A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Nagyon büdös, nagyon büdös, nagyon büdös.
Finnyáskodik magában, mert kentek rá valami kenőcsöt, így is ég a bőre, de most még szagos is. Orra ráncolódik, ahogy eltartja magától, de, azt mondták, holnapra már csak a bőrpír marad és némi viszketés. Hála a magasságosnak, de attól még aggodalma nem múlt el.
Van az úgy, hogy nem tervez az ember semmit, csak cselekszik. Ő is így akart tenni és a laborba igyekezett, szokása oda keveredni, ha már bejár az órákra, néha gyakorlatba is ülteti, senki ne gondolkodjon nagyságokban, mersze nincs. Egyelőre. Leginkább zsibogó tagjainak enyhítésére szolgálna bármi is, ami kijött volna az üstjéből, de mire a kilincsért nyúlt volna, a baj szó szerint robbant az életébe. Ebbe rontott bele, holott először csak el akart, mégis, ajtót nyitott és...
Valahogy összefolyik minden, még kicsit neki is. Lehet a kipárolgás szédítette meg, vagy a látvány, vagy úgy bármi más. Egy valaki volt bent, aki telibe kapta az egészet, rá pedig akkor ragadt, amikor berontott, csak ellenőrizni a protokollt tartva, hogy pulzus, mi az anyám történt itt, légzés, mik a sérülések, és a többi. Jutott belőle a ruhájára, amelyet lecseréltek, most az a tipikus fehér ing és nadrág van rajta, mert az volt a biztos, ha megy a kukába, ha jól nézte, amúgy is itt-ott átmarta a dolog. Idegennek érzi magán, a kenőcsöt is, a szervezetébe töklével juttatott kellemes nyugtatót, mert bizony sokkot kapott, amikor elrohant valami segítségért obégatni. Utólag látva, kellett is. Nagyobb volt a baj, mint aminek kinézett, a fejében pedig hatalmas. Fogalma sincs, mi történt, annyit mondtak neki, hogy valami balul sült el, a bájitalok néha robbannak, neki meg görcsben a gyomra, mert milyen az már, hogy ezek robbannak? Nem gáz, nem tűz, hanem ott rotyog és a forró valami képen talál. Egy időre kicsit lehet lelőtte a kísérletezős kedvét, ebben már biztos...
A kávé, amelyet magába adagolt, már bőven felébresztette a félkómából. Szerencsére semmi gond, neki leginkább az ijedtség volt a baja, azért ránéztek az ő dolgaira is. A hegeit láttán rögtön tudták, mivel is van még mellette dolguk, ő meg akkor csendesen érdeklődött még pár dologról. Jó javast fogott ki, kedvesen nyugtatta meg, hogy nem kell még gödröt sem ásnia, kevesebb bagó és több zöldség, csak a szokásos. Azt mondjuk egyelőre elképzelni sem tudja, hogy mit mondjon, hova is tűnt, mert dolga lett volna még, csak hát... Ja. Nem akar feleslegesen pánikot, mindenképp elmondja majd neki is persze, aztán lesz ami lesz. Valószínűleg később indul majd vissza, nem tudja, itt akarják-e fogni a semmiért. Meglepné. Ahogy az is, amit végül cselekszik. Megtudta, hol pihen jelenleg az, akire rátalált és bár pihen és ne zavarja, ő meg nem nyugszik, mert nem hallott jókat, vagy csak ő reagálja túl. Menet közben, hirtelen felindulásból áll meg egy kisebb, éppen virágzó cserép mellett és nemes egyszerűséggel emeli fel. A növény átlagos, nem tiltakozik, cserébe szép és mi nem jobb annál, mintsem arra kelni, hogy valaki ilyet rakott az ágya mellé? Vagyis a filmekben ez tökre így van, ezért kreténkedik, ahogy elér az ajtóig és óvatosan nyit be.
Nem kellemes látvány, bár itt nincsenek pittyegő gépek, ő meg fehérben van, ami irritálja, de más ruhát nem találtak neki. Lehetne játszani orvososat, de ahhoz nem gyógyszerezték be kellően. Az ágy mellé lépked, leteszi a cserepet és sóhajt.
