A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=809432#post809432][b]Helvey Belián Balázs - 2020.05.24. 11:01[/b][/url]

Nagyon büdös, nagyon büdös, nagyon büdös.
Finnyáskodik magában, mert kentek rá valami kenőcsöt, így is ég a bőre, de most még szagos is. Orra ráncolódik, ahogy eltartja magától, de, azt mondták, holnapra már csak a bőrpír marad és némi viszketés. Hála a magasságosnak, de attól még aggodalma nem múlt el.
Van az úgy, hogy nem tervez az ember semmit, csak cselekszik. Ő is így akart tenni és a laborba igyekezett, szokása oda keveredni, ha már bejár az órákra, néha gyakorlatba is ülteti, senki ne gondolkodjon nagyságokban, mersze nincs. Egyelőre. Leginkább zsibogó tagjainak enyhítésére szolgálna bármi is, ami kijött volna az üstjéből, de mire a kilincsért nyúlt volna, a baj szó szerint robbant az életébe. Ebbe rontott bele, holott először csak el akart, mégis, ajtót nyitott és...
Valahogy összefolyik minden, még kicsit neki is. Lehet a kipárolgás szédítette meg, vagy a látvány, vagy úgy bármi más. Egy valaki volt bent, aki telibe kapta az egészet, rá pedig akkor ragadt, amikor berontott, csak ellenőrizni a protokollt tartva, hogy pulzus, mi az anyám történt itt, légzés, mik a sérülések, és a többi. Jutott belőle a ruhájára, amelyet lecseréltek, most az a tipikus fehér ing és nadrág van rajta, mert az volt a biztos, ha megy a kukába, ha jól nézte, amúgy is itt-ott átmarta a dolog. Idegennek érzi magán, a kenőcsöt is, a szervezetébe töklével juttatott kellemes nyugtatót, mert bizony sokkot kapott, amikor elrohant valami segítségért obégatni. Utólag látva, kellett is. Nagyobb volt a baj, mint aminek kinézett, a fejében pedig hatalmas. Fogalma sincs, mi történt, annyit mondtak neki, hogy valami balul sült el, a bájitalok néha robbannak, neki meg görcsben a gyomra, mert milyen az már, hogy ezek robbannak? Nem gáz, nem tűz, hanem ott rotyog és a forró valami képen talál. Egy időre kicsit lehet lelőtte a kísérletezős kedvét, ebben már biztos...
A kávé, amelyet magába adagolt, már bőven felébresztette a félkómából. Szerencsére semmi gond, neki leginkább az ijedtség volt a baja, azért ránéztek az ő dolgaira is. A hegeit láttán rögtön tudták, mivel is van még mellette dolguk, ő meg akkor csendesen érdeklődött még pár dologról. Jó javast fogott ki, kedvesen nyugtatta meg, hogy nem kell még gödröt sem ásnia, kevesebb bagó és több zöldség, csak a szokásos. Azt mondjuk egyelőre elképzelni sem tudja, hogy mit mondjon, hova is tűnt, mert dolga lett volna még, csak hát... Ja. Nem akar feleslegesen pánikot, mindenképp elmondja majd neki is persze, aztán lesz ami lesz. Valószínűleg később indul majd vissza, nem tudja, itt akarják-e fogni a semmiért. Meglepné. Ahogy az is, amit végül cselekszik. Megtudta, hol pihen jelenleg az, akire rátalált és bár pihen és ne zavarja, ő meg nem nyugszik, mert nem hallott jókat, vagy csak ő reagálja túl. Menet közben, hirtelen felindulásból áll meg egy kisebb, éppen virágzó cserép mellett és nemes egyszerűséggel emeli fel. A növény átlagos, nem tiltakozik, cserébe szép és mi nem jobb annál, mintsem arra kelni, hogy valaki ilyet rakott az ágya mellé? Vagyis a filmekben ez tökre így van, ezért kreténkedik, ahogy elér az ajtóig és óvatosan nyit be.
Nem kellemes látvány, bár itt nincsenek pittyegő gépek, ő meg fehérben van, ami irritálja, de más ruhát nem találtak neki. Lehetne játszani orvososat, de ahhoz nem gyógyszerezték be kellően. Az ágy mellé lépked, leteszi a cserepet és sóhajt.
- Jaj te – jegyzi meg csendben, nem tudja ébren van-e vagy sem, felkelteni nem akarja. Leül végül kicsit, tisztább kezével dörzsöli át az arcát. Hát erre sem számított.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=809923#post809923][b]Helvey Belián Balázs - 2020.05.30. 10:00[/b][/url]

Fogalma sincs, mit kellene ezzel a helyzettel kezdenie, azon kívül, hogy szépen feldolgozva lép tovább. Azért mégsem olyan egyszerű az, valahol benne van az emberben a sokk, még kicsit később is, miután minden más távozik. Lehet, hogy neki is egy nagy alvás hiányzik már csak, mély, talán álomtalan, aztán utána minden mehet tovább, ahogy eddig. Nem fog, még ha ez nem lesz akkora trauma, mint a januári, vagy az évekkel ezelőtti események. Mindegy. Kezét leereszti, miután borostás arcát kellően átdörzsölte, ölébe ejti azt, a másik had lógjon, elvégre, még mindig érezni rajta a szagos kenőcsöt, vagy már az orrába itta bele magát és sosem szabadul. A tipikus orvosi szobák illata vegyül mellé, mintha most más nem is létezne. Furcsa egyveleg, az egész, amit érez és amely miatt lehunyja picit ő is a szemeit, hátha itt ülve is el tud aludni, legalább egy órácskára, mielőtt valaki megtalálva felrázza, hogy akkor mehet isten hírével. Vagy fogalma sincs már, mit akarnak, lehet, hogy el is felejtették, hogy itt van és majd kering, mint valami kísértet, bár ezt elveti, akkor majd megoldja magának, addig kutat valakit, ameddig okossá nem teszi és segíti vissza az iskolába, vagy haza. Oda vágyik most, be a takaró alá, de előbb egy nagy zuhany, olyan, ami végül már eláztatja odabent is és lemos mindent, ami ma kicsit csorbult, legfőképp az idegeit. Talán tényleg elaludt, vagy csak elindult afelé és az a furcsa, köztes állapot kerítette hatalmába, hogy még a feje is kissé előrebukott vagy ő maga kezdett el zuhanni, sosem lehet ilyenkor tudni. Lába rándul egy aprót, mintha görcs vagy más kínozná, a zuhanó álom vége, amikor kirángatja magát belőle. Fejét felkapva ébred meg, vagy csak tér vissza a valóságba, mert hangokat hall. Lehet, hogy bejött valaki, szemét megdörgölve viszont hamar leesik neki, hogy csak ők vannak itt és ő is ébren. Pislogva mered rá kicsit, hogy aztán második kérdésére ő is a cserép felé nézzen és halkan elnevesse magát. Oké, tényleg felébredt.
