira elengedni magát, hogy az előbbiek kijöjjenek rajta. Nem olyan szörnyű baki, de elég kellemetlen, mert egyáltalán nincsenek összeszokva, így nehéz közösen játszani a szerepüket.*
- Nagyon sajnálom ezt a zűrzavart. De akkor osszuk fel a feladatokat, amíg további vendégek érkeznek. Vihetem én a browniet?-*Kérdezi reménykedve, mert a díszítésre már van ötlete, nem is kell sok hozzá, csak valamilyen csorgatható akármi és fantázia. Ha megkapja a lány beleegyezését, akkor a manókhoz fordul, rövid magyarázás után egy szögletes helyett kerekre vágott, tenyérnyi brownie szelettel induljon vissza, az okvetlen szükségesnél jóval nagyobb tányéron. Aki ismeri a maid cafék szokásait, tudja, hogy ez a hely a dekorációnak van fenntartva. Mindenesetre, a desszertes villával együtt óvatosan teszi le a vendég elé, pici magyarázatot fűzve hozzá.*
- Parancsolj, úrnőm. Bocsásd meg, hogy megvárakoztattalak. Ha megörvendeztetlek ezzel, engedd meg, hogy még élvezetesebbé tegyem, némi díszítéssel.-*Félig meghajolva marad, amíg engedélyt vagy elutasítást nem kap - a karjára vetett törlő takarásában két kisebb, megbűvölt tubus rejtőzik, egy csokoládéval és egy karamellel. Ezekkel rajzolna a tányérra, amit csak a lány szeretne.

Keiko-sama, Runa, majd egyedül

A bólintást egy mosollyal köszöni meg, közelebb hajolva a tányérhoz, de úgy állva, hogy Keiko is láthassa, hogyan alakul a kép. Először három smartiest helyez a sütemény mellé, utána lát a csokoládés részhez- gyorsan dolgozik, mert elég csorgós, de pontosan is, így  csakhamar kusza görbék egész sora van a fehér porcelánon. Ezekből kezdenek kibontakozni lábak, tappancsok, két függőleges pupillájú szem, fülek, bajszok és valami furcsa, gömbölyű akármi, tollas szárnyakkal. A végeredmény egy kicsit nagy fejű cica a tányér alsó felén, aki gyanakvással vegyes türelmetlenséggel pásztázza a környéket, miközben a brownie mellől rejtekéből előkandikáló lényben pedig Timcanpyra ismerhet az, aki látta már. Az apró, aranyszínű gólem rendszeresen válik macskák martalékává, ezért ötlött fel benne, hogy egy viccesen aranyos képbe belekomponálja. A smartiesok egyébként a cica szemei és Tim teste, kihangsúlyozva ezeket.*
- Parancsolj, úrnőm!-*Egyenesedik fel, Keiko felé fordítva a kész művet. Ekkorra fut be Runa is a teával, ami tökéletes időzítés, hiszen a vendég eddig nem unatkozott, most pedig már a teljes rendelése az asztalán van. Innentől a lány veszi át a szót és a stafétát, Tyki pedig mindössze alkalmazkodik a forgatókönyvhöz- a szinkronmeghajlás úgyis látványosabb, majd mielőtt távoznának, még egyszer kedvesen rámosolyog Keikora. Mielőtt elválnának, még megdicsérik, amitől szabályszerűen felragyognak a szemei és mosolya hatalmasra szélesedik.*
- Ganbarimasu.-*Azaz megtesz minden tőle telhetőt, hogy ez így is maradjon. Nagyon ritkán dicsérik meg bármiért is, úgyhogy most kimondhatatlanul lelkes és boldog, még egy ilyen apróság miatt is. Runa ezek után elhagyja a sátrat, míg ő annak bejáratához húzódik, hogy szemmel tartsa a belépőket és fogadja a következő vendégeket.

Katherine-sama, estefelé

Az emberek jöttek-mentek, lassan sötétedni kezdett- azt nem tudta, pontosan meddig is kaptak engedélyt a kávézó üzemeltetésére, úgy saccolta, legfeljebb kilencig húzhatják, ha utána még el is kell pakolni, szóval ez lehetett az utolsó nekifutás. Mindenesetre, mostanra már a sátron kívüli részen ténykedett, a "műszakváltásnak" köszönhetően. Jól érezte magát, talán ezért sem volt igazán fáradt, dacára a több órás szaladgálásnak és ácsorgásnak. Összeszedte az előző vendég után megürült asztalról az edényeket, hogy a konyhában leadja a manóknak és kérjen egy pohár vizet. Csak annyi szünetet engedélyezett magának, amíg ezt megitta és elcsent egy muffint, mert lassan hangosan korgott a gyomra és nem akarta megkockáztatni, hogy majd hajlongás közben bődüljön fel, mint egy éhes oroszlán. Az egész alig tartott két percig és már ment is vissza, odakintről pedig csengőszó hallatszott, így arra vette az irányt. A sátorból kilépve könnyű volt felfedezni az új vendéget, aki az egyik félreeső asztalhoz telepedett le, de csak amikor közelebb ért, akkor ismerte fel. Mindenesetre, udvariasan megállt előtte, meghajolva, igyekezve nem kiesni a szerepéből.*
- Okaerinasaimase, Goshojin-sama! Szólítottál, úrnőm. Mivel szolgálhatok?- *Felnézve mosollyal állja a lány pillantását, talán egy egész picit kihívóan is. Megtehette volna, hogy félútról visszatáncol és másra hagyja a kiszolgálását, mégis fejest ugrott ebbe, logika vagy különösebb megfontolás nélkül. Nem tudja, mit várhat Katherinetől, de nincs sok választása, egyelőre tartania kell magát a szerepéhez, akár ráismer, akár nem. Meglepte, hogy itt látja, bár már megszokhatta volna, hogy általában a legvalószínűtlenebb dolgok is megtörténtek, ha minimális esély volt rájuk.

Katherine-sama

Sejtette, hogy a lányt nem tudja megtéveszteni, azonban nem úgy tűnt, hogy nagyon zavarná a változás - ehelyett tetőtől talpig végigmérte, amivel elérte, hogy Gilbert enyhén elvörösödjön. Nem szokta meg, hogy így nézzenek rá és nagyon, nagyon furcsa érzés volt, ami zavarba hozta. Próbálta gondolatban nyugtatni magát  tudta, hogy Kath szeret másokkal szórakozni, főleg gyengéiket kihasználva játszadozni, talán pont ezért is támadt fel benne a dac. Nem ellenséges, inkább kicsit harcias hang szólalt meg benne, ami arra buzdította, hogy vegye fel a képzeletbeli kesztyűt.*
- Köszönöm, úrnőm.-*Hajolt meg újra, az eddigi legkifogástalanabb megmozdulását produkálva, lassan pedig arca is visszanyerte eredeti színét. Elfogadta a kihívást, elvégre ahhoz elég furcsa volt, hogy egy pillanatra se féljen a lánytól, bár minden oka meglett volna rá. Félelem helyett azonban inkább beszállt ebbe a játékba, ezúttal passzív ellenállás helyett megpróbálva kihasználni a feladott labdákat, hűen a megszemélyesített figurához. A könnyed hang nem tévesztette meg- ez még csak a kezdet volt, a véget pedig a felé dobott görbe érzékeltette.*
- Mivel kezd hűlni a levegő, egy forró teát, talán Irish creamet, ha nincs ellenedre a krémes, karamellás íz. Mellé pedig valamit, ami édességében mosolyodhoz hasonlatos.-*Valószínűleg ennek hallatán jópáran óriási szemeket meresztenének, de vegyük figyelembe, hogy ifjú kamikazénk nem kicsit fantasyrajongó és rengeteg képregényt is összeolvasott, így van miből merítenie. Igaz, általában nem tudná összegyűjteni a bátorságát, hogy bármi hasonlót mondjon ki, most azonban elég erőteljesen dolgozik benne a csakazértis, és titokban, valahol mélyen, még élvezi is. Ha más nem, a hangja elárulhatta, mert már megszokta annyira, hogy gond nélkül használja ki.

