A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. május 26. 17:40
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809646#post809646][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.05.26. 17:40[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Az emberi élet mindennapjainak része a csalódás. Ott lebeg a fejünk felett és csak arra vár, hogy egy helyzetben gondolkodás nélkül vesse magát ránk. Nem preferálom, ha csalódást okoznak, mert annak súlyosabb következményei vannak az én világomban, mint a te szürke hétköznapjaidban. Elgondolkodtatott, hogy esetleg valóban ezzel a módszerrel kell-e elérnem nála azt, ami azóta megfogalmazódott bennem, mióta először bukkant fel a pesti bárban. Mert felfigyeltem rá már akkor, tudtam, hogyha tőlem szeretne valamit, akkor engem szeretne elérni, még akkor is, ha nem volt tudatos. Kitartásának köszönhetően léphette át a küszöböt, és nézhettünk végül farkasszemet egymással, miután lefektettük a szabályokat. Azokat a szabályokat, amiket én írtam, és nem léphet át rajtuk következmények nélkül. Mert a szabályok megszegésével automatikusan jönnek a következmények, amiket maguk után húznak, akár tetszik, akár nem. Én pedig nagyon szeretem a következményeket, mert ahogy a szabályokat, úgy azokat is én szabom meg. Tökéletes összhang van a kettő között. – Hallgatlak – nagyot szusszanok. Ahelyett, hogy félinformációkat közöl, előrébb haladhatnánk, talán még gyorsabb és érdemibb is lenne, ha mondaná azt, amit megtudott, megszerzett vagy az ölébe hullott. Az én türelmem is tud véges lenni, és kezdek amiatt aggódni, hogy a mögöttem ülő hamarost eléri azt, hogy a végére érjek. Micsoda csalódás lenne, ha ez valóban megtörténne. – Mmm – kékjeimet el nem szakítom a hamis ablak adta tökéletes képtől, miközben aprót bólintok. Neki egyáltalán nem releváns információ, hogy mióta én rájöttem a használó kilétére, az embereim jórésze a tartózkodási helyének megkeresésén ügyködik, és napról napra sikeresebben. Nem. Neki nem releváns. Ami fontosabb lehet Rubennek jelenleg az az, hogy az elé tett feladatot sikeresen abszolválja, lényegtelen, mennyi idő kell neki hozzá. Oldja meg, hogy a hitem maradjon meg benne, és abban, hogy valóban érdemes a figyelmemre, nem csak ideig-óráig tudja azt fenntartani. Hogy megéri időt fektetnem abba, hogy nekem, majd mellettem dolgozhat, ha úgy érzem, már felkészült rá. Hogy felkészült arra, hogy mellettem nem minden az erőszak és az ösztönből való cselekvés, mert sokkalta több hibázási lehetőség van bennük, amit én nem engedhetek meg. És ha miatta csúszok el, akkor csúszik velem, csak amíg én felállok, addig ő a padlón kénytelen maradni, amíg fel nem fogja tetteinek súlyát. Ez is csak a nagylelkűségemet szimbolizálhatja, hogy az ő szavaival élhessek, mert bár nem segíthetek neki felállni, de támogathatom benne, amíg megtalálja azt a kapaszkodót, ami biztos pont lehet ahhoz, hogy ismét a szilárd talajt érezze a talpa alatt. Mint ahogy az irodát átvágó hangom, ahogy végre értelmes cselekedetre kérem vendégemet, mert eddig aligha mozdult meg érdemben, ami egyáltalán nem tetszik. Oldalra sandítva figyelem, ahogy a könyvek gyűlnek karján, szavait hagyom egyszerűen figyelmen kívül, mindössze felső ajkamat húzom fel reakció gyanánt, amit azonban ő nem láthat. Mire az asztalhoz lépked ismét, kékjeim már a hamis ablakot fürkészik és a benne elterülő tisztást. A fűszálakat simogatja a lágy szellő, amelyek akaratának eleget téve hajlonganak benne. Vajon ő mikor fog hajlongani úgy, ahogy az nekem felel meg? Nem most. Mert a szavaira kapom fel fejemet és kékjeimben a hidegség pillanatokon belül veszi át az uralmat, ahogy az erősebb, szinte már orkánszerű szél a hamis ablakban. Lassan fordulok Ruben felé, és mire teljesen megfordulok, arcomon semmi nem látszik, mindössze egy kedves mosoly. Óvatosan lépek el a hamisságtól, kerülöm meg az asztalt és lépek Ruben mögé. A szék karfájára csúsztatom ujjaimat, amik elfehérednek annak markolásától, alattuk gyűrődik vendégem zakója, mégsem törődöm vele. – Az én terveim előrelátóak és hosszútávra készülnek, még akkor is, ha a várakozás valóban a kellemetlenségig jut már. Vannak olyan esetek, amikor megéri várni – hallom a motyogást, amely a feladatnak, vagy éppen magának a könyvnek címződik már, mit sem számít. Mosolyom nem lankad, miközben bal kezem mozdul hirtelen és ujjaim immár Ruben nyakára kulcsolódnak kellően határozottan szorítva azt, de éppen annyira, hogy még bőségesen levegőhöz juthasson. Hátra feszítem fejét, hogy kedves mosolyommal, annál fénytelenebb tekintetemmel találkozhasson, amikor felpillant, miközben jobbomban csillan meg a penge, amit már olyan jól ismer. Lassan fordítom függőleges irányba a kést, a pengét csúsztatom végig Ruben arcán, erősen markolva továbbra is nyakát, hogy végül gégéjéről emeljem el mutatóujjamat és a penge hideg érintése váltsa fel meleg ujjamét. – Micsoda nagylelkűség szól belőled, Ruben, hogy megcselekszed nekem azt, amit elvárok tőled. Arra a következtetésre jutottam az elmúlt percekben, hogy nem voltam elég világos az elején – lehunyt szemekkel rázom meg fejemet. – Elnézést kérek érte, azonban akkor engedd meg, hogy megismételjem; nincs döntési jogosultságod. Eléd tettem, megcsinálod. Ha nem jössz rá, akkor ebben az irodában leheled ki a lelked – a mély és nyugodt hang, amely betölti a szobát, nem egyezik a tekintetemben meg-megcsillanó sötétséggel. Nem szomjazhatok most. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Főleg nem vele. Nem szomjazhatok az ő vérére.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. május 30. 22:51
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809977#post809977][b]Weiss Arion Ruben - 2020.05.30. 22:51[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
- A peremkerületben pihen, a belváros zsúfolt már így is, ott van minden szemét. Egyszerűbb lesz ellátni azzal, amire szükség van. De semmi sem biztos, még egyszer ellenőriztetem, aztán lapozhatok ebben a fejezetben – apró cetlit helyez az asztal azon pontjára, ahol nem hever semmi. Még ha semmit sem tettek eddig, a helyet inkább védi, mintsem előre elronthassa, a papíron a cím pihen, meg persze a jó öreg Fidelius, amelyet ha elolvas, onnantól látni is fog, de nem tömegcikknek szánja, így nem ejti ki egyelőre hangosan. Nem paranoia, csupán apró óvatosság, amely szinte lehet csak túlzás, viszont így biztos, hogy senki sem fog a levesbe köpni. Ha épp turkálnak is elméjében, a címet védi, csak a másikkal kívánja megosztani, egyelőre. A többi meg foglalkozzon azzal, amit talál az emeleten. Elengedi a papírost, a témát is, hogy a kellemetlenebb vizekre evezzen, meg süllyedjen is velük egyetemben. Mert nem kell mocsárba süppedni, csak a magas ló és a leszállás esete, nem mindegy, hogy lelépőt kap, vagy lerángatják onnan, nem túl kellemesen. Utóbbival szembesült akkor is, most is, nem finom és kényelmes utat kap arra, hogy bármit is bizonyítson és lefektessen, hogy bizalom vagy akármi más legyen ebben az abszurd helyzetben. Küzdött már meg ő mindennel és sok fajta helyzettel, nehezebb, könnyebb, talán veszélyesebb is vagy sem, akármi ez, eléggé megedzi az idegeket és minden mást is. Nem könnyű, mert tudja a másik, hogy hova kell taposni és tiporni ahhoz, hogy bármit kihozzon belőle és ez, valahol még mindig bosszantja, ellehetetleníti, de erre a megfelelő hasonlat talán, hogy semmi vadat nem könnyű betörni és arra kényszeríteni, hogy azt tegye, ami más akarata. És mégsem a legjobb. Fogalma sincs mi ez, ahogy arról se, mi hever előtte, legalább viszont elkezdte az értelmét keresni. Tudna még mit mondani, talán lenne pofája felállni és kisétálni, csak épp tudja, azzal rosszabbul jár, mintha továbbra is úgy fecsegne tovább, hogy át sem gondolja. Nem is figyel, csak beszél, ujjai között forgatja a könyv lapjait, keresi meg az alapokat, amelyek olvasata elsőre is magasan vannak, mint hitte, újabb sóhaja inkább valami fújtatás, türelmetlensége a könyvnek is szól, szállhatna bele egyből oda, ahol lennie kellene és nem senyvedne ennyit egy olyan feladattal, ami türelmének és kitartásának igencsak kínzó próbatétele. Nem veszi észre az illúzióablak változását, ahogy a férfi arcán sem, ha kelletlen is, mint valami diák, akit házi feladat írásra kényszerítenek, úgy cselekszik és olvas, futja át a sorokat, miközben mögé lépked. Egy pillanatra emeli fel a tekintetét, majd ejti is vissza, ujjával egy sorra bökve húzza közelebb az egyik papírlapot és veti össze. Ennek semmi értelme, sosem ő volt a szellemi ember. De nem, nem tépi szét, legyűri az ingert. Szavaira enged meg magának egy félvigyort és már válaszolna is, amikor hirtelen mozdul és megérzi, miért is van ilyen közel. Egész teste rezdül, rándul bele, ahogy elkapja, szinte ösztönösen mordul fel és rúg egyet lábával, amely az asztal lapján csattan. A könyv leesik, ahogy kezével és az azzal tett hirtelen mozdulat miatt lesodorja azt. Feje kényelmetlen feszül hátra, gondolatait azonnal kezdi kitölteni az ismerős köd, a reflexszerű védekezés, amely miatt támadni akarna. A karhoz kap, markol rá, miközben mellkasa szaporán emelkedik fel majd le, a kevéske kis levegőt, melyet engednek neki, falja és fújtatva ereszti ki. Nem tekeri tovább magát, teste szinte ívbe hajolva merevedik meg, tekintete haragosan csillogva mered a férfire, hogy aztán nagyobbra nyílva a késre. A Késre. Ökölbe szorulnak ujjai, amelyek a széken pihennek és amelyen a hely van, ahol találkozott már azzal a pengével. Hidegsége előbb arcán fut végig, állapodik meg végül torkánál, hideg veríték fut végig rajta, borzongás, a köd még mindig nyomja elméjét, de tudja, nem engedheti ki. Karját szorongatja, ahogy nagyot nyel, szinte úgy hallja, hogy bőre apró mozdulására hogyan karcolja azt, milyen apró és semmis hangot ad ki, mégis, mintha üvöltene. Szorítása enged, a gyűrött zakó ujját engedi el, keze a levegőben marad, kitárt ujjakkal, mintha megadná magát, pedig nem. Vagy mégis. Kár lenne felnyitott torokkal festeni, nemde? Pár pillanatra hunyja le a szemét, csusszan egy aprót a széken, akaratlanul, mintha menekülni kívánna. Vagy lecsapni. Egyik sem történik, csak hallgatja őt. - Elsőre is... felfogtam... hogy nincs... - sziszegi szinte vicsorogva, indulattal felé. Újabb fújtatás, megint sarokba lett szorítva, megint elkapva és megint fenyegetve. Nem kellemes, nem szereti, gyűlöli, a fejhajtás nehéz, ha előtte nem mutatják meg, mi jár érte, ha nem teszi. Tovább bámulja őt, a tekintetét, mindenét, ahogy a fenyegető él több formában is eléri. Nem fog könyörögni, siránkozni, főleg nem félni. Talán elfelejtette már vagy sose tanulta meg. Ha most mozdul, a penge felsérti a bőrt és vére folyik, ha nem, akkor úgy tűnik, megértette. És tűnjön úgy, mert úgy is van. Nincs választása, még ha erre üvölteni is kívánna. Apró lépések, vagy azok sem. Ismét találkozik vele tekintete, elmélyed abban, amely kitekint onnan, amely a sötét, az övéivel ellentétben, amelyben most tűz tombol, lassan apadó lángok. Aztán elengedi. - Mindent értek – nem kell elnézést kérnie, nem érdekli. Csak a pont a mondat végén, amely hideg és éles. Nyel egyet, légzése lassan normalizálódik.
|
|
|
|
Ward Weaver INAKTÍV
#freedomformen #teamcsövesbánat offline RPG hsz: 257 Összes hsz: 614
|
Írta: 2020. június 6. 19:05
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=810647#post810647][b]Ward Weaver - 2020.06.06. 19:05[/b][/url] princess Nem azt mondom, hogy az utolsó utáni pillanatban voltunk most már,de nagyon úgy éreztem, hogy minden egyes nappal közelebb vagyunk a családunkhoz, ami egyfelől csodálatos, más felől ijesztő. De nem akarok meghalni a stressztől a négy fal között, így jobbnak láttam, ha kimozdulunk kicsit. - Gondolhattam volna, hogy szeretni fogod - húztam elő a zsebemből pár szaloncukrot, amit az egyik végénél fogva át is nyújtottam a nőnek, hogy legyen min csámcsogni, ne kelljen azt mondani, hogy éheztetem őt. A világért sem tenném. - Fogalmam sincs, de biztosan kerítenék akkor is valamit. Olyan nincs, hogy nem oldom meg. Figyeltem, ahogy a keze a pocakjára csúszott, el is mosolyodtam halványan, mert gyönyörű volt, nem mondanak hülyeséget, mikor azt állítják, a nők kivirulnak a terhességtől. Nekem ez mind annyira magától értetődően a karácsony része, hogy magamtól fel sem merült volna a fejemben, hogy valakinek ez még újdonságot nyújt. Pedig Jasminen látszik, hogy nem számított erre. - Ha besötétedik, a park fái fel vannak díszítve, igaz nem fenyők, de sok az égő rajta. Biztos tetszeni fog - bólintottam magam elé, mert azok még nekem is nagyon tetszettek, pedig megvolt a magam hozzáállása ehhez az egészhez. - Jaj, persze... Ugye ilyen üveg díszek, amikkel az emberek a fenyőiket díszítik. Vannak nagyon szépek - mutattam is egy bódéra bal kéz felől, amin szanaszét mindenfelé díszek függtek. - A legtöbb kézzel készül itt.
|
|
|
|
Dr. Jasmine A. Jhaveri INAKTÍV
offline RPG hsz: 74 Összes hsz: 189
|
Írta: 2020. június 6. 19:06
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=810648#post810648][b]Dr. Jasmine A. Jhaveri - 2020.06.06. 19:06[/b][/url] DaddyWeaver - Miből? - néztem rá úgy, mintha meglepetésként érne, pedig azt hiszem mióta véletlenül ráborult a felső szekrényből ez-az, ahogy kinyitva bögrét keresett, nem kéne meglepjen. Mármint, én szóltam neki, hogy az nem az a szekrény, de azért csak kinyitotta. Nem volt jó ötlet. A gumicukrom se így gondolta, amit utána ki is kellett dobni, mert fele belepotyogott valamibe a földön. Meg volt amit összelépdelt Reyna. Ő nem nagy cukorpártoló. Én mondjuk kicsit lehet szeretem, el is vettem a szaloncukrot és gondosan elkezdtem kibontani, addig elengedve Ward kezét, mert mindkettőre szükségem volt, aztán miután a számba került a szemét ment a többi mellé a zsebembe, a kezem meg az övét kereste. Talán kicsit görcsösebben is. Néha azt hiszem előfordul velem, hogy olyan erőszakosabban igénylek valamit. Biiiztos a hormonok. - Iiigen, ezt talán Bencétől hallottam már, hogy nektek eltűnni se lenne nagy munka. Azért kicsit remélem nincs igaza - nem mintha tartanék tőle, hogy megtenné, egyszerűen ez olyan nagy dolognak hangzik. Ez azt is magában foglalja, hogy bárkitől el tudnák magukat vágni, ha akarnák. Nagyobbat sóhajtva figyeltem az illatokat, a díszeket, az embereket magunk körül. Nem akartam nagyon a sűrűben menni, nekem nem hiányzik, hogy megkönyököljenek, véletlenül is akár megeshet. - Biztos nagyon szépek, nálunk is vannak, akik szeretik ezt a dekorálás dolgot, de az én családom hagyományos hindu, nincs...nem volt korábban köztünk senki, aki a keresztény ünnepeket behozta volna - meséltem el, itt-ott jobban elgondolkodva a szavaimon. Szerintem a nevelőanyám azelőtt választotta ezt a vallást, hogy a nevelőapám megismerte volna. De ebbe sosem mélyedtem el. - Áh, értem. És te ezt szoktad is mindig? Mármint egyedül is csinálják az emberek, vagy ez is családos hagyomány? Szeretnél karácsonyfát? - tettem fel végül a kérdést. Pedig nem olyan dolog, ami sose kerülhetett volna még szóba, de eddig azt hiszem úgy éltünk, hogy ami nagy szokásbeli ütközés, valahogy elsiklottunk felette. És talán nem csak én nem tudom, merre kéne menni a dologgal. De reméltem nem így van. - Azok nagyon aranyosak - mutattam az üvegdíszek felé, amik kint ültek hóember, csillag vagy éppen karácsonyfa alakban az egyik árus polcain. - Van jelentősége annak, hogy pirosak vagy kékek, vagy bármilyenek ezek?
