Beu és Zoé

Szende Emma? Az meg milyen? Kérdések cikáznak a fejecskéjében, számtalan. Mióta ideért többet gondolkodik, mint tanórákon. Ilyet se mondott még biztos senki, de ezt a lányt a Csárda sarkallta erre a kis észtornáztatásra. Ez gyönyörű, más lazítani jár ide, ő meg ide se járna, ha tehetné, most meg itt kombinál már fejben. Ez a környezet, ezek a szagok… az alakokról nem is beszélve, akik a helyen tanyáznak, most és általában. A cserére csak elhúzza egy picit a száját. Igazándiból annak örülne a leginkább, ha valami alkoholmentesre cserélhetné ezt a dolgot itt maga előtt. Ők vajsörnek hívják, Emmus inkább valami agyzsibbasztó löttynek nevezné el és jó messze kerülne tőle. Legalább annyira, mint amennyire messze van egymástól Budapest és New York, ha az elég messze van. Mosolyra derül elsőre, mikor meglátja a pincért közeledni és érdeklődve kérdezi mi is jön. Megint előjött a naiva belőle, hiszen Zoé válasza előtt, meg mert volna esküdni rá, hogy legalább egy kicsit meghatotta őket, és kikértek neki valami üdítőt. Mikor megtudja mi az, még inkább meghátrál, mint eddig.
- Erről már hallottam, aputól, ilyet csak a férfiak isznak, nem?
Kérdezi félve, és ez az arcára is kiült. Zoé vallomása most nem nagyon nyugtatta meg, és a koccintásig se nagyon akar eljutni. A szék támlájába kapaszkodik és már pár centivel hátrébb is csusszant. Rajtra készen van, ha kell, rohan is kifelé. Valahogy nem tudja elképzelni, hogy ő abból az általa félelmetesnek titulált italból akár csak egy kortyot is legurítson a torkán. Bea ízlése ide vagy oda. Elhangzok a jelige, majd a másik két lány megemeli a poharat. Itt az idő, most vagy soha! Tehát nézzük a lehetőségeit, vagy lejjebb ad az igényeiből, vagy szépen és gyorsan felpattan és elhúzza a csíkot. Zoé illetőleg Bea szeméből nem azt mondatja az elszántság, hogy ő innen szabadon távozhat. Így a megszoksz vagy megszöksz páros közül előbbi maradt számára. Felemeli a poharát, előveszi legszebb mosolyát, majd ugyan azzal a lendülettel, visszateszi az asztalra. Azon gondolkodik melyik jobb kifogás, a „nem is vagyok olyan szomjas” vagy az „allergiás vagyok az összetevőire”… Nem drága lányom, te a szórakozásra vagy allergiás. Mondja a belső hangja, aminek túl nagy lett a szája hirtelen. Nem igazán tudja elfojtani, így úgy negyed óra itallap böngészést követően arra jut miért ne.
- Az estére.
A lányok szemébe néz, előbb Bea aztán Zoé tekintetét kapva el, majd kóstolgatás nélkül húzza meg a poharat, nem törődve ízzel, erővel és hatással. Lecsapja az asztalra a poharat, majd mosolyogva tekint a lányokra. Nem, szó az nem jön ki a száján, de az első sokk után a whisky ereje már ki kellett, hogy mutatkozzon a pofiján. Az első élménye itt, most az agya még küzd, hogy erre büszkének kell-e lennie majd, avagy sem, de ez a jövő titka, ő meg most kihasználja a pillanatot. Legalábbis küzd még a belső énjével, de már nyerésre áll a szólongatott Emma. Magához húzza ismét az itallapot, majd a lányok elé tolva rámutat egy számára ismeretlen valami koktélszerű italra.
- Az olyan szépnek néz ki, meg olyan ártatlannak. Nem lehetne valami ilyesmi?      

Öcsi! ^^

Tél. Az az évszak, amit az emberek azért szeretnek, mert hó van és a táj egyszerűen fantasztikusan néz ki. Ahogy a fák ágai leborulnak előtted a hó súlya alatt, és a madarak nem csiripelnek egyszerűen leírhatatlan érzés. Minden alszik, és várják, hogy újra születhessenek, és mindent elölről kezdhessenek. Bárcsak az emberi élet is ilyen egyszerű lenne. Az ember csak lefekszik és újra éled. Új bőr, új szervek és ami a legfontosabb új életet kezdhetek. Olyan könnyű lenne, ha az ember életét úgy lehetne állítgatni, mint a mugliknál a DVD-n azokkal a gombokkal. Hogy megállítás, kilépés vagy indítás. Sokkal egyszerűbb lenne. De ugye ez vele a gond, hogy egyszerű. Ami egyszerű az általában nem jó, mert akkor az embereknek nincs mibe belekötniük. És meg vannak lepődve néhányan, hogy miért utálom az embereket. Nem akarok velük közeli kapcsolatba kerülni, mert félő, hogy olyan leszek, mint ők. Egy a sok közül. Az lenne a legborzasztóbb dolog. Semmi különbség közted vagy köztem, minden ember ugyan olyan lenne. Nincsenek viták, csipkelődések mindenki tökéletes. És amikor minden tökéletes akkor lesz a legnagyobb káosz. De ha az ember jobban bele gondol, akkor a káosz az nem is olyan rossz. Na, de álljunk meg egy pillanatra. Hogy kerültem a káoszhoz az időjárásról? Na, mindegy… szóval a lényeg az, hogy majdnem minden embert megvetek, aki nem szimpatikus.
Ahogy a kis csávó arrébb ment rögtön leültem az első üres asztalhoz. A körülöttem lévő emberek szúrós szemmel méregettek, hogy mit keresek itt ilyen fiatalon, de mázlimra a másik srác jobban lekötötte őket. Még mázli, hogy nincs közük hozzá. A fiú még mindig az ajtóban állt. Könnyen lehet, hogy valamelyik izomagyú tirpák kiszúrja magának és baj lesz. Nekem meg semmi kedvem egy idegen fiú miatt összeveretni magam. De miért is tenném? Hiszen épp’ ez a lényeg, hogy számomra idegen. Mondjuk az is igaz, hogy annyira talán én sem vagyok kőszívű, hogy végig nézzem, ahogy péppé verik. Na de a jelen. Magamhoz intem a fiút, aki rögtön el is indul felém. Hát nem egy tétovázós típus az biztos. Lehet, hogy nők terén is ilyen? Majd meglátjuk, mert, ahogy hallom elég beszédes típus. Nos… akkor vágjunk bele.
- Nem csoda, hogy annak érezted magad. Itt az emberek többsége szúrós szemmel néz rád – egy gonosz vigyor jelenik meg az arcomon. – Igazából itt se kéne lenned. Hány éves lehetsz? Tizenkettő? – nem nézek a fiúra. Annyit beszél, hogy az szinte már rekord. De hát az én saram. Én hívtam ide, hogy csatlakozzon hozzám, most vállalnom kell a következményeit.
- Beszélj nyugodtan. Addig legalább nekem nem kell – minden szót halkan mondok. Az ember nem mondhat egy kocsmában semmit hangosan. Még a végén egy gyökér azt hiszi, hogy neki szól és ahelyett, hogy gondolkodna, rögtön cselekszik. Durr! Egy pofon. Arra eszmélek fel, hogy a fiú keze várakozóan lebeg előttem. Semmi kedvem nem volt ehhez, de mint mondtam: „Az én saram.”
- Maximilian Loveguard vagyok. Szia – tétováztam, hogy elmondjam-e neki a nevemet, de végül úgy döntöttem, hogy miért ne? Kezemet is felé nyújtottam, majd miután kezet ráztunk vissza csúsztattam az ölembe, és vártam a csodára, hogy végre kiszolgáljanak.

Varzella

Ahogy, simogatom a hátát és hallgatom, amint beszél hozzám. Hé, most azt hiszi, hogy szomorú vagyok.  Gyorsan meg kell győznöm, hogy a legkevésbé nincs ilyenről szó. Csak, néha az emlékek engem ilyen dolgokra késztetnek. Mindenkivel megesik, csak valakivel gyakrabban valakivel ritkábban. Így, vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Máris jobb! Miután a fejem kitisztult és a hangom is újra erőssé és magabiztossá vált, megszólalok.
-Tudom, hogy úgy lesz, nem is kételkedem benne. Igazából, nem azért könnyeztem, mert szomorú vagyok, hanem mert eszembe juttattál olyan emlékeket, melyek életem egyik legboldogabb és egyben legfájóbb emlékei is.-A hangom szerencsére nem hagyott cserben, sőt, miközben beszélek, észrevétlenül egy mosoly ül ki a szám szélére, majd tovább terjed az egész arcomra és végül átmelengeti az egész lényemet. A szívem legmélyén tudom, hogy ezek is egyikük azoknak a gyönyörű élményeknek, amelyet örökre meg fogok őrizni magamnak.
-Gyere, sőt, ha akarod, mehetünk együtt is. Szívesen elkísérlek és bemutatlak nekik, például Inedrának, aki a szakkör vezetője. Dávid nagyon rendes és szerintem biztos nem utasítana el egy ilyen szerintem fantasztikus ajánlatot.-Miközben lelkesítem Varzellát, egy kis madár rá száll a vállamra és panaszosan elkezdd csiripelni. Oh, szegények a nagy lelkizésben megfeledkeztem rólatok! Gondolom, és már nyúlok is be a táskámba, ahonnan egy újabb adag táplálékot szórok az én kis vendégeim elé. A vállamon csücsülő állatkának több se kellett, lerepült a vállamról bele a morzsa hegy közepébe, majd elégedetten elkezdte szedegetni a magokat.
-Még nem késő, de nincs már sok időd! Szerintem mi hamarabb láss hozzá, mert nem leszel kész vele és hidd el nekem, hogy jobb szépen beosztva, mint két nap alatt éjt nappallá téve tanulni.-Már nincs sok idő hátra a vizsgából. Én szerencsére már mindent megtanultam, de mindennap átnézem a tananyagot, nehogy elfelejtsem.  Ráadásul önismeretből, már nem kell vizsgáznom, szóval eggyel kevesebbtől kell tartanom. Ez számomra nagy megkönnyebbülés, de hiába a sok tanulás és felkészülés, valósággal rettegek a vizsgáktól. Miközben ezekről a témákról elmélkedek, a Varzellárra nézek, aki valamit nagyon kitartóan bámul. Tekintettemmel megkeresem, ezt a pontot és a látványtól megdöbbenek, majd hangosan kitör belőlem a nevetés. Amíg én itt idegeskedek, hogy szegény mi, meg ó, jaj, addig az egyik, szemtelenül nevetni kezdett a maga kis verebes módján. Tündéri és egyben nagyon felháborító, de leginkább aranyos és vicces.
-Figyeled én bevagyok rezelve a hamarosan jövő vizsgáktól, te még nem tanultál rá, a kis állatka meg csak nevet rajtunk, hát nem felháborító?-Jegyzem meg, miközben a hasamat fogom a röhögéstől. Lehet, hogy ő nem látta és most nem érti, mi bajom van, de én tudok valamit, amire neki még rá kell jönnie. Itt semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Ez a világ tele van varázslattal és még valamivel, ami az eddigi életemből annyira hiányzott, élettel. Régen a körülöttem levők, csak ültek a különböző elektronikai cikkek előtt és úgy viselkedtek, mint akik hipnózis alatt állnak. Egésznap ott ültek és nem csináltak semmit, ez nekem nem volt élet, legfeljebb csak valami puszta lét. Itt viszont, mindenki pörög ezerrel, bármikor történhetnek veled váratlan dolgok és mindig újabb és újabb dolgokat próbálhatsz ki. Ez az igazi nagy betűs ÉLET, melyet érdemes élni...

