31. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Liam Laoiseach összes RPG hozzászólása (79 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Le
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 1. 21:26 Ugrás a poszthoz

Zsófia, a lecsúszott zsebtolvaj




Még mindig idegennek érzem a várost. A szagok nehezek, a zaj bánt. Nehéz különválasztani a megszokottat a különöstől. Minden különös. Akár marslakó is lehetnék.
Csuklyámat hátranyomom és kilesek borzos tincseim rejtekéből. Nem, még mindig nem az az igazi. Végigcaplatok a neonfényben úszó emberösvényen, anélkül, hogy bárkinek is nekiütköznék. Egy dologra van szükségem, aztán eltűnhetek az első zsupszkulcsnál. Enyhén húzom a jobb lábam, kicsit lelassít ugyan, de senkinek se tűnik fel. Nem mintha bárki foglalkozna velem. Jól teszik.
Egy nagyobb csoport állja el az utam. Megtorpanva nézem, merre lenne rövidebb megkerülni őket, mikor finoman végighúzza valaki a kezét a zsebemen. Mintha csak véletlen volna. Mintha csak egy ember volna a tömegből, aki már tovább is robogott. Talán mással, talán máskor. Ez nem az ő napja.
- A másik zsebemben van. Segítsek? - dörmögöm az orrom alatt, pont annyira hangosan, hogy ő meghallja, de nem fordulva oda, nem nézve rá, mintha csak magamban motyognék. Csuklóból mozdul a kezem, ujjaim az alkarjára fonódnak, odabilincselve mellém. Csak most pillantok le rá. Egy kölyök. Csak egy kölyök. Lazul a markom, egy pillanatra félrenézve kifújom a levegőt. De ne is áltassa magát. Még mindig hiába ficánkolna. A szorításom csak akkor fáj, ha szabadulni próbál.
Nem jó itt ácsorogni. Vagy őt tolvajlásért, vagy engem gyerekbántalmazásért hamarosan kiszúrnak. Egyik se az az ideális helyzet. Gyorsan körbepillantok, merre vannak kevesen? Áh. Elindulok hosszú léptekkel egy félreeső sarokhoz egy hatalmas pálma mögé (a neonnapfényes sugárút szépségei). Szó nélkül húzom magam után a lányt, aki, ha okos, szép csendesen jön is. Bár annak a valószínűsége, hogy magas intelligenciaszinttel legyen megáldva, már indulásból elég kevés. Nem mondom, hogy matematikailag lehetetlen, hanem csak azt, hogy valószerűtlen. Mindig kell egy diverzió. Eh, van még mit tanulnia. Ha szerencsés, örökké hülye marad.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 7. 16:35 Ugrás a poszthoz

Zsófia, a lecsúszott zsebtolvaj




Egy amolyan mindketten-tudjuk-hogy-kinek-van-igaza tekintettel nézek rá, s csak sóhajtok egyet. Hogy mit képzelek? Nézzük csak. Első ránézésre tiszta külsejű, relatív gondozott megjelenésű. A  beszéde, már amennyit hallottam belőle, nem egy elsőből kibukott börtön-porontyra utal. Láttam már olyat bőven. Ők nem magáznának, beszédük köszönőviszonyban sem áll a magyar helyesírási szótárral, illetve két másodperces gyakorisággal lenne emlegetve anyukám különböző kontextusokban.
Nála semmi. Még attól is ódzkodik, hogy jelenetet rendezzen. Talán mégse annyira hülye. Csak kamasz. A kamaszok meg az irracionalitás az olyan klasszikus páros, mint a lekvár és a mogyoróvaj. Mindenki utálja, de azért mégis összeillenek.
- Azt képzelem, hogy egy pillanat alatt idehívhatok egy biztonságit s közölhetem vele, hogy szerettél volna megszabadítani a tárcám terhétől - vágom vissza hasonló hangon, épp csak szűrve a szavakat. A közelünkben elég sokan jönnek-mennek, de legfeljebb azt hiszik, hogy veszekszem a kölykömmel vagy unokahúgommal. Amilyen sértődött-morcos arcot vág a lány, teljesen beleillene a képbe. De azért elengedem, amikor megbizonyosodom affelől, hogy hatékonyan elállom az egyetlen menekülési útvonalát.
- Vajon hány gazdátlan pénztárca potyogna ki belőled, ha kiráználak? - érdeklődve, de komoran nézem végig. - Vagy én vagyok ma az első kuncsaft? - Ha igen, akkor ez tényleg nem az ő napja. Vagy épp, hogy az övé. Még alakulhat ez másként is. Ha nem rendez jelenetet. Ha okosan méri fel a helyzetét. Ha az én emberismeretem nem vert át. Bár nem szokott. Elég alacsony a tévedési ráta, amikor az ártatlan bűnösök és bűnös ártatlanok kiszagolásáról van szó. Gyakorlatilag benne van a munkaköri leírásomban - legalábbis ha jól akarom csinálni a munkámat. Viszont ő nem épp az a földreszállt angyal-kategória. Határozottan nem nevezném ártatlannak - de még majdnem gyerek. Még nincs minden elveszve számára. Lehet, egy becsületes nyakleves és egy kis szülői szigor visszaterelgetné a tizenévesek kaotikus, de legális világába. Előbbivel szolgálhatok, utóbbi viszont nem az én feladatom. Vajon van, akinek az legyen? Van egyáltalán valaki, aki hazavinné, ha feljelentettem volna? Valaki mos utána, valaki eteti. De ez nem jelenti azt, hogy valakit érdekel is, hogy a létszükségleten túl mi van vele.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 7. 17:17 Ugrás a poszthoz

Evena Noxen


Úgy érzem, mintha egy hetet töltöttem volna odabent. A mugli törvényszéknek hatalmas hátránya, hogy nincs rácsatlakoztatva a hopp-hálózatra. Az épület félhomálya és a neonok zúgása eltompít, a percek megnyúlnak, mintha a gravitáció is más lenne. Más esetben egyébként imádok odabent lenni - a tárgyalások szenvedélyét, a meghallgatásokat, a bátorság-próbákat, a győzelmet. Otthonosan mozgok benne. De az esetek többségében csak zárt ajtók mögötti megbeszélések sora váltja egymást. Aztán ha már nincs kivel tartani a megbeszéléseket, akkor átmegyek az irodámba, hogy a papírmunkával is haladjak. Most is ez a helyzet. Szeretnék megállni előtte egy kávéra, esetleg enni is valamit, mert a gyomrom már csak régi legendákból ismeri az étel fogalmát.

