Nem is tudom meddig üldögéltem úgy egymagamban, észre se vettem, hogy fogaim ütemesen koccantak össze a hidegtől, reszkettem, olyan hideg volt. Ültem ott egymagamba, próbáltam kitisztítani a fejem, amibe most egy óriási káosz uralkodott. Még a léptek zajára se reagáltam, és a rövid két félmondatra is késve kaptam fel a fejem.
  A szőkeség állt ott teljes méretében, ő ejtette ki azokat a szavakat. A darabokra tört lelkem közepén két biztos sziget állt eddig.. Yar és Kath. Most az első hangos robajjal szét esett.
  Belül..belül ordítottam, zokogtam, megtörtem.
  Kívül..szemrebbenés nélkül, hideg tekintettel néztem a szemébe. Felálltam, és egy nagyobb lépéssel leszűkítettem a távolságot köztünk néhány centire, orrunk szinte összeért.
  -Honnan tudtad, hogy ma jövök vissza?-kérdeztem hűvösen. Szerettem volna tudni, hogy honnan informálódott, hisz én én nem szóltam senkinek se arról, hogy elmegyek, se arról mikor jövök vissza.
Nem szándékoztam ellépni előle, ott álltam, hűvös, összeszűkült íriszekkel, és figyeltem a tekintetét.
Aztán élesen belém nyílalt a tudat. Miért jöttem vissza? Ki van nekem még itt, akiért érdemes itt élnem.. már csak Kath maradt egyedül. És miért lepődtem meg Yarista szavain? Hisz legbelül mindig is tudtam, hogy ez lesz, hogy nem bízhatok meg benne, hogy nem támaszkodhatok annyira rá, mert nem lesz mellettem 100%-ban. A felismerés hideg zuhanyként ért, belül a régi énem utolsó darabjai sikítva foszlott szét. Már csak egy dolog érdekelt..
  -Ki az?-

Elemi mágia óra 2.

Yarcsim <3

Most, hogy már egy párnak számítanak, annyira nem zárkózik el, és nem óvatoskodik el mindent, nem szokott ilyet tenni legalább is. De ez nem egy átlagos eset, ez most teljesen más, még, ha eddig is volt már kapcsolatban, érzett biztonságot és bizalmat, ám azoknak csúfos kudarc volt a vége. Legalábbis ez a most fenn álló helyzetben az elképzelése. Hallgatja Őt és erőteljesen bólogat még egyszer megerősítve a megbeszélteket, persze mosolyogva. Miután jót mulatnak a „Mókuscukorborsón” Yarista máris gondolkodásba kezd. Nem is olyan nehéz az, csak oda kell figyelni. Hamarosan eredménye is születik ennek, hiszen már mondja is.
-Úgy hívsz, ahogy szeretnél Drágám. – mondja viszonozva az örömöt.  
Pillanatok telnek el azzal, hogy csak néz a másik fél szemeibe, mintha keresné a válaszokat, de igazából még a kérdések se tiszták. Nagyon sok mindent nem tud még háztársáról, amire valójában kíváncsi. Mindenesetre most olyan, mint egy szelíd bárányka, aki nem, hogy nem kérdez, de nem is nagyon képes most azokon a kérdéseken agyalni, és csak üdítően mosolyog tovább, egészen addig, míg a kedves bók meg nem érkezik anyukájára, kicsit elhúzódik a Drágától, hogy pontosan a szemébe tudjon nézni. Próbál nem túl komor hangulatot magára erőltetni. Itt azért kijön kicsit az a tipikus rellonossága, hiszen utál panaszkodni, meg úgy minden vele kapcsolatos problémáról beszélni, számára ez olyan mintha panaszkodással, meg hisztivel tömné az embereket, még, ha ez nem így is van. Nem nagyon tudja, hogy, hogy illik, röviden meséljen, vagy most meséljen e el mindent. Hallgatja tovább közben mit is mondd még majd még mielőtt döntésre jutna, feláll és Yarival kéz a kézben áttelepednek a kanapéra. Még egy apró mosolyt küld is a kis megjegyzésre, de végül úgy dönt, belekezd, és nem gondolkodik tovább ilyeneken.
-Az volt, a legszebb nő, akit valaha láttam. – kezd bele, majd nyel egyet és folytatja. – Tudod, ő nagyon tudott szeretni, de elővigyázatos volt. Ha még élne, most biztosan már utánad akart volna nézni, apuval együtt, vajon elég jó vagy e hozzám. – présel ki egy kis mosolyt magából. Sose ment jól neki, hogy az ilyen szomorú dolgokat esetleg elviccelje, pedig lehet, könnyebb lenne.
-Van egy ikernővérem, Angelina, bár pár perc van köztünk, azért ő jobban vigyáz rám, mint bárki. Nagyon szeretem őt, és bár külsőleg szinte megkülönböztethetetlenek vagyunk, nagyon sok tulajdonságunk szöges ellentéte a másikénak. –Kicsit vár, megszakítja, a folyamatos szöveget majd ismét hallatja magát -  4 évesek voltunk mikor elvesztettük a családunkat…
Mély levegőt vesz, mégis elcsuklik a hangja a mondat végére, valami mosoly félét erőltet magára, majd próbálja magát beszédre bírni. Miközben néz Yari kékjeibe kissé elveszetten éppen.
-Sok mindent nem tudok még én sem. Neked van testvéred? Honnan jöttél ide?

Erdős Julianna tanárnő

A hideg ellenére kisebb sétára, azaz kinti tanulásra indult a leányzó a tavacskához. El is jutott oda viszonylag hamar, és azonnal keresett magának egy padot, ahova leült, és elkezdett valamit olvasni. Később kiderült, hogy az az elemi mágia tankönyve. Nagyon belemerült a sorokba, csak olvasott és olvasott szüntelenül. Már 20 oldalt elhagyott, mikor valaki odaállt mellé, de eszt sem vette észre. Csupán mikor megszólalt az illető. Akkor tekintete rögtön a hang felé irányult. Szinte azon nyomban felismerte, és el is mosolyodott.
-Jó napot tanárnő. Nyugodtan, nem gond. -mondja még mindig mosolyogva, majd egy gyors pillantást vet még a könyvre, a nőre, majd vissza a könyvbe. Először nem is igazán foglalkozik a jelenlétével, sokkal inkább az anyaggal. Aztán végül felpillant és becsukja a könyvet. Az immáron csukva pihen az ölében és igen csak jó támasztékként szolgál, mikor a lány előredől. Elgondolkodik kissé, majd arra jut, hogy nem biztos, hogy tudja a tanerő, hogy kit is talált meg, ezért be kellene mutatkoznia.
-Sharlotte Johanson vagyok, Navine, 2. évfolyam. -böki ki végül szinte reflex-szerűen. Már jól betanulta, végül is ez az alap, amit minden új ismeretség kötésekor közölni szoktak. Csak néz rá, és várja, hogy mondjon valamit, de ha nem, az sem gond. Nem ismeri, nem is várhatja el, hogy a nyakába ugorjon és egy halom kérdést a nyakába öntsön. Meg persze tanár, és nem tudja milyen a viselkedése órákon kívül.