- Jaj te – jegyzi meg csendben, nem tudja ébren van-e vagy sem, felkelteni nem akarja. Leül végül kicsit, tisztább kezével dörzsöli át az arcát. Hát erre sem számított.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=809432#post809432][b]Helvey Belián Balázs - 2020.05.24. 11:01[/b][/url]

Nagyon büdös, nagyon büdös, nagyon büdös.
Finnyáskodik magában, mert kentek rá valami kenőcsöt, így is ég a bőre, de most még szagos is. Orra ráncolódik, ahogy eltartja magától, de, azt mondták, holnapra már csak a bőrpír marad és némi viszketés. Hála a magasságosnak, de attól még aggodalma nem múlt el.
Van az úgy, hogy nem tervez az ember semmit, csak cselekszik. Ő is így akart tenni és a laborba igyekezett, szokása oda keveredni, ha már bejár az órákra, néha gyakorlatba is ülteti, senki ne gondolkodjon nagyságokban, mersze nincs. Egyelőre. Leginkább zsibogó tagjainak enyhítésére szolgálna bármi is, ami kijött volna az üstjéből, de mire a kilincsért nyúlt volna, a baj szó szerint robbant az életébe. Ebbe rontott bele, holott először csak el akart, mégis, ajtót nyitott és...
Valahogy összefolyik minden, még kicsit neki is. Lehet a kipárolgás szédítette meg, vagy a látvány, vagy úgy bármi más. Egy valaki volt bent, aki telibe kapta az egészet, rá pedig akkor ragadt, amikor berontott, csak ellenőrizni a protokollt tartva, hogy pulzus, mi az anyám történt itt, légzés, mik a sérülések, és a többi. Jutott belőle a ruhájára, amelyet lecseréltek, most az a tipikus fehér ing és nadrág van rajta, mert az volt a biztos, ha megy a kukába, ha jól nézte, amúgy is itt-ott átmarta a dolog. Idegennek érzi magán, a kenőcsöt is, a szervezetébe töklével juttatott kellemes nyugtatót, mert bizony sokkot kapott, amikor elrohant valami segítségért obégatni. Utólag látva, kellett is. Nagyobb volt a baj, mint aminek kinézett, a fejében pedig hatalmas. Fogalma sincs, mi történt, annyit mondtak neki, hogy valami balul sült el, a bájitalok néha robbannak, neki meg görcsben a gyomra, mert milyen az már, hogy ezek robbannak? Nem gáz, nem tűz, hanem ott rotyog és a forró valami képen talál. Egy időre kicsit lehet lelőtte a kísérletezős kedvét, ebben már biztos...
A kávé, amelyet magába adagolt, már bőven felébresztette a félkómából. Szerencsére semmi gond, neki leginkább az ijedtség volt a baja, azért ránéztek az ő dolgaira is. A hegeit láttán rögtön tudták, mivel is van még mellette dolguk, ő meg akkor csendesen érdeklődött még pár dologról. Jó javast fogott ki, kedvesen nyugtatta meg, hogy nem kell még gödröt sem ásnia, kevesebb bagó és több zöldség, csak a szokásos. Azt mondjuk egyelőre elképzelni sem tudja, hogy mit mondjon, hova is tűnt, mert dolga lett volna még, csak hát... Ja. Nem akar feleslegesen pánikot, mindenképp elmondja majd neki is persze, aztán lesz ami lesz. Valószínűleg később indul majd vissza, nem tudja, itt akarják-e fogni a semmiért. Meglepné. Ahogy az is, amit végül cselekszik. Megtudta, hol pihen jelenleg az, akire rátalált és bár pihen és ne zavarja, ő meg nem nyugszik, mert nem hallott jókat, vagy csak ő reagálja túl. Menet közben, hirtelen felindulásból áll meg egy kisebb, éppen virágzó cserép mellett és nemes egyszerűséggel emeli fel. A növény átlagos, nem tiltakozik, cserébe szép és mi nem jobb annál, mintsem arra kelni, hogy valaki ilyet rakott az ágya mellé? Vagyis a filmekben ez tökre így van, ezért kreténkedik, ahogy elér az ajtóig és óvatosan nyit be.