Katherine-sama

Leküzdötte a késztetést, hogy a sötétséges megjegyzésre azzal feleljen, "És mondd, Legolas, tünde szemed mit lát?".
- Természetesen, úrnőm. Hogyan is felejthettem volna el, milyen pillantásod varázsa?-*Ha ezt egy 162 centis törpe cincogja, akkor valószínűleg Katherine helyben és nyomban lefordul a székéről, csakhogy megtörje az eddig uralkodó tévhiteket, miszerint vámpírt csak napfény és fakaró pusztíthat el, demonstrálva, hogy a nevetés is képes végezni velük. Azonban Tyki küllemével és a mély hanggal kombinálva már egyáltalán nem tűnt olyan viccesnek, sőt; a borostyán szempár pedig egészen játékosan csillant. Úgy tűnt, Kath vette a lapot, mert felkacagott, valószínűleg nem várta, hogy így próbál szembeszállni vele. Akárhogy is, szórakoztatta, és ez lett volna az inas fő célja, nemde?*
- Sajnálattal hallom, úrnőm. Röstellem, de semmi ízlésedhez méltóval nem szolgálhatok.-*Helyesebben, a kínálatban nem szereplő kéréseknek nem tehetett eleget, főleg nem ennyi ember szeme láttára. Eddig nem tudta, hogy a lány minden mástól undorodik, és valahol elég szomorúnak találta ezt. Mégsem úgy festett, mint akit letört a dolog, vagy már megszokta, mert témát váltott, egy különös kéréssel rukkolva elő, amire Gilbert újra elmosolyodott.*
- Ahogy parancsolod, úrnőm. Ha megbocsátasz.-*Hajtotta meg magát, hogy elsiessen a konyha felé, mert tényleg volt egy adag marcipán, dekorációs célokra előkészítve. A kézmosást követően ebből vett ki két adagot, egy kisebbet és egy nagyobbat, hogy egy tányér, egy kis kés és egy azonosítatlan tartalmú tubus kíséretében térjen vissza az imént elhagyott asztalhoz. Mindent lepakolt, majd ingének ujját felhajtva nekilátott, hogy elkészítse a rendelést- előbb a nagyobb, fehér gombócot osztotta el öt részre, hogy aztán kis rudakat hengergessen belőlük, a késsel vékony karikákra vágva. Ezeket formálta szirmokká, hogy elkezdje egyenként összeilleszteni és tovább alakítani. Két golyót előzőleg összegyúrt, ezekből nagyobb virág készült, s ahogy egyre több szirmot csinált meg, úgy vált egyre rózsaformábbá a kezdetben felismerhetetlen valami. Amint végzett ezzel a résszel, a kisebb, zöld marcipánt vette kezelésbe, a virágok alját és leveleket készítve belőle, a késsel mitnzáva fűrészesre a szélüket, hogy a végén az egészet elrendezze a tányéron. Utoljára pedig a tubus tetejét pattintotta le, amiben eperszörp rejtőzött. Ezzel csorgatta meg a rózsákat, némelyik sziromra csak egy-egy cseppet ejtve, mielőtt a szabadon maradt porcelánra nagy, cirkadalmas betűkkel felrajzolta volna Katherine nevét.*
- Parancsolj, úrnőm. Remélem, elnyeri tetszésedet.-*Helyezte a kész művet a lány elé, eltakarítva a maradékokat, hogy ne rontsák az összhatást.*
- Óhajtasz még valamit?-*Érdeklődött aztán, erőlködés nélkül játszva az odaadó szolgálót.

Katherine-sama

Az egész helyzet szépsége abban rejlett, hogy ifjú barátunknak aztán halványlila segédfogalma sem volt arról, tulajdonképpen mibe is keverte magát, és buzgó lelkesedéssel fűrészelte tovább maga alatt az ágat. Ha fel is sejlett valahol benne, hogy talán ezt nem kéne, nem tulajdonított ennek különösebb figyelmet, gyerekes örömmel vetette bele magát a játékba. Mert számára leginkább annak tűnt, nem érezte sem tettei súlyát, sem az egész tétjét.
Az újabb végigmérésre már kevésbé futotta el a pír, dacosan tartotta magát és feladatának köszönhetően volt ideje leszámolni zavarával, amíg megjárta a konyha-asztal távot kétszer. Kath arcán mérsékelt elborzadás suhant át, ahogy előhúzta a kést, de csak egy finom mosollyal látott munkához, a virágokra koncentrálva. Ilyenkor se lát, se hall állapotba került többnyire, annyira összpontosított, hogy minden részlet olyan legyen, amilyennek megálmodta. Azt sem tudatosította, hogy figyelik, nem tudta zavarni a rajta időző pillantás, csak amikor kész lett, akkor nézett újra a lányra. Az, hogy a dícsérő szavakban egy csipet gúnyt se érzett, ismét hihetetlenül jólesett neki, boldog mosolyt villantott, egy egészen kicsi büszkeséggel hajtva fejet.*
- Köszönöm, úrnőm. Ha óhajtod, készíthetek még mást is.-*Felelte készségesen, elvégre, alapanyag maradt még bőven, csak a sötétség kezdett egyre sűrűbb lenni. Ahogy fogyott a fény, a zsebéből pár szál gyufát halászott elő, hogy meggyújtsa a pohárban odakészített mécsest- az apró lángra neki nagyobb szüksége volt, mint vendégének, de talán őt sem fogja zavarni. Nem félt Katherinetől, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt vele, milyen veszélyt jelenthetne rá és a környezetére nézve. Képtelen lett volna szörnyetegként kezelni, mert úgy érezte, túl vérszomjon és egy nem kívánt erőn, minden érzése, minden gondolata emberi. Amikor farkasszemet nézett vele, nem érezte, hogy egy szörnyeteget figyelne, ő csak az íriszek különös, titokzatos zöldjét látta és mögöttük valamit, amit nem tudott megfogni vagy megfogalmazni. Kicsit elkalandozhatott, mert a kérdésre előbb csak némán pislogott, amíg agya megpróbálta felvenni az elvesztett fonalat.*
- Szerintem legkésőbb kilenckor, plusz gyors takarítás.-*Válaszolta, bár nem teljesen értette, miért lényeges ez- az utolsó vendégek iszogatták az italaikat, az üres asztalok eltüntetéséhez pedig már szép csendben hozzáfogtak a manók. Fogalma sincs, mennyi lehet az idő, de nem sok lehet már hátra. Szó helyett csak a tekintetével kérdezte, miért is fontos ez, hátha csak ő siklott el valami felett- nem lett volna szokatlan, ha valamibe beleélte magát, minden másra nagyon nehezen tudott csak helyet szorítani a fejében.