- Szép öhm... mondjuk azt, hogy reggelt – kezdi, mert az „üdv az élők sorában ismét” túl morbid és nem is releváns, szóval elhessegeti, mielőtt ki is mászik ajkain és szavak lesznek belőle. Kicsit ficereg a széken, feljebb tornázza magát, hiszen észre sem vette, hogy mennyire szétcsúszott, elfolyt, kicsit tényleg kidőlhetett. Nem csoda, bár nem érzi, hogy fáradt, az események sorozata és ténye szellemileg merítette ki jobban, mint várta.
- Igen, az én művem. Azt hittem, kicsit komfortosabb így, de ja... a tényen nem változtat, hogy milyen ez a szoba – húzza el kicsit a száját. Virág ide vagy oda, mikor annak idején áthozták ide, egy dzsungelnyi cserép sem javított volna a helyzeten. De mindenki más, visszapillant rá, még kicsit kába, kicsit lassú, de türelem kell és ő az. Aprót sóhajt, amint felismeri, hol nincsenek. Igen. Az ott kevés volt, röpke pillanat csupán, hogy ott voltak és már mentek is tovább, muszáj volt.
- Nem, nem az iskolában vagyunk – nem akarja sokkolni, óvatosan intézi hozzá a szavakat, mert nem tudja, mennyire emlékszik. Idő kell. - A Fővárosi Ispotályban, pontosabban. Biztosan jönni fog majd valaki, aki okosabb mint én, csak beültem ide, hogy lássam, hogy vagy. Hagylak pihenni, arra most szükség lesz – mosolyodik el, nem fogja faggatni, sem vallatni, azt majd... biztosan mások, akiknek kell. - Szükséged van valamire? Inni, vagy szólni valakinek? - teszi fel az egyszerű kérdéseket, amiben tényleg tud segíteni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815903#post815903][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.18. 23:15[/b][/url]

Türelmes. Őszintén, valahol magát látja benne, sok évvel ez előttről, amikor hasonlóképp csodálkozott rá a világra és arra, mi veszi körül, miután talán napokig aludt. Küzdött közben lázzal, minden bajjal, valós, szilárd emlékei jóval későbbről vannak, de az érzés ismerős. Ő is morgott, motyogott, nem akart senkit, egyszer elcsapta annak a kezét is, aki csak át akarta kötözni, mert olyanokat akart látni, akiket ismer. De hát, ők nem jöhettek sem akkor, sem később, sem soha. Jó, a lány se ismeri talán meg, vagy egyáltalán, nem olyan nagy figura, de mégsem fehér ruhás akárki, aki épp csóválja a fejét. Az első, értelmes mondatra mégis mosolyognia kell, felőle lehet pokróc is, bánja ő, most indokolt. Kicsit utálni a világot, miközben minden fájt, minden kellemetlen, olyankor kell is. Divat? Életérzés? Valami olyasmi.
- Csak a macskákra, emberre ártalmatlan dísznövény – mondana latin nevet is, vélhetőleg attól olyan messzire zavarná most, ahova a madár se jár, nem mazoista, hogy azért jöjjön ide, hogy jól le is csesszék, nem kezd el most okoska lenni. Nem. Szépen hagyja, had nézzen körbe, elmondta hol van, merre van. Ezt fel kell dolgozni, fogni, és csak azután jöhet bármi.
- Igen, valami olyasmi – bólogat a káromkodásra, melyet majdnem megejtett, mikor lekezelték, de saját állapota jóval fényesebb és semmi ahhoz képest, amely a másiknak lehet. Elképzelni sem tudja, ahogy azt sem, hogy mi a francot tett az üstbe, amely így elbánt vele, meg ki tudja mi lett volna, ha ott áll más is. Ő meg csak arra járt és most nyakig benne van. – Sosem volt gyomormosás-szerű hányás? Mázlista vagy – próbál viccelődni, mert tudja milyen a durva másnap, alapvetően alacsonyabb az alkohol-tűrőképessége, így aztán megért ezt-azt. Ahogy mozdul, úgy dől előrébb, mint aki el akarja kapni, hogy ki ne essen, de inkább készenlét. Alapvető reakció ez, felülni, lábat mozgatni, felállni, bármit, ami nem a fekvés.
- Máris, máris – áll fel és lép oda. Óvatosan húzza fel, fél kézzel tartva gyors nyúl be mögé és tócolja fel úgy a párnát, hogy ha kicsit hátradől, az lesz a támasztéka. – Így oké? – engedi el, vissza, neki a párnának, hogy aztán vissza is huppanjon a székére. Lassan csinált mindent, viszont képzeli, így is mekkorát fordul a világ. Túl ismerős, még ha neki más marta a bőrét és ettől nem fog valami mássá alakulni havonta.
- Mi? – pislog párat, majd arcizmai elernyednek és nevetni kezd. Hogyne! – Dehogy, dehogy. Hát csak, a lelkiismeretem akart látni téged – vakarja meg a tarkóját, majd vállat is von. Nem olyan nagy dolog ez. – Közben nem, csak pont akkor akartam bemenni, amikor… megtörtént. Úgymond megtaláltalak, berohantam, majd ki obégatni segítségért – nem „lövi le a poént” egyelőre, mert talán sokkot okozna, ennyit minden orvosos szutyokból megtanult már, ahogy azt is, hogy bízza a profikra. Azt tette és lám, nem lett rosszabb.
