A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=808294#post808294][b]Mikecz Emese - 2020.05.12. 01:22[/b][/url]

Nem. Nem, nem, nem és nem. Egyszerűen még mindig alig akartam felfogni, pedig nem most tértem magamhoz, hanem már legalább… egy napja? Tényleg egy napja itt rohadnék? Nem tudom minden úgy összefolyt és fertőtlenítőszagú volt. Pedig amúgy nem volt bajom a fertőtlenítővel, de most elviselhetetlenül felfordult tőle a gyomrom és csak azt akartam, hogy tűnjön el minden. Szóval inkább csak igyekeztem kibámulni a plafonon és naponta legalább tízszer zaklatni valakit, hogy hozzon már nekem egy kicseszett szál cigit, mert itt fogok elsorvadni. Na igen.. nem kellett volna dohányoznom. Akkor este sem kellett volna, nem igaz Emese?
De hát mit szépítsem, ezt sikeresen elbasztam. Nincs rá jobb szó, nem lehet kifinomultabban mondani, mert ez tökéletesen lefesti azt a helyzetet, ami elől inkább csak a plafon bámulásába menekültem éppen. Mert a bőröm húzódott és még viszketett is egy kicsit és be is volt kötözve és… nem bírtam tükörbe nézni. Nem a hajam eltűnt részét sajnáltam, mert valahogy tudtam, hogy az visszanő, mert így kell lennie. De az, hogy csúnya kékes-szürkés sebek voltak rajtam és.. nem, senki nem volt képes megmondani, hogy ez most meddig és hogyan?
Úgyhogy vártam. Vártam, amíg átkötözték a sebet, vártam, amíg a kedves hölgy jószándékúan és kicsit sajnálkozva nézett rám. És ott volt rajta az a békés, derűs mosoly, amit kedvem lett volna letörölni onnan. Mert legszívesebben hozzávágtam volna az első kezem ügyébe kerülő dolgot, és mindezt miért? Mert tehetetlen dühömben nem tudtam mit csinálni. És még gyenge is voltam.
Felemeltem a csupasz bal karom a szemem elé és elfintorodtam. Hiába forgattam, hiába akartam elhinni, hogy a fényben legalább egy egészen kicsit jobban néz ki és még akár szép árnyalata is lehet… nem sikerült. Pedig észrevehettem volna, hogy már most halványabb, mint tegnap... Bosszús sóhajjal ejtettem vissza a karomat a takaróra. Ó igen, elképesztő módon tudtam sajnálni magam. És most erre minden okom meg is volt!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=808451#post808451][b]Mikecz Emese - 2020.05.14. 14:46[/b][/url]

Azt hiszem pont az ilyen esetek miatt szokták mondani, hogy felelősség, meg körültekintés meg egyéb ilyen szarságok. Csakhogy ezekből eddig is híján voltam és ezúttal bebizonyosodott, hogy nem is annyira lebecsülendő tulajdonságok. Még akkor is, ha nem ismertem be. Mert másrészt, ha nem kerülök mámoros állapotba talán sosem fejtem meg a titok nyitját. De hát… úgy tűnik az én szerencsém pont most döntött úgy, hogy kisétál az életemből. Hát kösz!
Igazából nem panaszkodhattam, mert a négyágyas szobában csak két ágyat foglaltunk el. Én meg az a fura boszorkány, aki az idő legnagyobb részében csak aludt. Határozottan unalmas társaság volt. De azt azért nem tudtam megérteni, mi a halálért kell nyitva hagyni állandóan azt a rohadt ajtót. Hiszen amint a mellékelt ábra is mutatja, így bármilyen jöttment csak így besétál ide. Barna szemeimet a szőke lány arcára vezetem és összeráncolt szemöldökkel próbálok rájönni, hogy honnan is lehet ismerős, de valószínűleg olyan jelentéktelen lehetett a találkozásunk, hogy ezt a rejtélyt nem fogom egyhamar megfejteni.