Benjamin

*Egy szép napsütéses reggel Holly nagyon rosszul aludt. Rémálmok gyötörték egész éjjel, ezért korán reggel felkelt, megmosakodott és felöltözött. A csendben elkezdett hangosan morogni vagy, ahogy mások nevezik; korogni a hasa. Így hát gondolt egyet és kiment a szobájából csendbe, megkeresni a konyhát. Mivel nemrég van, itt nem tudta hol van, de nem zavarta, el volt egy fél órát, míg megtalálta. De az a lényeg, hogy megtalálta és máris kinyitotta a hűtőt. Sok-sok finomságot rejtett a hűtő, végül egy kis édességet vett ki, majd elkezdte majszolni. Vitt magával egy könyvet, a címe: Lélek tolvajok. Az anyukájától kapta, amikor eljött otthonról ide a Bagolykőbe. Már majdnem kiolvasta, már csak 30 oldal van vissza. Azt gondolta; reggeli közben el is tudja olvasni. Olvasás közben halk neszeket hallott, de nem foglalkozott vele, amíg egy kis macskát nem látott meg.  Rögtön becsukta a könyvet és odament a cicához. Egy kicsit félős volt, de hamar megszelídítette.  Felemelte, majd az ölébe rakta és egy elkezdtek játszani a konyhaasztalon lévő madzaggal. A cica fekete volt, szürke foltokkal és gyönyörű zöld szemekkel. Holly elnevezte Bizsunak, nem tudja miért, csak ez jutott eszébe. Bizsu hirtelen elkapta a könyvet és elkezdte karmolászni az előlapját. Hirtelen a könyv leesett. A lány nem nyúlt leérte, gondolta majd később felveszi, nehogy a macsek elkóboroljon, amíg nem néz oda.*

Jess

Cicalány <3

~ Tehát úgy hívlak, ahogy szeretném? Ilyet nem szabad nekem mondani, édes. ~ Mulat magában, majd meg is mutatja, hogy mire gondolt.
- Ó, hát, akkor Amy mellett „ingyombingyomkámnak” és „mézesbarackoskámocskámnak” is foglak hívni. – felkacag, majd átmennek a kanapéra Yarista indítványozására, aminek Bonnie nem állít akadályt. Gyorsan bókolni kezd, majd kiderül, hogy a szemek örökölése nem éppen jó téma volt, amit felhozatott a cicalány múltjából.
- Ó, ne haragudj. Nem tudtam, hogy… - szégyellte magát, pedig nem volt miért. Mégis, úgy hitte, hogy túl sokat kérdezett és ezzel máris a lelkébe vájt az alig két perces kapcsolatukban a cicalány lelkébe. Ez bizony súlyos gondatlanság volt, kiengesztelésül a karját simogatta a kedvesnek, és őszinte sajnálatos kép alakult ki az arcán. ~ Az enyémek nem haltak meg teljesen, hála a jó égnek, apu még mindig él… ~ szomorkodik egy picit, de rögtön felkapja a fejét, amikor kiderül, hogy Amy-ből kettő van.
- Ikertesó? Jajj, csak össze ne keverjelek vele egyszer… - elkerekedik a szeme, de azért a hátsó gondolat ott motoszkál benne, hogy még valaki jól jár rajta kívül. De tényleg nem lenne jó összekeverni a cicákat, mert abból macskaháború is lehetne, ráadásul ő veszítené el a legfontosabbat. Nem túl önzetlen hozzáállás, de előbb mindig magát tartotta, később jött csak más. Talán Bonnieval ez is megváltozik majd. A természetes kíváncsiság a szösziben is megvan, jön máris a menetrendszerű visszakérdezés, ahogy ennek lennie kell.
- Én Pákozdról jöttem, itt van Magyarországon. Nekem már csak az apám él, az öt testvérem meghalt, édesanyámmal együtt. Apámnak természetesen van már új felesége, hiszen ez öt éves koromban történt. Az új hölgy volt előbb a nevelőnőm, majd a mostohám, és már egészen meg is szerettem. Csak azt nem szeretem, ha dolgoztat, meg tanít… elég sok a követelménye, de már tudom kezelni. Régen nagyon utáltam. – mondja egyre vidámabban, ahogy távolodnak a testvérei halálától. Sokat gondol rájuk, többször kimegy a családi sírkertbe „beszélgetni” velük, ha éppen otthon van.
- Hmm, érdekes, hogy mindketten sokat vesztettünk. De talán most még többet nyertünk. – bújik oda Amy-hez és hátulról átöleli a derekát, a fejét a felkarjára hajtja. Furcsára sikeredik ez a randi, de nagyon örül, hogy végül még is jól alakultak a dolgok, talán tényleg fordul egyet Yarista sorskereke és megtalálta azt, akit keresett.

Szendrödy-Nagy Áron

Testvére hirtelen és titokzatos elutazása után tervei elöször a sok buli és a szabadság témát kapták. Ennél azonban kíváncsisága sokkalta nagyobb volt. Így hát elhatározta, hogy utánamegy, kideríteni az okát. Nagyon lelkes volt, és semmi sem szabhatott volna elképzelésének gátat, annak ellenére, hogy spontán jött. Mindez pénteken, késö délután fogalmazódott meg fejében, és még aznap este elment. Izgatottsága az úton sem lankadt, és szombat délelött durván fél óra alvás után hazaért. Ott viszont borzasztó hírek fogadták. Elöször el sem tudta hinni ami történik, aztán hamar rájött, hogy bátyja is emiatt jött vissza. Titokban akarták tartani, de nem sikerült. Ez csak természetes, de most mégis borzasztó volt számára az igazat megtudni. Ha ez nem lett voln elég, vissza kellett jönnie. Vissza, de nem akart. Ott akart maradni és kitartani a végsökig. Most pedig csak ül a vonaton, és az játszódik le újra és újra fejében, ahogy anyja sírva könyörgött neki, hogy térjen vissza, tanulmányait miatta napokra se szüneteltesse. Csak értetlenül nézett ki magából, és azon töprengett, hogy egy fiatal és egészséges nö hogyan lehet rákos...és hogyan nem vették ezt hamarabb észre. Most pedig már késö...csak napjai vannak hátra. Könnycsepl gördül le arcán. Elöször egy, majd kettö és három, de nem sír. Érzi azonban hogy a vonat megállt. Nincs nála más, csak egy kistáska, és a medál, melyet emlékül kapott. Egyszerü ruhâban van, farmer, kabát és csizma, mindez kékben. De ez nem is foglalkoztatja, csak az ékszert szorongatja szüntelenül leszállás közben. Lép egyet, kettöt, majd még kettöt, és zokogni kezd. Még pár lépés után azomban lábai is feloldják az alátámasztást és összetogyik, le a földre, ahol az ég felé nézve egyetlen kiáltása:
-Miért?!?!

