Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Na, igen. Ha minden igaz, azért átkoztak meg, mert túl sokat beszéltem, de ez csak az állandó pörgésem velejárója. És amúgy is, aki nem kíváncsi rá, azt nem kényszerítem, hogy meghallgasson. Nem beszélek hangosan és ha valaki megkér, hogy fejezzem be, akkor megteszem szívesen. Csak nem szeretem a csendet, de ha más beszél vagy zenét hallgatunk, nekem az is oké.
- Az igazgató bácsi elég kedves, legalábbis amennyit láttam belőle. Te meg nagyon jó tanár lennél, Ambrózy prof - még mindig lenne egy csomó kérdésem arról, hogy például most akkor magáznom kell-e az iskolában, de ezeket kivételesen inkább magamban tartom. Még ráérünk eldönteni olyanokat, hogy hogyan szólítsam meg hogy ráugorhatok-e a hátára, ha meglátom a folyosón. Az azért picit kaotikus lenne, még a végén a kicsik azt hinnék, hogy ez így szokás vagy nem tudom, és mindenki az ő hátán csüngene.
- Összeférhetetlenség, tényleg - csapok rá a homlokomra, amint kimondja a szót. Ha nekem kellett volna kitalálnom, biztosan sokáig itt maradtunk volna. - Meg nem is hiszem, hogy túl sok embernek leesne, hogy mi rokonok vagyunk - egyikünk sem hangoztatja túlságosan. Nem azért, mert szégyellnénk a másikat vagy bármi, de régebben elég sokat cikkeztek rólunk is. Amikor Henriket velem együtt fotózták le Pesten, akkor rögtön jöttek a cikkek, hogy biztosan már családot alapított, meg minden ilyen butaság. Szerencsére ezek amilyen hamar jöttek, olyan hamar fel is szívódtak, de nem szeretném, hogy most miattam kezdjenek el megint pletykálni róla. Persze, nem tagadom, ha rákérdeznek, mert nagyon is szeretem őt, csak ez olyan bensőséges. Mi sem vagyunk különbek egy testvérpárnál, ők sem nyomják mindenki orra alá, hogy rokonok, hát mi sem tesszük. Aki tudja az tudja, aki pedig nem, annak nem fogjuk reklámozni.
- Okés. Várj, milyen tétre gondolsz? - nézek a szemébe, a hatás kedvéért még a szemöldökömet is összeráncolom. Nekem például lenne ötletem, de igazából mindegy, szinte minden feltétellel játszanék. Egyrészt, mert úgy sokkal izgalmasabb, másrészt pedig tudom, hogy a bátyám sosem akarna rosszat nekem. Bár régen is mindig izgalmas volt, holott akkor nem játszottunk tétre. Nem lett volna igazán sportszerű, mert ha Henrik nyerni akart, akkor nyert is. Ami úgy volt rendjén, mert még kicsi voltam, de mostanra már játszhatunk közel hasonló esélyekkel.
- Jegyezve - bólogatok és határozott mozdulattal áthúzom az egyetlen ilyen házat a listámon. Ő már semmiképpen sincs játékban, főleg figyelembe véve, hogy még sok másik lehetőség is akad. - Oh, ágyam is lesz?
- Szerintem a legszebb társasház a Macskabagoly utca végén van. Nagyon hangulatos, a lakás földszinti, így cipekedni sem nehéz. Úgy alakíthatod ahogy szeretnéd, és van elég szoba is. Nem mellesleg ez a legolcsóbb - a kezemet egy kicsit a lap fölé tartom, hogy árnyékot adjon és egyáltalán el tudjam olvasni, amit a hivatalban az a kedves néni elmesélt nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Henrik egyébként nehezen állja meg, hogy ne szóljon be a fiúknak, amiért ennyire mocsok módon kibeszélik a csajokat. Illetve az nem érdekli, hogy a többségükről mit mondanak, csak Dankát ne vegyék a szájuk. Mikor azonban ez megtörténik, csak némán pillant fel Béláékra, szeméből kiolvasható, hogy még egy szó és elvarázsolja őket a g.c.be. Hála istennek ők is kapcsolnak és másra terelik a szót. Nyilván nem értik, miért pont ennél a névnél kapta fel a fejét a férfi, de nem is mernek rákérdezni. Henrik alapvetően nem nyújt ijesztő látványt, de van az a pont, ahol még ő is azt mondja, hogy hell no és akkor kell menekülni a közeléből.
Aztán halk kuncogásra lesz figyelmes és szinte szó szerint odasurran az ajtóhoz, nehogy a kis kíváncsi vendégük lefülelje és elmeneküljön. Van is olyan szerencséje, hogy amikor feltépi az ajtót, akkor az ismeretlen leányzó szó szerint bezuhanjon az öltözőjükbe. Nos, ha azt mondom, hogy a férfi felkészült a pszichológiai terror alkalmazására, akkor nem fogalmazok pontosan és kristálytisztán. Addig szívja majd a másik vérét, míg az el nem fogy és aszott szőlőszemként nem könyörög azért, hogy hagyja abba.
A köszönésre egyikük sem reagál, bár a másik két fiú rendkívül jól szórakozik a váratlan vendégen, ebből feltételezi a mi wannabe tanárunk, hogy ők már ismerik egymást. Masa nagy nehezen feltápászkodik és, bár a fiúk már összeszedték magukat, mivel Henrik maga az úttorlasz, így rajta természetesen semmi sem változik. Se több, se kevesebb textil nem lesz. Világítóan kék szemeivel a lány arcát fürkészi és vár valami értelmes választ az előbb feltett kérdésére, bár van annyira jó a fantáziája, hogy el tudja képzelni, mit akart itt a lány. Vagy látni pár szexi felsőtestet, vagy információt gyűjteni. Esetleg a kettő egyszerre, hogy összeköthesse a kellemest a hasznossal. Még mázli, hogy mind Béla, mind Ábel most léptek a pubertás azon szakaszába, amikor egyedül a nemi szervükkel képesek gondolkodni, így eszükbe sem jutott a csapatról vagy más dologról beszélni.
- Leskelődtél - ismétli meg némileg más hangsúllyal és lényegesen lassabban, hogy tovább húzza a pillanatot. Aztán végül egy lépéssel közelebb megy a lányhoz és kissé oldalra döntött fejjel folytatja. - És kielégítő eredménnyel szolgált a kéjenc hadjáratod? - egyértelműen az a célja, hogy még jobban zavarba hozza a levitást. Le sem tagadhatná, hogy élvezi a szituációt és azon túl, hogy természetesen egy ujjal sem fog hozzáérni a másikhoz, neki erről nem kell tudnia,
- Mesélj, mit fogsz mondani rólunk a másik csapatnak? És esetleg te is ossz meg egy-két fontos infót - azzal egy könnyed mozdulattal meglöki az ajtót, ami így bezáródik a lány mögött. Nos, ezt nevezhetjük akár csapdának is. Innen hogy mászol ki, kiscsibe?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Henrik, csak hogy tudd, amúgy nem is vagyok kecske

Zavar a köszönésem után beálló csend. Mármint az értelmi csend, hiszen Béla vihogása messze nem tartozik abba a kategóriába. De az, hogy a lebuktatóm nem szólal meg, de még csak vissza se köszön, az lebbigyeszti a szám sarkát. Mármint na, lehet hogy leskelődtem, de az udvarias kislányok köszönnek, és ezen a "mit csináltam" rész nem változtat. Azért figyelmen kívül hagyni nem kéne...

Örülök, hogy nincs megakadályozva a helyzetváltásom, de még ha eddig tartottam is magam, érzem ahogy az előttem álló pillantásától pikk-pakk vörösödni kezd az arcom. Ó, nem, bármennyire is szeretném, sajnos nem a dühtől. Mély levegőt veszek, ahogy közvetlenül elém lép, de nem akarom megadni neki az elégtételt, hogy lásson hátrébb tántorodni. Nem Masa, nyugi Masa, képzeld azt, hogy egy fürdőruhás póréhagyma az. A nyakam majd' kitörik, ahogy igyekszem fenntartani a szemkontaktust, bármennyire is szeretnék inkább bebújni egy pad alá... Jobb oldalt mondjuk. Tettesd magad halottnak, tettesd magad halottnak - sikítozik az oposszum-énem, és erre (valamint az elhangzó kérdésre), egy általam sem várt módon reagálok. Telibe arcon röhögöm a bácsit.
- Nem mert csak téged láttalak, és Bence itt sincs - ez alapvetően nem hangzana ilyen pimaszul, na de a nevetéssel előtte... Kezdjem ásni a sírom, hogy hamarabb kész legyek, vagy még kezdjek bele egy énekbe hátha a pisztolyos csávó engem megkímél? Mahna mahna... A kéjenc szóra csak kigúvadnak a szemeim, de nincs az az isten, hogy megismételjem, úgyhogy tiltakozni sem igazán tudok ellene.

Elhúzom a számat, hiszen ezek szerint egyértelműen nem voltam én inkognítóban, ha rögtön leesett neki, hogy kémkedni jöttem. De öröm az ürömben, legalább nem vádolhat akkor azzal, hogy ők érdekeltek, tudja hogy csak a csapatuk. Ekkor... Becsapódik mögöttem az ajtó. Szemmel kísértem az útját, fájdalmas arckifejezéssel, de így is összerezzenek a hangra. Neeee, a szabadságooom... Kedves Anyu, kedves Apu, kedves Márk, kedves Mindenki. Én, Zippzhar Mária Stella, úgy érzem, életem révbe ért. Olyan jók voltatok hozzám, sajnálom az évek során okozott fájdalmakat, de azt hiszem én most ezt itt mégsem erőltetném tovább. Adios amigos!