- Mire emlékszel, amúgy? – puhatolózik, bár tuti egyhamar ki fogják zavarni, ha észreveszik, hogy erre jár. – Tudok hozni kávét, én is ittam. Nem hiszem, hogy az ártana, a kávé… az kávé. Kell. Hogyan iszod? – nem pattan fel, türelmesen kivár, hátha még valami kell hozzá, majd aztán cselekszik bármit is. Egyelőre figyeli, hogy tényleg jól van-e bármihez.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816060#post816060][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.22. 23:39[/b][/url]

Lágyan ringatózó csónak, a világ csendes és mégis, ezer tűt szúrnak a bőrébe. Kiabál, hogy mentsék a másikat, kiabálna, az alakoknak, majd elalszik. Ring tovább, kellemetlen ránduló gyomra tengeribeteg, a mély lélegzet pedig szinte éget. Körülötte száz csónak, melyből fák nőnek ki, sehol egy utas, a talaj pedig a vérvörös fűtenger, amely hullámzik. Beteg lesz tőle, mégis puhán lépked, hogy aztán üvegszilánkok álljanak talpába, őt pedig elsodorja a sötét felleg, melybe belegabalyodik és csak pörögnek és pörögnek. Hosszú, éles ujjak formálódnak a masszából, amely belé-beléáll, ő pedig darabokat szaggat ki a sötétből, mintha csak egy párna tollbele lenne, elreppennek, mint a pihék. Aztán az iskola falai közé gördülnek, mocskosan, kellemetlen, a sötét folyosón csak egy szempár villan, állkapocs csattan. És csak üvölt és üvölt.
Összerezzen, ahogy az, aki álmában zuhan és akaratlan rúg egyet. Szaporán kapkodó levegővétele, izzad homlokára tincsei tapadnak, mintha eső esett volna, csak rá és úgy kellene itt feküdnie. Nem tudja milyen napszak van, mert foltokban rémlik fel benne, hogy ahogy eljött a hajnal – mert az biztos – még zöldet látott, aztán foltokban fehéret. Hangok foszlánya, mint valami keresőcsapat, ujjak érintése, amelyektől bőre szinte felvisított. Többször ájult el, mintsem ahogy az illene, de nem hiszi, hogy ezt bárki felróná neki. Amúgy se tudja, csak sejti és kilogikázza, mi történt.
Feje sajog, mert amint lehunyta a szemét, megint változott az idő. Mozogni akart és mozgott is, ekkor az árnyék hajol fölé, tűzte bele ujjait mellkasa sebhelyébe és tette ismét vissza a kavargó fellegbe. Most, homályosan kissé, de a valóság lassan egy képpé áll. Ajkai cserepesek kissé, szomjas. Rettentő szomjas és émelyeg. Kiütötték, ahogy ismeri magát és talán nem álmodta, hogy menni akart, hogy hova, jó kérdés. Csak réveteg álomképek és zajok vannak meg, egy valami azonban biztos; ébren volt és látta. Látta a szörnyeteget és nekirontott. Látja a szőke tincseket maga előtt és ismét a késztetés, menni kell. Ahogy azonban mozdulna, minden porcikája üveg és fájó. Nyög egyet, még felülni sincs ereje, nemhogy a vízért. Kiabálni? Nem tud, abban sem biztos, hogy ébren van és mozog. Talán van itt bent valaki, vagy csak az árnyék? Pár percre lehunyja a szemeit ismét, és az idő telik. Ahogy hall, ahogy érzi azt az illatot, amit akkor, először, ismét nyög, fájdalmasat. Megint. A színek, még ha nincs is sok, élesek, füle cseng. Kezét emeli, mintha ólomsúlyu lenne és kinyúl az álom felé. Talán túltolták azt az üvegcsét, viszont egyre jobban éber és tisztul a feje. Mégis ködös.
Lassan nyúl saját arca felé, és tapogat bőrére. Valóságosnak tűnik.
- Baj van. Támad… - kótyagos hangja mintha még az erdőben lenne és utolsó tiszta szavait böfögné fel. Szemei ekkor nyílnak tágra és már mozdul is, kétségbeesetten ülne fel, mintha mellkasát nyomná lefelé a semmi, az üresség. Mintha küzdene, de ebben egy szellő ereje fér el csak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816069#post816069][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.23. 19:33[/b][/url]

Mintha eddig egy teljesen süket és fénytelen kamrában ücsörgött volna, aminek hirtelen dől le a fala és beront rajta minden. A hangok, fények és minden, mi csak elérhet egy érzéket az emberben. Éles, mintha sikítanának ezren, de csak füle cseng, észre sem veszi, hogy a tényleges valóság tompa és még messze van. A fény, amelyet a vallásosak már Mennyországként emlegetnének, csupán a világítás és a fehér falakról, takaróról és mindenről visszaverődő sugara, amelyek eddig sötétben pihenő íriszeibe tódulva majdhogynem el is vakítják. Lassú és mégis gyors folyamat, mert lehet egy óra telik el aközött, hogy felfogja, most nem álmodik és közben azt is, hogy mi történik körülötte. A feje zúg, és nehéz, mintha kupájában gyűlt volna össze minden és húzná lefelé, bele a semmibe, ami jelenleg a puhára tömött párna. Föld helyett ágyon pihen, puha, de erős szagú ágyneműben, amely most talán azért az, mert eddig meg volt róla győződve, hogy a föld, a pázsit és az ezek között haloványan megbúvó fémes illat lengi körbe. Minden érzéke becsapta.
Aztán lassú felismerés, hogy mit itattak vele, hogyan csavarták bele a gézbe, mit locsoltak a sebekre. Mert van. Nem karcolás, nem egy lila folt, amely minden alkalmat jellemzett, elenyészők helyett most minden mélyebb és haragosabb. Hátát érezni feszülni, nem is esik neki jól, hogy rajta fekszik, vélhetően a fűtenger közben fordul át és vált mozdulatlanná, mintha ez az apró mozdulat kivette volna minden erejét.