Ophelia


Az ember tragédiáját szorongattam, miközben a plafont tanulmányoztam. Olvastam két sort, de agyam ismét nem oda koncentrált, ahova kellett volna, és csak azt a pici pókot tudtam figyelni, amint közelít az ablak felé, lassan, de biztosan. Örültem a csendnek, napok óta csak csend honolt a szobában, az óráimon kívül nem nagyon mentem sehova, még Veronikával sem találkoztam. Na nem mintha nem lett volna hozzá kedvem, sokkal inkább időm nem volt. Vagy ha volt, mint most is, tudtam, hogy dolgozik a lányka, ott pedig semmiként sem akartam zavaró tényező lenni.
Letettem magam elé, az asztalra a könyvet, tekintve, hogy nem haladtam vele semmit, felálltam, majd egy hatalmas nyújtózkodás mellett a szekrényhez mentem, hogy elővegyek egy pulóvert, illetve az ajtóról leakasszam a kabátomat. Megfogtam a pálcám, zsebrevágtam, hátha kint szükségem lesz rá, és elindultam ki, az épületből. A rét mellett elhaladva már láttam a szökőkút íveit, bár be kell, hogy valljam, nem számítottam arra, hogy ennyire hideg lesz idekint, így zsebre tettem kezeimet, és mentem tovább. A sötét ellenére tudtam, hogy már majdnem ott vagyok, ami eredetileg a célom volt. Néha szeretek kijárni esténként. Azonban kissé meglepődtem, mikor az egyik diákot véltem felfedezni a szökőkút peremén ücsörögni. Nem volt még dolgom takaró után kint mászkálókkal, hiszen ki az az elmebeteg rajtam kívül, aki kijön ide? Hát, úgy néz ki ez a lányka. Mivel még nem láttam ezidáig, feltételeztem, új lehet. Fél év alatt nagyjából sikerült kitapasztalnom, kik járnak ide, de őt még nem láttam. Minden mogorva, és rossz szándékot félretéve, úgy döntöttem előadom magam diáknak. Hiszen simán kinézek végzősnek, neeem? Vagy mestertanoncnak. Ó, megvan. Hetedikes leszek.
- Helló! - odaléptem a lány elé, s ezzel egy időben le is ültem mellé. Nem mondhatnám, hogy meleg volt a kút pereme, de mivel a lustaság nagyúr, így nem foglalkoztam vele. - Mi járatban erre egy ilyen szép lány, ilyen mogorva időben? - néztem magam mellé és próbáltam kivenni az arcát. Nem akartam a szemébe világítani, én is kezdtem már megszokni a sötétet teljes mértékben, így úgy vélem nekem sem tett volna jót, ha elkezdek itt világítani. Amúgy is. A hangulatot mindig is a sötét adja, legyen szó akármilyen beszélgetésről.

Sharlotte


Kaptam egy levelet. Semmi többet, csak egy levelet, így nem meglepő, hogy az utóbbi napokban meglehetősen mogorva voltam. De mindenkivel. Meg is lepődött egy-két diák, hogy büntetést kapott, vagy rászóltam egy olyan hétköznapi dolog miatt, ami miatt amúgy nem szoktam. Durva. Nem vagyok egy érzelmes típus, de ezt nekem is fel kell tudnom dolgozni, és ehhez persze idő kell, mi más? Most pedig rám jött az öt perc. Az egyik pillanatban még a szobámban voltam, a következőben letámadtam az igazgatót, hogy hova ment Veronika, mert nálam hagyta fontosabb iratainak egy részét, amit továbbítanom kell neki - az ember tanul valamit az amerikai filmekből -, majd nagy nehezen kiszedtem belőle, felvettem egy kabátot, eltettem a pénztárcám, és elindultam a vasútállomás felé. Nem levelet akartam neki küldeni, hanem megkeresni. De végül nem mentem sehova. Haladjunk csak sorban. A vasútállomáson a vonatot kerestem épp, ami bevisz először Budapestre, mikor egy kisebb kiabálásra lettem figyelmes. Persze a kíváncsi fajtából származom, így elindultam abba az irányba, ahonnan a hang érkezett. Az emberek, akik erre jártak, átszállóban voltak, vagy épp hazaértek, szinte mind megbámulták a földön zokogó lányt, de senki nem lépett oda hozzá. Én is csak lassan közelítettem, kissé megbillentve fejemet, mikor felismertem benne az egyik szorgos kis diáklányt. Úgymond. Végül sóhajtottam egy nagyot, és odaléptem hozzá, leguggoltam, és barátságos hangot próbáltam megütni.
- Gyere, kelj fel. Segítek. - nyúltam egyik kezéért és a táskájáért, ami szintén a földön hevert. Így elúszott a tervem, hogy Vera után menjek, azt azonban már most tudtam, hogy küldök neki egy levelet. Valahogy ebben a pillanatban fontosabb, hogy neki segítsek. Kiakadás. Hogy én ezt mennyire jól ismerem..

Szendrödy-Nagy Áron

A tények makacs dolgok. Föleg ilyen és ehhez hasonló esetekben. De mostanra, ahogy lába összecsulklott és akaratlanul is felkiáltott már nem tudott gondolkodni. Semmi sem ment már, csak a sírás. Az egyetlen dolog ami éppen lekötötte. Az ég adta világon semmivel sem foglalkozott. Az sem érdekelte, hogy ki nézi éppen vagy mit gondol róla. Az igazat csak ö tudja és kész. A többi már mellékes... Jajj Istenem hogy is lenne mellékes. Még akkor sem az, hogyha jejelen pillanatban nem tudta felfogni. Tehetetlenségében csak zokogott a földön, és figyelte az arcán legördülö könnycseppek sokaságának gyorsaságát. Félbe szakította azonban egy érintés, és egy kedves hang, mely egyértelmüen kifejezi hogy segíteni akar. Próbálta kicsit letörölni könnyeit, aztán felnézett, hogy megállapítsa ki is jött oda hozzá. Azonnal fwlismerte, hogy Szendrödy tanárúr az, de ezzel nem foglalkodott, hanem segítségével feltápászkodott majd nagy nehezen megszólalt.
-Köszönöm.-mondta, és talán még egy minimális mosolyt is megejtett. Csak nézett tovább bambán, és végül elsö normálisnak mondható gondolata az volt, hogy le kellene tisztogatnia kicsit a ruháját, amit azon nyomban meg is tett. Persze egyetlen pillanatra sem hagyta figyelmen kívül a tényeket, csak már tudott épeszü ember módjára gondolkodni. Maga sem tudta miért, de ahogy meglátta a professzort visszatért az esze, és a megítélöképessége. Rájött, hogy mindenki öt nézi, és hogy talán el kellene onnan menni. Nem tudta azonban, hogy a másik fél mit gondol. Azt sem, hogy öszintén segíteni akart, vagy csak szánalomból. Ki tudja... Talán majd kiderül minden.