Végrendelet ide vagy oda, ha kérdezik, Masa válaszol, és ha nem félnék hozzáérni egy vadidegen félmeztelen sráchoz, még talán ütnék is. Vagyis, lehet csak kalimpálnék, hogy elérjem a tarkóját, hátha leüthetem úgy, mint a kémfilmekben szokás.
- Azt, hogy perverz öreg bácsik vagytok - jelentem ki borúsan, figyelembe véve miket kellett nekem végighallgatnom az ajtó előtt. Kíváncsiságból azért felemelem a karom, hogy megnézzem, egyáltalán elérném-e a tarkóját... Bár nem érek hozzá, érzem a bőre melegét, így megrázkódva kapom vissza a kezem.
- Egy-két fontos infót? Hát jó, tessék. Nem ülök egy darabig még seprűre, úgyhogy nem játszom az unikornisok ellen. Nyugodtan átadhatod nekik, hogy sajnálom, de nem tudom helyettük is leüttetni magam, mert olyan terelő lesz a pályán aki alkalmas is a feladatra - szenvtelen hangon kezdek beszámolni a (valószínűleg őt kicsit sem érdeklő) saját viselt dolgaimról, és ha bármit is meg akarna tudni a csapatról, hát... Nem én leszek az embere. Mahna mahna...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Bácsi az apádnak a... Akarom mondaniiii... Henrik mindösszesen harminckét éves, és bőven jól tartja magát, hiszen heti két-három alkalommal edzeni jár, ad a megjelenésére és szexinek született. Ettől a felsőtesttől, amin egyébként sajtot lehetne reszelni, még Masa is elpirul, így elmondható, hogy szavai egyáltalán nincsenek összhangban a testi válaszokkal. Ha annyira nagyon hidegen hagyná Henrik így, félmeztelen valójában, nem lenne olyan vörös, mint a cékla és nem ragaszkodna görcsösen a szemkontaktushoz.
- És még hazudni se tudsz, igazán kár - unottan válaszol, csak azért nem ásít a műsort látva, mert még ehhez is kevésnek tartja a szituációt. Az a helyzet, hogy bár alapvetően egy kedves navinés-rellonos keverék, a két háznak abszolút pozitívumait kiemelve, mindig van olyan pont, ahol olyan flegma és gyökér tud lenni, mint más senki. Nos, amikor ilyen kis csipszarok próbálnak pattogni, mint kecskeszar a deszkán, valahogy nem tudja őket komolyan venni. Bár jobb tisztázni, Henrik helyzetében él a jól megszokott mondás, miszerint nincs kivel, nincs mit. Most komolyan álljon le egy, még a tojásból éppcsak kikukucskáló kiscsibével vitatkozni? Ebből jócskán kinőtt.
- Az öreggel még csak-csak kiegyeznénk, elvégre mennyi idős is vagy? Nyolc vagy tíz éves? - gondolkodóan pillant a távolba, mintha tényleg fontolóra venné, vajon melyik lenne az igaz. Kicsit se megalázó, áh. - Na de a perverz... Nem tudom, hogy ki leskelődött utánunk a kulcslyukon keresztül - és bár tudja, hogy az elsődleges célja a lánynak nem az ő megbámulásuk volt, azért szeretné a másik két srácot abban a hitben ringatni, hogy mégis. Arról nem beszélve, hogy Béla és Ábel egyöntetűen nagyot "húúú"-ztak Henrik megjegyzésére, aki oly könnyedén csapta le az érkező labdát, hogy az ki is durrant.
Egyébként a zárt ajtó nem jelenti azt, hogy a levitás útja ne lenne szabad, hiszen senki se szögezte le, ha akarna, meg is fordulhatna és kimehetne. Persze ki merne ellenkezni 190 cm tömény izommal? Na ugye. - Te terelő vagy? - Henrik arca önkéntelen is felragyog, majd kitör belőle az őszinte nevetés. Konkrétan alig bírja abbahagyni, ugyanis enyhén szólva nevetségesnek tartja, hogy ez a kis mélynövésű, vasággyal együtt negyven kilós kislány egy gurkót egyáltalán meg tud ütni. Na hát annak idején az ilyenektől vették el az ebédpénzüket. A nevetése egyébként ragadós, mert a másik két srác, bár már összeszedte a cuccait, elég lesajnálóan néznek a levitásra. Azt mondjuk szeretném leszögezni, hogy Henrik reakciója nem azért alakult így, hogy megalázza a lányt, az más kérdés, hogy így sikerült. Mea culpa. - Hát igazán sajnálom, hogy nem láthattalak játék közben, mindenesetre a posztod sokat elárul a csapatodról - szórakozottan fonja keresztbe karjait és láthatóan nem érzi magát különösebben feszélyezve, mi több, a gonosz énje most remekül érzi magát. Még hogy egy ilyen kis vitamingolyó terelő legyen, megáll az ész...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Laura a ma ura
Minek azt, majd kisimul, ha felveszem - a kviddicsmeccs után pár nappal

Az ijedtség sunyi egy kis dög, visszatekintve sosem tűnik olyan komolynak, mint akkor amikor épp átélem. Ahogy megteszem az első lépést, a többi szerencsére követi magától. Ahogy Laura mellém áll, és érzem, hogy ő van a helyzet magaslatán, az erőviszonyok máris eltolódnak. Azzal, hogy Lau veszi át a szót, Béla elbizonytalanodik, ami pedig engem kezd el reménnyel és energiával feltölteni. Még egy mosolyt is ki tudok préselni magamból, ahogy a kezembe pottyannak Béla cuccai, majd a táskát vállamra dobva reagálok a finom noszogatásra, és az ajtó felé indulok. A vállam felett még visszatekintek, és nyelvet öltök a fiúra, de az éppen túlságosan el van foglalva azzal, hogy anélkül keljen fel a padról, hogy átesne azon. Kikerekedett szemekkel bámul utánunk, én pedig megkönnyebbültem nézem ahogy utánunk pislog. Lau megtorpanását a hátrafelé bambulás miatt csak fáziskéséssel veszem észre, így én az ajtóban állok már csak meg. A feltett kérdésre egy darabig mintha habozna, de amikor egy látványos mozdulattal kihúzom a pálcáját az eltulajdonított táska zsebéből, és meglengetem felé, végül megadja magát.

Magam elé engedem egy ártatlan szempillarebegtetéssel, de amikor a cuccaiért nyúlna, megrázom a fejem. Dehogy kapja vissza! Egy sóhaj után megindul a Nyugati szárny irányába, így ha Laura is felzárkózott mellém, megindulok utána.
- Határozottan szép trükk volt - dícsérem meg prefektustársamat, ahogy rendesen, mindkét karommal belebújok a hátizsákba. Jobb kezemben a saját, balban az eltulajdonított pálcával követem Bélát, aki szófogadóan battyog előttünk. Pár lépés után egy halkan elmotyogott Lumos fényt csal a saját pálcám végére, bár egy pillanatra reménykedtem, hátha mindkettő felvilágít. Hát, nem mondom, hogy nem erre számítottam, de menő lett volna.
- Te Lau! Tök késő van már nem? Ilyenkor már a büntit is hosszabbra kell kiszabni. Sőt, ha már itt tartunk nem is akart velünk jönni. Szerinted el lehetne tiltani egy egész kviddicsidénytől? - Béla ijedten néz hátra, de amikor felvont szemöldökkel nézek rá, inkább beharapott ajkakkal előre fordul, a válla pedig picit megerezkedik. Na jó, ennyivel ki is éltem minden bosszú-szerű ötletemet, így némán megrázom a fejem Lau felé, hogy ne vegyen komolyan. Persze, belemehet a játékba, de eltiltást senkinek nem szeretnék adni, bármilyen idióta is.
- Vagy küldjük el egy tanárhoz? Várkonyi? Várffy? - kik is a legrettegettebb tanárok az iskolában? - mondjuk sütőt kapargatva is megnézném Moon tanárnőnél... - áh, alapból nem szoktam élvezni a büntetéskiosztást, de most... Most jól esik. Megnyugtat, hogy valamennyire hatalmam lehet a fiú fölött, ez az igazság. Érzékeltem odabent Laura csodálkozó tekinteteit, így tudom, hogy valószínűleg egy magyarázattal is tartozom neki, de még azelőtt le szeretném pakolni fogoncunkat a körletében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Habár mosolyogva nyugtázom a kommentátor és gurkó kapcsolatát, nem fűzök hozzá többet. Túl lenne tárgyalva, unalmassá válna a téma, a csúcson kell befejezni, és különben sem szeretem feleslegesen jártatni a szám.
- Helyes - aprót biccentek. Nem vagyok a felesleges erőszak mellett, ugyanakkor, a kviddics egy olyan sport, ahol egyrészt kulturált mederben folyik, másrészt, aki játszik, az feliratkozik a balesetveszélyre. Ugyanakkor voltak olyan pillanatok a pályán, amikor még én is azt gondoltam, egy-egy személy igazán megérdemelni egy pofont azzal a vassal.
- Nem, eddig nem nagyon mentünk ezekbe bele. Tristanon kívül van egy kislány - aki ugyan egyidős velem, ha nem idősebb, mégis, képtelen vagyok nem úgy tekinteni rá, mintha nem tizenhárom éves lenne, ez pedig valahol elkeserítő. - és egy tizenhat - azt hiszem - éves terelő srácunk, de egyikőjük sem olyan kiemelkedően izmos, hogy kísérleteket kockáztassunk. - aprót biccentek a mondat végére. Nagyon hivatalosan sikerült ez a mondat. - Viszont rád és Tristanra már bátran bíznám a dolgot - tekintetem arcáról a felsője alatt lapuló vállára siklik, majd vissza az arcára. Igen, bennük már határozottan lehet bízni. - Ugyanakkor, a legutóbbi meccsen két levitás terelő kislány - mert ők már tényleg, hogy kislányok - bedobott egy dupla dinamitot - mély levegőt veszek, ahogy ezt kiejtem a számon. Nem ez volt az egyetlen dolog, amit nem teljesen értettem a meccsen, például azt sem vagyok képes felfogni, hogyan vehette Ábel és Liliána a bátorságot, hogy a levegőben cseréljenek seprűt, de nem fogok még egyszer dühös lenni emiatt. Nem is feltétlen ideges voltam akkor sem, az háborított fel, hogy nem különösebben foglalkoztak a veszélyekkel, és nagyon, nagyon rosszul is elsülhetett volna ez az egész.
- Rendben - újabb mosoly, újabb bólintás. - Akkor a következő edzés előtt pár nappal majd mindenképpen üzenek, és ott majd megkapod a további napokat is, rendben? - még egy korty a limonádémba, majd bele is kezdek a rántottám elfogyasztásába, a szépen szeletelt paradicsommal együtt.
- Igen, egy ideje a kviddics érdeklődés hiányában kimaradt a kastélyban - finoman vonok egyet vállamon - most pedig, hogy új játékvezetőt kaptunk, nem minden ház tudott önálló csapatot felállítani, és hát, így.. - kedves történet. - Szokatlan volt az elején mindenkinek, de i összességében jól kijövünk a rellonosokkal.
Azzal a kettővel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elnevetem magam, amikor azt mondja, hogy nem vagyok béna. Valóban nem vagyok, Cole? Én ezt nem hiszem. Ha nem lennék béna, nem lett volna a hasam tele vágásokkal, nem tűrtem volna Valery bántalmazását. Ha nem lettem volna béna, nem jártam volna fiú ruhákba, nem szégyelltem volna magam. Ha nem lettem volna béna, nem szeretek bele Adrianbe, nem kínozna ennyire az, hogy nem voltam elég jó neki. Mondaná a világ, hogy majd leszek másnak, de pont nem érdekel más. Bárcsak akkor sosem kaptam volna meg.
A fejem a támlának vetem, nézem a plafont behunyt szemmel, és csendesen elmélkedem ezen, az arcomon mosoly van, belül vérzik a szívem, és nagyon örülök neki, hogy Cole se nem gondolatolvasó, se nincsen semmiféle átérző képessége. Nem akarom, hogy tudja azt, ami bennem van, hogy mennyire béna is vagyok valójában. Minden, ami bennem van, saját magamnak is illúzióromboló. Erősebbnek és felnőttebbnek hittem magam ennél a hisztinél, ami a lelkemben van. Elnevetem magam, amikor a csoportokról beszél, és nem szégyellem, hogy nevetek ezen. Édes Cole, de komolyan.
- Szerinted, Cole, miért tanulok pszichológiát, miért tanítok önismeretet? Járok én eleget csoportokba. Ötszázkilencvenhárom napja megvan a csoporttagságom, ha gondolod, jövőhéten megünnepelhetjük a hatszázasomat.
De még mennyire, hogy járok. A külön töltött év alatt eljártam egy csoportba, eljárok most is, minden kedden és csütörtökön. Van pszichológusom, minden megvan ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a tényt, a bátyám függő. Mindent megtettem, és pont ezért tudom kezelni a helyzetet. Belőlem sokan nem néznek ki sok mindent, pedig megteszem ezeket a dolgokat, mindennek utánanéztem, mindent megkérdeztem. Már az iskola alatt is, kötelezően pszichológushoz jártam, mert apa ezt akarta.
- Nem várhatod el tőlem, hogy a függő léted megelőzze a tényt, hogy a bátyám vagy. Ha a saját hányásodba fetrengsz és egy tű áll ki a karodból, akkor is, elsődlegesen a bátyám leszel. Az voltál, és az leszel.
Végig a szemébe nézek, és nagyon remélem, hogy megtisztel azzal, hogy fenntartja a szemkontaktust, mert érzékeltetni akarom vele, hogy komolyan így is gondolom a dolgot.
- Nem akarom, hogy az emberek ez alapján ítéljenek meg. Én sem úgy mutatkozom be a világnak, hogy: "Helló, Millie vagyok, aki lefeküdt a bátyja expasijával, neked mi a hobbid?" Attól még, hogy tudok róla és elfogadom, nem kell, hogy ez határozzon meg. Nem tagadom, hogy függő voltál, függő vagy, illetve hogy baromságokat csináltál, attól még, hogy nem mondom ki, nem tagadom. De a világ nem csak fekete és fehér, Cole.
Nem tudok ennél nyomatékosabb lenni, nem tudom ennél szebben elmondani neki, hogy csak mert nem a "függő" az első jelző, amit rá használok, attól még nem hunyok szemet a történet felett. Volt egy időszaka, amikor gyenge volt, a drogok tették gyengévé, és nekem is volt egy időszakom, mert Adrian tett gyengévé. Úgy hatott rám, mint egy drog, mintha nem tudnék nélküle létezni. Én is számolom a napjaimat, a külön töltött napokat, én is jövök le a szerről, csak nekem nincs semmi, ami segítene, nincs szerváltás, és nem is tudom, hogy mikor fog ez az egész elmúlni. Hogy mikor lesz ennek vége. Egyelőre csak azt tudom, hogy eszméletlenül fáj a szívem, szinte hallom, ahogy minden vele kapcsolatos gondolatom után reped egyet. Szeretem, szerelmes vagyok belé, és így még rosszabb a helyzet, mert nem tudok, nem rá gondolni. Viszont képes vagyok nevetni, és ennek örülök, az arca, az őszinte arckifejezése pedig indokolttá teszi, hogy megint nevessek.
- Nem vagyok, és nem is hiszem, hogy mostanában leszek terhes, szóval emiatt ne aggódj.
Hozzátenném, hogy az alapfeltétel nem teljesül, mégpedig, hogy ahhoz férfi is kell, inkább csak elrötyögök magamban, miközben tovább tömöm a fejemet. Legalább kaja van, ez a lényeg, legyen valami boldogság is az életemben.
- Szeretek másokról gondoskodni.
Bólintok egyetértően, nézem, ahogy felkel, és elsétál az ablakhoz, ahogy kinyitja, és kifelé fújja a füstöt. Jobban van, határozottan jobban. Még most is látom a művészt benne, látom a megtört embert, de látom, hogy mennyire próbálkozik egyenesbe hozni az életét. Édes Cole, könyörgöm, sikerüljön. Semmi mást nem kívánok, csak, hogy boldog légy. És nem leszek szomorú akkor sem, ha ez Adriannel lesz, akkor sem, ha nem. Azt szeretném, hogy tapasztald meg, az élet mennyire csodálatos. Most nem kívánom, hogy cseréljünk életet, mert most te szenvednél jobban, és azt nem tudnám elviselni. Nem mondom ki, de titkon együtt gyógyulok majd veled. Te leszel a társam, aki átsegít ezen a mostani élethelyzeten. Miattad erős tudok lenni, miattad látom a színeket az életben. Azért, mert te élsz, és egyre élénkebbé válsz. A mosolyom az arcomról alakodat, élő lényedet látva levakarhatatlan. Benned van minden boldogságom, és te vagy az én örömöm. Beléd kapaszkodom, és te belém, együtt magasabbra jutunk majd.
- Arra gondoltam, hogy lehetne egy közös tetoválásunk. Te megterveznéd, és megkérhetnénk Dávidot, hogy csinálja meg. Valami, ami ránk emlékeztet, akármikor ránézünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Dana
takarodó után, őrjáraton