De most újra akad – csak nem tudja mire, és mennyi. Még félig benne van a réveteg képeiben, egy pillanatra látja a zöld villanást, majd hallja a hangokat, mordulást, ágreccsenést. Fejét csóválja meg, rázza, hogy kiűzze, de csak jobban sajog, csak jobban úgy érzi, hogy mint Dali órája, úgy fog lefolyni mindjárt az ágyról a padlóra, amely sötét és amelynek bizonyára valahol az alvilágban lesz vége. Amelyik keze nem nyúl semerre, azzal kapaszkodik a takaróba, fehéredő ujjbegyekkel szorongatja, amikor elkapják…
Nem észlelte, hogy valaki közeledett, füle zubogása egy patak mellé vitte, ahol végre ihatnak, inni tudna, de most ujjakat érez, valódiakat, mert ahogy rándul keze, ahogy először elrántaná onnan, nem engedik. Az árnyékok eddig mind elengedték.
- Te… – szusszan egyet, ahogy hall, bár még kissé tompán. Csak nem sérült a füle is. A valóság éri el, egész teste libabőrös és fázik, ahogy fölébe hajol, úgy húzza be kissé a nyakát, ösztönösen, míg végül lassan látása is elengedi az alternatív akármit és meglátja, hogy nem az orvosok valamelyike jött, hogy újabb adagot tuszkoljon belé. Még mindene le van zsibbadva, néhol érzéketlen, de ébren van.
- Te vagy… az, igen… – kissé nehézkesen formálja a szavakat, ahogy végül arcára vezeti a tekintetét. Ahogy eddig mindent látott már, most úgy érzékeli valóban földöntúlinak a másik összes porcikáját, látványát. Riadt tekintete inkább zavarttá válik, ahogy ráfogva Mihail karjára, húzni akarja fel magát. Mit keres itt? Vagyis…
– Szeretnék inni – erőlködik, de karja remeg meg, így csak kapaszkodik, bele a valóságba. Sose látta így, sose láttatta magát így, és most ereje nincsen ezen pörögni. Minden mindegy. Azt sem tudja, van-e rajta ruha, meztelen-e vagy nyakig bekötötték. Nem jutott el odáig, igyekszik felébredni, a felszínen maradni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816257#post816257][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.27. 23:17[/b][/url]

Hogy most aztán valóban nem érdekli ki milyen, mennyire akarja látni, ő jött, ha kell, ha nem és ezzel nem tudott nagyon kezdeni senki semmit, főleg nem a lány, mert magánál sem volt, amikor beült ide. De ha ébren lett volna se nagyon hagyott volna tiltakozási lehetőséget. Tud ő makacs is lenni ám.
- Pedig akkor nem lenne ennyire rideg ez a hely. Hátha ez a virág ellensúlyozza kissé – vagy nem, mert olyan ez, mint pohár vízzel lakástüzet oltani, igazából nagyon random ötlet volt és feleannyira sem komoly, de legalább elérte azt, amit. Nem kapott sokkot, hogy hol van, mi van vele, elterelte a figyelmét és így annyira talán nem volt rossz ébredés. A sajátja, amikor megtörtént, horrorisztikusnak tűnt, össze-vissza volt kötözve, fájt ha levegőt vett és pánikrohamot kapott, annyira, hogy le is szedálták hamar. A lány jobban bírja. Gondolataiból kimászva hallgatja és húzza el a száját, már rég nem a hányásra, hanem arra, amit körbeír. Nem, nem nézett ki kellemesnek sem, hát még érezni… Havi szinten megvan a hasonló, amikor belül tekeredik és rendeződik minden, azonban aki nem szenved ilyennel, azoknak ez tragikus élmény. Sőt. Megérti a szavakat és szusszan egyet.
- Eghen. De itt pikk-pakk valamennyire ledarálnak ebből az érzésből, utána megint marad a hányás – mintha ez vidám téma lenne, de mégsem, csak feszültségoldás. Fájhat, nem látta ő sem annyira, csak amennyit a pánik alatt össze tudott szedni és elég is volt. Még mindig rázza a hideg a látványra és tudja, nem is fogja elfelejteni sokáig. Talán sosem.
- Ugyan, semmiség – ejti vissza karjait, ahogy leül, miután segített neki. Ismeri a mozdulatokat, már abból, hogy őt hányszor ültették így fel, nem nehéz megjegyezni, hogy hova nem kell nyúlni és hol a legbiztosabb a fogás vagy épp kényelmes a párna. Milyen jó, ha az embert egy gyakorlott látogatja meg random, nemde? Mondjuk, erről fogalma sincs, de nem is fontos.
- Egy kicsit, de inkább ijesztő. Mármint hallani, beérni és… megállt a ketyegő, kicsit – bólint, hogy csúnya, majd miután volt ereje, akkor rohant el segítségért, mert neki nincs mágia, amivel bármit tudott volna tenni. – Áhh, kutya bajom. De sajnos nem fogok tudni zongorázni – mutatja a kezeit, hogy neki jobban arra ment, itt-ott került rá még a kenőcsből, de részben a feltartott karokon látni, ahogy odaért, odakapott, vagy bármi. – Ami nem is baj, sosem tudtam – engedi le azokat és visszadől. – Engem inkább a sokk miatt is hoztak ide, abból kaptam többet – még ha érzi is a nyugalmat, amit legurítottak a torkán. Nincs semmi gond ezzel, örül, hogy tudott segíteni, még ha ezzel is, ha nem ér oda, ki tudja, mi történik, meddig megy el a dolog. Inkább… nem gondol ebbe bele.
- Rossz főzet, a fene se ismerte fel – se szagra, se látványra nem volt már semmi használható, csak olyan, amivel a tömeget lehetne kínozni és irtani. – Valahol elcsúszott kicsit és ja… hát harapott. Sajnálom. Inkább ne így lenne – mármint az, hogy beszélnek. Közben feláll és bólogatva veszi azt, hogy mi kell a kávéba. Feltartja az ujját, hogy pillanat, majd már el is tűnik. Hamar intézkedik, magának is szerez még egy adagot, mert a kávéból sosem elég, majd kis idő multán tér vissza hozzá, kezeiben a fekete nedűkkel.