Egy nő kezd el kiáltozni valahol az utca elején, 40-50 méterrel előttem. Még nem látom a tömegen át, de megindulok felé szaladva. Hallom a cipőkopogását, amint ő is igyekszik gyorsabban haladni, de annyira nem jön neki össze. Szlalomozva kerülgetem az embereket, akik természetesen a fülük botját se mozdítják, csak nézik a telefonjuk képernyőjét üveges tekintettel, vagy jobb esetben kíváncsian forgolódnak, hogy miért nem csinál senki semmit. Ez a baj a tömegekkel. Mindig azt hiszik, hogy majd valaki más segíteni fog.
Az a valaki más hamar beéri a nőt és a kezébe nyomja a saját aktatáskáját. Fogja meg egy kicsit, ha lehetséges. Szólni már nincs időm, visz a lendület tovább. Előttem már lazább a tömeg, így könnyebben fogom sprintre a dolgot. Néhányan csavargatják a nyakukat egy oldalsó kis utca felé, úgyhogy gondolkodás nélkül befordulok. Egy alak rohan keresztül rajta, a tűzfalak visszaverik lépteinek zaját, galambok kapnak szárnyra előtte. Az utcában kettőnk között van egy jobb oldali leágazás, ami később összeér egy másikkal, ami ugyancsak innen nyílik. Előttünk főút van, ami egyfelől tömeget, de másfelől rendőrt jelent. Behúzok jobbra és gyorsítok. Az utca végében, ahol összeér a másikkal, felkészülök a becsapódásra, ami el is érkezik. A tolvaj repül néhány métert, vele együtt én is és kicsúszunk az út közepére. Egy idős házaspár rémülten bámul minket, a nő gyorsabban reagál és remegő kezekkel kezd kotorászni a telefonja után.
Feltérdelve megállapítom, hogy a férfi elvesztette az eszméletét. Ma szerencsém van. Felveszem a hátizsákot mellőle, őt pedig a legközelebbi villanyoszlophoz húzom, háttal nekitámasztom s hátracsavart karjait a saját nadrágövével odakötözöm.
- Hölgyem! - szólok a házaspárhoz. A nőt már kapcsolták és épp suttogónak szánt kiabálással közli a helyzetet, vagyis hogy verekednek itt az utcán fényes nappal, hát ezekben egy csepp jóérzés nincs?! - Mondja meg nekik, hogy egy keresett tolvaj itt aaaz - felpillantok a falra. - 53-as számú ház előtt várja őket. - Fogalmam sincs, hogy ki ez a pofa, akit elütöttem, de amilyen gyorsan sprintelt, biztos több évnyi gyakorlata van. És nem tűnik annak a hosszútávfutó-típusnak.
Ami engem illet, megigazítom a zakómat, a vállamra kapom a táskát és kocogva elindulok azon az úton, ahol jöttem. Remélem, nem tűnt el a nő közben. Vagy nem lett rosszul. Vagy nem rabolták ki megint.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 8. 08:47 Ugrás a poszthoz

Zsófia, a lecsúszott zsebtolvaj



Látom a szemében a végtelen szeretetet irántam, ami valahol érthető is. Nem mindennapi esemény, hogy egy ismeretlen pofa csak úgy arrébb rángat a karodnál fogva. A zsebtolvajoknak is lehetnek érzéseik - meg jogaik. Bár utóbbiakról általában fogalmuk sincs, mint az emberek többségének. Az ignorancia népbetegség. Ha még arroganciával és magabiztossággal is keveredik, akkor végképp remek kis koktél lesz belőle. Kedvencem. Ezek miatt éjszakázok annyit az irodában.
A fenyegetésére csak hitetlen, gúnyos, kis mosollyal reagálok először. Valakinek megfogni a karját, amikor épp megpróbál kirabolni, nem illegális. Önvédelemnek nevezik. És a tanúimat kameráknak. A muglik nagytestvér-szindrómája kapóra tud jönni.
- Miért fanyalodik valaki tolvajlásra, ha olyan szavakat ismer, mint az erőszakos bántalmazó? - Tényleg érdekel a válasz. Keresztbefonom a karjaim, ami általában tartózkodást jelez, most azonban bizalmat. Hiszem, hogy nem fog elrohanni, kihasználva, hogy nem tudom gyorsan megragadni újra a karját. Megpróbálhatná igazából. Jót kergetőzhetnénk az emberek között. Vajon egy sánta harmincas férfi, vagy egy adrenalinhajhász tizenéves lány nyerne? De inkább ne. Vagy ne most, ne itt. Késő van, s még a bokám is dagadt kissé.
Úgyhogy maradok a szavaknál. Lassan tanácsos adagolni, teljes szónoki gyakorlatomat nem lenne annyira jó ötlet ráborítani egyből. Ez nem egy tárgyalóterem, ő meg nem az esküdtszék. Hiába néz ilyen harciasan rám. Hiába sunyít, hiába vágja a pofákat.
- Mit lehet enni a közelben? - nézek szét, mintha épp azért futottunk volna össze, hogy vacsorázzunk egyet. Tényleg éhes vagyok, ami rendszerint nem érdekel, de most akár ehetnék is. Ő úgy néz ki, mint akire ráférne. De lehet, csak bosszúra éhezik, de azt remélhetőleg nem tálalnak fel az Arénában.
Utoljára módosította:Liam Laoiseach, 2017. szeptember 8. 22:21
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 11. 10:34 Ugrás a poszthoz