Eric


Eric viccesnek találta azt, hogy nem tudom ki mondani a sport nevét, amit űz, mint megtudtam kis kora óta. Mondjuk, szerintem annyira nem vicces a dolog… Viszont elismerte, hogy francia és ezért az akcentus. Meg elmagyarázta miért is itt tanul és még meg is dicsérte a sulit. Legvégül leült mellém a pad támlájára. Ő is hasonlóan cselekedett, mint személyem azzal a különbséggel, hogy felém fordult. Aztán megkérdezte miért is itt tanulok, hisz az én nevem sem túl magyaros.
-Hát… Ez egy hosszú sztori. Csak akkor mondanám el, ha sok időd van, mert amúgy nem traktállak ezzel a sok felesleges információval!-
Mondtam neki vigyorogva. Elég ügyesen kitértem a válaszadás elől, mit ne mondjak volt idő, amikor szinte rendszeresen használtam ezt a „tökélyre” fejlesztett tudásomat anyuék ellen, ha nem volt kedvem beszélgetni  suliról vagy bármi másról.
-Amúgy a szüleid nem aggódnak érted, hogy ilyen messzire elkerültél tőlük?-
Érdeklődtem újra, de most már fog vacogva. Már bánom, hogy nem egy vastag kabátot vettem fel valami csizmával. Sőt, ahhoz képest, hogy tél van elég lengén öltöztem fel. Amit rájöttem nem kellett volna.
-Nem akarsz beülni v-va-valahova? M-m-mert elég hi-hi-hideg van!-
Dadogtam neki fog kocogtatva. Azt hiszem most már hivatalosan hívhatnak őrültnek, aki a mínuszokban császkál egy szál vékonyka kabátban... Igen, ez teljesen rám vall. Libabőrös lettem, amit a hideg rázás okozott.
~Szuper! Találkozol valakivel, akivel rendesen lehet beszélgetni erre halálra fagysz! Csak mert voltál olyan hülye és lengén öltöztél fel, mikor jól tudod, hogy tél van! Szép volt Cassie, gratulálok!~
Gúnyolt a fejemben az idegőrlő hangocskám, akivel már kezdtem megbékélni valamennyire. Még jobban összehúztam magamon a "kabátot".
-Azt hiszem legközelebb melegebben öltözöm fel..-
Susogtam magamnak.

Emma

---

random tali, random este;


 Közeleg a tavasz. Ezt nem csak annyiból derítettem ki Sherlock-i eszemmel, hogy csiripelnek a szárnyasok olykor-olykor, hanem, hogy nagy örömömre már nem kopogtat a mínusz negyven fokos csoda hideg, és hogy többet fordul az eső, mint a hó. Na meg, szuper naptárat sikerült beszereznem. Mindenesetre, az épp divatját élő térdig-sárban nemigen van kedve mászkálni, az utána való cipőtakarítás pedig igaz könnyű, de kikerülhető munka. Az én hobbi-mazochista lelkemnek ugyan ez nem jelentett gondot, megtettem a napi kilométert, hogy hiányát meg ne érezzem. Nem volt sok dolog felfirkálva a listámra, már lassan unalmasnak véltem magam, de siránkozás, búslakodás helyett inkább megkoronáztam a napot egy kiadós pub-ban való ücsörgéssel, amíg bele nem untam.
 Sikeresen kipipálva semmittevéssel a délutánt, a visszaindulás gondolatát mélyen elásva észleltem, hogy sötétbe burkolta magát a táj. Persze, ez még nem jelentett estét, ilyenkor még mindig hamar lebukik a Nap a horizont alá, így órám segítségével tudakoltam meg a tényleges időt. Se nem késő, se nem korán. A legjobb időpont, amit kedveltem. Így, fizetve, cuccaimmal felpakolva indultam kifelé, sálamat kissé arcomba húzva védtem magam a hideg levegőtől, és irányt nem nézve vetettem bele magam a sétába. Mentem előre, balra, jobbra, nem figyeltem, csak a házakat, kirakatokat magam mellett, az embereket, akik elsiettem mellettem. Valahogy mostanság jobban ment a megfigyelés, mint a szociális élet, kicsit kikapcsoltam, kicsit elvonultam, és tökéletesnek éreztem az egészet, persze, nem váltam mogorva, harapós vénemberré sem, mindezek mellett. Idő kell mindig a gondolkodáshoz, és csend, amiből zsáknyival jutott nekem, idő is, így, a tiszta lapom gyűrött sarkát kiegyengetve ugrottam fejest az életbe. Körbetekintve viszont, már ritkásabb, csendesebb, és békésebb tájra bukkantam, egy helyre, ami lehangoló sokaknak, vagy épp egy kisebb kaland másoknak. Vegyes érzelmeket hordoz magában egy temető gondolata, talán félelmet is, hiszen a horror egyik motívuma, de engem most semmivel nem töltött fel. Csak álltam, majd besétáltam és csendben nézelődtem. Semmi több nem zajlott bennem, akkor sem, amikor megálltam megy kisebb fánál, amikor a törzsnek dőltem, és feltekintettem. Az ég hol felhős, hol tiszta volt, nem mutatta semminek előjelét, csak felhők úsztak rajta végig, előre, mintha sietnének valahová. Elbambulva figyeltem őket, követtem némelyiket tekintetemmel, már amennyit ki tudtam venni belőle a csendben. Csend. Engem is az ölelt körbe, sehol nem hallatszott semmi, csak saját szuszogásom ütötte meg füleimet. A felhőkkel ketten maradva telepedtem le kissé, vertem egy kisebb megállót ezen a helyen, és kúsztam gondolatban előre, hogy merre, és mit kéne lépni. Igen, fura gondolatok egy temetőben, merőben azok. De most ez jutott.

Leváltotta a napocskát a holdacska, mialatt Emmus a szokásos mosolyát éppen mellőzve sétálgatott Bogolyfalván. Egy sötét csőnadrágot visel bőrdzsekivel és csizmával. Alatta rejlik egy Supermanes felső, így aztán akár Wonder Womannek is érezheti magát. Na, nem mintha szuperhős szeretne a leányzó lenni, de az utóbbi időszakban felettébb különös dolgokat művel. Ráadásul, nem csak, hogy érdeklődik, még cselekszik is. Ez az igazán aggasztó a dologban. Mondjuk, mindezt betudja a kíváncsiságának, így nincs akkora probléma sem.  Jó, ez nem igaz, hatalmas bajok vannak nála, ez már biztos, hiszen az első lehetőségnél megközelítette a Temetőt. Sötétedik, nincs késő, de akkor is, régen már naplementekor se mozdult ki otthonról és már egy reccsenés is a frászt hozta rá. Na, nem mintha most nem így lenne. De próbálkozik, úgyis a bátraké a szerencse. Ahol éppen nem bokáig ér a sár a kövezeten, ott hallatszik, ahogy ütemeseket koppan lépteire a csizmája. Jobban fel sem hívhatná valami szatír figyelmét magára ilyenkor. Komolyan, most is ezeken jár a fejecskéje. Magától jött ide! Mit várt? Színes lufikat, virágokat, fényt meg barátságos cirkuszolást? Persze, majd jön egy szellem és lesz olyan barátságos, hogy jól megkergeti itt. Az ilyen nagyon kis „szellemes” eszmefuttatásait félbehagyja és vonul tovább a csendbe. Csend van, de valójában nincs. Hiszen nincsenek zavaró emberi hangok, nincsenek megszokott durva zajongások. Csak az apró neszei a természetnek. Hallani a szél suhanását. Pár percig ballag csak, mikor egy alak kezd kirajzolódni számára az egyik fa aljában. Nem tudja elképzelni, hogy játszik vele az elméje, valaki tréfálkozik vele, vagy összefutott egy majdnem olyan elmés emberrel, mint ő maga, aki szintén itt talált kedvet magának. Abban mondjuk biztos, hogyha nem lenne szívesen látott, úgy is elküldik. Szóval odalépdel hozzá. Sokáig csak messziről méregeti a fiút, közben erre is rájött, mármint a nemére, aztán már egész közelről, igencsak feltűnően megnézi magának. Nem ismeri, de már most felnéz rá, na, persze nem úgy, csak magas, Emma kedves meg egy törpe, de ez megint más történet. Közelebb lép aztán mit tudjon tenni mást, köszön neki.  
- Szia.
Egy szia? Mit ne mondjak kreatív vagy ma is! Mielőtt még nyelvtanórát tartana magának a köszönési formákról és szokásokról inkább körbetekint és kíváncsi tekintete mellé felkúszik arcára a huncut mosoly is. Igen, elindult benne valami, valami tettvágy. Most annyira, de tényleg annyira vágyik arra, hogy valami olyat tegyen, amit eddig nem, mint még soha. Mostanában igazán előbújt belőle a kisördög, de egyelőre ezzel nem hozakodna még elő. Bár az is lehet, hogy ezt kellene tennie. Ezzel a felcsigázott kíváncsi tekintetével mered az idegenre, csillapodott mosollyal, amiből ennyi is elég volt a gondolatmenet alatt.  