Gil


Sohasem akartam igazán vámpír lenni. Volt valami ebben a létformában, ami már azelőtt taszítani kezdett, hogy valójában megtapasztaltam volna létezésem lényegét. Mindenki másképpen nevezi. Lehet önsajnálat, zavarodottság, vagy csak az a bizonyos érzés, hogy az egész világ ellenem fordult; mindez azonban cseppet sem volt igaz. Senki sem harcolt, csak és kizárólag én magam. Minél mélyebbre akartam ásni azt, aki igazán vagyok és szerettem volna olyan lenni, mint egy átlagos ember. A professzornak igaza volt, ez egyenesen lehetetlen. Miért mutatnék egy maszkot, mikor önmagában a létezésem is puszta véletlenek sorozata. Valamilyen oknál fogva mindig belekeveredtem a legrosszabbakba.
Azt hiszem, ez az oka, hogy ezt a fiút annyira közel éreztem magamhoz. Ő is pontosan ugyanilyen. Talán nem annyira akaratos és manipulatív, de ő is csak beleesik a csapdába, amit egészen véletlen épített saját magának. Én is ugyanígy tettem. Már bántam, de ez senkit sem érdekelt. Az emberek szépen lassan eltűntek és semmivé váltak a számomra. Vérbank. Élelem. Élet. Ennyit jelentettek, semmi többet.
-Hidd el, nálad többet senki sem lát. –biztosítottam.
Gondosan ügyeltem rá, hogy azok, akik valamilyen véletlen folytán eljutnak a közelembe ne ismerhessen ki igazán. Elrejtettem előlük a valódi arcomat vagy így, vagy úgy. A végeredmény azonban magáért beszélt. Daviden kívül senki sem tudott róla, mi is vagyok valójában. Ez pedig nem sok. Ha megölnének, valószínűleg senki sem keresne. Szomorú, de igaz.
Komoly tekintettel hallgattam végig a fiú kis monológját, de nem reagáltam semmit. Meg sem moccantam, akárcsak egy kőszobor ültem végig a kifakadását, majd hagytam, hogy menjen. Egy pár percig. Amíg rendbe tettem a gondolataimat. Nem sietett sehova, én pedig akkor is könnyedén beérhettem volna, ha futva próbál elmenekülni előlem. Beismerem, ez nagy előny; a gyorsaság, a kifinomult szaglás és a tökéletes látás.
Ezúttal is, mint mindig már készen volt a terv, mindössze egérutat adtam neki, lehetőséget, hogy meggondolja, miket vág a fejemhez, amikor feltűnök mellette és esélyt, hogy megnyugodjon és tisztázza magában a helyzetet.
Mintha startpisztoly dördült volna el, máris ott álltam a fiú mellett és felvettem a tempóját, mindez nem vett igénybe többet két másodpercnél.
-Nem akarok győzni. –cövekeltem le a tér közepén és kezemet a mellkasára helyeztem, hogy őt is megállásra kényszerítsem. –Ha szeretném, könnyedén legyőzhetnélek, anélkül, hogy komolyabb erőfeszítést kellene tennem. Most nem akartam győzni. –fúrtam fenyőzöld tekintetem az övébe.

Tanárnő
Elemi mágia óra (1)
Okt. 15


Ez a határos-határtalan kérdés kicsit megzavar, de azért értem, hogy a tanárnő mit szeretne mondani, így határozottan bólintok. Amikor előkerül a lap, érdeklődve figyelem, hogy mit is tartalmaz. Őszintén; nem számítottam ilyesmire, de aláírom, elvégre nem áll szándékomban senkit sem megtámadni. Ezt szívem szerint meg is mondanám a tanárnőnek, de sejtem, hogy ez valami hivatalos papír, amit minden tanoncnak alá kell írnia, így rövid habozás után átveszem tőle.
Gyorsan végigolvasom, hogy mi is van ráírva, mivel otthon azt tanultam, hogy semmit sem írhatok alá addig, amíg tisztában nem vagyok a tartalommal. Igazából nem hosszú a lap, így ez gyorsan meg van. Mivel semmi ellenvetésem nincs, oda firkantom a nevem, majd felemelem, hogy visszaadjam a tanárnőnek, de a tekintetemet szinte magához vonzza az a gömb, ami a fent említett személy kezében van. Egyszerűen elbűvöl már maga a látvány is, ahogy a víz mozog, megfagy és hasonlók. Nem tudom, hogy meddig, de egy ideig biztosan nézem a gömböt. Szerencsére egyszer csak észreveszem magam, megrázom a fejem, majd gyorsan a tanár felé nyújtom az aláírt lapot.
- Tessék, aláírtam - mondom, bár nem értem, hogy miért fűzöm hozzá ezt a mondatot, mert felesleges.
Mindenesetre nem mondok semmi mást, inkább várakozó tekintettel meredek a tanárnőre, és várom, hogy mit is fogunk ezután csinálni, mert már csinálni akarok valamit. Persze, ezt hangosan sosem mondanám ki, de gondolni mindent szabad. Meg ha jól számolom, akkor lassan lejár az órára szánt idő is…

// elnézést a sok késésért...

Katherine

- Magányos lehetsz.-*Sajnálat nélkül ejtette ki, mert volt, aki erre vágyott, végre egyedül lenni egy kicsit, lerázni mindazt, amit az élet vagy mások rájuk erőltettek. És...a legtöbb embernek saját, be nem vallott hibája az, hogy egyedül van. Bár az egyedül és a magányos nem ugyanaz, volt köztük egy árnyalatnyi, halvány különbség. A magány mélyebbnek tűnt, mert mintha feltételezte volna valaki vagy valami hiányát. És mintha valami tényleg hiányzott volna, ha a lányra nézett.

Normális tempóban sétált, a szökőkút felé, jóformán meg sem lepődve, hogy hosszú csend után mégis követik. Egy darabig csak jött mellette, aztán ahogy nem akart megállni, a tér közepén fordult vele szembe, megtorpantva. Gilbert újra hátrébb húzódott, nem annyira lépve, inkább csak áthelyezve súlyát.*
- Tudom.-*Az, hogy továbbra is hangoztatják, milyen könnyű lenne őt legyűrni, nincs rá hatással, ő érzi az erőkülönbséget, de mihez kezdjen vele és a helyzettel? Hozzá az a hangtalan gyorsaság, amivel mellette termett, s ami természetellenesnek hatott. Nem lehet ilyen gyorsan futni, ennyire csendesen, de édeskeveset tudott a mágiáról ahhoz, hogy komoly következtetéseket vonjon le. Ő csak a lányt látta és próbálta érteni- figyelmeztetéseit, megjegyzéseit, kíváncsi pillantásait.*
- Nem lenne egyszerűbb elmondani, mit szeretnél tőlem?-*Nézett rá kérdőn, talán pici értetlenséggel vegyes nyugalommal. Amikor először kérdezett, segítség vagy egyszerű kérdés helyett leereszkedően fogalmazott, ráadásul -az ő mércéjével- erőszakos volt, valaki, aki keresztül akarta vinni az akaratát. Nem értette a célját- ha nem akarja igazából elkísérni vagy megmutatni az utat, nem kötelező; ha pedig tényleg nem játszik vele, miért járják ezeket a felesleges köröket? És amikor azt kérdezte, segíteni szeretne-e az embereken, vagy csak megalázkodni látni őket, miért az utóbbit választotta? Mire jó ez az egész és miért akarja őt is belevonni? A lámpák fénye itt erősebb volt, jobban ki tudta venni Katherine arcának részleteit, vonásait, hajának vörösét és a szemét is. Furcsa volt, hogy van valaki, aki hosszan, zavartalanul állja a tekintetét, csak figyelve és hasztalan próbálták egymást analizálni. De a ragadozószerűen villanó zöld igazán tetszett neki, apró mintáival és árnyalataival.*
- Szép szemed van.-*Csak úgy kibukott, őszintén, mert szerette, kereste a szépet a világban. Néha ez tartotta benne a lelket, apróságok, amikben elveszthette magát, olyan lényegtelen dolgok, amikre senki sem gondolt, s így el sem vették tőle. Meg aztán, nehéz lett volna lekanyarintani a Holdat az égről, vagy megtiltani a madaraknak, hogy repüljenek. Elkalandozott, mert ez a zöld emlékeztette valamire, de még nem tudott rájönni, hol látta azelőtt. Végül visszatért, tanácstalanul, de nem csüggedten süllyesztve csupasz kezét zsebébe.*
- Furcsa vagy. Nem ismerlek és nem is akarod, hogy megismerjelek, ha jól értem a szavaidat. Ennek ellenére se nem segítesz, se nem hagysz csak úgy elmenni.-*Várt, valamire, válaszra. Részben kíváncsi volt, részben fáradt, testileg és lelkileg, ami semlegessé tette, inkább csak vitette magát, nem csapkodva hiába.

