A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Minden nap.
A vérfarkas támadás óta minden nap meglátogatta húgát, mi több, minden napját az ágya mellett tölti, néha bent is alszik. Vár. Arra vár, hogy magához térjen, kinyissa a szemét, megint az idegeire menjen és Ábel miatt féltékenykedjen. Bármit megadna, hogy visszakapja a lányt, azt a makacs, szeretetéhes lányt, akit annyiszor ölelt magához, mint senki mást. Csak ül az ágya mellett magába roskadva és minden nap egyre kilátástalanabbá válik, az esélyei csökkennek. A gyógyítók nem tudják megmondani, hogy elkapta-e a vérfarkas kórt, de őszintén szólva ez a legkevésbé sem érdekli, hiszen arra sincs garancia, hogy valaha is felébred majd. Mit érdekli Őt, hogy fertőzött-e, ha egyszer azt sem tudja, él vagy hal?
Összetörve.
A fájdalom egyre csak erősödik, a kétségbeesés, a reményvesztettség eluralkodik rajta. A mindig csillogó szemű, sármos mosolyú férfi most nem viccelődik, ajkai nem görbülnek felfelé, az íriszeiben folytonosan bujkáló csintalanság tovatűnt. Ott maradt egyedül, pőrén, nem tudván, mit kezdhetne magával most, hogy húga élet és halál határán egyensúlyozik. A tehetetlenség szétfeszíti bensőjét, hisz haszna nem sok van a klórszagú kórtermekben. Csak ül és vár. Vár arra, hogy magához térjen.
Ambivalencia.
Nincs ereje mozdulni, tenni, akarni, mégis a düh felőrli: törne, zúzna, ölne. Ha tudná, hogy akár egyetlen lélek elpusztításával visszakaphatná Sonjáét, nem habozna. Hagyná, hogy kezeit vér áztassa, s bensőjét elárassza a gennyes fekély, burjánozzon és feleméssze. Ha biztosan tudná, ha valaki megesküdne, hogy így visszakapja testvérét, megtenné. De senki sem ajánlja fel neki ezt a lehetőséget, csupán szomorúan, sajnálkozva veregetik meg vállát, ám ajkaikat sem lemondó, sem biztató szavak nem hagyják el. Ott áll a tanácstalanságban, némaságban és az őrület peremén. Ujjai finoman kulcsolódnak a lányéra, s sajátjának hidegsége erős kontrasztot áraszt a kómában fekvő különös melegségével.
Minden nap.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815944#post815944][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.08.19. 21:06[/b][/url]

Minden nap.
A vérfarkas támadás óta minden nap meglátogatta húgát, mi több, minden napját az ágya mellett tölti, néha bent is alszik. Vár. Arra vár, hogy magához térjen, kinyissa a szemét, megint az idegeire menjen és Ábel miatt féltékenykedjen. Bármit megadna, hogy visszakapja a lányt, azt a makacs, szeretetéhes lányt, akit annyiszor ölelt magához, mint senki mást. Csak ül az ágya mellett magába roskadva és minden nap egyre kilátástalanabbá válik, az esélyei csökkennek. A gyógyítók nem tudják megmondani, hogy elkapta-e a vérfarkas kórt, de őszintén szólva ez a legkevésbé sem érdekli, hiszen arra sincs garancia, hogy valaha is felébred majd. Mit érdekli Őt, hogy fertőzött-e, ha egyszer azt sem tudja, él vagy hal?
Összetörve.
A fájdalom egyre csak erősödik, a kétségbeesés, a reményvesztettség eluralkodik rajta. A mindig csillogó szemű, sármos mosolyú férfi most nem viccelődik, ajkai nem görbülnek felfelé, az íriszeiben folytonosan bujkáló csintalanság tovatűnt. Ott maradt egyedül, pőrén, nem tudván, mit kezdhetne magával most, hogy húga élet és halál határán egyensúlyozik. A tehetetlenség szétfeszíti bensőjét, hisz haszna nem sok van a klórszagú kórtermekben. Csak ül és vár. Vár arra, hogy magához térjen.