Eljött a február nevezetesen annak is a 14. napja, Valentin nap. Ez a Szerelmesek dátuma. Ennek apropójából szembesül az ember az apró, ám annál kedvesebb és szívhez szólóbb meglepetésekkel.
Ahogy bárki elindul a kastélytól, ezekből a kis dolgokból a falu felé menet egyre többet és többet kap. Rózsaszín, fehér és vörös virágok övezik az utat. Ez már megadja az egész alaphangulatát. A kaputól szív alakú lufik lebegnek, egy bűbájnak köszönhetően nem szállnak el, hosszasan a Fő utczáig, ami szintén a szerelem színeibe öltözött. A tér egészen a lakósorig szintén ilyen pompás látványt nyújt. A kirakatok, a lámpák mind magukon viselik a jelképeket. Szerelmes gerlék képe van felragasztva egyik helyen, másikon a kis nyilas mosolyog vissza a járókelőkre. Na, igen ez az ő ünnepe. Most igazán tevékenyen telik majd biztosan neki ez a kis idő.
Az ekkor idelátogatókra akciók is várnak, amiket már az iskolában is plakátok hirdetnek. Az Ajándékboltban minden kis csecsebecse, amik igazán aranyos ajándékok egy barátnak, a párunknak vagy esetleg kedvenc tanárunknak, ára kedvező. De a többi helyen sem tétlenkednek ilyenkor.
Valentin napi menü vár minden kedves odalátogatót. A falu étterme egy egész menüsort állított össze a szerelmesek kedvéért, a ház ajánlata: előételként tejszínes eperkrémleves, főételnek narancsos lazac, desszertnek pedig szív alakú, pehely könnyű málnakrémmel töltött macaron. A cukrászda is kedveskedik különféle szív alakú édességekkel, amik csokiból, vagy marcipánból készültek.
Ám van egy kedves kis hely, amit külön ki kell, hogy emeljünk. A kis tavacska. Ez most igazán a gerlepároknak szól. Tökéletes hely egy kis romantikázáshoz és a kellemes időtöltéshez. Díszítését nézve rózsaszirmok hevernek mindenhol. Az úriemberek segítését szolgálja, hogy néhány nem szúró tüskéjű rózsabokor is helyet kapott, amiről büntetlenül szakítható egy szál a Kedvesüknek. Ha közelebb érnek, láthatják, hogy több kis hattyú alakú, hófehér színű és rózsaszín szalaggal díszített csónak várakozik arra, hogy egy kis közös lazításra elcsónakáztassa a fiatalokat. Mindig akad egy szabad az újonnan érkező párok számára.

Cass

Kérdésemre, hogy miért itt tanul, kitérő választ kaptam. Néha olyan napom van, hogy mindent tudni akarok, ilyenkor rosszabb vagyok, mint a legpletykásabb lány. Bár ennyire talán nem vészes, de akkor is mindent kiderítek. Ma pont ilyen napom volt, így visszakérdeztem.
- Igazából én ráérek. -Került az arcomra egy gonosz vigyor. -Ezzel is tanulom a magyar nyelvet. Nem megy még olyan jól. -Dobtam be az aduászt. Ez részben igaz volt, tényleg tanulnom kell még, de a fő oka, hogy rákérdeztem nem ez volt.
- Nem tudom. Biztos aggódnak, de nagy fiú vagyok, tudok vigyázni magamra. -Jelentettem ki tényként. Mellesleg nem olyan könnyű eltenni engem láb alól. Egyre jobban látszott rajta, hogy fázik. Mondjuk öltözékét elnézve ez nem is olyan nagy csoda. Inkább az a csoda, hogy eddig kibírta. Eszembe jutottak azok a romantikus filmek, amiket anyám miatt kellett nézni az ünnepekkor. Azokban a férfiak mínusz tíz fokban is levették a kabátjukat és odaadták a barátnőjüknek, hogy ne fázzanak. Én nem vagyok egy fázós típus, de a kabátomat nem fogom odaadni neki. Inkább elmegyek vele valami meleg helyre. Mint kiderült ő is erre gondolt, és a következő másodpercben már tudtomra is adta.
- Menjünk. Hova üljünk be? -Kérdeztem. Én valami közeli helyre gondoltam, mert eléggé a fagyhalál közelében állt. Mintha már kékülne is. Felálltam, és elindultam a Fő utca felé, de a döntést rábízom.
Közben hallottam, hogy valamit mond halkan, de nem értettem. Nem sikerült értelmes szavakat kivennem belőle, így pedig nem tudtam az én nyelvemre lefordítani. Inkább úgy tettem, ahogy ilyen helyzetben mindig. Mosolyogtam és bólogattam. Nagy baj nem lehet ebből.
Félúton jártunk, amikor eszembe jutott, hogy van még egy kis elintézni valóm a kastélyban.
- Bocsi, de van egy kis dolgom még, vissza kell mennem a kastélyba. -Néztem a lányra. -Jössz be te is, vagy még maradsz fagyoskodni? -Kérdeztem aztán egy mosoly kíséretében.

Maxie tesó *-*

Mostanában tényleg nem tartom be a szabályokat. Vagy nem…. Nem, ez nem így van. Inkább meggondolatlanul viselkedem, ami nem jó. Egyáltalán nem jó. Ezzel kihívom Janey és Vincent haragját és bajba is kerülhetek. De szerencsére már van pálcám, ami megvéd. Vagyis… még sem, hiszen egy varázsigét sem ismerek. Sajnos. Jó, Janey és Lola is már mesélt egy-kettőről, de még nem tudom őket alkalmazni, használni. Szóval az a kis „bot” inkább dísznek van. De áprilisban végre meg fogják nekem tanítani, hogyan kell használni. Bár ha Janey lesz olyan kedves és felkészít, akkor már előbb fogom tudni a dolgokat, mint a többiek. Márpedig ha valamire megkérem Janey-t, akkor Ő teljesíti. Persze csak azokat a dolgokat, amik nem túl nagyok. Ha meg mégsem magyarázná el, akkor majd Vincent, vagy Endre. Na, ez teljesen lényegtelen. Inkább várok még két hónapot.
Szóval a mostani cselekedetem, amit ugyebár meggondolatlanul tettem, az az, hogy újra beléptem a kocsmába. Valójában a küszöbön állok, szóval még nem léptem be, de már majdnem. Sőt, pont ebben a pillanatban teszem be a lábam, ugyanis egy fiú nem fér el tőlem. Kicsit elvörösödve kérek tőle bocsánatot és továbbra is Endrét keresem a szemeimmel. De nem látom sehol. Kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam, ugyanis megint mindenki engem bámul, mint mikor először jöttem ide. Olyan rossz. Igaz, nem mindennap lehet látni egy 13 éves gyereket egy kocsmában. Megvakarom a fejem és azon gondolkodom, hogy ki kéne innen menni. De még a végén megállítanak. A francba! Rápillantok a fiúra, aki az előbb nekem jött. Felém int, ezzel azt jelzi, hogy üljek oda. Én mosolyogva odamegyek és leülök elé. Rögtön beszélni kezdek, de aztán abba is hagyom, mert lehet, hogy furcsa lesz neki, az, hogy be nem áll a szám.
 - Hát igen. – kicsit közelebb hajolok a fiúhoz, hogy csak Ő hallja azt, amit mondok. – És mindegyik olyan furcsa és hideg. Nem szeretem őket. Azt hiszem a kígyókon kívül az ittas emberektől félek még. – kimászok a srác aurájából és válaszolok a kérdésére. 13 vagyok. Sajnos még nem járok az iskolába, így nem tudom megvédeni magamat. –
Egy kicsit furcsa ez a fiú, nem bőbeszédű, az egyszer biztos. De miért nem? Akikkel eddig találkoztam, azok mind vidámak voltak és szerettek fecsegni. De Ő más. Vajon miért? Ki kell derítenem!
 - Miért nem szeretnél beszélni? Mi a baj? – kérdezem tőle. Ekkor bemutatkozunk egymásnak, majd folytatom. – Úgy tűnik nem szeretsz beszélgetni. Tudod, nekem lenne egy csomó okom, hogy ne mosolyogjak, hogy ne beszéljek ennyit. Elmondom neked, hogy miért. Ha nem baj. Szóval én nyolc éves koromig egy nagyon szerető családban laktam. Meg volt mindenünk, ami kellett. Ám egy nagy autóbalesetet szenvedtünk, amit csak én éltem túl. Egyedül. A szüleim elmentek a Mennyországba. Sokáig el sem tudtam hinni, hogy mi történt és hogy anyut meg aput már csak képeken láthatom viszont. A baleset után a nagyanyámnál laktam kb. 3 évig, de aztán rákos lett és Ő is elhagyott. Azt mondta, hogy jöjjek ide, mert varázsló vagyok és majd a Bagolykőbe fogok járni. Felültem a vonatra és Őt sem láttam soha többé. Loveday O. L. Alvar örökbefogadott, egész nyáron vele laktam, nagyon boldogok voltunk. Volt neki egy pasija, aki sokszor járt itt. Ez volt az egyik ok azért, hogy idejöttem. Szerettem volna látni, hogy mikor nem a suliban és nem is otthon volt, akkor hol töltötte az idejét. De ez lényegtelen. Lola szült egy gyereket Benjinek még augusztus elején. Ám mikor elkezdődött volna a szeptember Loveday öngyilkos lett. Nem bírt folyton a kis babájára és rámfigyelni. Benji miatt pedig mindig szomorú volt, mert nem nagyon foglalkozott velünk. – egy könnycsepp gördül le az arcomon, de nem törlöm le. – Szóval Janeyhez költöztem, akinél még most is lakok. Nagyon sokáig a szobámba voltam bezárkózva, mert én sem tudtam már elviselni azt a sok rosszat, ami velem történt. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, hogy négy szerettem és elhagyott engem. Örökre. Ám mégis tudok mosolyogni, hiszen majdnem egy olyan családban lakom, mint régen. Érted? Na, most te jössz? Neked is meghalt valakid? Vagy mi a baj?

