A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815903#post815903][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.18. 23:15[/b][/url]

Türelmes. Őszintén, valahol magát látja benne, sok évvel ez előttről, amikor hasonlóképp csodálkozott rá a világra és arra, mi veszi körül, miután talán napokig aludt. Küzdött közben lázzal, minden bajjal, valós, szilárd emlékei jóval későbbről vannak, de az érzés ismerős. Ő is morgott, motyogott, nem akart senkit, egyszer elcsapta annak a kezét is, aki csak át akarta kötözni, mert olyanokat akart látni, akiket ismer. De hát, ők nem jöhettek sem akkor, sem később, sem soha. Jó, a lány se ismeri talán meg, vagy egyáltalán, nem olyan nagy figura, de mégsem fehér ruhás akárki, aki épp csóválja a fejét. Az első, értelmes mondatra mégis mosolyognia kell, felőle lehet pokróc is, bánja ő, most indokolt. Kicsit utálni a világot, miközben minden fájt, minden kellemetlen, olyankor kell is. Divat? Életérzés? Valami olyasmi.
- Csak a macskákra, emberre ártalmatlan dísznövény – mondana latin nevet is, vélhetőleg attól olyan messzire zavarná most, ahova a madár se jár, nem mazoista, hogy azért jöjjön ide, hogy jól le is csesszék, nem kezd el most okoska lenni. Nem. Szépen hagyja, had nézzen körbe, elmondta hol van, merre van. Ezt fel kell dolgozni, fogni, és csak azután jöhet bármi.
- Igen, valami olyasmi – bólogat a káromkodásra, melyet majdnem megejtett, mikor lekezelték, de saját állapota jóval fényesebb és semmi ahhoz képest, amely a másiknak lehet. Elképzelni sem tudja, ahogy azt sem, hogy mi a francot tett az üstbe, amely így elbánt vele, meg ki tudja mi lett volna, ha ott áll más is. Ő meg csak arra járt és most nyakig benne van. – Sosem volt gyomormosás-szerű hányás? Mázlista vagy – próbál viccelődni, mert tudja milyen a durva másnap, alapvetően alacsonyabb az alkohol-tűrőképessége, így aztán megért ezt-azt. Ahogy mozdul, úgy dől előrébb, mint aki el akarja kapni, hogy ki ne essen, de inkább készenlét. Alapvető reakció ez, felülni, lábat mozgatni, felállni, bármit, ami nem a fekvés.
- Máris, máris – áll fel és lép oda. Óvatosan húzza fel, fél kézzel tartva gyors nyúl be mögé és tócolja fel úgy a párnát, hogy ha kicsit hátradől, az lesz a támasztéka. – Így oké? – engedi el, vissza, neki a párnának, hogy aztán vissza is huppanjon a székére. Lassan csinált mindent, viszont képzeli, így is mekkorát fordul a világ. Túl ismerős, még ha neki más marta a bőrét és ettől nem fog valami mássá alakulni havonta.
- Mi? – pislog párat, majd arcizmai elernyednek és nevetni kezd. Hogyne! – Dehogy, dehogy. Hát csak, a lelkiismeretem akart látni téged – vakarja meg a tarkóját, majd vállat is von. Nem olyan nagy dolog ez. – Közben nem, csak pont akkor akartam bemenni, amikor… megtörtént. Úgymond megtaláltalak, berohantam, majd ki obégatni segítségért – nem „lövi le a poént” egyelőre, mert talán sokkot okozna, ennyit minden orvosos szutyokból megtanult már, ahogy azt is, hogy bízza a profikra. Azt tette és lám, nem lett rosszabb.
- Mire emlékszel, amúgy? – puhatolózik, bár tuti egyhamar ki fogják zavarni, ha észreveszik, hogy erre jár. – Tudok hozni kávét, én is ittam. Nem hiszem, hogy az ártana, a kávé… az kávé. Kell. Hogyan iszod? – nem pattan fel, türelmesen kivár, hátha még valami kell hozzá, majd aztán cselekszik bármit is. Egyelőre figyeli, hogy tényleg jól van-e bármihez.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815944#post815944][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.08.19. 21:06[/b][/url]

Minden nap.
A vérfarkas támadás óta minden nap meglátogatta húgát, mi több, minden napját az ágya mellett tölti, néha bent is alszik. Vár. Arra vár, hogy magához térjen, kinyissa a szemét, megint az idegeire menjen és Ábel miatt féltékenykedjen. Bármit megadna, hogy visszakapja a lányt, azt a makacs, szeretetéhes lányt, akit annyiszor ölelt magához, mint senki mást. Csak ül az ágya mellett magába roskadva és minden nap egyre kilátástalanabbá válik, az esélyei csökkennek. A gyógyítók nem tudják megmondani, hogy elkapta-e a vérfarkas kórt, de őszintén szólva ez a legkevésbé sem érdekli, hiszen arra sincs garancia, hogy valaha is felébred majd. Mit érdekli Őt, hogy fertőzött-e, ha egyszer azt sem tudja, él vagy hal?
Összetörve.
A fájdalom egyre csak erősödik, a kétségbeesés, a reményvesztettség eluralkodik rajta. A mindig csillogó szemű, sármos mosolyú férfi most nem viccelődik, ajkai nem görbülnek felfelé, az íriszeiben folytonosan bujkáló csintalanság tovatűnt. Ott maradt egyedül, pőrén, nem tudván, mit kezdhetne magával most, hogy húga élet és halál határán egyensúlyozik. A tehetetlenség szétfeszíti bensőjét, hisz haszna nem sok van a klórszagú kórtermekben. Csak ül és vár. Vár arra, hogy magához térjen.
Ambivalencia.
Nincs ereje mozdulni, tenni, akarni, mégis a düh felőrli: törne, zúzna, ölne. Ha tudná, hogy akár egyetlen lélek elpusztításával visszakaphatná Sonjáét, nem habozna. Hagyná, hogy kezeit vér áztassa, s bensőjét elárassza a gennyes fekély, burjánozzon és feleméssze. Ha biztosan tudná, ha valaki megesküdne, hogy így visszakapja testvérét, megtenné. De senki sem ajánlja fel neki ezt a lehetőséget, csupán szomorúan, sajnálkozva veregetik meg vállát, ám ajkaikat sem lemondó, sem biztató szavak nem hagyják el. Ott áll a tanácstalanságban, némaságban és az őrület peremén. Ujjai finoman kulcsolódnak a lányéra, s sajátjának hidegsége erős kontrasztot áraszt a kómában fekvő különös melegségével.
Minden nap.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815948#post815948][b]Machay Menta Sonja - 2020.08.19. 21:41[/b][/url]

Ilián
Le Rouge et le Noir

Vörös és fekete. Csak ennyit lát, a két színt, ahogy lassan egymásba fonódnak, váltakozva, véget nem érően. Két álom, és egyszerre két valóság, egyszer hűvös, máskor forró, olyan forró, mintha egyenesen a bőre alatt égetnék. Vajon alszik egyáltalán? Olyan egyforma minden nap. A kéz, ami végigsimít ujjain, az ajkak, melyek lágy puszit nyomnak homlokára; ezeknek él, az apró mentőövek miatt nem őrült még bele börtönébe. Csak hallgat, és érez, saját légzésének, szívverésének gépiesen szabályos ritmusát, gyomrának korgását, fogainak csikorgását. Utóbbi kifejezetten idegesítő, mégsem tud ellene tenni semmit sem. Idegesíti önmagát minden neszével, mégsem tud tenni ellene.
De fájdalom? Az nincs. Érez, és mégsem. Szinte milliméterre pontosan meg tudná mondani, hogy hol fertőtlenítik a sebét, ahogy a vatta egy óvatlan mozdulattal felszakítja az éppen csak gyógyulásnak induló sebszélet, tudja, hogy fájnia kéne, de csak a húzódást érzi, a matatást, a kínt varázslatos módon nem. Ettől azonban csak még groteszkebb az egész. Sikítani akar, hogy valami nem jó, mégis hiába jön oda egy-egy fertőtlenítő illatú orvos vagy ápoló, némán vár, amíg elsétálnak, csupán fejben ordítja ki a bánatát tüdejének, szívének legmélyéről. Meg sem tud moccanni. Nincs ereje. Mintha egy feneketlen mély tó alján heverne sok tíz éve úszkáló eldobott műanyagszatyrokba csavarodva, béklyóit nem tudja ledobni, teste nem engedelmeskedik akaratának. Végighallgat, végigérez mindent amit mondanak körülötte, tesznek vele, érzi a bőre alá szúrt branült, de nem tud tiltakozni ellene. Nem tudja azt mondani, hogy majd ő iszik, nem tudja azt mondani, hogy majd ő eszik, mert egyikre sem képes. Nem tiltakozhat amikor egy-egy ügyes bűbájjal megtisztítják, mert se mosdóba, se zuhanyozni nem tud felkelni. Csak azért nem bántja jobban, hogy méltósága apró darabokban elszóródva hever a bogolyfalvi erdő vérrel borított talaján, mert a szégyen, amit ilyenkor érez, emlékezteti arra, hogy még nincs minden veszve. Még él, ha életnek lehet ezt nevezni. Egy jázmin illatú gyógyító néha imádkozik ágya szélénél, és azt suttogja, küzdjön. Sonja legszívesebben megmondaná, hogy ez rohadtul nem olyan nagy segítség mint gondolja.
Magában válaszol a kérdésekre, amik elhangzanak, köszön Iliánnak, de talán ez a legfájóbb, hogy nem szoríthat rá a férfi ujjaira. Nem kelhet fel, nem ölelheti meg, nem nyomhat csókot az arcára. Nem kérheti, hogy meséljen, mondjon valamit ami nem róla szól, vagy támadójáról. Nem, nem, nem. Minden csak nem, ami normális lenne, minden csak nem. Mi az amit szabad?! Csak fekszik. Csak hallgat, és nézi a vöröset, amit a nappal hoz, csukott, mozdulatlan szemhéján át beszűrődő fényt, majd az estét, a feketét. Vörös és fekete.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815949#post815949][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.08.19. 22:19[/b][/url]

Hallott már arról, milyen érzés kómában lenni, de még sohasem tapasztalta. Nem mintha ez egyenlő lenne azzal, hogy igényt tart rá, egyszerűen csak el sem tudja képzelni - még az elmondottak alapján sem -, hogy mit él át valaki, aki érzékel, hall és tudatánál van, de nem képes cselekvésre, szólásra, vagy bármilyen, egyébként emberi reakcióra. Vajon Sonja tudja, hogy most itt ül mellette? Hogy a kéz, mely az övét fogja, nem másé, mint bátyjáé, aki közel sem töltött vele annyi időt, mint amennyit kellett volna? Talán haragszik rá mindenért, amit egész eddig nem tett meg.
Bár tudja, hogy minden apró szófoszlány eljut a lányhoz, jószerével csendben ücsörög mellette, figyeli a vonásait. Olyan, mintha mély álomba merült volna és Csipkerózsikaként várná a hercegét, aki felkelti majd. Most, ebben a pillanatban szeretne a hercege lenni, látni akarja, ahogy a hosszú pillák megrebbennek, szőke hajtincsei mozdulnak a tökéletes rendezettségből, ujjai lassan rászorítanak övéire. Ha tényleg igaz, amit mondanak, hogy mindenről van tudomása, ami körülötte történik, akkor talán elérkezett az ideje annak, hogy megtörje a kettejük közé beállt csendet. A torkában lévő gombóc e gondolatra csak még nagyobbra dagad, s tudja jól, hogy képtelen lesz lenyelni: vagy a könnyeit engedi szabadjára, vagy tovább tűri a makacs némaságot, melybe saját magát kényszeríti. Előrehajol, homlokát alkarjára hajtja, hogy vehessen pár mély levegőt, s azt reméli, így orra tán megtelik Sonja jól ismert illatával, de csak az ispotály és a betegség szaga tölti meg bensőjét.
Ez az a pont, ahol nem bírja tovább. Egy hét kitartó ellenállás után ezúttal megtörik. Egy könnycsepp rohan végig arcán, hogy aztán állán várakozón csüngjön, s azon tűnődjön, mi tévő legyen. Ekkor már Ilián sem képes a szótlanságra, ajkai elnyílnak, s miközben fájdalma lehelet formájában préselődik ki tüdejéből, felhangzik a zokogás hangja is. Egy férfi sohasem sír, mondják a kisfiúknak, ő viszont vesztett.
- Emlékszel, mennyit viccelődtünk azon, hogy vajon melyikőtök a kedvencem? Mindig marakodtatok Ábellel, hiába mondtam, hogy ugyanúgy szeretlek Titeket - halvány görbe játszik arcán, azonban ez is keserűségről árulkodik. Mély levegőt kell vennie, hogy folytatni tudja. - Annyira sajnálom, hogy nem mondtam el elégszer... Pokolian hiányzol és belehalok, ha nem térsz magadhoz - vállai előre zuhannak, egész testtartásából sugárzik a szenvedés. Nem vár választ. Nem remél választ. Ajkai csüggedőn suttogják gondolatait, melyet csak ők hallhatnak, senki más, még a folyosón halkan ténfergő nővérkék sem, akik készenlétben várják, hogy egy beteg segítségére siethessenek. - Én nem tudok nélküled élni... - az utolsó cseppek a pohárban. A mécses végleg kettétörik, s ő a vékony, magatehetetlen ujjakat kezei közé véve borul rájuk, hogy könnyeivel áztassa a puha bőrt. Bárcsak elég volna, hogy ettől felébredjen... Bárcsak...!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815952#post815952][b]Machay Menta Sonja - 2020.08.19. 23:52[/b][/url]