Ambivalencia.
Nincs ereje mozdulni, tenni, akarni, mégis a düh felőrli: törne, zúzna, ölne. Ha tudná, hogy akár egyetlen lélek elpusztításával visszakaphatná Sonjáét, nem habozna. Hagyná, hogy kezeit vér áztassa, s bensőjét elárassza a gennyes fekély, burjánozzon és feleméssze. Ha biztosan tudná, ha valaki megesküdne, hogy így visszakapja testvérét, megtenné. De senki sem ajánlja fel neki ezt a lehetőséget, csupán szomorúan, sajnálkozva veregetik meg vállát, ám ajkaikat sem lemondó, sem biztató szavak nem hagyják el. Ott áll a tanácstalanságban, némaságban és az őrület peremén. Ujjai finoman kulcsolódnak a lányéra, s sajátjának hidegsége erős kontrasztot áraszt a kómában fekvő különös melegségével.
Minden nap.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815948#post815948][b]Machay Menta Sonja - 2020.08.19. 21:41[/b][/url]

Ilián
Le Rouge et le Noir

Vörös és fekete. Csak ennyit lát, a két színt, ahogy lassan egymásba fonódnak, váltakozva, véget nem érően. Két álom, és egyszerre két valóság, egyszer hűvös, máskor forró, olyan forró, mintha egyenesen a bőre alatt égetnék. Vajon alszik egyáltalán? Olyan egyforma minden nap. A kéz, ami végigsimít ujjain, az ajkak, melyek lágy puszit nyomnak homlokára; ezeknek él, az apró mentőövek miatt nem őrült még bele börtönébe. Csak hallgat, és érez, saját légzésének, szívverésének gépiesen szabályos ritmusát, gyomrának korgását, fogainak csikorgását. Utóbbi kifejezetten idegesítő, mégsem tud ellene tenni semmit sem. Idegesíti önmagát minden neszével, mégsem tud tenni ellene.
De fájdalom? Az nincs. Érez, és mégsem. Szinte milliméterre pontosan meg tudná mondani, hogy hol fertőtlenítik a sebét, ahogy a vatta egy óvatlan mozdulattal felszakítja az éppen csak gyógyulásnak induló sebszélet, tudja, hogy fájnia kéne, de csak a húzódást érzi, a matatást, a kínt varázslatos módon nem. Ettől azonban csak még groteszkebb az egész. Sikítani akar, hogy valami nem jó, mégis hiába jön oda egy-egy fertőtlenítő illatú orvos vagy ápoló, némán vár, amíg elsétálnak, csupán fejben ordítja ki a bánatát tüdejének, szívének legmélyéről. Meg sem tud moccanni. Nincs ereje. Mintha egy feneketlen mély tó alján heverne sok tíz éve úszkáló eldobott műanyagszatyrokba csavarodva, béklyóit nem tudja ledobni, teste nem engedelmeskedik akaratának. Végighallgat, végigérez mindent amit mondanak körülötte, tesznek vele, érzi a bőre alá szúrt branült, de nem tud tiltakozni ellene. Nem tudja azt mondani, hogy majd ő iszik, nem tudja azt mondani, hogy majd ő eszik, mert egyikre sem képes. Nem tiltakozhat amikor egy-egy ügyes bűbájjal megtisztítják, mert se mosdóba, se zuhanyozni nem tud felkelni. Csak azért nem bántja jobban, hogy méltósága apró darabokban elszóródva hever a bogolyfalvi erdő vérrel borított talaján, mert a szégyen, amit ilyenkor érez, emlékezteti arra, hogy még nincs minden veszve. Még él, ha életnek lehet ezt nevezni. Egy jázmin illatú gyógyító néha imádkozik ágya szélénél, és azt suttogja, küzdjön. Sonja legszívesebben megmondaná, hogy ez rohadtul nem olyan nagy segítség mint gondolja.
