A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816067#post816067][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.08.23. 18:15[/b][/url]

Először letaglózott a hír, amikor megtudtam. Másodszor nem akartam elhinni. Harmadszor pedig mindent eldobtam és a leggyorsabban találtam magam Budapesten. Felületes információk alapján indultam el, hogy megtalálhassam a helyszínt, és bassza meg, túl sokszor tévedtem el ahhoz, hogy arra büszke legyek. Minden egyes infómorzsa újra és újra lejátszódott a fejembe, hogy melyik háznál merre kell fordulni, merre kell menni mennyit és ismét fordulás, mikor végre feltűnt előttem az épület. Szinte már belé robbantam, de mindhiába, amikor a nővérek és gyógyítók úgy szaladtak el mellettem, mintha ott sem lennék. Én! Feltudod ezt fogni? Én sem.
Szóval mindennek ellenére, a megnyugvással a lelkemben, hogy legalább a rohadt ispotályt megtaláltam indultam el megkeresni. Hogy lehetséges az, hogy itt mindenki rohan mindenhova? Háromszor kaptam el három különböző ápolónőt, hogy segítsenek már, de mindegyik egy nem tudommal, egy nem tud segítenivel lerázott, és tovább szaladt. Akkor az anyátokat, de tényleg! Fogyó türelmem kellős közepére tör be egy törékenyebb lány, akit egy hosszú folyosó közepén kapok el. Összerezzen karom alatt, érzem, ahogy bőre remeg meg, miközben hatalmas, barna tekintetét emeli rám. Ajkai elnyílnak egymástól, nekem meg felső ajkam rándul meg akaratlan, ahogy az undor is kiül arcomra. - Szeretném megtudni merre van Helvey Belián Balázs - elengedem karját, amikor már biztos vagyok abban, hogy ő már nem fog lerázni és elfutni mellettem valami borzalmas indokkal, amitől a kedvem sem éppen a vidám felé hág. Fürkésző tekintetem vizslatja a lány arcát, várom a választ, de semmi nem történik, az a csoda, hogy a nyála nem folyt még ki. - A kurva életbe bele, hol van Helvey Belián?! - hangom csattan vissza a falakról, többen is felénk fordulnak, most már nem is olyan sietős, ugye? Ilyenkor bezzeg mindenki tud rám figyelni, és felfogni a kérdést, amit ordítozok nekik. Türelmemet vesztve lépek el a lánytól, hogy akkor folytatom egymagam a keresést, ha ő már ennyire haszontalan, amikor egy szikár férfi lép elém. Fáradt kékjeimet emelem rá.
- Nem ajánlott a látogatása a fiatalembernek. Pihennie kell - értetlen nézek a férfira, majd hangosan tör ki belőlem a nevetés, mielőtt válaszolnék. - Márpedig én most fogom látni! - elmélyült hangom teljesen máshogy cseng, mint amit eddig megszokhattak tőlem. A barnaszemű lány tér magához a bambulásból, kezének mozgását figyelem, és szinte mutatóujját még nem is nyújtotta ki, már kecsesen kerülöm ki a férfit és őt is, majd lépek be az egyik ajtón. Szinte már túl sok ágy mellett megyek el, amikor kékjeim végre megakadnak rajta.