- Gyors voltam? – szinte az oldala is szúr, annyira, ahogy visszasétál és felé nyújtja azt, amit neki ízesített be. – Remélem így értetted a kicsi tejet. De legalább ez hasznosabb, mint a cserepem – bök a fejével a virág felé. Jó na, gesztus volt csupán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816259#post816259][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.27. 23:33[/b][/url]

Itt van és eljött. Ahogy felfogja azt, mi az igazi és mi nem, rájön, hogy Ő igenis az, nem csak képzeli, nem vált át valami torz képpé vagy villanó szempárrá, esetleg nőnek ki belőle faágak és válik az erdő részévé. Fura és képlékeny még minden, ahogy lassan a riadalom eltűnése után, csendben pislog fel rá. Szeretne felugrani, a nyakába kapaszkodni vagy csak bújni, hogy igen, ez történt, most szüksége van kicsit az ölelő karokra. Mosolyogni, megcsókolni, bármit tenni, de a pislogáson és enyhén elnyílt ajkain kívül semmire sem képes egyelőre. Be-bevillannak még a foltok, a folyosóról beszűrődő fények furán táncolnak és rájön, hogy szédeleg. Reméli, nem most fog a takaróra hányni, még csak az kéne, hogy aztán végképp nyomorultnak állítsa be magát. Ajkai érintésének emléke él még homlokán, egy nagyobb szusszal érezte meg a parfümillatot, azt, ami jellegzetesen öleli körbe folyamatosan és ezek összessége rántja végül fel a felszínre. Itt van, eljött és akkor, tudja is, mi történt.
Fel szeretne ülni, de ahogy visszanyomja, úgy nyög fel, fájdalmasan. Fáj a háta, ott zsibog nagyon, vélhetően karmolás vagy más lehet ott, nincs tisztában minden részlettel, csak, hogy nem akar feküdni, vagy így nem. Nem engedi el egyelőre a karját, mintha attól tartana, ha megteszi, visszaalszik és nem kel mostanság fel. És akkor már nem lesz itt.
- Jó… persze – miért is lenne itt víz? Se egy váza virággal, hát lássa lelkét bárki, most azt is bevedelné. Ajkait nedvesíti be, ahogy távozik, úgy fog az ágy oldalára és húzza magát legalább oldalfekvésbe. Felszusszan, ahogy a nyomás lemegy hátáról, ahogy lüktet egyelőre, de jobb. – Bassza meg… - ehhez is mennyi erő kellet. Rég érezte magát ennyire gyengének és kiütve. Ennyire semmisnek. Minden hónap necces, mindegyik más, de még a Zinával történtek se gyűrték meg ennyire. Ez megint a startmező, csak már nem fertőződik semerre, nem kínozza láz, csak a fájdalom és a tompaság. Sok idő telt el, vagy csak pár óra? Ahogy kicsit, épphogy feljebb tornázza magát, mert nem bír mozdulatlan maradni hirtelen, úgy próbál számolni. Képtelen rá.
Ujjai között érzi kezét ismét, és ráfog, rászorongat. Ajkain halovány, álmos mosoly, mintha csak felkelt volna éjjel. Jönnek, annyit bőven kibír.
- Mondtad nekik… hogy vödörrel hozzanak? – mert talán még az is kevés lesz, mint aki a sivatagban járt volna egész nap. Neki fogalma sincs, hogy honnan tudta meg, hogy mikor és mi van az iskolában. Semmiről, csak mióta felkelt itt és beájult ismét. Tudni akarja? Túl tompa hozzá, még kell egy kis idő.
- Nincs olyan szerencséd – próbál kissé nevetni is, de belejajdul, így inkább felhagy vele, erősebben szorongat az ujjaira és kissé még fátyolos tekintetével keresi meg az őt figyelő kékeket. – Holnapra kutya bajom. Nem akartam… rád ijeszteni. De örülök, hogy itt vagy – a tenyeréhez dörgöli kissé arcát, hogy tökéletesen simuljon bele. Sokkal nyugodtabb így.
- Mennyit tudsz..? – egy hosszas szünet után kérdezi meg, miért hitt ilyesmit. Elveszíteni. Igen, benne volt, de győzött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816312#post816312][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.29. 00:57[/b][/url]

Most nem olyan élesek az érzékei, de így is valahogy érzékeli azt, amely beárnyékolja Mihail tekintetét. A helyzetéhez adódó naivságból gondolja, hogy csak az aggodalom, semmi több, vagy hallucinál, nem jegyzi meg, csak csendesen figyeli, majd azután is, ahogy visszaér és leülve csend telepszik kicsit közéjük. Mióta lehetett itt vajon? Mert amint felébredt, már itt volt, lehet, hogy órák óta ül a széken és vár, csak várt arra, hogy megmoccanjon. Picit ráncolja a homlokát, mert lehet, hogy amikor valami alakot látott a fergetegbe, akkor őt látta, ahogy ott ül és létezik, nem valami rémképet? Ez a rossz ebben, ezért gyűlöli, mert ritka nehéz utána gondolkodni. Jobb, ha nem is teszi. Egy hangos sóhajjal engedi ki az egészet és akkor él a pillanatnak.
Az apró mosolyt és a fejrázást követi, de mintha megint kicsit lelassulna a világ. Nem érzi nehéznek szemhéjait, mégsem egyszerű teljesen tisztának tűnni. Ujjaival piszkálja meg a másikét, simítgatja, lassú, kényelmes mozdulatok, hogy csak érezze tapintása alatt a másik bőrét, annak melegét, simaságát. Hogy csak érezzen. Az most jobban megy, mint a fejében történő dolgok. Rá akar szólni, hogy ne nézzen így rá, nem kell, minden jól lesz, de nem tudja kimondani. Nem tudja, mikor tud kiszállni innen, vagy, hogy milyen lesz mentálisan ezt túlélni. Most jó, mert az ég tudja mit adtak be neki, de később csak önmaga lesz, ezer gondolattal. Mégis, széles és boldog mosoly húzódik ajkaira, csillogó tekintetét emeli vissza rá, megint próbálkozna felülni, de sokkal jobb az, ahogy arcát cirógatja, miközben tenyerébe fekteti azt.