- Fogalmam sincs miről beszélsz - fintorodom el amint feljebb tornászom magam az ágyban, hogy legalább félig ülő helyzetbe kerüljek. A bőröm még több helyen érzékeny és a mozgolódástól felszisszenek, mert akármilyen puha is az anyag rajtam, a takarón meg bárhol… egyszerűen így is durvának érzem néhol.
- Azt mondd már meg, hogy te mégis ki a f.. halál vagy - gratulálok Emese ismét moderáltad magad annyira, hogy nem azt kérdezted ‘kiafaszomvagyte’. Szóval ezért megérdemlek egy képzeletbeli hátba veregetést, nem? Fejemet oldalra billentem ahogy próbálok visszaemlékezni, hogy mégis hol találkozhattunk. - Amúgy mindig  minden ajtón besétálsz, ami nyitva van? Tudod ez nem egy állatkert, nem mindenki szereti, ha így megbámulod - még meg is forgatom a szemeimet, mert nem tudom ki engedett ide kisgyerekeket szabadon kószálni. Vagy az is lehet, hogy az idegosztályról szökött me?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=808546#post808546][b]Mikecz Emese - 2020.05.15. 17:10[/b][/url]

Kedvem lett volna beismerni, hogy a plafon bámulásánál még az is jobb volt, hogy történt valami - például bepofátlankodott ide ez a kiscsaj -, de őszintén szólva az egész jelenléte csupán baromira idegesített. Összességében nem tűnt olyannak, aki felfogná, hogy amit csinál, az pofátlanság. Az is lehet, hogy egyszerűen csak buta.
- Semmi baja a memóriámnak - csóváltam meg a fejem és eltorzult az arcom, ahogy konstatáltam, hogy bizony a kis szőke hosszabb maradásra rendezkedett be azzal a mozdulattal, ahogy leült az ágy szélére. Még mindig kitartott bennem az a borzasztóan idegesítő érzés, hogy valami fölött elsiklottam, és figyelnem kellett volna rá, de egyszerűen lomhán vánszorgó gondolataim között nem tudtam rájönni, mi is lehet ez a tény.
Aztán a kis szőke kimondta. Lili. De talán nem is a neve volt az, ami miatt beugrott nekem minden, hanem valahogy a légkör, a csoki.. franc tudja. Az biztos, hogy ajkaim egy halk ó-t formáltak, ahogy leesett, hogy ez a kislány az a kislány. Elvégre elég idegesítő volt ahhoz, hogy emlékezzek rá.
- Aha. Lili… te voltál az, aki nem bírta befogni, meg valami felhőről magyarázott, igaz? - forgattam meg a szemeimet ahogy felidéztem az emléket. Az egész rellonon végigrángattam szerencsétlent, és alig vett közben levegőt. Mert ha nem kérdezett, akkor valami képtelen történetet mesélt. - És amint látod, megvan még a fél arcom, úgyhogy nem, ezt nem azzal csináltam - vontam meg a vállam, mert így már a korábbi kérdése is értelmet nyert. Még jó, hogy a kislány nem volt velem, mikor a baleset történt. Azt hiszem nem beszélgetnénk most ilyen boldogan itt. Bár ahogy nézegeti a sebeimet el tudom képzelni, hogy a saját beleit is vigyorogva, hatalmas kíváncsisággal szemlélné… merthogy milyen érdekes, vagy valami ilyesmi.
- Te figyelj, ha már ilyen régi jó ismerősök vagyunk, nem tudsz szerezni nekem egy szál cigit? - kíváncsi barna tekintetem az arcára függesztettem és azt latolgattam közben, hogy mégis mennyi esély lehet rá, hogy véletlenül van egy szál a zsebében? Valószínűleg semennyi. Elfordultam tőle megrázva a fejem és az éjjeliszekrényen álló pohár vízből kortyoltam egyet. Azt hiszem még egy ideig nem jutok máshoz mint vízhez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=808910#post808910][b]Mikecz Emese - 2020.05.19. 16:29[/b][/url]

A kezdeti értetlenségemet hamar felváltotta a felismerés, és amikor a Lili még a felhőket is elkezdte újra emlegetni megforgattam a szemeimet. Igen, helyben vagyunk, ő az a nagyon is idegesítő levitás. Csak tudnám, hogy miért mindig ő kerül a szemem elé, és mégis miért szűrte le azt egyetlen találkozásunkból, hogy kifejezetten örülnék a látogatásának?