Molly

Sharlotte

Utóbbi napjaim magányosan teltek. Leginkább a vizsgákra készültem, vagy gitároztam. Sosem rajongtam a vizsgákért. Mindig izgulok előttük. Alig eszek, nem csinálok semmit. Ez most is így történt. Eddig azonban a bátyámmal meg tudtam osztani ezt a problémámat, de már ő sincs itt. Ilyen gondolatokkal álltam a zárt ablak előtt, és bámultam ki a hideg, téli estére. Újabb hasonló gondolatok ezrei leptek el. Leginkább a tesóm érdekelt. Hogy van most, mit csinálhat, milyen állapotban van... Végül elővettem egy lapot, és írni kezdtem. Hosszasan leírtam az érzéseimet és gondolataimat. Közben pár könnycseppet is megejtettem, ami a lapra esve elkente a tintát. Nem foglalkoztam vele. Austin ismer annyira, hogy ki tudja olvasni ezt a szót is. Leírtam az utolsó mondatot, majd azt gondosan összehajtva egy bagollyal elküldtem ikremnek. Figyeltem ahogy repül, aztán amikor már nem láttam felvettem a kabátom, és elindultam. Nem volt konkrét elképzelésem, hogy hova menjek, csak sétálni akartam. A járdán halkan kopogott fekete csizmám kicsi sarka.
A játszótér felé fordultam, hogy felidézzem a régi emlékeket. Mindig a mászókán lógtam, így most is afelé mentem. Lassan lépkedtem, mert egy lány lógott ott és valamit dúdolt. Nem akartam megzavarni, így kicsit arrébb álltam meg, ahol nem lát. A halk dúdolásra fejemben koreográfiákat találtam ki. Közben felmentem a csúszda tetejére. A korlátra támaszkodtam, és csak néztem a tájat. A szél kicsit fújta a hajam, de nem fáztam. Amikor a lány befejezte a dalt ránéztem, de nem szólaltam meg. Akartam köszönni neki, de ha véletlenül megijesztem és leesik nem hiszem, hogy örülne. Így inkább vártam. Lecsúsztam a csúszdán, amit elég hangzavarnak véltem ahhoz, hogy észrevegyen, és lehetőleg ne essen le.
- Szia. Molly vagyok. Bocsi, ha megijesztettelek, vagy zavarok! -Néztem rá egy kedves mosoly kíséretében.

Zsolt

Hosszú kihagyás után tértem ismét vissza a kastély falai közé. Újév előtt kaptam a szüleimtől egy baglyot, amiben egy repülőjegy volt Japánba. Egyik pillanatról a másikra tűntem el, hogy mielőbb hazarepülhessek. Röviden összefoglalva isteni érzés volt találkozni a családommal, és velük ünnepelni az Újévet. Azonban egyszer minden jónak vége szakad. Tegnap ismét repülőre ültem, és visszatértem a Bagolykőre, hogy folytassam a tanulmányokat. Még aznap kiderült, hogy volt egy meccsünk, amiről szomorúan hallottam, hisz megőrülök a kviddicsért.
A mai reggelem kicsit nehezebben indult, mert ismét át kellett állnom a magyar időszámításra. A délelőttöm akárcsak a tanórák gyorsan elszállt és már ebédidő után voltunk jóval, mikor úgy véltem, ideje lenézni a faluba. Gyors elhatározás után  felkaptam a kabátom, nyakam köré tekertem egy sálat, majd lerohantam a lépcsőn. Pár arc utánam fordult, de nem nagyon zavart. Jól esett, hogy egy kicsit megmozgatom a tagjaimat. Nagyot szippantottam a hideg, szinte tavaszi levegőből, mikor kiléptem a főbejáraton. Nem is emlékeztetett a kinti táj arra, hogy tél lenne. Mintha a tavasz közepén jártunk volna. Csak kicsit hidegebb volt. Nagy léptekkel megindultam lefelé, a falu felé. Legutoljára tavaly nyáron járhattam ott. A bájos kis faluba leérve a főteret céloztam meg, ahol most a nyári tömegekhez képest alig egy-két ember szállingózott. Ezt a heves szélrohamoknak tudtam be, amelyek néha az én sálam végét is elkapták. A Tér szélén az egyik fa mellett megálltam, ahol valamennyire szélárnyékba kerültem. Onnan nézegettem csendben, egy mosollyal az arcomon az embereket, a kisgyerekeket, akik a szökőkútba dobtak néha egy-egy knútot, hátha teljesül a kívánságuk. Mégiscsak hiányzott nekem ez a hely.

Andrew

Tényleg úgy örülök Andrew bácsinak, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Mert olyan gyorsan és mosolyogva futok oda hozzá, mintha valóban az apám lenne. De hát én ilyen vagyok. Szinte bárkinek tudok örülni. Tehát mikor megérkezem Andrew elé, már nyitnék is be a cukrászdába, ám Ő megállít. Megkérdezi, hogy meddig maradhatok, stb.
 - Sajnos. De lehet, ha szépen megkérem, akkor majd még elmehetünk a mai nap folyamán máshova is. – kedvesen rámosolygok. – De jó! Ha hazakísérsz, akkor ugye bejössz? Megmutatom neked a szobámat, meg az egész házat! Janey biztos örülni fog neked. – mondom lelkesen. – Na, mit szólsz? – kérdezem a válaszát várva. Tökre örülnék neki, ha elfogadná a meghívásomat. Azt hiszem Ő lenne a második vendég a szobámban. Szeretem, ha vendégek jönnek, főleg akkor, ha hozzám. Tehát be is lépünk a cukrászdába, ahol nagyon finom süti illat csapja meg az orrom. Mivel Andrew ráköszön a felszolgálókra, én is így teszek. Eztán megjegyzem, hogy tök jó apuka lenne, mert tőlem is rögtön azt kérdezte, hogy meddig maradhatok, stb.
 - Jaj, dehogy. Csak megjegyeztem. – eközben a szemeimmel egy üres asztal után kezdek kémkedni. De alig látok szabad helyet, telt ház van. Rápillantok Andrew-ra, de látom, hogy kicsit elgondolkodott azon, amit mondtam. Kíváncsi vagyok, hogy mégis mire gondolhat, de mielőtt bármit is mondhatnék, azt kérdezi, hogy Vincent milyen.
 - Ő? Hát... Őszinte leszek. Mikor először kezdett Janey-vel randizni, nagyon nem volt szimpatikus. Volt benne valami. A szemében, a mosolyában. Úgy éreztem, hogy nem csak Janey-vel találkozgat. De most már biztos vagyok abban, hogy nem így van. – mondom mosolyogva. Ekkor Andrew talál egy üres helyet, - pedig telt ház van – ahova el is indul. Én utána megyek. Leveszem a kabátomat, meg a többi meleg cuccot és megkérem, hogy meséljen kicsit magáról.
 - Óh, ugye egyszer elviszel Londonba? – kérdezem nagy, boci szemekkel. – Sok szépet hallottam már róla. Igaz, annyira nem tudok angolul, de majd megtaníthatnál. A testvéreidet is megismerném. Hmm... Azt hiszem már mindent elmondtál, amit tudni szerettem rólad. Akkor most én jövök. Nem tudom, hogy Janey mennyit mondott rólam. Szóval én egy nagyon kedves, szerető családban nőttem fel. Édesanyámat Ildikónak, apukámat pedig Gábornak hívták. Mindent megkaptam tőlük, amit csak akartam, ám mikor egy szép napon elmentünk volna kocsikázni, balesetet szenvedtünk. Egyedül csak én éltem túl az egészet. Mindez nyolc éves koromban történt. Tizenegy éves koromig a nagymamámnál laktam, Erzsébetnél. Ő úgy szeretett ahogy anyu és apu, de sokáig sírtam és nem tudtam mosolyogni. Mikor már minden rendben ment volna, közölte velem, hogy el kell utaznom, de azt nem árulta el, miért. Ezért tavaly nyár elején megérkeztem ide. Később kiderült, hogy a nagymamám meghalt rákban, amiatt megint csak szomorú lettem. Loveday fogadott örökbe, akinek volt egy pasija Benji. Őt nem szerettem. Sokszor volt a kocsmában és mindig cigi szaga volt. Végül nyár végén lett egy gyermekük, ám Lolát Benji sokszor megbántotta és Loveday nem bírt már se rám, sem a kis Daniel-re vigyázni, ezért öngyilkos lett. Így kerültem Janey-hez, aki hónapokon át vígasztalt. Ám most már nagyon vidám vagyok és imádom Janey-t és Vincentet. Szeretnél még valamiről tudni? – kérdezem, miközben egy könnycseppet kitörölök a szememből.