- Belián - lehelem nevét, a megkönnyebbüléstől csuklanak össze térdeim majdnem. Kikerekedett szemeit meglátván termek mellette rögtön, kezét fogom sajátjaim közé. - Itt vagyok. Nincs semmi baj - óvatosan hajolok le, homlokából simítom hátra tincseit, hogy óvatos csókot lehelhessek rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816176#post816176][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.08.27. 13:50[/b][/url]

Az aggodalmat váltotta fel pillanatokra a mérhetetlen düh. Számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen helyen ennyire haszontalan legyen mindenki, még egy kérdés erejéig is. De nem menekülök. Ahogy lassan megnyugszom és meglátom az ágyban feküdni, összetörve, bekötözve, fáradtan és elesetten, ismét visszatér az aggodalom marcangoló érzése a szívembe, a testembe egyaránt. Testemből válik ki a lelkem, ahogy végig mérem pillanatok alatt a helyzetet. Gondolkodás nélkül termek ott, hogyha máshogy nem is, akkor a jelenlétemmel tudjam segíteni az egészet, és tudom, Merlinre, mennyire tudom, hogyha a véla kell, akkor megkapja. Ha vágyja a vélát, aki segíthet neki, akkor tálcán nyújtom neki csak azért, hogy elvegyem a lelkének és testének is fájdalmát, ha szükséges, akkor örökre. Mert képes lennék mostantól életem végéig nyitva hagyni a kapukat, hogy a véla legyek, hogyha ezzel megkönnyítem neki az egészet. Mindent meg szeretnék neki könnyíteni, miközben kezét szorongatom, lágyan csókolom meg homlokát, és létezem mellette. Mert egyelőre nincs más dolgom, mint csak létezni csupán. Érzem, ahogy visszahúzódik a csóktól, lehetek önző, lehet ez csak magam miatt kell, de akkor is homlokán hagyom, majd távolodom el tőle és ülök le a székre, ami ágya mellett van. A riadtság veszik ki tekintetéből, ahogy lassan realizálja a külvilágot, a valóságot magát, mosolyogva és türelmesen, megnyugtató kisugárzással várom, ahogy megtörténik. Lepillantok kezére, amely karomra szorít rá, óvatosan rázom meg fejemet, kezemmel nyomom vissza az ágyra. Meg ne próbálja.
Ráncolom szemöldökömet, miközben körbepillantok a kórteremben vizet keresve. Vagy bármi ihatót. Nagyot szusszanok. - Pillanat és jövök - simítom meg utoljára kézfejét, majd felállok és indulok el ismét kifelé. A kezdetleges kedvességemnek nyoma sincs, amint valaki elsuhanna előttem kapom el karját és közlöm mit szeretnék. A lány bólint, majd eltűnik a látóteremből, így megkönnyebbülve sétálok vissza Beliánhoz. Ismét a székre ülök, kezét zárom az enyémek közé, kékjeimben csillog az őszinte aggodalom egyfolytában.
- Mindjárt jönnek - már mindenki tudja, hogy micsoda. Az egész iskola előtt vallott színt az Edictum, hogy Helvey Belián vérfarkas. Ehhez a számhoz nekem nem volt közöm, nem tudtam semmiről, amíg a sugdolózások, a rám vetett csodálattal teli pillantásokba sajnálat kezdett vegyülni. Végül megtudtam és hitetlen álltam az egész előtt. Megtámadták. Megvédte. Megsérült. A félelem ütötte fel fejét bennem azonnal, térdem rogyott meg a hír feldolgozása után közvetlen, a falnak támaszkodva ült ki minden arcomra. Féltem. Félek, hogy elveszítem. Erősebben szorítok rá kezére, míg az egyikkel elengedem, hogy arcára simítsam azt. - Azt hittem, elvesztelek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816287#post816287][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.08.28. 13:33[/b][/url]

Ahogy a kérdés lobban fel bennem ismét, sötétül el tekintetem, miközben visszatérek hozzá, s mellételepszem. Minden szavam őszinte és igaz, valóban szörnyűségek keringtek a fejemben, ahogy előadták mi történt, ahogy megtudtam az egészet, és bár nem látok a takaró alá, de nincs is rá szükségem. Él. Ennél fontosabb nincs, csak egyszerűen érdekelne, hogy mégis milyen áron és kiért? Ki volt az, akiért ezt megérte bevállalni, ki volt az, akiért ekkora kockázatot vállalt, és aki miatt - közvetetten ugyan -, de idekerült? Érdekel, tudni akarom, és meg is fogom tudni, mert ebből nem engedek, de úgy érzem, ennek nem itt van most a helye. Igyekszem visszanyerni mimikám fölött az uralmat, de talán így is sokkal tovább árnyalta sötétség kékjeimet, mint kellett volna. Lehet mindketten jobban járnánk, ha nem tudnám meg. Lehet nincs szükségem arra, hogy tudjam, mert a kényelmetlen érzés kerít hatalmába ismét. Féltékeny lennék, amiért megmentette? Elképzelhető. Mert mégis miért tette? Miért nem értem? Miért nem velem?