- Az nagyon jó lenne… lesz. Nagyon jó – most végre van valami ereje a hangnak, talán az öröm festi meg őket. – Nem szeretnék egyedül lenni – megint nem. Még ha sokkal jobb is a helyzet, túl hasonló és egyelőre nem tudja kezelni, vagy csak hagyni, hogy elmúljon. De ezekről nem is tudna jelenleg okosakat beszélni. Hagyja inkább őt, hangját hallani, most már nem is olyan távolról. A nyelvét rágcsálja közben, érezheti, ha még fogja a kezét, hogy ujjai kicsit megremegnek ugyan, de aztán abba is marad. Lehunyt szemekkel szusszan egy nagyot. Megmentette és túlélte. Kicsit sokk, kicsit… minden.
- Te jó ég… - valami megmagyarázhatatlan fut át rajta. Mindene libabőrös lesz, minden tagja bele is sajdul, miközben arcán az eddigi feszült vonások ellágyulnak. Sűrűn pislog, mint aki menten könnyeket eresztene, de csak szeme sarkában ülnek. Valakit megmentett. Ő. A szörnyeteg. Ismét közeledik felé, még mindig kicsit ámulatban van, de nem húzódik most vissza, aprót és halkan nevet arra, hogy hősnek nevezi. Talán zavarba jött és tagadja is.
- Ugyan már – motyogja, ahogy elengedi kezét és vállára vezetve ujjait, kicsit félig-meddig ölelésbe vonva viszonozza a csókot, hogy egy szusszanással később ő maga adja a következőt, elidőzve a másik ajkain, igazán közel érezve. Ki akar mászni innen, hazamenni, ott bedőlni az ágyba, behúzni maga mellé és csak létezni. Aprót szorít vállára miközben elhúzódik kissé.
- Pedig azt hittem elcsesztem. Mindent – lehet sok dolgot így is, de mit számít. Most jelenleg semmit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816356#post816356][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.30. 02:27[/b][/url]

Nem volt ideje még belegondolni semmibe, sem a következményekbe, sem abba hogy mit okozott, akárkiben. Nem volt magánál, de most már nem engedi, hogy ennyire kiüssék, fájjon, amennyire csak lehet, de ez a tehetetlenség fejben és mindenhogy, megőrjíti. Mindig is hisztis, ha sokáig kell feküdnie, pedig nincs semmihez ereje, de elméje tiltakozik. Felkel, sétál, majd szidja magát, hogy miért tette, de mintha nem akarna nyugodni. Most akar, fog is, csak fejben nem, szüksége lesz a gondolatokra, hogy összerakja a képet, amely a fejében kavarog több darabban, melynek egy része csak hallucináció, a másik része pedig talán maga a valóság. Ridegen és véresen.
- Azt se tudom milyen nap van… - jegyzi meg hangosan, leginkább magának, mintha kicsit megint elveszne fejben, pedig figyel. Figyeli őt, figyel minden rezdülést, még ha most ő kicsit labilis és érthetetlen vonalon mozog. Örül és kicsit talán mégis fél, hiszen először mutatkozik így, ennyire leverve és az ember ezt a felét nem szívesen mutatja, hát, még ő. Sápadt arca, a sebek, a kötések hada, a megszokottól jóval eltérő, kifacsart mivolta életében talán először merül fel benne úgy, hogy valakinek nem tetszik. Mintha amúgy most ez számítana és badarság az egész, de mi van azzal, ha kiábrándító látvány? Vagy csak túl sok aggodalmat szül. vagy elég lenne mindent elengedni, abban a pillanatban, amint kiejti a szavait. Még mindig örömittas tekintettel figyeli, issza be azt, hogy nem, nem lesz. Nincs egyedül.
- Köszönöm – rebegi, mert nem is ő lenne, ha nem köszön meg mindent, amit csak lehet. Indokolt is, hiszen amint keresztülment, mindig kicsit átrendezi az értékeket. De ismét ott az érzés, az a sóhaj, az egész. Nyel egy nagyot végül, mielőtt megszólal. – Nincs más? Nincs… baj? – mert  neki pihenni kellene, mégsem tud most teljesen. És ez így van rendjén, mielőtt megint elveszik a szavak miatt, emészti és rágja át azokat, mert most róla van szó, de nem akarja teljesen magára terelni. Nem tud önző lenni, ebben sem. Állát emeli meg kicsit végül, ahogy ujjaival simítja arcát, szemeit lehunyva burkolja magát az érintés okozta kellemes borzongásba, ajkai ízlelésébe. Még, hogy hős. Nem, ezt valahogy nem tudja magában olyan helyre tenni, mint akármi mást. Inkább tagad, neveti ki saját magát, mert bár zavaros és hézagos minden arról, ami akkor történt, az biztos; nem hősként tette. Nem is teljesen ő. Erre, nos, erre nehezen van magyarázat, ki és mit döntött, mert hivatalosan, egyek. Ujjaival kapaszkodik a felső anyagába, ahogy ismét rá pillantva keresi a szavakat.
- Nem? Az nem én lennék. Valami mindig van – nem a keserűség, inkább az szól belőle, ami ő, ahogy bénázik, ahogy az élet néha kiszúr vele. Bólint párat csak, ahogy meghallja mit kér tőle. Elengedi, csak addig, míg mind a két kezére támaszkodva felnyomja magát és hátrébb csusszan. Ajkait szorítja össze, meg se nyikkan, mert minek is jajgasson, végül pedig lassan, óvatosnak próbálkozva teszi le magát az ágyra.