Maid Café - Aileen, Min Woo

Az előbb már eltakarította az utolsó vendége utáni romokat, még gyorsan lesöpörte az abroszt, hogy minden makulátlan tiszta legyen, megigazította a széket, aztán a konyha felé tett egy kört, hogy igyon egy pohár vizet, mielőtt visszatérne a bejárathoz. Szerencsére általában nem kellett sokáig szobroznia, sűrűn cserélődtek a kávézó látogatói, úgy tűnt, a hely híre futótűzként terjedhet, mert egyre többen lettek. Ahogy aztán a sátor ajtaja felé tartva szétnézett az asztalok közt, még elcsípte az egyik fiú ingerült távozását, megtorpanva próbálta felmérni, mi is történhetett. Hirtelen Aileen toppant elé, kicsit hadarva kérve segítséget, amit egy biccentéssel vesz tudomásul és a nyomába szegődik. Az asztalhoz közeledve igyekszik nem adni jelét, hogy ismerné Min Woot, halványan reménykedve, hogy nem fogja lebuktatni. Azt viszont felvont szemöldökkel figyeli, miért is körmöl a lány olyan lázasan, míg végül a vendég elé csúsztatott füzetkéből már sejti, hogy a koreai srác éppen szórakozik. Aileen idegessége szinte tapintható, úgyhogy finoman a vállára helyezi a kezét.*
- Menj csak! A többit bízd rám.-*Mosolyog rá nyugtatóan, mert egy igen érdekes kis helyzet van kialakulóban. Ahogy a lány elsiet, kifogástalan udvariassággal hajol meg Min felé, aki előtt egy nyulas omelett rice pompázik.*
- Nem is reméltem, hogy itt találkozunk, gazdám.-*Van egy hangyányi szarkazmus a hangjában, de ez leginkább annak szól, hogy most kölcsönös véd- és dacszövetséget kötöttek némán- bárki is leplezné le a másikat, elkerülhetetlenné tenné a saját mókájának végét is. A kávézó személyzete mindenképp jól járt most, mert Woo nem ugráltathatja tovább őket. Nem volt szép tőle ez a húzás, utólag bánja, hogy nem vette előbb észre a rellonost és reméli, hogy nem nehezítette meg Aileen dolgát nagyon. Ezt az egész ötletet csak azért csinálták, hogy a diákokat szórakoztassák, tulajdonképpeni bevételük nem is lesz belőle, szóval nem épp kedves ilyen játékokkal rukkolni elő.*

Késő délután volt - tulajdonképpen esteledett és a levegő kezdett hűvös lenni, de ő ebből mit sem érzékelt. Amikor az utolsó vizsgája után kijött ide, még kellemes meleg volt és rátört a fáradtság és a megkönnyebbülés. Körülnézett, hóna alatt az írószerekkel megrakott szütyővel és a jól megszokott naplóval, azt latolgatva, hol lenne a legkényelmesebb pihenni egy kicsit; a kastélyban nem volt maradása, még sokan vártak a folyosókon, akik utolsó pillanatra hagyták, vagy túl sok vizsgát vállaltak be. Nem akarta őket zavarni és ha csak egy rövid időre is, meg akart feledkezni az egész mizériáról, mert holnap nekikezdhet a pakolásnak és... de az holnap lesz. Ma egtett minden tőle telhetőt, innentől már nem rajta múlt, s ezzel a gondolattal sétált az egyik szimpatikusnak tűnő, virágos rész felé, útközben lehúzva a talárját, hogy leteríthesse és arra ülhessen. A szokás hatalma, hogy bár a talár alatt vajmi kevés látszott belőle, ha vizsgára ment, mindig rendesebben öltözött, azon kevés ruhájából válogatva, amik festékfoltoktól és egyéb kiegészítőktől mentesek maradtak, úgyhogy nem ártott kicsit vigyázni, hogy ez így is maradjon. Nem túl elegánsan zuttyant le, a holmiját maga mellé ejtve és felnézve a vakítóan kék égre, amin most egyetlen felhő sem látszott. A napsütés melengette a falak hűvöse után és pár percre félretolta a maszkját, a fény felé tartva az arcát, élvezve, ahogy a meleg apránként átjárja és eltereli a gondolatait. Lerúgta a cipőjét, mielőtt eldőlt, a lehető legkényelmesebben terülve el - nem telt sok időbe, hogy a meleg elbódítsa és elnyomja az álom, az éles fény elől pedig árnyékolta az arcát az álarca, úgyhogy nem is nagyon tudta, hogy telik a délután és lassan estébe fordul. A hideg viszont lassan elérte, úgyhogy mostanra összegömbölyödött, mint aki megpróbál elbújni előle, de nem ébredt fel. Keveset aludt az utóbbi időben, ami most megkérte az árát.

Yvonne

Annyira fáradt volt, hogy nem is álmodott, valószínűleg ezért sem riadt fel arra, hogy járnak-kelnek körötte. Egyébként is hajlamos volt különféle padokon, folyosókon és furcsa helyeken felejteni magát, úgyhogy egészen megszokta az ilyen mozgást, ráadásul az Eridon is tipikusan az a hely, ahol nehezen lehetett elbújni, mert valaki mindig rádtörte az ajtót. Az viszont nem jellemző, hogy bárki is odalopózna hozzá, csak hogy sugdosson a fülébe, úgyhogy az idegen hangra összerezzent és kipattantak a szemei- ez azonban nem jelentette, hogy fel is ébredt. Az a típus volt, aki prímán elmászkált félálomban bármerre és akár mezítláb is világgá indult, ha még nem érte el az éberségnek azt a fokát, hogy eszébe jusson cipőt húzni.*
- A Csipkerózsikákat nem is így ébresztik.-*Motyogta, nem igazán tudatosítva, hogy egy vadidegennel készül egy meserészlet felett vitába bocsátkozni. A kezére támaszkodva tornázta magát ülő helyzetbe, megborzongva a hűvöstől és automatikusan igazítva meg az álarcát, mielőtt körbepislogott. Kábán próbált rájönni, kicsoda ő és voltaképp hol is van, mert jelenleg egyáltalán nem értette, hogy került a fűbe, miért van ilyen hideg és még számtalan kérdés zümmögött álmos fejében, buzgó méhkasként. A figyelme elég gyorsan a közelben ücsörgő lányra irányult, aki továbbra is őt nézte - nem tűnt ismerősnek, legfeljebb látásból. Az előbbiek folyományaként leellenőrizte, nincs-e esetleg lova, netalán kardja, de még egy árva rokkának se látta nyomát. Ezek szerint biztonságban volt.*
- Hello.-*Kockáztatott meg egy köszönést, mert annyira azért sikerült felébrednie, hogy ne csak csodálkozó szemekkel bámulja.*- Ne haragudj, nem emlékszem, hányra kértem ébresztőt, elárulnád, mennyi az idő?-*Nagyon udvariasan és rossz szándék nélkül érdeklődött, miközben megkereste a fűbe hajított tornacsukáját és nekifogott, hogy felöltse. A hangsúlyából nem érződött neheztelés, valahol a semleges és a derűs határán ingadozott. Az pedig, hogy esetleg a következő pillanatban egy csinos kis átkot érdemelhet ki egyébként nem kötekedésnek szánt megjegyzésével, meg sem fordult álmos fejében, egyszerűen azt mondta, ami először eszébe jutott.