|
|
|
|
Ward Weaver INAKTÍV
#freedomformen #teamcsövesbánat offline RPG hsz: 257 Összes hsz: 614
|
Írta: 2020. június 6. 19:06
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=810649#post810649][b]Ward Weaver - 2020.06.06. 19:06[/b][/url] princess - Hogy ismerlek? Minimum - forgattam meg a szememet, mert szerintem ezt minimum tudnom kellett volna, nem két napja találkoztam a nővel. Pontosan tudtam, hogy mi az amit szeret és mi az, amit nem, ebből gondolhattam volna rá, hogy megeszi a szaloncukrot. A keze az enyém után nyúlt, mire az ujjaim az övéi közé fontam és fel is húztam a kezeink, hogy egy csókot nyomjak a kézfejére. - Bence mindig nagyon furcsa dolgokat mesél, majd el is beszélgetek vele erről. Mert attól még, hogy megteheti, nem azt jelenti, hogy kell is neki. Előbb vagy utóbb meg fogja valaki fejelni egész véletlenül, amiért ilyen nagy a szája. Örültem, hogy ő sem ragaszkodott hozzá, hogy a dolgok közepébe ténferegjünk, itt nem mindenki figyel arra, hogy kin vagy min gázol át, senkinek nem hiányzik egy pocsék baleset. Egyértelműen nem. - Egy időben igen, egy időben nem. Egyedül egyértelműen nem. Inkább a családosok, néha a párok sansza ez. Nem tudom... - A sitten nem volt annyira divatos ez a díszítés dolog, meg előtte, lúzer szingliként sem vártam az ünnepet. Valahogy... nem. - Legjobb tudomásom szerint nincsenek, de lehet, hogy ez valami olyasmi, amiben én sem vagyok otthon. Majd olvasok róla, ha érdekel - nevettem fel kicsit, miközben én is megnéztem alaposabban az egyik díszt, - De a hógömbök nagyon tetszenek.
|
|
|
|
Dr. Jasmine A. Jhaveri INAKTÍV
offline RPG hsz: 74 Összes hsz: 189
|
Írta: 2020. június 6. 19:07
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=810650#post810650][b]Dr. Jasmine A. Jhaveri - 2020.06.06. 19:07[/b][/url] DaddyWeaver Szeretem őt, mert őszinte, de olyan egyszerű módon. Nem próbálja túlformázni vagy megmásítani. Én meg igyekszem semmit sem magamra venni, persze akadtak nehezebb részek mióta a hormonjaim nem önmaguk, de nem tartozott ez közéjük. Tény, vannak szokások, amiket hamar átlátnak bennem, ő pedig annál is többet ismer. Vannak szívet melengető pillanatok, ez is olyasmi, vagy talán még kicsit annál is több. A mosolyom olyan volt, mint amit biztos senki nem tud már letörni, szinte semmivel. - A meséiről? Miért? - néztem rá kicsit értetlenül. Nem éreztem úgy, hogy rosszat akarna ezzel bárkinek a barátja, igazából nem is értem pontosan, hogy ez miért lenne az. Persze kicsit én is érzékenyebb vagyok a kelleténél, talán ezért volt ott kelletlenül az a vég a mondandómnál, de... mit tehetnék? Vettem is egy nagyobb levegőt kicsit gondterhesen, aztán csak szorítottam a kezét a másikkal meg a pockom fogva sétáltam tovább. Nem siettem, és igazából lassú is voltam, foghattam most a nézelődésre teljesen. - Értem... azt hiszem. Akkor ez nálatok is amolyan fesztivál, csak családdal. Mi is ünneplünk ilyenkor, csak másként néz ki kicsit. Több napon át tart, hét, ha pontosak akarunk lenni, mert 31-én ér véget. Más napokon mások a szokások, de nem ajándékozás, várás vagy fás - meséltem, de közben csak egyszer-egyszer tudtam rá nézni, mert a díszeket, az égőket, a táncoló kicsi figurákat figyeltem, aztán pedig a csodaszép hógömböket. - Nem tudod, mint nem fontos a karácsony, vagy nem tudod, mint nem tudod, hogy miattam? - egyenesedtem ki kicsit mocorogva, mert azért a súly, amit cipelek néha megkívánja a tornát, majd rá is néztem. Tényleg érdekelt, hogy én vagyok-e ennek az akadálya, vagy mi is pontosan. Igazából annyi mindenben mentem már az ellen, amiben felnőttem, hogy én sem tudom mi lenne legjobb a jövőmben. Az egész jelenem sem illik szerintem sehova. - Ezek nekem is, főleg az a világítós. Azok a pelyhek színesek?
|
|
|
|
Ward Weaver INAKTÍV
#freedomformen #teamcsövesbánat offline RPG hsz: 257 Összes hsz: 614
|
Írta: 2020. június 6. 19:10
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=810651#post810651][b]Ward Weaver - 2020.06.06. 19:10[/b][/url] Princess Szeretem ezt a nőt. Ha van valami, amit sosem próbáltak meg elvitatni tőlem, hogy ha szeretek valakit, akkor abba százhuszonhét százalékkal teszem magam és nem nagyon spórolok semmivel, legyen az érzelmi, vagy materiális erőforrás. Ezért szoktak a szakításaim is annyira megborítani. - Mert nem bírja befogni a nagy száját, azért - fújtattam egyet. Nagyon szeretem Bencét, de ha még egyszer ilyenekről beszélget a nőmmel, lehet, hogy nem Luna miatt lesz kék-zöld aznap. Garantáltan. Nem siettünk sehova, szóval nem különösebben zavart a tempója, lehetett nézelődni, meg tényleg, az volt első sorban a fontos, hogy magára vigyázzon, minden más az olyan huszadrangú, - Erről mesélhetnél még, érdekesen hangzik - pillantottam rá a szemem sarkából, szerintem ő is tudja, hogy minden érdekel, ami körbevette, amiben élt, mert ez tette azzá, aki. Én hajlandó lettem volna változni is a kevéért, de eddig nem adott rá jelet, hogy érdekelné. - Is? Mármint, ez csak egy ünnep, nagyon sokáig nem tartottam. Nekem te vagy fontos - vontam meg a vállamat végül, hogy ez rajta fog eldőlni, mert nekem mindegy. Én évekig jól voltam nélküle. - Van színes pelyhes is, meg olyan is, amiben nem hó van, hanem homok, ha valaki nem szereti a telet. Nem értem a lényegét, ki akar egy homokvihart? - rá is mutattam az egyik gömbre, kicsit el is nevetve magam.
|
|
|
|
Dr. Jasmine A. Jhaveri INAKTÍV
offline RPG hsz: 74 Összes hsz: 189
|
Írta: 2020. június 6. 19:10
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=810652#post810652][b]Dr. Jasmine A. Jhaveri - 2020.06.06. 19:10[/b][/url] DaddyWeaver Próbáltam magam nem elnevetni azon a nagy levegőn, ami olyan volt, mint mikor rád fúj a macska, csak a másik kandúr éppen nincs a közelünkben. Értettem, hogy nem szeretné, ha ilyen vész dolgok kerülnének elénk, ha ez nem lett volna kimondva, de én nem éreztem magam ettől rosszul. Persze eleinte én is sokszor féltem mi lesz, nem könnyítette meg senki az életünket, de már nincs senki és semmi, ami közénk akarna állni, nem? - Shh, nincs semmi baj, nem foglalkozom ezekkel, tudod jól - néztem is rá kicsit jobban megszorítva a kezét. Ha megtenném, megint az iskolában érezném magam, olyan ítéletek között, maik fájnak, de most ez nem opció. Felnőttek vagyunk, boldogok is remélem. Ahogy sétáltunk nem szólt semmit a totyorgásom miatt, amiért azért hálás voltam, szeretek nézelődni meg amúgy így kényelmesebb. Sosem gondoltam, hogy a futócipőim egyszer azért fogom szeretni, mert abban lehet a legjobban sétálni. Ironikus, de valamit tud ez a sportszergyártó. - Általában 24-én este van a szűkebb családnak közösen vacsorája, vagy akkor érkeznek haza, akik nem otthon élnek ez olyan nulladik nap, azt hiszem - nevettem bele, mert hozzá is tartozott, meg nem is. - Másnap a nőké általában, sütéssel és beszélgetéssel, este pedig gyertyát gyújtunk jövőért, kívánságokért, szerettekért. Utána minden nap más étellel és helyszínnel vagy családi összejövetellel bővül ez. Van nap, amikor csak a férfiak vonulnak át az utcán, van ami a süteményekről szól - nyilván az a kedvencem volt sokáig, bár párszor eléggé rosszul lettem. - Közben van egy fesztivál is nálunk, ami a hőlégballonozós, azt is ki szoktunk menni megnézni. Nem különösebben gondoltam, hogy most nagyon részletesen bele kellene menni mindenbe, ezek azt hiszem elég fontos momentumai az egésznek. Bár mások az Isteneink, más tanok szerint neveltek minket, ugyan azt a szeretetet és családot ünnepeljük mi is, ha nem egy azon indíttatásból is. Végül picit sóhajtva megálltam, hogy lassan elé lépjek, és a másik kezem levéve a pocimról az övé után nyúljak. - Szívem, én még azt sem tudom eldönteni éhes vagyok-e vagy rosszul reggelente, ez egy nagyon rossz út, ami felé megy - ingattam is meg a fejem, de csak elnevettem magam. Nem tudok dönteni valamiről, amiben nekem sosem volt részem, de neki volt. - Vannak dolgok, amiket szeretek az otthonról hozni, és van, amikből nagyon régen kiábrándultam vagy egyszerűen megtagadtam. Nekem ez nem annyira az életem, hogy választani kelljen közte. Szeretnéd, hogy a kislányunkkal majd karácsonyozzunk? Mire mindent végigmondtam fel is néztem rá, még mindig fogva a kezét, lassan rá is mosolyogtam, most nem az volt a kérdés, merre haladunk, csak az, mit szeretnénk a közeljövőnkben. - Nagyon tetszenek, de a homokos dolgot nem értem, az a neve hogy Hógömb... ez kicsit bonyolult. Egyébként szerintem imádnád a Diválit nálunk, de még a Holit is. Az első kicsit hasonlít erre. Rengeteg fényfüzér, és más világítás van díszítésként olyankor az országban, vannak lámpások, mint a mesékben... olyan szép.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 15. 20:51
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811595#post811595][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.15. 20:51[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Az asztal egy üresebb részére tolt papírfecnire esnek kékjeim. Bólintok egyet, azonban nem mozdulok, hogy megtudhassam azt, amit magában rejt a papír. Ráérünk erre még, egyelőre azt szeretném látni, ahogy, ha szükséges, vért izzadva köpködi ki nekem a választ, amit a Sébastien által lerótt sorok rejtenek. Egyszerre csak egy rejtéllyel törődjünk, a peremkerület egyébként is csodálatos döntés, szinte már büszkeség csillan piszkos kék tekintetemben, ahogy bólintok is mellé. Végül karjaimat összefonom magam előtt, kissé oldalra fordított fejjel, de a könyveket bújót figyelem. Valahogy nem tudom róla levenni a szemem, és a gondolat mindegyre felüti a fejét; én vágtam nagyobb fába a fejszémet, avagy ő? Mert egyre csak a ráncolt homlokot figyelem és azt, ahogy beleveti magát az elé rakott feladatba, morogva ugyan, de megteszi. Valóban ennyire fontos lenne az, hogy tudjon bizonyítani? Hogy nekem bizonyítsa azt, hogy bármit teszek elé, megoldja? Mert eddig sem győztem neki nyomatékosítani; nekem nem az erejére és az ösztöneire van szükségem, hanem arra, amit a fejében hord. Gondolkodjon, érlelje azt a gondolatot, majd ha úgy dönt, ha úgy érzi, hogy a kockázatok elkerülése lehetséges, akkor cselekedje meg. Sokat várnék el? Az én hibám lenne, igaz? Egy olyan embertől sokat elvárni, aki gondolkodás nélkül ejti ki a szavakat a száján, mielőtt azokat megrágná, ahogy illene, hogy érezzem azt nem csak bizonyítani akar nekem, de még tisztel is mellé. Anélkül nincs keresnivalója mellettem, el sem viselném, látni sem akarom, ha ez az alapvetőség, amely az emberek jórészéből kihalt már, nincs meg benne. Márpedig nincs. Botor módon ejti ki a szavakat a száján, amikor elvárom, hogy gondolkodjon előtte. Valóban nehéz dolgot kérnék? Ilyen teljesíthetetlen lenne? Mégis miért? Miért kell ismét a sötétségnek megcsillannia tekintetemben, ahogy a hamis ablakban is? Miért kell lágy, mégis erőteljes hangomnak betöltenie a szobát? Miért kell előkerülnie a késnek, amely összeköt minket? Amelyen mindkettőnk vére csordogált, hogy egy olyan köteléket köttessen meg kettőnk között, ami elválaszthatatlanná tesz. Miért kell hátrafeszített torkának szegeznem, hogy felfogja szavaim súlyát? Miért kell bántanom ahhoz, hogy megértse, nem dönthet, soha nem dönthetett, és amíg én azt nem mondom, nem is fog? Kérdés követ kérdést, a karomba markoló ujjakra térek vissza gondolataim közül, amelyek csak még inkább elbizonytalanítottak. Nem is probléma, hogy kiszakítottak onnan. Egy kellemes, óvatos, szinte már bátorító mosolyt küldök meg felé, ahogy a zakómat markoló ujjak eresztik el azt, majd állnak meg a levegőben kitárva. Ciccegek egyet, államat teszem Ruben homlokára, miközben a pengét oldalra fordítom, annak lapját fektetem gégéjére. Csak egy apró mozdulat kellene… egy apró, semmis mozdulat, hogy sötétvörös vére borítsa be a szőnyeget, az erőtől duzzadó illat töltse be a szobát, amely a vörös folyadékból árad. Csak egy apró mozdulat, hogy a sötétség elszálljon tekintetemből és visszatérhessek az emberek közé. Apró mozdulat lenne azért, hogy újra visszataláljak és végre megkaphassam azt, amire vágyom, mióta betette a lábát az irodába Pesten. A vérére. Immár fojtott hangja ránt ki a borzalmakból. Homlokáról veszem el államat, az előbbiek hatására csillogó tekintettel pillantok le rá. Szabad tenyeremet csúsztatom arcára, miközben beszélni kezdek. – Én nem úgy vettem észre, azonban, ha valóban így lenne, bocsáss meg nekem – szabad kezemet veszem el arcáról, azonban a penge megremeg torkánál. Nem veszem el onnan, ismét lemosolygok vendégemre, ahogy a gondolat beférkőzik a megannyi borzalmas csoda mellé. A kés feszül vissza torkának, a kellemes mosolyból lesz hideg és könyörtelen vicsorgás, mintha csak kiengedtem volna magamból a vadállatot. A sötétség lobban fel újra, pedig már apadni látszott. Miért szükséges ezt csinálni velem, Ruben? Miért? – Érdekelne mi jár azért, ha nem hajtasz fejet előttem? Szívesen megmutatom. Érthetetlen, hogy nem ezzel kezdted, pedig gondolom benned bujkál a kérdés egy ideje – hangom valóban megbánásról árulkodik, Rubennek nincs oka kételkedni bennem. A penge tűnik el torkáról kezemmel egyetemben, hogy fejének hátsó részére simítsam azt, és kissé segítsek neki előre biccenteni. Nem szeretném, ha lemaradna a műsor egyetlen pillanatáról is. – Őszintén elnézésedet kérem, amiért eddig nem tettem meg. Tarts öt perc szünetet a rúnákkal, amíg végzünk, talán az agyad is hálás lesz ezért – elengedem fejét, a kést csúsztatom lábbelimbe, hogy mellé léphessek és tölthessek neki az aranyló whiskyből, amit felé is tartok, majd, amint elveszi, magamnak is.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. június 16. 18:20