Yarcsim <3

-Nagyon kis cuki vagy Nyuszó-muszó, de neked szabad! – mondja vigyorogva. De nem fedi fel minden lapját. Lennének még ötletei, de majd hidegzuhanyszerűen. Nem erőssége az embereket rendes nevükön szólítani, azt eléggé semlegesnek és érzelemmentesnek tartja. Általában ha valakit a teljes /rendes nevén szólít, annak oka van.
Ezután kevésbé vidám téma következik Meggie számára. A család. szereti kikerülni a témát, de egyszer mindenen túl kell esni, immár a kanapén ülve mesél a Szívecskének. Tömören, kisebb-nagyobb megszakításokkal felvázolja élete egy szakaszát. Közben már Yarcs bocsánatot kér, aminek nem érzi szükségességét. Ha már belefogtak ebbe, akkor nem fogja elhallgatni a múltját. Hozzá is fűzi mondandójához a következőt.
-Nincs miért haragudnom. Nem tudhattad. De annak ellenére mennyire nem kellemes téma ez örülök, hogy megosztottam veled.
Mikor elmondja, pillanatokra tekintete a földet pásztázza, majd felnéz egy fél mosollyal és megfogja a kezét. Közben a merengések után eljut az információ a másik félhez is az ikertestvérről. Mikor meghallja, mit mond, önkénytelenül is nevetnie kell. Mondjuk igen, ha tudná valaki ez mekkora fegyvertény, és, hogy régen micsoda sportot űzött ebből a két lány. Szerették egymás „szerepét” játszani. Emellett mindenki bizonyította feléjük, hogy meg lehet őket különböztetni, amire pillanatok alatt rá tudtak cáfolni. Egyszer még egy párcserét is lebonyolítottak, bár az megint más történet, ez a két fiú szemszögéből milyen lehetett. Na meg a fogadások, és persze ha alibi kellett. ~Ó, azok a régi szép idők. Hiányzik Angelina, de tudom, hogy jó dolga van. Meg persze, ha kellene szerintem ma is rávehető lenne a régi csínyekre.~
-Igen ez volt Max reakciója is, mikor megtudta, hogy ketten vagyunk. Azóta az „eset” óta – Közben mutogat idézőjeleket a kezével. - sokkal óvatosabb.
Nevetgél, nem egyhamar felejti el ezeket az eseteket, na meg sokkal vidámabb téma, és erről jobban szeret beszélgetni. De mindjárt fordít is a dolgon és érdeklődig Ő róla. Végighallgatja, az egyébként szintén szomorkás történetet, és látja rajta, hogy neki sem könnyű, erre szokták mondani, hogy megtalálja a zsák a foltját.  Elkezdi simogatni a kviddicses hátát mikor a testvéreiről mesél. Elvesztette ő a szüleit, azonban el sem tudja képzelni, mi lenne vele a testvére nélkül. Ő a mindene, számára ez egy szent dolog.
-Hallottam már arról a helyről, sőt talán jártam is már arra. Egy kis időt éltem Magyarországon is a nevelő szüleimmel. De Németországot vallom első számú hazámnak. Oda kötnek az emlékek. -  Mondja, majd összeszedi gondolatait, de nem akar, egy egyszerű sajnálom szóval válaszolni, tudja, hogy az nem segíti Őt. Inkább az együtt érző tekintetével sugározza ezt.
-Engem eddig csak a szerencsétlenség ért el eddig, most jöhetne az a fordulat.
Nem az a feladós típus, kifejezetten maximalista és bizakodó. De ebben az esetben csak reménykedik, minden lehet még, jó is rossz is. Nincs az sehol szabályokba fektetve, hogy ennyi rossz után csak jó jöhet, pedig nagyon jó lenne. Talán csak ez hiányzott eddig úgy igazán neki. Olyan valaki, akivel fesztelenül, titkok, és hallgatások nélkül beszélhet, aki megérti. Sosem tudta mit kell pontosan keresnie, azt sem igazán, hogy mire van szüksége, de azért már kezd rájönni, mi az, ami igazán kell neki. Jelen esetben ez Ő, a Drágaság. Akár, hogyan lesz, azt tudja, hogy nagyon akar küzdeni és tenni valamiért, úgy igazán.

Hella (:

Érdekes, hogy Hella milyen szinten gyorsan vette észre, hogy Olivérrel nem stimmelt valami. Hiába, erre vannak a testvérek, azért az a sok-sok együtt eltöltött év látszik, nem lehet letagadni belőle semmit. Olivér kicsit elfintorodott, nem igazán vette jó néven Hella hozzászólását, bár csalt egy kisebb mosolyt az arcára.
A szemöldökét felvonva kísérte figyelemmel, hogy a húga mit ügyködött, s pár pillanat múlva elő is bukkant egy bizonyos kis csomag, Olivér pedig nemhogy megenyhülni látszott, de a jókedve szinte egyik pillanatról a másikra tért vissza. Na ezt már szeretjük.
- Köszönöm, hugi. - nyomott egy cuppanós puszit Hella arcára, majd mosolyogva a kezébe vette a csomagot, és ki is húzott belőle egy hosszú, kígyó formájú gumicukrot. A legjobb, nyami.
Aztán Hella feltett egy kérdést, ami Olivér számára kicsit ijesztően hatott. Meglehetősen tartott tőle ugyanis, hogy az ominózus plüss elő fog kerülni. Nem igazán ápolt túl jó kapcsolatot Tyutyuval, bizonyos ismeretlen - vagy ismert, de ki nem mondott - okoknál fogva, így gyorsan, szinte gondolkodás nélkül vágta rá:
- Felesleges, remekül érzem magam, kedves. - közben bíztatóan rá is mosolygott a lányra, hogy még véletlenül se jusson eszébe a képébe tolni a plüsst. Persze a világ minden kincséért sem osztotta volna meg a lánnyal a kutyával kapcsolatos ellenérzéseit, ez csak amolyan magánvélemény volt, amelyet könnyedén el is tudott nyomni. De azért ha nem volt muszáj, nem mutatkozott Tyutyuval, főleg nem az iskola területén. És ha valamelyik barátja belépne, miközben Hella egy plüssel próbálja őt felvidítani? Élete végéig azon röhögne a negyedik és ötödik évfolyam, hogy Bácskay Olivér még babázik. Na csak az kéne még, inkább a zombi apokalipszis.
- Nem is tudtam, hogy kerestél. - nézett kicsit morcosan, így már kezdett  érthetővé válni, hogyan kerülték el egymást, de azt nem tudta, hogy a háztársai miért nem szóltak neki, hogy a húga kereste. Ők is tökéletesen tudják, hogy Hella a legtöbb dolog felett állt Olivér értékrendjében.
- Igen, sejtem miről van szó, de nincsen kedvem az ostoba kérdezősködésre válaszolni. Megint rám kent pár levitás valami undorító csínyt, amihez semmi közöm, aztán most anyuék követelik, hogy valljam be, hogy én voltam. Hát egy nagy francot.- mondta indulatosan, miközben idegesen dobolt a lábaival. Hogy a jó virágos életbe mennének el a levitások...