Magában válaszol a kérdésekre, amik elhangzanak, köszön Iliánnak, de talán ez a legfájóbb, hogy nem szoríthat rá a férfi ujjaira. Nem kelhet fel, nem ölelheti meg, nem nyomhat csókot az arcára. Nem kérheti, hogy meséljen, mondjon valamit ami nem róla szól, vagy támadójáról. Nem, nem, nem. Minden csak nem, ami normális lenne, minden csak nem. Mi az amit szabad?! Csak fekszik. Csak hallgat, és nézi a vöröset, amit a nappal hoz, csukott, mozdulatlan szemhéján át beszűrődő fényt, majd az estét, a feketét. Vörös és fekete.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815949#post815949][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.08.19. 22:19[/b][/url]

Hallott már arról, milyen érzés kómában lenni, de még sohasem tapasztalta. Nem mintha ez egyenlő lenne azzal, hogy igényt tart rá, egyszerűen csak el sem tudja képzelni - még az elmondottak alapján sem -, hogy mit él át valaki, aki érzékel, hall és tudatánál van, de nem képes cselekvésre, szólásra, vagy bármilyen, egyébként emberi reakcióra. Vajon Sonja tudja, hogy most itt ül mellette? Hogy a kéz, mely az övét fogja, nem másé, mint bátyjáé, aki közel sem töltött vele annyi időt, mint amennyit kellett volna? Talán haragszik rá mindenért, amit egész eddig nem tett meg.
Bár tudja, hogy minden apró szófoszlány eljut a lányhoz, jószerével csendben ücsörög mellette, figyeli a vonásait. Olyan, mintha mély álomba merült volna és Csipkerózsikaként várná a hercegét, aki felkelti majd. Most, ebben a pillanatban szeretne a hercege lenni, látni akarja, ahogy a hosszú pillák megrebbennek, szőke hajtincsei mozdulnak a tökéletes rendezettségből, ujjai lassan rászorítanak övéire. Ha tényleg igaz, amit mondanak, hogy mindenről van tudomása, ami körülötte történik, akkor talán elérkezett az ideje annak, hogy megtörje a kettejük közé beállt csendet. A torkában lévő gombóc e gondolatra csak még nagyobbra dagad, s tudja jól, hogy képtelen lesz lenyelni: vagy a könnyeit engedi szabadjára, vagy tovább tűri a makacs némaságot, melybe saját magát kényszeríti. Előrehajol, homlokát alkarjára hajtja, hogy vehessen pár mély levegőt, s azt reméli, így orra tán megtelik Sonja jól ismert illatával, de csak az ispotály és a betegség szaga tölti meg bensőjét.
Ez az a pont, ahol nem bírja tovább. Egy hét kitartó ellenállás után ezúttal megtörik. Egy könnycsepp rohan végig arcán, hogy aztán állán várakozón csüngjön, s azon tűnődjön, mi tévő legyen. Ekkor már Ilián sem képes a szótlanságra, ajkai elnyílnak, s miközben fájdalma lehelet formájában préselődik ki tüdejéből, felhangzik a zokogás hangja is. Egy férfi sohasem sír, mondják a kisfiúknak, ő viszont vesztett.