Molly

Jókat derülök a csajokon. Úgy látszik Emma a ma született bárány, bár én ki nem nézném belőle. Olyan lánynak látszik aki élvezi az életet még ha nem is viszi túlzásba a dolgot. Így hát kicsit meglepődök a reakción. Narancslé? Ez most valami vicc? Szegény lány valószínűleg nem lát ha szemétől, ha azt hiszi, hogy ilyesmit lehet kapni. Az egyetlen alkoholmentes ital amivel itt szolgálni tudnak a csapvíz, bár akkor már inkább innék egész este alkoholt, mint egy pohár vizet. De ha később követelni fog másfajta italt megpróbálhatja, legalább megbizonyosodik arról, hogy igazunk van.
-  Lehet, hogy van vizük...talán, de szerintem azt ne kérj mert azt hiszik majd, hogy mosakodni akarsz.
Az asztalra csapok, majd előhalászok egy papírzsepit a táskámból és megtörlöm a poharat, majd megiszom az utolsó korty vajsört és magam elé húzom a következő italt és összedörzsölöm a kezeimet, ez vicces lesz.
-  Ha esetleg szeretnél elmenekülni, akkor vannak eszközeim ahhoz, hogy visszatartsalak.
Rákacsintok, lehet, hogy már mondtam de az oldott hangulatnak hála, most már nem gondolom annyira komolyan. De ha nagyon nagy szükség van rá, akkor esetleg előtudom magamból halászni a visszatartó erőt, de most örülök, hogy olyan lehetek mint mindenki más.
-  Tökéletes ízlésed van ez pedig egy remek ötlet. Igyunk az estére.
Felemelem a poharamat, majd koccintok mindkettőjükkel, szigorúan a szemükbe nézve, mivel ismerem a mondást, majd egyetlenegy gyors mozdulattal leküldöm a torkomon. Érzem ahogy végigperzseli a nyelőcsövemet. Nekem ez kevés ahhoz, hogy bármit is megérezzek, de ahogy ránézek Emmára újabb széles mosoly terül szét az arcomon.
-  Szeretnél egy olyan koktélt Emma? Ezt a kört én fizetem. Van itt egy nagyon jó ital, a muglik nagyon szeretik...
Már fel is pattanok elindulok a pult felé rendeletek hármat abból a koktélból amit Emma kinézett magának, majd a titkos kis felest is kikérem, majd nagy nyugodtan visszasétálok, leülök és előveszem a táskámból az öngyújtómat.

Ikimono

Egy nyugalmas nap elhatároztam, hogy meglátogatom Bogolyfalva poros utcáit. A faluban már látszanak a tél utolsó jelei. Végigsétálva több utcán keresztül, rövid időn belül Bogolyfalva szívében,  a téren találtam magam, ahol rengeteg kisgyerek vette körül a szökőkutat. Odasétáltam, és figyeltem a gyerekeket ahogy knútokat dobálnak bele. Belenyúltam a zsebembe és előhalásztam egyetlen knútot. Van nekem egy kis szertartásom, mielőtt kívánnék. Megfordultam, beleraktam a tenyerembe a knútot, adtam rá egy puszit, jobbra fordultam 4-szer, majd balra kétszer. Mélyen a kívánságomra gondoltam: értsen meg Leonie, és sikerüljön meghódítanom. Az égre néztem és suttogtam: teljesülj. Majd a kútba dobtam knútom. Nos ezzel megvolnánk. Sétálgatni kezdtem a téren. Gyönyörködtem a régi épületeken. Elbűvölnek a régiségek, meg persze a mai dolgok is. Mélyen elgondolkoztam és élveztem a friss levegőt. Bűvöletemből az ébresztett fel, hogy véletlenül nekimentem valakinek.  Nagy nehezen sikerült megőriznem az egyensúlyom és szemügyre vettem áldozatom. Egy lány volt.
-Szia! Sajnálom, véletlen volt. Amúgy Zsolt vagyok, a Levitából.
Nekikezdtem  az élettörténetemhez . Nem hiszem, hogy tetszett neki. Szerintem ideges, pedig csak véletlenül mentem neki, nem akarattal volt. Csak nem figyeltem eléggé rá. Nem azért jöttem, hogy figyeljek.
-Bocsánat.
Most már remélem nem haragszik, csak ne kiabáljon, kérlek.

Veres Dániel

  

Lagger

Meredek a háztársamra, mint egy földönkívülire. Az még csak meg sem fogalmazódik bennem, hogy velem lehet a baj, vagy oda a cseppnyi humorérzékem is, már megszoktam, hogy én ilyen vagyok.
És mikor azt hiszi az ember, hogy a hülyeséget nem lehet tetézni, a személy bedob egy olyan mondatot, amivel már tényleg nem tud mit kezdeni. Eleinte, csak egy "ez fájt" tekintettel honorálom a megjegyezését, aztán körbekémlelek, vajon melyik állatnak tenne jót némi szabadság, de gyorsan elhessegetem a gondolatot, mivel bármennyire is csábító ötletnek tűnik Laggerre szabadítani egy dögöt, gondolom ez nem tenne jót a bimbódzó kapcsolatunknak.
- Ha lesz gránátod, szólj. Én is sok mindent tudnék kezdeni vele- hagyom inkább ennyiben, persze nem látok sok esélyt arra, hogy egy reggelen a háztársam gránáttal a kezében kopogtat az ajtómon,  és ha már itt tartunk, szerencsés sem lenne, mivel utálom, ha felkeltenek, így félő, rajta tesztelném. Arról nem is beszélve, hogy amúgy tök természetes dolog lenne, hogy a kastély diákjai gránáttal a kezükben mászkálnának. Bár, így a tanárok is talán elnézőbbek lennének, hacsak nem lenne a tulajdonukban valami ütősebb. Mindenesetre, én ezt nagyon tudnám díjazni, mert valahogy érzem a zsigereimben, hogy egy gránátot sokkal könnyebben megtanulnék kezelni, mint egy fadarabot. Igen, a fák szívósak, ha nem vágják ki őket, marha sokáig elvannak, plusz felettébb röhejes módon ki tudják csinálni az ember lányát.
Aztán megyek az eladóhoz, mert nem szeretném, ha a kanárim kimúlna a vállamon. Főként, mert még nem telt le az egy hét, bár amúgy se szeretném, nem vagyok én állatkínzó, leszámítva azt a pár embert, akit röhögve löknék ki a másodikról.
- Próbálkozz a Hip Hoppal, vagy a metállal, ha egyik nem jön be neki, a másik tuti. Ha a Hip Hop lesz a nyerő, akkor szimplán a lázadó korát éli, ha a metál, akkor egy meg nem értett, csonka családból származó valakiről lesz szó. A klasszikussal semmiképp nem érdemes vesződni, mert ha van ízlése az állatnak, akkor vagy simán bealszik, vagy tetszhalott lesz- rezzenéstelenül mondom ezt a szemébe, és erősen imádkozom azon, hogy megértse, ez amolyan poén akar lenni, mert tényleg esedékes lesz az a sárga lap, ami nem biztos, hogy sárga, viszont határozottan zöld utat jelent a sárga házba.
- Á, ami nem megy, azt ne erőltesd- vonom meg a vállam, mert valamiért marha biztos vagyok abban, hogy ő az én számból egy ilyen mondatot szeretne hallani, főleg lelkesítés címszó alatt.
- Tuti, meghúznak- eszem ágában sincs kételkedni ennek az igazában. Ha már egy ajtó kinyitása is komoly gondokat jelent, akkor ebből évismétlés lesz.
- Ami amúgy röhej, tekintve, hogy elméletileg tehetnék szint vizsgát, és ugorhatnék egy évet, mivel kicsit túlkorosan jöttem rá a varázsló mivoltomra. Viszont van egy sejtésem, hogy a szint vizsgához legalább egy szintet el kell érni, bár az elmélettel semmi gáz nincs, a gyakorlat a necces- válaszolok, miközben a magokat vizslatom, majd random mód lekapok pár csomaggal, majd a pulthoz is mennék, ha egy belső hang nem világítana rá, megint paraszt vagyok.
- Izé... te nem akarsz venni Ferencnek valamit? Mondjuk egy 2Pac CD-t? Bár azt nem hiszem, hogy itt kapnál, de hát.... ezen a helyen már semmin nem tudok meglepődni- sose fogom megérteni, én bajon miért erőltetem azt, ami nem megy. Oké, most feltett szándékom rácáfolni arra, hogy karót nyelt vagyok - pedig eszméletlenül az vagyok-, hmmm, lehet nem a poénokkal kellene kezdenem.