Figyeltem az arcát ahogy közelebb helyezkedett és megszemlélte az állapotom. Komolyan mondom, ennyi kíváncsisággal az sem érdekelné, ha valami halálos ragadozó lennék, boldogan nyújtaná nekem a kezét is ebédnek, ha azt kérném. Én is végignéztem a kezemen éktelenkedő sebeken, amik minden valószínűség szerint a nyakamon is folytatódtak, de azokat szerencsére nem láttam.
- Vajon a nagynénéd akkor sem adna, ha megmondanád, hogy egy rászorulónak lesz? - elvigyorodtam az egész helyzet képtelenségén, elvégre nehezen tudtam elképzelni a lány nagynénjét, amint jó szívvel nyújt át nem is egy, de két szál cigit. Valahogy nem illett a Liliről és a kis világáról alkotott képembe.
- Uhh, nem köszi, nincs kedvem enni - megvontam a vállamat és közömbös pillantást vetettem a szőkére. Nem volt igazán étvágyam és valamennyi tápanyagot muszáj voltam bevinni inkább a minimumra törekedtem, mint a maximumra. - De ha te kérsz, akkor volt itt valahol egy zacskó chips - állammal az éjjeliszekrényre böktem, mert úgy rémlett a fiókjában még lapult egy kis nasi. Feljebb tornáztam magam, mert állandóan lecsúsztam, pedig elég nagy párna volt mögöttem ahhoz, hogy normálisan megtámasszon.
- Te amúgy mit csinálsz itt? - fejemet oldalra billentve tekintettem a levitásra. Talán végre valakinek eszébe jutott, hogy kivizsgálja az agyát? Mert valami nem volt vele rendben, abban biztos voltam. Mindeközben pedig csak azon forgott az agyam, hogy vajon elküldhetem-e őt, hogy vegyen nekem egy doboz cigit? Mennyi az esélyem arra, hogy adnak is neki? Valószínűleg nem sok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=809872#post809872][b]Mikecz Emese - 2020.05.29. 18:57[/b][/url]

Szóval valahol hálásnak kéne lennem, meg reménykedőnek, hogy Lili felnőttekkel érkezett, mert így legalább halvány kilátásom van arra, hogy szerezzek egy szál cigit. Még akkor is, ha jelen esetben valószínűleg nem tenne túl jót.
- Elfogyott - elfintorodom és a hazugság ösztönösen csúszik ki a számon. Mert nyilván, aki rámnéz az rögtön látja, hogy korántsem vagyok olyan állapotban, hogy rágyújtsak. Még akkor sem, ha már egy ideje javul a dolog meg minden... egyszerűen valószínűleg nem tenne jót. Ám sajnos sosem zavart, hogy mennyire gyilkolom meg a tüdőmet, szóval az önpusztítás ezen formáját továbbra is támogatnám, ha végre kapnék egy kicseszett szálat... - Nem hiszem egyébként, hogy segítene, ha az ujjadba harapnál - teszem még hozzá szórakozottan elmosolyodva miközben megcsóválom a fejem. Na nem mintha engem fenyegetett volna a leszokás veszélye, de akkor sem tartom hatékony módszernek.
Tekintetemmel követem a szőkét amint előhalássza az említett nasit, és örülök, hogy jó gazdára talált, mert azt hiszem ha rajtam múlik még egy jó ideig porosodik abban a fiókban. Persze ismét pislogok párat meglepettségemben, mert őszintén... ez a lány a világ összes hülyeségét összehordja, és mikor azt hiszem, hogy nem tud meglepni, akkor mond még három képtelenséget.