Sir Yvonne

A másik hangja egész jókedvűnek tűnik, vagy legalábbis remekül szórakozik a helyzeten és Gilen, aki most olyan kócos és bamba, mint egy ázott verébfióka - normálisan is csúfos kudarcba fulladt minden fésülködésre tett kísérlete, de most extra gyűrött volt. Tett egy halvaszületett próbálkozást, hogy kicsit civilizálja a küllemét, amivel semmiféle látható javulást nem ért el, de lassan csak helyére tollászkodta a gondolatait.*
- Hangyányit.-*Ismerte be, kissé kótyagosan. Volt egy olyan érzése, hogy ha tartják magukat az eredeti forgatókönyvhöz, meglepetésében esetleg le találta volna fejelni hős lovagját, merő hálából. Kellemetlen dolog orrtöréssel alapozni meg ismeretségeket, még akkor is, ha nem szándékosan egyengeti laposra valaki ábrázatát. A következő kérdése megint élénk derültséget okozott, bár ennek oka nem annyira az idő, mint inkább az ő teljes dezorientáltsága lehetett. A válasz kicsit meglepte- még jó, hogy mára már semmilyen programja sem maradt, mert ha nem ébresztik fel, lehet, hogy még jó ideig nem tér magához.*
- Ohh. Köszönöm.-*Akkor már jó négy órája feküdt itt kiütve, végzett gyors fejszámolást, mert valamikor kicsivel dél után szabadult el a teremből és kihagyta az ebédet. Viszont most egész pihentnek érezte magát és valahogy meg is feledkezett róla, hogy alapból nem volt olyan jó a hangulata, sokkal jobban lekötötte gavallérja, aki roppant jólnevelten be is mutatkozott, puszta szerénységből lehagyva a nevéhez járó címet.*
- A megtiszteltetés az enyém...Sir Yvonne.-*Ha már ő stabilan Csipke József lett, akkor a másiknak is dukált ennyi, s ő, légszoknyáját összecsippentve, produkált egy fél pukedlit, mivel felállni hozzá mégsem akarózott neki. Aztán elfogadta a felkínált jobbot és visszafogottan megrázta - mégsem illik deli vitézek kacsóit összeroppantani meg szélmalomként lengetni.*
- Egyébként Berta vagyok. Gilberta.-*Mutatkozott be, bár ezt már nem lehetett az álmosságára fogni, mert mostanra teljesen kiment az álom a szeméből, úgyhogy Yvonne gazdagabb lett annak tanulságával, hogy nem mindenkit érdemes felébreszteni. Gilt sokan jóval szimpatikusabbnak találták, ha nem nyitotta ki a száját.*
- Mi szél hozott, dicső lovag? Szép a ruhád, szép a... ööö ... fogad? Mivel lehet egy lovagnak bókolni?-*Állt meg gondolkodni. Aki megpróbál összefüggést keresni, jobb, ha feladja, néha követhetetlenül ugrál egyik témától a másikig és ez egy ilyen pillanat volt, másodpercek alatt lényegült Süsüből töprengő Micimackóvá. Aztán már-már segélykérően nézett Yvonne-re, oldalradöntött fejjel. Úgy tűnt, mintha az álarca rókafülei is tanácstalanul konyulnának kicsit.*

Sir Yvonne

- Lovad nem volt és csak ez rímelt.-*Védekezett, mert tényleg főként a sietség tehetett róla, hogy semmi jobbal nem tudott előrukkolni. Sőt, a kérdéses gavallér lovagi felszerelése olyannyira hiányos volt, hogy tényleg nehezen talált bármit is, amit hirtelen hősi és menő kiegészítőként tüntethetett fel. Főleg, hogy még csak szőke sem volt...*
- De kiemelhetném a bátorságod...-*bizonytalan pillantást vetett a hölgy ruhája felé, mert nem akarta megsérteni - bár ha helyesen ítélte meg, akkor ez a lány elég magabiztos volt és tudta, hogyan vonzza a szemet.-*...udvariasságod és nemes beszéded is említésre méltó és a fülnek kellemes. Lustaság, henyeség messzire kerül, mindig tudod, mi a kötelességed, s a gyengék, elesettek segítségére sietsz.-*Ó, jaj annak, aki Gilbert fantáziavilágának kapuját kinyitja, mert Pandóra szelencéje ám a boglyas fej, amiben ezer és ezer furcsa gondolat tanyáz, melyek gyakran abból a rengeteg regényből merítenek, amiket eddig olvasott, és ez nem kis mennyiséget jelent. Ismeri ám a lovagi erényeket, Avalon legendáit, bár Merlinről természetesen már azt tudja, amit a varázsvilág őrzött meg hatalmas mágusáról. Figyelte szavainak hatását, hogy aszerint harapjon a nyelvébe, vagy folytassa Sir Yvonne magasztalását. Furcsa egy játék volt ez, de annál érdekesebb, mert teljesen váratlanul jött az ötlet, ahogy a helyzet adta. A másik mosolyaiból és nevetéséből úgy ítélte, tetszik neki, még ha általában túl gyorsan is magához tért és rendezte a vonásait. Kihívást jelentett, hogy újra megnevettesse, és a lány újabb labdát adott fel neki, amit nem hagyhatott ki.
Egy laza mozdulattal húzta le a fejéről az álarcot, lehajtva a fejét, hogy ne felfelé kelljen emelnie, csak leugorjon a gumi, ami a helyén tartotta- ennek értelme egy pillanattal később vált nyilvánvalóvá, amikor a rókamaszkból hirtelen legyező lett. Hős lovagja kapott egy fél, hullámos, sötét hajjal keretezett arcot, derűsen csillogó kék szempárral, majd némi szempillarebegtetést követően úgy tett, mintha elpirulna és visszabújt álarca mögé. Nem az imázsát óvta, és már nem is annyira félelemből, inkább kényelemből tartotta meg ezt a szokását - érdekes volt figyelni a többiek reakcióját és továbbra is örömét lelte, ha új és új darabokat alkotott.
A következő pillanatban viszont abszolút hercegnőtlenül hangosat kordult a gyomra, hogy szinte visszhangot vert.*
- Elnézésed kérem.-*Nevetett, hangyányi zavarral a hangjában.*- Reggel óta nem ettem. Mit gondolsz, fél királyság helyett egy fél pizzával beérnéd?-*Kérdezte, mert a vizsgák végeztével kicsit kimozdult volna, még ha ünneplésre nem is volt sok oka, de egyelőre sikeresen félresöpörte ezt a gondolatot. A falusi falatozónak pedig egész jó híre volt a diákok közt, kevés pénzért jókat lehetett enni, ha hihetett a pletykáknak.*
- De ha több kedved van, akkor rögtönözhetünk vadászatot is...csak nem vagyok biztos benne, mit is ejtenénk.-*Vakarta meg a fejét, mert azért varangypecsenyéhez mégsem fűlt a foga.