Evena Noxen




Kiérve a főútra, lelassulok s figyelni kezdem a tömeget. Semmi különös. A szokásos jövés-menés, újabb rablásnak, rosszullétnek, rendőri jelenlétnek nyoma sincs. Mélyet lélegzek s lassan engedem ki a számon a levegőt. Felbukkan a nő apró alakja, felém tart, úgyhogy én is megindulok az irányába. Nincs valami jó bőrben. Ziláltabb, mint én, mintha ő futkorászott volna össze-vissza. Beletúrok a hajamba, megpróbálom hátrafésülni az ujjaimmal. Még mindig kicsit lihegek, ami nálam azt jelenti, hogy fújtatok, mint egy bika. Megnyalom az ajkamat és lesímitom a nyakkendőmet. Nem épp futó-ruhában vagyok, mindenem összegyűrődött, az ingem félig kijött a nadrágomból. Épp azt próbálom visszagyömöszölni, amikor elém ér a nő.
- Cserélünk? - kérdezem elmosolyodva, s befejezve az öltözködést, leveszem a hátizsákot a hátamról s kinyújtva elé tartom. Az egészet igyekszem lazán, félvállról venni, mintha teljesen normális dolog volna, hogy valaki üldözőbe vegyen egy tolvajt, amikor nincs az egészhez személyesen semmi köze. Jó volna, ha ez tényleg ilyen hétköznapi jelenség lenne. Sajnos nem az. A tanítványaimat arra ösztönzöm mindig, hogy legyenek együttérzőek, ne engedjenek az ignorancia kényelmének, és a tudást, amit a teremben elsajátítanak, használják jóra, segítsenek másoknak vele, ha megtehetik. És alkalom mindig akad, ha keresi az ember. Akár egy ügyvéd is megteheti. Miért ne? A jog embere vagyok, logikus lépés, hogy nem nézek tétlenül egy bűncselekményt. És bárki lehet gyors szaladó, nem?
Úgy érzem, biztonságban vagyok. Egy pillanatig akár másfele is kanyarodhatott volna a történet, de nem tette. Minden rendben van. Lassan megnyugszom, bár továbbra se szűnik az az ösztönös feszültség, ami egy pillanatig se hagy ellazulni, soha.
Utoljára módosította:Liam Laoiseach, 2017. szeptember 11. 10:39
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 12. 17:41 Ugrás a poszthoz

Evena Noxen




Lenézek zavart mosollyal a cipőmre; sose tudtam, mit kell ilyenkor csinálni vagy mondani. Szívesen? Persze, hogy szívesen. Nem azért teszem, mert rosszul esik tenni, s efféle mazochista inklinációim volnának. A táskám pántjába akasztom a hüvelykujjam s végre felnézek rá. Hmm. Heterokrómia. Érdekes.
- Valakinek futnia kell utánuk - vonom meg a vállam, s kicsit hintázni kezdek a talpamon. - Liam Laoiseach, szolgálatára - nyújtom a jobbomat felé. A nyakamban hordott talizmán miatt értem, amit mond, s én is magyarul felelek, de amikor kiejtem a nevemet, akkor előbukkan az a galwayi akcentus. Rendszerint néhány szapora pislogás erre a válasz, amikor az illető próbálja feldolgozni a kapott információt, de az agya hibaüzenetet dob fel. Ha ő nem mondta volna végig titulussal együtt a nevét, akkor én is maradtam volna a Liamnél, az még emészthető idegeneknek is.
Az ajánlatára kissé idétlenül elnevetem magam, jobb válasz híján. Távol áll a megsértéstől, csak aztán… mi lesz, ha kérdezősködni kezd rólam? Hogy máskor is vettem tolvajokat üldözőbe? Mivel foglalkozom? Hogyan beszélek ilyen jól magyarul? Rég élek Budapesten? Tudom, hova vezethet. Hatványozottan nehezített pálya ez.
- Kínai? - kérdezek vissza teljesen értelmes módon, mint aki nem csak hülye, hanem süket is. Mindig ezt csinálom, időhúzásként, amíg kitalálok valami jobb választ. Ami érkezik is a gyomrom részéről egy hangos korgás formájában. Ez még a holtakat is felébreszti. Mosolyogva felvonom a vállaim.
- Tudok egy jó éttermet a közelben - ajánlom segítőkészen, megadva magam. Legalább ha én választom a helyet, akkor talán a számlát se fogja elorrozni előlem.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 14. 22:50 Ugrás a poszthoz