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811701#post811701][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.16. 18:20[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Nem nyúl a cetliért, amely érthető, hiszen egyelőre máshol, más felületen pihen a fontos, az elsőbbséget élvező információ. Nem is erőlteti, ő átadta amit kívánt, egyelőre több sincs, talán észre sem veszi a néma és láthatatlan „dicséretet” a pillantásában a helyválasztása felé, és valóban nem, hiszen már a rúnákon járnak szemei, agytekervényei, a zavaró figyelem, amely a férfi felől árad, ignorálva marad, hiszen rá nem mordulhat, hogy bámuljon mást. Nem érti, miért teszi, talán felügyeli, hogy valóban foglalkozik vele, nem csak bámulja, üres, üveges tekintettel és arra vár, hogy magától oldódjon fel a titok. Nem. Ez teljesen felesleges lépés, noha gondolatai elkalandoznak, ide és oda, mikor mire, mindig visszatér a sorhoz, amelyet elsőre, sokadjára sem ért, de majd az idő talán neki is kedvez. Továbbra sem hisz ebben, a módszerben, semmiben sem, de nem írja már körbe újabb szavakkal, felesleges, hiszen nem enged. Nem írhatja és ha akarná sem tudná, mert esélyt sem kap. Talán tényleg a feladat hibája, talán nem, ahogy görgette maga elé a szavait, meggondolatlan módon válaszolgatott, mintha csak valamely ismerőse lenne, már nem számít. Elfelejtette azt, amit a pesti irodában már megtanult, vagyis elsajátított ahhoz, hogy aztán a nagyobb szörnyűség, a hullám végül bekebelezze és elvegye eszét. Elfelejtette, hibáztassa már a lapokat, amelyeket meg akar felejteni, a nemi sztereotípiát, hogy nehezen figyel két helyre teljesen, vagyis az egyikben sem teljes. Elfelejtette, hogy tenyerét milyen erő vágta át, mert már behegedt, elmúlt a viszketés, a lüktetés, és mégsem, mert ugyan úgy zsibbad, érzi és kaparja, ha felbukkan. De elfelejtette, csak a férfi nem, Alfred talán a legapróbb pillanatot sem sosem, nem engedheti meg magának a felejtést bizonyára, miközben itt ül az asztalánál valaki, akinek fel kéne érnie oda, ahol már a felszín nem kényelmes. Hogy meg kell mutatnia, hogy mennyire képes elszakadni, mint az ideg, amely végül cselekvésre készteti a férfit. Az ostor egyet csattan, súlyosan. Belekapaszkodik, majd engedi el, holott roppanásig tudná szorongatni. Hogy az előbb még lassan ringatózott, csendben, most pedig vadul hánykolódik. De nem lehet, megint és ismét nem lehet elengedni, hagyni, hogy a rések mögül, között kiszivárogjon, áttörjön és elöntsön mindent. Ahogy nem lehet, nem akarná bőrét felnyittatni, úgy nem akarja elméje gátjait átszaggatva megint elé teríteni a lapokat, azt, amelyek nem cinkeltek, nem csalnak, nem is ő talán. Gondolkodjon, tanulja meg ismét, érezze a hideg fémet, amelytől lassan érzi a verejtéket legördülni tarkóján, homlokán, amelytől vadul ver a szíve és ő is vadul akar verni, kapálózni, mégis, nyugton ül, csak szaporán le és fel mozgó mellkasa és cikázó tekintete az, amely most él. Ujjai még mindig a levegőben, meredten, mintha ki akarna nyúlni, elkapni bármit, valamit, de csak ott állnak és semmit sem tesznek. Hogy amikor egy pillanatra elkapja a tekintetét, ne azt lássa, nem azt, aki az irodában fogadta. Sajátja értetlen egy pillanatra, homloka bőre ráncolódik, szemei kissé összeszűkülnek. Valami, ami kibújt belőle, mint az irodában és mégis, más. A penge fordul, immáron nagyobb felülete ér bőréhez, egész testét libabőr pettyezi, azonban ez nem kellemes, nem bizserget, egy pillanatra talán a vészjelzők csendülnek fel fejében, hogy most vagy soha. Hogy ragadja meg, engedjen a veszett doboknak elméje mélyén és hagyja, hogy az legyen, akit ma épp száműzött a másik. Hogy legyen ő a kés, az ítélet. Végül teste feszül meg, a szék aprót nyikordul, ahogy alig, de moccan. Homlokán érzi meg állát, ahogy odadönti, most végképp értetlen. Szemeit lehunyva zihál aprókat, olyan most a másik, mint a vihar előtti csend, vakon is érzi, érzi bőrén, még a ruháin át is, mindenütt. Megtehetné, könnyű lenne és akkor többé senki sem néz rá, senki sem mondja azt, amit, senki sem tudná többé. Meg és mégsem. Nem mozdul a kés, a keze nem remeg meg, nyelni sem mert, mert most azzal sértené fel saját magának a bőrt. Egy pillanatra levegőt is elfelejt venni, ez tör ki belőle majd vissza, egy nagy sóhajjal és egy még szomjasabb kortyolással, amikor elveszi az állát. Szemei pattannak ki, ahogy keresik elhangzott, suta szavai után a másik ábrázatát. Nem érti, most nem. Pedig valóban felfogta, azzal soha nem volt probléma. Csak a dac, a küzdelem, ő, aki mindig és mindent megtehet, kevés a kivétel. És most a férfi nyomatékosítja, hogy ő is az. Nem felel, csak tekintete, amely most szikrázik kissé ugyan, az indulatok apadnak, de van egy kis utócsengése. Csak a tekintet, amely belefúródik, amely arcára tapad. Megbocsátani? Miért? A mostaniért, azért, amit Pesten tett, vagy amit tenni fog? Sosem tudni. Eltűnnek arcáról az ujjai, amelyet, még ha forróak is, jegesnek érzett. Egy apró sóhajt hallat, majdnem megkönnyebbül, eddig meredten álló keze elernyed, a szék karfájára esik. Egy pillanatra elhiszi a végét, majd úgy feszül vissza a kés, mintha muszáj lenne. Teste reagál, aprót rándul, lába ismét fájdalmasan ütközik az asztalnak. És akkor meglátja azt. Meglátja, amelytől a jeges érzet visszakúszik gerincébe. Amikor arcáról olvas végre és megérti. Ő valóban elrejtette és fájdalmas, ha találkozik a szörnyeteggel. Ajkai enyhén nyílnak el, szavai eltűntek. Hát találkoztak. A mélyen ülő sajátja mégsem dorombol felé, feszülten figyel, mozdulni nem mer. Teljes a csend. És ez a csend a halál csendje is lehetne. Előre bukkan a feje, mintha víz alól bukott volna fel – húzta volna fel, ahova előtte percekig lenyomta, ott tartotta míg az oxigénhiánytól nem szenvedne – úgy kap a levegő után és kap újra. Ujjai esetlenül nyúlnak oda, ahol a pengét még tökéletesen érzi, előre görnyedve, másik kezével kapaszkodva bámul fel végül rá. Hogy mi? - Micsoda...? - még nem tért vissza, fogalma sincs, mi a kérdés. Zilált tincsei most nem érdeklik, nem érdekli a tökéletesség, semmi. - A kérdés.. fontos most? Fontos. Rendben – nem alázkodik meg, nem retteg, csak helyre kell tennie magát odafent. Majdnem elvesztette és azzal a torkából kizubogó vérárammal írta volna utolsó levelét. Nem figyel arra, mit ténykedik, a papírokra bámul, most végképp nincs humora rejtvényezni. Hirtelen támad kedve lesöpörni mindent, üvölteni, talán rombolni, de csak a szék karfáját markolja ismét, fájdalmasan. Ha nem cselekszik másképp Alfred, meg is történne, de meredt bambulásából a felé nyújtott pohár zökkenti ki, annyira, hogy egy ideig csak bámulja a poharat, mintha vér lenne benne. Pedig csak... - Köszönöm – veszi el, kortyol bele azonnal, marja csak, érezze csak, ahogy lecsordul torkán. Ekkor bámul az ablakra, ahol nemrég még a homokos tengerpart és fűszálak táncoltak. A poharat leeresztve dől hátra, megkeresi a férfi tekintetét, egy kérdő pillanatig fogja meg, majd bámul vissza a hamis ablakra. Mi történik? Mi fog vajon történni? Ismét érzi, hogy pulzusa emelkedik, a pupillái nagyobbra tágulnak. Érzi zubogni keringését a fülében. Le kell állnia. Le kell. - Valóban igaz, bennem bujkál, érdekel. Csak sosem volt biztos, láthatom-e. De most látnom kell. Mindent értek – van egy nyugodtabb él szavaiban, semmi több. Látnia kell. De nem tudja, akarja-e.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 16. 21:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811712#post811712][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.16. 21:00[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Tartok attól, hogy amíg a bennem bujkáló sötétség nem kapja meg azt, amire igazán, a szíve mélyéről vágyik, addig nem menekülhet el előlem. Nincs olyan hely, sarok vagy zug, ahonnan ne tudnám előásni, és félő, hogy ezzel ő nincs tisztában. Készségesen állt rendelkezésemre most is, bármennyire nem fűlik a foga az elvégzendő feladathoz, ül, és csinálja, morog az orra alatt ugyan, de cselekszi. Agyi kapacitásához mérten, amit, ha minden úgy történik, ahogy én azt akarom, akkor kiaknázunk és olyan csodákat enged mutatni neki, amiktől rájön, mégsem olyan rossz az a világ, amit valóságnak hívnak. Mert az illúziók által kreált világban leélni egy életet, amely minden találkozásunkkor egyre jobban és jobban repedezik meg, mint egy ősöreg tükör, aligha lehetséges. Nem kisfiú már, hogy a démonok elől, amik az ágya alatt várnak rá készenlétben, elbújjon, főleg, ha időközben ő is egy lett közölük. És talán ez az oka annak, amiért mérhetetlen vágyat érzek aziránt, hogy ismét láthassam vérét folyni. Bárhol, csak láthassam. Itt és most is megteszi, miközben mellkasa süllyed le és fel, miközben érzem és hallom szuszogását, amely mindent elárul. Ő nem szeretné nekem adni a vérét, hogy csodálhassam pár pillanat erejéig, ahogy végig folyik a penge élén, nyakának férfias vonalán be az ing alá. Lehunyt szemeim alatt jelennek meg a képek, amelyből a hangja ránt ki, és amelyre őszinte megbánással hangomban reagálok. Mérhetetlen bűntudat mardossa a sötétséget, ami egyre jobban tobzódik bennem, mert kiharcolta, buta módon küzdött azért, hogy megmutassam azt, ami én vagyok. Hogy megmutassam azt az apró pluszt, ami bennem rejtőzik, de csak nagyon ritkán mutatkozik meg, mert nincs rá szükségem, hogy elöl legyen éjt nappallá téve. Felesleges erő- és időpocsékolás lenne, nekem pedig ilyenekre nincs időm. Végül államat veszem el homlokáról, hogy segítsek neki a megfelelő irányba pillantani, ahol szemben találhatja magát a képben megtestesült sötétségemmel, mert a hamis ablak mindössze annyit mutat. Sötétséget. Kérdését egyszerűen hagyom figyelmen kívül, ismét botorság feltenni olyan kérdést, ami egyértelmű. A poharat tartom felé türelmesen, kedves mosollyal ajkaimon, ámbár ugyanazzal a sötétséggel tekintetemben, mint eddig. Micsoda kettősség! Csodálatos és dicséretreméltó, hogy így is kordában tudom tartani azt, ami vagyok. Amint elveszi, a hálára biccentek egy aprót. Könnyedén, jobb kezemben whiskymet tartva lépkedek a hamis ablakhoz, aminek felületére koppintok rá egyet lágyan. Aprót szusszanva, elégedettséggel figyelem pár tizedmásodpercig, amíg az ablakban kezd el hullámzani a sötétség. Visszalépkedek Ruben mögé, a szék háttámlájára könyökölök, kissé lehajolok vendégemhez. – Nem mutathatok meg mindent egyszerre, különben oda a meglepetés ereje, de szeretek eleget tenni vendégeim kíváncsiságának, így… – bal kezem mozdul, hogy Ruben feje mellett nyúlhassak el és bökhessek a hamis ablak felé, ahol a kép lassan ugyan, de kezd kitisztulni. – Légy üdvözölve az én világom egy olyan mélységében, amit reményeim szerint nem harcolsz ki magadnak – búgó hangom tölti meg a szobát, lassan húzom vissza kezemet feje mellett, hogy ismét a támlára könyökölhessek. Végszóra. Mosolyom szélesedik ki, szemeim csillannak fel, ahogy a kép kitisztul, és a meztelen férfit engedi láttatni egyenes háttal ülni a székben. Nincs megkötözve, nincs megátkozva, egyszerűen ott ül, várja a sorsot, amelyet megérdemel, és tud róla. Én voltam a sorsa, csak akkor ezt még nem tudta, de amint tudatosul benne, amint gyöngéden lépkedtem be a helyiségbe, hogy szembe nézhessen velem, a hideg verejtékcseppek egymás után hullottak alá arcáról. – Úgy gondolom kiérdemelted azt, hogy meglásd, mi jár annak, aki elárul, és mi annak, aki tiszteletlen. A butasága vezetett idáig, így nagyon kérlek, hogy jól figyelj – aprót kortyolok az italból, bal lábamra helyezem testsúlyomat, miközben a férfi tekintetében az őszinte félelem csillan meg, de mozdulni nem mer. A félelem bénította meg, mert amikor elkapták, amikor közölték, hogy a végzet hamarosan eljön érte, nem erre számított. Nem ezt ígérték neki. Az ígéret csodálatos volt, amiért megcselekedte az árulásomat. Rengeteg pénz, gondtalan élet, lányok egymás hegyén és hátán. Szerinte megérte, egészen addig a pillanatig, amíg nem léptem be az irodába és léptem elé, hogy a kést játszi könnyedséggel húzzam végig combjain, alkarjain, vállain, nyakszirtjeinél. A látvány gyönyörű volt, megkönnyebbülten mosolyodott el, mert azt hitte ennyi történt. A kép hirtelen vált, a hófehér és elernyedt test ül a székben immár megkötözve, testén ezernyi apró és felületes vágás. Fülemben hallom a hiperventilláció miatti felületes légzést, azonban Ruben ezt nem értheti. A hamis ablak csak képeket mutat neki. Hatalmas hiba. – Én úgy vélem, hogy a hipovolémiás sokk miatt volt még itt életben. Lenyűgöző volt, ahogy végig követhettem a testi és agyi reakciókat – kedves, törődő hangom végül elhal, ahogy a kép ismét hirtelen vált és a fehér, inkább már csontvázra hasonlító, kivéreztetett test, kissé kicsavarodott pózban fekszik a székben. Nem lélegzik, többé a barna tekintetre nem borul a szemhéj, az izmok és inak nem mozdulnak, a csontokra feszülő bőr többé nem lesz napbarnított. A férfi az árulása miatt halt meg.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. június 17. 20:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811779#post811779][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.17. 