Ilián
Le Rouge et le Noir
Könnyes remegés. Még a leggondosabb szülők sem téged akarnak, amikor eldöntik, hogy gyerekük lesz, számukra is meglepetés, mi sül végül ki az egészből. Persze, valamennyire formálnak, nevelnek, azonban személyiséged magját, azt, aki igazán, mélyen legbelül vagy, nem tudják - vagy csak nagyon komoly áron tudják megváltoztatni. A testvérek egymás mellé születnek, egymást cibálják a helyes irányba, mintha még csiszolatlan kirakós darabjai lennének, mind idomul kicsit a másikhoz. Hol ez törik meg és enged, hol az, míg végül össze tudnak állni valamivé ami már működik, aminek már van értelme, látszik a lényege. Ha különbözők is, megtanulják szeretni egymást, ha másfelé megy is az útjuk, vissza-visszatérnek oda, ahol elváltak. Sonja most úgy érzi, mintha az ő széleit simára, gömbsimára csiszolták volna. Hiába ül mellette Ilián, hiába tudja ki ő, hiába szereti és ismeri pontosan minden szokását, nem tud szólni hozzá. Nincs kapcsolat. A nő magát hibáztatja, ostorozza, szidja, amiért gyenge, amiért bárhogy szidja izmait, azok gúnyosan mozdulatlanok maradnak.
Hogy ne emlékezne? Nagyon is jól emlékszik milyen sokszor jött el az a pillanat amikor száját durcásan összeszorítva elvonult, hogy inkább ne is lássa, ahogy bátyja Ábellel foglalkozik. Marakodás, civakodás, nos, a két fiatal Machaynál nem a kedvenc játék, inkább a figyelem volt az, ami beindította a küzdőszellemet. Nem, még most sem hiszi el, hogy egyformán lennének szeretve, de mit számít ez most? Azzal is kibékülne, ha Ábelt szeretné jobban, csak ölelhesse meg őket. Érzi a keze mellé borult fejet, a tincseket, s hallja, hogy más mélységet kap Ilián hangja. Szinte tapintani tudná a másik fájdalmát, szíve beleszakad, hogy itt fekszik, s mégsem tehet semmit. Képtelen megmozdulni, felemelni a karját, hogy megsimogassa, letörölni könnyeit, egyáltalán... hiába bőgne üvöltve; néma, s kifejezéstelen marad. Még a légzése sem gyorsul fel, egészen olyan mintha nagy egy kőtömbből faragták volna. Szoborszerű alakján azonban rontott a művész, a sebek, hasadások, forradások megtörik a tiszta, fehér bőrt.
A legnagyobb törés azonban odabent van. Térdén ringatva magát, mint kisgyerek vihar alatt, szinte fülét fogja, nem, nem, nem, hallja a kínt, melyről könnyek, s maszatos szavak mesélnek, és sajátjaként érzi át. Nem mondhatja, hogy élj, nem mondhatja, hogy kelj fel és tedd amit mindig is szoktál, és... nem is akarja. Őszintén fél attól, hogy mégis bekövetkezik a nap, amikor egyedül marad a némaságban. Amikor ugyanazok az illatok veszik majd körül, és nem keveredik bele Ilián hangja, mert már nem jön el, vagy már csak ritkábban jön el, elvégre nem tud élni, ha reggeltől estig az ágy mellett őrzi húga soha véget nem érő álmait. Fél. Le sem tagadhatná. Fél, a gondolattól is sikít, hogy lesz olyan vörös, amibe nem keveredik már bele az ismerős hang. Legszívesebben letörölné a könnyeket, egyiket a másik után, megölelné, megvigasztalná, és mintha ujja is mozdulna, amikor a férfi rászorít. Mintha légzése sűrűsödne, mintha arca megrezzenne, mintha könny csillanna szeme sarkában. Mintha megremegne, ujjai csip-csip-csókára mozdulnának...
De nem, mindezt csak szeretné, ha megtörténne. Néma, szoborszerű, merev, mozdulatlan. Kettejük közül csak egyikőjük válláról vigyorog gúnyosan a könnyes remegés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816060#post816060][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.22. 23:39[/b][/url]

Lágyan ringatózó csónak, a világ csendes és mégis, ezer tűt szúrnak a bőrébe. Kiabál, hogy mentsék a másikat, kiabálna, az alakoknak, majd elalszik. Ring tovább, kellemetlen ránduló gyomra tengeribeteg, a mély lélegzet pedig szinte éget. Körülötte száz csónak, melyből fák nőnek ki, sehol egy utas, a talaj pedig a vérvörös fűtenger, amely hullámzik. Beteg lesz tőle, mégis puhán lépked, hogy aztán üvegszilánkok álljanak talpába, őt pedig elsodorja a sötét felleg, melybe belegabalyodik és csak pörögnek és pörögnek. Hosszú, éles ujjak formálódnak a masszából, amely belé-beléáll, ő pedig darabokat szaggat ki a sötétből, mintha csak egy párna tollbele lenne, elreppennek, mint a pihék. Aztán az iskola falai közé gördülnek, mocskosan, kellemetlen, a sötét folyosón csak egy szempár villan, állkapocs csattan. És csak üvölt és üvölt.
Összerezzen, ahogy az, aki álmában zuhan és akaratlan rúg egyet. Szaporán kapkodó levegővétele, izzad homlokára tincsei tapadnak, mintha eső esett volna, csak rá és úgy kellene itt feküdnie. Nem tudja milyen napszak van, mert foltokban rémlik fel benne, hogy ahogy eljött a hajnal – mert az biztos – még zöldet látott, aztán foltokban fehéret. Hangok foszlánya, mint valami keresőcsapat, ujjak érintése, amelyektől bőre szinte felvisított. Többször ájult el, mintsem ahogy az illene, de nem hiszi, hogy ezt bárki felróná neki. Amúgy se tudja, csak sejti és kilogikázza, mi történt.
Feje sajog, mert amint lehunyta a szemét, megint változott az idő. Mozogni akart és mozgott is, ekkor az árnyék hajol fölé, tűzte bele ujjait mellkasa sebhelyébe és tette ismét vissza a kavargó fellegbe. Most, homályosan kissé, de a valóság lassan egy képpé áll. Ajkai cserepesek kissé, szomjas. Rettentő szomjas és émelyeg. Kiütötték, ahogy ismeri magát és talán nem álmodta, hogy menni akart, hogy hova, jó kérdés. Csak réveteg álomképek és zajok vannak meg, egy valami azonban biztos; ébren volt és látta. Látta a szörnyeteget és nekirontott. Látja a szőke tincseket maga előtt és ismét a késztetés, menni kell. Ahogy azonban mozdulna, minden porcikája üveg és fájó. Nyög egyet, még felülni sincs ereje, nemhogy a vízért. Kiabálni? Nem tud, abban sem biztos, hogy ébren van és mozog. Talán van itt bent valaki, vagy csak az árnyék? Pár percre lehunyja a szemeit ismét, és az idő telik. Ahogy hall, ahogy érzi azt az illatot, amit akkor, először, ismét nyög, fájdalmasat. Megint. A színek, még ha nincs is sok, élesek, füle cseng. Kezét emeli, mintha ólomsúlyu lenne és kinyúl az álom felé. Talán túltolták azt az üvegcsét, viszont egyre jobban éber és tisztul a feje. Mégis ködös.
Lassan nyúl saját arca felé, és tapogat bőrére. Valóságosnak tűnik.
- Baj van. Támad… - kótyagos hangja mintha még az erdőben lenne és utolsó tiszta szavait böfögné fel. Szemei ekkor nyílnak tágra és már mozdul is, kétségbeesetten ülne fel, mintha mellkasát nyomná lefelé a semmi, az üresség. Mintha küzdene, de ebben egy szellő ereje fér el csak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816067#post816067][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.08.23. 18:15[/b][/url]

Először letaglózott a hír, amikor megtudtam. Másodszor nem akartam elhinni. Harmadszor pedig mindent eldobtam és a leggyorsabban találtam magam Budapesten. Felületes információk alapján indultam el, hogy megtalálhassam a helyszínt, és bassza meg, túl sokszor tévedtem el ahhoz, hogy arra büszke legyek. Minden egyes infómorzsa újra és újra lejátszódott a fejembe, hogy melyik háznál merre kell fordulni, merre kell menni mennyit és ismét fordulás, mikor végre feltűnt előttem az épület. Szinte már belé robbantam, de mindhiába, amikor a nővérek és gyógyítók úgy szaladtak el mellettem, mintha ott sem lennék. Én! Feltudod ezt fogni? Én sem.
Szóval mindennek ellenére, a megnyugvással a lelkemben, hogy legalább a rohadt ispotályt megtaláltam indultam el megkeresni. Hogy lehetséges az, hogy itt mindenki rohan mindenhova? Háromszor kaptam el három különböző ápolónőt, hogy segítsenek már, de mindegyik egy nem tudommal, egy nem tud segítenivel lerázott, és tovább szaladt. Akkor az anyátokat, de tényleg! Fogyó türelmem kellős közepére tör be egy törékenyebb lány, akit egy hosszú folyosó közepén kapok el. Összerezzen karom alatt, érzem, ahogy bőre remeg meg, miközben hatalmas, barna tekintetét emeli rám. Ajkai elnyílnak egymástól, nekem meg felső ajkam rándul meg akaratlan, ahogy az undor is kiül arcomra. - Szeretném megtudni merre van Helvey Belián Balázs - elengedem karját, amikor már biztos vagyok abban, hogy ő már nem fog lerázni és elfutni mellettem valami borzalmas indokkal, amitől a kedvem sem éppen a vidám felé hág. Fürkésző tekintetem vizslatja a lány arcát, várom a választ, de semmi nem történik, az a csoda, hogy a nyála nem folyt még ki. - A kurva életbe bele, hol van Helvey Belián?! - hangom csattan vissza a falakról, többen is felénk fordulnak, most már nem is olyan sietős, ugye? Ilyenkor bezzeg mindenki tud rám figyelni, és felfogni a kérdést, amit ordítozok nekik. Türelmemet vesztve lépek el a lánytól, hogy akkor folytatom egymagam a keresést, ha ő már ennyire haszontalan, amikor egy szikár férfi lép elém. Fáradt kékjeimet emelem rá.
- Nem ajánlott a látogatása a fiatalembernek. Pihennie kell - értetlen nézek a férfira, majd hangosan tör ki belőlem a nevetés, mielőtt válaszolnék. - Márpedig én most fogom látni! - elmélyült hangom teljesen máshogy cseng, mint amit eddig megszokhattak tőlem. A barnaszemű lány tér magához a bambulásból, kezének mozgását figyelem, és szinte mutatóujját még nem is nyújtotta ki, már kecsesen kerülöm ki a férfit és őt is, majd lépek be az egyik ajtón. Szinte már túl sok ágy mellett megyek el, amikor kékjeim végre megakadnak rajta.
- Belián - lehelem nevét, a megkönnyebbüléstől csuklanak össze térdeim majdnem. Kikerekedett szemeit meglátván termek mellette rögtön, kezét fogom sajátjaim közé. - Itt vagyok. Nincs semmi baj - óvatosan hajolok le, homlokából simítom hátra tincseit, hogy óvatos csókot lehelhessek rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816069#post816069][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.23. 19:33[/b][/url]