Ciccentek egyet a kitérő válaszára, hiszen így kénytelen leszek kilétét máshogyan megerősíteni. A hangot nem viszi messzi a szél, szerintem meg sem hallhatta.
- Így igaz - válaszolok büszkeséggel a hangomban, hiszen mégiscsak én vagyok a cskh. Még akkor is, ha hivatalosan nincs is ilyen poszt.
Bólogatok a véleményére, hiszen én is így gondolom, majd elolvadó arcot vágok amikor meghallom a kicsi kacsa keresztnevét. Hápi. Hápi, hát ez de édes már!
- Jövő héten valamikor? Igazából hétfőn, szerdán és pénteken kívül nekem jó - vetem fel az ötletet, miközben a tengelyem körül is forgok egyet. Jól esik a fejjel lefelé lógós része, úgyhogy igazából forulok még egy felet, és úgy siklok tovább egy darabon, élvezve ahogy a gravitáció finoman húz a föld felé, és nyúlnak a végtagjaim. Újra közelítek a lányhoz, és hogy értelmesen válaszolhassak, egy ügyes majomszerű mozdulattal a seprű fölé kerülök újra.
- Nem tudom pontosan, menhelyi cica - kiáltok át a szomszédba - fehéres-szürkés, nagy fülekkel, hosszú szőrrel, és felemás, sárga-kék szemekkel.
Csak egy körülbelüli leírást tudok adni róla, hiszen még tényleg, a torony leomlása után hoztam el a Mancs-helyről.
- Okés, majd utánanézek, mikor lesz a következő faluba lemenős hétvége - nevetek át, majd visszafordulok, és újra csak lógok a seprűn, ahogy az körbe-körbe átszeli a pályát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Henrik BÁCSI

- Tudok én, de minek tenném, ha mondhatok igazat is - vonok vállat az aljas rágalomra, hiszen tényleg nem volt kielégítő a hadjárat, mert Bencét nem láttam ugye. Hé, azt egy szóval sem mondtam, hogy nem érintett mélyen az előttem álló látványa, mert na az hazugság lett volna. De nem ezt kérdezte, és én nem is erre válaszoltam.
A baj az, hogy jelen helyzetben ha akarnám sem tudnám, mikor hagyjam abba a dolgok feszegetését. Mármint feszegetés alatt nem az öltözőszekrények ajtajaira gondolok, mert a krnyii-krnyuuu hangoktól egyébként is legszívesebben a falat kaparnám. Inkább arra, hogy bár mélyen érint a félmeztelen férfi közelsége, megemberelem magam, és nem rogyok a lába elé mint valami idő előtt kivett csokis-narancsos szuflé. Mármint... Még egyszer nem.

Felhúzom bal szemöldököm ahogy elismeri, hogy öreg - pedig nem azért öregeztem le, mert úgy néz ki mint aki fél lábbal a sírban van (de hát ha ő maga állítja nem fogom visszavonni), egyszerűen azért mert le akartam bácsizni, a jelző pedig magától sluttyant a nyelvem hegyére. Van ilyen, van ilyen, de miért pont ezt emeli most ki... Oh. Hát hogy nyalogatnál dörzspapírt.
- Én nem is... - nyitom a számat, hogy bevédjem magam azzal, hogy kijelentem már elmúltam 17 is, de látszólag minden erőlködés nélkül a szavamba vág, én pedig úgy hallgatok el, mint áramszünet alatt a SAL RRT 11B retro kazettás rádió nagypapánál. Ne légy gyenge Masa, az a rádió már rég a roncstelepen van, de te még fiatal vagy, menni fog ez! Veszek egy mély levegőt, és amint befejezi a mondatot, már beszélni is kezdek.
- Egyrészt, nem a kulcslyuknál hallgatóztam, hanem az ajtónak tapasztva a fülemet, másrészt meg rád csak a bácsi vonatkozott, a perverz arra a kettőre ott. - Ezúttal én dőlök egy kicsit közelebb, hátha használ valamit, vagy ha nem hát legfeljebb majd ront a helyzeten. Van ilyen, az élet nem igazságos, a Föld lapos, így se ő nem hiszem hogy meghátrál, se lelökni nem tudnám az egész cuclimucli széléről. Na, lendüljünk túl rajta.

Ahogy meghallom a háttérvokál kellemes aláfestő szólamát, már csattanok is fel, a címzettet még mindig nem látva.
- Béla drága, én a helyedben csendben maradnék, mielőtt kiküldöm az elsősöket, hogy ragaszgassák újra tele a lelátó azon részeit ahol te már végeztél! - nyílt titok, hogy amikor korábban Laurával elkaptuk egy járőrözés alatt, büntetőmunkaként az összes rágó lekaparására ítéltük. És hát, az összes az összes, és ha szemétkedik, el tudom én intézni, hogy soha az életbe ne végezzen vele. Béla rögtön elhallgat, mire elégedettség csillan meg a szememben. Na, én is így gondoltam.

Örülni... Nos, nem sokáig örülhetek, az izomkolosszus szája megremeg, majd hahotázni kezd a posztom hallatán. Összeszorított szájjal tűröm hogy kinevessen - eléggé kezdek megedződni, mert enélkül már nem telik el napom.
- Bár lehet, hogy te egyedül ütnél akkorát a gurkóba, mint mi a dinamittal ketten, de igen, az vagyok. - Bár először csak halkan kezdek neki, de amikor rájövök hogy nem foga így hallani amit mondok, felcsavarom magamon a hangerőt annyira, hogy a hahotázás ellenére is biztosan meghallhassa a "lehet" utáni _minden_ _egyes_ _szavam_.

Büszke vagyok arra, hogy terelőként léphettem pályára, hogy igenis, magam mögé utasítottam jópár srácot is a válogatásnál, és bár biztos, hogy nem fogok akkorát belebikázni soha, mint ők, de vannak képességeim amik alkalmasabbá tesznek a posztra náluk. Igenis, vannak. Még úgy is, hogy az utóbbi meccs után, a kitartást és a higgadtságot biztosan nem sorolhatnám ide. Szóval egy gúnyos vigyorral válaszolok a csapatomra tett megjegyzésére.
- Levonhatsz következtetéseket, ó, csak nyugodtan. De ha nem voltál ott, akkor úgysem tudsz rólunk semmit. Szóval ahelyett, hogy az erődet fitogtatod, és lenézel olyanokat akiket nem is ismersz, és nem láttál játszani, hitelesebb lennél, ha szimplán csak kíváncsian felhúznád a szemöldököd.
Mostanra már tényleg bepipultan állok előtte, egészen pontosan az eddigi legközelebb, és cseppet sem zavartatva bámulok fel rá. Ó, nem azért mert zavarba hozna, nem. Amikor átnéztem a kislány után a kulcslyukon, még zavarba hozott, de most nem tekintek rá másként, mint egy fürdőruhás leendő ellenfélre, akibe nem szorult semmi fantázia vagy képzelőerő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

LAURA
péntek esti randi | a parton | x



kinézetem
(+ szemüveg + csuka)