Nem kellemes látvány, bár itt nincsenek pittyegő gépek, ő meg fehérben van, ami irritálja, de más ruhát nem találtak neki. Lehetne játszani orvososat, de ahhoz nem gyógyszerezték be kellően. Az ágy mellé lépked, leteszi a cserepet és sóhajt.
- Jaj te – jegyzi meg csendben, nem tudja ébren van-e vagy sem, felkelteni nem akarja. Leül végül kicsit, tisztább kezével dörzsöli át az arcát. Hát erre sem számított.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=809873#post809873][b]Mikecz Emese - 2020.05.29. 19:18[/b][/url]

Lebegek. Nem tudom mi ez, csak elnyel. Elnyel a lebegés, a súlytalanság. És nem akarok kitörni belőle. Nem akarok megérkezni, mert tudom, hogy akkor a fájdalom is utolér, és belém marva tépi le rólam a bőrt, a húst... szakadnak a szövetek, összeroncsolt sejtek kiáltoznak egymásnak és már a csont is kilóg. Érzem, hogy kezd húzódni.
Ezernyi tűszúrás.
És a mámor most nem segít. Most csak a fekete füst van. A fájdalom. Engedjetek ki innen, mert szabadulni akarok, letépni magamról mindent, hogy csak a lelkem legyen. Mert az talán már nem fáj. Kiáltás, és a dermedt tudat. Mint mikor leesel valahonnan és zuhanás közben tudod, hogy fájni fog. Mégsem vagy képes mozdulni, nem tudsz tenni semmit. Pont ilyen volt akkor is. Az eltompult érzékek és egy rosszkor elejtett cigarettacsikk. De mindez olyan homályos és álomszerű. Tényleg megtörtént? Vagy csupán képzelet az egész?
Kezek ragadtak meg és kiáltások harsantak. És én nem tudtam. Nem tudtam kinyitni a számat és azt mondani, hogy mindenki takarodjon el a kurvaéletbeis. Vittek, húztak, elaludtam. Felkeltem, nem tudom mikor, de aztán rájöttem, hogy mégsem voltam ébren. Hogy csupán álom volt, amiben saját, megfeketedett csontjaimat tartottam az ujjaim között... és nem jött az ébredés csak a zuhanás. Vissza oda. Vissza a semmibe. Aztán lassan, nagyon lassan sikerült átcsúszni abba a bizonyosba. Amikor már nem éreztem semmit.

Nem vagyok ébren, de nem is alszom igazán. Éppen a határon egyensúlyozok. És a mérleg ezúttal már egyre inkább az ébrenlét felé billen. Majd talán pont az a csendes megjegyzés kell hozzá, hogy átbillenjen és a szempilláim megrebbenjenek, hogy aztán áramütésszerűen pattanjanak fel a szemeim. De még mindig olyan ködös és tompa minden.
Fehér, fehér fehér. Ez az első. Minden olyan túl fehér.
Az orromat összeráncolom, mert megcsap a fertőtlenítő meg minden egyéb gyógynövény (ragacsos cuccok meg bűzös gyógyszerek) szaga. Felnyögök, majd arcomat az előbb hallott hang (vajon tényleg itt van valaki, vagy csak képzeltem) irányába fordítsam.
- Mégis mi a franc történt? - a hangom rekedt, régóta nem beszéltem és ez is inkább suttogás, mint valós beszéd. Barna szemeimet lassan az éjjeliszekrényen álló cserépre emelem, majd felhúzom az orromat. Minden olyan zavaros és érzem, hogy a gondolataim csak lassú ütemben folydogálnak. Olyan tompa a fejem, pedig szeretném kitisztítani, szeretnék egy kicsit hamarabb reagálni, de csak pár percnyi meredt bámulás után hagyja el ajkaimat a következő kérdés.