Mintha eddig egy teljesen süket és fénytelen kamrában ücsörgött volna, aminek hirtelen dől le a fala és beront rajta minden. A hangok, fények és minden, mi csak elérhet egy érzéket az emberben. Éles, mintha sikítanának ezren, de csak füle cseng, észre sem veszi, hogy a tényleges valóság tompa és még messze van. A fény, amelyet a vallásosak már Mennyországként emlegetnének, csupán a világítás és a fehér falakról, takaróról és mindenről visszaverődő sugara, amelyek eddig sötétben pihenő íriszeibe tódulva majdhogynem el is vakítják. Lassú és mégis gyors folyamat, mert lehet egy óra telik el aközött, hogy felfogja, most nem álmodik és közben azt is, hogy mi történik körülötte. A feje zúg, és nehéz, mintha kupájában gyűlt volna össze minden és húzná lefelé, bele a semmibe, ami jelenleg a puhára tömött párna. Föld helyett ágyon pihen, puha, de erős szagú ágyneműben, amely most talán azért az, mert eddig meg volt róla győződve, hogy a föld, a pázsit és az ezek között haloványan megbúvó fémes illat lengi körbe. Minden érzéke becsapta.
Aztán lassú felismerés, hogy mit itattak vele, hogyan csavarták bele a gézbe, mit locsoltak a sebekre. Mert van. Nem karcolás, nem egy lila folt, amely minden alkalmat jellemzett, elenyészők helyett most minden mélyebb és haragosabb. Hátát érezni feszülni, nem is esik neki jól, hogy rajta fekszik, vélhetően a fűtenger közben fordul át és vált mozdulatlanná, mintha ez az apró mozdulat kivette volna minden erejét.
De most újra akad – csak nem tudja mire, és mennyi. Még félig benne van a réveteg képeiben, egy pillanatra látja a zöld villanást, majd hallja a hangokat, mordulást, ágreccsenést. Fejét csóválja meg, rázza, hogy kiűzze, de csak jobban sajog, csak jobban úgy érzi, hogy mint Dali órája, úgy fog lefolyni mindjárt az ágyról a padlóra, amely sötét és amelynek bizonyára valahol az alvilágban lesz vége. Amelyik keze nem nyúl semerre, azzal kapaszkodik a takaróba, fehéredő ujjbegyekkel szorongatja, amikor elkapják…
Nem észlelte, hogy valaki közeledett, füle zubogása egy patak mellé vitte, ahol végre ihatnak, inni tudna, de most ujjakat érez, valódiakat, mert ahogy rándul keze, ahogy először elrántaná onnan, nem engedik. Az árnyékok eddig mind elengedték.
- Te… – szusszan egyet, ahogy hall, bár még kissé tompán. Csak nem sérült a füle is. A valóság éri el, egész teste libabőrös és fázik, ahogy fölébe hajol, úgy húzza be kissé a nyakát, ösztönösen, míg végül lassan látása is elengedi az alternatív akármit és meglátja, hogy nem az orvosok valamelyike jött, hogy újabb adagot tuszkoljon belé. Még mindene le van zsibbadva, néhol érzéketlen, de ébren van.
- Te vagy… az, igen… – kissé nehézkesen formálja a szavakat, ahogy végül arcára vezeti a tekintetét. Ahogy eddig mindent látott már, most úgy érzékeli valóban földöntúlinak a másik összes porcikáját, látványát. Riadt tekintete inkább zavarttá válik, ahogy ráfogva Mihail karjára, húzni akarja fel magát. Mit keres itt? Vagyis…
– Szeretnék inni – erőlködik, de karja remeg meg, így csak kapaszkodik, bele a valóságba. Sose látta így, sose láttatta magát így, és most ereje nincsen ezen pörögni. Minden mindegy. Azt sem tudja, van-e rajta ruha, meztelen-e vagy nyakig bekötötték. Nem jutott el odáig, igyekszik felébredni, a felszínen maradni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816085#post816085][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.08.24. 14:32[/b][/url]

Mintha minden rimánkodása hiábavaló lenne. Újabb könnycsepp szánt végig arcán, miközben realizálja, hogy szavai nem ébresztik fel alvó húgát. Olyan gyönyörű... Ahogy fekszik, arca nyugalmat és békét áraszt, s jószerével sérült bőre is porcelánnak hat a kórházi neonfények alatt. Az embernek az az érzése támad, hogy meghalt, erre azonban rácáfol mellkasa, mely ütemesen emelkedik és süllyed. A benne dobogó szív továbbra is lüktetve pumpálja a vért ereibe, arra ösztönözve hogy éljen, ne adja fel, mert van még mit tennie. A ColorRun-on ugyan részt vett, elvégre az még Sonja szervezése és megígérte neki, hogy elmegy, valójában szíve szakad bele. Ott volt, ahol a lány nem lehetett, lefutotta, amit ő nem tudott, s átlépte a célvonalat, a katarzis viszont elmaradt. Átlépte a célvonalat, de semmi más nem maradt, csak még nagyobb üresség. Ez az apró kis esemény, ami számára Őt jelentette, ami azt jelképezte, hogy még köztük jár, hirtelen ért véget, az esti party-ra pedig már el sem ment. Otthon ült a whisky-je felett, mélyen tüdejébe szívta a marihuána füstjét, hagyta szétáradni testében, mielőtt kifújta. Mégis, ez a zsibbadás sem hozta meg a kívánt hatást: ugyanúgy fájt, ugyanúgy kavargott, ugyanúgy elviselhetetlen maradt az élet, mert azzal kecsegtetett, hogy eggyel kevesebben lesznek.
Édesanyja, akárha megérezte volna összeomlását, másnap reggel megjelent ajtajában és látva, mennyire szétesett, első dolga volt összeszedni. Az ágy szélére hajtva fejét és zokogva szinte érzi a puha kéz simítását szőke tincseiben, a gondoskodást, amit elsőszülöttként mindig megkapott. Ugyanakkor azt is látja, ahogy anyai könnyei eláztatják lesoványodott, beesett arcát, végigfolynak a nyakán és eltűnnek az elegáns blúz alatt. Csontos ujjai ráfognak Sonja élettelen tagjára, vállait sírás rázza, mégsem zokog vagy üvölt. Egy édesanya fájdalma sokkal némább, sokkal láthatatlanabb, mert neki erősnek kell maradnia a többi gyermekéért. Aznap, mikor megérkezett Iliánhoz, hihetetlen tartásról tett tanúbizonyságot, s elérzékenyülni is már csak a klórtól és betegektől szagló kórteremben tudott. Az volt a végső kifeszített kötél, mely megrogyott a felelősség és szenvedés súlya alatt.
Felemeli fejét, s miközben kezei közé zárja a puha kézfejet, egyben ajkához is emeli azt, hogy apró, testvéri csókot leheljen rá. Nézi az egyenletes légzést, hallgatja az egyenletes légzést, kapaszkodik az egyenletes légzésbe. Még itt van, még nem adta fel. Még vele van és csak ez számít. - Meg fogsz gyógyulni és amikor felébredsz, én itt leszek melletted. Itt foglak várni - halkan suttog, hogy csak ők hallják, senki más. Lelkének egy olyan szelete kerül most előtérbe, melyet nem mutatott meg a világ számára. Talán még sohasem érezte magát ennyire elveszettnek. Annyira természetes volt, hogy Sonja ott van, hogy csak úgy meglátogatja munkából hazafele jövet, vagy beugrik hozzá a hivatalba, miközben a polgármesternek sürög-forog. Fel sem merült benne, hogy egy nap már hiába lép be az épületbe, hiába ugrik át az ő lakrészébe, hiába kémkedne azután, mikor találkozik barátnőjével, hiába ölelné magához és lehelne puszit selymes tincsei közé. Most sem engedi, hogy ezek a végzetes gondolatok eluralkodjanak rajta, egyszerűen nem teszi meg senkinek ezt a szívességet. Kitart, ha belehal is a szíve, kitart, mert amikor húga kinyitja majd a szemét, azt kell látnia, hogy Ilián ugyanazzal a huncut, szemtelen mosollyal, nevetőráncokkal szeme sarkában ül mellette. Nem tudhatja meg, hogy összetört. Soha.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816114#post816114][b]Mikecz Emese - 2020.08.25. 20:58[/b][/url]

Kezdjük ott, hogy igazság szerint akkor sem vagyok kifejezetten emberszerető lény, ha minden rendben van. De nyilván morcos hangulatomra rátesz egy lapáttal, hogy izé... majdnem megöltem magam? Gondolom. Vagy legalábbis ha nem talál rám, akkor biztosan komolyabb következményei lettek volna a kis főzőcskézésnek. Például, egy óriási luk tátongana a gyomrom helyén. Na ja, az azt hiszem határozottan kellemetlen élmény volna.
- Még szerencse, hogy nincs macskám - forgatom meg a szemeimet, majd újabb pillantást vetek a cserépre, amit hozott. Oké, valahol lehet, hogy tényleg kedves gesztus, de mégis ki vagyok én neki, hogy kötelességének érzi növényekkel érkezni?
Fel is sóhajtok a helyeslésre, és barna tekintetem még mindig igyekszik befogni azt a rengeteg fehérséget, amit itt látok.
- Ehh... nem mondom, hogy nem volt, de ez... valami sokkal rosszabb, mintha a gyomromat is kitépték volna, hogy aztán kifordítva varrják vissza - hm, ez lehet, hogy enyhe túlzásnak tűnik, igazság szerint egyelőre nem láttam kötés nélkül a bőröm (és talán nem is akarom még egy ideig), elvégre még csak most keltem fel vagy mi, de azt érzem, hogy a testem egyik legérzékenyebb pontja most a hasam és az oldalam. Mindezt bizonyítja az a nem kis grimaszba torzuló arcom is, ami a mocorgás hatására keletkezik. Nem a legkellemesebb élmény, de a segítő kéz jól jön és nemsokára már kényelmesen dőlhetek a párnáknak.
- Ühüm. Kösz - biccentek hálásan, mert azt hiszem ezzel jól megszenvedtem volna egyedül. Igyekszem immár ülő helyzetből alaposabban szemügyre venni a növényes srácot, de a francnak sem akar beugrani a neve, ami persze egyelőre nem nevezhető kifejezetten kínosnak, de azt hiszem mivel ő az első arc, akit most megláttam, elképzelhető, hogy megjegyzem.
- Oh, értem. Csúnya látvány lehetett - húzom el a számat némiképp megkönnyebbülten. - Veled minden rendben? - gondolkodom el ajkamat harapdálva.  Szóval izé, most még hálásabbnak kéne lennem, de valahogy sosem voltam az, aki ezt az érzelmet könnyen kifejezi. Sokkal jobban szeretem azt hinni, hogy nincs szükségem másokra.
Homlokom ráncokba szalad, ahogy próbálok visszaemlékezni, de minden túl homályos jelenleg és tompa. Egy kicsit bele is sajdul a fejem, így csak óvatosan megrázom azt.
- Nem sok mindenre. A faluban voltam, aztán jött valami ötletem... már azt sem tudom melyik főzet volt - sóhajtok fel keserűen. Az egész olyan álomszerűnek tűnik és nem tudom megmondani, hogy mi igaz belőle és mi az, ami nem. Nem bírom megállni, halványan elmosolyodok a lelkesedésére. Igen, a kávé az kell!
- Rövid kávé, egy cukor, kicsi tej - sorolom el, mert ha tényleg van olyan rendes és hoz egyet, akkor meg vagyok mentve. Már másodszorra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816176#post816176][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.08.27. 13:50[/b][/url]

Az aggodalmat váltotta fel pillanatokra a mérhetetlen düh. Számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen helyen ennyire haszontalan legyen mindenki, még egy kérdés erejéig is. De nem menekülök. Ahogy lassan megnyugszom és meglátom az ágyban feküdni, összetörve, bekötözve, fáradtan és elesetten, ismét visszatér az aggodalom marcangoló érzése a szívembe, a testembe egyaránt. Testemből válik ki a lelkem, ahogy végig mérem pillanatok alatt a helyzetet. Gondolkodás nélkül termek ott, hogyha máshogy nem is, akkor a jelenlétemmel tudjam segíteni az egészet, és tudom, Merlinre, mennyire tudom, hogyha a véla kell, akkor megkapja. Ha vágyja a vélát, aki segíthet neki, akkor tálcán nyújtom neki csak azért, hogy elvegyem a lelkének és testének is fájdalmát, ha szükséges, akkor örökre. Mert képes lennék mostantól életem végéig nyitva hagyni a kapukat, hogy a véla legyek, hogyha ezzel megkönnyítem neki az egészet. Mindent meg szeretnék neki könnyíteni, miközben kezét szorongatom, lágyan csókolom meg homlokát, és létezem mellette. Mert egyelőre nincs más dolgom, mint csak létezni csupán. Érzem, ahogy visszahúzódik a csóktól, lehetek önző, lehet ez csak magam miatt kell, de akkor is homlokán hagyom, majd távolodom el tőle és ülök le a székre, ami ágya mellett van. A riadtság veszik ki tekintetéből, ahogy lassan realizálja a külvilágot, a valóságot magát, mosolyogva és türelmesen, megnyugtató kisugárzással várom, ahogy megtörténik. Lepillantok kezére, amely karomra szorít rá, óvatosan rázom meg fejemet, kezemmel nyomom vissza az ágyra. Meg ne próbálja.
Ráncolom szemöldökömet, miközben körbepillantok a kórteremben vizet keresve. Vagy bármi ihatót. Nagyot szusszanok. - Pillanat és jövök - simítom meg utoljára kézfejét, majd felállok és indulok el ismét kifelé. A kezdetleges kedvességemnek nyoma sincs, amint valaki elsuhanna előttem kapom el karját és közlöm mit szeretnék. A lány bólint, majd eltűnik a látóteremből, így megkönnyebbülve sétálok vissza Beliánhoz. Ismét a székre ülök, kezét zárom az enyémek közé, kékjeimben csillog az őszinte aggodalom egyfolytában.
- Mindjárt jönnek - már mindenki tudja, hogy micsoda. Az egész iskola előtt vallott színt az Edictum, hogy Helvey Belián vérfarkas. Ehhez a számhoz nekem nem volt közöm, nem tudtam semmiről, amíg a sugdolózások, a rám vetett csodálattal teli pillantásokba sajnálat kezdett vegyülni. Végül megtudtam és hitetlen álltam az egész előtt. Megtámadták. Megvédte. Megsérült. A félelem ütötte fel fejét bennem azonnal, térdem rogyott meg a hír feldolgozása után közvetlen, a falnak támaszkodva ült ki minden arcomra. Féltem. Félek, hogy elveszítem. Erősebben szorítok rá kezére, míg az egyikkel elengedem, hogy arcára simítsam azt. - Azt hittem, elvesztelek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816257#post816257][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.27. 23:17[/b][/url]