Még jobban oda kell figyeljek a labdára, amikor visz pár cselt a passzolásba, ám mivel azért nem csinál akkora flikk-flangokat, derekasan helytállok. Egészen addig, míg komolyabbra nem fordul a téma és megáll a vízgömb a levegőben. A lány megtartja. Bólogatok neki, egy pillanatra lesütve a szemem. Erre emlékeztett a kipukkadás lehetősége, igen.
Közelebb lép és még alig emeli fel karját, tanújelét adva, hogy számíthatok az ölelésére, már vonom is magamhoz. Szemem lehunyva szusszanok, lágy ragaszkodón szorítva őt. Arcom illatos hajának nyomom, kezeim hátán pihennek. Kiürítem kicsit a fejem és meglehetősen hosszan így maradok, ölelve őt. A labda mellettünk lebeg. Hagyom eloszlani a mélyen gyökerező fájdalom okozta, fojtogató érzést. Végül elengedem őt, simítva karján egyet.
Kérdéseire aztán összevonom szemöldököm és feljebb igazítom szemüvegemet, miközben a válaszon töprengek. Meg egyáltalán helyükre tenni az elhangzottakat. Mármint rájönni arra, mit nem ért.
- Ez rendben van - adom meg feleletem első felét vontatottan.
- A jégnél inkább az volt a baj, hogy ... meg akart dobálni. Még ha te ki is véded, én csak... csak nem szeretem, ha hajigálnak - vonok vállat, miközben próbálom saját magamnak is megmagyarázni a heves reakciómat, hiszen nem szoktam elmélkedni ezeken. Hogy mi miért ijeszt meg. Pedig lehet, nem ártana.
- Eddig sosem volt jó vége - rázom a fejem és fancsali ábrázatomról leolvasható, hogy nem igazán olyan helyzetekről beszélek, amikor passzolgattunk egymásnak valakivel, esetleg párna- vagy hócsatában vettem részt, hanem olyanokról, amikor egyszerűen csak megdobáltak engem. Lehet, nem meséltem neki ilyenekről. Sok mindenről nem mesélek. Nem azért, mert titkolni akarnám. Egyszerűen csak nem jön szóba. Ahhoz meg túl könnyen magam mögött hagyok dolgokat, hogy így napi szinten emésszennek, foglalkoztassanak. Bár -mint látszik- bennem lappanganak.
Odanézek a vízlabdára, tenyeremet alá tartom, aztán komótosan ellebegtetem a tó fölé, amelyre szépen leeresztem és hagyom elmerülni, beleolvadni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Felvonja fél szemöldökét és magában jól szórakozik a leányzón. Most erre mit mondjon? Ügyesen kivágta magát, de szó nélkül mégsem kéne hagynia, még a végén azt hinné, hogy ő itt a Jani. - És minek mondanál igazat, ha hazudhatsz is? - az ellenfelet mindig, minden esetben a saját módszerével kell elintézni, mert arra valószínűleg nem számít. És hát, erre minden bizonnyal Masa nem számított, ami Henriknek épp kapóra jön. Nagy szájkaratés a pasas, vigyázni kell vele.
A bácsizás után nem csoda, hogy csírájában fojtja el a válaszadási lehetőséget és könnyedén fejezi be a megkezdett gondolatmenetét. Mi tagadás, viszonylag könnyedén jönnek ajkára a különböző nem annyira kedves mondatok, amik nem zavarják különösebben. Eláruljam, miért? Mert nem elég, hogy a lány tisztességtelenül hallgatózni akart, még a szitu neki áll feljebb. Innentől kezdve nincs miről beszélniük. Majd ha megtanulja felnőtt módjára, emelt fővel intézni az ügyeit, talán lehet róla szó, hogy Henrik is újragondolja az eddigi stílusát. A magyarázatra felszaladnak szemöldökei, bár szeméből semmiféle meglepettséget nem lehet kiolvasni. - Jó, ők tényleg perverzek - ezzel az állítással nem tud vitatkozni, meg nem is nagyon akar. Az is, amit Dankáról mondtak, te jó ég. Ha még egyszer megpróbálják, meccs ide vagy oda, biztosan ők kapják a gurkót. Ez amúgy valami idősebb testvér fétis lehet, mert akárhány bátyó hallja, hogy kibeszélik a húgát e tekintetben, rögtön ölni akar. A férfi még kedves is, mert először csak ránézett a kér srácra. Hát nem irgalmas ez a pacák? Megáll az ész.
Mindeközben Bélukát helyre teszik, aki veszi az adást, meg úgy tűnik a mellette szobrozó Ábel is. Merthogy egyszerre hallgatnak el és érzik úgy, hogy van egy olyan pont az öltözőben, ami sokkal érdekesebb mondjuk Henrik és Masa kettősénél. Nem is telik bele sok idő, míg a férfinél szakad el a cérna és hatalmas hahotázásba kezd. Még hogy terelő, az év vicce. Egyébként hozzá kell tennem, hogy ez nem Masa ellen szól: bármelyik hozzá hasonló lányt kinevette volna abból az okból, hogy a kviddics bár mindenki számára ideális sport, nem véletlenül vannak a különböző posztok. Ezek a vékony leányzók sokkal inkább fogónak vagy hajtónak, esetleg őrzőnek ideálisabbak, pont termetükből és alkatukból kifolyólag.
- Azért ne húzd fel magad, mert idő előtt néni leszel - szórakozottan figyeli a lány reakcióját és azt kell mondjam, az iménti erkölcsi alapú lelki fröccs nem hatotta meg. Már csak azért sem, mert kedvére való, hogy cukkolja a levitást, olyan, mint egy puffogó vipera. Puffpuff, puffpuff. - Mindenesetre annyit azért hallottam rólad, hiszen most már biztos, hogy te voltál, hogy saját magadat kiüttetted egy gurkóval. Erről is nyilatkoznál? Mármint értem én a csapatodban uralkodó végtelen profizmus elméletét, csak itt valahogy kilóg a lóláb - széttárja karjait és próbál nem offenzív lenni, bár ez láthatóan nem sikerül neki. A vérében van, hogy flegma legyen és tapintatlan. Ilyen ez.
- Nézd, alapvetően jelentéktelen vagy, az viszont, hogy más csapata után kémkedsz, nagyon gáz. Azután törj pálcát mások feje felett, hogy ezt átgondoltad. Velük meg ne foglalkozz, kamaszok. Előbb-utóbb kinövik - megveregeti finoman a lány vállát és elindul a cuccai felé, hogy inkább felöltözzön és hazamenjen. Majd ott lezuhanyzik és komótosan összeszedi magát. Ettől függetlenül szívesen cseverészik tovább a lánnyal, ha van mondandója, elvégre nem a fülével és nem a szájával pakol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Lehet, hogy jobban biztosítanom kellett volna az együttérzésemről? Mármint szavakkal is? Most hirtelen úgy érzem, hogy talán nem az volt a legremekebb reakció, hogy értem. Hiszen még is csak a szüleiről van szó. De vajon tényleg jó lett volna ha nekiállok sajnálkozni? Fogalmam sincs, de most már feleslegesen gondolkozom ezen igaz? Hiszen már kimondtam azt amit. És elfogadja a felajánlott ölelést. Legalább ezt biztos, hogy jól csináltam.
Átkarolom a derekánál és finoman simogatni kezdem a hátát. Lágyan, kedvesen, megnyugtatóan. Egy idő után egyfajta ritmust veszek fel a mozdulataimmal, a lélegzésem lassú üteméhez igazodom. Ekkor már csak az ujjaim hegyével cirógatva őt. Néha csak körömmel. Furcsán nyugodtnak érzem magam, és ez szinte érezhetően árad ki belőlem. Érdekes, nem tudtam, hogy ennyire tudok vigasztalni. Addig maradunk így, amíg ő el nem kezd távolodni. Leengedem a karjaimat én is, amit meg is simogat. Szívesen.
Bólintok, amikor magyarázni kezd. Rendben, akkor a vízlabdás dolog belefér. Ez jó, ennek örülök.  A folytatástól viszont ismét elkomorodok, tekintetemet szinte belefúrom az övébe és töprengek azon, amit mond. És azon, amit nem mond el. Nem kezdek bele a magyarázkodásba, hogy nem hagytam volna, hogy megdobálja Sutra. De tényleg nem, rá is szóltam. Én sem tartom túl jó poénnak, hogy csak úgy dobálgatni kezdjen másokat. Igazából azt sem kedvelem ha engem céloz. De a probléma mélyebben gyökerezik, szóval ez  most nem is igazán fontos.
- Nem csak itt hajigáltak meg, igaz? Az otthonban is. Pusztán szórakozásból bántottak. Ugye? – szinte suttogok, ahogy összerakom az információkat magamban. Bár kérdezem, de teljesen biztos vagyok benne, hogy így történt. Hogy bántották, mert ez igenis bántalmazásnak minősül. Lelkileg mindenképpen. – Mit tettél? Szóltál valakinek? Felnőttnek?
Ebbe viszont már nem vagyok biztos. Lehet, hogy igen, csak nem foglalkoztak vele. Ez elég durva dolog lett volna mondjuk, bár sajnos előfordul. Lehet, hogy nem is szólt senkinek, magában tartotta az egészet. Ez sem a legjobb mondjuk. De inkább nem próbálok meg magamtól rájönni, ha szeretne majd válaszol rá. Ha nem, az sem baj. Nem erőltetem a témát, de tényleg nem.
Nem lépek hátrébb, az előbb sem tettem, csupán hátat fordítok neki, hogy lássam rendesen mit csinál a labdával. Most aztán tényleg nem árt nagyon odafigyelnem. Hagyom, hogy úgy irányítsa ahogy szeretné. Talán ez most szükséges is neki, hogy érezze, hogy valamit teljesen ő kontrollál. Ha már a múltbeli eseményeket nem tudta. Elmosolyodom a megoldásán, ahogy eltűnteti a labdát, szép befejezést adott neki. Így nem is pukkant ki, nem is alakította át gőzzé, hanem visszaadta a víznek a vizet.  A kis tavacska enyhén fodrozódni kezd, de hogy ezt ő csinálja-e vagy én, azt nem tudom. De valahogy így tűnik helyesnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Már megint a színek, én ezt nem hiszem el. Olyan színt meg hogy uncsi szín, még nem hallottam. Látni meg persze hogy nem láttam.
- Milyen az a fekete? És az uncsi szín? Olyanról nem is hallottam. - szinte már csak tátogok, olyan halk vagyok. De sikerült három mondatot dadogás nélkül kimondanom egy ismeretlennek, ez király. Az uncsi szín milyen lehet? Talán egy olyan színnek a másik neve, amiről már hallottam? De ezek a kérdések nem voltak idegesítőek? - Ne haragudj, nem látom a színeket, és kíváncsi vagyok. - hajtom le a fejemet.
Festésről van szó, de ez nem hiszem hogy jó ötlet lenne. De mégis, festés. Festhetnék, azaz azt csinálhatom amit nagyon szeretek. Vászonra azért biztonságosabb festeni vagy nem tudom. De végül is, asztalra még nem festettem.
Pár másodpercig az ajkamat beharapva gondolkodok, aztán döntésre jutok.
- Megyek. - és ezt nagyon halkan mondom, talán meg sem hallja, vagy félrehallja. Következő újévi fogadalmam az lesz, hogy hangosabban fogok beszélni. De ha meghallom a hangomat, már kitépném a hangszálaimat, ez nem fog sikerülni. Mondjuk amikor valaki azt fogadja meg hogy lefogy az év végére, az se biztos hogy sikerülni fog... vagy igen, de nem mindenkinek. De újév még milyen messze van, csak most kezdődött el ez az év! Miért gondolkodok ennyire a jövőben?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

LAURA
péntek esti randi | a parton | x



kinézetem
(+ szemüveg + csuka)