Csak aprót nevetve lesütöm a szemem, érdemben semmit se reagálok a beszúrására. Remélem ő is ejti aztán a témát. Nyilván megteheti, hogy nem, hisz mégiscsak elutasítottam egy udvarias és nagyvonalú meghívást. Mondanám, hogy ennél jobb neveltetésben volt részem, de nem volna igaz. Mindenesetre tisztában vagyok vele, hogy ez már minimum határos a pofátlansággal, mégse vonom vissza. A gondolat, hogy valaki, akit körülbelül tíz perce ismerek, csak az én tiszteletemre egy egész ebédet legyárt az otthonában, egyszerűen arra késztet, hogy kibújjak a bőrömből, hogy kicsire zsugorodjak, míg eltűnök a lefolyó rácsai között, hogy sarkon forduljak és az előző mutatványnál is gyorsabban elrohanjak innen.
Egy vendéglő más. Semleges terület. Valaki más főz mindkettőnkre, valaki, akinek ez a munkája, nem pedig hálából teszi. Aztán ha engedi, legalább a saját részemet kifizetem - az övét nem erőltetném, ha nem akarja, elvégre ő hívott meg és egyenlő jogok meg minden -. Úgyhogy elviselem ezt a kis beszólást, megérdemlem és meg is értem.
Előre mutatok, amerről mindketten jöttünk, s meg is indulunk lassan egymás mellett.
- Ügyvéd - felelem bólintva egyet, mint aki csak most mutatkozott be, s kiveszek egy névjegykártyát a táskámból. Az egyik oldalán a budapesti irodám címe szerepel, a másikon azonban láthatatlan tintával egy mondat áll - mágusokat is fogadok. A szálkás betűk csak akkor tűnnek elő, ha az illető tudja, hogy valamit keresnie kell. Általában tudják, már amennyiben varázsló az illető. Nem ritkaság az ilyen, ha valaki mindkét oldalon dolgozik - bár kevesen kapnak speciális engedélyt rá, a legtöbb mágus számára tilos muglik között munkát vállalni. Nem lehetetlen, csak annyi utánajárás és ellenőrzés jár vele, ami ritkán éri meg bárkinek is. Közben jelzem, hogy át kell menjünk az út másik felére, ahol már láthatóvá is válik a vendéglő. Odaérve kinyitom neki az ajtót, aztán követem én is. Csak néhány asztal foglalt, már lejárt a csúcsforgalom. Tökéletes. Egy oldalsó asztalra mutatok a fal mellett, ami nincs ablaknál, de nincs is hátul a sarokban. Általában az ajtó közelében szeretek lenni, jó rálátással az utcára, hogy két falat közben is szemmel tarthassam a nagyvilágot. Most azonban úgy érzem, tartozok egy annyival neki, hogy ne az ablakot bámuljam egész végig.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 15. 16:56 Ugrás a poszthoz






Figyelem a szemem sarkából, amint a kártyámat forgatgatja. Általában jók a megérzéseim. Nem mintha annyira befolyásolna, hogy az illető bír-e varázserővel vagy sem. Amíg nem ügyfél, addig igazából még szakmai érdeklődést se mutatok. Mit számít nekem, hogy az életem hány százalékát kell elrejtsem? Már csak megszokásból is a lehető legkevesebbet árulom el, azt is ködösítve. Hidegháborús időben szovjet kém nem rejtegette ennyire valódi identitását. Engem nem veszélyeztet a vörös csizma, amely a nyakamra tapos, ha kilengek a sorból, de én se járnék annyira jól, ha nem fognám be a számat. A szabadságomhoz túlságosan ragaszkodom, akárcsak a munkám során börtöntől szabadult, vagy épp börtönbe általam bekerült személyek sorsa. Az egész kártyavár elemeire hullana szét. Úgyhogy nem annyira antiszociális nyavaja miatt, hanem inkább pragmatikus megfontolásból vagyok ilyen bőbeszédű.
- Nem diszkriminálok - válaszolok mosolyogva. Igazából a mágus szó nemtelen, de megtartom magamnak most a kioktatást, ami mindig ösztönösen jön. Szakmai ártalom. Ez most nem az a pillanat. Ennyivel mindketten jeleztük diszkréten hovatartozásunkat, amit túl látványosan úgyse tudnánk Budapest forgalmas utcáin - vagy vendéglőiben - megbeszélni. Úgyhogy egyelőre a válaszom kimerül ennyiben, és csak arra figyelek, hogy hova üljünk s mit rendeljek.
A hozzánk lépő pincér, miután felvette Evena rendelését, rám mosolyog, nevemen köszönt s érdeklődik, hogy a szokásosat óhajtom-e.
- Köszönöm, de ma nem - A szokásos alatt azt érti, amit minden egyes alkalommal eszek, amióta ide járok. Nem vagyok oda az újításokért. - Kipróbálnám, amit a hölgy kért, a kacsát. És egy pohár vizet, kérem - biccentve megköszönöm, egyúttal jelzem, hogy ennyi volna részemről.
Visszafordulok a nőhöz, aprót mosolygok, amolyan mentális vállvonogatást küldve felé, aztán kinézek az ablakon. Nem, ablak nem. Lenézek az asztalra, megigazítom a tartóban összegyűrődött szalvétákat, majd a só- és bors szórókat is katonásan egymás mellé sorakoztatom.
- És mi járatban a város ezen részén? - érdeklődök, felpillantva rá, de még mindig a fűszerekkel babrálva. - Ritkán látni... nem muglikat errefele. - Ugyan a körülöttünk lévő asztalok üresek, de soha nem lehet tudni. Bár ismerem a helyet, tudom, hogy becsületes család a tulajdonosa. Ha bevallanám nekik, hogy varázsló vagyok, valószínűleg azt kérdeznék, hogy mennyire szeretném pikánsan a kacsát?
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 23. 17:11 Ugrás a poszthoz






Amennyire divatos a muglik körében innen elvándorolni Nyugatra, a varázslóknál mintha pont fordítva lenne. Nyilván az is fontos tényező, hogy nekünk egyszerűbb és gyorsabb nagy távokat megtenni. Gyakoribb a kétlakiság is. Viszont valahogy nehezebb is elköltözni, teljesen idegen szokások, idegen arcok, idegen hangok, törvények.
- Miért pont itt? - A kérdésem kétélű - nyugodtan visszafordíthatja, ha úgy érzi, itt az ideje, hogy én is válaszolgassak. Remélem nem teszi. Nekem teljesen megfelel, ha ebéd közben csak róla beszélgetünk, meg esetleg valami harmadik, semleges témáról. A munkámról például nyitottabb vagyok - illetve lennék, ha tehetném. Vagy ha az embereket úgy általában érdekelné az ilyesmi.
- Egy éve én is lefutottam ezeket a köröket - jegyzem meg, hátha így majd a bürokrácia kilenc köréről kezdünk el csevegni. Arról van mit. - Hajlamosak elfelejteni kiküldeni az értesítő baglyot, érdemes kicsit felrázni őket álmukból, ha nem jelentkeznek maguktól. - Még nekem is, aki úgy érkeztem, hogy tisztában voltam a miként és hogyanokkal, nehezemre esett átlátni mindent s nem elveszni a csinovnyikok uralta rengetegben.