- Emlékszel, mennyit viccelődtünk azon, hogy vajon melyikőtök a kedvencem? Mindig marakodtatok Ábellel, hiába mondtam, hogy ugyanúgy szeretlek Titeket - halvány görbe játszik arcán, azonban ez is keserűségről árulkodik. Mély levegőt kell vennie, hogy folytatni tudja. - Annyira sajnálom, hogy nem mondtam el elégszer... Pokolian hiányzol és belehalok, ha nem térsz magadhoz - vállai előre zuhannak, egész testtartásából sugárzik a szenvedés. Nem vár választ. Nem remél választ. Ajkai csüggedőn suttogják gondolatait, melyet csak ők hallhatnak, senki más, még a folyosón halkan ténfergő nővérkék sem, akik készenlétben várják, hogy egy beteg segítségére siethessenek. - Én nem tudok nélküled élni... - az utolsó cseppek a pohárban. A mécses végleg kettétörik, s ő a vékony, magatehetetlen ujjakat kezei közé véve borul rájuk, hogy könnyeivel áztassa a puha bőrt. Bárcsak elég volna, hogy ettől felébredjen... Bárcsak...!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=815952#post815952][b]Machay Menta Sonja - 2020.08.19. 23:52[/b][/url]

Ilián
Le Rouge et le Noir
Könnyes remegés. Még a leggondosabb szülők sem téged akarnak, amikor eldöntik, hogy gyerekük lesz, számukra is meglepetés, mi sül végül ki az egészből. Persze, valamennyire formálnak, nevelnek, azonban személyiséged magját, azt, aki igazán, mélyen legbelül vagy, nem tudják - vagy csak nagyon komoly áron tudják megváltoztatni. A testvérek egymás mellé születnek, egymást cibálják a helyes irányba, mintha még csiszolatlan kirakós darabjai lennének, mind idomul kicsit a másikhoz. Hol ez törik meg és enged, hol az, míg végül össze tudnak állni valamivé ami már működik, aminek már van értelme, látszik a lényege. Ha különbözők is, megtanulják szeretni egymást, ha másfelé megy is az útjuk, vissza-visszatérnek oda, ahol elváltak. Sonja most úgy érzi, mintha az ő széleit simára, gömbsimára csiszolták volna. Hiába ül mellette Ilián, hiába tudja ki ő, hiába szereti és ismeri pontosan minden szokását, nem tud szólni hozzá. Nincs kapcsolat. A nő magát hibáztatja, ostorozza, szidja, amiért gyenge, amiért bárhogy szidja izmait, azok gúnyosan mozdulatlanok maradnak.
Hogy ne emlékezne? Nagyon is jól emlékszik milyen sokszor jött el az a pillanat amikor száját durcásan összeszorítva elvonult, hogy inkább ne is lássa, ahogy bátyja Ábellel foglalkozik. Marakodás, civakodás, nos, a két fiatal Machaynál nem a kedvenc játék, inkább a figyelem volt az, ami beindította a küzdőszellemet. Nem, még most sem hiszi el, hogy egyformán lennének szeretve, de mit számít ez most? Azzal is kibékülne, ha Ábelt szeretné jobban, csak ölelhesse meg őket. Érzi a keze mellé borult fejet, a tincseket, s hallja, hogy más mélységet kap Ilián hangja. Szinte tapintani tudná a másik fájdalmát, szíve beleszakad, hogy itt fekszik, s mégsem tehet semmit. Képtelen megmozdulni, felemelni a karját, hogy megsimogassa, letörölni könnyeit, egyáltalán... hiába bőgne üvöltve; néma, s kifejezéstelen marad. Még a légzése sem gyorsul fel, egészen olyan mintha nagy egy kőtömbből faragták volna. Szoborszerű alakján azonban rontott a művész, a sebek, hasadások, forradások megtörik a tiszta, fehér bőrt.
A legnagyobb törés azonban odabent van. Térdén ringatva magát, mint kisgyerek vihar alatt, szinte fülét fogja, nem, nem, nem, hallja a kínt, melyről könnyek, s maszatos szavak mesélnek, és sajátjaként érzi át. Nem mondhatja, hogy élj, nem mondhatja, hogy kelj fel és tedd amit mindig is szoktál, és... nem is akarja. Őszintén fél attól, hogy mégis bekövetkezik a nap, amikor egyedül marad a némaságban. Amikor ugyanazok az illatok veszik majd körül, és nem keveredik bele Ilián hangja, mert már nem jön el, vagy már csak ritkábban jön el, elvégre nem tud élni, ha reggeltől estig az ágy mellett őrzi húga soha véget nem érő álmait. Fél. Le sem tagadhatná. Fél, a gondolattól is sikít, hogy lesz olyan vörös, amibe nem keveredik már bele az ismerős hang. Legszívesebben letörölné a könnyeket, egyiket a másik után, megölelné, megvigasztalná, és mintha ujja is mozdulna, amikor a férfi rászorít. Mintha légzése sűrűsödne, mintha arca megrezzenne, mintha könny csillanna szeme sarkában. Mintha megremegne, ujjai csip-csip-csókára mozdulnának...