Hogy mit kellett volna tennie? Nem tudom. Nekem ez jó volt így most. Úgyis valahogy fura, mikor az emberek részvétüket fejezik ki. Picit csalónak érzem magam olyankor. Igen, tragikus és szomorú, hogy a szüleim meghaltak, viszont én komolyan nem ismertem őket, így a hiányuk sincs bennem. Legalábbis nem úgy, mint talán elvárnák. Ácsingózni meg soha nem ácsingóztam új szülők után. Csak szeretetre vágytam mindigis, jöjjön akárhonnan. Mikor aztán Liam bácsi az életem része lett, jöttem rá, hogy miért fontos egy ilyen kötelék és hogy valójában minden bizonnyal akartam én ezt és kellett nekem, csak nem tudtam róla. Mire erre meg rájöttem, már lett egy. Szóval a lényeg, hogy bár a lány reakciója valóban eltér a megszokottól, nem biztos, hogy ez gond. Nem tartom érzéketlennek.
Nagyot nyelek újabb kérdéseire. Számat feszülten elhúzva bólogatok.
- Nem. Nem szóltam senkinek - vallom meg csöndesen.
- Attól csak rosszabb lett volna - rázom a fejem, homlokráncolva. Ha beköpöm őket, kaptak volna valami büntetést, hogy aztán kétszeresen torolják meg rajtam, miközben mindenki spiclinek bélyegzett volna. Elég példát láttam már erre. Láttam, mi történt másokkal. Én ahhoz képest könnyen szabadultam. Persze, nem biztos, hogy nálam is úgy zajlott volna. Lehet, ha a megfelelő embert keresem meg a dologgal és ügyesen, kellően diszkréten csinálom, rendben lett volna. Viszont ennek a valószínűsége sajnos igen csekély. Nem érte meg kockáztatni.
- De... de... - nyökögök.
- Ha-hagyjuk - bólogatok, kérő tekintettel. Nem szeretnék sem erről, sem hasonlókról beszélgetni most. Majd valamikor lehet, de most inkább ne. A lényeget elmondtam és én tényleg úgy gondolom, egyszerűen tovább kell lépni ezeken. Soha nem tettem másként. Ezt a szép estét meg főleg nem akarom... áh, az elrontani rossz szó. Tudom, hogy nem rontok el semmit azzal, ha megosztok Lauval valamit. Ha komolyan beszélünk. Csak most tényleg nem akarom ezt tovább tárgyalni.
Kellemesen szusszanok, figyelve a vízbe oldódó golyóbist. Nem tudok mit csinálni, kicsit megint megilletődöm ezen a jelenségen, mint előbb a tóval eggyé váló vidragyereken.
- Sétálunk tovább? - fordulok a lányhoz, nyújtva neki kezem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Daliah

Furi egy lány. Hogy kérdezhet olyat, hogy milyen a fekete szín? Hát sötét bakfitty, milyen lenne? Ezt viszont mégsem mondhatom meg neki kerek-perec, mert akkor elszalasztok egy társat, aki benne lenne egy kis csínytevésben. Úgy is rég okoztam már galibát. Egy napja… az rengeteg idő ám!
– Uhm, a legsötétebb szín a fekete. Az uncsi meg olyan… ~milyen is?~ Gondolkodó arcot vágva próbáltam megtalálni a legmegfelelőbb szavakat, de azt hiszem meg is vannak. Aztán vagy megérti, vagy nem. – Az uncsi szín meg olyan, hogyha ránézel, akkor elfog az érzés, hogy ezt azonnal meg kell változtatnod, mert nem tetszik. Legalábbis számomra ez, ami lefedi az uncsi színt. Meg az, hogy elfog a rókázhatnék. meg elmegy a kedved mindentől. –Bonyolult magyarázat, de ha egyszer ezt takarja az uncsi szín, akkor nem tudok mit mondani. Aztán mondott valami olyasmit, ami miatt csodálkozás ült ki az arcomra.
– Uhm… ezt nem tudtam. Bocsi, ha megbántottalak… –néztem rá bűnbánóan. Fogalmam sem volt róla, hiszen nem rohangál a homlokán olyan felirattal, hogy nem lája a színeket. Nem hiszem, hogy megbántottam volna, de hajlamos vagyok akaratom ellenére is megtenni ezt, így inkább bocsánatot is kértem, még mielőtt komolyabb probléma lenne belőle. A beleegyezése viszont mosolyt csalt az arcomra. Fel is kaptam még pár szín, mint a kiömlött zöld, meg sárga és fehér. Ennyi bőven elég is lesz. Kezeim televoltak, emiatt fejemmel biccentettem a lánynak, hogy kövessen. Előbb az osztályomba mentem vissza, hogy az ecseteket felkapva indulhassak meg Hannus néni irodájába.
– Egyébként Riley vagyok –mosollyal az arcomon, s felé fordulva mutatkoztam be, mert ez legjobb tudomásom szerint elmaradt. Vagy csak nem hallottam a nevét, mert nagyon halkan beszél… így is csoda, hogy meghallom azt, amit motyog, de ahhoz nagyon kell fülelnem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Henrik, a Hahota magazin új főszerkesztője

Mi az hogy minek mondanék igazat ha hazudhatnék is? Értetlen arccal nézek rá, és próbálom kilogikázni hogy mégis mit akarhat ezzel.
- Mert hazudni nem szép dolog, és csak akkor szabad ha nagyon muszáj, ez meg közel sem az a szituáció? - kérdezem végül, mert tényleg nem tudom mit akar a másik ezzel kezdeni. Igen, teljesen megkavar, ezért állok elő mindösze csak ezzel a gyenge kis közhellyel, és bámulok tovább zazerálva.
Idegességemben jóval hosszabb mondat szalad ki a számon, mint eredetileg terveztem, de mentségemre szóljon, a (szintén nem tervezett) hadarásom miatt nem tart sokáig a nagy kinyilatkoztatásom. Lehet velem van a baj, vagy még nem nőttem fel, de tényleg igyekszem kerülni a hazugságot, amikor csak lehet. Bár kínosan érint, hogy rajtakapott, persze, de nem fogom letagadni hogy miért vagyok itt, hiszen amikor elindultam, mérlegeltem ezt az eshetőséget is. Nem érzem olyan nagy dolognak ezt az egészet, hogy patáliát kéne csapni miatta, főleg mivel tényleg a taktika felderítése volt a célom, nem pedig a kukkolás. Ha csak azért jöttem volna ide, hogy megbámuljam őket, na akkor lehet hazudnék hogy mentsem magam. De azért ennyire nem vagyok elkeseredett, minek néz engem?

Bólintok, amikor elismeri amit a másik két srácról mondtam. Ennyi. Nem kezdem el az orra alá dörgölni, hogy na ugye, nem kezdek el ujjongani, hogy nem szúr belém még valahol, egyszerűen csak tudomásul veszem, hogy lapozhassunk. Béláék felől a zavar kínos csendje hallatszik csak, amit végül egy lassan behúzódó cipzár szakít meg. Nem, most nem magamra gondolok, hanem egy cipzár-cipzárra, fogakkal, meg... Najó, inkább hagyjuk ezt most.
Betikkel a bal szemhéjjam, amikor nénijövőmmel fenyeget. Most pisisezett le, mi a fene baja van? Döntse már el, hogy öregít vagy fiatalít, mert már én felejtem el mindjárt az életkorom. Mindegy, nagy levegőt veszek, és ahogy kéri elengedem a dolgot. El én, rám aztán ne mondják hogy nem vagyok szófogadó, vagy kompromisszumképes!

- Nem azt mondtam hogy profik vagyunk, csak azt, hogy ne beszélj rólunk ilyen becsmérlően ha nem is ismersz minket - fogom tenyereimbe a fejem. A mozdult közben véletlenül lefejelem a mellkasát, majd azonnal hátrébb lépek, ezzel fel is adva minden eddigi próbálkozásomat, hogy elrejtsem zavarom. A francba is már.
- Igen, hülye voltam és figyelmetlen. Már elmúlt, és ha rajtam múlik nem is fordul elő többször. - Még nem tudom, hogy azért mert feladom ezt az egész terelősdit, vagy azért, mert a jövőben a hibáimból tanulva majd ügyesebb leszek. Határozottan a második hangzik felnőttesebben, de én csak Masa vagyok... Úgyhogy ki tudja mi lesz ebből. Nem mondom, hogy nem érint rosszul a téma, mert de, és a fájdalmas arckifejezést az előttem álló is láthatja, feltéve, hogy nem érte még utol valamiféle időskori szürkehályog, vagy egyébb nyavalya.

Ne reagálj a jelentéktelenre, ne reagálj, ne reagálj, ne reagálj - csillapítgatom magam, miközben nagy levegőt veszek, és elszámolok tízig. Nem sokat segít a manóba is...
- Nem értek veled egyet - közlöm a távolodó hátának, majd az ajtót figyelmen kívül hagyva leülök mellé egy öltözőpadra. Béla és Ábel csak kamilláznak, ott állnak felöltözve, nagyon nem tudva mit kezdeni a helyzettel. Én karba fonom a kezeimet, és hátra dőlve a plafont bámulom, hogy ha bármelyikük vetkőzni kezdene, ne mondhassa rám, hogy kukkolom. Főleg ne a rejtélyes név nélküli harmadik. - Szerintem a kémkedés menő, csak az a ciki, hogy lebuktam.
Ott egy csomó népszerűbbnél népszerűbb kémfilm, csak körül kell nézni. Menő ez, csak James Bond nem olyan béna mint én. Bár, biztos neki is el kellett kezdenie valahol. A tanács-utasítás furcsa elegyét mindenesetre megfogadom, és rá sem nézek a két kislisszoló jómadárra. Immár ketten maradtunk tehát az öltözőben, és ahogy még mindig a plafont bámulom, mire kétszer meggondolhatnám, már ki is bököm a javaslatomat.