20:00[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Ha behunyja a szemét, ha az utolsó lámpa is lekapcsol, ha a csillagok és a Hold nem bújik elő, ott a sötétség. Ha egy szobában minden ablakot mellőzünk, az ajtó alatti rést is, akkor szintúgy, hiába tágulnak a pupillák hatalmasra, nem tudja értelmezni az emberi szem. Nem erre lett teremtve. Nyitott szemmel van, fényekkel körbeölelve, mégis, megint a sötétség, amelyet ezek mellett is értelmezni lehet. Talán tényleg felszínes, talán tényleg újabban, mióta ebben az országban porosodik, nem figyel, nem hajlandó figyelni arra, ami a zónán kívül pihen. Talán tényleg hasztalan, ostoba és talán ott, abban a szobában kellett volna elsüllyednie, kérdés, melyik lett volna előnyösebb. De ő nem ilyen, nem tudja feldolgozni azt, hogy ennek ott, ennek már vége kell legyen. Igen, ő nehéz eset, papírok írhatnák a lehetetlen és addig pofozgatta az alvó szörnyeteget, amíg az előbújt és megmutatkozott. Olvas a sötétben, talán bele is zuhan, percekig tartó szabadesés a semmiben, amely olyan mély, hogy ha kiált, az is csak egy széles ásításnak tűnik. Ahol nem tudni, egyáltalán van egy alja, amelyet elérve, kellemetlen és gyilkos erővel történő becsapódás ad pontot az egész végére. Nem tudni, hogy valaha véget ér vagy örökké csak zuhanni fog. Egy pillanat volt az egész, hogy összekapaszkodott vele, hogy a tekintetet elkapva megérinthette vagyis inkább megérintette, mégis, óráknak tűnnek. Az idő kegyetlenül lassult le és a percek lassan gördültek előre, azt várva, mikor jön el a nulladik óra. A gongatás. A végszó, becsapódás. Noha a másik vágyik arra, amely a penge alatt, a bőr alatt zubog, épp forr, nem veszi el, nem követeli valóban, csak mint valami figyelmeztetés. Kettős, egyszerre táncol a két oldalon, egyik felét abban tartva és válaszolva, aztán hirtelen vált és acsarog. Feláll a piheszőr a tarkóján, bensőjében talán felmordul valami, hogy támadjon, adja vissza, viszonozza, azonban, ahogy talán ma először, ahogy annyira óhajtja, kívánja, az agyát kezdi használni. A fogaskerekek lusta csikorgása helyett pörögnek, okot és okozatokat válaszolgatnak az ezer kérdésre, az ezer szóra, amely ki tudna törni belőle. Üvöltene, hogy vigye azt a szart tőle, lecsaphatna, tud olyan fogásokat, amely hamar kedvezőbb fordulatot hoznának egy pillanat erejéig, rá tudna markolni a késre, hagyná, hogy a köd eleméssze az elmét, amely végre gondolkodik. Ha eddig nem akart elveszni, most miért tenné? Higgadtság, csak annyi, ami ilyenkor belefér, látható feszültség és figyelem, mert most valóban néz, nem csak lát. Elhesseget minden mást, ahogy ellép tőle, ahogy eltűnik a penge, ahogy ismét levegőhöz jut, mintha térdét nyomta volna bordáinak, pedig azt belülről kalapálja a megemelkedett pulzustól kapáló szív, mely emberi, hogy ő ember, nem pedig isten, akinek nem vethet véget egy kés. Hosszasan fújja ki a levegőt, hunyja le a szemeit egy hosszú pislogásra, majd vezeti figyelmét az ablak felé. Rendben, megmutatta magát, teljesen. Végleges forma került elé, ahogy rá-rápillant, követi a mozdulatokat, mintha egy teljesen idegen alak lenne előtte, nem az, akinek az arcát már bőven megjegyezte. Ő bemutatkozott múltkor, ha hibásan is, ha hirtelen és erőszakosan, de megtette. Illett már viszonozni? Nos, talán nem, nem kellett volna idáig látnia. Képtelen ezentúl csak úgy nézni rá, ahogy a világ, ahogy mások. Mert ami egyszer beette magát elméjébe, méghozzá abba a szekcióba, ahonnét múltkor előbújt, az onnan sosem távozik. Ám legyen. Minek Pokol, ha a démonok a felszínen karcolgatják a valóság határait? Az ablak válik jelenleg az átjáróvá valóság és egy olyan dimenzió között, amelybe a normál ember elméje belerokkan. Odalép, koppint és ismét visszatér, háta mögött áll meg, mintha szükség lenne ismétlésre vagy csak őrzi a nyugalmát, amely már rég nincs. Még mindig készenlétben áll, hátát a támlának dönti, így hallgatja a szavait. - Igazán hálás leszek bizonyára azért is, amennyit mutathatsz – hiába akar ő mindig mindent, talán most, hogy gondolkodik, megérti, mindent mégsem lehet. Nem mindenki tanul a szavakból, tudna mutogatni, hogy hányszor jöttek már rá erre és talán már rájött, hogy nála a szavak nem teljesek. Talán mind a ketten rájöttek arra, hogy miféle módszer kell ahhoz, hogy a másikra nézve a feszengés, a gúny, a játék ne törjön felszínre. Talán nem a penge hideg csókja volt a vízválasztó pont, hanem a mostani. Érzi, hogy a férfi közel van, a támlán könyököl, lehajolt hozzá, miközben saját ujjai hajlanak ismét be, hogy akaratlan érjenek a sebhelyhez, a kép közben pedig egyre tisztább. Az ő világa. Bólint csupán a köszöntésre, majd arra, hogy figyeljen. Hisz figyel. - Tehát két történet, rendben – nem mintha sietne, a papírok meg fogják várni, ahogy az is, hogy ezek után nem küldi aludni, hanem vissza, hogy folytassa csak. De hol vannak a rúnák ahhoz, ami lassan bontakozik ki előtte. Ahogy a képsorok pörögnek, úgy válik el a támlától, dől előre, mintha valami izgalmas folyna a képernyőn, ő pedig látni akar minden apró momentumon. Az első pillanatok nyugodtságát, a felismerést, majd azt, amit jól ismer. Félelem csillan a halálán lévő alak tekintetében, szinte érzi a szagot is, mert olyankor az izzadtság szaga is más, egyesek összepisálják magukat, hánynak, nyáladzanak. Ez az a világ, amelybe annak idején belemászott és amely nem engedi. Nem szól egy szót sem, míg megy a show, arca sem rezdül, csak agya jegyzetel. Végül pedig megérti. Megérti a penge szerepét, megérti azt, ami a pillantásában lakozott és nem ismerte fel. Éhség. Ma pedig majdnem megetette. Balga és botor. Megérti. Visszadől a széken, amint az utolsó képsorok táncolnak előtte, az italba kortyol. Ujjhegyét nyomja a sebhelyének tenyerén, majd úgy fordul a széken, hogy rápillanthasson, mindegy, milyen közel van. - Amikor felfogják, hogy vége, a tekintetben van valami, amely szép lassan, mint egy fáklya, először fellobban, majd lassan kialszik. Ha pedig nincs mitől égnie, úgy még lassabb és lassabb, ahogy az utolsó szikra is kihuny. Az első ilyen lenyűgöző, utána csak szomjasabbá válik az, aki belekóstolt – csevegő hangneme halk és könnyed, semmi nincs benne. Nem fél, nem remeg, látott rosszabbat is, mégis, mintha közelebb lépett volna hozzá, elhagyta volna azt a három lépést, a lépcsőfokot ahonnét dirigált. Érdeklődő, kíváncsi. Talán kiengedte ő is azt, akit nem kellene. Megsétáltatja, hagyja beszélni. Egymás között - Kérlek, mutasd tovább – fordul vissza, és igazándiból, talán a számára címkézett csak most érkezik. Egy pillanatra sem enged fel, enged el. A pattanásig feszült ideg, kérdés, ki lesz olyan bolond, hogy el is engedi végül.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 18. 20:50
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811858#post811858][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.18. 20:50[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Volt olyan alkalom, amikor kegyetlenséggel vádoltak meg. Kegyetlen vagyok. Valóban az lennék, amiért az árulásért olyan büntetést szabok ki, melyet megérdemel a másik? Ha nem büntettem volna meg, akkor nem lenne értelme az egymás iránt tanúsított tiszteletnek, mert nem létezne, még csak névlegesen sem. Tudom, hogy tisztelt, különben esélye sem lett volna arra, hogy a közelembe férkőzhessen, azonban ostoba cselekedetre adta a fejét, amelyért a büntetése még kegyesnek mondható. A hamis ablak nem adja vissza azt, amit valóban abban a másfél hétben éltünk át közösen. A szemében bujkáló félelem minden nappal egyre csak erősebb volt, igyekezett küzdeni, amiért a székhez kellett szegeznem, halál tusája végéig rebegte, hogy mennyire sajnálja és bocsássak meg neki. A bocsánatomért esedezett, azonban már késő volt akkorra. Előre lett volna szükséges gondolkodni, hiszen akkor már hova tesszük, amikor a végzetünk áll velünk szemben, csak arra várva, hogy lesújthasson? Gondolkodni kell, mielőtt beszélünk vagy cselekszünk, hogy a következményeket, amelyek ránk várnak az ostoba döntéseink miatt, elkerülhessük. Hogy ne történjenek meg, mert egy kimondott szó, egy megcselekedett elhatározás már visszafordíthatatlan, éppen ezért igyekszem ezt az előttem ülő gondolataiba is elültetni. Használd az agyad, és elkerülhetők az olyan megmozdulások, amelyeket kikényszerítenek belőlem velük. Hogy egy ember halálát kelljen végig követnem, mert azt hiszik én ebben örömömet lelem, hogy az éhségem elmúlik azzal, ahogy nézhetem, ahogy a részese lehetek, sőt, ahogy az én kezem által kopogtat be a Halál. Nem vagyok kegyetlen, de a kegyelemdöfést megadhatom annak, aki kiérdemelte. És egy árulónál jobban ki érdemelheti ki? Minden egyes nappal közelebb lépkedett hozzá a halál, és minden egyes nappal nőtt benne a megbánás, de mint mondtam, előre kellett volna gondolkozni, hogy elkerülhessük ezt. Hallom szapora légzését, ahogy szavakat sem tud már formálni az oxigénhiány miatt, ahogy igyekszik, mégis hiába. Ahogy a megemberesedett test lassan foszlik semmivé, a csontokra simul rá a bőr. Szomorúsággal vegyes boldogság kerített hatalmába, amikor végre elérkeztünk a beteljesüléshez, mert elnyerte büntetését, mégsem csillapodott az éhségem. Nem hozta el azt a megnyugvást, hogy jót cselekedtem vele, amit vártam. Márpedig rosszabb is lehetett volna. Kékjeim akaratlan villannak vendégem megmozduló kezére, ahogy ujjait szorítja a hegre. Őszintén mosolyodom el. Lassan hajolok le, oldalra sandítok rá, amikor beszélni kezd, végül pillantásom esik vissza a hamis ablakra. – Az első mindig mély nyomot hagy az emberben, főleg, ha olyanért teszi, amiért úgy érzi, megéri. Mindig van hova fejlődnünk, nekünk, embereknek, főleg, ha valaki egy emberi élet kioltása után, csak még jobban vágyik ilyen tettekre – mert én nem vágyom hasonlókra sem. Mindkétszer szükséges volt, mindkétszer olyat védtem meg, ami nekem a legfontosabb. Ha először gyermekként cselekszed meg ezt, talán fel sem fogod a súlyát annak, amit tettél. De kénytelen voltál, hogy megvédhesd azt, ami akkor az életet jelentette neked, mára pedig olyannyira kinőtte magát, hogy egyetlen egy pillanatát sem bánod. Aprót biccentek, majd felegyenesedve lépkedek ismét a hamis ablakhoz és pöccintek rá, hogy végig követhessük azt, amikor valaki mérhetetlen tiszteletlenségről tesz tanúbizonyságot. A kép lassan tisztul ki, mire ismét Ruben háta mögé érek, a képkockák már kitisztulnak, én pedig előző pozíciómat veszem fel; lejjebb hajolok, jobb karom pihen a szék háttámláján, míg balomban whiskymet tartom. Kortyolok egyet, majd kékjeimet vezetem a hamis ablakra. A férfi egyenes háttal, felszegett állal, tekintetében tűzzel pillantgat felém, ahogy előtte guggolok. Meztelen lábából folyik a csodálatos vörösség, orromban érzem rögtön a kellemes illatot. Az ujjpercek levágása soha nem tartozott az emberséges megoldások közé, de nem is ez volt a cél. A tiszteletlenség az én köreimben megengedhetetlen, így szenvedni kell azért, hogy ezt valaki megtanulja, ha a kellemes és sokatmondó szavakból nem ért. A képkockák haladnak tovább, a férfi ismét a székben ül, lábujjain és kezén vannak visszavarrva az ujjpercek, a bőr és a hús éppen elkezdett újra egymásba fonódni, én pedig mindennemű gondolkodás nélkül csippentem le azokat ismét. A test ráng meg, ordítása tölti meg az elszeparált szobát, nyála fröcsög mindenfelé, a fájdalomtól ájul el a delikvens. Halványan mosolyogva hajolok le Ruben arca mellé, hangom lágyan, kellemesen cseng, miközben a kép ismét vált, és kezdődik elölről. Öt héten keresztül. – Az árulás és a tiszteletlenség, amit a legnehezebben tolerálok, mindegy, kiről legyen szó. Nem kell fejet hajtanod előttem egyikhez, vagy a másikhoz, ez talán egyértelmű – sandítok oldalra. – Ha nem teszed meg, elfogadom, hiszen nem kötelességed megtenni, de a tiszteletet elvárom tőled is fejhajtás nélkül, ahogy mindenkitől, így kérlek, válogasd meg a szavaidat, amikor velem beszélsz. Bár nem egyértelműen azt mutattam meg, amire számítottál, esetleg, amire kértél, mégis reménykedem abban, hogy sikerült megtalálni a párhuzamot – bal kezemmel bökök óvatosan halántékára. Hálás lehet nekem, amiért eddig nem jutott arra a sorsra, amiért mások már az első után abban a székben ülnének. Csak hálával tartozik nekem.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2020. június 19. 12:04
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811890#post811890][b]Allan Colton Fisher - 2020.06.19. 12:04[/b][/url] UK, London | A Ruhaszalon | február eleje | Crystalised- Okos. - Nyilatkozom az ékszereket illetően, miközben még mindig őt méregetem. Nem tagadhatom, hogy volt közünk egymáshoz, a testének minden négyzetcentiméterét ismerem, de ezekben a pillanatokban valahogy nem tudok úgy ránézni - inkább látom őt valamiféle műalkotásnak, aki önmagában is kész van, meztelenül, minden csicsa nélkül, ám most mégis ki kell rá találni valamit. - A vállaid ívének látszódnia kell. Talán még a kulcscsontodnak is, ha engem kérdezel... - Azt hiszem, az eladók nem teljesen értik, miért nem őket kérdezzük; talán még meg is rémültek, tisztára úgy dumálok, mintha értenék a divattervezéshez, pedig én csak meztelen lányok testére szoktam festeni, innen (is) a tapasztalat, hogy mi az, amit hangsúlyozni kell egy-egy emberen. Mikor Miniről festettem portrét, a vállait akkor sem hagytam ki. Attól, hogy szép, és közben látszik rajtuk a sporttól, hogy milyen erős, van benne valami olyan különlegesség, ami másokban ritka. Az elképzeléseit hallgatva bólogatok, közelebb is lépek hozzá. Ismerem Mini ízlését a hétköznapokban - talán még azt is sejtem, hogy mennyire be lehet szarva ettől az egész esküvősditől, még akkor is, ha ő lenne az utolsó ember, aki ezt kimutatná. - Te nem vagy bárki. - Mondom, miközben a szemébe nézek. - Akkor sem tudnál úgy kinézni, ha a világ legátlagosabb göncét adnák rád. De nem lesz átlagos, mert itt vagyok én. - Próbálom valahogy megnyugtatni, nem azért, mert úgy érzem, hogy annyira ideges lenne, csak tudom, hogy én biztosan síkideg lennék, ha a saját esküvőmre kéne ruhát választani, mi meg sok mindenben hasonlítunk ezzel a nővel itt. A dicséretére csak elmosolyodom, aztán mikor megfogja a kezem, nem ellenkezem, sőt, még meg is szorítom kicsit az ujjait, aztán együtt nézzük a felsorakoztatott göncöket, amik közül egy is többet ér, mint tíz képem együtt. Miután Mini a színnel kapcsolatos elképzeléseit is felvázolta, amit én nagy egyetértéssel fogadok - az anyját említve azért elröhögöm magam -, a személyzethez intézi szavait. - Az egyiket alkoholmentesen kérnénk, ha van rá lehetőség. - Mosolygok én is "kedvesen", de ez a kifejezés, mikor így udvariaskodom, van, hogy még mindig idegenül hat az arcomon. Nem szokásom ilyen cukinak lenni, annak ellenére sem, hogy Mini mellett azért megtanultam, hogyan kell tenni a szépet idegeneknek. - Tudom, persze, hogy tudom! - Már-már felcsattanok, de csak azért, hogy röhöghessen egyet. - Mit gondolsz, én ne tudnám, hogy az milyen? Hülyegyerek. Ellépek tőle végül, a ruhák között nézelődöm, aztán találok valamit - kell hozzá egy kis idő, és ha nem is ez lesz a tökéletes, talán valamiféle iránymutatásnak jó lesz. Kihúzom a gondosan felakasztott ruhák közül, elég könnyű darab, mert nem egy hercegnős akármi - oldalt kissé felvágott, a hátát szépen mutató darabról beszélünk. - Hozzá mit szólsz? Szerintem egy próbát megérne.