Érkezik neki a leves, nekem a kacsa meg a víz. Néhány pillanatra lehajtom a fejem, amíg magamban elmondom az asztali imát. Ugyanazt, amit az elmúlt harminc évben mindig, ugyanúgy, gallul - bár ha hangosan mondanám, magyarul szólnék. Furcsa lenne. Mikor befejeztem, ráérősen az ölömbe terítem a szalvétámat, s csak ezután nézek fel. Ez egy elég fölösleges szokás - mármint a szalvétaterítés -, de megszoktam, amikor mugli ügyfelekkel étkezek. Csak nem használhatok előttük suvickust. Otthon persze mehet a kanapén evés melegítőnadrágban, az más. Ott senki se látja.
- Jó étvágyat - kívánom viszont, s végre én is nekilátok az evésnek. Pont annyira csíp, mint szeretem. Nem csorog tőle a könnyem, de érzem, hogy élek. Remek választás volt, bár sok közöm hozzá nem volt azon túl, hogy rákontráztam. - Azt hiszem, bekerül a repertoárba - bökök rá a villámmal a tányérra két falat között. A repertoár eddig szecsuániból és az esetenkénti gong baoból állt, úgyhogy igazán ráfért az újítás.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 24. 14:05 Ugrás a poszthoz



Ráérősen sétálok a galéria irányába. Idejében elindultam, berögződés már, hogy nehogy késsek. Aztán rájöttem, hogy szép esténk van s kitérőt tettem a közeli park irányába. Fekete öltönyben és fekete nyakkendővel akár egy randevúra is készülhettem volna, ahogy ott andalogtam a lámpák alatt. Vagy temetésről is jöhettem.
Sokáig vacilláltam a dolgon. Már csak a meghívó ténye is furcsának hatott. Évek óta nem láttuk egymást, erre személyreszóló meghívót küld? Egyfelől persze meghatott, nem vagyok ilyesmihez szokva. Másfelől meg... miért is ne mennék? A szociális életemre ráférne egy kis felrázás, vagy egyenesen egy restaurálás.
Úgyhogy leakasztottam a ritkán használt, ünnepinek titulált öltönyömet - ami valójában szinte teljesen megegyező a többi, munkában hordott öltönnyel, csak épp méregdrága volt -, s bő félórával korábban elindultam. Az első pár száz méter alatt még azzal hitegettem magam, hogy ez csak egy könnyed kis társadalmi esemény lesz, de ahogy kezdtek fogyni a méterek, már én se hittem el magamnak a süket dumámat.
Rendesen ideges vagyok, mire megpillantom az épületet. Sokan állnak a bejárat közelében, cigiznek, beszélgetnek, s szép számmal szállingóznak már befele is. Vetek egy pillantást az órámra - mégsem sikerült annyit késni, mint terveztem. Valószínűleg nem maradtam le semmiről.

Szétnézek, mint aki fontolgatja, hogy sarkon fordul s inkább korán lefekszik, de aztán zsebrevágott kézzel csak megindulok a bejárat felé. Kár, hogy nem cigizek. Milyen jó kifogás lenne, hogy idekint ácsorogjak még vagy negyed órát. Nagyon hülye szokásaim vannak, lekéne szokjak róluk. Anélkül, hogy bárkire is ránéznék, belépek két idős férfi mögött, akik vagy öt percig szöszölnek a kabátjaikkal, mindenképpen felakarják mutatni a meghívót, meg persze a pezsgőt is elfogadják, de aztán rájönnek, hogy nincs elég kezük, úgyhogy visszateszik a tálcára s kezdik előlről az egészet. Türelmemet vesztve kerülöm meg őket, inkább az italt is ott hagyom, hiába szól utánam a pincér. Itt már szétnézek, miközben hátralépve igyekszem felvenni a mozdulatlan fali dekoráció-pózt.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. szeptember 25. 20:08 Ugrás a poszthoz

Zsófia, a lecsúszott zsebtolvaj



Mennyire ismerem ezt a reakciót. Ezeket a fintorokat, a ronda nézést. Az edzések, főleg az első néhány alkalommal, nem épp egy relaxációs délután. Sokan nem értékelik a módszereimet. Azt, hogy nem csak ütni és védekezni tanítom meg őket, hanem belepofázok az életdöntéseikbe is. Már amennyire szükséges és amennyire hagyják. A kettő általában teljesen eltérő skálán mozog, hosszú és küzdelmes az út, amíg hasonló szintre kerülnek. Ez a lány azonban nem a tanítványom. Nem jött hozzám segítségért. Nem akar tőlem vélhetőleg semmit, leszámítva a pénzemet. Meg azt, hogy ne keverjem bajba. Lehetőleg ebben a sorrendben.
- Aha - felelem teljesen meggyőzve. A legtöbb zsebtolvajlásból élő kölyök azt se tudja, honnan juthatna könyvekhez, ha egyáltalán tud olvasni. De neki az a hobbija. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán ő elhitte, hogy én elhiszem, de amilyen cinikus szemöldökfelvonást küldök felé, már egészen biztosan megbánta a remek válaszát. Ha kevesebb energiát fektetne a néma dühöngésébe, több maradna gondolkodni.
A kérdésem viszont kizökkenti. Egy egész pillanatig nem mered rám sértett-mérges duzzogással, ami biztosan kellemes változás lehet a megviselt arcizmainak.
- Van valami... normális? Nem tudom, minimum valami kínai, olyan, ami valaha találkozott az anyatermészettel? - Nem akarok válogatós sznobnak tűnni - mert nem vagyok az -, de ha már evésre adom a fejem, akkor érje meg. Bár ő biztos inkább egy duplasajtos burgert nyomna le kolával - amit megtehet egyébként, nem vagyok én neki senkije -. De azért csúnyán néznék rá közben.
- Na gyere - hátralépve kitárom előtte az utat. Most akár el is rohanhat, ha úgy tetszik. De már nem vágok gúnyos pofákat, már nem fenyegetem, semmi, szerintem kifejezetten veszélytelen, normális felnőttként viselkedek. Aki meghívja kajálni azt az idegent, aki nemrég még megpróbálta megszabadítani a vagyonától. Teljesen normális.
Utoljára módosította:Liam Laoiseach, 2017. szeptember 25. 20:15
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. október 15. 20:34 Ugrás a poszthoz