- Ha tényleg olyan jelentéktelennek gondolsz, akkor tegyél próbára - bukik ki ajkaim közül egészen nyugodt, már már cseverész hangon az ajánlat. Az nem baj, hogy a meccs óta a hányinger is elfog már a seprű gondolatára is, az nem baj, most fontosabbnak érzem, hogy ne nézzen annyira jelentéktelennek. Nem tudom megmondani mi van benne, ami ennyire felhúz, de zavar, és én nem szeretek befejezetlenül hagyni semmit, legyen az könyv, dolgozat, vagy egy helyzet. - Én úgysem játszom már az idényben, a következőre meg... - úgyis találnak nálad jobban a csapatba. A mondat végét csak magamban fejezem be, mivel ez aztán, valószínűleg tényleg hazugság lenne. Látod? Nem hazudok, ha nem muszáj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Csalónak? De hiszen, ha részvétet nyilvánítanék úgy igazából, akkor nem csak arra gondolnék, hogy ő elvesztette a szüleit. Arra is persze. De arra is, hogy mennyi szeretettől, lehetőségtől, boldogságtól lett megfosztva. Az otthonban ezeket nem kaphatta meg, nem is kapta meg. Nevelőszülőknél már inkább lett volna rá lehetőség erre. És azt is sajnálom, hogy milyen sok évet élt le ezek nélkül. Most már rendben van, hiszen ott a bácsikája. De hogy fejezed ki ezeket, úgy hogy ne vigye el az egész beszélgetést a szomorúság felé? Vagy úgy, hogy most már más a helyzet? Thomas úgy is tudja, hogy attól még, hogy nem mondok ki dolgokat, azok az érzések és gondolatok léteznek bennem.
Jól sejtettem, nem állt ki magáért. És igen, lehet, hogy rosszabb lett volna ha elmondja. Nem hagyták volna békén a fiúk, csak még jobban bántották volna. De ha beavatott volna valakit, akkor legalább ezt a terhet megoszthatta volna, nem egyedül cipelte volna. Vajon azóta elmondta-e már bárkinek úgy igazán, hogy mi minden történt vele? Vajon milyen jogon gondolkodom én ilyeneken, amikor pontosan ugyanezt csináltam én is? Félinformációkat ugyan közöltem, de teljesen senkinek nem mondtam még el a dolgokat.
- Lehetséges, hogy igazad van, most már nem tudjuk meg úgy sem. A lényeg, hogy már az elmúlt. Sutrát meg kinyúvasztom ha csak még egyszer is eszébe jut ilyesmi – rámosolygok halványan, hogy picit oldjam a hangulatot. Megértem, hogy nem akar ilyenekről társalogni most, nem is erőltetem a dolgot. Egy aprót biccentek, hogy ezt ő is tudja. A fejembe még - szerencsére - nem lát bele. El pedig tényleg nem ront semmit. Mindig is ilyenek voltunk, mindenféléről beszélgettünk. Az egyik pillanatban még viccelődünk, a másikban már valami komolyabb témát tárgyalunk ki. És csak attól, hogy most már egy pár vagyunk és hogy ez egy fantasztikusan romantikus randi, attól még miért ne csinálhatnánk mindent úgy, ahogy szoktunk? Nem kell csöpögő arckifejezéssel nagyokat sóhajtozva bámulni egymást végig.
Ehhez a jelenséghez amúgy egész hamar hozzászokna ha hydro lenne ő is. Hiszen a víz a része. Belemerülni egy kicsit olyan, mintha hazaérkezne az ember. A vízzel egyé váló dolgok látványa így nekem örömet okoz, megnyugvást, hiszen a helyére került minden. Egyszer majd talán elmondom neki, vagy megpróbálom átéreztetni vele. Talán.
- Persze – odasietek a virágomhoz, és a földről felvett táskámat a vállamra akasztom mielőtt megfogom a kezét. Lassan andalgunk tovább, hiszen ráérünk még. Hátra sem kell pillantanom, tudom, hogy Sutra követ minket. De bármennyire is  szeretnénk megállítani az időt végül csak elérkezik a pillanat, amikor el kell búcsúznunk a kastély kapujánál.
- Köszönöm szépen ezt a csodálatos délutánt és estét – hálásan mosolygok a fiúra, majd megölelem. Tényleg nagyon jól éreztem magam, minden annyira tökéletes volt. Egy picit még így maradunk, majd végül csak elhangzik az a fránya jóéjt is. Sutrát elengedem, Thomas visszaindul a kandallókhoz, hogy hazajusson, én pedig komótosan felsétálok a körletbe. A mosoly egy pillanatra sem tűnik el az arcomról, talán még akkor is megmarad, amikor már elalszom. Talán még arra is rájövök, hogy milyen könnyedén és milyen gyakran ölelem meg az eddigiekhez képest. Talán. Ki tudja?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Mindenkinél más a szituáció. Talán hazudsz, talán nem. Ki tudja? - a tőle megszokott rejtélyes mosoly jelenik meg arcán, míg egyik szemöldöke feljebb kúszik a homlokán. Nem állítja, hogy a lány hazug lenne, de végül is azt se, hogy nem. Nagyon tud ez a magyar fiú...
A fiúkat eléri Masa tekintetének jeges fuvallata, minekután inkább mély hallgatásba burkolóznak. Henrik nem is igazán érti. Miért nem szólnak vissza vagy védik meg magukat? Elvégre vele ellentétben ők ismerik a lányt és bizonyára tudnának olyat mondani, ami nem célzás, hanem találat. Ha tehetné, most legyintene egyet lemondóan, de elég hülyén venné ki magát, ha a semmiből tenné, így ez a mozdulat csak a fejében játszódik le.
- Látom valakiben felébredt az igazságérzet, micsoda meglepetés - elismerően biccent, bár egyértelműen nem gondolja komolyan azt az elismerést. - Az viszont, hogy mit mondok és mit gondolok, nem mindig egyezik. Jelen esetben csak élvezem, hogy pattogsz, mint egy gumilabda - bár arca komolynak tűnik, azok az édes nevetőráncok a szeme körül ott vannak, innen lehet tudni, hogy valóban cukkolja a másikat. Persze, aki nem ismeri elég jól, talán nem veszi észre mindezt, de Henrik tipikusan úgy van vele, hogy bármikor vállal felelősséget azért, amit mond, azért viszont soha, amit ezután értenek. Az ő bajuk, ha mellre szívják.
Mária - szándékosan nevezem nevén a gyereket - vajon vállalja-e a felelősséget azért, hogy nem egyszerűen megleste (és kihallgatta) Henrikéket, de most még le is fejeli. Azért mindennek van határa kérem szépen. A férfi úgy dönt, ezt a labdát is lecsapja, de szigorúan pókerarccal, ami csak ront majd Masa helyzetén. - Ez lassan szexuális zaklatás, remélem tisztában vagy vele - rezzenéstelenül figyeli a lány reakcióját, aki jelenleg így is eléggé zavarban van. De most őszintén: miért ne tenne rá még egy lapáttal, ha egyszer itt a lehetőség? Na ugye. - Nekem nem kell bizonygatnod. Elég lesz magadnak a következő meccseteken. Számomra amúgy is mindegy, nem egy csapatban játszunk - megvonja a vállát, hangjából süt a közöny. Nyilván nem kíván rosszat a lánynak, de ettől még nem lesznek egy csapat. Ha megsérül a saját hibájából, megérdemli, márpedig a kviddicsben ritkán sérülsz meg önhibádon kívül. Ha figyeled a környezetet és ügyesen helyezkedve taktikázol, könnyedén megúszod ép bőrrel.
- Utoljára általános iskolában volt menő James Bond-osat játszani. Ezek szerint nem lőttem nagyon mellé a korodat illetően - és csak húzza tovább a lányt! Az egyik pillanatban már úgy tűnik, hogy megenyhült és kedves, még egészen szerethető is, a következőben meg csak... Henrik. Ennyi. Eközben csapattársai kislisszoltak az öltözőből, úgy tűnik, nekik elég volt mára ennyi megaláztatás. Érthető.
- Te most ki akarsz hívni egy terelőpárbajra? - hitetlenül mered a lányra és megcsóválja a fejét. Henrik hat évig kviddicsezett és hiába volt az tíz éve, a mai edzésen bebizonyosodott, hogy alig változott bármit, csupán a rutinját kell visszaszereznie, de az pár edzés után meglesz. A lány tényleg nem normális, ez most már egyértelmű. - Folytasd csak. Ha meg akarsz sérteni, csak rajta, sok sikert. Viszont, ha bizonyítani is szándékozol valamit, akkor kapd elő a seprűdet és menjünk a pályára - teljes magabiztossággal veszi fel pólóját és készen áll arra, hogy újra pályára (sz)álljon. Arról nem beszélve, hogy a levitásnak ideje volna megtanulnia, hogy csak akkor legyen nagy a szája, ha a szavak mögött eredmény is van. Máskülönben ebbe a helyzetbe kerül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Úgy hallgatom, mint amikor anya mondott nekem egy érdekes mesét. Vagy mintha valami világmegváltó dolgot mondana. Nekem ez az érdekes. Meg sok más dolog, de ez akkor is nagyon. Milyen színű lehet a felsőm, vagy a nadrágom? És a festményeim milyen színűek lehetnek?
- Van ilyen szín is? Én mindegyik színt szépnek képzelem el! - kicsit hihetetlen hogy van ilyen szín. Már annak örülnék ha csak egy színt látnék. Ha az összeset, akkor meg nem hiszem hogy lenne olyan hogy uncsi szín számomra.
- Nem bántottál meg. - nincs rámírva hogy hello, színvak vagyok, vagy bármi ilyesmi. Nem is tervezem magamra festeni. - És és a kék milyen szín? Az uncsi, vagy nem? - kíváncsiskodok tovább. Talán le leszek csapva mint egy légy, de kíváncsi vagyok, sajnálom.
Totyogok a fiú után, mint egy kiskacsa. Jó, nem megyek furán, csak kis lépésekben és gyorsabban kapkodom a lábaimat. Meg nem vagyok olyan pici és cuki mint egy kiskacsa. Mondjuk szívesen cserélnék eggyel, mert olyan édeseek! Mármint nem az ízük, az tuti nem édes. Kivéve ha túlcukrozzuk. De nem lenne szívem megenni. Meg ki cukrozza meg a húst, most komolyan?
- Én Daliah vagyok. - és tényleg, eddig nem is mutatkoztunk be. De most már igen, meg volt ez is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Henrik, ne most

Először egy felhúzott szemöldökkel, majd egy vállrándítással reagálom le amit mond. Nem akarom győzködni, higgyen amit gondol, már lassan ott tartok, hogy inkább mondom azt, hogy hazudtam, csak ne filozofáljuk túl a kérdést. Mint oly sok más dolog esetén, most is kezdem elveszíteni az érdeklődésemet a vita iránt, és így inkább összefont karokkal ácsorgok. Nagyon szívesen leejteném már a fejem, hogy megfigyelhessek mondjuk... Egy hangyabolyt, vagy akármit ami nincs feljebb a szemmagasságomnál. Fáj, de komolyan. Engem nem arra terveztek, hogy sámli nélkül beszélgessek 200 centis fazonokkal, az is biztos.

- Ó jajj már... - kezdeném leoltani, hogy milyen igazságérzetről beszél, de megint a szavamba vág, mintha ott sem lennék. Óh, várjunk csak, hiszen neki tényleg olyan mintha itt sem lennék... Pedig a további mondandója aztán igazán fontos lehetett... Érzem ahogy az arcom picit kikerekedik, ahogy szó szerint felfújom magam a gumilabdás hasonlaton. Miért, mit gondolt, hogy mosolyogva tűrni fogom ahogy aláz minket? Netán még meg is köszönöm, hogy miután nem veszi a fáradtságot, hogy eljöjjön a meccsre, még oltogat is minket? Látatlanban? Kicsit sem érzi, hogy milyen frusztráló lehet ennek a párbeszédnek a másik végén állni?! Igen, persze, én húztam eleve a rövidebbet azzal, hogy idejöttem, és oké, lehet, hogy a kialakult helyzet részben az én hibám is, de ez akkor sem indokolja, hogy berángasson (jó, beestem) a férfiöltözőbe, a falhoz szorítson (hozzám se ért), és kiverje belőlem a bocsánatkérést (állj már le Masa)! Hiába nem mondom ki ezeket a szavakat, a légzésem felgyorsul, és egyre dühösebben meredek felfelé, valahová a Himalája magasságába.