- Látod? Holnap már szaladok – fáradt mosollyal nyúl ki felé, ha nem is olyan kényelmes, mint otthon, de így közel lesz. Miért nem jutott eszébe? Pedig szinte már zavarta, hogy a szék milyen távol van és oda ült le. – Most, hogy láttad a farkaslét minden árnyoldalát… - húzza el végül a száját, miközben várja, hogy elhelyezkedve közelebb lehessen. Nem kívánja ezt még egyszer átélni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816678#post816678][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.06. 23:05[/b][/url]

Nem válaszol, vagy nincs mit, de ahogy tekintetét süti le, felbukkan benne mélyen, hogy nincs minden rendben, de vagy nem akar róla beszélni, vagy, csak a kába feje túlságosan is paranoiás, vagy épp semmit sem lát. Nem tetszik neki a mosolya, van benne valami, amit saját maga rejtett el a mosolyban, egy olyan időszakban, ami évekkel ezelőttinek tűnik. Mint mikor képtelen volt beszélni arról, hogy mi folyik le benne az első alkalom után, hogy ajkait találkoztak, hogy amikor azt hitte, csak játék az egész. Olyan hirtelen bukkan fel benne az emlék, hogy megijeszti, de csak a mosoly, az, ahogy azt mondja, van mögötte valami. Hosszabbat pislog, mintha aludni akarna, holott csak elűzi a kételyeket. Ha lenne, akkor mondaná. Vagy utalna rá. Ujjai mégis megtalálják az arcát, annak élén siklanak végig, cirógatja, feljebb haladva ajkai vonalát követik le, miközben lehunyt szemmel szuszog. Nem erőszak, nem is tud követelni, mire pedig mégis kimondaná aggályait, csókra váltja a szavakat, váltja fel a gondolatokat a kellemes érzés, az, ahogy belekapaszkodhat, ahogy itt van vele. Nem volt még ideje a „mi lett volna ha…?” körökre, nem volt alkalma sem, csak örülni annak, hogy amikor kinyitotta a szemét, nem egy idegen arc nézett vissza rá, hanem az övé. Ebben a felemás időszakban pedig, könnyen el lehet érni ennyivel is a nyugalmat. Most még túl szanaszét van fejben, hogy logikus legyen. Most elfogadja magában is, hogy gyenge, és szüksége van erre, rá, a közelségére.
Ahogy az ágyra fekszik, úgy csusszan oda hozzá, fejét emeli, hogy karja férjen át alatta és visszahajtva helyezkedik kicsit maga is. Átölelve mosolyodik el, apró, lágy cirógatással mozgatja át elgémberedett ujjait. Mindene fásult, miközben már szeretne felkelni, legalább pár lépés erejéig.
- És most… mi az a valami? – hallgatja a nevetését, miközben felpislog rá. Ujjaival keresi meg a másikét, hogy összefűzze vele, szabad keze folytatja az eddigi mozdulatokat, lassú körök, vagy csak felsőjének anyagával játszik, mintha nem tudna vele most betelni, pont úgy, mint mikor először szeretkeztek, minden olyan más volt, mégis ismerős, és képtelen volt egy pillanatra is elengedni őt. Fura hely most az agya, mintha ébren álmodna, feldobál mindent, vagy épp gondolkodnia kell, hogy is, mint is. De legalább kiürül belőle az a vacak.
- Hamburgert is hozhatsz hozzá, itt fogom várni, miután körbeszaladom az ágyat – pedig most egy falat se menne még le torkán, ajkain mégis mosoly húzódik, fejét feljebb emelve lehel apró csókot állára, érinti orrával puhán és kedveskedve arcának bőrét. De csak nem tudja befogni, megtartani a szép, kellemes pillanatot. Nem is ő lenne. Sóhajt csak, ahogy arra kéri, ne folytassa, nem is tudta volna. Hallgatja inkább, aprót bólintva és hagyja kicsit ülni a csendet. Árnyoldal, hős és most… roncs.
- Úgy mondod mintha… - és talán most jön rá először a kockázatra, arra, hogy ha épp nem süt rá a hold kegyesen, akkor talán a nő mellé került volna. Ahogy tekintete egyre tisztább, úgy nyílnak szemeibe nagyobbra és sóhajt egy nagyot. – Hülyeség volt az egész… mert elkéstem. Nem hős vagyok, hanem… - hogy érezheti. Ostoba. Az ő, ahogy a vállába fúrja szinte arcát és eltűnik kicsit. Csak most jött rá, nem tegnap, nem abban a pillanatban. Oda, felsője anyagába, bőrébe mormogja csupán azt, hogy sajnálja ezt az egészet. Mert eddig mindig ügyelt, mindig óvatos volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816718#post816718][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.07. 22:34[/b][/url]

A zavarosság eltűnik, máshogy jelentkezik. Amíg egyedül volt, semmi nem érdekelte, minden „majd lesz valahogy” alapon működött, mert nem volt senki, akihez kötődött volna, mert nem akart. Nem akart senkit, pontosan ezért, hogy ne azt kelljen látnia, hogy ráncolódik a homloka, aggódás csillan a tekintetében, hogy esetleg, a további holdak alatt félti. Mert még mindig benne van a nyomorult érzet, hogy ez teher, hogy ez gond. Pedig… ha ezerszer nem magyarázták el már neki, akkor egyszer sem. Mert nem akar gondot, bajt, csak a jót, mert azt ígérte, azt mondta, jót fog hozni, békét és nyugalmat. Hogy mellette lesz és nem kell többé egyedül lennie. De úgy nehéz, ha… Felszusszan, horkantani kívánt, de hangja, lénye most gyenge egyelőre. Egy időben szégyellte ezt az állapotot, most inkább ösztönös, mintha valóban vadállat lenne, hogy amikor nem teljes és erős, akkor elbújik, rejtekhelyet keres és ne lássa senki. Nem érzi magát szépnek, mint ahogy sosem, de ilyenkor mindig eszébe jut azoknak a tekintete, akiket először látott meg farkasként: a sajnálat. Hogy élve temették el, mintha meghalt volna. Pedig, részben meg is történt.
- Ismét, fejjel? – keresi azt, amikor megtette, de nem jut eszébe. Zinával más történt, ott csak karját kötötték fel és ott más fogadta, mikor hazaért. De akkor is aggodalmat látott. Lehet, hogy nem tudja jól kezelni, mert sose tanulta meg? – Nem rohantam eddig sehova. De, igen… tudom. Értelek. Nem így akartam – mindegy, mit akart. Ő is, a fenevad is döntött, meglett a böjtje, kötések alatt húzódó fájdalom. Kezét rendezi feljebb, ahogy egy érzékeny pontot talál meg, de nem szisszen, meg sem nyikkan. A fájdalmat jól bírja. Az igazságot annál kevésbé.
Hol van már a hamburger, hol van bármi, amikor végre rájön, talán mit látott arcára írva. Hogy bele is halhatott volna, de lelkiismerete még a dögben sem engedte, hogy elfusson. Kettős mérce, mert örülnie kell és mégsem, mert igaza van a pillantásnak; vége lehetett volna. Mindenkit elhagyott volna, de legfőképp őt. Nem sír, nem remeg, csupán szüksége van, hogy összeszedje magát, úgy, hogy vállába furakszik, ismét illatával telik el orra, miközben szavaira be-beugranak képek, érzések. Kissé feszül meg az emlékfoszlányok, vagy akár csak álmok képkockáira. Érzi, ahogy ujjai simulnak arcára, ahogy megemeli a fejét, ahogy Mihail rásegít erre. Elsőre nem bír rápillantani, végül erőt vesz magán és elmerül a kékségben.