Hogy most aztán valóban nem érdekli ki milyen, mennyire akarja látni, ő jött, ha kell, ha nem és ezzel nem tudott nagyon kezdeni senki semmit, főleg nem a lány, mert magánál sem volt, amikor beült ide. De ha ébren lett volna se nagyon hagyott volna tiltakozási lehetőséget. Tud ő makacs is lenni ám.
- Pedig akkor nem lenne ennyire rideg ez a hely. Hátha ez a virág ellensúlyozza kissé – vagy nem, mert olyan ez, mint pohár vízzel lakástüzet oltani, igazából nagyon random ötlet volt és feleannyira sem komoly, de legalább elérte azt, amit. Nem kapott sokkot, hogy hol van, mi van vele, elterelte a figyelmét és így annyira talán nem volt rossz ébredés. A sajátja, amikor megtörtént, horrorisztikusnak tűnt, össze-vissza volt kötözve, fájt ha levegőt vett és pánikrohamot kapott, annyira, hogy le is szedálták hamar. A lány jobban bírja. Gondolataiból kimászva hallgatja és húzza el a száját, már rég nem a hányásra, hanem arra, amit körbeír. Nem, nem nézett ki kellemesnek sem, hát még érezni… Havi szinten megvan a hasonló, amikor belül tekeredik és rendeződik minden, azonban aki nem szenved ilyennel, azoknak ez tragikus élmény. Sőt. Megérti a szavakat és szusszan egyet.
- Eghen. De itt pikk-pakk valamennyire ledarálnak ebből az érzésből, utána megint marad a hányás – mintha ez vidám téma lenne, de mégsem, csak feszültségoldás. Fájhat, nem látta ő sem annyira, csak amennyit a pánik alatt össze tudott szedni és elég is volt. Még mindig rázza a hideg a látványra és tudja, nem is fogja elfelejteni sokáig. Talán sosem.
- Ugyan, semmiség – ejti vissza karjait, ahogy leül, miután segített neki. Ismeri a mozdulatokat, már abból, hogy őt hányszor ültették így fel, nem nehéz megjegyezni, hogy hova nem kell nyúlni és hol a legbiztosabb a fogás vagy épp kényelmes a párna. Milyen jó, ha az embert egy gyakorlott látogatja meg random, nemde? Mondjuk, erről fogalma sincs, de nem is fontos.
- Egy kicsit, de inkább ijesztő. Mármint hallani, beérni és… megállt a ketyegő, kicsit – bólint, hogy csúnya, majd miután volt ereje, akkor rohant el segítségért, mert neki nincs mágia, amivel bármit tudott volna tenni. – Áhh, kutya bajom. De sajnos nem fogok tudni zongorázni – mutatja a kezeit, hogy neki jobban arra ment, itt-ott került rá még a kenőcsből, de részben a feltartott karokon látni, ahogy odaért, odakapott, vagy bármi. – Ami nem is baj, sosem tudtam – engedi le azokat és visszadől. – Engem inkább a sokk miatt is hoztak ide, abból kaptam többet – még ha érzi is a nyugalmat, amit legurítottak a torkán. Nincs semmi gond ezzel, örül, hogy tudott segíteni, még ha ezzel is, ha nem ér oda, ki tudja, mi történik, meddig megy el a dolog. Inkább… nem gondol ebbe bele.
- Rossz főzet, a fene se ismerte fel – se szagra, se látványra nem volt már semmi használható, csak olyan, amivel a tömeget lehetne kínozni és irtani. – Valahol elcsúszott kicsit és ja… hát harapott. Sajnálom. Inkább ne így lenne – mármint az, hogy beszélnek. Közben feláll és bólogatva veszi azt, hogy mi kell a kávéba. Feltartja az ujját, hogy pillanat, majd már el is tűnik. Hamar intézkedik, magának is szerez még egy adagot, mert a kávéból sosem elég, majd kis idő multán tér vissza hozzá, kezeiben a fekete nedűkkel.
- Gyors voltam? – szinte az oldala is szúr, annyira, ahogy visszasétál és felé nyújtja azt, amit neki ízesített be. – Remélem így értetted a kicsi tejet. De legalább ez hasznosabb, mint a cserepem – bök a fejével a virág felé. Jó na, gesztus volt csupán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816259#post816259][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.27. 23:33[/b][/url]

Itt van és eljött. Ahogy felfogja azt, mi az igazi és mi nem, rájön, hogy Ő igenis az, nem csak képzeli, nem vált át valami torz képpé vagy villanó szempárrá, esetleg nőnek ki belőle faágak és válik az erdő részévé. Fura és képlékeny még minden, ahogy lassan a riadalom eltűnése után, csendben pislog fel rá. Szeretne felugrani, a nyakába kapaszkodni vagy csak bújni, hogy igen, ez történt, most szüksége van kicsit az ölelő karokra. Mosolyogni, megcsókolni, bármit tenni, de a pislogáson és enyhén elnyílt ajkain kívül semmire sem képes egyelőre. Be-bevillannak még a foltok, a folyosóról beszűrődő fények furán táncolnak és rájön, hogy szédeleg. Reméli, nem most fog a takaróra hányni, még csak az kéne, hogy aztán végképp nyomorultnak állítsa be magát. Ajkai érintésének emléke él még homlokán, egy nagyobb szusszal érezte meg a parfümillatot, azt, ami jellegzetesen öleli körbe folyamatosan és ezek összessége rántja végül fel a felszínre. Itt van, eljött és akkor, tudja is, mi történt.
Fel szeretne ülni, de ahogy visszanyomja, úgy nyög fel, fájdalmasan. Fáj a háta, ott zsibog nagyon, vélhetően karmolás vagy más lehet ott, nincs tisztában minden részlettel, csak, hogy nem akar feküdni, vagy így nem. Nem engedi el egyelőre a karját, mintha attól tartana, ha megteszi, visszaalszik és nem kel mostanság fel. És akkor már nem lesz itt.
- Jó… persze – miért is lenne itt víz? Se egy váza virággal, hát lássa lelkét bárki, most azt is bevedelné. Ajkait nedvesíti be, ahogy távozik, úgy fog az ágy oldalára és húzza magát legalább oldalfekvésbe. Felszusszan, ahogy a nyomás lemegy hátáról, ahogy lüktet egyelőre, de jobb. – Bassza meg… - ehhez is mennyi erő kellet. Rég érezte magát ennyire gyengének és kiütve. Ennyire semmisnek. Minden hónap necces, mindegyik más, de még a Zinával történtek se gyűrték meg ennyire. Ez megint a startmező, csak már nem fertőződik semerre, nem kínozza láz, csak a fájdalom és a tompaság. Sok idő telt el, vagy csak pár óra? Ahogy kicsit, épphogy feljebb tornázza magát, mert nem bír mozdulatlan maradni hirtelen, úgy próbál számolni. Képtelen rá.
Ujjai között érzi kezét ismét, és ráfog, rászorongat. Ajkain halovány, álmos mosoly, mintha csak felkelt volna éjjel. Jönnek, annyit bőven kibír.
- Mondtad nekik… hogy vödörrel hozzanak? – mert talán még az is kevés lesz, mint aki a sivatagban járt volna egész nap. Neki fogalma sincs, hogy honnan tudta meg, hogy mikor és mi van az iskolában. Semmiről, csak mióta felkelt itt és beájult ismét. Tudni akarja? Túl tompa hozzá, még kell egy kis idő.
- Nincs olyan szerencséd – próbál kissé nevetni is, de belejajdul, így inkább felhagy vele, erősebben szorongat az ujjaira és kissé még fátyolos tekintetével keresi meg az őt figyelő kékeket. – Holnapra kutya bajom. Nem akartam… rád ijeszteni. De örülök, hogy itt vagy – a tenyeréhez dörgöli kissé arcát, hogy tökéletesen simuljon bele. Sokkal nyugodtabb így.
- Mennyit tudsz..? – egy hosszas szünet után kérdezi meg, miért hitt ilyesmit. Elveszíteni. Igen, benne volt, de győzött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816287#post816287][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.08.28. 13:33[/b][/url]

Ahogy a kérdés lobban fel bennem ismét, sötétül el tekintetem, miközben visszatérek hozzá, s mellételepszem. Minden szavam őszinte és igaz, valóban szörnyűségek keringtek a fejemben, ahogy előadták mi történt, ahogy megtudtam az egészet, és bár nem látok a takaró alá, de nincs is rá szükségem. Él. Ennél fontosabb nincs, csak egyszerűen érdekelne, hogy mégis milyen áron és kiért? Ki volt az, akiért ezt megérte bevállalni, ki volt az, akiért ekkora kockázatot vállalt, és aki miatt - közvetetten ugyan -, de idekerült? Érdekel, tudni akarom, és meg is fogom tudni, mert ebből nem engedek, de úgy érzem, ennek nem itt van most a helye. Igyekszem visszanyerni mimikám fölött az uralmat, de talán így is sokkal tovább árnyalta sötétség kékjeimet, mint kellett volna. Lehet mindketten jobban járnánk, ha nem tudnám meg. Lehet nincs szükségem arra, hogy tudjam, mert a kényelmetlen érzés kerít hatalmába ismét. Féltékeny lennék, amiért megmentette? Elképzelhető. Mert mégis miért tette? Miért nem értem? Miért nem velem?
Egy vérszegény mosolyt küldök felé a kérdésre, csak megrázom a fejemet lehunyt szemekkel. Nem itt van ennek az ideje. Felül kell kerekednem az érzelmeimen, elhatározni magam, és örülni annak, amiért van lehetőségem megfogni a kezét, látni az arcát és élvezni a hangját, ami fáradtságról árulkodik, de legyen így. Napokat eltöltök mellette, amíg képes lesz kijönni innen, amíg azt nem mondják, hogy minden rendben és távozhat. Itt leszek vele, mellette, mert itt akarok lenni. Hiszen életben van, a történet kissé túlzóan drámai előadásának ellenére.
- Nem szeretnék ilyen szerencsét - arcára vezetem tekintetem, ahogy feljajdul. Aggodalom csillan bennük, lankadni sem akar, hiába a megnyugtatónak szánt szavak. Nekem kellene hasonlóakat mondanom, nem igaz? Nekem kellene megnyugtatnom őt. - Maradok is, ameddig szükséges. Nélküled sehova nem megyek innen, nem számít mikor jön el annak a napja, hogy kiengedjenek - végre őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy beledől tenyerembe. Hüvelykujjammal simogatom fel s le arcát, mosolyogva, amiért itt van.
- Amennyit elmondtak - ingatom fejemet kicsit előre-hátra, mielőtt folytatnám. - Vérfarkas támadott meg egy lányt, akit megmentettél. Túlélte - halvány, mégis büszke mosolyt küldök neki. Lehetek bármennyire féltékeny, zavarhat bármennyire a tény, attól még megmentette azt a lányt, amire igenis illik büszkének lenni. Óvatosan szorítok rá ujjaira, kissé felemelkedve a székről hajolok hozzá közelebb, hogy ajkaiba suttoghassam szavaimat. - Hős vagy - lehelek lágy csókot végül azokra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816312#post816312][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.29. 00:57[/b][/url]