A hegyeket mindig völgyek követik, ugye, és én szépen le is pillantanék végre egybe (ha nem rögtön a Marianna-árokba), ha nem fogná meg homlokomat ezúttal az ajtó helyett egy mellkas. Azonnal hátralépek amint felfogom a helyzetet, és hátamat az ajtónak vetem. Kifut a szín az arcomból, amikor megjegyzést fűz a dologhoz, és ha nem dőlnék, most bizonyosan nekitántorodnék az ajtónak. Hát bolond vagyok én, hogy minden szempontból rosszabbítom a helyzetet? Először a kukkolás ami nem is kukkolás, aztán most ez? Ha ezt Elle néni tudná, hajjaj, nem nevetne. Uhh, Márk talán még végig is kergetne a körleten. Brr, egy vödör poshadt virágvízzel.
Csak bólintok hát egyet, és feltartom a kezem, hogy jelezzem, tisztában vagyok a dologgal, bocsánat, hátrébb jöttem, feladtam a helyzetet. Noha biztos vagyok benne, hogy ez a másiknak csak örömet fog okozni, nem tudok másképp cselekedni, a karjaim magamtól emlekednek fel, majd hullanak a testem mellé. Mint egy rongybaba, de komolyan.

- Még szerencse - morgom a megjegyzésre, miszerint úgysem vagyunk csapattársak. Nem tudom hogyan tudnék én összedolgozni valakivel, aki ennyire arrogáns, és öndicsőítő. Menjen fogónak ha szólózni akar, a terelőség csapatmunka - legalábbis az a fajta amit mi játszunk. Nem, cseppet sem bánom, de az arcom kicsit megrándul amikor a következő meccsünket hozza fel. Azt, amin én nagy valószínűséggel szurkolni fogok, vagy nagyon maximum csere leszek.

Kap tőlem még egy csúnya nézést, amikor leszólja a kémeket. Mármint az értem, hogy engem. De egy profit is?
- Szerintem pedig nem minden megy ki a divatból általános után, és érdekes módon, valamiért a mozikban sem hét és tizennégy éves kor közti gyerekek ülnek főleg, ha James Bondot vetítenek - veszem védelmembe a jelenlegi példakémem. Persze, a példaképek jönnek-mennek, a mostani nagyjából fél órája tart, amióta készülök, hogy az öltözők után suhanjak. Amúgy miért is nem mentem inkább a lányok után? Ötlik fel bennem (pont időben Masa, pont időben) egy érdekes kérdés. Az ajkamat régcsálva próbálom eszembe idézni a pillanatot amikor elindultunk, és... Aha, jól van, a kis elsős, tudta mit akar, hát persze. Jó-jó, nem foghatom rá, nem foghatom rá, legyünk felnőttek, és tudjunk elszámolni a cselekedeteinkkel.

Amíg lepereg előttem a film, és igyekszem rájönni az ittlétem okára, beszélek ám, de hát ugye így nem is olyan csoda, ha nem figyelek rendesen.
- Mi? - ez az első reakcióm hát, majd visszatekerem a szalagot, és amikor rájövök mit kérdeztem, bizonytalanul ugyan de bólintok. - Ja, igen. Mármint nem feltétlen párbajra, nekem mindegy hogy gondolod, de jah, ha úgy gondolod úgy tudok bizonyítani, hát akkor, igen, arra.
Amúgy, mi az a terelőpárbaj? Nem merem megkérdezni, akkor tuti kiröhög, itthagy, és kiröhög legközelebb is, szóval majd inkább megzaklatok ezzel egy felsőst, valaki úgyis tudni fogja. Félrebiccentem a fejem, ahogy sértődésekről beszél, majd elkerekedik a szemem ahogy felveszi a pólóját, és felém fordul.

