Zötyögve állt meg az állomáson a vonat, én pedig szedelőzködni kezdtem. Leemeltem a bőröndömet, majd megtorpantam.
Vajon jól tettem, hogy visszajöttem? Vajon vár engem még valaki ebben az épületben?
Gondterhelt lélekkel, de fagyos, érzelemmentes arccal léptem le a vonatról, az állomásra. Hideg levegő csapott meg, és az egyedüllét. Senki nem volt a peronon, egyedül utaztam. De nem hibáztathatok ezért senkit.
Megálltam, és leültem a bőröndömre, valahogy nem akaródzott tovább menni. Lehunytam a szemem, hogy átgondoljam az elmúlt három hetet.
Hazahívtak, én pedig gondolkodás nélkül csomagoltam és ültem vonatra. De nem szóltam senkinek, itt hagytam Kathie-t, itt hagytam Yar-t, egyedül csak Janey-nek szóltam a munka miatt. Amikor elindult a vonat, akkor nem voltam benne biztos, hogy még visszatérek.
Nem tudok semmit már róluk, nem írtam nekik levelet, nem kerestem őket, nem szóltam hol vagyok, s mit csinálok.
Otthon persze nem ért nagy meglepetés.
Esküvő.
Különösképpen nem rázott meg a hír, valahogy nem is érdekelt. Viszont az utolsó héten már nem bírtam.
Még hogy én a koszorús lány? Egy idegen nőnek? Nem..azt hiszem itt tört ki minden belőlem.
A fülemben csengtek a vita mondatai, szemem előtt láttam apám vérvörös arcát. Muszáj volt visszaszöknöm, nem bírtam ott maradni.
Csak egy-két hetem van regenerálódni, hisz a mostoha bátyám ideiratkozott be.
A nagy gondolkodásban észre se vettem, hogy lassan sötétedik, a fogaim hangos csattogással jelezték, hogy fázom. Teljes testem remegett, de én nem mozdultam. Az a pár hét alatt gyökeres változáson mentem át. A régi Jess eltűnt a mélységben. Helyette egy új, komor, hallgatag jött vissza az iskolába.