Egy vérszegény mosolyt küldök felé a kérdésre, csak megrázom a fejemet lehunyt szemekkel. Nem itt van ennek az ideje. Felül kell kerekednem az érzelmeimen, elhatározni magam, és örülni annak, amiért van lehetőségem megfogni a kezét, látni az arcát és élvezni a hangját, ami fáradtságról árulkodik, de legyen így. Napokat eltöltök mellette, amíg képes lesz kijönni innen, amíg azt nem mondják, hogy minden rendben és távozhat. Itt leszek vele, mellette, mert itt akarok lenni. Hiszen életben van, a történet kissé túlzóan drámai előadásának ellenére.
- Nem szeretnék ilyen szerencsét - arcára vezetem tekintetem, ahogy feljajdul. Aggodalom csillan bennük, lankadni sem akar, hiába a megnyugtatónak szánt szavak. Nekem kellene hasonlóakat mondanom, nem igaz? Nekem kellene megnyugtatnom őt. - Maradok is, ameddig szükséges. Nélküled sehova nem megyek innen, nem számít mikor jön el annak a napja, hogy kiengedjenek - végre őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy beledől tenyerembe. Hüvelykujjammal simogatom fel s le arcát, mosolyogva, amiért itt van.
- Amennyit elmondtak - ingatom fejemet kicsit előre-hátra, mielőtt folytatnám. - Vérfarkas támadott meg egy lányt, akit megmentettél. Túlélte - halvány, mégis büszke mosolyt küldök neki. Lehetek bármennyire féltékeny, zavarhat bármennyire a tény, attól még megmentette azt a lányt, amire igenis illik büszkének lenni. Óvatosan szorítok rá ujjaira, kissé felemelkedve a székről hajolok hozzá közelebb, hogy ajkaiba suttoghassam szavaimat. - Hős vagy - lehelek lágy csókot végül azokra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816352#post816352][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.08.30. 00:44[/b][/url]

Nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben összefüggéstelenül. Egyszer a féltékenység erősödik fel bennem olyan szintre, hogy azonnal megkeresném a lányt, akiért ezt tette, a következő pillanatban pedig az aggodalom marcangoló érzése kerít hatalmába, és semmi más nem számít, csak annyi, hogy jól legyen. Ne csak a teste, a lelke is. Ugyanazt a Beliánt szeretném visszakapni, aki előtte volt. Nem vagyok hajlandó elfogadni annak a lehetőségét, hogy esetleg megváltozik a történtek hatására. Tudni akarom, hogy minden ugyanolyan marad. Hogy szavaimtól és olykor-olykor, amikor észreveszi, akkor pillantásomtól jön zavarba bárhol és bármikor. Vajon egy ilyen erőteljes érzelmi hullámvasút és megerőltető fizikai megterhelés után, valóban lehet minden ugyanolyan? Ha ugyanazt a mosolyt, őszinte tekintetet látom majd, mögötte is megmarad minden? Rengeteg kérdés, ami ismét csak odavezet vissza, hogy egy idegenért képes lett volna feláldozni magát. Önző módon hagyott itt volna engem, mit sem törődve azzal, hogy én mit szeretnék, vagy nekem mi lenne a jó. Mégis miért nem törődött vele? Könnyedén sétált bele a helyzetbe, hogy ugyan végül győztesen jöjjön ki belőle, de mégis ott volt a halovány esélye annak, hogy soha többet nem sétál. Sehova. Nemhogy a karjaimba. Azzal kellene foglalkoznom, hogy de most itt van, igaz? Miért sérelmezem azt ennyire, ami már megtörtént, miért érdekel ennyire? Mert nem értem tette. Nyomós érv ez eléggé, senki nem róhatja fel nekem a kétségeimet, mikor így és ilyen módon kitárulkoztam Belián előtt, aki képes lett volna feláldozni magát egy idegenért. Én meg...?