Ophelia

Amikor Ophelia felhozta a metált, először megdöbbentem. Valahogy nem gondoltam róla, hogy egyáltalán tudja, mi az. Persze, nem néztem hülyének, és ez a feltételezés utólag ostobának tűnt, de a lány elzárkózottságából arra következtettem, hogy nem érdekli a zene, se semmi. Persze hamar ráébredtem, hogy ebben semmi logika nincs. A második reakcióm a vigyorgás volt. Ha egy kicsit hozzám hasonlóan libás barátnőmmel lettem volna, lehet, hogy még magasabbra is hágott volna a jókedvem, de Ophelia jelenlétében én kínosan éreztem volna magam röhögcsélve, ha figyelembe vesszük azt, hogy ő ezt teljesen fapofával mondta végig.
 - Hát, ha rám üt, akkor inkább a metál felé húzza majd a szíve - mondtam jókedvűen. - Bár semmi oka hogy hozzám hasonlítson, nem vagyunk rokonok. Remélem...
Nem is igazán akartam belegondolni, milyen úton-módon lehetnék rokonságban egy bagollyal, elhessegettem a kósza gondolatfoszlányokat is, ami ehhez kapcsolódott. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy nem én vagyok az anyja, a többi rokonommal kapcsolatban viszont voltak kételyeim.
 - Ó, a gyakorlattal nekem is szoktak gondjaim lenni - mondtam, mintegy vigasztalásféleképp, bár sejtettem, hogy Ophelia nem arra vágyik, hogy én pátyolgassam. - ha az elméletet jól tudod, nem lehet akkora gáz. Azt hiszem.
Tisztában voltam vele, hogy ez nem volt túl meggyőző, de nem is a navinés meggyőzése volt a fő célom, csak terelni akartam a beszélgetést valamerre. A lány kiválasztotta a kanárikaját, annak a madárnak, akinek a jelenlétéről már kishíján elfeledkeztem. Felmerült bennem, hogy vajon Ferenc is ilyen csöndes lenne, ha a vállamon hurcolnám. Az megint egy másik dolog, hogy el sem bírom a vállamon.
 - Ööö... - hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Megrándult a szám széle, amikor arra gondoltam, mit reagálna a túlsúlyos baglyom, ha kényszeríteném arra, hogy 2Pacet hallgasson. - Nem hiszem, hogy sikere lenne nála, bár az ötlet nem rossz.
Vállvonogatva lekaptam a polcról valami olcsó madárkaját, gondoltam, ha Ferencnek nem tetszik, majd megeszem én. Biccentettem Opheliának, hogy indulhatunk a pénztárhoz, aztán én is elindultam, a zsebemben pénz után kotorászva.

Mert mit is tehet egy ifjú hobbi-szakácsjelölt ha eljön a fáradt péntek este? Hát elmegy a cukrászdába, hogy kedvenc hobbijának hódoljon. Ezt tette most Arvid is, egészen pontosan bevette magát a cukrászda leghátsó sarkába, és miután az ügyes kis felolvasó bűbáj segítségével átböngészte az étlapot - vagy édességlapot, ha úgy jobban tetszik -, megrendelt vagy tíz különböző süteményt, a pincér legnagyobb és őszinte rémületére.
Mert persze azt az ifjú szőke herceg elfelejtette (?) közölni, hogy elemzés céljából kíván kóstolgatni, és nem óhajtja magába tömni a pult komplett tartalmát. Mindenesetre kihozták neki, amit kért, aztán újabb sokkot okozott, mikor elővett egy miniatűr, rúnákkal megbuherált laptopot, mert ezen már megtanult vakon gépelni, míg ha papírra próbálna írni, akkor azt többé senki és semmi nem lenne képes kibogarászni. Arvid persze érezte, hogy nézik, de már nem érdekelte a dolog. Sokkal jobban lefoglalta, hogy villájával eltalálja az első süteményt, és egy falat után egyből gondolkodóba esve, kényelmes tempóban elkezdjen kopogni a billentyűzeten. Aki nem ismerte, az mostanra már biztos lehetett benne, hogy a fiú vagy valami étterem kritikus, vagy csak egyszerűen nincs ki mind a négy kereke.
Persze nem volt haszontalan ez a jegyzetelgetés, ugyanis Arvid eldöntötte, hogy ha hazaköltöznek az év végén Prágából, akkor neki fog végre fogni annak a szakácskönyvnek, amit speciálisan vakok számára szeretne megjelentetni. Ebben a pillanatban pedig éppen az érdekelte a legjobban, hogy vajon milyen különbségek vannak egy mugli és egy varázsvilágbeli cukrászda ételei között, már ha van egyáltalán. Így aztán próbált olyasmiket rendelni, amihez hasonlót, vagy épp a pontos megfelelőjét már Prágában is megkóstolta. Aztán persze majd a maradékot szépen hazaviszi - még ha nem is fenyegette a veszély, hogy úgy hetven éves koráig bármikor is nélkülöznie kelljen, azért nagyon nem szeretett pazarolni, főleg, mikor otthon... nem is tudta hirtelen megszámolni hány éhes száj várta. De abból csak kettő emberi lény, a többi pedig nem kaphat édességet, szóval el is van döntve, hogy kik válogathatnak majd a finomságokban.

Arvid és.... és... és... egylaptop *-* (igen, így egybe xDD)

Nem én lennék.... nos én, ha nem mutatnám meg, mennyire tojok is a vizsgaidőszakra. Már-már röhejes, ahogy a kastély népe szinte összeesik a görcstől, míg én a teljesen reménytelen esetek nyugalmával töltöm a napjaim. Oké, próbálkozok én, és az elmélettel nincs is bajom, de ez mégse késztet arra, hogy kényelmesen hátradőljek, és fütyörésszek, még ha jelenleg azt is teszem, de tudom, mihelyst valaki rám emeli a pálcáját, vagy a kezét, és egy olyan mondatot vág a fejemhez, hogy " Mutasd meg!", hősies halált halok a vizsgákon.
Ennek ellenére, a legnagyobb bajom az, hogy mivel háztársaim a görcsölős kategóriát képviselik, így én nem alszok, ennek következtében talán egy hangyányival ingerültebbek a mindennapjaim a kelleténél. Hangsúlyozom, talán. Igazából nem tudom, ha ingerült vagyok, akkor az számomra mindig ugyanolyan mértékű, mármint, akkor ásnék el élve mindenkit, és olyan még csak meg se fogalmazódott bennem, hogy csak kicsit ássak el valakit, mondjuk derékig.
A manók még mindig távol tartási végzést adtak ki, így megint le kell szöknöm- erős túlzás, történetesen, fogom magam, és lesétálok, szemet hunyva afelett, hogy TILOS- a faluba, hogy kávéhoz juthassak.
A cukrászda felé veszem az irányt, mivel ott még nem jártam, és merem feltételezni, ha sütit kapok, kávét is, mert a kettő csak együtt passzol, és ha nem kapom meg hisztizni fogok, és igen, azt az értelmes lények nem várják meg, főleg, ha voltak már egy kitörésem szemtanúi.
Benyitva biccentek az eladóknak, majd a pulthoz sétálva lesem meg a felhozatalt, kiválasztva azt az édességet, ami jelenleg a leggusztábbnak tűnik, majd kikérve a kávém, meg is nyugszom, hogy nem ütközök komolyabb akadályba.
Szemeimmel keresek egy helyet, de ez nem tart sokáig, mivel azok megakadnak egy srácon. Hűűűűű... hát ilyen a szerelem első látásra? Na jó, ne tessék megijedni, nem a srácba estem bele így hirtelen, hanem a laptopba, amin lázasan pötyög.
Megállom, hogy ne nyújtsam ki mindkét kezem, és kezdjek el Smeagol hangján kántálni, hogy "Drágaszágooooom". Inkább a fájóbb, de humánusabb megoldást választom. Lassan - hogy legyen időm útközben meggondolni magam- közelítem meg AZT az asztalt. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára világhálón, még csak a közelében sem jártam.
- Öhm... hello. Ugye, nem foglalt ez a hely?- próbálok emberi hangot megütni, és elrejteni azt, mennyire idegen tőlem ez a helyzet, miközben le is ülök a sráccal szembe.
- Hűűű, neked aztán van étvágyad- hűlök el látványosan, ahogy végignézek a nem is tudom mennyi sütin.

Oph

Már a harmadik süteményt kóstolgatta, mikor a szőke eljutott addig, hogy nem biztos, hogy a legutóbbi helyen elég jó volt a csokoládékrém összetétele, így próbálta meghatározni, hogy vajon ebben mik lehetnek az arányok. Persze a mezei betévedő joggal kérdezhetné, hogy miért nem kéri el egyszerűen a recepteket, de hát ez nem így megy. Minden üzletnek megvoltak a maga titkai. Arvid pedig most ezeket igyekezett kifürkészni.
Egészen elmerült a munkában, így alaposan meglepte, mikor valaki szinte a feje fölött szólalt meg, csak hogy a hely iránt érdeklődjön.
- Aham, persze - bólintott szórakozottan, nem sokat törődve a hang tulajdonosával, viszont a Kontól kapott gyűrűje rögtön önálló életre kelt, és a mutató ujjáról átkúszott a gyűrűsre, mintha csak egyértelműsíteni akarná a helyzetet. Na igen, hihetetlen, de a kis kígyó néha éppen a legjobbkor tudott megmozdulni.
Aztán a lány újra megszólalt, Arvidnak pedig végre el is jutott a tudatáig, hogy a másik láthatóan társalogni szeretne. Felemelte hát a fejét, de nyilvánvaló okokból nem tudott a lányra fókuszálni, csak elnézett mellette valahova a távolba.
- Nem eszem meg mind. A többségét hazaviszem - válaszolt egy vállvonással, miközben ujjaival eltűnődve játszott a villa végével. - Tulajdonképpen miért ide ültél? Nincs már máshol szabad hely? - érdeklődte aztán, és kivételesen nem lehetett a hangjában semmilyen élt sem érezni, mert hát tényleg nem tudhatta, hogy vajon nem csak azért kapott-e asztaltársaságot, mert a másik nem akarta állva elfogyasztani, amit rendelt. Másrészről, ha valamit akar tőle, bármi is legyen az, akkor jobb mielőbb túlesni a tiszteletkörökön, mert a szőke nem óhajtja az idejét pazarolni, miközben fontos dolga akadt.