Már harangoznak, mikor elérem a templom lépcsőjét. Kettessével szedem a fokokat, a nyakkendőmet rohanás közben próbálom megigazítani, aztán benyomom az ajtót s lihegve megállok. Nincs csúcsidő, bár általában az esti misék látogatottak. Lehet van ma valami esemény egy másik templomban, vagy csak a rossz idő tántorította el az embereket. Lehull két csepp eső és mindenki inkább otthon ül. Szép kis hívők.
Ami engem illet, elázva is tudok imádkozni, nem igazán látom az összefüggést. Megszárítottam volna magam az ajtó előtt, ha nem volna tele muglikkal a hely. Meg valahogy úgy érzem, nem illik templomban varázsolni - olyan ez, mint a hangos beszéd, az evés, a káromkodás. Egyszerűen… nem.
A szenteltvízhez lépek, keresztet vetek, majd belépek a hajó elejébe. Gyorsan az oldalsó sorhoz igyekszem, nesztelenül előbbre megyek, majd beoldalazok az egyik sorba. Egy idegen mellett lehuppanok, épp annyi helyet hagyva, amennyit illik. Sokszor inkább hátul ülök le, de most kevesen vannak és még épp elkaptam a kezdés előtti pillanatot, amikor izegnek-mozognak a népek s nem vagyok feltűnő. Biccentek az ismeretlen padtársnak, majd gyorsan felemelkedek, amikor észreveszem, hogy mindenki felállt a bűnbánati imára. Ma valahogy nehezen megy a koncentrálás.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. október 15. 21:34 Ugrás a poszthoz


először csak Cole távolról, aztán Evena


Fokozatosan beljebb s beljebb oldalazok, ahogy haladok a képek mentén, de mindvégig félszemmel az ajtót figyelve. Nem várok senkit. Nem. Csak mindig jó szemmel tartani a legközelebbi kijáratot. A képek azonban elég hamar annyira lekötnek, hogy jó néhány percig nem nézek semerre, csak őket bámulom. Csak őt. A művészi érzékem annyira nemlétező, hogy nem is emlékszem, mikor jártam utoljára egy ilyen helyen - de most mégis megbűvölve bámulom a kiállított képeket. Összefacsarodott gyomorral és nehéz szívvel járom sorra őket. Az egyiknél már percek óta ácsorgok, mikor valaki beszédet kíván mondani. Egy számomra ismeretlen lány, de ahogy felé pillantok, rögtön észreveszem Colet. Hátraszaltót nyomnak a belső szerveim, aztán a polkát kezdik járni, vagy mi a francot művelnek odabent, fogalmam sincs, de amikor képes befogadni az információ további részleteit is az agyam, akkor idétlen felmosolyra húzódik a szám és a végén lelkesen tapsolni is kezdek. A tömeg elkezd a képek irányába vándorolni, én meg inkább kitérek előlük, úgyis végignéztem már az első részét. A tumultusban szem elől tévesztem Coltont, de valószínűleg most úgyis sokan szállingóznak oda hozzá gratulálni, úgyhogy én inkább még nem. Folytatom a képek nézését, megkerülve az első résznél lézengő embereket a következőt veszem célba.
Fürgén kikérülök egy nőt, aki a festmények bámulása közben majdnem nekem jött, s már vagy két méterrel arrébb vagyok, amikor leesik, hogy ismerős volt a profilja. Visszatolatok mellé, hogy jobban megnézzem.
- Szép estét - köszönök rá Evenára széles mosollyal. Kicsi a világ. Vajon őt is meghívta Cole? Nem, csak nem annyira kicsi. - Művészlélek és orvos? - kérdem elismerően bólogatva.
Utoljára módosította:Liam Laoiseach, 2017. október 16. 12:58
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. október 19. 09:17 Ugrás a poszthoz


Evena


Már meg se lepődök, hogy megint kárt okozok a nőben. Úgy látszik, karma megpróbálja kiegyenlíteni a kezdeti pozitívumot, amikor visszaszereztem a táskáját. Azóta sorozatosan csak baj éri a közelemben. Pedig máskor tetőkön ugrálok, késeket dobálok, öklök, átkok, botok meg kardok elől térek ki. Most meg nekiütközök valakinek a tömegben, aki azelőtt is ott volt, igazán érzékeltem a szemem sarkából a jelenlétét és azt is sejthettem, hogy meg fog mozdulni, tehát nagyobb ívben próbáltam kikerülni.
Ahogy ránézek, rögtön feltűnik a sebhelye, ami nem sokat javít a helyzeten. Azért igyekszek kedves lenni és minél nagyobb sikerrel elkerülni az edzős malőröm említését. A válaszára megemelem a szemöldököm és csak bólogatok néhányat. Teljesen megértem, ha valaki több irányba tapogatózik, nem köti le az idejét és figyelmét csupán egyetlen dolog. Az olyan ember elég hamar kiég vagy épp ellenkezőleg - megunja az életét, elfásul.  
- Érdekesen hangzik - teszem hozzá. Hangom és tekintetem őszinte - tényleg érdekes, bár tőlem a lehető legtávolabb áll. De most nem rólam van szó. Mármint egészen addig, amíg el nem tereli a témát. Felvont vállakkal körbenézek.
- Egy meghívó hozott ide - felelem végül, miközben leengedem a vállaim és ugyanazzal a mozdulattal zsebreteszem a kezem. - Ismerem a művészt - még hozzábiggyesztem a válaszomhoz, hogy kielégítőbb legyen. Az, hogy honnan ismerem, remélhetőleg annyira nem érdekli. Ügyvéd, edző és tanár is vagyok - bár utóbbit nem tudja -, úgyhogy ismerősökből igazán nem szenvedek hiányt. Bár a legtöbbnek soha nem jutna eszébe bárhova meghívni engem, vagy egyáltalán soha nem jutnék én eszükbe, úgy általában.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. október 26. 19:22 Ugrás a poszthoz