|
|
|
|
Thomas Middleton KARANTÉN
cinnamon roll offline RPG hsz: 800 Összes hsz: 3957
|
Írta: 2020. június 22. 19:02
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=812086#post812086][b]Thomas Middleton - 2020.06.22. 19:02[/b][/url] LIAM BÁCSI egyelőre még a BUD reptéren reggel | a nagy kaland | #airportadventuresGIF
Miután végre indulásra készen álldogállunk otthon, apa hamarosan elhoppanál minket a pályaudvartól nem messze, hiszen innentől mugli tömegközelekedés lesz és mugli minden. Kapkodom a fejem ide-oda már az első pillanattól. Rileyval járok csak nagy ritkán a varázstalan közegben, viszont Budapest azon részein, amiken most haladunk át, még soha nem voltam. Úgy szorítom néha bőröndömet, hogy zsibbadni kezd a kezem. Ilyenkor átteszem a másikba. Ámulattal figyelem, ahogy Liam bácsi jegyet vesz az automata kiadó masinából és hagyja, hogy én dugjam be a gépnél. Megrezzenek az éles, trillázó pittyenésre, de aztán nagyot nevetek. Ez csak azt jelenti, hogy elfogadta. Még a zöld kis fény is rám kacsintott. Jó ég, csomó minden történt már és még csak most lépünk be a reptérre. - Hűha - folytatom egyik kedvenc tevékenységem, a gyermeki rácsodálkozást mindenre, miközben feltekintek a hatalmas táblákra a nagy-nagy, fehéres-fémes térben. Városok nevei meg mindenféle számok és információk a beszállásról. Ahogy eddig is, apa most is elmagyarázza nekem az alapvető tudnivalókat. Csillogó szemekkel hallgatom és próbálok minél több dolgot elraktározni. Mivel itt aztán végképp sokan vagyunk, útitársam ingujjába kapaszkodom, megcsípve egy kicsit azt. Legszívesebben belekarolnék vagy megfognám a kezét, csak nem tudom, azt lehet-e. Mondjuk ez a csimpaszkodás sem túl elegáns, noha igazából alig veszem ám észre, hogy kapaszkodom. Ösztönös egy mozdulat. Elveszek kicsit a fent a falakon villódzó hatalmas, mozgó képekben, amelyek ugye nem újdonságok, ez nálunk megszokott jelenség, csak éppen itt mindez nem mágiával történik, hanem mindenféle elektrotechnológiával. Lenyűgöző! Azt mondja apa, nekünk nem kell becsekkolni, sem csomagot leadni. - Nekünk miért nem kell? - kérdezek vissza, miközben az a helyzet, hogy elképzelésem sincs, mi az a becsekkolás. Mármint a szót értem, csak hogy egy reptéren az mi és főleg, hogy nekünk miért nem szükséges, na az rejtély előttem. Közben pislogok a sor felé, amerre Liam bácsi mutatott, miközben mondta ezt a dolgot. Ő nekik akkor ezek szerint mind kell. És a mi cuccunk miért maradhat nálunk? Tőlünk miért nem veszik el? Ú, látom is, ahogy a pultoknál leadják a többiek és kész, a poggyászuk már utazik is el tőlük valahova. Nyújtogatom a nyakam, vajon hova.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. július 20. 01:27
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=813710#post813710][b]Weiss Arion Ruben - 2020.07.20. 01:27[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Az árulást mindig megtorolták. Hol közvetlen, hol közvetett, de megtörtént és nem is olyan új és ismeretlen számára sem. Ha csak enyhén is, de mindig megtörtént, bár abban igazat kell adnia a látottaknak, ebben a világban többnyire a halál az, amely a pontot teszi az egész végére. Az már más, hogy ki és hogyan cselekszi meg. Van, amikor az szenved, aki elkövette, mint esetükben a szerencsétlen a széken, aki utolsó csepp vérét adta azért, amit elkövetett. Kíváncsi rá, mekkora mérték az, amely miatt el kellett ezt érnie nála, amely miatt az ablakon látott alak, aki mögötte áll közben, teljesen más és amelytől akaratlan fut végig karján a libabőr. De hisz mindenkinek ezer arca van, ez tény, mindenki más, mikor mást cselekszik. Ki így, ki úgy váltogatja, vagy csak rendezi át a képet. A lényeg ugyan az. Az ott a gyilkos arca, amely nemrég pillantott rá teljes közelségből, mert azoknak saját arcuk van, de a nép, az átlag ezt nem látja meg addig, míg nem kerül elé a halál pillanatában. - Tudni lehet... mit követett el? - csak egyszerű, kíváncsi hangnem, érdeklődő, mintha művészek beszélnék meg, milyen ecsetet használt, mire alkotott, vagy épp ki volt a múzsa, amely megcsókolta és meg sem állt, míg kész nem lett a mű. Érdeklődik, ezzel nem olyan vizekre csap, amelytől az előbb intette óva, mint a tiszteletlenség, mert látni rajta, ahogy bámulja tovább a képeket, hogy választ se vár, ha nincs rá lehetőség. Igen, a gőg is, hogy nem érdekli, hogy ez az egész nem érdekli, de az ész is, hogy most megint annak kell lenni, nem csúszhat ki, nem léphet megint abba a csapdába, amely miatt már így is rezgett a léc, amely miatt minden majdnem mehetett a szemétbe, vele együtt, darabokban. Nem. El kell ismernie, hogy szüksége van a higgadt darabra a kirakósban, amit eddig csak a dobozban pihentetett, mert kell a francnak, a lényeg így is kivehető volt, a kényelem és a saját bizonyossága mindenben elhitette, minek, nincs rá szükség. Pedig van, látja, érzi és érezni fogja, annak pedig nem enged, hogy egy ilyen miatt vesszen el egy nap. Nem, azt tudja, hogy ha más által, és hogyan érjen véget, az pedig nem ez a megoldás, nem ez az út. Akkor tanul, ismét és átkoz némán, hogy ezt elérte. Gyűlöli, de minden makacs teremtés ilyen. Nehezen kezelhető, aztán egy idő után alakul csak. Talán ez az idő most. - Valóban. De nem mindig megéri, valamikor csak kell, mert más azt mondja, azt akarja. Más szava dönt, a lélek pedig alkalmazkodik hozzá, egy idő után hozzászokik, aztán pedig követeli – mert való igaz, gyilkosnak sosem készült. Volt erőszakos, volt bitorló, minden, de aztán fordult a világ és más kellett. Alkalmazkodott, hogy előre jusson, fürdött benne, egy idő után pedig már nem váltott ki belőle semmit. Nem félt akkor sem, nem volt lelkiismeret-furdalása, sem semmi, mégsem volt az, mint mondjuk a mániákusoknál, akik akkor elégülnek ki, ha valakiből kiszáll az élet. Talán már akkor is kegyetlenül semmit sem érzett, vagy csak azt, hogy ezt nem kellett volna. De megtette. Nem fűzi tovább, mert jön a második felvonás, neki pedig figyelnie kell. Nem vár kegyesebb megoldást, így nem lepi meg az újabb székhez csatolt alakot pillant meg. Aztán végül azt, amit tesz vele. Ösztönös reakció, ahogy érzi saját ujjperceit zsibogni, az egyik meg is rándul, viszont félre nem néz, arcán most mégis látni valamit. Orra ráncolódik, ajka húzódik felfelé, mert a halál egyszerű, véget ér, na de a kínzás. Az más. A hosszas tortúra, aminek a végén nem vár a megváltó semmi és üresség, csak a fájdalom, újra és újra. Megborzong, ahogy mély sóhajt vesz, mint aki épp lenyűgöző képeket lát, pedig nem. Oké, érti ő, mindent is ért. Ahogy lehajol, úgy néznek szembe egymással, fordítja fejét a másik arca felé, közelről, érzi a whisky bukéját, miközben beszél. Kegyetlen, gyilkos, a szörnyeteg, belebámul a szemekbe, elkapja és nem ereszti, ő nem az a könyörgő, nem olyan fajta és mégsem ostoba. Végighallgatja, ajkaira lágy és apró mosoly ül ki, mintha most ismerte volna fel igazán, mintha mindig ismerte volna, bár inkább azt, hogy mivel van dolga. Mintha rég találkoztak és most fel kellett eleveníteni a dolgokat. - Sikerült, igen. Elég volt ez a kettő hozzá, hogy levonjam a tanulságot – hogy mindenképp szarul jár, ahhoz pedig túl büszke. Túl bolond, hogy féljen. De ám legyen. - Nem én vagyok a logikus szavak embere, nézd el nekem. Sose voltam, megittam már párszor a levét. De igyekszem, főleg észben tartani – biccent is mellé, hogy cselekszik majd, vagy választja a csendet, azzal pedig sosem járt rosszabbul senkit. Feljebb tornázza magát ültében, már nem az elnyomott, lenyomott büszkeség látványa, kényelmesen ül és még mindig őt figyeli. - Jól vélem, a delikvens utána még élt? - bök az ablak felé. - Láttam már eleget, majdnem mindent, de ez... nos, erős húzás – szisszen fel, és örül annak, hogy saját ujja csak bizseregnek. Ez ilyen. Megint beleborzong, veszett fejsze nyele, nyakig benne van, ez nem vitás és tartania kell magát, még ha le kell nyelnie a keserűt. Sokszor. Gyűlöli a helyzetet, a sarkba szorítást, bármit, de... Valamit, valamiért. Az asztal felé pillant. - Nem tudom meddig fog tartani, ebben őszinte voltam.
|
|
|
|
Juhász Laura INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^ offline RPG hsz: 919 Összes hsz: 3147
|
Írta: 2020. július 20. 19:46
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=813739#post813739][b]Juhász Laura - 2020.07.20. 19:46[/b][/url] Thomas Horvátország, Krk sziget Stijena varázslófalu (Baška mellett)| a nyári szünetben x | o Egyszerűen hihetetlen, hogy ez most tényleg megtörténik! Hogy nyaralni megyünk Thomasszal, csak mi ketten – na meg persze az állataink. Ráadásul külföldre! Még sose voltam külföldön, hisz az a rövidke idő, amit a hoppanálásokhoz történő helyismeret miatt voltam itt-ott az nem számít. Most viszont itt fogunk tölteni pár napot. Egy ilyen gyönyörű helyen! Izgatott vagyok, naná hogy. Már napok óta az vagyok, pakolgatok jobbra balra, végigmegyek a listán, hogy megvan-e minden szükséges, csak hogy aztán letorkoljam magam, hogy ne legyek már buta. Nem kell sok cucc, és ha valami ki is maradna, hát ott is be tudnánk szerezni, vagy ha olyan hát akkor hazahoppanálok érte. Boszorkány vagyok vagy miaszösz. És azért nem a világ végére megyünk. Direkt olyan helyet választottunk, ami azért nincs túl messze, viszont csodaszép, remekül lehet kikapcsolódni és van víz a környéken. Eléggé adta magát hát Horvátország. Kati néni lelkes beszámolóinak köszönhetően tovább szűkítettük a kört a Krk szigetre, egészen pontosan a Baskához közeli Stijena - varázslók lakta - településre. Ugyanis mindenképpen muglimentes helyre szerettünk volna menni, hiszen Benito eléggé feltűnő jelenség. Ez a kis falucska meg tökéletes, fehér sziklás partszakasz veszi körbe és még kiábrándítóbűbáj is védi, hátha valami kalandvágyó mugli kedvet kapna errefelé csavarogni. Izgatottságom még a kimerültségem ellenére is jól látszik rajtam, alig tudom letörölni a vigyort az arcomról, ahogy a helyes kis varázslótelepülésen baktatunk a szállásunk felé. Nem volt kétségem affelől, hogy gond nélkül ide tudom juttatni magunkat, de tisztában voltam azzal, hogy meg fog azért viselni a dolog, főleg úgy, hogy képtelen voltam rávenni magam arra, hogy reggelizzek. Először elhoppanáltam ide Thomasszal, majd visszamentem Hercegért, akire addig Kati néni vigyázott. Pár pillanatig voltam csak csupán távol, de nem ártott azért valaki, aki ott marad a kutyussal, nehogy megijedjen, hogy hova tűnik el a gazdája nélküle. Majd a kutyus külföldre juttatása után visszamentem Benitoért. Ő most peckesen lépdel, meg-megállva folyton visszapillant ránk, szeretné ha gyorsabban haladnánk. Izgatott ő is, de hát ráérünk, meg amúgy se tudnék ennél gyorsabban menni. Már csak azért sem, mert álmélkodva nézek jobbra-balra, meg persze összemosolygunk Thomasszal. Istenem ez csodaizgalmas! - Szerintem a következő lesz az – mutatok rá az egyik helyes kétemeletes házikóra, majd megigazítom a hátizsákom pántját a vállamon. Nem nehéz, csak zavar ebben a melegben. A szóban forgó házikó egyébként egy kis apartman, az utcában elég sok van úgy kialakítva, hogy az épület egy része ki van adva. Ennek a földszinti része szolgál pihenőhelyként a vendégek, turisták számára, az emeleten pedig a tulajdonos lakik. A kerítés mellett hatalmas nagy fenyőfák állnak, az udvar füvesített, bokrosított. Herceg miatt is tökéletes választás, meg miattunk is. - Annyira furák ezek az alacsony kerítések – súgom oda Thomasnak, talán ötvenedszer amióta ideérkeztünk. De tényleg azok, könnyűszerrel át tudnám lépni őket. Egy hangos levegőkifújást követően pedig már be is megyünk a kis piros kapun. Kicsit tanácstalan vagyok, hogy merre induljunk vajon, hol találjuk meg a tulajdonost, de végül nem kell eldöntenünk semmit sem. Egy középkorú mosolygós férfi igyekszik elénk, már messziről hangosan ránk köszönve, horvátul persze. Aztán megismétli angolul is, és a továbbiakban azon a nyelven folytatja mondandóját. Elkalauzol bennünket a szállásunkra, amihez terméskő járda vezet. Thomasnak magyaráz főleg, nekem csak a véleményemet, reakciómat próbálja leolvasni az arcomról. Nos, könnyű dolga van, teljesen le vagyok nyűgözve a gyönyörű kis fácskától, ami közvetlenül a kis lakásunk előtt van, a kerti kiülőktől, meg úgy az egésztől. A nyitott ajtó előtt aztán megállunk, a férfi átadja a kulcsokat a barátomnak. Biztosít még arról, hogy bármikor nyugodtan becsöngethetünk hozzá, ha valami gondunk lenne, aztán egy kacsintással egybekötött jókívánság elhadarása után magunkra hagy. Benito azonnal berohan az ajtón, birtokba véve a helyet, majd egy apró kis nevetés után belépek én is, rögtön a nappali-konyhában találva magam. Teszek pár lépést, csak hogy Thomas is kényelmesen be tudjon jönni, aztán a táskámat leteszem a kis sámlira és úgy nézelődöm tovább.