Ármin - olyan este 11 körül

Szép, holdfényes este. Ha az időjárási adottságokon múlna csak, hogy mikor indulok sétára, mostanában szinte biztos, hogy folyton kint lennék. De szerencsére nálam ez sok más összetevőn is múlott, mint például a hangulatomon, ami napok óta először, most volt ilyesmire megfelelő.
Hosszú fonatot készítettem a hajamból, felvettem egy fekete farmert és a szürke, jól kibélelt, igencsak meleg pulóveremet, aztán el is indultam.
Nehéz döntés volt, hogy merre menjek. Egy darabig szinte teljesen céltalanul bolyongtam a kastélyban, bár már a sétám elején biztos voltam benne, hogy valahol a szabadban fogok majd kikötni, ugyanis azért indultam neki, mert az ablakon kinézve elcsavarta a fejemet a felhőmentes éjszaka. Elég ritkán lehetett mostanában ilyet látni, szóval talán nem is csoda, hogy úgy megtetszett a látvány.
Addig bóklásztam ameddig ki nem tévelyedtem a fénylő lelkek udvarára. Ott sóhajtottam egy nagyot és úgy éreztem, hogy most itt lesz az ideje végre megállni és letelepedni egy kicsit, így a közeli padhoz léptem és lecsücsültem rá. Közben összébb húztam az egyébként rám elég bő pulcsit és összefontam magam előtt a karjaimat, ugyanis kezdtem rájönni, hogy kicsit túlságosan is lengén öltöztem a mostani időjáráshoz. A lábaimat keresztbe tettem, közben pedig, körbenézve meg kellett állapítanom, hogy gyakorlatilag senki nem volt itt kint az udvaron, rajtam kívül. Annyira ki volt halva a kastélynak ez a része most, hogy akár bárki szabadon meg is gyilkolhatott volna, észre sem vette volna senki. Na persze, azért ahhoz még nekem is lett volna egy-két szavam.

Hollym - Tizenegyet üt az a fránya óra

Ben-Ben ;
A Griffek-Hurrikánok meccs után

Holly


Szokás szerint megint sikerült lemaradnom a reggeliről, így aztán kénytelen voltam a konyhában keresni magamnak valami kaját. A hétvégéim általában így indultak: kései ébredés, laza kocogás, dübörgő gyomorral beesés a konyhába, aztán vissza a körletbe zuhanyozni, mert a manók se bírják a szagom... De azt hiszem, az utóbbi pár napban valami megváltozott, mert valami - vagy pontosabban inkább valaki -, összekuszálta a szálakat.
A szokottabbnál szétesettebb voltam, az agyamban megannyi kusza gondolat kavargott, amiket már meg se próbáltam a helyükre rakni.
Sietős léptekkel végighaladtam nyugati szárny folyosóján, majd bekanyarodtam a konyha irányába. Bevágódtam az ajtón, de mikor megláttam a bent ülő lányt, hirtelen megtorpantam. Megemberelve magam lehajoltam a földön fekvő könyvért, majd az asztalra pillantottam.
Próbáltam legyűrni a macskagyűlöletem, így csak elfintorodtam, de nem szóltam semmit se a rajta randalírozó foltos szőrcsomóról.
- A tied? - Letettem a könyvet az asztalra, és meg se várva a választ, már hátat is fordítottam a lánynak, hogy valami ehető után nézzek.
Hol vannak a manók ilyenkor?
Kinyitottam az egyik konyhaszekrényt, majd a következőt, s az az után következőt is, mire végre megtaláltam amit kerestem.

Ármin

Nem telt olyan sok időbe, és léptek zaját hallottam. Nem gondoltam volna, hogy pont most fog belém botlani bárki is, reméltem, hogy legalább ez az egy este nyugodt lesz. De nem. Túl nagy luxus is lett volna, hogyha ma békésen üldögélhetek itt, anélkül, hogy békémet bárki megzavarná.
A szemem sarkából pillantottam fel az ismerős hang tulajdonosára, de nem voltam hajlandó rendesen a szemébe nézni. Sőt, inkább igyekeztem hideg tekintetet erőltetni az arcomra. Ez nálam afféle védekező mechanizmus volt. Ha valakit túl közel engedtem magamhoz, azt utána el kellett löknöm magamtól, és Ármin nagyon is közel volt egykor, még ha nem is tudott róla, még ha nem is történt köztünk túl sok minden úgy igazából, sőt. Igazából, csak egy kicsi kis csók volt az egész. De azért belül valahogy mégis sikerült annyira feldúlnia a dolognak, hogy most még az arcába sem volt kedvem nézni.
- Szia. - szóltam oda neki halkan, miközben hagytam, hogy az ujjaim közé csússzon a szövetkabát. Egy pillanatra élesen rászegeztem a pillantásomat, majd illedelmesen, de mégis hűvösen elutasítottam a figyelmességet.
- Köszönöm, de nincs rá szükségem. Nem vagyok fázós típus, felfázni sem fogok. - nem akartam felvenni a ruhadarabot. Nem akartam sem azt, hogy szívességet tegyen nekem, sem azt, hogy érezzem az illatát a kabátban, vagy hogy bármit meg kelljen köszönnöm neki. Hűvös és bunkó akartam vele lenni, ahogyan azt minden emberrel tenni szoktam... De annyira nehezen ment.
- Unatkoztam és láttam, hogy egész kellemes itt kint az idő, gondoltam kinézek. Szeretem ezt a helyet. És te mit keresel itt? - még mindig nem néztem rá, de azért a testtartásom nagyjából felé fordult, éreztetve, hogy figyelek. A szemeimet a nyakára és az arca alsó részére szegeztem, végignézve az ajkain is. Bárhova, csak ne a szemeibe.