De nem, mindezt csak szeretné, ha megtörténne. Néma, szoborszerű, merev, mozdulatlan. Kettejük közül csak egyikőjük válláról vigyorog gúnyosan a könnyes remegés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816085#post816085][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.08.24. 14:32[/b][/url]

Mintha minden rimánkodása hiábavaló lenne. Újabb könnycsepp szánt végig arcán, miközben realizálja, hogy szavai nem ébresztik fel alvó húgát. Olyan gyönyörű... Ahogy fekszik, arca nyugalmat és békét áraszt, s jószerével sérült bőre is porcelánnak hat a kórházi neonfények alatt. Az embernek az az érzése támad, hogy meghalt, erre azonban rácáfol mellkasa, mely ütemesen emelkedik és süllyed. A benne dobogó szív továbbra is lüktetve pumpálja a vért ereibe, arra ösztönözve hogy éljen, ne adja fel, mert van még mit tennie. A ColorRun-on ugyan részt vett, elvégre az még Sonja szervezése és megígérte neki, hogy elmegy, valójában szíve szakad bele. Ott volt, ahol a lány nem lehetett, lefutotta, amit ő nem tudott, s átlépte a célvonalat, a katarzis viszont elmaradt. Átlépte a célvonalat, de semmi más nem maradt, csak még nagyobb üresség. Ez az apró kis esemény, ami számára Őt jelentette, ami azt jelképezte, hogy még köztük jár, hirtelen ért véget, az esti party-ra pedig már el sem ment. Otthon ült a whisky-je felett, mélyen tüdejébe szívta a marihuána füstjét, hagyta szétáradni testében, mielőtt kifújta. Mégis, ez a zsibbadás sem hozta meg a kívánt hatást: ugyanúgy fájt, ugyanúgy kavargott, ugyanúgy elviselhetetlen maradt az élet, mert azzal kecsegtetett, hogy eggyel kevesebben lesznek.
Édesanyja, akárha megérezte volna összeomlását, másnap reggel megjelent ajtajában és látva, mennyire szétesett, első dolga volt összeszedni. Az ágy szélére hajtva fejét és zokogva szinte érzi a puha kéz simítását szőke tincseiben, a gondoskodást, amit elsőszülöttként mindig megkapott. Ugyanakkor azt is látja, ahogy anyai könnyei eláztatják lesoványodott, beesett arcát, végigfolynak a nyakán és eltűnnek az elegáns blúz alatt. Csontos ujjai ráfognak Sonja élettelen tagjára, vállait sírás rázza, mégsem zokog vagy üvölt. Egy édesanya fájdalma sokkal némább, sokkal láthatatlanabb, mert neki erősnek kell maradnia a többi gyermekéért. Aznap, mikor megérkezett Iliánhoz, hihetetlen tartásról tett tanúbizonyságot, s elérzékenyülni is már csak a klórtól és betegektől szagló kórteremben tudott. Az volt a végső kifeszített kötél, mely megrogyott a felelősség és szenvedés súlya alatt.