- Nem maradsz egyedül. Nem leszel egyedül - mert nincs itt az ideje a rohamaimnak a fejemben. Le kell őket győznöm, koncentrálni a fontosra és a jóra, hogy ne emészthessen fel az, ami már megtörtént, s amin aligha tudnék változtatni már. Szaggatottan szívom be a levegőt, ugyanolyan szaggatottan engedem ki, mielőtt ránéznék.
- Hé... - lágyul el rögtön tekintetem. Arcára simítom másik kezemet is, kissé feljebb emelkedvén simítom végig hüvelykujjammal szemének környékét. Töretlen mosolygok rá, bátorítóan igyekszem simítani végig a puha bőrfelületet, hogy érezze ujjaimon keresztül a támogatást, amit nyújtani tudok és szeretnék is neki. Motyogását és hitetlen szavait szakítom meg a lágy csókkal, amit neki címzek, mert egyszerűen muszáj éreznem a puha ajkakat a sajátjaimon. Muszáj éreznem őt. Kezének engedelmeskedve hajolok közelebb, egyik kezemet veszem el arcáról, hogy párnáján támaszkodhassak meg, így viszonozva azt a csókot is, amelyet ő kezdeményez. Somolyogva, elégedetten szusszanva egy aprót, lehunyt szemekkel válok el tőle végül.
- Semmit nem csesztél el - döntöm homlokomat óvatosan az övének. - Csússz arrébb - suttogom ajkaiba szavaimat, csak remélhetem, hogy képes pár centit odébb csúszni, hogy kényelmesen befekhessek mellé és csak öleljem magamhoz. Erre van szüksége.
Erre van szükségem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816667#post816667][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.06. 17:47[/b][/url]

Kérdéseire rebben meg a szemöldököm. Lesütöm tekintetem, mintha nem tudnám mi a helyes válasz erre. Pedig tudom, és rá kellene vágnom azonnal is azt, de képtelen vagyok rá. Szomorkásan mosolyodom el, mert a gondolatok újra és újra lepörögnek agyamban, amiken rohadtul túl kellene lendülnöm. A féltékenység egy borzasztóan gusztustalan érzés, mégis érzem, és éppen itt és most. Ennél aljasabb aligha van, mégsem tudok ellene mit tenni, egyszerűen érzem, ahogy csak belegondolok abba, hogy egy idegenért majdnem meghalt. Egy idegenért képes lett volna meghalni, mert benne volt a pakliban. Simán elsülhetett volna ez az egész rosszul, én meg ülnék malmozva, hogy az egyetlen személyt, aki önzetlenül volt képes szeretni, elvesztettem. Egyik napról a másikra, hiszen előző nap még nevetve váltunk el egymástól, olyan ígéretekkel, hogy pár nap múlva találkozunk. Végül is, nem nyúltunk mellé, itt ülök mellette az ispotályban, látom is, találkoztunk is, érezhetem is. Mégsem elég ahhoz, hogy a kellemetlenség legyen kiirtva belőlem. Végül szinte már láthatatlanul megrázom a fejem, mielőtt elvesznék a csókba, és arcának puha érintésébe. Ebbe sűrítek bele mindent, amit mondani akarok neki, amiről szeretném, ha tudna, de képtelen vagyok kimondani. Nem itt és nem most, de egyszer bizonyosan képes leszek rá.
Kérésemnek megfelelően csúszik arrébb, azzal a lendülettel huppanok fel az ágyra, lerúgom lábamról cipőimet, majd kényelmesen elhelyezkedem mellette. Karomat csúsztatom tarkója alá, azt visszahajlítva kezdek el zavartalanul játszani egy tincsével, miközben hallgatom minden szavát. - Valami mindig van - nevetek fel halkan, mert igaza van. Bassza meg, valami mindig történik, és elképzelése sincs mennyire, amíg vissza nem tér az iskolába. Ott kezdődik csak igazán a megpróbáltatás, amin segítenem kell tovább lépni. Mindenki tudja, hogy vérfarkas, és ezt a tényt, ha az ember akarja sem tudja figyelmen kívül hagyni. Túl meglepő, túl sok, túl hihetetlen.