Most nem olyan élesek az érzékei, de így is valahogy érzékeli azt, amely beárnyékolja Mihail tekintetét. A helyzetéhez adódó naivságból gondolja, hogy csak az aggodalom, semmi több, vagy hallucinál, nem jegyzi meg, csak csendesen figyeli, majd azután is, ahogy visszaér és leülve csend telepszik kicsit közéjük. Mióta lehetett itt vajon? Mert amint felébredt, már itt volt, lehet, hogy órák óta ül a széken és vár, csak várt arra, hogy megmoccanjon. Picit ráncolja a homlokát, mert lehet, hogy amikor valami alakot látott a fergetegbe, akkor őt látta, ahogy ott ül és létezik, nem valami rémképet? Ez a rossz ebben, ezért gyűlöli, mert ritka nehéz utána gondolkodni. Jobb, ha nem is teszi. Egy hangos sóhajjal engedi ki az egészet és akkor él a pillanatnak.
Az apró mosolyt és a fejrázást követi, de mintha megint kicsit lelassulna a világ. Nem érzi nehéznek szemhéjait, mégsem egyszerű teljesen tisztának tűnni. Ujjaival piszkálja meg a másikét, simítgatja, lassú, kényelmes mozdulatok, hogy csak érezze tapintása alatt a másik bőrét, annak melegét, simaságát. Hogy csak érezzen. Az most jobban megy, mint a fejében történő dolgok. Rá akar szólni, hogy ne nézzen így rá, nem kell, minden jól lesz, de nem tudja kimondani. Nem tudja, mikor tud kiszállni innen, vagy, hogy milyen lesz mentálisan ezt túlélni. Most jó, mert az ég tudja mit adtak be neki, de később csak önmaga lesz, ezer gondolattal. Mégis, széles és boldog mosoly húzódik ajkaira, csillogó tekintetét emeli vissza rá, megint próbálkozna felülni, de sokkal jobb az, ahogy arcát cirógatja, miközben tenyerébe fekteti azt.
- Az nagyon jó lenne… lesz. Nagyon jó – most végre van valami ereje a hangnak, talán az öröm festi meg őket. – Nem szeretnék egyedül lenni – megint nem. Még ha sokkal jobb is a helyzet, túl hasonló és egyelőre nem tudja kezelni, vagy csak hagyni, hogy elmúljon. De ezekről nem is tudna jelenleg okosakat beszélni. Hagyja inkább őt, hangját hallani, most már nem is olyan távolról. A nyelvét rágcsálja közben, érezheti, ha még fogja a kezét, hogy ujjai kicsit megremegnek ugyan, de aztán abba is marad. Lehunyt szemekkel szusszan egy nagyot. Megmentette és túlélte. Kicsit sokk, kicsit… minden.
- Te jó ég… - valami megmagyarázhatatlan fut át rajta. Mindene libabőrös lesz, minden tagja bele is sajdul, miközben arcán az eddigi feszült vonások ellágyulnak. Sűrűn pislog, mint aki menten könnyeket eresztene, de csak szeme sarkában ülnek. Valakit megmentett. Ő. A szörnyeteg. Ismét közeledik felé, még mindig kicsit ámulatban van, de nem húzódik most vissza, aprót és halkan nevet arra, hogy hősnek nevezi. Talán zavarba jött és tagadja is.
- Ugyan már – motyogja, ahogy elengedi kezét és vállára vezetve ujjait, kicsit félig-meddig ölelésbe vonva viszonozza a csókot, hogy egy szusszanással később ő maga adja a következőt, elidőzve a másik ajkain, igazán közel érezve. Ki akar mászni innen, hazamenni, ott bedőlni az ágyba, behúzni maga mellé és csak létezni. Aprót szorít vállára miközben elhúzódik kissé.
- Pedig azt hittem elcsesztem. Mindent – lehet sok dolgot így is, de mit számít. Most jelenleg semmit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816352#post816352][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.08.30. 00:44[/b][/url]

Nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben összefüggéstelenül. Egyszer a féltékenység erősödik fel bennem olyan szintre, hogy azonnal megkeresném a lányt, akiért ezt tette, a következő pillanatban pedig az aggodalom marcangoló érzése kerít hatalmába, és semmi más nem számít, csak annyi, hogy jól legyen. Ne csak a teste, a lelke is. Ugyanazt a Beliánt szeretném visszakapni, aki előtte volt. Nem vagyok hajlandó elfogadni annak a lehetőségét, hogy esetleg megváltozik a történtek hatására. Tudni akarom, hogy minden ugyanolyan marad. Hogy szavaimtól és olykor-olykor, amikor észreveszi, akkor pillantásomtól jön zavarba bárhol és bármikor. Vajon egy ilyen erőteljes érzelmi hullámvasút és megerőltető fizikai megterhelés után, valóban lehet minden ugyanolyan? Ha ugyanazt a mosolyt, őszinte tekintetet látom majd, mögötte is megmarad minden? Rengeteg kérdés, ami ismét csak odavezet vissza, hogy egy idegenért képes lett volna feláldozni magát. Önző módon hagyott itt volna engem, mit sem törődve azzal, hogy én mit szeretnék, vagy nekem mi lenne a jó. Mégis miért nem törődött vele? Könnyedén sétált bele a helyzetbe, hogy ugyan végül győztesen jöjjön ki belőle, de mégis ott volt a halovány esélye annak, hogy soha többet nem sétál. Sehova. Nemhogy a karjaimba. Azzal kellene foglalkoznom, hogy de most itt van, igaz? Miért sérelmezem azt ennyire, ami már megtörtént, miért érdekel ennyire? Mert nem értem tette. Nyomós érv ez eléggé, senki nem róhatja fel nekem a kétségeimet, mikor így és ilyen módon kitárulkoztam Belián előtt, aki képes lett volna feláldozni magát egy idegenért. Én meg...?
- Nem maradsz egyedül. Nem leszel egyedül - mert nincs itt az ideje a rohamaimnak a fejemben. Le kell őket győznöm, koncentrálni a fontosra és a jóra, hogy ne emészthessen fel az, ami már megtörtént, s amin aligha tudnék változtatni már. Szaggatottan szívom be a levegőt, ugyanolyan szaggatottan engedem ki, mielőtt ránéznék.
- Hé... - lágyul el rögtön tekintetem. Arcára simítom másik kezemet is, kissé feljebb emelkedvén simítom végig hüvelykujjammal szemének környékét. Töretlen mosolygok rá, bátorítóan igyekszem simítani végig a puha bőrfelületet, hogy érezze ujjaimon keresztül a támogatást, amit nyújtani tudok és szeretnék is neki. Motyogását és hitetlen szavait szakítom meg a lágy csókkal, amit neki címzek, mert egyszerűen muszáj éreznem a puha ajkakat a sajátjaimon. Muszáj éreznem őt. Kezének engedelmeskedve hajolok közelebb, egyik kezemet veszem el arcáról, hogy párnáján támaszkodhassak meg, így viszonozva azt a csókot is, amelyet ő kezdeményez. Somolyogva, elégedetten szusszanva egy aprót, lehunyt szemekkel válok el tőle végül.
- Semmit nem csesztél el - döntöm homlokomat óvatosan az övének. - Csússz arrébb - suttogom ajkaiba szavaimat, csak remélhetem, hogy képes pár centit odébb csúszni, hogy kényelmesen befekhessek mellé és csak öleljem magamhoz. Erre van szüksége.
Erre van szükségem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816356#post816356][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.30. 02:27[/b][/url]

Nem volt ideje még belegondolni semmibe, sem a következményekbe, sem abba hogy mit okozott, akárkiben. Nem volt magánál, de most már nem engedi, hogy ennyire kiüssék, fájjon, amennyire csak lehet, de ez a tehetetlenség fejben és mindenhogy, megőrjíti. Mindig is hisztis, ha sokáig kell feküdnie, pedig nincs semmihez ereje, de elméje tiltakozik. Felkel, sétál, majd szidja magát, hogy miért tette, de mintha nem akarna nyugodni. Most akar, fog is, csak fejben nem, szüksége lesz a gondolatokra, hogy összerakja a képet, amely a fejében kavarog több darabban, melynek egy része csak hallucináció, a másik része pedig talán maga a valóság. Ridegen és véresen.
- Azt se tudom milyen nap van… - jegyzi meg hangosan, leginkább magának, mintha kicsit megint elveszne fejben, pedig figyel. Figyeli őt, figyel minden rezdülést, még ha most ő kicsit labilis és érthetetlen vonalon mozog. Örül és kicsit talán mégis fél, hiszen először mutatkozik így, ennyire leverve és az ember ezt a felét nem szívesen mutatja, hát, még ő. Sápadt arca, a sebek, a kötések hada, a megszokottól jóval eltérő, kifacsart mivolta életében talán először merül fel benne úgy, hogy valakinek nem tetszik. Mintha amúgy most ez számítana és badarság az egész, de mi van azzal, ha kiábrándító látvány? Vagy csak túl sok aggodalmat szül. vagy elég lenne mindent elengedni, abban a pillanatban, amint kiejti a szavait. Még mindig örömittas tekintettel figyeli, issza be azt, hogy nem, nem lesz. Nincs egyedül.
- Köszönöm – rebegi, mert nem is ő lenne, ha nem köszön meg mindent, amit csak lehet. Indokolt is, hiszen amint keresztülment, mindig kicsit átrendezi az értékeket. De ismét ott az érzés, az a sóhaj, az egész. Nyel egy nagyot végül, mielőtt megszólal. – Nincs más? Nincs… baj? – mert  neki pihenni kellene, mégsem tud most teljesen. És ez így van rendjén, mielőtt megint elveszik a szavak miatt, emészti és rágja át azokat, mert most róla van szó, de nem akarja teljesen magára terelni. Nem tud önző lenni, ebben sem. Állát emeli meg kicsit végül, ahogy ujjaival simítja arcát, szemeit lehunyva burkolja magát az érintés okozta kellemes borzongásba, ajkai ízlelésébe. Még, hogy hős. Nem, ezt valahogy nem tudja magában olyan helyre tenni, mint akármi mást. Inkább tagad, neveti ki saját magát, mert bár zavaros és hézagos minden arról, ami akkor történt, az biztos; nem hősként tette. Nem is teljesen ő. Erre, nos, erre nehezen van magyarázat, ki és mit döntött, mert hivatalosan, egyek. Ujjaival kapaszkodik a felső anyagába, ahogy ismét rá pillantva keresi a szavakat.
- Nem? Az nem én lennék. Valami mindig van – nem a keserűség, inkább az szól belőle, ami ő, ahogy bénázik, ahogy az élet néha kiszúr vele. Bólint párat csak, ahogy meghallja mit kér tőle. Elengedi, csak addig, míg mind a két kezére támaszkodva felnyomja magát és hátrébb csusszan. Ajkait szorítja össze, meg se nyikkan, mert minek is jajgasson, végül pedig lassan, óvatosnak próbálkozva teszi le magát az ágyra.
- Látod? Holnap már szaladok – fáradt mosollyal nyúl ki felé, ha nem is olyan kényelmes, mint otthon, de így közel lesz. Miért nem jutott eszébe? Pedig szinte már zavarta, hogy a szék milyen távol van és oda ült le. – Most, hogy láttad a farkaslét minden árnyoldalát… - húzza el végül a száját, miközben várja, hogy elhelyezkedve közelebb lehessen. Nem kívánja ezt még egyszer átélni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816372#post816372][b]Machay Menta Sonja - 2020.08.30. 19:09[/b][/url]

Ilián
Le Rouge et le Noir
Vannak pillanatok amik nem olyan rosszak. Pillanatok, amikor elfelejti mi történt, amikor épp egy a szokásosnál is mélyebb álomból ébred, és egy pillanatig elhiszi, hogy magától, saját akaratából mozdulatlan. Mint amikor az ébresztőóra csörgése előtt ébredsz, és érzed, hogy lassan meg fog szólalni, de most még jó, nem kell menni, nem kell készülni, még a szemet sem kell kinyitni... A rémálom akkor kezdődik el amikor tudatosul, hogy nem a madarak hanem az őt életben tartó gépek csipogását hallja, és az oly természetesen jönni akaró sóhaj bent reked, a szemek nem nyílnak ki, a kéz nem tud felemelkedni, hogy kitörölje az álmot a szemzugokból.
Aztán ott vannak azok a percek amikor magánál is van, és nincs is egyedül, illatokat érez, amik túlmutatnak azon a fertőtlenítőszagon, melyhez orra már amúgy is kezd hozzászokni. Makacsul nem akar hozzászokni. Hallja a lélegzetvételeket, és találgathat vajon ki ült oda mellé - de amíg nem tesz valamit, nem sóhajt, mozdul meg, vagy sodorja a lány felé jellegzetes illatát egy enyhe szélmozgás a hang bárkihez társulhat. Na és akkor ott a kérdés, vajon ki ez? Ilián, aki vigyázni jött rá? Egy nővér, aki... bár nem, ők nem ülnének le nem? Mi van, ha egy vadidegen? Ha a támadója? Vajon mit érezne a bátyja, ha tudná, hogy néha halálra rémíti a magatehetetlenül fekvő Sonját csupán azzal, hogy ott ül mellette némán? De most beszél vele, hozzá, most nem azért remeg belül mert azon gondolkodik mi baj történhetne, hanem azért, mert egy összetört, magába roskadt vallomást kell némán végighallgatnia. Anélkül, hogy segíthetne. Bár kérdés, hogy van-e olyan állapotban, hogy mások megsegítése miatt aggódjon...
DE MIKOR LESZ AZ? Legszívesebben sikítana. Mikor nyithatom ki a szemem? Mikor emelhetem fel a tenyerem? Mikor foghatok rá az ujjaidra? Mikor ölelhetlek meg? Mikor ülhetek fel az ágyban? Mikor simíthatom el arcomból a kósza hajtincseket? Mikor vakarhatom meg a karomon a szúnyogcsípést? Mikor köszönhetek jó reggelttel? Mikor kérhetek egy pohár vizet az infúzió helyett? Mikor köszönhetem meg, hogy itt voltál, hogy itt vagy mellettem? Mikor mehetek haza? Mikor derül ki, hogy elkaptam-e a kórt? Mikor mondják azt, hogy csak egy rossz álom volt az egész? Mikor lesz minden olyan újra, mint ezelőtt volt? Mikor ébreszt fel valaki?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816667#post816667][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.06. 17:47[/b][/url]