|
|
|
|
Thomas Middleton KARANTÉN
cinnamon roll offline RPG hsz: 800 Összes hsz: 3957
|
Írta: 2020. július 22. 21:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=813943#post813943][b]Thomas Middleton - 2020.07.22. 21:00[/b][/url] LAU a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | - megjelenésem -
| #vacationtimeGIF
Napok óta tiszta izgalomban vagyok, apa meg nyugtatgat. Vicces, azt hiszem, ez általában fordítva szokott lenni: a gyerek nagy vagányan beleveti magát a nyaralásba, a szülők meg lerágják a körmüket, mindene megvan-e, minden rendben lesz-e. Oké, Liam bácsi is azért ellenőriz mindent meg felmondatja velem, nálam van-e, ami kell, azonban a nyomomba sem ér a ziziséget tekintve. Aztán eljön a nagy nap és mire észbe kapok, már a horvát tengerparton vagyunk édes négyesben. - Mennyire ügyesen idehoppanáltál, Herceg! Hát mennyire nagyon ügyes vagy! - dicsérgetem megérkező blökimet, dögönyözve őt, ő meg nyelvlógatva forgolódik, teljesen besózva. Nem mintha annyira sok érdeme lett volna ebben az utazásban, ám tény, hogy nem minden blöki viselte volna ilyen jól ezt. Hamarosan visszatér barátnőm a csodacicával. Együtt a csapat! Soha nem voltunk még el így kettesben sehol. Jó, négyesben, de értitek. Tiszta felnőttes az egész. Mindent mi intéztünk, mi béreltük ki az apartmant, mi találtuk ki, miket csináljunk, hova menjünk, honnan szerezzük az ellátmányt és ilyenek. Szinte végig tátva a szám, ahogy bandukolunk a helyes utcákon. Fehér pólóban, világosbarna nadrágban és egy vászoncsukában bandukolok, bőröndöm előttem lebegtetem. Tökre tetszik, hogy itt minden áldott kerítés kövekből áll! Persze, Angliában is elég jellemző ez, itt viszont olyan nagyon tengerpartias hangulatúan. Már ha van ilyen. Szerintem van. Mostmár van. Olyan igazán jellegzetes, na. - Miért furák? - kérdezem a lányt, akinek szintén a kerítések tűnnek fel, bár másért, mint nekem. Számomra ez nem igazán kirívó... mármint az, hogy ilyen alacsonyak vagy hogy nincsenek is. Odahaza ez az átlagos, idehaza meg ugye városi lakásban élek, Bogolyfalván pedig szintén nem túlozzák el az elkülönítést. Az most tök nem ugrik be, hogy bezzeg azon a környéken, ahol Lau nőtt fel, vannak szép magas kerítések dögivel. Meg igazából egész Magyarországon, csak ugye én nem járok annyit el másfele. - Ú - szólok ennyit nagy mosollyal a tényre, hogy meglátjuk a szállásunkat. Nyitom a kaput Launak, viszont most hagyom őt előre menni, mert az apartmant ő intézte, ő baglyozta le a tulajjal. Ha őszinték akarunk lenni, akkor nagyjából mindent ő intézett. Már jön is a házigazdánk, akiről érzékelem, hogy más nyelven szólal meg, de értem, amit mond, hiszen rajtam a nyakláncom. Aztán angolra vált, derűs hálával hallgatom. Tetszik, ahogy beszél. Közben olykor barátnőmre pislogok, ő mit szól meg ért-e egyáltalán mindent. Észre sem veszem, hogy a tulaj ennyire következetesen nekem magyaráz. Én csak hallgatom figyelmesen, meg olykor megnézem, merre van Herceg, akin persze ott a póráz most is. - Csodás. Köszönjük szépen - fogadom el a kulcsokat és már birtokba is vehetjük a mi kis tengerparti lakunkat. - Hű - ámuldozom jólesően. - Ez nagyon kellemes - jellemzem a helyes, világos, tágas apartmant. Egyelőre nem engedem még el kutyusomat kint, először majd szeretném rendesen körbejárni a kertet. Becsukok mögöttünk és kibújok cipőmből, hogy elinduljak körülnézni. - Irtó klassz - véleményezem az alapos szemügyre vevés után. - Mi legyen? Kicuccoljunk, aztán sétáljunk egyet a környéken? - dobok be egy javaslatot a nappali közepén állva, zsebretett kézzel. Herceg kolbászol mindenfele, aztán odajön és leül mellém, nyelvlógatva. - Ó, a tálkád! - jut eszembe, hogy mielőtt bárminek nekikezdünk, ez a legfontosabb: veszem elő pitbullom vizes meg ennivalós edényeit feneketlennek tűnő bőröndömből és ő már lefetyelhet is hamarosan a konyhában.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. július 23. 15:32
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=813984#post813984][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.07.23. 15:32[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Ebben a világban, ahol a mindennapjaimat vagyok kénytelen tölteni, sokan gondolkodnak úgy, hogyha félnek tőlük, akkor övék a hatalom. A félelem becses dolog egy embernél. Lehetőséget ad arra, hogy egy helyzetet máshonnan szemléljünk és éljünk meg, befolyásolja a döntésünket, ami akkor megmentheti az életünket. Azonban, aki félelemből cselekszik, megbízhatatlan. Életet menthet, valóban, ezt képmutatás lenne tagadni, azonban a saját életedet, és nem azét, akiért halnod kellene. Akiért képes lennél meghalni, ha azt követeli tőled, nem félelemből teszed, hanem mert tiszteled, és olyat nyújt neked, amire szükséged van. Félelemből csak magadra gondolhatsz, olyankor a világon minden és mindenki más is megszűnik létezni. Megéri így elhinni, hogy a hatalom a te kezedben van, amikor félelemből cselekszenek érted és neked? Bátor, talán inkább már vakmerő hitnek mondanám. – Elárult – nyugodt és kellemes hangom tölti meg a szobát. Kellemetlen rezgésnek, mintha bűntudat, esetleg megbánás marcangolna, nyoma sincs. Tárgyiasan közlöm a tényt, hogy az árulásáért jutott neki olyan sors, amely nyilvánvalóan elkerülhető lett volna, ha nem ostoba módon cselekszik, hanem gondol a tettei következményeire. Ezt szeretném elérni vendégemnél is. Valahogy az állati ösztönöket szükséges háttérbe szorítani ahhoz, hogy valamit tudjak vele kezdeni, mert egyelőre azon kívül, hogy minduntalan arra vágyom, hogy vörös vére fesse be ismét a tömör fa asztallapot, mást nemigen értünk el. Türelmet kell statuálnom, hogy a végén élvezhessem a megért gyümölcsöt, az eredményt, amit elértem. Lehet, hogy sokat kérek tőle, lehet nem ilyen módon kellene, lehet egyszerűen képtelen olyan értelem megmutatására, amit én mindig is elvártam az embereimtől. Ezért kell a türelem. Sokkalta jobban, mint eddig bármikor. A hamis ablaktól pillantok vissza rá vállam felett, de egy apró mosolyon kívül semmit nem teszek egyelőre. Amíg az ablak magához tér, van időm válaszolni, így nem kapkodom el. Komótos léptekkel sétálok vissza hozzá, és amíg a férfi tüzes tekintete látszik csupán a képernyőn, elmosolyodom. – Kellemetlen felfogás. Soha nem kértem az embereimet arra, hogy öljenek értem, mégis megtették, ha az volt szükséges. Nem tudom őket hibáztatni ezért, mégsem lett egyik sem vérszomjas – jelentőségteljes pillantással térek vissza vendégem mögé, majd eredeti pozíciómat felvéve helyezkedem el, mielőtt folytatnám. – Ha pedig azért ölsz, mert arra kérnek, akkor nem vagy más, mint rabszolga – tekintetem szegezem a hamis ablakra, el nem szakítom onnan, amíg a kép kitisztul. Az események gyorsabban folynak most, mint az előzőnél, hiszen a részletesség itt nem számít. A lényeg most az, hogy felfogja és megértse, mi történik akkor, ha az alapvető szabályoknak képtelen megfelelni. A halál gyors és könnyű, szinte megváltásként jön, ha eljön az idő, de ha szenvedned kell azért, hogy élhess, márpedig szenvedned kell, máris nem olyan szórakoztató. Következmények. Tekintetem csillan fel, ahogy észreveszem arckifejezését, végül a borzongást is. Elégedettség csillan kékjeimben, mert tudom, hogy céltértem. Megértette. Elértünk ahhoz a ponthoz, amikor elfogja és megérti azt, amit kell neki, amikor feldolgozza az információt, és nem azt cselekszi meg, ami először jut eszébe. Mert kivétel nélkül cselekedném meg ezt mindenkivel, aki nem az én szabályaim szerint játszik az én terepemen, ahol csak és kizárólag az én kezem által leírt szabályok lehetnek érvényesek. Mély baritonom tölti meg a szobát, az elégedett mosoly sem lankad arcomról, amikor ismét szóhoz jutok. – Sokszor elnéztem már. Az én türelmem is véges, Ruben – egyenesedem fel mellőle, majd az ablakhoz lépkedvén koppintok rá, hogy a sötétség helyett jelenlen meg a rét, amelyen a kellemes szél lengedezteti a fűszálakat. Drasztikus váltásnak látszik az előbbiek után, azonban az én mindennapjaimba mindkettő tökéletes harmóniában él meg egymással. A nyugalom és az igazságosztó szerepe kéz a kézben jár. – A mai napig él – fordulok vissza vendégem felé, az ajtó ezzel egy időben nyílik ki, és lép be rajta a robosztus férfi, ujjainak végén szinte megcsillannak a hegek. – Ő lesz a társaságod, amíg nem végzel. Légy vele kedves, elég türelmetlen típus, ámbár nem cselekszik meggondolatlanul – ellágyult mosollyal biccentek a férfinek, majd pillantok vissza Ruben felé. – Kinek mi az erős. Nekem a tiszteletlenséged, neked ez. Minden emberfüggő ebben a rosszra összpontosult világban – egy húzásra iszom ki whiskymet, poharam koppan az asztalon, Ruben mellé lépkedek, szinte már együtt érzően lapogatom meg vállát, mielőtt az ajtó felé indulnék. – Mint mondtam, annyi időd van, amennyi csak kell. Sok sikert – ismét aprót biccentek, elmosolyodom, ahogy a férfi foglal helyet a székemben, majd elhagyom az irodát. Amennyi csak kell neki.
|
|
|
|
Juhász Laura INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^ offline RPG hsz: 919 Összes hsz: 3147
|
Írta: 2020. július 26. 18:49
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=814383#post814383][b]Juhász Laura - 2020.07.26. 18:49[/b][/url] Thomas Horvátország, Krk sziget Stijena varázslófalu (Baška mellett)| a nyári szünetben x | o Még pont hallom a kutyust dicsérő szavakat, mielőtt visszaindulnék a cicáért. Elvigyorodom, egyrészt mert tényleg nagyon ügyes volt a kutyus, nem ficergett, semmi bizonytalanság nem volt benne, teljesen nyugodtan viselte az egészet. Pedig velem még nem sokat volt úgy eleve együtt, utaztatni meg aztán pláne nem utaztattam a szürke ebet. Másrészt meg mert úgy hangzik, mintha Herceg hoppanált volna engem ide és nem fordítva. Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy mindannyian jól viseltük ezt az ideutat! - Hm? Ja, mert sokkal magasabbak szoktak lenni. Legalábbis a mugliknál biztosan – felelem tovább fürkészve az alacsony köveket, amíg meg nem érkezünk. Valóban én intéztem ugyan a szállást, én tartottam a kapcsolatot a mosolygós emberkével, de egyáltalán nem lep meg, hogy így személyesen nem velem kommunikál a tulaj. Elvégre Thomas a férfi, tök rendben van ez a régóta bevett szokás. Háttérbe is vonulok, mármint nem kotyogok közbe olyan kérésekkel, hogy kicsit lassabban beszéljen. Nagyjából értem, hogy miről van szó, maximum majd a barátom felvilágosít ha valami nem világos. - Köszönjük – teszem hozzá azért én is angolul és már izgatottan fordulok is a lakunk felé. Benito felhagy az udvar felfedezésével és odarohan hozzánk, átspurizik Herceg hasa alatt, megcsikizve ezzel őt a farkával. Aztán már siet is be a csodacica, birtokba venni a helyet. - Ez sokkal szebb, mint a képeken! – ámuldozom fennhangon. Küldött ugyanis a tulaj pár képet, amit persze meg is mutattam Thomasnak, hogy neki tetszik-e, legyen-e ez vagy keressünk másikat. Szandálom gondosan a kis cipős-szekrény szerűségbe rakom, aztán a konyha felé veszem az irányt. Kinyitogatom a szekrényeket, felmérve, hogy mik vannak, de teljesen jól felszerelt. Minden van benne, ami otthon is. Majd a nappalit is bejárom, aztán végigjáratom a tekintetem az emeletre vezető lépcsőn. - Igen, az úgy jó lenne. Meg körbenézhetnénk az udvaron, hogy tud-e valami galibát okozni Benito valahol, vagy mehet nyugodtan amerre lát – bólintok egyet az ötletre, aztán hirtelen átsuhan az arcomon a felismerés. – Jaj, tényleg! Azt nekem is elő kell szednem!Odasietek a táskámhoz, a pálcám hegyét éppen hogy beleérintem és invitoval elővadászom a két kis tálkát a cicának. Eszembe sincs beletúrni a táskába, azt majd csak akkor amikor ténylegesen kipakolok. Nagyon sokat készültem én erre az útra, de valahogy egy ilyen bőröndöt nem jutott eszembe venni. Na majd legközelebb, csak el ne felejtsem! Miután gondoskodtam a bársonytalpúról elindulok a lépcsőhöz a táskámmal a vállamon, majd pár fok megtétele után visszafordulok. - Fenn lesz a hálószoba, meg azt hiszem a fürdő is. Jössz? – mosolygok rá Thomasra, aztán felcaplatok a lépcsőn. Álmélkodva nézek körül itt is. Ez nagyon klassz! Igazán tágas, kényelmes a felső szint és berendezései is. A ruháimnak kiválasztok egyet a fiókok közül, gondosan elhelyezem őket, aztán lehuppanok az ágyra. – Hű, tök jó puha. Mármint nem túl puha, hanem pont jó, érted – magyarázom a fürdőszobai dolgaimat tartalmazó neszeszert szorongatva. Már csak azt kell elpakolnom és kész is leszek, mehetünk is felfedezni!
|
|
|
|
Liam Laoiseach INAKTÍV
† lawful chaotic † offline RPG hsz: 210 Összes hsz: 512
|
Írta: 2020. július 27. 13:54
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=814474#post814474][b]Liam Laoiseach - 2020.07.27. 13:54[/b][/url] repülünk!Olyan ez, mint biciklizni. Ha furcsa is kissé, mikor hosszú szünet után újra felpattansz, hamarosan már vadul tekered. Nem mintha én az a nagyon biciklizős fajta volnék, de az érzést ismerem. Most is átjár. Megállok egy pillanatra az óriási kijelzők alatt, gyorsan kiszúrom a mi járatunkat, amiről még nem írták ki, honnan indul majd, aztán szétnézek a tömegen. A kapcsolódás helye ez. Az utak eleje és vége, az új izgalma és a hazatérés öröme. Frankyvel repülőztünk sokat, még egyetem alatt s rögtön utána. De az már rég volt, az a Liam már talán fel se ismerne. Ideje új hagyományokat teremteni, olyanokat, amiket szívesen megtartunk s örömmel nosztalgiázunk majd. A régi rutinnal veszem sorra a repülőtéri mozdulatokat, bár újra s újra megállok s én is rácsodálkozok egy újításra, frissen nyílt kávézóra, a legújabb utazási célpontokra. Azerbajdzsán! - Olyan sokan utaznak... Heyderbe? - Hirtelen kiolvasni is nehezemre esik, s vigyorogva megcsóválom a fejem. Nekünk most a jó öreg London az úti cél.
Thomas kérdésére megemelem a táskámat, ami nem kis erőfeszítést igényel azért. - Mindenki felvihet egy ekkora vagy kisebb csomagot, meg egy retikült, ha van, ez pont elfér a székek fölött vagy azok alatt. Ha nem lenne belül tágasabb, akkor egy nagy bőröndöt is kellene cipelnünk magunkkal, azt viszont a repülő rakodóterébe vinnék, ott, látod? - mutatok arra a sorra, ahol méretes poggyászaikkal állnak az emberek s mérés, ellenőrzés után viszik is el a csomagokat. A mágia előnyei. - A mi csomagunkat ott fogják megnézni - mutatok a jóval hosszabban kígyózó sorra. Meg is indulunk arra, a kapunál a jegyeinket ellenőrzik, majd zölden felvillanva átenged a sorompó. Jöhet az izgalmasabb része. A fiút próbáltam valamelyest felkészíteni, hogy ki fog kelleni tenni a folyékony dolgokat, hogy a fémet elveszik, hogy zokniban kell átmenni a detektorok alatt, de biztos vagyok benne, hogy mégis minden nagyon érdekes, esetleg egyenesen szürreális lesz. Különösen az a része, amikor a csomagjainkat átvilágítják és teljesen más belsőt látnak majd, mint ami valójában benne lapul. Megbűvölt táskák, másképp a gépeik nem tudnák értelmezni a mágiát s valószínűleg mind kisülne. Igazából nem tudom, mi történne, mert eddig nem próbáltam tértágítózott táskával átmenni, de az extra adag bűbájnak rajta védenie kéne a muglik elől. Ha pedig valaki beledugná a kezét, csak egy normális táskát tapinthatna ki. Remélem a valódi súlyát sem fogják érezni. Végül sorra kerülünk mi is, zakóm, övem, órám, telefonom, cipőm mind bevándorolnak egy tálba, egy másikba a táska, egy harmadikba meg minden folyékony a táskából. A pálcám a táskám aljában, mágus pénzünkkel és valódi igazolványainkkal együtt. Mikor a tálak átcsúsznak a gépben, egy pillanatra visszatartom a lélegzetem. Csak akkor engedem ki lassan, mikor tovább hajtanak, várva Thomast mögöttem.
|
|
|
|
Thomas Middleton KARANTÉN
cinnamon roll offline RPG hsz: 800 Összes hsz: 3957
|
Írta: 2020. július 27. 21:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=814543#post814543][b]Thomas Middleton - 2020.07.27. 21:00[/b][/url] LAU a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | - megjelenésem -
| #thisplaceisawesomeGIF
Tök jó, én is pont arra gondoltam, hogy csak megnézném magamnak az emeletet is mostmár. Nagyon vonz ez a helyes falépcső. Fellépdelek hát barátnőm után, nem kell kétszer mondania. Benyitok a fürdőbe, bekukkantok először csak, aztán, ha már itt vagyok, beugrom kezet mosni, utána kiérve a háló rész felé fordulok, ahol Lau üldögél. Rámosolygok a lányra meg a galérián elterülő, igen kényelmesnek tűnő franciaágyra. - Hihetetlen klassz ez a hely - közlöm is barátnőmmel, megragadva a korlátot és lenézve az alsó szintre. Mivel viszont gyakran nem tudom, milyen hangerővel beszélek, főleg, ha nagyon lelkesedem -ami sokszor van ugye-, így ez a kis kinyilatkoztatásom is inkább kiabálás lesz, semmint emelt hangú közlés. Betölti a lakunk terét. Hercegben ekkor tudatosul, hogy én bizony fent vagyok. Eddig az innijével volt elfoglalva meg mindenfele szaglászódott, figyelte a csodacicát. Most megindulna utánam a galériára, viszont a falépcsőknél megtorpan és nyüszögve téblábol. Akar engem, ezeket a fura deszkákat viszont nem. - Nem mersz feljönni? - kérdezem tőle olvadón, ahogy ezt észreveszem. - Semmi baj, Herceg, jövünk le nemsokára - nyugtatom. - Neked úgyis lent kell majd őrizned a szállást szerintem - morfondírozom, hova tegyem a pokrócát. Közel szokott lenni az ágyamhoz, viszont akkor így sokat kéne lépcsőznie innivalóért, ennivalóért, meg nem lenne eléggé az ajtónál, pedig azt szereti. Vagy fontosabb neki, hogy körülöttem legyen? Na majd meglátom, hol pihen többet meg megy-e majd neki a feljövés. Most viszont felhívom magamhoz a bőröndömet, leengedem a fürdő melletti kis komódra és felnyitom. Nekiállok kipakolászni belőle az ággyal szemben lévő, beépített szekrénybe. Igen, letehettem volna ott előtte is a poggyászom, mondjuk a padlóra, csak éppen oda nem szeretem tenni. Inkább sétálgatok a dolgaimmal. A mosdóba is beviszem, amik oda valóak, birtokba véve pipere holmijaimmal a tükör alatti kis polc jobb felét meg a kád egyik sarkát, aztán barátnőm felé fordulok. - Kéred a másik fiókot is vagy...? - érdeklődöm meg így, elfoglalhatom-e az éjjeliszekrény fennmaradó fakkját, egy csomag zsepit, egy szőlőzsírt meg hasonlókat szorongatva a kezemben, amikért éjjel nyúlnék oda. Mondjuk ehhez most majd át kell kepeckednem Laun, de akár el is kérhetem majd tőle, ha úgy adódik. Bár átkepeckedni viccesebb. Közben persze le-lelesek Hercegre, ám már felhagyott a szomorkodással. Megnyugtatja, hogy hallja, ahogy itt fent rendezkedünk. Meg egyébként is sok dolga van neki. Mindig sok dolga van. Kiürült bőröndömet a szekrény felső polcára teszem, aztán jól bekenem az arcomat, karomat naptejjel és elkezdem magamhoz venni, ami a sétához kellhet. Mielőbb mobiltelefonomat a zsebembe süllyeszteném, küldök apának egy szöveges üzenetet, hogy megérkeztünk. Ez eltart egy-két percig. - Készen áll a felfedező csapat? - érdeklődök vigyorogva, csípőmre csapva kezeimet a lépcső tetején. Kutyusom megint jön nyüszkölni, úgyhogy jobbnak látom akkor már le is menni hozzá. Nemsokára elhagyjuk az apartmant és először a kertet fedezzük fel. Csodaszép! Rendben tartott, mégis vadregényes. - Kifekszünk majd csillagokat nézni? - dobom is be az ötletet. Olyan hívógató a zöld gyep. Leteríthetünk rá egy plédet és jöhet a heverészés, még az állatkák is csatlakozhatnak, ha gondolják. Ahogy ezzel a körúttal megvagyunk, már lépünk is ki ismét az utcára, ahol leakasztom pólóm nyakából az odaillesztett napszemüvegemet és felveszem. Mikor máskor villogjak benne, ha nem egy tengerparti nyaraláskor? Rámosolygok benne barátnőmre, aztán kicsit előre bukok, mert kutyusom a távolból ránt a pórázon egyet. Laza csuklómozdulattal beállítom, hogy most hagyja őt szabadon mozogni inkább. Közben hátratúrom előre hullott hajam.