Felemeli fejét, s miközben kezei közé zárja a puha kézfejet, egyben ajkához is emeli azt, hogy apró, testvéri csókot leheljen rá. Nézi az egyenletes légzést, hallgatja az egyenletes légzést, kapaszkodik az egyenletes légzésbe. Még itt van, még nem adta fel. Még vele van és csak ez számít. - Meg fogsz gyógyulni és amikor felébredsz, én itt leszek melletted. Itt foglak várni - halkan suttog, hogy csak ők hallják, senki más. Lelkének egy olyan szelete kerül most előtérbe, melyet nem mutatott meg a világ számára. Talán még sohasem érezte magát ennyire elveszettnek. Annyira természetes volt, hogy Sonja ott van, hogy csak úgy meglátogatja munkából hazafele jövet, vagy beugrik hozzá a hivatalba, miközben a polgármesternek sürög-forog. Fel sem merült benne, hogy egy nap már hiába lép be az épületbe, hiába ugrik át az ő lakrészébe, hiába kémkedne azután, mikor találkozik barátnőjével, hiába ölelné magához és lehelne puszit selymes tincsei közé. Most sem engedi, hogy ezek a végzetes gondolatok eluralkodjanak rajta, egyszerűen nem teszi meg senkinek ezt a szívességet. Kitart, ha belehal is a szíve, kitart, mert amikor húga kinyitja majd a szemét, azt kell látnia, hogy Ilián ugyanazzal a huncut, szemtelen mosollyal, nevetőráncokkal szeme sarkában ül mellette. Nem tudhatja meg, hogy összetört. Soha.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=816372#post816372][b]Machay Menta Sonja - 2020.08.30. 19:09[/b][/url]

Ilián
Le Rouge et le Noir
Vannak pillanatok amik nem olyan rosszak. Pillanatok, amikor elfelejti mi történt, amikor épp egy a szokásosnál is mélyebb álomból ébred, és egy pillanatig elhiszi, hogy magától, saját akaratából mozdulatlan. Mint amikor az ébresztőóra csörgése előtt ébredsz, és érzed, hogy lassan meg fog szólalni, de most még jó, nem kell menni, nem kell készülni, még a szemet sem kell kinyitni... A rémálom akkor kezdődik el amikor tudatosul, hogy nem a madarak hanem az őt életben tartó gépek csipogását hallja, és az oly természetesen jönni akaró sóhaj bent reked, a szemek nem nyílnak ki, a kéz nem tud felemelkedni, hogy kitörölje az álmot a szemzugokból.
Aztán ott vannak azok a percek amikor magánál is van, és nincs is egyedül, illatokat érez, amik túlmutatnak azon a fertőtlenítőszagon, melyhez orra már amúgy is kezd hozzászokni. Makacsul nem akar hozzászokni. Hallja a lélegzetvételeket, és találgathat vajon ki ült oda mellé - de amíg nem tesz valamit, nem sóhajt, mozdul meg, vagy sodorja a lány felé jellegzetes illatát egy enyhe szélmozgás a hang bárkihez társulhat. Na és akkor ott a kérdés, vajon ki ez? Ilián, aki vigyázni jött rá? Egy nővér, aki... bár nem, ők nem ülnének le nem? Mi van, ha egy vadidegen? Ha a támadója? Vajon mit érezne a bátyja, ha tudná, hogy néha halálra rémíti a magatehetetlenül fekvő Sonját csupán azzal, hogy ott ül mellette némán? De most beszél vele, hozzá, most nem azért remeg belül mert azon gondolkodik mi baj történhetne, hanem azért, mert egy összetört, magába roskadt vallomást kell némán végighallgatnia. Anélkül, hogy segíthetne. Bár kérdés, hogy van-e olyan állapotban, hogy mások megsegítése miatt aggódjon...
DE MIKOR LESZ AZ? Legszívesebben sikítana. Mikor nyithatom ki a szemem? Mikor emelhetem fel a tenyerem? Mikor foghatok rá az ujjaidra? Mikor ölelhetlek meg? Mikor ülhetek fel az ágyban? Mikor simíthatom el arcomból a kósza hajtincseket? Mikor vakarhatom meg a karomon a szúnyogcsípést? Mikor köszönhetek jó reggelttel? Mikor kérhetek egy pohár vizet az infúzió helyett? Mikor köszönhetem meg, hogy itt voltál, hogy itt vagy mellettem? Mikor mehetek haza? Mikor derül ki, hogy elkaptam-e a kórt? Mikor mondják azt, hogy csak egy rossz álom volt az egész? Mikor lesz minden olyan újra, mint ezelőtt volt? Mikor ébreszt fel valaki?