- Te hoztad ide ezt a gazt?  - pillantásom ismét a srácra rebben, aki... hát Merlin a megmondhatója, hogy mi a neve, de gyanítom a suliból ismerős az arca. Mert ismerős, de még mindig olyan iszaposan ragadós az agyam, hogy nem tudom kihámozni a nyilvánvalókat. Lassan.. túl lassan térek magamhoz. De ahogy körbenézek ismét végül eljut a fejemig egy újabb nyilvánvaló tény.
- Ez nem a gyengélkedő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=809923#post809923][b]Helvey Belián Balázs - 2020.05.30. 10:00[/b][/url]

Fogalma sincs, mit kellene ezzel a helyzettel kezdenie, azon kívül, hogy szépen feldolgozva lép tovább. Azért mégsem olyan egyszerű az, valahol benne van az emberben a sokk, még kicsit később is, miután minden más távozik. Lehet, hogy neki is egy nagy alvás hiányzik már csak, mély, talán álomtalan, aztán utána minden mehet tovább, ahogy eddig. Nem fog, még ha ez nem lesz akkora trauma, mint a januári, vagy az évekkel ezelőtti események. Mindegy. Kezét leereszti, miután borostás arcát kellően átdörzsölte, ölébe ejti azt, a másik had lógjon, elvégre, még mindig érezni rajta a szagos kenőcsöt, vagy már az orrába itta bele magát és sosem szabadul. A tipikus orvosi szobák illata vegyül mellé, mintha most más nem is létezne. Furcsa egyveleg, az egész, amit érez és amely miatt lehunyja picit ő is a szemeit, hátha itt ülve is el tud aludni, legalább egy órácskára, mielőtt valaki megtalálva felrázza, hogy akkor mehet isten hírével. Vagy fogalma sincs már, mit akarnak, lehet, hogy el is felejtették, hogy itt van és majd kering, mint valami kísértet, bár ezt elveti, akkor majd megoldja magának, addig kutat valakit, ameddig okossá nem teszi és segíti vissza az iskolába, vagy haza. Oda vágyik most, be a takaró alá, de előbb egy nagy zuhany, olyan, ami végül már eláztatja odabent is és lemos mindent, ami ma kicsit csorbult, legfőképp az idegeit. Talán tényleg elaludt, vagy csak elindult afelé és az a furcsa, köztes állapot kerítette hatalmába, hogy még a feje is kissé előrebukott vagy ő maga kezdett el zuhanni, sosem lehet ilyenkor tudni. Lába rándul egy aprót, mintha görcs vagy más kínozná, a zuhanó álom vége, amikor kirángatja magát belőle. Fejét felkapva ébred meg, vagy csak tér vissza a valóságba, mert hangokat hall. Lehet, hogy bejött valaki, szemét megdörgölve viszont hamar leesik neki, hogy csak ők vannak itt és ő is ébren. Pislogva mered rá kicsit, hogy aztán második kérdésére ő is a cserép felé nézzen és halkan elnevesse magát. Oké, tényleg felébredt.
- Szép öhm... mondjuk azt, hogy reggelt – kezdi, mert az „üdv az élők sorában ismét” túl morbid és nem is releváns, szóval elhessegeti, mielőtt ki is mászik ajkain és szavak lesznek belőle. Kicsit ficereg a széken, feljebb tornázza magát, hiszen észre sem vette, hogy mennyire szétcsúszott, elfolyt, kicsit tényleg kidőlhetett. Nem csoda, bár nem érzi, hogy fáradt, az események sorozata és ténye szellemileg merítette ki jobban, mint várta.
- Igen, az én művem. Azt hittem, kicsit komfortosabb így, de ja... a tényen nem változtat, hogy milyen ez a szoba – húzza el kicsit a száját. Virág ide vagy oda, mikor annak idején áthozták ide, egy dzsungelnyi cserép sem javított volna a helyzeten. De mindenki más, visszapillant rá, még kicsit kába, kicsit lassú, de türelem kell és ő az. Aprót sóhajt, amint felismeri, hol nincsenek. Igen. Az ott kevés volt, röpke pillanat csupán, hogy ott voltak és már mentek is tovább, muszáj volt.