Lyall

Amióta vonatra szállt, minden megállóvan egyre erősödött benne, hogy nincs minden a rendjén, bár az érzés már egy ideje nem hagyta nyugodni. Mégis, csak az állomáson lekászálódva tudatosult benne, hogy valami végleg megváltozott ezen a nyáron. Eddig mindig megkönnyebbülés volt visszatérni ide, mintha újra levegőhöz jutott volna és lekerült a válláról a súly, ahogy felnézve megpillantotta a kastélyt, ami az otthonává vált az elmúlt években. Most semmi ilyet nem érzett, helyette tompa, de kitartóan sajgó valami ülte meg, s rá nem jellemző módon erre is csak rántott egyet a vállán, mintha csak a táska szíja vágná, mielőtt elindult. Az ismerős ösvényen nem volt egyedül - a tanítás csakhamar kezdetét veszi, így több diák is caplatott a dombnak fel, de apránként mindet lehagyta. Sokat nőtt a nyáron, bár szokatlanul sápadtnak tűnt, még magához mérten is. Az újdonságok azonban nem értek itt véget, mert az arca bal oldalán, a homlokán és a szemöldökén át vékony, függőleges fehér heg húzódott, s maga a tény, hogy mindez látszott, maszkjának hiánya volt a legélesebb eltérés. Kezét vékony kabátjának zsebébe süllyesztette, nézelődés nélkül, egykedvűen baktatott, gondolattalanul számolva a lépéseket. Transzából egy hang rázta fel, s ahogy fejét emelve szemügyre vette a forrását, egy meglehetősen alacsony alakot pillantott meg. Egyre korábban sötétedett, így közelebb kellett érnie, hogy megállapíthassa, hogy fiúról van szó, aki körülbelül olyan szerencsés alkattal lett megáldva, mint ő maga.*
- Van. De ne itt gyújts rá.-*Fejével az egyik bokorcsoport felé intett, jelezve, hogy sokkal megfelelőbb hely, mert még ha technikailag nem is voltak az iskola területén, a másik egészen biztosan nem volt még nagykorú. Más se hiányzott, mint hogy egy tanár vagy prefektus kitüntetett figyelmének örvendjen, mert rajtakapják. Megtorpanás nélkül kanyarodott rá a kerítés mentén vezető, benőtt ösvényre, egészen addig követve, amíg be nem ért a növények takarásába és a kapu el nem tűnt a szeme elől, az úttal együtt. Itt dobta le a hátizsákját, átkutatva pár zsebet, mielőtt megtalálta volna a keresett dobozt, ám a fedelét felcsapva csupán az öngyújtót látta benne.
- Nesze. Nincs egy potya szálad cserébe?-*Érdeklődött, az ismeretlen felé hajítva a tűzcsiholót, helyet foglalva a csomagján. Ami újdonsült szokását illette, nem lett belőle láncdohányos, de meglepően könnyen rászokott erre a méregre. Talán a stressz tette, talán csak kellett, hogy kitöltse vele valami más helyét, de időről időre megkívánta, bár a legnagyobb titokban gyújtott csak rá. Ha kapott egy szálat, akkor egy intéssel jelezte csak az ismeretlennek, hogy megtarthatja az öngyújtót - eredetileg azért volt nála, mert néha kellett, ha műanyaggal, papírral dolgozott, eldolgozni szálak végét vagy körbeégetni a széleket, ilyesmihez.*

Avery

- Ráérsz még kipróbálni a büntetőmunkákat.-*Felelt vigasztalóan az elmorgott mondatra, nem pillantva hátra - nem kedvtelésből sétáltatta a másikat, hanem mert nem látta értelmét feleslegesen menni fejjel a falnak. Ha nyugodtan akar dohányozni, akkor előny, hogy nem fáj azoknak, akiknek nem kell tudnia róla, ha meg mindenáron balhézni akar, akkor is ideje, mint a tenger. Á ugyan végképp nem áll az útjába, ha az a leghőbb vágya, hogy ágytálakat mosson a gyengélkedőn, de talán nem ez a legáhítottabb programja az első estéjére.
Végül kapott egy szálat és mivel nem volt kedve visszakunyerálni az öngyújtót, előhúzta a pálcáját és elmormogott egy lacarniumot, hogy kisvártatva felizzon a cigaretta végén a parázs. Mint az előző néhány alkalommal, most is furcsa volt, hogy fedetlen arccal sem szorong egy teljesen idegen ember társaságában, akinek ráadásul magán érezte a tekintetét. Rápillantott, farkasszemet nézve a sötét, csaknem feketének tetsző szempárral, csodálkozás nélkül mérte végig a lágy, keleties vonásokat és a mindenféle kiegészítőket. Egy apró, mosolyszerű kunkorral fejezte ki részvétét a fiú felé, akit még sokan fognak lánynak nézni, aztán mivel a másik nem adta jelét, hogy beszélgetni kívánna, nyugat felé fordult, a maradék fényben kígyózó füstcsíkokat figyelve. A másik kérdése nagyjából megválaszolt párat az övéi közül - nem volt nehéz kitalálni, hogy a másik elsős, ráadásul mugli származású és meglehetősen szkeptikusan áll új iskolájához.*
- Miért, te házimanónak akarsz tanulni?-*Érdeklődött, fejét oldalra hajtva, nem is gúnyolódva, inkább csak csendesen megmosolyogva az ellenséges hitetlenkedést. A srácnak már meg kellett vennie a felszerelését, legalább részben, idáig boszorkákkal és varázslókkal megrakott vonaton utazott, csokibékák, puffskeinek és baglyok közt, üstök és seprűk társaságában, mégis úgy viselkedett, mintha Gil rukkolt volna elő a képtelen ötlettel az imént. Neki viszonylag könnyű dolga volt annakidején, elvégre félvérként mindkét világban feltalálta magát, bár még mindig nem tudta eldönteni, voltaképp melyikhez is tartozik igazán, ahogy azt sem értette, miért különülnek el annyira élesen. Ha apránként is, egy falatnyi derű visszaköltözött belé, túl szívós volt, hogy ne akarjon felállni, még ha imbolygott is eleinte. Fizikailag is talpra kecmergett, kihúzva magát a másik felé fordult.*
- Ha méltóságod igényt tart rá, körbevezethetem a kastélyon.-*Ajánlotta fel, enyhén, kissé szertartásosan meghajtva magát - ha a ruhájától és az ujjai közt füstölgő száltól eltekintünk, egész élethű lakájt alakított. Ugyan még mindig messze állt a tökéletestől, de ahogy nyugodtabban mozgott, úgy ütött át inkább az a neveltetés, amit apai nagyanja szorgalmazott.*
- Egyébként Gilbert Blythe vagyok, harmadikos Eridonos. Félvér.-*Tűzte bemutatkozója végére, jobbját nyújtva, még ha nem is volt biztos benne, hogy a srác elfogadja. Számára az egész gesztus szimbolikus, egy olyan darabka, amit azelőtt nem sokat gyakorolt - a legtöbben az álarcánál ragadtak le, s inkább azt akarták megérinteni, esetleg leszedni a fejéről.

Avery

- A varázsvilág kicsit idejétmúlt néha, igen.-*Kiválóan el tudott magával beszélgetni, köszönhetően a számos év gyakorlatának, na meg annak, hogy általában egy idő után annyira megszokta a környezetének reakcióit, hogy előbb válaszolt, semmint valaki megjegyzést tehetett volna. Nem mindenkivel működött ez, de a másik srácnak elég nyilvánvaló gondolatai támadtak, így nem volt nehéz szórakozottan egy-két szót hozzáfűzni.
- Manó. Méternél kisebb, denevérfülű és gülüszemű, de barátságos lény. Házimunkát végez.-*Definiálta, csak a tisztesség kedvéért - így talán az iménti poénja is érthetőbbé válik, mert tényleg nem az volt a célja, hogy kiakassza Averyt. Azonban a másik indulatai nem bizonyultak túl tartósnak, mert csakhamar, ha visszafogottan is, de belement a kurta színjátékba, kicsivel később pedig, némi gyanakvó méregetést követően, elfogadta a felkínált jobbot. A kézfogása nem volt túl határozott, inkább nyegle és darabos, de az egész srác még elég gyereknek tűnt - ahogy ezek a gondolatok megfogalmazódtak benne, kis híján hangosan felnevetett, elvégre mennyivel is volt idősebb? Két teljes évvel, vagy annyival se és két hónapja még szakasztott úgy viselkedett, mint egy nyolcéves. Minden egyetlen nagy-nagy katyvasznak tűnt ebben a pillanatban, aminek se vége, se hossza, ha meg van is fény az alagút végén, akkor IC.*
- Sejtettem.-*Somolygott az utolsó szóra, elvégre ha valamit, a sárkányokat nehéz volt összetéveszteni a többi ház tagjaival, vagy csak ő töltött velük túl sok időt. Szerencsére -vagy épp mások szerencsétlenségére- nem igazán zavarta a stílusuk, valahogy meg is szokta, hogy ne vegye túl komolyan. A Rellonosok olyanok voltak, mint a sündisznók - tele tüskével, de nem kifejezetten a te_kedvedért_növesztették. Avery aztán összeszedte magát és ő is a szál végére ért, úgyhogy követte példáját.*
- Akkor megkérném, hogy kövessen.-*Hajolt meg ismét, majd az utolsó slukkot követően a cigisdobozba dugta a csikket, mert annyira még nem csúszott szét, hogy szemetelni kezdjen. Megigazította képzelt egyenruháját, majd jókora hátizsákját vállára véve, szemernyit sem veszítve méltóságából, egy vérbeli serpa profizmusával kezdett a kastélynézés programjának ismertetésébe.
- Útba ejtjük a Nagytermet, a konyhát, néhány mellékhelyiséget és külön kérésre az igazgatóit. Közben valószínűleg érintünk majd tanárit és a pszichológus rendelőjét is, valamint a könyvtárat.-*Ezeket nem ő találta ki, egyszerűen tényleg útbaestek, és ha a leglogikusabb és rövidebb útvonalat választja, akkor a bejárati csarnoktól a déli átriumába, majd vissza és a nyugati emeleteire vezeti sorban, hogy végül elköszönjön és elsétáljon a saját tornya felé. Filozofikus magaslatokban ugyan nem szárnyaló, de kevésbé ellenséges beszélgetést kezdeményezett, amíg a kastély felé haladtak, ami ki is tartott a kapuig, ami mögött eltűntek.