|
|
|
|
Juhász Laura INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^ offline RPG hsz: 919 Összes hsz: 3147
|
Írta: 2020. július 27. 21:56
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=814551#post814551][b]Juhász Laura - 2020.07.27. 21:56[/b][/url] Thomas Horvátország, Krk sziget Stijena varázslófalu (Baška mellett)| a nyári szünetben x | o Szép dolog mondhatom, először mit veszek szemügyre az emeleten és próbálok ki? Naná hogy az ágyat. Mi mást? Csoda, hogy nem kezdek el ugrálni rajta, pedig amennyire be vagyok sózva még akár tehetném is. Thomas nem hiszem hogy nagyon megrökönyödne, valószínűleg inkább egyáltalán nem. A mosolyt levakarni sem tudom az arcomról, bár nem is nagyon próbálkozom vele. A hangerőmre én viszont odafigyelek, így hogy már tudom mennyire jó az akusztikája a lakásnak, vagy legalábbis a felső szintnek. - Az! El sem hiszem, hogy itt vagyunk. Hogy tényleg itt vagyunk. Horvátországban – mondom határozottan bólogatva. Tudnám még folytatni, valahogy úgy, hogy csak mi ketten meg ilyenek, de nem hiszem hogy nagyon fejtegetnem kéne a dolgot. - Ó, nem szereti a lépcsőket? – csodálkozom el azon, hogy a szürkeség odalenn nyüszög. Nálam gond nélkül felsiet a deszkákon, de lehet, hogy itt másmilyenek? Vagy szimplán nem tudja, hogy szabad neki? Vagy inkább menne már, felfedezni, meg dolgát intézni? Benito minden gond nélkül fel fog rohanni a lépcsőn, még ha nem engedném meg neki akkor is. De most nem akaródzik neki feljönnie, inkább csak a kutya elé vonul, farkával ismét megcsikizve őt egy kicsit. Nyugtatgatásnak is lehetne értelmezni, de látom a cica testtartásán, hogy ez inkább ilyen rendreutasító mozdulat akar lenni, mintha azt mondaná, hogy ekkora nagy létére micsoda patáliát csap pár fadarab miatt. Kedves egy macska, nemde? – Hátha később felmerészkedik ő is – jegyzem meg, aztán rászánom magam és elindulok a fürdőbe én is. Bepakolom a dolgaim a szabadon maradt helyre, megnyitogatom a csapokat, sőt még iszom is pár kortyot, meg az arcomra is pocsolok a kellemesen hideg vízből. Felfrissülve lépek ki onnan és rögtön kapok egy kérdést. - Nyugodtan bepakolhatsz – mosolyodom el. Nem szoktam túl sok mindent tárolni az éjjeliszekrényen, szóval bőven van még hely abban a fiókban is, amibe én rámoltam. Az viszont nem jut az eszembe, hogy ha kell majd Thomasnak onnan valami, akkor bizony rajtam keresztül vezet az út a kiszemelt tárgyért. Majd akkor fog tudatosulni, amikor ez az eset fog fennállni. Visszaülök az ágy szélére, átnézem újra a táskám tartalmát, a sétához kellőket átrakom egy kisebb, válltáskába, vagy retikülbe? Sose tudom mi a rendes neve. - Igeeeeen – kiáltok fel majd felpattanok és szinte szökdécselve indulok el a lépcső felé. Kénytelen vagyok azonban visszafogni magam pár lépés után, hiszen nem akarom lesodorni magunkat, nem kéne úgy kezdődnie a nyári kalandunknak, hogy keresünk egy ispotályt, ahol összefoltoznak minket. De nem történik katasztrófa, az a pár megbotlás meg belefér, mialatt a kertet veszem szemügyre. Őmacskasága egyébként nem tart velünk, mivel nem a vízpartra megyünk, így ő inkább lustálkodna odahaza. Legalább őrzi a házat. - Oh – meglepődök az ötleten olyannyira, hogy könnybelábadt szemekkel pislogok Thomasra. Nagyon jól hangzik, sőt mi több fantasztikusan, fenomenálisan, egyszerűen … varázslatosan. – Nagyon szeretném – nyögök ki valamiféle egyértelműbb választ, ha a tekintetem nem lenne eléggé beszédes. - Jól áll – dícsérem meg rögtön a napszemüveges barátomat. Anélkül is nagyon jól festett, de így meg aztán pláne! Még szerencse (?), hogy megbotlik a fiú, így legalább elterelődik a figyelmem. Visszapillantok, hogy megnézzem mi volt a járdán, de semmi extrát nem veszek észre. Aztán meg gondosabban megnézem magamnak az utcát, a házakat, a kirakatokat, a mellettünk elhaladó embereket. Mindenki annyira nyugodtan sétálgat, semmi kapkodás, semmi rohanás. Lépteim lassulnak is, ahogy átveszem ezt a fajta életérzést. Nem sietünk sehova. A kerthelyiséges vendéglőkből isteni illatok terjengenek, a boltok kirakatai hívogatóak, egyiknél másiknál meg is torpanok. - Visszafele be is vásárolhatunk – vázolom az ötletem, mert most nyilván ne cipekedjünk, de nem árt ha van otthon egy kis rágcsa, meg némi alapanyag, amiből össze lehet dobni valami finomat vacsira. – Láttál valamilyen szuveníres boltot? Ú, és a mugli településre is átnézünk majd? – hadarom el kérdéseim, ruganyos léptekre váltva, kissé a fiú elé bevágva. Kis híja van csak annak, hogy nem ragadom meg mindkét kezét és kezdek el ugrálgatni vagy ilyesmi. A mugli részre is kíváncsi vagyok, ha nem olyan származású lennék akkor is az lennék. Meg mindenre is. Mindenesetre nagy nehezen megálljt parancsolok a rengeteg felvetődött ötletemnek, hogy miket lenne klassz csinálni, megnézni. Lesz idő mindenre. – Persze nem muszáj most rögtön, ráér. Bocsi, csak nagyon pörgök.
|
|
|
|
Thomas Middleton KARANTÉN
cinnamon roll offline RPG hsz: 800 Összes hsz: 3957
|
Írta: 2020. július 28. 21:55
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=814667#post814667][b]Thomas Middleton - 2020.07.28. 21:55[/b][/url] LIAM BÁCSI egyelőre még a BUD reptéren reggel | a nagy kaland | #securitycheckGIF
London. Mintha egy élet telt volna el, mióta utoljára ott jártam és egyúttal, mintha tegnap lett volna. Tegnap szálltam vonatra, hogy apa felé robogjak és -jóságos ég- mennyire izgatott voltam és boldog és mennyire féltem. Reméltem, hogy minden klassz lesz nála, viszont hogy így egy csapásra a családommá lesz, azt nem hittem volna! Most meg itt vagyunk. Fura belegondolni ebbe. Amikor utoljára ott jártam, ahová most visszatérek, még nem ismertem apát. Oké, London csak egy megálló most, de akkor is. A szülőföldemre lépünk. Egy helyre, ami örökké az otthonom marad. - Rakodótere? Hol a repülő rakodótere? - kérdezgetek tovább, meg persze nagyon figyelek is közben. Azt hiszem, értem. Nem férnénk ott el nagyobb csomagokkal, a mienk meg kívülről kicsi szerencsére. - A reptéri biztonsági ellenőrzés... - lehelem úgy, mint egy rejtélyes könyv címét, ahogy révetegen elnézek a kígyózó sorok felé. Nagyon próbáltam mindent megjegyezni, hogy miket kell csinálnom, levennem, a tálcába raknom, viszont most, hogy itt vagyok, úgy érzem, mindent kiszívtak a fejemből. Úgyhogy elkezdem leutánozni Liam bácsit. Öv, oké. Zsebem kiürít, oké. Meg kell válnom a nyakláncomtól is, talán ez a legnehezebb. Ráadásul így hirtelen elkezdem nem érteni, amiket beszélnek körülöttem. De megpróbálok most nem törődni ezzel. Nekiállok tapogatni magam, nincs-e rajtam semmi más, amit le kell adnom. Hamarosan már haladnak el tőlem a dolgaim, követve apa cókmókját. A reptéri alkalmazott int nekem, hogy álljak meg. Szinte vigyázzba vágom magam. Aztán meg mutatja, hogy jöhetek. Átsétálok a fémkereten, ami nem kezd sipákolni. Ez jót jelent, ugye? Már lépnék apa után, amikor megkérnek, hogy húzódjak félre. Legalábbis gondolom. - Excuse me? - kérdezek rá így, kicsit aggódó tekintettel, mit csináljak meg mi történik, ám szerencsére elmondják angolul is: ez csak egy ilyen szúrópróba szerű átvilágítás. Be kell állnom egy nyitott dobozba, ahol a falon egy emberalak rajza mutatja, hogyan helyezkedjek el. Innen kilépve megkeresem apa tekintetét és rámosolygok, hogy jól vagyok. Utána egy ilyen hosszú fémkütyüt húznak fel és le előttem. Sercegő hangot ad. Végül utámra bocsátanak. Nem mondom, azért eléggé megkönnyebbülök, bár nem volt titkolnivalóm. Rajtam legalábbis nem, a tértágítós bőröndömben annál inkább. Vidáman bandukolok Liam bácsihoz és szerzem vissza a cuccaimat. A nyakláncomat veszem fel legelsőként.
|
|
|
|
Thomas Middleton KARANTÉN
cinnamon roll offline RPG hsz: 800 Összes hsz: 3957
|
Írta: 2020. július 29. 21:17
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=814740#post814740][b]Thomas Middleton - 2020.07.29. 21:17[/b][/url] LAU a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | - megjelenésem -
| #noplaceiratherbeGIF
Elgondolkozva vonom össze szemöldököm. - Nem szokott gondja lenni. Szerintem csak ez a lépcső fura neki - felelem morfondírozva. Ezek a fokok nem tűnnek túl stabilnak neki, gondolom. Barátnőm csigalépcsője az tömörebb, masszívabb. Ez meg csak úgy vezet a szabadban felfele, vékonyan. Persze, nem tudhatom, mi jár a kutyus okos fejében, de én ilyenekre tippelnék. Különben viszont jól jön most Benito közbelépése, az is eltereli állatkám figyelmét. Viszont hamarosan már indulásra kész a lelkes, hármas csapat. - Klassz - lehelem éteri mosollyal, mikor a lány egyből lecsap a csillagnézős ötletemre. Már alig várom! Na jó, mindent alig várok, ami előttünk áll a következő pár napban. Egyenesen a központ felé ballagunk. Büszkén igazítok egyet napszemüvegemen, ahogy Lau megdicséri. Ahogy egyre több emberrel futunk össze, állítok megint a pórázon és közelebb irányítom magunkhoz Herceget. Nem kell, hogy bárki ijedezzen. - Ó, nem hoztam zsákot - húzom el a számat a bevásárlás említésére. - De persze, lehet azt. Jó ötlet - bólogatok, hogy egyébként benne vagyok ám, csak sajnálom, hogy nincs, amiben könnyen el tudnánk vinni haza. Nem szeretek mindig új készséget venni ehhez. Hozhattam volna a hátitáskám. - Nem, egyelőre nem láttam még - nézelődöm sötét lencséimben a boltok között. - Mehetünk, persze - megyek bele ebbe is könnyedén. Hiszen úgyis barátnőm fog oda is hoppanálni minket, ha mugli településre ruccanunk. - Ja, én nem is hittem - nyugtatom meg őt mosolyogva afelől, hogy eszembe se jutott, hogy most hirtelen akarna ilyenekbe vágni. - Semmi baj - rázom a fejem elnézését kérésére, viszont arra már nem futja, hogy kifejtsem, hogy nem hogy nem baj, hanem teljesen rendben van és hogy örülök, hogy boldog és hogy én is az vagyok. Túlságosan leköti az energiáimat az, hogy befogadjam, ami körülvesz minket. Figyelem a házikókat, a kirakatokat, az ittenieket, a nyaralókat, ügyelek a kutyusomra, közben pedig teljesen meg vagyok illetődve és oda meg vissza vagyok, csak arra már nem jut, hogy ez egyelőre napvilágra kerüljön. Már ha azt nem számoljuk, hogy a szám azóta nyitva, hogy kiléptünk a kertből. Akkor ez csak fokozódik, mikor ki-kibukkan a tenger a házak közül, ahogy sétálunk. Az egyik ilyennél egyszerűen arra kanyarodom. Persze, nézelődöm vissza Lau felé, ugye ő is jön-e. Áthaladok egy kis utcán és kiérünk egy amolyan kiugróra, apróbb magaslatra, ahonnan lelátni a tengerre.
Még egy pad is van ott, hogy le lehessen ülni, csodálni a kristálytiszta vizet, a fehér sziklákat. - Azta - susogom ámulón. Élvezem, ahogy belekap a szél a hajamba, hozva felém a tenger illatát. Megfogom Lau kezét, oldalra nézek rá napszemüvegem takarásából, aztán vissza a tájra. Jól esik most itt megállni kicsit, kisszellőztetni a fejem és hagyni elmélyülni ezt a csomó élményt magamban, amik már értek és megágyazni azoknak, amik még fognak.
|
|
|
|
Juhász Laura INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^ offline RPG hsz: 919 Összes hsz: 3147
|
Írta: 2020. augusztus 1. 20:19
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=814864#post814864][b]Juhász Laura - 2020.08.01. 20:19[/b][/url] Thomas Horvátország, Krk sziget Stijena varázslófalu| a nyári szünetben x | o Elcsodálkozom egy pillanatra, aztán rájövök, hogy mi is az a zsák, amit említ a fiú. Bevásárlószatyor, vagy talán a hátizsák maga. Mindegy, a lényeg, hogy valami amibe lehet pakolni. - Nálam van szatyor. Az a picire összehajtható fajta – mosolygok rá Thomasra. Általában nálam szokott lenni, hiszen nem nagyobb mint egy tízes csomag papírzsepi, és mindig jól jön. Mindig. Akkora elég lesz, nem hiszem hogy hatalmas nagy bevásárlást akarnánk csapni, főleg, hogy tényleg nincs messze a szállásunktól a bolt. - Remélem találunk egyet, szeretnék vinni valamit Kati néninek. Igaz, hogy ő már járt itt fiatalabb korában, de akkor is – csacsogok tovább, mintha magyarázatot kéne adnom arra, hogy miért érdekel engem az ajándékos bolt. Meg mintha nem tudnám, hogy Thomas is be fog szerezni pár dolgot, amivel majd tud kedveskedni az otthoniaknak. De hát izgatott vagyok nagyon, így beszélek össze-vissza. De szerencsére egyáltalán nem zavaró a dolog, legalábbis a semmi baj erre utal. Na meg látom ám, hogy a barátom is teljesen el van varázsolódva a látottaktól meg mindentől, ő sem ontja magából a szavakat. Az izgatottságomhoz bőven hozzá tesz a sós, tengerillatú szellő. A nagyobb édesvizek is nagy hatással vannak rám, de ez más. Érzem … az egészet. Szinte álomittasan lépdelek a barátom mögött, nem tudnám megmondani, hogy őt követem-e, vagy a víz vonzásának engedelmeskedem. Igazából fel sem fogom éppen, hogy hol vagyok. Aztán magunk mögött hagyjuk az utca látképét, és a látóteremet teljesen betölti az előttünk elterülő kékség. Megtorpanok, enyhén eltátott szájjal iszom a látványt, az illatokat, a hullámok hangját. Thomas álmélkodását nem is hallom meg, a padot sem veszem észre, teljesen leköt a tenger. Az álomszerű állapotomból a barátom kezének érintése zökkent ki, rögtön meg is simítom a bőrét, lassan felé fordítom a fejemet és sóhajtok egy nagyot. - Gyönyörű szép – suttogom többszöri nekifutás után, aztán újra a vizet kezdem el kémlelni. Jó lenne belevetni magunkat a habokba, nagyon jó lenne. De majd eljön annak is az ideje, most csak áhítatosan gyönyörködünk a látványban. Kiengedett hajamat lágyan borzolja a szellő, arcomat teljesen felé fordítom, szemeimet lehunyom. Nem tudnám megmondani, hogy meddig állunk így, sem pedig azt, hogy melyikünk mozdul meg először. De az biztos, hogy egy idő után megtesszük és csendesen baktatok vissza az utcákra, az emberek közé. Tudnék én mit mondani, ám koránt sem sikerülne úgy megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet, ahogy szeretném. - Akkor ide bemegyünk? – töröm meg végül a csendet kissé rekedtesen, a kis bolt felé biccentve. Kicsit lámpalázasan lépek be az üzletbe, hiszen az áruk nevei és leírásai nem magyarul vannak, de aggodalmam teljesen alaptalan. Jó, az érmékkel elszerencsétlenkedem – legalábbis én úgy érzem, hogy kicsit bénán válogatok köztük, miközben igyekszem lefordítani magamban a fizetendő összeget magyarra -, de mindenki mosolyogva, barátságosan viszonyul hozzánk. Egyébként valóban nem csapunk nagybevásárlást, csupán pár doboz innivalót, ebédhez hidegkaját, meg pár alap dolgot - amiből egy könnyű vacsit össze tudok majd ütni, ha úgy döntünk, hogy nem valahol útközben eszünk valamit - , ó és persze rágcsákat veszünk. Herceg persze ügyesen, türelmesen vár minket a bolt előtt, hiszen be nem vihetjük. Talán érzi a szatyor mélyén lapuló sonka illatát a kutyus, hiszen beleszimatol a levegőbe, ahogy kijövünk. Hogy kap-e belőle majd esetleg, azt nem tudom, mármint én szívesen adnék neki belőle majd, de nem szeretném „elrontani” a szürkeséget, úgyhogy ezt ráhagyom a gazdijára. Hazaérve gyorsan kipakolunk, kezet mosunk, a felvágottakat és sajtokat szépen elrendezem egy tányéron, míg Thomas megterít nekünk, aztán már falatozhatunk is. Nagyon ízletesnek találok mindent, lehet az izgalom miatti extra éhség az oka, vagy hogy nem reggeliztem, vagy mert tényleg annyival finomabbak ezek a horvát ételek. - Fú, ez valami isteni volt! – dőlök hátra elégedetten, pukkadásig jóllakottan a széken, a számat törölgetve egy szalvétával. – Tuti, hogy most egy darabig nem fogok tudni megmozdulni! – közlöm mosolyogva, noha ez így nem egészen igaz. Mosogatni például fogok, méghozzá hamarosan, sőt a heverőig is el tudok vergődni egy kis csendes pihenőre. A tengerpart vagy a muglifalu vagy akármi várhat még pár órát. Tele hassal amúgy sem jó pancsikolni, meg hoppanálni, meg úgy egyáltalán. Az olaszok is sziesztáznak evés után, tuti a horvátok is teszik. És a mondás szerint ha Rómában vagy tégy úgy mint a rómaiak, így most mi is így teszünk. Pihizünk egy csöppet, hogy aztán újult erővel vághassunk neki mindennek is.