- Hát ha rendszeresen elfelejted hogyan kéne rágni, akkor azt javaslom keress fel itt egy gyógyítót - közlöm egy gonosz vigyorral. Na nem mintha olyan butának tartanám Lilit, hogy elfelejt rágni, sokkal inkább a szórakozottsága lehet a fenyegető okok egyike.
- Ühüm - csak hümmögve nyugtáztam a mondandóját beleadva minden együttérzésemet, annak ellenére, hogy valójában teljesen hidegen hagyott, hogy vajon milyen nyavalyája lehet a nagybátyjának. Inkább az a gondolat ütött tanyát az én fejemben, hogy mi van, ha én is ilyen leszek... ilyen nyomorék, aki rendszeresen rászorul az ellátásra? Akit a (nem túl szívélyes) családtagok ilyenkor meg-meglátogatnak, hogy érezze a törődést. Akit sajnálnak... megráztam a fejem.
- Vajon belőlem is ez lesz? Egy visszajáró szellem az Ispotályban? - nem is tudom, hogy a kérdést inkább csak magamnak tettem fel, vagy Lilinek, de ösztönösen nyúltam a chips után, hogy egyet kivéve lassan kezdjem el rágcsálni, miközben csak a túl steril fehér takarómon felejtettem a pillantásomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=809873#post809873][b]Mikecz Emese - 2020.05.29. 19:18[/b][/url]

Lebegek. Nem tudom mi ez, csak elnyel. Elnyel a lebegés, a súlytalanság. És nem akarok kitörni belőle. Nem akarok megérkezni, mert tudom, hogy akkor a fájdalom is utolér, és belém marva tépi le rólam a bőrt, a húst... szakadnak a szövetek, összeroncsolt sejtek kiáltoznak egymásnak és már a csont is kilóg. Érzem, hogy kezd húzódni.
Ezernyi tűszúrás.
És a mámor most nem segít. Most csak a fekete füst van. A fájdalom. Engedjetek ki innen, mert szabadulni akarok, letépni magamról mindent, hogy csak a lelkem legyen. Mert az talán már nem fáj. Kiáltás, és a dermedt tudat. Mint mikor leesel valahonnan és zuhanás közben tudod, hogy fájni fog. Mégsem vagy képes mozdulni, nem tudsz tenni semmit. Pont ilyen volt akkor is. Az eltompult érzékek és egy rosszkor elejtett cigarettacsikk. De mindez olyan homályos és álomszerű. Tényleg megtörtént? Vagy csupán képzelet az egész?
Kezek ragadtak meg és kiáltások harsantak. És én nem tudtam. Nem tudtam kinyitni a számat és azt mondani, hogy mindenki takarodjon el a kurvaéletbeis. Vittek, húztak, elaludtam. Felkeltem, nem tudom mikor, de aztán rájöttem, hogy mégsem voltam ébren. Hogy csupán álom volt, amiben saját, megfeketedett csontjaimat tartottam az ujjaim között... és nem jött az ébredés csak a zuhanás. Vissza oda. Vissza a semmibe. Aztán lassan, nagyon lassan sikerült átcsúszni abba a bizonyosba. Amikor már nem éreztem semmit.

Nem vagyok ébren, de nem is alszom igazán. Éppen a határon egyensúlyozok. És a mérleg ezúttal már egyre inkább az ébrenlét felé billen. Majd talán pont az a csendes megjegyzés kell hozzá, hogy átbillenjen és a szempilláim megrebbenjenek, hogy aztán áramütésszerűen pattanjanak fel a szemeim. De még mindig olyan ködös és tompa minden.
Fehér, fehér fehér. Ez az első. Minden olyan túl fehér.
Az orromat összeráncolom, mert megcsap a fertőtlenítő meg minden egyéb gyógynövény (ragacsos cuccok meg bűzös gyógyszerek) szaga. Felnyögök, majd arcomat az előbb hallott hang (vajon tényleg itt van valaki, vagy csak képzeltem) irányába fordítsam.