Nath

- Nekem lihegsz, Vahur?-*Vágott vissza, mert ha csak hajszállal is, de jobban bírta a végső hajrát, aztán az ijedtében elrohanó gólya által vert porfelhőn nevetve nekidőlt az egyik pillérnek, mert jobbnak látta nem ülni le. Egyébként sem tartott sokáig a csönd, így hamarosan közelebb sétált valamivel, ellökve magát az oszloptól, hogy némi teret szerezzen. Ahogy Nath a gyertyányi lángot lobbantott, nem bírta ki, hogy félmosollyal ne másolja le, saját tenyerére csalogatva. *
- Csak év végére?-*Cukkolta, könnyed mozdulatokkal játszva a megidézett kis lánggal, előbb hosszú, vékony csóvává nyújtva, majd hirtelen két részre osztotta és zsonglőrködni kezdett velük. Valójában a melegítő felsőjének zsebéből halászta elő a poit és annak a végét "gyújtotta" meg, ezzel dobva fel a műsort. A nyárnak megvoltak a maga jó pontjai, az egyik pedig a különös játékkal való megismerkedése volt. Azelőtt csak párszor, távolról látott ilyesmit, de mindig akadt egy-két banda, akik a város parkjaiba jártak gyakorolni és az egyik ilyenhez csapódott hozzá, hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltenie. Remek időtöltésnek bizonyult és segített edzeni olyan tulajdonságokat, amikre az illúziómágiánál is szüksége volt - koncentráció, mozgás összehangolása, ritmusérzék... Valódi tűzzel ugyan sosem csinálta, de ennek az illúzió-szülte lángnak is megvolt a kihívása, ha élethűre akarta, bár egyre kevésbé okozott nehézséget a bonyolult mozgások és képek vetítése. Persze, nem ő volt az ászok ásza, de magához képest nagyon gyors tempóban fejlődött, így reményei szerint az év végéig behozhatja a lemaradását.*
- Egyébként menő, félre ne érts,-*tette hozzá, miközben folytatta a gömbök pörgetését.*- Néha kicsit irigylem is azokat, akik veleszületett képességgel bírnak, de aztán mindig eszembe jut, mekkora felelősség, amit úgy kell vállalni, hogy senki sem kérdezi, akarod-e egyáltalán.-*Jó volt a zsonglőrködésben, hogy nem kellett folyamatosan figyelnie, csak ha valami bonyolultabba kezdett- az izmai, a teste sok dologra helyette is emlékeztek. Mégis, nem húzta sokáig a dolgot, elvégre nem ezért jöttek.*
- Komolyan gondoltad, hogy segíteni szeretnél gyakorolni?-*Kérdezte, kicsit gondterhelten ráncolva a homlokát.*- Ez lesz a legkeményebb évem, meghallhatok gondolatokat és átvehetek érzéseket. Ha tippelhetek, még annál is ingerlékenyebb leszek, mint év végén.-*Dörzsölte meg a halántékát, elvégre a másik még biztosan emlékezett rá, amikor váratlanul behúzott neki egy egyébként lényegtelen megjegyzésre (ami természetesen verekedésbe torkollott, ahol ő húzta a rövidebbett, de ez már mellékes). Utólag belegondolva, annak a dührohamnak is részben az illúziómágia miatti megterhelés volt az oka, így nem volt biztos benne, hogy jó ötlet kombinálni az erejét meg Nathaniel temperamentumát.*
- Lehet, hogy teljesen ki fogok fordulni magamból.-*Vallotta meg, fanyar mosolyszerűséggel, elvégre abban sem volt teljesen biztos, milyen is a mostani önmaga, de kételkedett benne, hogy a jobb irányába terelné a mások érzéseire, gondolataira való túlérzékenység.

Nath

- Még a nyelved is lóg.-*Röhögte ki, mert Nath kissé öngólt rúgott ezzel a gyerekes visszavágással, csak tovább erősítve a futástól elfáradt, lihegő kutya képét. Az ír akarva-akaratlan is gyakran keverte magát vicces helyzetekbe, amit csak fokozott a származásuk és neveltetésük adta éles különbségek sora. Ennek ellenére egész jól megértették egymást és persze ideális tettestársra akadtak a másikban, ami a hülye ötletek véghezvitelét illette.*
- Hát, az érzékcsalás terén a tapintás és hideg-meleg illúziója az utolsók közt lesz, szóval még jóóó sokára. De elmén keresztül már el tudnám hitetni veled.-*Elmélkedett egy kicsit hangosan, mert bár tény, hogy soha nem lesz képes valamit valóban lángra lobbantani, annyira nem is hiányzott neki a lehetőség, hogy pusztíthasson. Sokkal  inkább azért vágott bele, mert szerette a mágiát és a pálcás varázslás annyira nem vonzotta, de az illúziók valamiért csábították, kifinomult, titokzatos világukkal együtt.
- Ezt ne gyújtsd meg!-*torkollta le,*- Csak gyakorlásra van és ha elégeted, újat kell csinálnom. Amúgy poi a neve.-*Tette hozzá, mert Nathaniel elég sűrűn izézett, ami néha nehézzé tette a mondandója dekódolását, amikor találgatnia kellett, a három izéből tulajdonképp melyik mire is vonatkozott. Ami a másik hozzáállását illette, csak a fejét csóválta - tipikus, gondolta, mert a másik lustaságáról legendákat lehetett volna mesélni. Nem hibáztatta érte, elvégre árvaházból érkezni ide mindenképp nagy váltás és érthető, ha ki akarja élvezni a kastély nyújtotta előnyöket, csak néha sajnálta, hogy a minimumot hozza csak ki magából, holott egyáltalán nem volt buta, se érzéketlen.*
- A vaktában adott ígéretek nem számítanak.-*Kicsit átverésnek érezte volna, ha olyan adott szó betartására kötelez valakit, amit jóindulatból, naivan adtak valami olyannal kapcsolatban, amiről szinte semmit sem tudnak. Kath más tészta, ő szinte pontosan tudta az elejétől, mivel is áll szemben, de Nath számára eddig az illúziók kimerültek azoban a képekben és hangokban, amikkel időnént szórakoztatta magát és környezetét.*
- Amennyiben lehet, a pofonokat inkább elkerülném...-*húzta be a nyakát, mert az eddig begyűjtött mintapéldányok nem számítottak kellemes élménynek. Alapból nem szívesen verekedett volna vele, de azt se hagyta volna, hogy csak úgy elagyabugyálja, úgyhogy a dolog elkerülhetetlennek tűnt. Végül nagy levegőt vett és lassan kifújta, hogy kicsit rendezze a gondolatait.*
- Több dolgot is kipróbálnék, kisebb-nagyobb illúziókat, te pedig megmondhatnád, mennyire sikerültek hihetőre. Idiótán fog kinézni, de szemkontaktus nélkül nem megy, úgyhogy majd meredten bámullak egy kicsit.-*Igen, ez hangyányit kínos pont volt, de túlélhető - leginkább külső szemlélő számára furcsa látvány.