- Nem, nem az iskolában vagyunk – nem akarja sokkolni, óvatosan intézi hozzá a szavakat, mert nem tudja, mennyire emlékszik. Idő kell. - A Fővárosi Ispotályban, pontosabban. Biztosan jönni fog majd valaki, aki okosabb mint én, csak beültem ide, hogy lássam, hogy vagy. Hagylak pihenni, arra most szükség lesz – mosolyodik el, nem fogja faggatni, sem vallatni, azt majd... biztosan mások, akiknek kell. - Szükséged van valamire? Inni, vagy szólni valakinek? - teszi fel az egyszerű kérdéseket, amiben tényleg tud segíteni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815596#post815596][b]Mikecz Emese - 2020.08.12. 23:50[/b][/url]

Egyik pillanatról a másikra ömlik be hirtelen a világ. És mégis olyan, mintha minden csak tompán jutna el hozzám. Mert ez nem igazi világ, ez valami más, ez csak egy steril burok, ahova benyomtak, mert... tulajdonképpen nem tudom, hogy miért is. Csak felvillanó halvány emlékeim vannak egy mindent beterítő feketés-kékes masszáról.
Lassú mozdulataimat gyakori szisszenések és nyögések kísérik és minden kis apró súródás olyan, mintha sajtreszelővel simogatnák a bőrömet ott, ahol bármi hozzáér. De végül csak eljutok odáig, hogy pár pislogás után rá, arra a másikra fókuszáljak. És nem, nem képzelődtem, tényleg itt van. Valamit morgok, ami esetleg egy ‘köszönöm, neked is!’-ként is értelmezhető, vagy akár egy ‘nahúzzafrancba’ is lehet. Ki tudja.
- Aha.. kösz. Remélem még mérgező is - megforgatom a szemeimet, ahogy egy fintorral a növényre pillantok, aztán vissza a srácra. (Merlinre, csak eszembe jutna a neve, de tutira nem fog.) Szögezzük le, hogy ebben a helyzetben részemről ez a gesztus a hála hatalmas megnyilvánulásának is tekinthető. Minden flegma és undorítóan közömbös hangnem ellenére is. Viszont ezúttal már veszem arra is a fáradtságot, hogy kicsit körbenézzek, így az a roppant elmés megállapítás is elhagyja ajkaimat, hogy nem a gyengélkedőn vagyunk.
- Akurvaéletbe - csúszik ki a számon első reakcióként az (egyébként meglehetősen tapintatosan és finoman közölt) állításra. - Azt hiszem sosem volt még ilyen durva másnapom - a szám akaratlanul is vigyorra húzódik és még egy kicsit fel is nevetnék, ha nem fulladna grimaszba a próbálkozás, mert fogalmazzunk úgy, hogy a hasizmaim még annyira nem díjazzák ezeket a próbálkozásokat. Megpróbálom magam feltornászni, hogy ne kelljen fekvő helyzetből felbámulnom, és ahogy magam elé emelem a kezeimet, azok megdermednek a mozdulat közben. Éreztem eddig is, hogy fáj, hogy olyan, mintha a bőrt hirtelen lerántották volna rólam, de azt nem gondoltam, hogy ennyire láthatóan fekete sebeket találok.
- Nem segítenél egy kicsit? - pillantok rá, remélve, hogy legalább ha már hozott egy teljesen haszontalan növényt, akkor most segítsen felülnöm, mert cseszettül idegesít, hogy így kell beszélgetnem. (Már amennyiben ezt hívhatjuk annak.) Szóval segítséggel vagy anélkül, de előbb-utóbb csak elérem, hogy egy kicsit feljebb támasszam a hátam, és azt leszámítva, hogy megszédülök a büdös kenőcsöktől, egészen tűrhető így a világ.
- Szóval miért kell neked megnézni, hogy hogy vagyok? Annyira részeg voltam, hogy azt állítottam, hogy járunk? - kerekednek el a szemeim először, hogy aztán felhorkanjak és gyorsan folytassam is. - Vagy... csak nem te is ott voltál? - hát gratulálok Mikecz Emese, ideje kinyitni a szemed, és észrevenni, hogy nem minden büdös kenőcsöt rád kentek!