Kérdéseire rebben meg a szemöldököm. Lesütöm tekintetem, mintha nem tudnám mi a helyes válasz erre. Pedig tudom, és rá kellene vágnom azonnal is azt, de képtelen vagyok rá. Szomorkásan mosolyodom el, mert a gondolatok újra és újra lepörögnek agyamban, amiken rohadtul túl kellene lendülnöm. A féltékenység egy borzasztóan gusztustalan érzés, mégis érzem, és éppen itt és most. Ennél aljasabb aligha van, mégsem tudok ellene mit tenni, egyszerűen érzem, ahogy csak belegondolok abba, hogy egy idegenért majdnem meghalt. Egy idegenért képes lett volna meghalni, mert benne volt a pakliban. Simán elsülhetett volna ez az egész rosszul, én meg ülnék malmozva, hogy az egyetlen személyt, aki önzetlenül volt képes szeretni, elvesztettem. Egyik napról a másikra, hiszen előző nap még nevetve váltunk el egymástól, olyan ígéretekkel, hogy pár nap múlva találkozunk. Végül is, nem nyúltunk mellé, itt ülök mellette az ispotályban, látom is, találkoztunk is, érezhetem is. Mégsem elég ahhoz, hogy a kellemetlenség legyen kiirtva belőlem. Végül szinte már láthatatlanul megrázom a fejem, mielőtt elvesznék a csókba, és arcának puha érintésébe. Ebbe sűrítek bele mindent, amit mondani akarok neki, amiről szeretném, ha tudna, de képtelen vagyok kimondani. Nem itt és nem most, de egyszer bizonyosan képes leszek rá.
Kérésemnek megfelelően csúszik arrébb, azzal a lendülettel huppanok fel az ágyra, lerúgom lábamról cipőimet, majd kényelmesen elhelyezkedem mellette. Karomat csúsztatom tarkója alá, azt visszahajlítva kezdek el zavartalanul játszani egy tincsével, miközben hallgatom minden szavát. - Valami mindig van - nevetek fel halkan, mert igaza van. Bassza meg, valami mindig történik, és elképzelése sincs mennyire, amíg vissza nem tér az iskolába. Ott kezdődik csak igazán a megpróbáltatás, amin segítenem kell tovább lépni. Mindenki tudja, hogy vérfarkas, és ezt a tényt, ha az ember akarja sem tudja figyelmen kívül hagyni. Túl meglepő, túl sok, túl hihetetlen.
- Azért ne túlozz - nevetek fel ismét halkan, fejemet oldalra fordítva lehelek lágy csókot halántékára. Ajkaimat felejtem ott, ahogy megszólal, várom a folytatását, ami nem érkezik, így lehunyom szemeimet, kissé ráncolom szemöldökömet, végül eltávolodok tőle. - Ne is folytasd - búgom szavaimat halántékának címezve, miközben tudom, hogy ezen árnyoldalak csak neki jelentenek ekkora dolgot, engem pedig hidegen hagynak. Legalábbis ezen részei, mert túltéve magam azon, hogy kiért és miért tette, az a fontos, hogy karjaim között tarthatom. Nagyjából egészben. - Nem érdekel semmilyen árnyoldal Belián, örülök, hogy itt vagy, hogy beszélsz hozzám, hogy érezhetlek - ennyinek elégnek kell lennie. Még akkor is, ha nekem is lenne bőven mit mesélnem az árnyoldalakról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816678#post816678][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.06. 23:05[/b][/url]

Nem válaszol, vagy nincs mit, de ahogy tekintetét süti le, felbukkan benne mélyen, hogy nincs minden rendben, de vagy nem akar róla beszélni, vagy, csak a kába feje túlságosan is paranoiás, vagy épp semmit sem lát. Nem tetszik neki a mosolya, van benne valami, amit saját maga rejtett el a mosolyban, egy olyan időszakban, ami évekkel ezelőttinek tűnik. Mint mikor képtelen volt beszélni arról, hogy mi folyik le benne az első alkalom után, hogy ajkait találkoztak, hogy amikor azt hitte, csak játék az egész. Olyan hirtelen bukkan fel benne az emlék, hogy megijeszti, de csak a mosoly, az, ahogy azt mondja, van mögötte valami. Hosszabbat pislog, mintha aludni akarna, holott csak elűzi a kételyeket. Ha lenne, akkor mondaná. Vagy utalna rá. Ujjai mégis megtalálják az arcát, annak élén siklanak végig, cirógatja, feljebb haladva ajkai vonalát követik le, miközben lehunyt szemmel szuszog. Nem erőszak, nem is tud követelni, mire pedig mégis kimondaná aggályait, csókra váltja a szavakat, váltja fel a gondolatokat a kellemes érzés, az, ahogy belekapaszkodhat, ahogy itt van vele. Nem volt még ideje a „mi lett volna ha…?” körökre, nem volt alkalma sem, csak örülni annak, hogy amikor kinyitotta a szemét, nem egy idegen arc nézett vissza rá, hanem az övé. Ebben a felemás időszakban pedig, könnyen el lehet érni ennyivel is a nyugalmat. Most még túl szanaszét van fejben, hogy logikus legyen. Most elfogadja magában is, hogy gyenge, és szüksége van erre, rá, a közelségére.
Ahogy az ágyra fekszik, úgy csusszan oda hozzá, fejét emeli, hogy karja férjen át alatta és visszahajtva helyezkedik kicsit maga is. Átölelve mosolyodik el, apró, lágy cirógatással mozgatja át elgémberedett ujjait. Mindene fásult, miközben már szeretne felkelni, legalább pár lépés erejéig.
- És most… mi az a valami? – hallgatja a nevetését, miközben felpislog rá. Ujjaival keresi meg a másikét, hogy összefűzze vele, szabad keze folytatja az eddigi mozdulatokat, lassú körök, vagy csak felsőjének anyagával játszik, mintha nem tudna vele most betelni, pont úgy, mint mikor először szeretkeztek, minden olyan más volt, mégis ismerős, és képtelen volt egy pillanatra is elengedni őt. Fura hely most az agya, mintha ébren álmodna, feldobál mindent, vagy épp gondolkodnia kell, hogy is, mint is. De legalább kiürül belőle az a vacak.
- Hamburgert is hozhatsz hozzá, itt fogom várni, miután körbeszaladom az ágyat – pedig most egy falat se menne még le torkán, ajkain mégis mosoly húzódik, fejét feljebb emelve lehel apró csókot állára, érinti orrával puhán és kedveskedve arcának bőrét. De csak nem tudja befogni, megtartani a szép, kellemes pillanatot. Nem is ő lenne. Sóhajt csak, ahogy arra kéri, ne folytassa, nem is tudta volna. Hallgatja inkább, aprót bólintva és hagyja kicsit ülni a csendet. Árnyoldal, hős és most… roncs.
- Úgy mondod mintha… - és talán most jön rá először a kockázatra, arra, hogy ha épp nem süt rá a hold kegyesen, akkor talán a nő mellé került volna. Ahogy tekintete egyre tisztább, úgy nyílnak szemeibe nagyobbra és sóhajt egy nagyot. – Hülyeség volt az egész… mert elkéstem. Nem hős vagyok, hanem… - hogy érezheti. Ostoba. Az ő, ahogy a vállába fúrja szinte arcát és eltűnik kicsit. Csak most jött rá, nem tegnap, nem abban a pillanatban. Oda, felsője anyagába, bőrébe mormogja csupán azt, hogy sajnálja ezt az egészet. Mert eddig mindig ügyelt, mindig óvatos volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816686#post816686][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.07. 14:58[/b][/url]

Valahogy úgy voltam az egésszel, amikor hivatalos lett, hogy minden sokkal nyugodtabb és egyszerűbb lesz mellette. Egy ideig tényleg így volt, attól elvonatkoztatva, hogy hajlamos nagyon túlbonyolítani a dolgokat, olyanokat is, amik egyszerűek, mint a faék, de még olyankor is aranyos volt. Ő volt az én cuki farkasom, aki mindazok ellenére, hogy havonta egyszer változik át fenevaddá, egy légynek sem tudna ártani. Elképzelésem sem volt arról, hiszen mugli és vérfarkas, hogy bármi olyasmi történhet, ami nekem nem tetszik, ami esetleg odáig fajul, hogy ispotályba kell eljönnöm meglátogatni, hogy a saját szememmel bizonyosodhassak meg arról, jól van. A pletykák szerint is túlélte, de mit érdekelnek engem azok, amikor róla van szó, és ha nem látom, ha nem érzem, akkor minden szó hiábavaló, mert elveszik az éterben és értelme sincs. Látnom kellett, és most itt vagyok. Helyezkedem az ágyban, hogy közel érezhessen magához, hogy én közel érezzem magamhoz, hogy átölelhessen, hogy átölelhessem. Mert megteszem, szinte már azonnal, ahogy feje hanyatlik vissza a párnára.
- Az, hogy ismét fejjel rohantál a falnak és az ispotályba kell jönnöm azért, hogy lássalak - szemtelen mosoly bujkál ajkam szegletében, kékjeim játékosan csillannak meg felé, miközben kissé oldalra fordítom fejemet, hogy lenézhessek rá. Ugyanolyan mosollyal kulcsolom ujjaimat az övéire, élvezem lágy cirógatását a pólón keresztül, hosszabban hunyom le szemeimet, ahogy fejemet fordítom a plafon felé megint. Szélesen elmosolyodom a megjegyzésére, aprót rázok fejemen, mert van egy olyan érzésem, hogy esélytelen, hogy bármit is lenyomjak a torkán, bármennyire is szeretném. Szusszanva nyitom ki pilláimat, és kezdem el a plafont szuggerálni, miközben beszél. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam éppen a megvilágosodás fázisában van a történtekkel kapcsolatban, hangja mindent elárul. Egy jól elkapott hangleejtés, egy elharapott mondat, és látatlanban beszélgetünk.
- Nyugodj meg - simítom a barna tincsekre tenyeremet, miközben ő éppen vállamba temeti arcát. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal kezdem el simogatni fejét, ahogy felé fordítom fejemet és puha csókot nyomok feje tetejére. - Túlélte, és ennél többet se te, se ő nem kívánhatnátok. Megmentetted őt, élhet tovább, ahogy eddig tette, és ezt neked köszönheti - szavaimat mormogom tincsei közé, miközben folyamatosan simogatom azokat. - Csodát tenni senki nem tud, szóval mielőtt még nagyon belelendülnél az önmarcangolásba, fejezd is be - kisebb küzdés után simítom arcára kezemet, hogy fejét felemelve nézhessek a szemébe. - Ígérd meg, hogy nem fogod magad emészteni - kékjeimben komolyság csillan, miközben pillantásába fúrom sajátomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816718#post816718][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.07. 22:34[/b][/url]

A zavarosság eltűnik, máshogy jelentkezik. Amíg egyedül volt, semmi nem érdekelte, minden „majd lesz valahogy” alapon működött, mert nem volt senki, akihez kötődött volna, mert nem akart. Nem akart senkit, pontosan ezért, hogy ne azt kelljen látnia, hogy ráncolódik a homloka, aggódás csillan a tekintetében, hogy esetleg, a további holdak alatt félti. Mert még mindig benne van a nyomorult érzet, hogy ez teher, hogy ez gond. Pedig… ha ezerszer nem magyarázták el már neki, akkor egyszer sem. Mert nem akar gondot, bajt, csak a jót, mert azt ígérte, azt mondta, jót fog hozni, békét és nyugalmat. Hogy mellette lesz és nem kell többé egyedül lennie. De úgy nehéz, ha… Felszusszan, horkantani kívánt, de hangja, lénye most gyenge egyelőre. Egy időben szégyellte ezt az állapotot, most inkább ösztönös, mintha valóban vadállat lenne, hogy amikor nem teljes és erős, akkor elbújik, rejtekhelyet keres és ne lássa senki. Nem érzi magát szépnek, mint ahogy sosem, de ilyenkor mindig eszébe jut azoknak a tekintete, akiket először látott meg farkasként: a sajnálat. Hogy élve temették el, mintha meghalt volna. Pedig, részben meg is történt.
- Ismét, fejjel? – keresi azt, amikor megtette, de nem jut eszébe. Zinával más történt, ott csak karját kötötték fel és ott más fogadta, mikor hazaért. De akkor is aggodalmat látott. Lehet, hogy nem tudja jól kezelni, mert sose tanulta meg? – Nem rohantam eddig sehova. De, igen… tudom. Értelek. Nem így akartam – mindegy, mit akart. Ő is, a fenevad is döntött, meglett a böjtje, kötések alatt húzódó fájdalom. Kezét rendezi feljebb, ahogy egy érzékeny pontot talál meg, de nem szisszen, meg sem nyikkan. A fájdalmat jól bírja. Az igazságot annál kevésbé.
Hol van már a hamburger, hol van bármi, amikor végre rájön, talán mit látott arcára írva. Hogy bele is halhatott volna, de lelkiismerete még a dögben sem engedte, hogy elfusson. Kettős mérce, mert örülnie kell és mégsem, mert igaza van a pillantásnak; vége lehetett volna. Mindenkit elhagyott volna, de legfőképp őt. Nem sír, nem remeg, csupán szüksége van, hogy összeszedje magát, úgy, hogy vállába furakszik, ismét illatával telik el orra, miközben szavaira be-beugranak képek, érzések. Kissé feszül meg az emlékfoszlányok, vagy akár csak álmok képkockáira. Érzi, ahogy ujjai simulnak arcára, ahogy megemeli a fejét, ahogy Mihail rásegít erre. Elsőre nem bír rápillantani, végül erőt vesz magán és elmerül a kékségben.
- Megígérem. Nem fogom – sokáig, csak ameddig megemészti. Egy kis idő, talán csak annyi, ameddig itt lesz, ameddig nem tud elsétálni a lányig. – És én is… túléltem. Nem emlékszem sokra… - még nem, már nem, de a hajnalon, amikor pár pillanatig önmaga volt, akkor igen. – Azt éreztem, mi van ha… ha valaki engem is így mentett meg. Hogy… megtette. Hogy nem félt, csak csinálta… - nyel egyet, ahogy ujjai ismét megindulva cirógatják. – De hülyeség volt, mert ha veszítek… mindenki veszített volna – süti le tekintetét. A felismerés. Mondhatni, megküzdött, hogy legyenek barátai, úgymond családja, szerelem, aki épp arcán pihenteti tekintetét, és mégsem gondolt rájuk. Csak előre tört. Hosszú, szaggatott sóhajt hallat. – Hülye Helvey.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816795#post816795][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.10. 13:55[/b][/url]