Evena


Úgy terveztem, hogy egyedül járom sorra a képeket, de nem szólok semmit és egy ideig teljesen rendben zajlik minden, csak csendben bandukolunk, meg-megállva a festmények előtt. Úgy érzem, az elmúlt négy év vízként folyik ki az ujjaim közül, az óvatosan felépített jelen eltűnik a szemem elől és maradok ott, ahol akkor voltam. Érezni vélem a tenger sós illatát, megtelik az orrom, szám vele, sirályok kiáltása és a hullámok moraja ér el hozzám valahonnan távolról. Nagyot nyelek, amikor egy kísértetiesen ismerős kép elé lépünk. Egy pillanatra megdermedve nézem, nem engedem a gondolatnak, hogy megfogalmazódjon bennem. Lángolni kezd a fülem és érzem, ahogy forrón szétterjed az arcomon a pír. A nő kérdése végül legyőzi minden önáltatási kísérletemet.

Hirtelen nagyon szeretnék nem itt lenni. Erővel fogom vissza magam, hogy ne iszkoljak el állati alakban. Nagyon sok ponton volna az rossz ötlet. De itt maradni valahogy rosszabbnak tűnik. Ez az egész annyira szürreális. Ég a fejem, Evena úgy néz rám, hogy szerintem tíz év múlva is belevörösödök majd az emlékbe, közben meg... mi van közben? Nem tudom, de csak az kattog bennem, hogy hol van Cole? Hátrapillantok, de nincs ott, ahol utoljára láttam. A tömeg szétszéledt, sokan a képeknél vannak, néhány kisebb klikk pedig félrevonulva beszélget. Sehol se látom a fiút. Lehet lelépett. Nem csodálkoznék. Itt van az egész… szíve, lelke, múltja - minden kiakasztva egy terem falára, ahol bárki láthatja.
De maradok. A helyzet csak akkor lesz kínos, ha azzá teszem. Ha nyugodtan kezelem, nem lesz gond. A nő reakciója is egész... diszkrét volt, bár a tekintete, ahogy leesett neki a helyzet, nos... igen.
Lassan felnézek a képre és újra, ezúttal alaposan megvizsgálom. Minden... annyira színes.  Az előző festmények után olyannak tűnik, mint a teremtés utáni sötétségbe berobbanó világosság. Széles mosoly fut szét az arcomon. Újra égni kezd a fülem - de ez most annak szól, hogy képes voltam szégyellni magam azért, mert - akaratlan - modellként szolgáltam. Nem tudom, mit mondhatnék, most és majd a fiúnak. Azt hiszem, egy picit büszkeség tölt el. Nem magam miatt. Igazán nem tettem semmit azért, hogy Colton ecsetéből a képmásom megszülessen. Hogy így...  
- Igen - felelem halkan, teljesen fölöslegesen, de úgy éreztem, valamiképp ki kell jelentenem, el kell fogadnom és fel kell vállalnom. És mosollyal az arcomon teszem, piros füllel és nagyokat nyelve, de furcsán-keserédesen boldogan. Féloldalt lopva Evenára pillantok, keresve valami reakciót vagy talán újabb kérdést várva, nem tudom.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. november 1. 14:16 Ugrás a poszthoz


Evena


Ha azt hittem, hogy ennél már nem tudom jobban szégyellni magam, akkor nagyon melléfogtam. Udvariasságból próbálom állni a tekintetét, már amennyire ő is tudja állni az enyémet, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne bukjon ki belőlem valami suta, esetleg sértő reakció. Az ilyesmire kéne mondani valamit, de mit?
Kezdhetném esetleg azzal, hogy az egésznek semmi köze ahhoz, hogy nőből van, de mielőtt még megszólalnék, már érzem, hogy ez nem fog segíteni az egész helyzeten. Vagy megjegyezhetném, hogy már négy éve nem jártam senkivel, vagy hogy Coltonnal nagyon komplikált a történet - akit, mily meglepő, négy éve nem láttam -.
Az a probléma az örökös titkolózással, bezárkózással, magánnyal, hogy aztán nem tudja az ember, hogyan kéne ezt másként csinálni. Hogy egyáltalán lehet másként. Hogyan foghatnék hozzá? És mi az, amit okos megosztani, és mi az, amire utólag már ő is azt mondaná, hogy ezt nem akarta tudni? Az ilyen kellemetlenségek elkerülése végett szoktam úgy általában befogni a számat. Nagyon praktikus módszer.
- Nem akartalak megbántani. - Masszírozni kezdem a tarkómat, miközben bocsánatkérő arccal nézek rá. - Ha esetleg… nem tudom, félreérthető jeleket vettél volna észre rajtam... Nem volt szándékos. - Hú, de sablonos vagyok. Szeretném jól bokánrúgni magam, de nem tudom, hogyan tehetném feltűnésmentesen. Bár mindig találok valakit, aki megteszi helyettem.
Ezt a pillanatot választja ki a pincér, hogy odalépjen hozzánk, de annyira nem is bánom. Elveszek én is egy pohárral és gyorsan kiürítem a felét. Szomjas voltam.
- Ha téged nem riasztott el a legutóbbi edzés és… mindez - körbemutatok a termen. - Szívesen maradnék továbbra is az edződ.
Biztos akadnak majd kellemetlen pillanatok, főleg neki, de nem hiszem, hogy ne tudná túltenni magát rajta. Rajtam. Okosabbnak tűnik annál. Egyébként sem lennék megfelelő, az egész orientációtól eltekintve. Mellettem mindenki sérül, mindenki veszélyben van. Özönvíz utánam. Galway, London, Portsmouth, most Budapest és az Akadémia. Bár itt még semmi különös nem történt. Magamhoz képest különös. Ezért is mertem ilyen bátran tanárnak jelentkezni - már-már remélni kezdtem, hogy talán itt minden más lesz. Jobb. A piti kis bűnözök életét és karrierjét itt sem könnyítem meg, de őket nem számítom bele. Nincsenek vagy én nem találkoztam meg drogbárókkal, kartellekkel, kiterjedt és jól szervezett alvilági élettel, ami megnehezítené a dolgomat és problémát jelenthetne a hozzám közel állók számára. Ha egyáltalán volnának ilyenek.
Most viszont ez utóbbi kezd változni - talán. Úgyhogy a jó öreg védelmi reflexet nem lehet leállítani, s most nem tudok másra gondolni, minthogy a többi is változni fog, s esetleg itt is utolér a karma.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2017. november 6. 17:00 Ugrás a poszthoz