|
|
|
|
Annelie Freya Blomqvist INAKTÍV
bestiák anyja offline RPG hsz: 486 Összes hsz: 10623
|
Írta: 2020. augusztus 2. 20:07
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=814947#post814947][b]Annelie Freya Blomqvist - 2020.08.02. 20:07[/b][/url] Az ÖrdögömElmúlt már huszonöt is, kinőtte a kislány és kamaszkort is, egy munkájában sikeres édesanya, most mégis úgy vigyorog a saját boldogságán, mintha csak tíz-húsz évvel korábban lenne. Mintha nem épp elhagyta volna a férje és nem egyedül nevelne két akaratos, már most saját önálló döntéseket hozó kisördögöt, na meg egy állatkertnyi bestiát. Nem, ebből semmi sincs jelen. Csak ők ketten, meg a természet. Ennyi elég is. Hogy ezt korábban miért nem fedezte fel, az rejtély. Pedig mindvégig ott volt, mindig keresték egymás társaságát, talán pont amiatt, amit ki tudnak hozni egymásból pusztán a jelenlétükkel. Lassan emeli tekintetét Tobira. Halványan mosolyog és most úgy van vele, hogy már nincs mit veszítenie. Egészen kifordult önmagából, de a világ és megfordult vele. Miért ne lehetne ez az alkalom jó arra, hogy feldobjon egy labdát, ami a férfin múlik, leesik-e és messze gurul, vagy elkapja? - Ebben az esetben itt tölthetnénk az éjszakát, hogy kitaláljuk - válaszul egy félreérthető ajánlattal hozakodik elő. Nem az a cél, hogy félreértse, inkább az, hogy egyértelmű legyen Tobias számára, mit szeretne. Nem áll meg, de séta közben közelebb kerül hozzá, majd óvatosan nyúl a férfi keze után. A pillangók ebben a percben pont úgy reppennek fel a hasában, ahogy azt az első ilyen alkalommal is tették.
|
|
|
|
Thomas Middleton KARANTÉN
cinnamon roll offline RPG hsz: 800 Összes hsz: 3957
|
Írta: 2020. augusztus 5. 21:17
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815149#post815149][b]Thomas Middleton - 2020.08.05. 21:17[/b][/url] LAU a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | - megjelenésem -
| #thesemomentsGIF
Miután magunk mögött hagytuk a pazar látványt, lassacskán helyére kerülnek bennem a dolgok annyira, hogy ellazuljak, hogy tényleg teljesen jelen tudjak lenni mindabban, ami körülvesz minket és ki is tudjam mutatni rajongásom. - Menjünk - bólogatok nagy mosollyal, Herceget szépen leültetem a bolt előtt, aztán lépek is be, tartva aztán az engem követő Launak az ajtót. Hosszan elnézelődöm, miket lehet itt kapni. Hasonló élményem van, mint amikor először Magyarországra érkeztem és annyi különös árutól roskadoztak az üzletek polcai. A nyakláncomnak hála el tudtam olvasni, mik azok, csak olyan formában, színben, kinézetben kínálták magukat, amikre nem számítottam. Itt is ez van. Kezembe veszek valamit, pontos elképzeléssel, mi lehet és tök nem az. Pár ilyet meg is mutogatok a lánynak, de azért viszonylag hamar végzünk, hiszen tényleg nem vesszük túl magunkat. Kutyusom meg naná, hogy pattan is fel, amint kint vagyunk, farokcsóvál, aztán meg nagyon érdeklődik, miket szereztünk neki. Derűsen nyugtatgatom, simogatom fejét, elmondva neki, hogy azok a mieink, de nyilván ő is kap finomat, ne aggódjon. Hiába esett jól ez a kis séta, irtó jó visszaérni a szállásra, ledobni a cipőt, inni egyet és már terítünk is az ebédhez. Ahogy lebegtetem oda a tányérokat, meg szerzek magunknak szalvétát, megállok annak félbehajtásában egy pillanatra, arcomon jóleső kis mosollyal figyelve az ételeket előkészítő barátnőmet, aztán körbepillantva a szálláson, eltekintve az állatkák felé is. Olyan különleges érzés ez. Olyan lebegős. Csak mi, itt a nagyvilágban, a tengerparton nyaralva. - Az bizony - értek egyet Lauval a finomságokat illetően. - Még jó, hogy nem is kell - nyugtatom meg, hogy nincs hova sietni a kiadós étkezés után, miután magam is sóhajtottam egyet. Nemsokára ráérősen felkelünk, éppen csak elpakolunk, aztán leheveredünk kicsit. Ugyan, mikor barátnőm lefekszik a kanapéra, kicsit mérlegelek, én is elférek-e mellette, vagy csak üljek az egyik karosszékbe, de látva elgondolkozásomat, beljebb húzódik még inkább. Rámosolygok és már terülök is el mellette. Megbeszéljük, hogyan folytatjuk majd a napot, egyelőre viszont részemről kicsit talán el is alszom, legalábbis valamilyen alfa állapotban, mélyen szuszogok a lány mellett, hátamon heverve, kezeimmel mellkasomon. Különben, még ha nem is ettünk volna ilyen jót, én tuti nem indultam volna neki akkor sem ennek a tűző napnak így délidőben, viszont mire magunkhoz térünk, már pont szedelődzködhetünk a strandhoz. Összeszedjük magunkat és már slattyoghatunk papucsainkban a vízhez. Részemről legalábbis flip-floppomban slattyogok. Régen volt már rajtam. Valószínűleg előző nyáron utoljára. Fürdőgatyám felvettem a sortom alá, még egy póló van rajtam, ismét napszemüvegem, törölköző a nyakamban és úgy nagyjából ennyi. Bandukolunk a helyes kis utcákon, mígnem hamarosan a homokos partra érünk, ahol vígan strandol a mágusnép. Kiterítem a plédünket az árnyasba, aztán megszabadulok fölös ruháimtól, csak fekete, sárga mintás fürdőnadrágom marad rajtam. Alakom egyre formásabb, izmosabb bár az edzéseknek hála, bőröm vakítóan fehér. Majd ez most változik. Lehajolok Herceghez. - Megnézed, milyen a tenger? - kérdezem őt és pórázával vezetem a nagy víz felé. Ahogy odaérünk, gyanakodva nézi a közelgő hullámot és ahogy lábát mosná, el is szökken előle. Nevetek kicsit, odapillantva barátnőmék felé, majd visszanézve a kutyusra, aki azért kitartóan tanulmányozza a habokat. Viszont nem úgy tűnik, mint aki nagyon bele akarna rohanni. Nem is baj, nem kell, csak meg akartam mutatni neki.
|
|
|
|
Liam Laoiseach INAKTÍV
† lawful chaotic † offline RPG hsz: 210 Összes hsz: 512
|
Írta: 2020. augusztus 6. 18:54
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815197#post815197][b]Liam Laoiseach - 2020.08.06. 18:54[/b][/url] repülünk!A nagy kalandot igyekeztük úgy megtervezni, hogy azért maradjon helye a véletleneknek, a spontán élményeknek. Elsőre Londonban lesz alkalom arra, hogy csak úgy legyünk a vonat indulásáig, s kicsit kíváncsi is vagyok, vajon lesz-e olyan hely, ahova elszeretne menni, amit újra meglátogatna. Érdekel minden a múltjából, de nem szeretném, ha kellemetlen emlékeket hozna elő ez az út, így nem is erőltettem, hogy egy Thomas-centrikus körsétát is beiktassunk. Ahogy közeledünk az első nagy próbatételhez, elmagyarázom neki, hogy a rakodótér az a repülő gyomra, az utastér alatt van és képzelje, még állatokat is szoktak ott szállítani. Végignarrálom a következő lépéseket is, a nyaklánca levétele után angolul, vaskos ír akcentusommal. Nekem is még szükségem van általában a saját nyakláncomra, de azért már elboldogulok anélkül is. Ahogy öltözködök s pakolok sietősen a kapu másik oldalán, kissé aggódva lesem Thomast - pedig nincs miért, nem követünk el semmi illegálisat. Vagyis semmi olyasmit, amit észre tudna venni egy mugli kütyű. Egy alapos ellenőrzés után megérkezik mellém egy vidám Thomas, s már suhanunk is tovább a neonfényes folyosón. Míg gépünkre várunk, sétálgatunk a dutyfree és a könyves stand polcai között, a magam részéről be is szerzek egy mugli olvasmányt, egy Grishamot, amiket soha nem tudok megunni. Nem vagyok az a boltban mászkálós fajta, de tudom, hogy ezeknek a reptéri üzleteknek megvan a maga bája, így szívesen koslatok Thomas után, ha ő nézelődni szeretne. - Mehetünk lassan a terminálunk fele - bökök a kijelzőkre, ahol a 2B kapunál már megkezdték a beszállást. Számomra maga a repülés nem tartogat különösebb izgalmakat, de a fiún keresztül én is úgy érzem, mintha először ülnék gépre. Boldog izgatottságban állunk be a sor végére, ami döcögve halad előre, a kapunál álló egyenruhás személyzet fele. Azon túl pedig már ott áll az Airbusunk, a mágus szemmel monstrumnak minősülő égi járgány.
|
|
|
|
Juhász Laura INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^ offline RPG hsz: 919 Összes hsz: 3147
|
Írta: 2020. augusztus 6. 20:31
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815207#post815207][b]Juhász Laura - 2020.08.06. 20:31[/b][/url] Thomas Horvátország, Krk sziget Stijena varázslófalu (Baška mellett)| a nyári szünetben x | o Rendkívül felnőttes ez az egész, de ez a gondolat úgy igazán csak akkor kerül felszínre, amikor egyedül maradok. Például a fürdőben. Hiszen a vásárlás az teljesen normális dolog - hiába van sok ismeretlen termék, amiket egyelőre nem merek megvenni-, a kaja csinálás szintén. Ezeknek a rutinjába nem tolakodnak bele olyanok, hogy de hát mi most itt egy teljesen vadidegen helyen vagyunk. Lefoglalnak a megszokott kis teendők. Persze időnként ugrik egyet a gyomrom, amikor kinézek az ablakokon, de ahogy teszek-veszek tovább ez már el is múlik. A kanapén elterülve pedig az elnehezedő szemhéjaimmal küszködök, és nem a gondolataimmal. Nagyon kényelmes ez az ülő-fekvő alkalmatosság, teli pocakkal meg aztán pláne könnyű belesüppedni ebbe is, meg az álomvilágba is. Egy idegig csevegünk ugyan Thomasszal, majd elcsendesülünk mindketten. Az oldalamra fekszem, homlokomat a fiú karjának érintem és elalszom. Kipihenten ébredek, és azonnal visszatér az izgatott zsibongás. Strandolunk! Amint összekészülünk, strandolunk! Nem vagyok egy lassan elkészülő típus, most meg aztán pláne nem, annyira be vagyok zsongva. Magamra kapom a bikinimet gyorsan, arra ráveszem az utcai ruhát, a kis tatyómba pedig a naptejet, pálcát, innivalót teszek. Benitot is felébresztem, aki az ágyat próbálta ki. Négyen lépünk hát ki az ajtón és vesszük az irányt a tenger felé. Ha nem is tudnánk, hogy merre kell menni sem tévednénk el. A sárkányleopárd dús farkincája ide-oda lengedezve mutatja az utat, jóval előttünk haladva. A strandra érve azonban nem megy be azonnal a vízbe, valami csoda folytán megvár minket. Szegénynek jócskán kell várnia, hiszen először lekerül a pléd, majd nekiállnék levenni az utcai ruháimat, de azt félbehagyom és csillogó tekintettel figyelem a fürdőnadrágra vetkőző barátomat. Persze igyekszem észrevétlenül tenni mindezt, úgyhogy közben kotorászom a táskában. Egyáltalán nem újdonság őt ruha nélkül, mármint izé, szóval fürdőnadrágban látnom, az egyre kidolgozottabb izmai, a fehér bőre is ismerős, mégsem tudom megállni, hogy ne pihentessem meg alakján a kékjeimet. Majd megtörik a varázs, amikor Herceg elinvitálódik a tenger felé. Felszalad kissé a szemöldököm, de egyáltalán nem azért, mert csak így itt lettem hagyva. Hanem azért mert a kezembe akad a keresett naptej, és nem emlékszem, hogy Thomas bekente-e volna magát otthon, vagy majd itt fogja, de később? Pislogok párat, majd megrántom a vállamat és folytatom a vetkőzést. Aztán bekenem magam, amennyire tudom. Benito a türelmetlen toporgásból egy pillanat alatt gyorsít százra, ahogy biccentek egyet felállás közben. Mehetünk, kész vagyok! Thomas pont ekkor pillant felénk, rögtön rá is mosolygok, meg persze Hercegre is, aki nagyon nem tudja, hogy mihez is kezdjen ezzel a rengeteg vízzel. A kék minitorpedó elsuhan mellette, beleszökkelget a hullámokba, majd beleveti magát a habokba. Nem felvág, nem is példát akar mutatni, egyszerűen csak borzasztóan élvezi a dolgot. - Azt hiszem eddig ez a legszebb hely, ahol valaha jártam – mondom sokkal inkább a tényleges látványra értve, semmint a földrajzi elhelyezkedésre. Belesétálok a hullámzó tengerbe, aztán el is merülök benne teljesen. Istenien finom a víz! A hőfoka természetesen, mert az íze valószínűleg pocsék lenne. A hátamra fekszem, kibontott hajam szétterül a vízfelszínen és egy jólesőt sóhajtok. Majd egy sokkal nehezebb sóhaj következik, ahogy újra a lábaimra állok és megindulok kifelé, de csak annyira, hogy a térdemet még ellepje a víz. - Ha a hullámok nem tetszenek neki de amúgy bejönne akkor abban tudok segíteni ha gondoljátok. De lehet, hogy ha azt látja, hogy te besétálsz akkor jön veled eleve – figyelem a szürkeséget elgondolkodva, próbálok rájönni, hogy vajon milyen lehet neki ekkora nagy vizet látni. Eddig nem nagyon elemizgettem a közelében, nem akartam ráhozni a frászt még véletlenül sem, szóval nem igazán tudom, hogy fél-e esetleg vagy csak szimplán óvatos. Mindenesetre bár nagyon szeretnék ismét belemerülni a habokba, ezúttal sokkal hosszabb ideig, de még maradok így kinn. Legalább amíg megtudom, hogy mi lesz a következő lépés. Ha úgy van akkor elterelem a hullámokat, ha nem szükséges a segítségem akkor viszont bele fogok csobbanni, az tuti. Benito visszatempózik hozzám, várva hogy idézzek neki valamit, amivel tud kergetőzni, majd Herceghez igyekszik, csuromvizesen megáll a közelében és rányávog. Na ez már hívás, méghozzá a gyere játszani fajta. Elvigyorodom a dolgon és félrebillentett fejjel figyelem a fiút és a kutyusát.
|
|
|
|