- Azért ne túlozz - nevetek fel ismét halkan, fejemet oldalra fordítva lehelek lágy csókot halántékára. Ajkaimat felejtem ott, ahogy megszólal, várom a folytatását, ami nem érkezik, így lehunyom szemeimet, kissé ráncolom szemöldökömet, végül eltávolodok tőle. - Ne is folytasd - búgom szavaimat halántékának címezve, miközben tudom, hogy ezen árnyoldalak csak neki jelentenek ekkora dolgot, engem pedig hidegen hagynak. Legalábbis ezen részei, mert túltéve magam azon, hogy kiért és miért tette, az a fontos, hogy karjaim között tarthatom. Nagyjából egészben. - Nem érdekel semmilyen árnyoldal Belián, örülök, hogy itt vagy, hogy beszélsz hozzám, hogy érezhetlek - ennyinek elégnek kell lennie. Még akkor is, ha nekem is lenne bőven mit mesélnem az árnyoldalakról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816686#post816686][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.07. 14:58[/b][/url]

Valahogy úgy voltam az egésszel, amikor hivatalos lett, hogy minden sokkal nyugodtabb és egyszerűbb lesz mellette. Egy ideig tényleg így volt, attól elvonatkoztatva, hogy hajlamos nagyon túlbonyolítani a dolgokat, olyanokat is, amik egyszerűek, mint a faék, de még olyankor is aranyos volt. Ő volt az én cuki farkasom, aki mindazok ellenére, hogy havonta egyszer változik át fenevaddá, egy légynek sem tudna ártani. Elképzelésem sem volt arról, hiszen mugli és vérfarkas, hogy bármi olyasmi történhet, ami nekem nem tetszik, ami esetleg odáig fajul, hogy ispotályba kell eljönnöm meglátogatni, hogy a saját szememmel bizonyosodhassak meg arról, jól van. A pletykák szerint is túlélte, de mit érdekelnek engem azok, amikor róla van szó, és ha nem látom, ha nem érzem, akkor minden szó hiábavaló, mert elveszik az éterben és értelme sincs. Látnom kellett, és most itt vagyok. Helyezkedem az ágyban, hogy közel érezhessen magához, hogy én közel érezzem magamhoz, hogy átölelhessen, hogy átölelhessem. Mert megteszem, szinte már azonnal, ahogy feje hanyatlik vissza a párnára.
- Az, hogy ismét fejjel rohantál a falnak és az ispotályba kell jönnöm azért, hogy lássalak - szemtelen mosoly bujkál ajkam szegletében, kékjeim játékosan csillannak meg felé, miközben kissé oldalra fordítom fejemet, hogy lenézhessek rá. Ugyanolyan mosollyal kulcsolom ujjaimat az övéire, élvezem lágy cirógatását a pólón keresztül, hosszabban hunyom le szemeimet, ahogy fejemet fordítom a plafon felé megint. Szélesen elmosolyodom a megjegyzésére, aprót rázok fejemen, mert van egy olyan érzésem, hogy esélytelen, hogy bármit is lenyomjak a torkán, bármennyire is szeretném. Szusszanva nyitom ki pilláimat, és kezdem el a plafont szuggerálni, miközben beszél. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam éppen a megvilágosodás fázisában van a történtekkel kapcsolatban, hangja mindent elárul. Egy jól elkapott hangleejtés, egy elharapott mondat, és látatlanban beszélgetünk.