Nem tudom mit mondhatnék még. Minden szó olyan feleslegesnek tűnik jelenleg, hogy érdemtelenek arra is, egyáltalán megfogalmazódjanak bennem. Mégis megteszik, mert valamiért belém van kódolva, hogy segítsek neki. Még ha nem is tudok, mert ilyenkor a szavaknak már mi értelmük van? Onthatom magamból a feleslegesebbnél feleslegesebb szavakat, csak azért, hogy megnyugtassam a lelkét, de meddig? Ideig-óráig lehet működőképes maximum, de utána? Ismét levegőért kapkodva ül fel az ágyon, mert rosszat álmodott? Mert visszaálmodta a történteket. Az álmaiban nem lehetek ott. A fejében nem tudok megnyugtató szavakat duruzsolni, hogy minden rendben lesz, és mellette vagyok, ameddig csak szüksége van rám. Kellenek a szavak, mégsem érzem őket helyénvalónak, de ebben a helyzetben vajon elég lenne annyi tényleg, hogy csak mellette vagyok? Csak ölelem magamhoz, mintha évek óta nem láttam volna, de a szívemet markoló kellemetlen érzés még így sem akar enyhülni. Borzalmas vagyok.
- Állandóan fejjel rohansz olyan helyzetekbe, amikbe nem kellene - hangom kissé talán türelmetlenebbül csattan, mint kellene neki. Alsó ajkamba harapva fojtom vissza a többit, ami ki akarna törni, végül csak fejemet oldalra fordítva csókolok hajába óvatosan. Nem itt és most van az ideje annak, hogy mint valami gyermeket dorgáljam meg a tetteiért, azért, mert nem gondolkodott, mielőtt cselekedett volna. Valahol mélyen megértem miért tette, s megmerem kockáztatni, hogy fordított esetben esetleg én is ezt tettem volna, csak talán kicsit nagyobb tétovázással, hiszen... ha - fordított helyzet van - én elmegyek, neki ki marad? Ostoba kérdés, valószínűleg sokkal több mindenki, mint nekem maradna, így ez is értelmét vesztette. Ha ő elmegy, nekem ki marad? Nem érem be annyival, amit Ombozi tud adni, mert nekem több kell. Sokkal több, én magát a lényét akarom magaménak tudni, ahogy Beliánnál. Tudná bárki is pótolni azt, amit ő ad nekem nap, mint nap? Elképzelhetetlen.
- Nem mondom, hogy örülök annak, hogy idejutottál - hunyom le szemeimet, miközben fejemet hajtom a párnára. - De az mindenképpen dicséretreméltó, hogy megtetted a nőért, túl is éltétek mindketten. Ami nekem a legfontosabb, hogy te túlélted. Büszke vagyok rád, Belián - szívemet markoló kellemetlen érzés enyhülése csal mosolyt arcomra. Valóban büszke vagyok, amiért volt bátorsága megtenni, és bár gondolkodás nélkül, de akkor is odaállt és megmentett valakit. - Már feleslegesen emészted magad. Megtörtént - óvatosan vonom meg vállaimat. Kinyitom pilláimat, a plafon szuggerálva eresztek ki egy reszketeg sóhajt. - Pihenj. Itt leszek, amikor felébredsz - tarkója alatt pihenő kezemmel cirógatom meg lágyan arcát, miközben fejemet fordítom felé, ajkaimon egy könnyed mosollyal. Mert itt leszek, ameddig kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=817123#post817123][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.19. 00:58[/b][/url]

Tagjai egyre nehezebbek, pedig aligha mozdult bármit is, mintha az, hogy helyet adott neki, elég is lett volna mára. Nem akar aludni, makacsul dacol a fáradtság ellen, mint mindig és veszít, mint minden esetben. Otthon sem könnyebb, ha fel is kel, de nem moccan, csak szükségleteket lát el, amik a testnek muszáj, vagy épp megpróbál habzsolni és vagy kihányja vagy sem. Ennyi év után is akadnak kérdőjelek, hogy mennyit bír az adott periódusban, pillanatban, mert sosem egyforma. Van, hogy elég egy nap, van, hogy hosszú ideig képtelen bármire, most úgy érzi, míg idebent lesz, a nehezebbik verzió lép életbe. Fogalma sincs. Sem arról, hogy ha totálisan letisztul benne minden, miképp lesz. Most könnyen beszél, mondja, hogy rendben lesz, a gyakorlat mindig mást mutat. A második felvonásban azonban nincs sok ijesztő ismeretlen, nincsen sötét massza, amely lefele rángatja – teszi, tenné, de már nem könnyű rángatni őt – és nincs a fülsüketítő egyedüllét. Fülel ő, a szavaira, fejét enyhén felkapva ráncolódik kissé homloka a hallottakba. Többes szám? Most vagy lemaradt valamiről vagy túl nehezen fog fel bármit is. Megeshet. Most nagyjából majdnem minden.
- Állandóan… - engedi vissza fejét, mintha meg kellene rágnia a szót. – Nem is állandóan. Nem értem most ezt – de az igaz, hogy a legtöbb helyzet nem kellene. Az se kellett volna, amely miatt most és eddig is itt van, amelyben létezik, az elől pont, hogy fejvesztve menekült, csak épp az gyorsabb volt nála. Nem védeni akarja magát vagy épp vitázni, egyszerűen nem ugrik be, hiszen a legutóbbi akármi Zinával esett meg, azóta, úgymond mindenhol minden békés volt. Mondhatná, hogy túlzónak érzi az állandóan szót, de csak sóhajt helyette egy nagyot. Inkább kapaszkodik, ujjaival érinti, simítja tovább, mert ez tartja a felszínen és újra fel-feltörő szavai, ha már képes valamelyest beszélni a dologról. Legalább az érzésről, amely annyira megrekedt benne és most sem tudja elengedni. Haladás, most valóban, ha már képes szavakká formálni, akkor már történt valami, valami új. Ajkaira mosoly húzódik végül, nem azért, mert kimondta, hanem amit Mihail mond. Büszke. Nem örül, de büszke. Teljesen jogos.
- Köszönöm – tényleg megtette, nem tudni, valaha lesz-e ehhez hasonló alkalom. Nem szeretné, nem azért jött ide, hogy jóformán területharcokat vívjon farkasként, igaz, nem is magától került a faluba, de ha már választani lehet, jobb a béke, mindenkinek.
- Ez igaz. Bár mindig azt teszem, emésztem, de… akkor elengedem. Megpróbálom – hátha. Mintha valami módszer lenne arra, hogyan legyen könnyebb a lelke. Talán az is, de mivel eddig nemigen kapott tanácsokat ebben, minden csak teszt. Gyanítja, ha ezt el is engedi, majd lesz más. Az élete már csak ilyen. Fogalma sincs, őszintén, mit kezdjen ezzel az egésszel. Nyilván lesznek kötelező körök, sőt, azokból meg már rutinja van, abba jelenleg nem gondol bele, hogy következmények néven mi várhat rá.
- Máris jobb kedvvel fogok ébredni. De… nagyon unalmas lesz. Legalább könyvet szerezz – mintha tényleg az lenne a legnagyobb gondja, hogy a másik unatkozni fog, miközben kapaszkodik belé, ahogy jelenleg is. Tekintetük találkozik, ahogy ismét rápillant, közelebb csusszanva, álom helyett egyelőre ajkait választja. A lágy simogatástól lúdbőrzik, miközben lassú, óvatos, mégis, minden mélységét érintő csókba húzza bele őt. Nem siet, nem akar sietni, mintha most ízlelné először és sose akarná elengedni. Jelenleg többre nem képes, nem csusszan rá, hogy folytassák, hogy legyen több, nagy sóhajjal válik el tőle és hajtja fejét a mellkasára. Beszélteti, kéri, hogy meséljen, bármiről, felőle akár arról is, hogy hány pókot lát a sarokban. Válaszai végül lassúak, a gyengeség győz, hiába a tiszta elme, a tenni akarás, nem képes legyőzni azt. Simogató ujjai állnak meg, ahogy egyenletes légzése tudatja a másikkal végül, hogy valóban pihen, egyelőre semmi sem kínozza. Talán már később sem. Az álomtalan álom sokszor a legjobb válasz a problémákra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=831084#post831084][b]Virginia Mayfair - 2021.05.07. 13:30[/b][/url]

- Franny, a hószörny csodálkozva pillantott az emberek riadt arcára, nem értette, hogy miért nem szeretnének vele játszani, hiszen hosszan figyelte őket, látta napokon, heteken át, hogy az embereket a játék boldoggá teszi, és ő maga, aki magányos volt mamája és papája nélkül, úgy érezte, hogy boldog lehet akár úgy is, hogy új barátokat szerez, és játszik velük. Azonban, amikor meglátta, hogy az emberek megijedtek tőle, olyan szomorúság járta át, hogy úgy érezte, nem maradt már értelme az életének.
Szeretek itt lenni, amikor nem dolgozom, és otthon sincs dolgom, vagyis, szinte mindig, amikor nem dolgozom, akkor ide utazok, hogy segítsem az itteniek munkáját. A bérletemet fizetik, ami nagy segítség, mert így nem kell kevesebbet hazautalnom a szüleimnek, és élhetek annak, amit igazán szeretek: a gyerekeknek. Hivatalos babaölelő vagyok, vagyis az árván maradt kisbabákat, és azokat, akik valami miatt az ispotályban kellett, hogy maradjanak, ölelgetem, simogatom, etetem és szeretgetem. Ez egy nagyon hálás feladat, és nagyon szeretem csinálni, de ez egy olyan dolog, amit bármennyire is szeretünk, akkor jó, ha nem kellünk. Az azt jelenti, hogy minden kisbaba, aki abban az időben született, jó helyen van, szerető szülőknél. Azonban, ha kell, a nagyobbaknál is tudok segíteni, mesét olvasni, vigasztalni. Az egyik legrégebb óta az ispotályban élő kisfiú Martin, akinek a szülei árufuvarozás közben vesztették életüket, amikor téves útvonalat kaptak, és seprűikkel egy mugli repülőgépnek csapódtak. A kisfiú már születése óta beteg volt, így árvaházba nem vihették, az itteni költségeit a minisztérium fizeti. Azt kérték, hogy olyan meséket meséljek neki, ahol nincsenek szülők, de szerintem ez nem a legjobb eljárás, viszont az ölemben pihenő hatéves forma gyerek nagyon szereti a meséket. A nagy fotelben ülünk, egészen hozzám bújva hallgatja a mesét.
- Carol végül előre lépett, hiába próbálták meg társai visszatartani, és bár remegett kicsit, hiszen félt, mert az iskolában azt tanították, hogy a sok hó rossz, mégis, kezét nyújtotta Franny felé, remélve, hogy így a hótömeg megbékél majd, és nem esik senkinek baja. Hosszú csend következett, mindenki feszülten várta a végkimenetelt, ám ekkor Günter, anélkül, hogy Carol ellenkezhetett volna, elkapta a lány derekát, és elvitte őt onnan, hátra se nézve.
- Günter gyűlöli Franny-t?
Pillant fel rám érdeklődve, én pedig egy pillanatra meglepődöm, hogy honnan ismeri ezt a szó, mert korábban sosem került elő közöttünk. Eddig mindig azt mondta "nem szereti".