Nath

- Pontosan nem tudom, csak annyit, hogy a maorik találták fel. Arrafelé nem annyira játék, inkább előadóművészet, táncolnak is közben, meg ilyesmi. A'sszem, maga az eszköz meg a cselekvés is poi.-*Megpróbált minnél több infót előbányászni emlékei közül, miközben zsebébe süllyesztette a labdákat - a srácok szépen elregéltek Ádámtól és Évától mindent, de a kezdetekben nem volt nagyon jó állapotban, inkább csak bele akart kezdeni, mert amíg arra koncetrált, hogy ne vágja magát fejbe, addig nem maradt ideje máson agyalni. Csak később kezdte el igazán élvezni, amikor már pár trükköt megtanult.
- Uhh, nem hiszem, hogy sokkal szimpatikusabb egy gyomros.-*Grimaszolt, Nathra vigyorogva - bár közel sem volt tapasztalt bunyós, egy-két dolgot már érkezett kipróbálni és valahogy nem vágyott ismétlésre, tudás anyja vagy sem. Talán nem lett volna utolsó ötlet egyezséget kötni, hogy alapszintű önvédelmet tanulhasson tőle, de egyelőre nem érezte ennek szükségét. Aztán Nath mozdult és némileg lemaradva követte.*
- Azonos alapokra épít a legilimenciával. Szóval teszek egy sétát a fejedben.-*Bökött a halántéka tájára, mielőtt ő is leült a padra. Kellett egy perc, amíg gondosan kiürítette a fejét és félresöpörte az érzéseit, hogy hozzákezdhessen - ez a rész már relative könnyen ment, így magabiztosan nyitotta ki végül a szemét, hogy megkeresse a vörösesbarna íriszeket. Talán Nathaniel közvetlen jelleme tette, talán a gyakorlat, de különösebb erőlködés nélkül sikerült behatolnia és csak azért torpant meg egy pillanatra, hogy megfontolja, milyen illúzióval próbálkozzon. Első nekifutásra egy kellően összetett, de még megvalósítható feladatot választott.
Két részből állt - az egyik érzékcsalás volt, apró, fokozatosan sötétbe vesző cseppek lassan sűrűsödő hullása és neszezése, halk őszi eső; a másik pedig a hideg, nedves érzés minden szabad bőrfelületen, ahogy az enyhe szél a vízcseppeket a tető alá is besodorta. A dolog trükkje az volt, hogyan alakítsa a jól ismert látványt a fényviszonyokhoz és egyéb körülményekhez, hogy a lehető legélethűbb és leghihetőbb eredményt kapja. Az egészet megkönnyítette az udvar zártsága, a leszálló sötét és a tény, hogy kombinálta a külső és belső illúziókat. Közben figyelt, minden idegszálával arra összpontosítva, hogy elcsípje azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket a jelenet kivált a másikból, hiszen ha tényleg jó akar lenni, akkor tudnia kell észlelni és lereagálni ezeket.

Nath

- Legfeljebb lepókhálózok egy kicsit.-*Somolygott, elképzelve, hogy ha tényleg léteznének üres fejek, milyen jól lehetne a visszhanggal játszani odabent. Egyébként tisztában volt vele, hogy Nath sokkal tehetségesebb, mint az elsőre tűnne, csupán nincs, ami motiválja, hogy ki is akarja aknázni a képességeit. Megvolt viszont annak is az előnye, hogy tisztán, egyszerűen gondolkodott, sosem bonyolítva túl a dolgokat, nem keresve minden mögött mást; ráadásul ha valakit megkedvelt, igyekezett alkalmazkodni hozzá, tanulni tőle, nem kényszerből, sokkal inkább mert felismerte, ha fejlődhetett és így mutatta ki, ha valakinek a kedvében akart járni. Talán, idővel, ha több barátra tesz szert, kibontakozik és láthatóbbá válik ez, mert megvolt benne a lehetőség a sokoldalúságra, rengeteg minden érdekelte, csak a kitartás hiányzott.
Az illúzió kezdete után csendben várta, hogy valamiféle véleményt kapjon - azt nagyjából érezte, hogy sikerült megborzongatnia a másikat, aki fázósan mozdult, de egyébként nem szólt. Furcsa volt ez a nyújtott hallgatás, de mivel minden pillanatban azt hitte, hogy majd most szólal meg, nem akart közbevágni. Ehelyett haloványan kezdtek átderengeni hozzá darabkák, legerősebben a növekvő türelmetlenség és fortyogás. Tudta, hogy az érzések nem az övéi, Nathanielhez tartoztak - elvégre, ő aligha lehetett egyre mérgesebb a hideg és egyéb kényelmetlenségek miatt, amik annyira sosem zavarták. Az érzések, mivel már az előző éven is átvette néha őket a környezetétől, nem lepték meg, de mintha elkapott volna valamit a hozzájuk tartozó gondolatokból is, ami kicsit összezavarta. Mégis, mihez kezdjen azzal, hogy citrom?*
- Talán cukorból vagy?-*Piszkálta, megdöfködve kicsit a másik egóját, egyelőre nem rántva le a leplet a valóságról - vagy inkább az illúzióról, ami a reakció alapján több, mint hihetőre sikerült. Helyette megpróbált picit még mélyebbre mászni, hogy többet kapjon el mindabból, ami a másik elméjében zajlott, teljesen elnémítva a saját hangjait, inkább ösztönösen tartva fent az illúziót, semmint tudatosan. Nem volt egyszerű, de megszokta, hogy minden gyakorlattal egyre inkább a korlátait feszegesse, még ha most óvatosabban is vetette neki a vállát, mert míg Kath tudta magát védeni, Nathanielnek esélye sem lehetett, elvégre azt sem vette észre, hogy máris bűbáj alá vonta. Nem akart most válaszolni, sem megszakítani a kapcsolatot, így elterelő hadművelettel próbálkozott - valahonnan frissen sült, ropogós szalonna ínycsiklandó illata kígyózott elő. Amennyire ismerte a másikat, kajával mindig le lehetett kenyerezni és volt ideje megtanulni, mik a kedvenc gyomorrontói.