- Nyugodj meg - simítom a barna tincsekre tenyeremet, miközben ő éppen vállamba temeti arcát. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal kezdem el simogatni fejét, ahogy felé fordítom fejemet és puha csókot nyomok feje tetejére. - Túlélte, és ennél többet se te, se ő nem kívánhatnátok. Megmentetted őt, élhet tovább, ahogy eddig tette, és ezt neked köszönheti - szavaimat mormogom tincsei közé, miközben folyamatosan simogatom azokat. - Csodát tenni senki nem tud, szóval mielőtt még nagyon belelendülnél az önmarcangolásba, fejezd is be - kisebb küzdés után simítom arcára kezemet, hogy fejét felemelve nézhessek a szemébe. - Ígérd meg, hogy nem fogod magad emészteni - kékjeimben komolyság csillan, miközben pillantásába fúrom sajátomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816795#post816795][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.10. 13:55[/b][/url]

Nem tudom mit mondhatnék még. Minden szó olyan feleslegesnek tűnik jelenleg, hogy érdemtelenek arra is, egyáltalán megfogalmazódjanak bennem. Mégis megteszik, mert valamiért belém van kódolva, hogy segítsek neki. Még ha nem is tudok, mert ilyenkor a szavaknak már mi értelmük van? Onthatom magamból a feleslegesebbnél feleslegesebb szavakat, csak azért, hogy megnyugtassam a lelkét, de meddig? Ideig-óráig lehet működőképes maximum, de utána? Ismét levegőért kapkodva ül fel az ágyon, mert rosszat álmodott? Mert visszaálmodta a történteket. Az álmaiban nem lehetek ott. A fejében nem tudok megnyugtató szavakat duruzsolni, hogy minden rendben lesz, és mellette vagyok, ameddig csak szüksége van rám. Kellenek a szavak, mégsem érzem őket helyénvalónak, de ebben a helyzetben vajon elég lenne annyi tényleg, hogy csak mellette vagyok? Csak ölelem magamhoz, mintha évek óta nem láttam volna, de a szívemet markoló kellemetlen érzés még így sem akar enyhülni. Borzalmas vagyok.
- Állandóan fejjel rohansz olyan helyzetekbe, amikbe nem kellene - hangom kissé talán türelmetlenebbül csattan, mint kellene neki. Alsó ajkamba harapva fojtom vissza a többit, ami ki akarna törni, végül csak fejemet oldalra fordítva csókolok hajába óvatosan. Nem itt és most van az ideje annak, hogy mint valami gyermeket dorgáljam meg a tetteiért, azért, mert nem gondolkodott, mielőtt cselekedett volna. Valahol mélyen megértem miért tette, s megmerem kockáztatni, hogy fordított esetben esetleg én is ezt tettem volna, csak talán kicsit nagyobb tétovázással, hiszen... ha - fordított helyzet van - én elmegyek, neki ki marad? Ostoba kérdés, valószínűleg sokkal több mindenki, mint nekem maradna, így ez is értelmét vesztette. Ha ő elmegy, nekem ki marad? Nem érem be annyival, amit Ombozi tud adni, mert nekem több kell. Sokkal több, én magát a lényét akarom magaménak tudni, ahogy Beliánnál. Tudná bárki is pótolni azt, amit ő ad nekem nap, mint nap? Elképzelhetetlen.
- Nem mondom, hogy örülök annak, hogy idejutottál - hunyom le szemeimet, miközben fejemet hajtom a párnára. - De az mindenképpen dicséretreméltó, hogy megtetted a nőért, túl is éltétek mindketten. Ami nekem a legfontosabb, hogy te túlélted. Büszke vagyok rád, Belián - szívemet markoló kellemetlen érzés enyhülése csal mosolyt arcomra. Valóban büszke vagyok, amiért volt bátorsága megtenni, és bár gondolkodás nélkül, de akkor is odaállt és megmentett valakit. - Már feleslegesen emészted magad. Megtörtént - óvatosan vonom meg vállaimat. Kinyitom pilláimat, a plafon szuggerálva eresztek ki egy reszketeg sóhajt. - Pihenj. Itt leszek, amikor felébredsz - tarkója alatt pihenő kezemmel cirógatom meg lágyan arcát, miközben fejemet fordítom felé, ajkaimon egy könnyed mosollyal. Mert itt leszek, ameddig kell.