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=833871#post833871][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2021.07.06. 19:34[/b][/url]

Minden egyes Hold egy picivel jobban megviseli. Önsajnálatban és a sodort édeskés szagában elmerülve vészeli át a napokat, míg letaglózza a gerincében lüktető fájdalom. Undorodva támaszkodik már a sétapálcára, ami örök társává vált már a Telihold időszakára és csak reméli, hogy a jövőben is lekorlátozódik a használata erre az időszakra. Az igazság az, hogy szégyelli az állapotát. Szégyelli, hogy férfi létére tehetetlennek érzi magát minden percben, mert, mint hóhérja lebeg felette a tudat, hogy egy rossz mozdulat és teljesen lebénulhat. De mindezek mellett sem fogja feladni.
Reggel Kate első dolga volt, hogy feltöltse a rúnáját, amit Sebi végtelen megkönnyebbüléssel fogadott. A fájdalom lassan visszahúzódott, enyhe feszülés maradt csak, amit pedig már igényel a mindennapjaiban, annyira hozzászokott az elmúlt bő évtizedben. Óvatosan megmozgatta tagjait, majd végre ismét szabadon mozogva rejtette ismét sétapálcáját a szekrény mélyére. A Teliholdak másnapján mindig újjászületik, maga mögött hagyva a komor gondolatokat és a bűntudatát felélesztő vádakat, amit ködös elméje szül kétségbeesésében.
Anyjától búcsúzva érkezik pontosan, mint minden hónapban. Kedvesen üdvözli
a már jól ismert arcokat, van, akivel le is áll pár szó erejéig, majd nevetve indul tovább a kórteremig, ami csakis rá vár - üresen. Az ágyhoz sétálva, még itt is habozva veszi le a pólóját és fedi fel tetoválásait és legfőképp a gerince vonalán húzódó kötésrúnát. Egy kezén meg tudja számolni, hogy eddig hány embernek engedte látni az utóbbit, mégis még előttük is feszélyezve érzi magát, ha ismét erre kerül a sor. Szusszanva ül fel végül az ágyra, háttal az ajtóval, mint mindig, hogy végtelen türelmével várja a már jól ismert gyógyítóját.
- Jó reggelt, Erik - szólal meg, amint hallja maga mögött az ajtó halk kattanását. Hátra sem pillant, hisz biztos benne, hogy nem lehet más. - Kate kért, hogy tájékoztassalak, hogy megint tovább tartott a feltöltés, most tizenkilenc másodperccel. Hogy vannak a gyerekek? - kérdi kedvesen, karjai közben megfeszülnek, ahogy enyhén előre dőlve markol rá az ágy szélére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=833896#post833896][b]Virginia Mayfair - 2021.07.06. 22:45[/b][/url]

Későeste találtak egy kisbabát a lépcsőn, senki se látta, hogy mikor és ki tette oda, de egyből értesítettek, hogy jöjjek. Én pedig jöttem. Nagyon vékonyan öltöztem, hogy gyorsan ki tudjak bontakozni a ruhámból, és a következő pillanatban már öleltem is magamhoz a csöppséget, aki órákon át fel-felsírt még. Aztán végre sikerült megnyugodnia. Evett is, tisztába is tettem. Ezek nem az én dolgaim, hivatalosan csak babusgatom és szeretgetem őket, de nincs is jobb annál, mint mikor tisztává válik egy baba. Szeretem a gyerekeket, minden hanggal, szaggal együtt. Viszont mindezzel együtt fáradt vagyok, de szeretnék, ha maradnék, így elmondják, hogy hol tudok pihenni, és szólnak, ha kellek. Gyorsan írok egy üzenetet Teonak, mármint FArkasházy úrnak, a főnökömnek, természetesen, akit nem szabad csak úgy "Teo"-nak vagy "Teodor"-nak hívnom. A bagoly elröppen, én meg engedelmesen indulok el azon az úton, amit elmagyaráztak nekem. És biztos vagyok benne, hogy egy ideig jól is haladok, de aztán...
egy hát. Meg egy férfi, aki Eriknek szólít, de ez a legkisebb probléma, mert az első, ami eszembe jut, az az, hogy a kedvéért akár Henk is leszek, komolyan, mert igen szépen kidolgozott háta van, és igazából egy félmeztelen férfi. Mikor láttam én olyat utoljára? Naaaagyon régen. Olyan régen, hogy már azt se tudom, hogy mi fán terem a férfi hát, vagy ölelés, vagy illat. Abban se vagyok lassan biztos, hogy voltam valaha férfival. De voltam, és nem szeretném egy ilyen kijelentéssel megbántani a volt vőlegényemet. Igen emlékezetes volt. Szerettem. DE huh, na neki nem ilyen háta volt, és fantáziálgatásaimban Farkasházy úrnak sem ilyen van. Inkább apukásabbnak képzelem, mert ha egyszer úgy alakul, akkor nem szeretnék csalódni.
Most azonban, kérem, hogy álljon meg a világ, mert Édes Merlin, hát mondtam már, hogy milyen szép a háta? Milyen szerencsés vagy te Erik, meg Kate is, de én is eléggé, hogy egy ilyen látványt élvezhetek ki. Vajon milyen a tapintása? Kemény? Puha? Erős és feszes, vagy ölelően könnyed. Egy lépés, kettő, és hopp, már mögötte is vagyok, hogy ujjaimat lassan végigsimítsam rajta. Kemény, és erős. Ő Merlinke, köszönöm. Tényleg köszönöm.
- Helló, azt hiszem, egyikünk eltévedt.
Habár lehet, hogy szóltak róla? Nem, ki van zárva, hogy fizetés helyett ő a jutalmam. Szükségem van a pénzre, de elfogadok egy szép hátú férfit is. A nagyi arra tanított, hogy ne legyek válogatós.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=834057#post834057][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2021.07.10. 15:18[/b][/url]

Sebi mindig is egy nyugodt ember volt. Már kisgyerekként is kiderült, hogy igen nagy az ingerküszöbe, ami azért lehetséges, mert nem hagyja magát eltéríteni a kitűzött céljaitól, legyen az egészen apró vagy horderejű, nem számít. A célok változhattak, átalakulhattak, de tekintete nem vesztette azt szem elől. Jöhettek nehézségek, megingások, jöhetett beteljesületlen szerelem, önazonossági kérdés… a listát bőven lehetne még sorolni, ám nyugalmából egyik sem tudta teljesen kibillenteni. Nem vesz a vállára felesleges plusz terhet, a már meglévő tetemes súly mellé, amit az évek során akarva-akaratlan aggatott magára. Megtanulta ezeket úgy cipelni, hogy ne roskadjon össze alatta és a titkaival együtt képes legyen egyenes háttal, egy jóravaló emberként mások szemébe nézni. Mindig is próbálta kihozni önmagából a legtöbbet és ezzel a tudattal mondhatott bárki bármit, tehettek, amit szerettek volna, nyugalma és elhivatottsága sziklaszilárd maradt. Egyes egyedül Reece volt képes megtörni ezt, de hónapok kemény munkája után felállt és sokkal erősebb lélekkel nézett szembe a világgal. Azóta is ő cipeli a férfi tettének súlyát, védelmezi, amiről valószínűleg sosem lesz fogalma a másiknak.
A mostani helyzetre viszont nem volt felkészülve. A vizsgáló az egyetlen hely, ahol titkainak és a cipelt terheknek egy részét maga elé pakolja és félmeztelen lélekkel és testtel várja a vizsgálatok végét. Itt szabadabb lehet, mint bárhol máshol, teljes bizalommal fordulva gyógyítója felé, akinek mély, karcos hangja helyett… egy vékony ujj puha érintésétől borzong meg. Erik sosem nyúl hozzá figyelmeztetés nélkül.
Teste megfeszül, kékjei kikerekednek, ahogy az érintéshez lágy, csilingelő női hang társul. Lélegzete benn reked, ahogy letolja magát az ágyról és hirtelen fordul a gyönyörű teremtés felé. A mozdulat kellemetlenül feszíti a hátát, de nem vesz róla tudomást. Nem úgy, mint Hugin és Munin, Odin hollói, akik eddig a jobb csípőjére varrt Yggdrasilon ágait befedve pihentek. Tollukat felborzolva szállnak el róla, csupaszon hagyva az így kiszáradtnak tűnő életfát. Röptük keresztezi az oldalára varrt rúnákat, majd a szíve fölött található Vegvísirt, hogy vállánál eltűnjenek a háta irányába. Mellkasa gyors ütemben emelkedik és süllyed, keze megremeg maga mellett, míg kényszeredetten az orrnyergéhez nem emeli, hogy megdörzsölje azt. Reszketeg sóhajjal engedi le lassan, alkarjának közepén pedig megvillan Triskele, Odin szent jelképe.
- Igen... - válaszol kissé rekedt hangon megkésve, majd észbe kapva nyúl a pólójáért, hogyha a kibillent nyugalma nem is akar visszatérni, legalább a kötésrúnáját eltakarja, hátha az majd segít. - Elég gyakran járok ide, hogy ha elmondod, hogy mit keresel, talán tudok segíteni - kékjeit vezeti a nő arcára egy kedves mosoly kíséretében. A feszültsége és zavara kézzel tapintható, ám se a hangján, se az arcán nem látni belőle semmit. Azokból csak a segítőkészség olvasható ki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=834328#post834328][b]Farkasházy Teodor - 2021.07.14. 16:38[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=834329#post834329][b]Virginia Mayfair - 2021.07.14. 17:50[/b][/url]

Tudniillik a hivatalos babaölelgető ölelgetés közben a lehető legkevesebb ruhadarabot viseli, hogy a baba bőre a legtöbb helyen érintkezzen a felnőtt bőrével, mert ez számos csodás és pozitív reakciót indít el benne. Vagyis, a pulóver alatt rajtam csak egy finom csipke melltartó van, az a vékony fajta, amin át szintén át tud sütni a szeretet. És most, egyetlen pillanat alatt olyan melegem lesz, hogy nagyon szeretnék megszabadulni a pulcsimtól. Na nem úgy, nem egy gyerek előtt, jesszus! Bár, tegyük, hozzá, hogy testi reakcióim tökéletesen elárulják, hogy nagyon is vetkőznék én máshogy is.
~ Virginia Katherina Mayfair, az ég szerelmére! Felnőtt nő vagy, viselkedj is úgy! ~
Amíg magamat korholom, addig legalább azt elfelejtem, hogy erős vágy tört rám, hogy kislányosan vihogjak zavaromban. Különben is, hogyan venné ki az magát? Hiszen ő egy felnőtt férfi. Egy FÉRFI. De micsoda férfi, hát de dögös hangja van! Oké, mégiscsak jó, hogy a pulóverem takar, mert érzem, ahogy az összes apró kis pihe égnek áll a karomon és a nyakamon. És milyen hosszan beszél, és de szexi. Nagyon szexi. De! A helyzet, ami a javamra írandó, hogy figyelek is rá, hogy mit mond. Imádom őt hallgatni. Érzem, ahogy a mesét hallgató kisfiú szorosabban fogja a kezem, és, ahogy én, úgy ő is csodálattal ötvözött boldogsággal pillantok fel. Mintha a sors folyton azt akarná, hogy mi találkozzunk, és én egyre biztosabb vagyok benne, hogy a magam részéről ez nem kérdéses, hogy miért történik, de ő egy szörnyen makacs ember lehet, aki nem akarja ezt meglátni. De, dolgozni fogok rajta. Finoman. Mennyi időbe telhet egy makacs férfi meghódítani? Három év? Vagy öt? Ha öt, még az is simán belefér.
- Hogyan lesz bátorsága? Günternek nincs sok zsebpénze.
A férfival való találkozás miatt eleve az arcomra kiülő mosolyom szélesebbé válik a gondolatra, hogy pénzen szeretné megvásárolni a bátorságot. Szerencsére többnyire jól tudom palástolni, hogy kedvelem őt, mások előtt legalábbis, nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni, de, amikor csak mi vagyunk, akkor máshogy mosolygok rá a folyosón, és határozottan csillogóbb a tekintetem. De alapból egy nagy, boldogsággombóc vagyok, szóval sokkal nehezebb szerintem észrevenni a ragyogásomat, és ezzel együtt megadom a lehetőségét annak, hogy ha nem akarja, akkor nem veszi észre a dolgot, de remélem persze, hogy csak ő is nagyon jól rejti az érzéseit, különben is, a férfiaknak több idő kell. Minimum öt év... maximum hét. Azért vele ellentétben nekem lejár a szavatosságom.
- Amikor Teodor ...
Oh my god! Igen, ez az első alkalom, hogy a jelenlétében a keresztnevén szólítom. Ha tényleg olyan a fejünk belseje, mint az agymanókban, akkor most el sem tudom képzelni, hogy mit csinálnak odabent, ez talán őket is sokként érte. Felpillantva rá, a tekintetét keresem, abban a pillanatnyi szünetben, amit tartok, és bocsánatkérően rámosolygok. De a gyerek előtt mégsem urazhatom.
- ... az előbb besétált, szorosabban fogtad meg a kezem, mert nem tudtad, hogy ő az, de amint megláttad és felismerted a hangját, eresztettél a szorításon. Valószínűleg, ha Günter elfogadná Carol kezét, akkor azon keresztül a lány bátorságot tudna adni neki, és akkor együtt elmehetnének Franny-hez, és megismerhetné. Akkor már nem lenne benne az a sok negatív érzés, és még barátok is lehetnének.
- Ez logikus.
Mondja ki olyan határozottan, hogy nem tudom megállni, hogy egy picit ne kuncogjak, és hogy ezt leplezzem, mielőtt még azt gondolná, hogy rajta nevetek, hatalmas, cuppanós puszit nyomok az arcára, mialatt ő segélykérőn néz a férfire.  
- Nem logikus?