Nath

Nath

- Nincs ezzel baj. Feltéve, hogy nem zavar, milyen erőteljesen emlékezteted az embert Garfieldra.-*Tette hozzá, kuncogva. Ami őt illette, kedvelte Nathot, jó társaság volt és pont amiatt, hogy nem gondolta túl a dolgokat, valahogy kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb tudott lenni, ami neki is segített. Mellette nem kellett aggódnia, hogy hülyét csinálna magából, és még ha így is lenne, nem történne semmi. Számára mindez új volt, mert nagyon kevés barátra tett szert és mind más és más jellemek, így máshogy is állt hozzájuk.*
- Majd meglátjuk, mit tehetek az ügy érdekében.-*Nevetett, mert gyanúsan gyorsan megbékült a másik; mást nem nagyon mondott, feleslegesnek tartotta feszegetni a témát vagy magyarázni, miért is lenne ez a jelen képességei mellett lehetetlen. Lényegtelen. Jó is, hogy csendben maradt, kicsit a sűrűsödő sötétséget fürkészve, mert ez elég időt adott Nathanielnek, hogy ő is összeszedje a tudását és mutasson valamit. Némán nézte, de az arcára volt írva, amit gondolt és érzett - egyszerűen, tisztán. Mindaz a szépség, amit látott, az az erő, amit a lángok mögött érzett, a tűz hozzá is elszivárgó melege és valami furcsán nosztalgikus érzés, ami merengővé tette. Valahogy újra felrémlett, amikor először szembesült vele, hogy mindenből lehet fegyvert csinálni, mégis, ez az egyértelműen pusztító elem itt előtte most csak kellemes érzéssel töltötte el és gyönyörködött benne, amíg az utolsó lángnyelv ki nem aludt.*
- Gyorsan fejlődsz.-*Dícséretnek szánta, irigység nélkül - tudta ő előre, hogy nem kevés munkát vállalt, elvégre a legjobb esetben is hat évbe telik, hogy maradéktalanul elsajátítsa az illúziómágiát, és az elementaristák vagy a melodimágusok se álltak sokkal jobban. Az első éven eleve késéssel indított, mert mire összeszedte a bátorságát, hogy felkeresse Alexát, már eleve eltelt némi idő, úgyhogy másodikra jutott odáig, hogy mozgással kísérletezzen, mindennel csúszva. Nehéz volt, talán mert annyira megfoghatatlan az egész, rákényszeríteni akaratát a képekre, hangokra, az elmét érintő részekről nem is beszélve. De nem is ez foglalkoztatta, sokkal inkább emlékei közt tallózott, keresve valamit.*
- Kicsit olyan... Láttál már sarki fényt?-*Az elharapott mondat után hirtelen kérdezett, szinte meg sem várva a választ, csak a poén kedvéért előrehajolt, kinyújtva a karját és mutatóujjal furcsa vonalakat kezdett rajzolni az égre, amik kisvártatva hasonló fényre gyúltak, mint az előbb az előtte táncoló lángok, de sokkal lustábban mozogtak. Inkább csak sodródtak, alakot, árnyalatot váltva, végeérhetetlenül kígyózva és csavarogva az égen. A fényük hol erősödött, hogy elhalványult, szinte teljesen kihunyni látszva, csak hogy ismét erőre kapjon. Sokáig játszott ezekkel, a színekkel, sietség nélkül, majd egy mosollyal hagyta szertefoszlani az egészet.

Nath

[A vízeséses játék folytatása]

Vicces, már-már könnyed szavaival éles kontrasztot alkotott mindaz, ami útközben megrohanta, mert hiába lett volna könnyebb csak elfelejteni az egészet, emlékek és egészen ellentétes érzések fészkelték be magukat lelkébe. A másik meglepően éles meglátásain tűnődött, azon a képen, amit ő oly kevéssé érzékelt, hiszen nem látta magát kívülről. Tudta, hogy változott, mert fel kellett nőnie, vagy legalább is befejezni a menekülést és szembenézni a dolgokkal. Nem sértették vagy bőszítették fel, eleve nem ezért ütött - nem az "elhangzottak" miatt, hanem mert nem ezt akarta hallani...vagy talán nem is kellett különösebb indok? Csak abban volt biztos, hogy mérlegelés nélkül tette, amire indulatai sarkallták, mintha csak kívülről figyelte volna a történéseket. Az ütéssel átszakadt valami - talán egy gát és haragja utat talált magának, elhömpölyögve, még ha nem is száradt fel nyomtalan, a viszonzott öleléssel és a bocsánatkéréssel pedig a háborgó tenger újra tóvá zsugorodott. Tudta, hogy nem lehetett egyszerű erre a gesztusra elszánnia magát Minnek, aki ösztönesen tartott a túlzott közelségtől, s ez is segített összefogni szétzilálódó önmagát, pillanatnyi támaszt keresve a puha szorításban. Szemét lehunyva azt kívánta, bár megállna az idő egy kicsit, hogy tovább tartson ez a kivételes perc. Az az egy szó, amit kapott, olyan volt, mint egy fuvallat; tükörré simította a felszínt, lecsendesítve, de nem sokat tehetett a mély vizek örvénylése ellen. Mindenesetre, lehűtötte a fejét és míg a sáros ösvényen cuppogtak, újrajátszva a jelenetet, már inkább megijesztették a Min fején átfutók - ő, mint zord, hideg utálattal megjelenő, sötétséget sugárzó jelenség? Szabad kezével hajába túrt, mintha saját gondolatait próbálná összegereblyézni, megregulázni, nem sok sikerrel. Kavargott, bármennyire is viszolygott az érzéstől, egyelőre nem és nem akartak ülepedni a lelkét markoló zavaros dolgok, jobbára csak egy fáradt, cigarettaízű sóhajra futotta. Mint aki csak most jön rá, mit is csinál, értetlenül meredt az ujjai közt füstölgő szálra, még mindig érezve a különös, idegen zsibbadást tenyerében és tükör nélkül is pontosan tudta, hogy festhet most.
What a mess I am...
Gúnyos félmosolyra húzódott szája, saját gyengesége láttán, pedig igazából még nem is csúszott annyira mélyre, tízből öt ujja még mindig a peremet markolta és szilárdan tartotta. A munkája, a jegyei rendben voltak, épp csak lassan leküzdött félelmei helyett most már egészen más okból kerülte az embereket, akiknek zajos, össze-vissza halandzsái néha megőrjítették. Mélyet kortyolt a füstből, lassan fújva ki és légzésére ügyelve igyekezett gondolatainak is más ritmust adni, kitörni abból a mederből, amiben eddig folytak és egymást dagasztva túl akartak csordulni. Szótlan lépdeltek egymás mellett, be a fák közé és már láthatóvá vált a faház, mire Minre nézett, azon tűnődve, vajon jobb lenne-e a helyzete, ha a másik vele van az utóbbi hónapokban? De a mi lenne, ha... kezdetű gondolatok sosem vezettek sehová.*
- Megérkeztünk.-*Mutatott a fák csupasz koronájában most tisztán látható kis lakra. Egy utolsó slukkot követően kisodorta a maradék parazsat, a földbe taposva, majd a csikket a dobozba hajította, mielőtt nekifogott volna, hogy megmássza a lépcsőt, odafent az egyik fotelbe rogyva. Fűtés nélkül sem volt túl hideg most, főleg az időjárásnak köszönhetően, így csak elvackolta magát, várva, hogy a másik is helyet foglaljon. Megelőzve a hosszú, kínos hallgatást, ő tette meg az első lépést.*
- Az illúziómágia mellékhatásaként a környezetem szinte összes gondolatát hallom, ha nem is akarom. Hónapok óta.-*Nem védekezésként hozta fel, nem is magyarázkodni akart, egyszerűen elsőként közölte a tényeket, mielőtt újabb félreértésre vagy konfliktusra adna okot. Nem mindenki értette meg, hogy ha lenne választása, ő lenne a legboldogabb, ha megszabadulna több tucatnyi tizenéves gondolatainak árjától. Még úgy is, hogy az Alexa által javallt zajszűrő bűbájokat használta, nehezen viselte.
Ettől eltekintve azonban nem mondott egyebet - az ő kérdései szinte tapinthatóak voltak, s Minre bízta, kérdez-e vagy megválaszolja előbb a kimondatlanokat.