Arvid

Nem tudom, miért érzem taplóságnak, hogy leülök egy vad idegennel szemben, talán, mert én is azt gondolom azokról, akik velem teszik ugyanezt, holott rám van írva szinte, hogy kerülj. Igen, hatalmas nagy betűkkel és nem tudom hány felkiáltójellel, mégis mindig figyelmen kívül hagyják, aztán meg csodálkoznak, ha nem úgy reagálok, mint ahogy arra számítottak. Bár az utóbbi időben, mondhatni lehiggadtam, vagyis... megszoktam, hogy tehetek akármit, ők odajönnek, és kinyitják a szájukat.
Viszont, ennyit megér, az a csoda, ami kettőnk közt pihen. Vélhetőleg a srác nem is tudja, ez mekkora kincsnek számít egy magamfajta számára, különben, biztos nem villogna vele ennyire nyíltan.
- Klassz a... gyűrűd- bízom benne, hogy a srác nem veszi észre a megdöbbent, zavarodott, és némileg elismerő tekintetem, amivel az "ékszert" fürkészem. Na igen, még most is vannak dolgok, maik meg tudnak döbbenteni, pedig már azt hittem, hogy egy káromkodó festmény, egy zabolázott manó, és egy árny után, ami random a fához vág, már mindent láttam. Hát nem, mert egy gyűrűs kígyót még nem volt szerencsém látni. Kicsit elszégyellem magam, hogy amit én felmutathatok, az egy kanári, de aztán el is hessegetem, mert Lilla igenis hasznos. Vagy ha nem is, tök jó, hogy van, és ami fontosabb, még mindig él.
- Ahha... hát végül is ez reálisabb, mint az,hogy gyomorrontással szeretnéd megúszni a vizsgaidőszakot- kúszik egy halvány mosolyféle valami az ajkamra. Igazából, nem hiszem, hogy a tanári gárdát meghatná, ha gyomorrontást kapnék, és azt meg végképp nem, hogy ezzel megúsznám a tömény szenvedést, de ha ez valami csoda folytán így van, akkor én örömmel eszem fel az üzlet tartalmát.
Kicsit furán méregetem a srácot. Mármint... valami nem kóser vele. Nem tudom, ez olyan dolog, hogy nem látod, nem hallod, csak érzed, plusz... az a tény, hogy nem a szemembe néz is erre enged következtetni, bár lehet, ő így kerüli el a szemkontaktust, én leszoktam hajtani a fejem.
- Hely az akad, de egy olyan csoda, mint ennél az asztalnál, nem nagyon. Komolyan, hogy oldottad meg, hogy laptopot hozz ide? Úgy hallottam, a mugli dolgok erre nem szuperálnak... mélységes sajnálatomra- húzom el a szám, mert ez még mindig egy hatalmas tüske bennem, csak mert... mennyivel könnyebb lenne a dolgom.

Oph

Ha őszinték akarunk lenni, akkor Arvidnak mind a mai napig rejtély volt, hogy egyesek miért ülnek csak úgy le vadidegenekhez beszélgetni. Ő nem csinálta ezt, vagyis nem gyakran, és ha mégis, annak minimum annyi oka volt, hogy az illetőt valamiért érdekesnek találta. Arról viszont szentül meg volt győződve, hogy benne nincs semmi érdekes, már ha leszámítjuk a gyűrűjét, de mikor a lány idejött, még nem tudhatta hogy mozog.
- Köszönöm. A kedvesemtől kaptam - közölte egyszerűen, mert még mindig élt benne az emlék, hogy a kastélybeli lányokról aztán mégis kiderül, hogy nem egészen ok nélkül telepedtek mellé. Persze Arvid mostanában kifejezetten békés volt, már ha eltekintünk némi elsőskínzástól a közelmúltban, így próbálta azt feltételezni, hogy a másiknak nincsenek hátsószándékai.
- Már elvégeztem az iskolát - mosolyodott el először a szőke a beszélgetés alatt, de azért még mindig kissé bizalmatlanul. Talán ez volt a legnehezebb, látatlanban megítélni másokat. Oké, azt mondják, ne ítéljen az ember külső alapján, és valóban, Arvidnak ez régen sem volt szokása, de az arc, a mimika, a rezzenések sok dolgot el tudnak mondani, anélkül is, hogy a másik kinyitná a száját, ezt a támpontot pedig a fiú nem használhatta. Így maradt a találgatás és az óvatos lavírozás.
Aztán a következő kérdés, és az utána jövő válasz rögtön tiszta vizet öntött a pohárba, ez után pedig már Arvid is felszabadultabban viselkedett.
- Már mindent értek - vigyorgott egy sort a lány szavait hallva. - Nos, itt valahol vannak rúnák, látod? - kérdezte a gép tetejét simítva az ujjaival. - A megfelelő kombinációval el tudod érni, hogy működjenek az elektronikai berendezések itt is. Egyéb felvilágosításért keresd fel a rúnatan tanárt vagy Weavert, az SVK tanárt - összegezte a szőke a tudnivalókat röviden. - Ha akarod megsimogathatod - vidult a lány lelkesedésén, miközben némi tányérszámolás után kicserélte maga előtt az aktuális süteményt egy másikra.

Arvid

- A kedvesednek jó ízlése van- mosolygok rá, amit talán  a hangomban is érezhet. Szeretem a kígyókat, majdnem annyira, mint a skorpiókat, de azért azokat kicsit jobban. plusz, burkolt célzásnak szántam, mivel nekem eszem ágában sincs felszedni egy pasit sem, hát még, ha foglalt is az illető. Mellesleg, én tényleg az a lány vagyok, aki eszméletlenül nehezen figyel fel bárkire is, mint pasi, általában a potenciális hullát látom mindenkiben.
- Ahhh, te mázlista. Én az első évem taposom, ráadásul kicsit túlkorosan. Tudod, milyen ciki, ha egy egy tizennégy éves a képedbe röhög, mikor a falnak küld egy stuporral?- igazából, nem önsajnáltatni szeretném magam, meg abban is erősen kételkedem, hogy ez őt érdekli, valahogy.... csak tudja már, hogy mekkora mázlista. Bár, szerintem valamiért képben van ezzel a ténnyel.
Próbálom megfejteni, vele mi lehet a baj, mentségemre legyen mondva, szörnyű ember ismerő vagyok, talán, mert nem akarom őket megismerni. És nem, hiába csevegek most kedélyesen, még most sem áll szándékomban ezt a folyamatot véghez vinni, túl sok vele a macera.
Kortyolok a kávémból, mert valamiért rossz az íze, ha kihűl. Én úgy nem szeretem, ez az egyik heppem a sok közül. El tudom képzelni, mit gondolhat rólam a velem szemben ülő. Megnyugodhat, én se tartom épeszűnek magam, amiért így betámadtam, feltehetőleg megint tudatmódosító bájital hatása alatt állok, pedig még csak össze se futottam Serennel.
Persze kertelni se szokásom, se elhitetni másokkal, hogy a személyes varázsuk vonzott a közelükbe, így most is elmondom, mi késztet arra, hogy pont ide üljek.
Meglátva a srác vigyorát, kicsit megkönnyebbülök. Őszintén, azt hittem, majd faragatlannak tart, mert egy mezei gép, jobban érdekel, mint ő.
- Ahha... hát ez nagyon jó- lelkesedek fel rám nem jellemző módon. De a tény, hogy akár velem lehet a mobilom itt... ami nélkül létezni nekem felér egy Crucioval, amit vagy fél óránként küldenek rám - igen, olvastam a főben járó átkokról-, teljesen felvillanyoz.
- Höh, fura lenne, ha Seren nem értene valamihez- ez úgy reflexszerűen csúszott ki a számon. Még csak azzal se strapáltam magam, hogy profnak szólítsam, hisz ő mondta, hogy tegezhetem, akkor gondolom a háta mögött is szabad, ha meg nem.... hát úgyse tudja meg.
- Akarom mondani... volt már szerencsém találkozni vele, kétszer is. Majd, ha legközelebb összefutok vele, kifaggatom erről. Köszi- szeretem a tanácsokat, főleg, mert a velem szembe ülő, nem tanácsként adta elő, hanem csak burkolt célzás tett rá, ráadásul ez az információ valami csoda folytán még hasznos is.
- Nem... nem köszi, hidd el, ha hozzáérek, csak erőszakkal veheted ki a kezemből, és jobb az ilyet elkerülni- vigyorogva közlöm vele, ahogy gyorsan az asztal alá csúsztatom a kezeim. Ezt a végtagok hangosan a másik tudtára is adják, mivel hozzákoccannak az asztalhoz, én meg felszisszenek. Hurrá, nem... amúgy egyáltalán nem vagyok szerencsétlen.
A tekintetem egy fehér bot ragadja meg. A szemeim elkerekednek, és hirtelen felgyullad a villanykörte, tudjátok, mint a mesékben.
- Az a bot a tied? Mármint te nem.... izé... szóval- oké, az ilyen témák feszélyznek, nem tudom, hogy kérdezzek rá úgy, hogy közben ne érezzem rosszul magam tőle, és ő sem. Hoppá, azért mégis csak akad itt empátiából.  