- Mégis mi a franc történt? - a hangom rekedt, régóta nem beszéltem és ez is inkább suttogás, mint valós beszéd. Barna szemeimet lassan az éjjeliszekrényen álló cserépre emelem, majd felhúzom az orromat. Minden olyan zavaros és érzem, hogy a gondolataim csak lassú ütemben folydogálnak. Olyan tompa a fejem, pedig szeretném kitisztítani, szeretnék egy kicsit hamarabb reagálni, de csak pár percnyi meredt bámulás után hagyja el ajkaimat a következő kérdés.
- Te hoztad ide ezt a gazt?  - pillantásom ismét a srácra rebben, aki... hát Merlin a megmondhatója, hogy mi a neve, de gyanítom a suliból ismerős az arca. Mert ismerős, de még mindig olyan iszaposan ragadós az agyam, hogy nem tudom kihámozni a nyilvánvalókat. Lassan.. túl lassan térek magamhoz. De ahogy körbenézek ismét végül eljut a fejemig egy újabb nyilvánvaló tény.
- Ez nem a gyengélkedő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815596#post815596][b]Mikecz Emese - 2020.08.12. 23:50[/b][/url]

Egyik pillanatról a másikra ömlik be hirtelen a világ. És mégis olyan, mintha minden csak tompán jutna el hozzám. Mert ez nem igazi világ, ez valami más, ez csak egy steril burok, ahova benyomtak, mert... tulajdonképpen nem tudom, hogy miért is. Csak felvillanó halvány emlékeim vannak egy mindent beterítő feketés-kékes masszáról.
Lassú mozdulataimat gyakori szisszenések és nyögések kísérik és minden kis apró súródás olyan, mintha sajtreszelővel simogatnák a bőrömet ott, ahol bármi hozzáér. De végül csak eljutok odáig, hogy pár pislogás után rá, arra a másikra fókuszáljak. És nem, nem képzelődtem, tényleg itt van. Valamit morgok, ami esetleg egy ‘köszönöm, neked is!’-ként is értelmezhető, vagy akár egy ‘nahúzzafrancba’ is lehet. Ki tudja.
- Aha.. kösz. Remélem még mérgező is - megforgatom a szemeimet, ahogy egy fintorral a növényre pillantok, aztán vissza a srácra. (Merlinre, csak eszembe jutna a neve, de tutira nem fog.) Szögezzük le, hogy ebben a helyzetben részemről ez a gesztus a hála hatalmas megnyilvánulásának is tekinthető. Minden flegma és undorítóan közömbös hangnem ellenére is. Viszont ezúttal már veszem arra is a fáradtságot, hogy kicsit körbenézzek, így az a roppant elmés megállapítás is elhagyja ajkaimat, hogy nem a gyengélkedőn vagyunk.
- Akurvaéletbe - csúszik ki a számon első reakcióként az (egyébként meglehetősen tapintatosan és finoman közölt) állításra. - Azt hiszem sosem volt még ilyen durva másnapom - a szám akaratlanul is vigyorra húzódik és még egy kicsit fel is nevetnék, ha nem fulladna grimaszba a próbálkozás, mert fogalmazzunk úgy, hogy a hasizmaim még annyira nem díjazzák ezeket a próbálkozásokat. Megpróbálom magam feltornászni, hogy ne kelljen fekvő helyzetből felbámulnom, és ahogy magam elé emelem a kezeimet, azok megdermednek a mozdulat közben. Éreztem eddig is, hogy fáj, hogy olyan, mintha a bőrt hirtelen lerántották volna rólam, de azt nem gondoltam, hogy ennyire láthatóan fekete sebeket találok.
- Nem segítenél egy kicsit? - pillantok rá, remélve, hogy legalább ha már hozott egy teljesen haszontalan növényt, akkor most segítsen felülnöm, mert cseszettül idegesít, hogy így kell beszélgetnem. (Már amennyiben ezt hívhatjuk annak.) Szóval segítséggel vagy anélkül, de előbb-utóbb csak elérem, hogy egy kicsit feljebb támasszam a hátam, és azt leszámítva, hogy megszédülök a büdös kenőcsöktől, egészen tűrhető így a világ.