- Nem tudom, hogy egyelőre engednek-e bármit is inni, pedig ölni tudnék egy kávéért, azt hiszem - nyögök fel lebiggyesztve ajkaimat. Mivel sikeresen a hasamat is telibe találta ez a cucc, fogalmam sincs, hogy most így ihatok-e bármit is. Mert úgy tűnik ezzel nem nagyon törődtek eddig. Itt akár éhen is halhatok kéremszépen! Micsoda egy hely...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815903#post815903][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.18. 23:15[/b][/url]

Türelmes. Őszintén, valahol magát látja benne, sok évvel ez előttről, amikor hasonlóképp csodálkozott rá a világra és arra, mi veszi körül, miután talán napokig aludt. Küzdött közben lázzal, minden bajjal, valós, szilárd emlékei jóval későbbről vannak, de az érzés ismerős. Ő is morgott, motyogott, nem akart senkit, egyszer elcsapta annak a kezét is, aki csak át akarta kötözni, mert olyanokat akart látni, akiket ismer. De hát, ők nem jöhettek sem akkor, sem később, sem soha. Jó, a lány se ismeri talán meg, vagy egyáltalán, nem olyan nagy figura, de mégsem fehér ruhás akárki, aki épp csóválja a fejét. Az első, értelmes mondatra mégis mosolyognia kell, felőle lehet pokróc is, bánja ő, most indokolt. Kicsit utálni a világot, miközben minden fájt, minden kellemetlen, olyankor kell is. Divat? Életérzés? Valami olyasmi.
- Csak a macskákra, emberre ártalmatlan dísznövény – mondana latin nevet is, vélhetőleg attól olyan messzire zavarná most, ahova a madár se jár, nem mazoista, hogy azért jöjjön ide, hogy jól le is csesszék, nem kezd el most okoska lenni. Nem. Szépen hagyja, had nézzen körbe, elmondta hol van, merre van. Ezt fel kell dolgozni, fogni, és csak azután jöhet bármi.
- Igen, valami olyasmi – bólogat a káromkodásra, melyet majdnem megejtett, mikor lekezelték, de saját állapota jóval fényesebb és semmi ahhoz képest, amely a másiknak lehet. Elképzelni sem tudja, ahogy azt sem, hogy mi a francot tett az üstbe, amely így elbánt vele, meg ki tudja mi lett volna, ha ott áll más is. Ő meg csak arra járt és most nyakig benne van. – Sosem volt gyomormosás-szerű hányás? Mázlista vagy – próbál viccelődni, mert tudja milyen a durva másnap, alapvetően alacsonyabb az alkohol-tűrőképessége, így aztán megért ezt-azt. Ahogy mozdul, úgy dől előrébb, mint aki el akarja kapni, hogy ki ne essen, de inkább készenlét. Alapvető reakció ez, felülni, lábat mozgatni, felállni, bármit, ami nem a fekvés.
- Máris, máris – áll fel és lép oda. Óvatosan húzza fel, fél kézzel tartva gyors nyúl be mögé és tócolja fel úgy a párnát, hogy ha kicsit hátradől, az lesz a támasztéka. – Így oké? – engedi el, vissza, neki a párnának, hogy aztán vissza is huppanjon a székére. Lassan csinált mindent, viszont képzeli, így is mekkorát fordul a világ. Túl ismerős, még ha neki más marta a bőrét és ettől nem fog valami mássá alakulni havonta.
- Mi? – pislog párat, majd arcizmai elernyednek és nevetni kezd. Hogyne! – Dehogy, dehogy. Hát csak, a lelkiismeretem akart látni téged – vakarja meg a tarkóját, majd vállat is von. Nem olyan nagy dolog ez. – Közben nem, csak pont akkor akartam bemenni, amikor… megtörtént. Úgymond megtaláltalak, berohantam, majd ki obégatni segítségért – nem „lövi le a poént” egyelőre, mert talán sokkot okozna, ennyit minden orvosos szutyokból megtanult már, ahogy azt is, hogy bízza a profikra. Azt tette és lám, nem lett rosszabb.