Gergő

Be kell valljam, egy kicsit váratlanul ért a fiú Vincenttel kapcsolatos véleménye. Én egyelőre csak azért hallgattam komoran és mélyedtem magamba, mert nem rendelkeztem saját véleménnyel. Ez csak Gergő álláspontja volt, nem támaszkodhatok csak az ő meglátására, amikor ő még nem úgy látja a dolgokat, ahogy azok valójában történnek. Mindegy. Az biztos, hogy már minden porcikámat fűtötte a vágy, hogy ezt a titokzatos, gavallér Vincentet végre közelebbről is megismerhessem. Eddig nem volt túl sok alkalmam erre...
- Látod, ez nagyszerű - eresztettem egy lágy mosolyt a fiú felé - Az a fő, hogy szeretik egymást és együtt vannak. Most otthon vannak? Ha hazakísérlek, lehet megpillantom őket. - játszottam el a gondolattal, miközben kifelé bámultam a cukrászda ablakán. A székemtől jobbra volt az ablak, ahonnan kellő fény áradt be, mégsem neveztem volna az időt naposnak. Odakinn a csendes falunak megszokott képe derengett, odabenn pedig a szintén szokásos cukrászdai hangzavar és csörömpölés. Ez a látszólag csendes falu is tud ám hangos lenni! A fene...
Aztán fordulat következett, Gergő mesélt magáról. Végre megismerhettem bővebben is! Mindkét fülemet alaposan kihegyezve koncentráltam minden egyes részletre. Csak hallgattam, nem vágtam közbe, hagytam hogy megtalálja a megfelelő szavakat, összeszedje a gondolatait, pontosítson a mondandóján, s elmeséljen minden apróságot az életéből, amit ő szükségesnek tart. Meglehetősen kalandos egy életet mesélt, hiányoztak belőle a szivárványpónik. S bár hallgattam közben, mégis megeresztettem pár lágy mosolyt, vagy felvontam a szemöldököm, összeráncoltam a homlokom, stb. A reakciómat, válaszaimat arcmimikám tükrözte, amit nem kellett szégyellnem a fiú előtt.
Mikor elhallgatott, odanyújtottam neki egy papír zsebkendőt.
- Bocsáss meg, nem akartalak felzaklatni. Talán nem is lett volna célszerű ennyire belemélyedni a történetbe. Bár, mondjuk... mindenképpen hasznos volt abból a szempontból, hogy megtudtam az idekeveredésed okát. Részvétem. És nagyon sajnálom, Gergő. De azt ugye tudod, hogy most a lehető legjobb családba kerültél, amit csak kívánhattál volna? És nagyon sok gyerek van árvaházban, vagy gonosz mostohaszülőknél! Nem is olyan rossz neked, igaz? - mosolyodtam el - És mi lett azzal a Daniellel, vagy kivel? Ja, és... Még mindig csomó mindenre vagyok kíváncsi! Nem meséltél például a hobbidról, hogy miket szeretsz csinálni, miben vagy tehetséges, mi leszel, ha nagy leszel, meg ilyenek. Tudom, hogy sokan kérdezik meg tőled, de válaszolnál nekem ezekről is? - tapintatosságommal remélem kicsikarok majd belőle minden fontos dolgot. A későbbiekben hasznos lesz, hogy megismertem a stílusát és személyiségét.
A nagy odafigyelésben el is feledkeztem a fiú legeslegelső mondataira a mesélés elején. London... Hehe, de aranyos! Persze, hogy elviszem! Akkor Londonba megyünk majd.
- Londonnal kapcsolatban pedig... - kulcsoltam össze a kezeimet az asztalra könyökölve - ...lehet róla szó. De ahhoz jól kell viselkedned! Még mindig ne rendeljünk?

Ronald

A kelleténél talán kicsit sűrűbben járkált ki a faluba, túlságosan szerette. A helyett, hogy a kastélyban ült volna, háza körletében, akár a szobájában tanulva, sétálgatott. Már régen úgy ismerte a falut, mint a tenyerét, csukott szemmel is gond nélkül eltájékozódott volna. Persze, azért minden egyes zegét-zugát nem ismerte még, például a kísértetházban nem járt, pedig vonzotta ám rendesen. De akkor sem feltétlen kellett volna minden szabadidejét itt töltenie, elvégre bármennyit tanult, nyakán volt a vizsgaidőszak - ami már meg is kezdődött -, és nem ártott volna még egyszer rákapcsolni. Mivel lelkiismerete annak ellenére sem hagyta békén, hogy Repüléstanból garantált az E, és hogy azért tud annyit, hogy átdöcögjön másodikba, vette a fáradtságot, hogy vigyen magával egy-egy tankönyvet, azon elhatározás kíséretében, hogy majd tanul a friss levegőn a tónál, a játszótéren, esetleg a cukrászdában, vagy Pillangó-varázsban. Vitt is, a héten már negyedszer. Most viszont nem éppen úgy alakította sétáját, hogy olvasásra alkalmas területre érjen, függetlenül attól, hogy az aktuális helyről könnyedén eltalál egy olyan helyre. Inkább a fő utcát róva nézegette az épületeket, hallgatta az emberek beszélgetését, fülével elkapva egy-egy vicces beszólást, érdekes mondatfoszlányt. Még a pletykákat is előszeretettel kagylózta fel, persze a nélkül, hogy alapvetően bármit értett volna belőle, hisz egyik embert se ismerte, akiről szó volt. Szívesen nézegette a különféle arcokat, talált köztük olyat is, akinek a vonásai meglepően hasonlítottak egyik mugli ismerősére, persze feltehetően nem állnak rokonságban. Addig-addig nézte az embereket, míg felfedezett egy vele egy idős fiút, akinek ismerős volt az arca, de Mary alapvetően nem ismerte. És mivel pont mellette ment - vagy ment volna - el, megállt, hogy köszönjön neki.
- Szia! Bocsánat, te ismerős vagy nekem. A Bagolykőbe jársz, igaz? - érdeklődött.

Mary


Mint minden nap, most is kicsit ki kellett kapcsolódnom. Sosem tudtam igazán egyedül lenni a kastélyban a gondolataimmal. Így főleg a kora reggeli órákban csatangoltam a kastély területén belül.
Most mégis úgy döntöttem, hogy lemegyek inkább a faluba. Ha minden jól megy, ma jön meg a Kviddics üzletbe az új mezem. Sajnos a régi már kicsi volt rám, így azt nem hozhattam el a suliba.
Hát nem sokat gondolkodtam ezen.
"Végül is azért van vizsgaidőszak, hogy ne kelljen odabenn a kastélyban kuksolnom." Persze azért magammal vittem a bájital könyvem, hátha valamit tudok vele mégis kezdeni. Úgyis bájitalból elég rossz vagyok. Nem az én tárgyam.
Az üzlet még zárva volt, kicsit csalódott lettem emiatt.
"Betegség miatt zárva"- állt a táblán. Mérges lettem, hogy emiatt kellett lejönnöm a faluba? A haragom ahogy jött el is párolgott, amikor körbenéztem merre menjek. Hát, ha már itt vagyok akkor elmehetnék a szellemszállásra. Oda ugysem jönne velem senki az elsősök közül.
Az utcán már sokan járkáltak, vásároltak, beszélgettek. Sok volt a felnőtt, de diák alig járt most a faluban.
Ahogy pásztáztam a többi kirakatot a gondolataimba mélyedve észre sem vettem a velem szembe jövő gyönyörű lányt.
Meglepődtem, hogy valaki rám köszönt. Kicsit értetlenül álltam, de aztán csak megeredt a nyelvem.
-Szia! Igen a Bagolykőbe járok. Láttalak már én is ezelőtt. -Kacsintottam a lányra, aki ezen jót nevetett.
-Hova mész?-kérdeztem felbátorodva.

Ronald

Na igen, a sétálás, és a nézelődés sokkalta érdekesebb a tanulásnál. Természetes hát, hogy Mary sétál egy jót, kiszellőzteti a fejét, mielőtt neki áll bújni a Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvét. Tapasztalatból tudja, hogy nem árt kicsit pihentetni az agyat, mielőtt nekiáll a fejébe vésni a tartalom lehetőleg legnagyobb, és legjelentősebb részét. És az agynak ehhez szükséges részét egyáltalán nem kell járatni sétálás közben. Még akkor sem, hogyha elkapsz pár olyan mondatfoszlányt, amin akaratodon kívül is rágódsz egy darabig. Mary azonban igenis rendületlenül forgatja agykerekeit. Mindig gyárt valamilyen hihetetlen, és értelmetlen agymenést. Mikor direkt, mikor csak úgy jön. Ez változó. A 'csak úgy jön' fajtájú agymenés viszont a legkellemetlenebb pillanatokban tud jönni, olyan nevetséges formában, hogy azon Mary önkívületlenül is nevet. Aztán persze senki sem érti, min szórakozik ilyen jól. Merthogy ha már egyszer jön, hajlamos sorozatként jönni. Jó, nem mindig, de ha igen, elő fordulhat, hogy öt-tíz percen keresztül, néhány másodperces időközönként elkezd röhögni. A direkt agymenései viszont nem feltétlen váltanak ki ilyen reakciót. Csak ha rájön, mekkora ökörség jutott az eszébe, és kezdte foglalkoztatni magát Mary agykerekeivel. Az agymenések mellett még különféle elméletek is fellelhetők Mary agyában, melyek többsége feledésbe merült, át lett értékelve, vagy csak bizonyos helyzetekkor jön elő.
Most azonban csak megfigyeli a környezetet, és igyekszik kizárni tudatából az agymenéseket, elméleteket, na meg a megint csak értelmetlen és röhejes észrevételeket egyaránt. Aminek remélhetőleg segítségére lesz, hogy összefut egy Bagolykőbeli évfolyamtársával. Kicsit furcsállja a fiú kacsintását, azt meg megint csak, hogy ebből hogy jött az idióta agyszülemény, de jött. Még nevet is rajta, ám most valahogy nem zavartatja magát. Normális esetben fellelhető lenne arcán a görcsös vigyor, mi egyébként az idegesség jele, viszont szerencsére cseppet sem ideges, így görcsös, és feszültségnövelő vigyor sincs.
- Nem megyek sehová sem. - vont vállat. - Azaz... Csak össze vissza kószálok. Miért? - kérdezte a kissé felháborodottnak tűnő sráctól.