- Szóval miért kell neked megnézni, hogy hogy vagyok? Annyira részeg voltam, hogy azt állítottam, hogy járunk? - kerekednek el a szemeim először, hogy aztán felhorkanjak és gyorsan folytassam is. - Vagy... csak nem te is ott voltál? - hát gratulálok Mikecz Emese, ideje kinyitni a szemed, és észrevenni, hogy nem minden büdös kenőcsöt rád kentek!
- Nem tudom, hogy egyelőre engednek-e bármit is inni, pedig ölni tudnék egy kávéért, azt hiszem - nyögök fel lebiggyesztve ajkaimat. Mivel sikeresen a hasamat is telibe találta ez a cucc, fogalmam sincs, hogy most így ihatok-e bármit is. Mert úgy tűnik ezzel nem nagyon törődtek eddig. Itt akár éhen is halhatok kéremszépen! Micsoda egy hely...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815894#post815894][b]Mikecz Emese - 2020.08.18. 19:37[/b][/url]

Bárki, de tényleg bárki besétálhatott volna ide, mégis pont Lili lett a szerencsés, akinek cigiért kellett könyörögnöm. Jó, az talán túlzás, hogy bárki bejöhetett volna, mert... nem, de akkor is, pont egy olyat fogok ki, akinél száz százalék, hogy nincs dohány, mert nemes egyszerűséggel ránéz az ember lánya és megmondja, hogy na ő nem cigizik.
- Na igen... - morgom megerősítésképpen mintegy ösztönösen semmint tényleg egyetértve, mert kicsit elvesztettem a fonalat, és elég furának hangzik ez az ujjrágcsálós dolog. Szerintem nem komplett a nagynénje, bár elnézve Lilit, nem is annyira meglepő. Mégis valahogy a kis szőkeség derűje észrevétlenül kúszott be a tudatomba. Megcsóváltam a fejemet, ahogy azt figyeltem, mekkora lelkesedéssel ropogtatja a csipszet. Az biztos, hogy a levitást határozottan könnyű boldoggá tenni. És valahol azt hiszem még csodáltam is az optimizmusát. De komolyan, ki az aki örül annak, hogy közel vannak a gyógyítók?!
Persze mutathatom magam akármennyire keménynek, azért a lány története a nagybátyjáról igenis elgondolkodtatott. Hiába tudtam, hogy neeeem, én nem leszek ágyhoz kötve nekem nem lesz ilyen, a gondolat ilyesztően makacs gyomként fészkelte be magát a fejembe. Mert abban biztos voltam, hogy valami megváltozott és talán már sosem jön vissza az, ami volt. Csak még nem tudtam ezt a valamit konkrét formába önteni.
Összerezzenek kicsit Lili felcsattanására, mert váratlanul ér, aztán el is fintorodok, hogy a nyugtatgató (?) magyarázata közben nagyokat pislogva figyeljek. Nyilván a végére nem bírtam megállni és felnevettem.
- Hívd őket ocsmánynak, mert azok... - forgatom meg a szemeimet, egy újabb csipsz után nyúlva. - Ühüm.. remélem elmúlnak - teszem még hozzá nyelve egyet és nem akarok ránézni a szőkére, nem akarom látni azt a kicseszettül bizakodó arcát. És valami különös oknál fogva nem akarom lerombolni azt a csupa csillogás világképét, hogy minden rendben lesz. Mert nem lesz rendben és tudom, pontosan tudom, hogy vannak részek, ahol sosem fog elmúlni.. vannak olyan pontjai a bőrömnek, amik örökké őrzik majd a nyomát.
- Hozz, egy próbát megér, hátha a nagynénéd megszán - sóhajtok fel végül, és nem fűzök nagy reményeket a levitás családjához, azért hátha ez a nagy segítőkészség öröklődik valahonnan, így esetleg elcsaklizhatok egy szálat. Persze az felmerül bennem, hogy Lili esetleg emiatt bajba keveredhet a nagynénjénél, de hát mit tegyek?! önző vagyok és függő. Kell az a cigi.