- Mire emlékszel, amúgy? – puhatolózik, bár tuti egyhamar ki fogják zavarni, ha észreveszik, hogy erre jár. – Tudok hozni kávét, én is ittam. Nem hiszem, hogy az ártana, a kávé… az kávé. Kell. Hogyan iszod? – nem pattan fel, türelmesen kivár, hátha még valami kell hozzá, majd aztán cselekszik bármit is. Egyelőre figyeli, hogy tényleg jól van-e bármihez.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816114#post816114][b]Mikecz Emese - 2020.08.25. 20:58[/b][/url]

Kezdjük ott, hogy igazság szerint akkor sem vagyok kifejezetten emberszerető lény, ha minden rendben van. De nyilván morcos hangulatomra rátesz egy lapáttal, hogy izé... majdnem megöltem magam? Gondolom. Vagy legalábbis ha nem talál rám, akkor biztosan komolyabb következményei lettek volna a kis főzőcskézésnek. Például, egy óriási luk tátongana a gyomrom helyén. Na ja, az azt hiszem határozottan kellemetlen élmény volna.
- Még szerencse, hogy nincs macskám - forgatom meg a szemeimet, majd újabb pillantást vetek a cserépre, amit hozott. Oké, valahol lehet, hogy tényleg kedves gesztus, de mégis ki vagyok én neki, hogy kötelességének érzi növényekkel érkezni?
Fel is sóhajtok a helyeslésre, és barna tekintetem még mindig igyekszik befogni azt a rengeteg fehérséget, amit itt látok.
- Ehh... nem mondom, hogy nem volt, de ez... valami sokkal rosszabb, mintha a gyomromat is kitépték volna, hogy aztán kifordítva varrják vissza - hm, ez lehet, hogy enyhe túlzásnak tűnik, igazság szerint egyelőre nem láttam kötés nélkül a bőröm (és talán nem is akarom még egy ideig), elvégre még csak most keltem fel vagy mi, de azt érzem, hogy a testem egyik legérzékenyebb pontja most a hasam és az oldalam. Mindezt bizonyítja az a nem kis grimaszba torzuló arcom is, ami a mocorgás hatására keletkezik. Nem a legkellemesebb élmény, de a segítő kéz jól jön és nemsokára már kényelmesen dőlhetek a párnáknak.
- Ühüm. Kösz - biccentek hálásan, mert azt hiszem ezzel jól megszenvedtem volna egyedül. Igyekszem immár ülő helyzetből alaposabban szemügyre venni a növényes srácot, de a francnak sem akar beugrani a neve, ami persze egyelőre nem nevezhető kifejezetten kínosnak, de azt hiszem mivel ő az első arc, akit most megláttam, elképzelhető, hogy megjegyzem.
- Oh, értem. Csúnya látvány lehetett - húzom el a számat némiképp megkönnyebbülten. - Veled minden rendben? - gondolkodom el ajkamat harapdálva.  Szóval izé, most még hálásabbnak kéne lennem, de valahogy sosem voltam az, aki ezt az érzelmet könnyen kifejezi. Sokkal jobban szeretem azt hinni, hogy nincs szükségem másokra.
Homlokom ráncokba szalad, ahogy próbálok visszaemlékezni, de minden túl homályos jelenleg és tompa. Egy kicsit bele is sajdul a fejem, így csak óvatosan megrázom azt.
- Nem sok mindenre. A faluban voltam, aztán jött valami ötletem... már azt sem tudom melyik főzet volt - sóhajtok fel keserűen. Az egész olyan álomszerűnek tűnik és nem tudom megmondani, hogy mi igaz belőle és mi az, ami nem. Nem bírom megállni, halványan elmosolyodok a lelkesedésére. Igen, a kávé az kell!
- Rövid kávé, egy cukor, kicsi tej - sorolom el, mert ha tényleg van olyan rendes és hoz egyet, akkor meg vagyok mentve. Már másodszorra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816257#post816257][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.27. 23:17[/b][/url]

Hogy most aztán valóban nem érdekli ki milyen, mennyire akarja látni, ő jött, ha kell, ha nem és ezzel nem tudott nagyon kezdeni senki semmit, főleg nem a lány, mert magánál sem volt, amikor beült ide. De ha ébren lett volna se nagyon hagyott volna tiltakozási lehetőséget. Tud ő makacs is lenni ám.