- Óóh, nem nem, vedd le nyugodtan, nem mostanra gondoltam - intek a pólójára, majd ahogy egy pillanatnyi csendben leülepszik a mondat a fejemben, és rájövök ez hogy hangzott, hebegve igyekszem kijavítani a hibát amit vétettem. - Öhm, mármint hogy öltözz tovább, mert most biztosan nem vennéd hasznomat - kínosan mosolyogva kezdem nyomorgatni a fülcimpámat, ahogy a férfi arcát figyelem, és ha még mindig nem szólal meg, kínomban magyarázatot is fűzök a dologhoz.
- Izé, jelenleg repülési szándékkal meg sem tudok közelíteni egy seprűt anélkül, hogy attól ne kezdenék félni hogy elhányom magam, szóóvaal - cirip cirip, kínos csend... - valamikor máskor?
Istenem, ez jár annak aki előbb beszél aztán gondolkodik. Mikor jutottunk el odáig, hogy már nem csak ő de én is a saját helyzetemet nehezítem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A nagy csendre kinyitom a jobb szemem, és kicsit megemelve a fejem nézek rá Cole-ra. Szerintem jobban megdöbbent, mint amikor azt mondtam neki, hogy rúdtáncolok. Szegény Cole, tényleg hosszú volt az a külön töltött év. Tényleg nagyon hosszú, hiszen kicsit olyan ez az egész most, mintha újratanulna engem. Persze sok mindenben változtam, másabb lettem, de alapjaiban ott maradtam én, ott maradt Emily.
Egyre inkább érzem azt, hogy vissza kell térnem ahhoz, aki voltam, azt érzem, hogy megint szeretnék láthatatlan lenni, ugyanakkor szeretném, hogy lássanak. Kicsit most meg van borulva a lelki egyensúlyom, és szeretnék kilépni a világomból. Ha gazdag lennék, ami nyilvánvalóan nem vagyok, akkor egy szigetre mennék, egy évig csak a homokos parton sétálnék, vagy talán örökre. Innám a kókusztejet, élvezném a napfényt, és mondjuk együtt úsznék a delfinekkel. Megtalálnám a lelki békémet, azt a mindent, amit azt hittem, Adrian mellett megleltem. Pontosabban megleltem, de nem fogtam elég erősen, mert ahogy őt, úgy a békémet is elveszítettem.
- Igen, de attól még, hogy tudom, nem kell egyetértenem minden pontjával. És nem is értek egyet.
Nem vagyunk egyformák, nem lehet egyformának mondani az embereket, és mindenkire máshogy hat egy ilyen esemény. Én nem szeretem a korlátokat, érzékenyen érintenek eleve, most meg azt hiszem, csak még inkább. Legszívesebben lenyúznám a bőröm, kilépnék önmagamból, amiért annyira ostoba voltam, és annyira sokra tartottam magam, hogy azt hittem, elég leszek. Olyan ostoba voltam, mint mindenki egy kapcsolatban. Terveztem, jövőt építettem, és annyira elmerültem a vágyódásban, hogy észre se vettem, a másik kifelé tekinget. Hogy mennyire nem tudom, megadni neki, amire vágyik. Óhatatlanul is vizsgálom Cole-t. Mármint, pontosan tudom, hogy mi a különbség kettőnk között, a legalapvetőtől az egészen apróig tudom, de mégis vizsgálom őt, ahogy a fejem felemelve nézem, ahogy dohányzik. Akaratlanul is féltékenységet érzek, mert legyen bármi a jövőben, az egész valahogy miatta történt. Nem hibáztatom, sem őt, sem Adriant, talán magamat sem, bár ebben nem vagyok annyira biztos, de nem tudok nem féltékeny lenni, hiszen én még most is szerelmet érzek. Nem tudok kiábrándulni olyan könnyen, mint egyesek. Mielőtt még túl feltűnő lenne a nézésem, hunyom le a szemem ismét, és fektetem vissza a fejem a támlára.
- Én sem tudom.
Felelem teljesen őszintén, mert valóban nem tudom. Nekem annyit mondott, hogy ne csináljak hülyeséget, és nem tudom, hogy mire mondta, hiszen ha valami távol állt tőlem, az a hülyeség. Nem tudom, hogy miért feltételezte ezt rólam, nem kérdeztem rá, csak megígértem, hogy nem fogok. Talán aggódik. Az egyik gyereke azért fekszik egy klinikán, hogy ne haljon meg, mert kínozta magát éveken át, a másik gyereke azért jár mindenféle gyűlésekre, hogy tiszta maradjon, és ne halljon meg, és akkor itt van a harmadik gyereke, aki biztos, hogy szintén nem él normális életet, csak még nem jött rá, hogy hogyan.
- Ez akkor is tény, Cole.
Nem csinálhatunk úgy, mintha nem történt volna meg. Megtörtént, számtalanszor, és a szívem, a lelkem még mindig vágyik rá, hogy megtörténjen még számtalanszor. Az eszem tudja, hogy valószínűleg nem fog, de akkor is.
- A többi pasidnak inkább ne mutass be, mert olyan kisugárzásom van, mindet lecsapom a kezedről.
Egy csábos mosolyt és egy kacsintást is küldök felé, de inkább csak elnevetgélek. Hát ha így volna, apánk joggal mondhatná, hogy megkért, ne csináljak hülyeséget. Felkelve az üres tálat a pultra teszem, kell egy pár másodperc, amíg nem látja az arcomat. Mintha maszkot viselnék, és elcsúszott volna, úgy állok ott, hogy megigazítsam. Visszafordulva a pultot támasztom, úgy nézek rá.
- Nagybácsi lennél, nem keresztapa. Mondjuk nem hiszem, hogy egy boszorkány gyerekét olyan célszerű lenne megkeresztelni, de ez az egész gondolom függ majd attól is, hogy az apa milyen háttérrel rendelkezik. Kár, hogy nem lehet ilyen szinten a jövőbe nézni, hogy lássam a gyerekeimet, annyira érdekelne, hogy milyenek lesznek. Megnyugtatna. Nem is a hajszínük, vagy ilyesmi, csak, hogy minden rendben van-e. Hogy mondjuk jó apát találtam-e nekik, vagy, hogy feltör belőlem a feminista, és megoldom egyedül.
Szusszanva mosolyodom el, tudom, hogy nem kellene még, hogy foglalkoztasson a családalapítás, de most, hogy így magam maradtam, azt hiszem, elkezdett ketyegni a fülemben a biológiai órám. Csak azt hallom folyamatosan, hogy kattog, mint valami őrült. A múltkor még egy kis babaruhát is meg kellett vennem, mert olyan cukor volt, de gyorsan el is ajándékoztam, mielőtt még baj lesz belőle, és hülyeséget csinálok.
- Mellettem lennél, ha úgy döntenék, szeretnék gyereket?
Fogalmam sincs, honnan jött ez most így hirtelen, de azt hiszem, egyedül mégiscsak félnék ebbe belevágni, viszont, ha Cole mellettem lenne, azt hiszem, nem félnék egy kicsit sem. Tudom, hogy elméletileg meg tudom oldani a dolgot, de az elmélet, gyakorlatilag jó lenne, ha biztosra mehetnék. Ha mellettem lenne a testvérem.  Elmosolyodom arra, hogy úgy érzi, mindenkinek jobb, aki körülöttem van. Annyira szeretném, ha ez igaz volna, ha tényleg így lenne. Szeretnék valami jót hátrahagyni a világban.
- Tényleg? Ez csodálatos! Annyira szeretem a képeidet, már nagyon várom, hogy láthassam az új kiállításodat.
Teljesen felvillanyoz mindig. Sosem lesek bele előre, mert egyben szeretem látni azt a bizonyos összképet, amit az adott kiállítás üzenni szeretne. Mindig imádom az első benyomást, amit a képeitől kapok, akkor is, ha az nagyon szomorú, és akkor is, ha lélekölő. Vágyom ezekre a benyomásokra, mert utána nagyon sokat tudok gondolkozni, ami kifejezetten jó.
- Egy volt eridonos. Nagyon szép tetoválásokat csinál. Nézd.
Közelebb lépve hozzá, kibújok a pántokból, és a ruhámat lehúzom egészen a csípőmig. Cole a testvérem, nem nagyon zavar, hogy egyetlen melltartóban állok előtt, a lényeg úgyis a hasamon van. A korábban rejtegetett hegeket nem láthatja, ha minden jól megy, sosem derülnek ki, hiszen Adrian eltüntette őket. de a tetoválást meghagytam. Halvány, fehér tetoválás, ami egy lótuszvirágot ábrázol. Korábban színes volt, de már nem indokolt, hogy eltakarjon, viszont ez a fehér tetoválás, ez valami gyönyörű, nem akartam eltüntetni.
- Szerintem nagyon szépen dolgozik.
És nem volt rossz egyáltalán, pedig ez nem egy fél perces művelet volt, és még mindig hiszem, hogy nagyon megérte. Elgondolkozva simítok végig a sebein, hiába hegedtek be, ott vannak. Lehajolva apró csókot nyomok rájuk.
- Vagy meg is kérhetsz valakit, hogy tüntesse el. Tudom, hogy nem akarsz Adriannel találkozni, de megkérheted mondjuk Willt, vagy Cath-et. Valakit, akiben megbízol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Ez az este tele van meglepetésekkel számomra. Tudtam kontrollálni az eseményeket, amin ugyan még mindig nem gondolkodtam el. Most meg átveszem a vezető szerepét és én teszem helyre a rendbontónkat. Ennek az okára mondjuk már rájöttem, tudok én nagyon határozott lenni ha a helyzet úgy kívánja meg. Meg ha valaki a védelmemre szorul. De még így is rossz érzés, hogy elemi mágiát alkalmaztam. Hiába nem támadásra, de akkor is. Eddig csak szórakozásból használtam mások előtt, lehűteni az italokat meg ilyenek. Ez, ez most más volt.
Nem látom, ahogy a fiú próbál felállni, de így is tudom, hogy nem könnyű neki. Eleve nem egyenletesen idéztem elő a jeget, hanem enyhe lejtéssel lefelé. Tehát ahogy megmozdul csúszni fog. Hogy végül milyen elegáns, vagy éppen nem elegáns mozdulattal áll talpra azt számomra homály fedi. De amikor visszafordulok már áll és bizonytalanul pislog ránk. Biccent csak egyet és elindul, talán nem mer megszólalni. Nehogy még rosszabb helyzetbe kerüljön. Helyes! Jól teszi! Masírozzon szépen csendben előttünk.
Egy darabig némán terelgetjük az iskola folyosóin Bélát, aki néha-néha visszanéz ránk. Nyilván picit aggódva várja az ítéletet, amit a két felbosszantott prefektus – vagyis mi – fog rá kiróni. Hagyom nyúlni a pillanatot, és ráhagyni Masára, hogy ő hozza fel a dolgot. Őt alázták meg, hát mondja ki ő mi legyen a sorsa a fiúnak.
- Határozottan könnyen is ment – súgom vissza a lánynak. De tényleg, nem számítottam arra, hogy ennyitől meghunyászkodik Béla. Már pedig nagyon be van rezelve. Az a tekintet, amit ránk vet amikor Masa felveti, hogy érjük el, hogy eltiltsák a kviddicstől … hát tényleg retteg. Elkapom ugyan Masa jelzését, hogy csak szórakozik, de már belekezdtem a válaszadásba.
- Hát, eléggé későre jár. A büntetést ez biztosan súlyosbítja. Az főleg, hogy ellenállást tanúsított. Kviddicstől? Hát, nem tudom, te jobban képben vagy ez ügyben, de lehetséges – töprengő hanglejtésem nem sok jót ígér szegény fiúnak. Pedig nem hiszem, hogy el lehetne tiltatni egy ilyen kihágás miatt. Ha bántaná egy játékostársát, na az már valószínűleg ezt  a szankciót vonná maga után.
- Tanárhoz? Inkább ne. Lehet, hogy túl könnyű büntetést osztanának ki rá – már pedig Masa ezt biztosan nem szeretné. Béla leszegett fejjel bandukol, csak hallgatja a beszélgetésünket. Mi pedig belekezdünk egy néma párbeszédbe, próbáljuk eldönteni, hogy mi is legyen a fiúval. Végül megegyezünk, és mivel Masa nem úgy fest, mint aki képes lesz röhögés nélkül elmondani a dolgot, így végül én szólítom meg Bélát.
- Állj csak meg egy kicsit! – megvárom míg visszafordul, megsemmisült ábrázattal az arcán. – Mivel kviddicses vagy így a témába vágóba büntetést szabunk ki rád: a lelátó padjairól kell lekapargatnod az összes rágógumit. Körömreszelővel, csak hogy megkíméljük a kezedet és ne kelljen az undorító ragacsba nyúlkálnod – kegyesek vagyunk, egy szót nem szólhat. Még eszközt is kap hozzá. Vagyis majd fog, mert nálam nincs ilyesmi. – Holnap keresd fel Masát reggeli után, átadja neked a felszerelésed és neki is kezdhetsz a feladatnak. Ha elkészültél szólj és leellenőrizzük. Na, innen már csak betalálsz a körletedbe, ugye? – biccentek egyet Masának, hogy adja vissza a cuccait a srácnak, aki egy szó nélkül elsiet. Kicsit fehér ugyan az arcra és papírvékonyra préselte össze az ajkait az ítélet kinyilvánításakor, de legalább befogta azt a nagy száját. Megvárjuk a lánnyal, amíg Béla végre az övé közé nem kerül, majd gyorsan Masára sandítok.
- Nya, ez is megvolt. Viszont nekem most vissza kéne mennem a konditerembe. Elfelejtettem megszüntetni a jeget. Elkísérsz? – hát igen, mindenre nekem sem sikerült figyelnem. Nem kérdezek semmi mást, faggatózni nem fogok. Látszólag már egész jól van, majd elmondja, hogy mi is volt ez az egész ha akarja. És úgy tűnik akarja, ugyanis velem tart. Hamarosan már a terembe vagyunk, a jég közben olvadásnak indult. Egyetlen intéssel eltűntetem az egészet, szeretek néha kézmozdulatokat tenni elemi mágia alkalmazáskor, bár már egyáltalán nem szükséges. De mókás tud lenni. Majd leülök az egyik zsámolyra és csendesen figyelem a prefitársamat. Figyelek, mondhatja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Én nem, lefoglalom magam.
Vonom meg a vállam teljesen természetesen, aztán egy pillanatra megállok, és szusszanok egyet, végiggondolva, hogy mit is mondtam.
- Nem úgy értettem. Annak nem örülök, hogy emiatt járok el, de ez nem veled kezdődött, hanem...Valery-vel.
Nem nézek a szemébe, amikor kimondom a húgunk nevét, és ennek nagyon jó oka van. Bár már nem látszik egyetlen vágás sem, amit ejtett rajtam, az élmény, az emlékeke bennem vannak. A tény, hogy nem a félelem, hanem az élvezet tükröződött a tekintetemben, akárhányszor a sarokba szorított, hogy örömmel vállaltam be Cole helyett rengeteg sebet, nem olyan dolgok, amik az embert büszkeséggel töltik el. Viszont ezzel kezdődött az egész, miatta jártam el először egy anonim csoportba, utána jött Rosie, majd Cole. Mindannyian hozzátettek valamit a maradáshoz és a csoporttagságaim bővüléséhez.
Vállat vonok arra, hogy nem tudja elviselni Adrian jelenlétét egy beszélgetésben. Akkor én mit érezzek? Itt ülök, és próbálok normálisan kommunikálni, de ehhez az is hozzátartozik, hogy Adrian az életem része, vagy legalábbis pár nappal ezelőttig az volt, olyan értelemben, ahogy egykor neki, és bár nem mondta ki, de biztos vagyok benne, hogy Cole miatt lett vége, mert rajta nem tud túllépni.
Mégis, mikor a szemembe néz, van benne valami, amiben nagyon sok minden benne van. Leginkább az, hogy ha még egy alkalommal az ő felségterületére lépek, akkor nem lesz hajlandó visszafogadni, akkor nem fogja túltenni magát, ahogy igazából most sem tette. És hirtelen csak az az egyetlen gondolat kerül kimondásra a fejemben, ami pár napja már bennem van: Hiba volt visszajönni.
Hiba volt. Ellenkeznem kellett volna, halasztani egy fél évet, elmenni máshova, dolgozni, cserediáknak lenni. Bármit megtehettem volna, de nem lett volna szabad visszajönnöm, nem lett volna szabad visszatérnem. Vagy csak ide, ebbe az egyetlen házba, és nem a Bagolykőbe, nem Bogolyfalvára. Csak ide, csak, hogy Cole-t lássam. Lehorgasztom a fejem, ahogy elfordítja a tekintetét, de, amikor kérdez, felnézek, és megrázom a fejem.
- Nem működött. Én...
Mit is mondhatnék, ami leírná a helyzetet? Hogyan is fogalmazhatnám meg ezt jól? Hogyan a legérthetőbben? Végül csak elmosolyodom, halványan, és megvonom a vállam, mintha nem számítana, pedig számít, Istenem, de még mennyire, hogy számít.
- Én nem te vagyok, Cole.
Ez volt a legnagyobb probléma, biztos vagyok benne. Csak mert Fisher vagyok, nem tudom megadni azt, amire Adrian vágyik. Én nem titkoltam őt sosem, kimondtam, hogy a páromként tekintek rá, terveztem, és sosem tekintettem másra. Talán ez volt a baj, hogy nem úgy bántam vele, talán más. Az égiek sem értik talán, hogy mi.
- Köszönöm.
Pillantok rá hálásan, mert rendben, most egy kicsit aggódom, hogy mi lesz akkor, ha ennyi volt az én nagy párkapcsolatos életem, de megnyugtató, hogy nem feltétlen kell egyedül léteznem, ha arról van szó, mert Cole mellettem van. Biztos vicces lenne, ha mi ketten együtt nevelnénk gyereket. Persze ez nem most lesz, majd a tanulmányaim végén, amikor már dolgozom, amikor meg tudom teremteni a babának az anyagi biztonságot. Szeretnék anya lenni, és nem tagadom, hogy Adriantől szerettem volna ezt, vele szerettem volna családot alapítani, de az élet nem mindig azt adja, amit kitalálsz.
- Nem baj, ha nem lesz. szerintem furcsa is lenne, ha az volna. Te, ahogy pillangókat festesz... merész.
Kuncogok, ahogy hozzám ér, ahogy megsimítja a tetoválást. Igen, szép munka, szép alkotás, Dávid nagyon érti a dolgát, és mindig gyönyörű, amit alkot. Szeretem a munkásságát. Elpirulok arra, amit Cole mond, a jellemzésre, amit rólam mond. Hogy szépnek lát és határozottnak. Igazán örülök.
- Szépek, kicsit elnagyzolt pár helyen, de gondolom a drámai hatás kedvéért alakult így.
Egész közel hajolva pillantok végig rajtuk, és csak, ahogy kiegyenesedem, húzom vissza a ruhámat. Megigazítom, majd felpillantva rá, elmosolyodom.
- Jó gondolat. Viszont én eszek még, mert tényleg éhes vagyok.
Vagy, csak végre megkönnyebbültem, hogy kimondottá vált a tény, hogy megszabadultam a titoktól, ami eddig bennem volt. Ellibbenek a pult felé, és nem vagyok rest, szép nagy adagot szedek ki.
- Te nem ennél? Tök bunkónak érzem magam, hogy itt egyedül tömöm a majmot.