Cicalány <3

Hollym

Bonnie
Nov. 21. este

Felcsillan a szeme, amikor eszébe jut a lánynak, hogy mégis látta a legutóbbi meccset. És még dicséretet is kapott. Büszke is volt magára Derik, hogy már az első meccsén sikerült egész közepesen alakítania, illetve hogy nem esett le a seprűről. Na meg az sem utolsó szempont, hogy nem kapott a szenvedélyes csókot attól a bizonyos szörnyecskétől, ami szívesen harapdálja meg az emberek kezeit s lábait.
- Köszönöm, igyekeztem. Szerintem egész jó voltam ahhoz képest, hogy az első meccsem volt. Na meg külön örülök, hogy a meccs után saját lábaimon tudtam elhagyni a pályát. - nevet fel emlékezve a nem túl kellemes találkozásokra, amit a többiek éltek meg, illetve az Edictum cikkére, ahol véres leszámolásként beszéltek a meccsről.
Figyelmesen hallgatja a lányt, s szívja magába az információkat. Egy évvel a fiú felett jár, és szintén a Rellont erősíti. Szimpatikus neki a lány, így első látásra s hallásra. Megfújja a teáját, iszik néhány kortyot belőle, majd folytatja a beszélgetést.
- Második nekifutásra? Ez pontosan mit takar? - érdeklődik, mert nem tudja hova tenni a dolgot. - Csak nem kirúgtak már egyszer? - széles vigyor jelenik meg az arcán, de gyorsan vált, s próbál menteni, nehogy valami csúf átkot kapjon a beszólásért – Nyugi, nem komolyan gondoltam.
Megissza az utolsó korty teát is. - Köszönöm, finom volt. Én nem szeretek késni, bár néha elég szétszórt tudok lenni, olyankor pedig futhatok, hogy időbe odaérjek, ahova kell. Legalább megvan a napi mozgás is, azt mondják, hogy minden nap mozogni kell, mert az egészséges. Mondjuk itt a kastélyban szerintem mindenkinek bőven megvan a napi mozgása, amég elér az egyik tanteremből a másikba.
Abbahagyja a beszédet, s figyeli a lányt. Egyelőre nem tudja, hogy mi mást mondjon még, inkább majd reagál arra, amit Bonnie megoszt vele. Addig is élvezi az esti hűs, de mégis kellemes és friss levegőt.

Elemi Mágia óra (2.)

Derik
Nov. 21 este

Látszik Deriken, hogy sokkal szimpatikusabb lett számára így a lány. Tény, hogy jó és durva egy meccs volt, még az Edictumban is bekerült. Hallgatja őt, ebből tudja meg, hogy nemrégiben kezdte a kviddicset Igazából a lánynak is van minimális ismerete e felé, de ez nem túl mérvadó így nem sokszor emlegeti, meg nem is olyan fontos. Azon, hogy ép bőrrel megúszta, ő is csak nevet, hiszen látta mi zajlott a pályán és mit írtak róla.
-Új vagy még a csapatban? Mi motivált így Másodikos korban, hogy belekezdj? Játék szeretet? Szenvedély?
Őszinte érdeklődést mutat mind a téma, mind a háztársa felé. mindig is kíváncsi ember volt, szeretett minél többet megtudni, na meg minél kevesebbet kiadni, de ezen már csiszolt. Udvariatlanság lenne csak kérdezni és kérdezni, figyelmen kívül hagyva a másik érdeklődését, éppen ezért ezt nem is teszi meg, figyeli tovább, mit mond, és már reagál is. közben a teát kortyolgatja, már csak egy kicsi van.
-Ó, ugyan, én egy szende..rellonos leányzó, kirúgva?! – nevet fel. – Bármennyire is kézenfekvő lenne nem így történt. Családi okok miatt félbeszakítottam egy kis időre a tanulást, és hazautaztam, hogy rendbe tegyem az életem. Most pedig, újra, másodszorra, visszajöttem, és építkeztem előröl, hiszen rengeteg minden megváltozott, míg én nem voltam itt.
Ekkor ő is befejezi a teázást, elég is volt ennyi, nézi a csodálatra méltó kilátást és egy picit talán el is mereng, de ezeken a gondolathullámokon hamar túllép, nem szereti, mikor rátörnek, olyan frusztráló tud lenni. Hallgatja Deriket, aki először illedelmesen megköszöni, amire persze reagál.
-Tölthetek még? – kérdi majd mosolyogva folytatja. – A késést én magam se szeretem, de mostanában igencsak rám jár a rúd, mindig történik valami. Csodálom, hogy még a fejem a helyén van, és hogy a tartalmát sem hagytam még el sehol! – neveti el.
Nagyon mosolyog végig a napi mozgás fontosságán, majd mikor vége van a mondandónak, kénytelen válaszolni erre.
-Én eléggé lefáraszthatatlan vagyok, a napi Kastélymászás után még futok meg edzek. Ez a napi rutinom, már ehhez vagyok hozzászokva. Soha nem voltam az a lusta fajta, mégis kialakult ez a késés dolog. Tényleg, te az edzésekkel, hogy állsz? Gondolom, van a kviddics által, de valami egyénit is űzöl?
Érdeklődik felé fordulva, várva-várja mi lesz a válasz rá. Igazából egész kellemes az idő. A társaságra megint csak nem lehet panasza. Megint jól fog zárulni a napja, ezt már most elmondhatja magáról.
Bár lehet, hogy nem egy ilyen idevaló, és még korai, téma, de ha már így belekezdtek még kérdez egy kicsit.
-A családod támogat ebben az egészben? Testvérek, barátok?

Yarcsim <3

Csak jót mosolyog a meglepődésen, nem fogja ezt mondogatni neki úton útfélen, de ki nem hagyhatta ezt a lehetőséget. Ennél mélyebb szintre azért nem fog süllyedni vélhetően, egy két drágám vagy édesem jelzőt, ha használni szokott, persze csak érdemek után osztogatva. Mondjuk, most azt sem érzi, hogy feltétlenül szükségek lennének kettőjük közt szavakra, nincs kínos csend, nincs hallgatás és semmi olyan, ami a másikat zavarná. Persze nem ismerik egymást még tökéletesen, de ez mutatja azért már, menyire egymásra vannak hangolódva, és ezt a mai délután is bebizonyította.
Maximilian-ról a kérdésre eléggé felnevet, majd mikor végre meg bír szólalni, azt sem tudja, hol kezdje, kapja is a következő célozgatós kérdést. Igazándiból az elmúlt 1 évben annyit piszkálták és tréfálták egymást, hogy olyan neki, mint a bátyja. Pedig azt a „kis bokszoló” jelzőt kiérdemelte tőle.
~ Emlékszem én arra a találkozásra, és jó ideig emlékezni is fogok! Ritkán szokott ilyen jól sikerülni bármilyen csínytevés.~
-Ő egy nagyon kedves, értelmes és figyelemre méltó ember, csak túl naiv…volt. – Az a tipikus ördögi vigyor azért ott van az arcán, na meg a tekintete is eléggé, azt sugallja. – Igen óvatosabb. Leszögezem, én nem voltam hibás, ő provokálta ki. – Felnevet, majd belekezd a történetbe. De azt azért nem felejtette, hogy még mindig csak körülírta, de nem mondta el ki is ő. – Az egész egy buta poénnal kezdődött mikor haza utaztam innen karácsonyra 2 éve. Azt mondta a Nővérem, hogy nem leszünk egyedül. Engem ez sosem zavartatott otthon, így a szokásos módon hazamentem, nem szóltam mikor. Felmentem a szobámba lepakoltam, majd a konyhába indultam. Még le se értem a lépcsőn megpillantottam Maxot, kedvesen mosolyogtam, be akartam mutatkozni, erre átölelt és majdnem megcsókolt. - ~meg a keze se ott járt ahol kellett volna, de ez már részletkérdés.~- Én meg egy kellemes kis jobb egyenessel beköszöntem Nővérem párjának. Azóta én vagyok a kis bokszoló. Ez egy olyan eset volt mikor eszünkben sem volt kihasználni, hogy ikrek vagyunk.
Meséli el végig nevetgélve. Ez egy felejthetetlen szituáció volt, legalábbis egy a sok közül. Mondjuk Angelinának nincs ilyen, vagy közvetlenül hasonló története, ő valószínűleg csak elpirult volna, és még ő kért volna bocsánatot, Meggienél ez kicsit másként van.
Ezután mosolyog Yarira és hallgatja tovább. A csókot viszonozza majd a még szó hallatán hatalmas mosollyal, segítőkész ember lévén, segít a szomjúságon. Persze nem lehet azt mondani, hogy ő nem élvezi. Mikor átmenetileg vége szakad, ennek válaszol neki.
-A lehető legjobban alakult…- mondja, majd előbb egy puszit nyom a fiú arcára ezután megcsókolja, ami csak tart és tart. Mikor újra szabadok lesznek ajkai, hallatja is magát.
-Lassan vissza is kell mennünk a Kastélyba.
Mondja ki, majd közben kezére tekint egy percre elcsodálkozva kissé rémülten tekint, magára majd keresgélni kezd maga körül. A karkötője, az a kabalája, eddig egyszer sikerült elhagynia, de hála az égnek meglett, most viszont nem látja, eddig próbál visszagondolni, de ez megy most a legkevésbé.
-Drágám, nem látsz valahol egy ezüst karkötőt sok kis medállal? - kérdezi, éppenséggel nem néz rá továbbra is keresgél táskájában mindenhol.