- De ha nagyon nem akar adni, akkor hagyd, lehet, hogy felbukkan a nővérem és nála mindig van - teszem még hozzá, már persze csak akkor, ha Lili nem pattant fel rögtön, amint megkapta az „engedélyt“, hogy kisegíthet engem. Nem is tudom miért mondom neki ezt hiszen pontosan jól tudom... az idősebb Mikecz legalább annyira figyelmes másokkal, mint én, ha nem kevésbé, így elég kevés az esély, hogy egy bagolynál több időt szánjon rám...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816114#post816114][b]Mikecz Emese - 2020.08.25. 20:58[/b][/url]

Kezdjük ott, hogy igazság szerint akkor sem vagyok kifejezetten emberszerető lény, ha minden rendben van. De nyilván morcos hangulatomra rátesz egy lapáttal, hogy izé... majdnem megöltem magam? Gondolom. Vagy legalábbis ha nem talál rám, akkor biztosan komolyabb következményei lettek volna a kis főzőcskézésnek. Például, egy óriási luk tátongana a gyomrom helyén. Na ja, az azt hiszem határozottan kellemetlen élmény volna.
- Még szerencse, hogy nincs macskám - forgatom meg a szemeimet, majd újabb pillantást vetek a cserépre, amit hozott. Oké, valahol lehet, hogy tényleg kedves gesztus, de mégis ki vagyok én neki, hogy kötelességének érzi növényekkel érkezni?
Fel is sóhajtok a helyeslésre, és barna tekintetem még mindig igyekszik befogni azt a rengeteg fehérséget, amit itt látok.
- Ehh... nem mondom, hogy nem volt, de ez... valami sokkal rosszabb, mintha a gyomromat is kitépték volna, hogy aztán kifordítva varrják vissza - hm, ez lehet, hogy enyhe túlzásnak tűnik, igazság szerint egyelőre nem láttam kötés nélkül a bőröm (és talán nem is akarom még egy ideig), elvégre még csak most keltem fel vagy mi, de azt érzem, hogy a testem egyik legérzékenyebb pontja most a hasam és az oldalam. Mindezt bizonyítja az a nem kis grimaszba torzuló arcom is, ami a mocorgás hatására keletkezik. Nem a legkellemesebb élmény, de a segítő kéz jól jön és nemsokára már kényelmesen dőlhetek a párnáknak.
- Ühüm. Kösz - biccentek hálásan, mert azt hiszem ezzel jól megszenvedtem volna egyedül. Igyekszem immár ülő helyzetből alaposabban szemügyre venni a növényes srácot, de a francnak sem akar beugrani a neve, ami persze egyelőre nem nevezhető kifejezetten kínosnak, de azt hiszem mivel ő az első arc, akit most megláttam, elképzelhető, hogy megjegyzem.
- Oh, értem. Csúnya látvány lehetett - húzom el a számat némiképp megkönnyebbülten. - Veled minden rendben? - gondolkodom el ajkamat harapdálva.  Szóval izé, most még hálásabbnak kéne lennem, de valahogy sosem voltam az, aki ezt az érzelmet könnyen kifejezi. Sokkal jobban szeretem azt hinni, hogy nincs szükségem másokra.
Homlokom ráncokba szalad, ahogy próbálok visszaemlékezni, de minden túl homályos jelenleg és tompa. Egy kicsit bele is sajdul a fejem, így csak óvatosan megrázom azt.
- Nem sok mindenre. A faluban voltam, aztán jött valami ötletem... már azt sem tudom melyik főzet volt - sóhajtok fel keserűen. Az egész olyan álomszerűnek tűnik és nem tudom megmondani, hogy mi igaz belőle és mi az, ami nem. Nem bírom megállni, halványan elmosolyodok a lelkesedésére. Igen, a kávé az kell!
- Rövid kávé, egy cukor, kicsi tej - sorolom el, mert ha tényleg van olyan rendes és hoz egyet, akkor meg vagyok mentve. Már másodszorra.