- Megígérem. Nem fogom – sokáig, csak ameddig megemészti. Egy kis idő, talán csak annyi, ameddig itt lesz, ameddig nem tud elsétálni a lányig. – És én is… túléltem. Nem emlékszem sokra… - még nem, már nem, de a hajnalon, amikor pár pillanatig önmaga volt, akkor igen. – Azt éreztem, mi van ha… ha valaki engem is így mentett meg. Hogy… megtette. Hogy nem félt, csak csinálta… - nyel egyet, ahogy ujjai ismét megindulva cirógatják. – De hülyeség volt, mert ha veszítek… mindenki veszített volna – süti le tekintetét. A felismerés. Mondhatni, megküzdött, hogy legyenek barátai, úgymond családja, szerelem, aki épp arcán pihenteti tekintetét, és mégsem gondolt rájuk. Csak előre tört. Hosszú, szaggatott sóhajt hallat. – Hülye Helvey.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=817123#post817123][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.19. 00:58[/b][/url]

Tagjai egyre nehezebbek, pedig aligha mozdult bármit is, mintha az, hogy helyet adott neki, elég is lett volna mára. Nem akar aludni, makacsul dacol a fáradtság ellen, mint mindig és veszít, mint minden esetben. Otthon sem könnyebb, ha fel is kel, de nem moccan, csak szükségleteket lát el, amik a testnek muszáj, vagy épp megpróbál habzsolni és vagy kihányja vagy sem. Ennyi év után is akadnak kérdőjelek, hogy mennyit bír az adott periódusban, pillanatban, mert sosem egyforma. Van, hogy elég egy nap, van, hogy hosszú ideig képtelen bármire, most úgy érzi, míg idebent lesz, a nehezebbik verzió lép életbe. Fogalma sincs. Sem arról, hogy ha totálisan letisztul benne minden, miképp lesz. Most könnyen beszél, mondja, hogy rendben lesz, a gyakorlat mindig mást mutat. A második felvonásban azonban nincs sok ijesztő ismeretlen, nincsen sötét massza, amely lefele rángatja – teszi, tenné, de már nem könnyű rángatni őt – és nincs a fülsüketítő egyedüllét. Fülel ő, a szavaira, fejét enyhén felkapva ráncolódik kissé homloka a hallottakba. Többes szám? Most vagy lemaradt valamiről vagy túl nehezen fog fel bármit is. Megeshet. Most nagyjából majdnem minden.
- Állandóan… - engedi vissza fejét, mintha meg kellene rágnia a szót. – Nem is állandóan. Nem értem most ezt – de az igaz, hogy a legtöbb helyzet nem kellene. Az se kellett volna, amely miatt most és eddig is itt van, amelyben létezik, az elől pont, hogy fejvesztve menekült, csak épp az gyorsabb volt nála. Nem védeni akarja magát vagy épp vitázni, egyszerűen nem ugrik be, hiszen a legutóbbi akármi Zinával esett meg, azóta, úgymond mindenhol minden békés volt. Mondhatná, hogy túlzónak érzi az állandóan szót, de csak sóhajt helyette egy nagyot. Inkább kapaszkodik, ujjaival érinti, simítja tovább, mert ez tartja a felszínen és újra fel-feltörő szavai, ha már képes valamelyest beszélni a dologról. Legalább az érzésről, amely annyira megrekedt benne és most sem tudja elengedni. Haladás, most valóban, ha már képes szavakká formálni, akkor már történt valami, valami új. Ajkaira mosoly húzódik végül, nem azért, mert kimondta, hanem amit Mihail mond. Büszke. Nem örül, de büszke. Teljesen jogos.
- Köszönöm – tényleg megtette, nem tudni, valaha lesz-e ehhez hasonló alkalom. Nem szeretné, nem azért jött ide, hogy jóformán területharcokat vívjon farkasként, igaz, nem is magától került a faluba, de ha már választani lehet, jobb a béke, mindenkinek.
- Ez igaz. Bár mindig azt teszem, emésztem, de… akkor elengedem. Megpróbálom – hátha. Mintha valami módszer lenne arra, hogyan legyen könnyebb a lelke. Talán az is, de mivel eddig nemigen kapott tanácsokat ebben, minden csak teszt. Gyanítja, ha ezt el is engedi, majd lesz más. Az élete már csak ilyen. Fogalma sincs, őszintén, mit kezdjen ezzel az egésszel. Nyilván lesznek kötelező körök, sőt, azokból meg már rutinja van, abba jelenleg nem gondol bele, hogy következmények néven mi várhat rá.
- Máris jobb kedvvel fogok ébredni. De… nagyon unalmas lesz. Legalább könyvet szerezz – mintha tényleg az lenne a legnagyobb gondja, hogy a másik unatkozni fog, miközben kapaszkodik belé, ahogy jelenleg is. Tekintetük találkozik, ahogy ismét rápillant, közelebb csusszanva, álom helyett egyelőre ajkait választja. A lágy simogatástól lúdbőrzik, miközben lassú, óvatos, mégis, minden mélységét érintő csókba húzza bele őt. Nem siet, nem akar sietni, mintha most ízlelné először és sose akarná elengedni. Jelenleg többre nem képes, nem csusszan rá, hogy folytassák, hogy legyen több, nagy sóhajjal válik el tőle és hajtja fejét a mellkasára. Beszélteti, kéri, hogy meséljen, bármiről, felőle akár arról is, hogy hány pókot lát a sarokban. Válaszai végül lassúak, a gyengeség győz, hiába a tiszta elme, a tenni akarás, nem képes legyőzni azt. Simogató ujjai állnak meg, ahogy egyenletes légzése tudatja a másikkal végül, hogy valóban pihen, egyelőre semmi sem kínozza. Talán már később sem. Az álomtalan álom sokszor a legjobb válasz a problémákra.