Mikulásnapi kívánságdoboz
Ágo

Mikunapi kívánságdoboz
Alex

Mivel elsős mivoltomban még voltak feltérképezetlen helyiségek a kastélyban, elhatároztam valamelyik nap, hogy szabadidőmben elhagyom a klubhelyiséget, és felfedezem a járatlan utakat. A biztonság kedvéért könyvemet is magammal vittem, hátha találok egy csendes zugot, ami alkalmas olvasásra. Sétám során felfedeztem a Nagyterem bejáratánál egy nagy, díszes, piros dobozkát, de akkor még nem tudtam mi az, viszont megörültem neki, mert hasonló színekben pompáztam aznap, értem ezalatt piros szoknyámat és fenyőfa-zöld kardigánomat, illetve az elengedhetetlen nyakláncot a nyakamban, amit édesapámtól kaptam. Hosszú, kissé hullámos hajam két copfba volt fonva, és végein egy-egy piros masni csücsült. Ennek a sétámnak az emléke sejlett fel bennem, mikor üldögéltem a klubhelyiségben, és a fülünkbe jutott, hogy annak a doboznak bizony az a funkciója, hogy belerakjuk kívánságainkat, hiszen jön a Télapó. Alex ült mellettem, aki a hír hallatára rögtön rám nézett, azt hiszem megfelelő alanyt látott bennem a közös kívánságíráshoz. Nem nagyon ismertem még a fiút, de úgy gondoltam, ez jó lehet ismerkedésünk kezdetének. Abból, hogy beizzította kerekeit és szobája felé száguldott, arra a következtetésre jutottam, hogy ugyanarra gondolt, amire én. Szélsebesen előhalásztam a szobámból a pennámat, és visszarohantam a kanapéra, hogy előhalásszam fejemből kívánságaimat. Sok cetli született a tökéletes és végleges előtt, voltak köztük egész mókásak, amiken összemosolyogtunk Alex-szel. Nagyon szimpatikus egyébként és láthatólag barátkozós típus, nekem pedig elkel az ilyen ember, hiszen még új vagyok itt. Tudtam róla, hogy eggyel felettem jár, előfordult már, hogy készségesen válaszolt kérdésemre, iskolai témában. Nagyjából egyszerre született meg a végleges kívánság, amit egyelőre nem árultunk el egymásnak, én talán babonából is, miszerint ha elmondom, nem teljesül. Elég, ha a Mikulás bácsi tudja. Nem volt más teendőnk, mint lemenni a hírhedt dobozhoz, és bedobni a papírkát. Éppen leértünk, mikor valaki szintén ezt a tevékenységet folytatta, úgy tűnik mindenki tartogat valamit a Mikulásnak. Beléptünk, és én megint elámultam a hatalmas termen, ami már gyönyörű díszekben pompázott, a mennyezetben pedig akár percekig is el tudtam mélyedni, ami mindig igazodott a kinti időjáráshoz. Alex kedvesen előretessékelt, hogy előbb dobjam be, aztán megtette ezt ő is. Hátat fordítottunk a doboznak, és kifelé indultunk.
- Te hiszel benne? Hogy valóra válik a kívánságod? - tettem fel még a kérdést, bár a válaszra nem is annyira figyeltem oda, inkább elmerültem saját gondolataiban, aztán sétáltam tovább, vissza a klubhelyiségbe a tolószékes fiú mellett*

Mikulásnapi kívánságdoboz

Talán mondtam már, hogy kíváncsi típus vagyok és mindig megtudom végül, amit nagyon tudni vágyom. Azonban most, élvezem a csendes magányt, mindenfajta kíváncsiság nélkül, amikor beszélgetés, izgatott sugdolózás és nevetgélés üti meg a fülemet. Nem bírok tovább tovább megülni a fenekemen, mindenáron meg kell néznem, hogy mi történik. A hangok a Klubhelyiség felől érkeznek, el is indulok abba az irányba. Az ajtórésen bekukucskálok, hogy a bent lévők ne vegyenek észre és fülelek, ahogy csak tudok. Alex és Ágo nevetgélnek és egy-egy elkapott szó foszlányból összerakom, hogy a Mikulásról folyik a csevej. Igen, én is hallottam, ahogy a Kishölgy kihirdette, miszerint a Nagyteremben készül a meglepetés. Mindenki beledobhatja egy dobozba a kívánságát, hogy az öreg majd teljesíthesse. Ebből mi lesz?! Ágo és Alex valószínűleg a vágyaikat írják össze, hogy mit kérjenek a fehér szakállú apótól. Nekem is lenne egy. Csak egyetlen egy. Az elhatározás meg is születik bennem, én is írni fogok a Miki bá'-nak. Visszalopózok a hálókörletembe, a szobámba. Az Alkot-Lak rózsaszínben pompázik és virágillat terjeng, meg valami szerelmes dal szól a falakból, de most nem érdekel a szoba produkciója, cselekedni jöttem ide. Előveszem a papírt és a tollat és sebesen írni kezdem a levelet. " Kedves Mikulás! Szeretném, ha újra szeretne, akit ugyanúgy szeretek, azóta is! Köszönöm!" Ennyi a levél. Az öreg, ennyiből is megérti, hogy mi a szitu. Dobogó szívvel szaporázom a lépteimet a Nagyterem felé, de mikor meglátom a két levitást kijönni, elbújok egy páncél mögé. Nem akarom, hogy meglássanak! Aztán, mikor tiszta a levegő, én is belépek a terembe és a szépen feldíszített piros dobozba dobom a levelet, gyorsan és diszkréten, aztán, mint, aki ott sem volt, eltűnök. Visszaosonok a szobámba. A cipőimet nem kell kitennem az ablakba, ha azt kapom, amit szeretnék, azt a Télapó, nem a cipőmbe fogja rakni. Húzódik mosolyra a szám.