- Pedig akkor nem lenne ennyire rideg ez a hely. Hátha ez a virág ellensúlyozza kissé – vagy nem, mert olyan ez, mint pohár vízzel lakástüzet oltani, igazából nagyon random ötlet volt és feleannyira sem komoly, de legalább elérte azt, amit. Nem kapott sokkot, hogy hol van, mi van vele, elterelte a figyelmét és így annyira talán nem volt rossz ébredés. A sajátja, amikor megtörtént, horrorisztikusnak tűnt, össze-vissza volt kötözve, fájt ha levegőt vett és pánikrohamot kapott, annyira, hogy le is szedálták hamar. A lány jobban bírja. Gondolataiból kimászva hallgatja és húzza el a száját, már rég nem a hányásra, hanem arra, amit körbeír. Nem, nem nézett ki kellemesnek sem, hát még érezni… Havi szinten megvan a hasonló, amikor belül tekeredik és rendeződik minden, azonban aki nem szenved ilyennel, azoknak ez tragikus élmény. Sőt. Megérti a szavakat és szusszan egyet.
- Eghen. De itt pikk-pakk valamennyire ledarálnak ebből az érzésből, utána megint marad a hányás – mintha ez vidám téma lenne, de mégsem, csak feszültségoldás. Fájhat, nem látta ő sem annyira, csak amennyit a pánik alatt össze tudott szedni és elég is volt. Még mindig rázza a hideg a látványra és tudja, nem is fogja elfelejteni sokáig. Talán sosem.
- Ugyan, semmiség – ejti vissza karjait, ahogy leül, miután segített neki. Ismeri a mozdulatokat, már abból, hogy őt hányszor ültették így fel, nem nehéz megjegyezni, hogy hova nem kell nyúlni és hol a legbiztosabb a fogás vagy épp kényelmes a párna. Milyen jó, ha az embert egy gyakorlott látogatja meg random, nemde? Mondjuk, erről fogalma sincs, de nem is fontos.
- Egy kicsit, de inkább ijesztő. Mármint hallani, beérni és… megállt a ketyegő, kicsit – bólint, hogy csúnya, majd miután volt ereje, akkor rohant el segítségért, mert neki nincs mágia, amivel bármit tudott volna tenni. – Áhh, kutya bajom. De sajnos nem fogok tudni zongorázni – mutatja a kezeit, hogy neki jobban arra ment, itt-ott került rá még a kenőcsből, de részben a feltartott karokon látni, ahogy odaért, odakapott, vagy bármi. – Ami nem is baj, sosem tudtam – engedi le azokat és visszadől. – Engem inkább a sokk miatt is hoztak ide, abból kaptam többet – még ha érzi is a nyugalmat, amit legurítottak a torkán. Nincs semmi gond ezzel, örül, hogy tudott segíteni, még ha ezzel is, ha nem ér oda, ki tudja, mi történik, meddig megy el a dolog. Inkább… nem gondol ebbe bele.
- Rossz főzet, a fene se ismerte fel – se szagra, se látványra nem volt már semmi használható, csak olyan, amivel a tömeget lehetne kínozni és irtani. – Valahol elcsúszott kicsit és ja… hát harapott. Sajnálom. Inkább ne így lenne – mármint az, hogy beszélnek. Közben feláll és bólogatva veszi azt, hogy mi kell a kávéba. Feltartja az ujját, hogy pillanat, majd már el is tűnik. Hamar intézkedik, magának is szerez még egy adagot, mert a kávéból sosem elég, majd kis idő multán tér vissza hozzá, kezeiben a fekete nedűkkel.
- Gyors voltam? – szinte az oldala is szúr, annyira, ahogy visszasétál és felé nyújtja azt, amit neki ízesített be. – Remélem így értetted a kicsi tejet. De legalább ez hasznosabb, mint a cserepem – bök a fejével a virág felé. Jó na, gesztus volt csupán.