Evena


Nem ez az első ilyen eset. Franky mindig irigy volt kicsit, hogy amíg ő halálkomolyan veszi ezt az egészet és már művészetté emelte az udvarlást, addig én csak bevonzom az embereket és mégcsak nem is akarok tőlük semmit. Általában. Leginkább mostanság, a Harvardon, aztán Londonban azért én sem éltem ennyire szerzetesi életet.
- Köszönöm - bukik ki belőlem a hálás reakció az egészen való túllépésre. Igen, ez volna a legideálisabb. Könnyen akadhatott volna olyan kérdés, amire nem szeretnék vagy nem is tudok felelni. Ami kellemetlen lett volna mindenkinek. Ami után nem mondja azt, hogy szívesen maradna velem baráti viszonyban. Ha a megfelelő kérdéseket tenné fel és én még felelnék is rájuk - vagy esetleg titokban legilimentor -, akkor semmit se akarna tőlem többet. Úgyhogy a továbblépés az év legjobb ötlete.
A poharam maradékát döntöm épp le, amikor közli velem, hogy mennyire fontos számára, hogy megvédje magát. Már első alkalommal is szerettem volna megkérdezni, miért szeretne edzeni, de úgy éreztem, jobb várni még egy ennyire személyes kérdéssel. Viszont a válasz rá kulcsfontosságú. Nélküle nem tudom, hogyan motiváljam, hogy mi hajtja, mi a cél és ennek fényében azt sem tudom, hogy milyen módszer a legmegfelelőbb. Minden diákomnak felszoktam tenni ezt a kérdést előbb vagy utóbb, hisz senki se jön véletlenül hozzám. Mindig úgy érzem, hogy edzőként ugyanaz a feladatom, mint ügyvédként. Képviselni a kliensem érdekeit. Ezért tudnom kell minden részletet. Tudnom kell, hogy a tudást, aminek megszerzéséért hozzám fordult, mire szándékszik felhasználni. Hogy esetleg veszélyben van-e. Milyen a múltja és a jelene. Milyen körökben mozog. És akárcsak ügyvédként, a dojomból is kiutasíthatok bárkit, ha úgy vélem, rosszra szeretné felhasználni a képességeit. Szerencsére ilyen itt még nem történt meg. Elég szabadon értelmezem a “rossz” fogalmát.
- Miért fontos? - kérdezem, miközben lassan leengedem a kiürült poharat. A hangom könnyed, de a tekintetemet végig rajta tartom.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. április 14. 13:25 Ugrás a poszthoz



A dojotól két saroknyira vagyok, egy pékség tetején. A tulajdonosa halálos fenyegetéseket jelentett az auroroknál, de azok nem vették komolyan. Miért fenyegetnének egy pékséget? Kinek lenne útjában? Nekem van egy sejtésem, de inkább megérzés, meg néhány elejtett félinformáció, amihez  nem épp legális úton jutottam hozzá. Azt se épp legálisan tudtam meg, hogy ez az egész információcsere lezajlott a pék és az aurorok között. Úgyhogy jobb megoldás híján, itt gubbasztok ma éjszaka. De hétköznapi, fekete szerelésben, “civilben”. Nem számítok nagy akcióra. Sejtésem szerint az ex-felesége fenyegette meg, mert nem fizeti idejében a gyerektartásit. De nem volt komoly a fenyegetés, épp csak ráakart ijeszteni. De ha mégsem, ha tévedek - jobb, ha itt maradok még néhány órát. Ez a legalkalmasabb időszak bármiféle bűntényre. Még néhány óra, aztán kora hajnal lesz. Olyankor a bűnözők is visszakúsznak a lyukba, ahonnan előjöttek sötétedéskor. A bűnözők, az éjszakában élők, meg én.
Csend van. A környéken semmi mozgás, csak néhány macska kapirgál a szemétben. Távolabb kocsik zúgnak, néhány ember siet dolgára. Hirtelen rezegni kezd a telefon a zsebemben, amit csak megszokásból hoztam magammal. Nem vagyok egy ijedős típus, de ugrok egyet ültömben s majdnem lecsúszok a tetőről. Ki a franc keres? Ránézek a készülékre - ráadásul az irodai számot hívják. Nem ismerem a hívót. Felhúzom a lábaim és talpraállok. Veszek egy mély levegőt, amíg összeszedem magam. Hátrébb lépek, jobban behúzódva a sötétbe, távolabb az úttól.
- Igen? - kérdem rekedten, enyhén irritált hanglejtéssel. Lehet, hogy egy bajbakerült kliens, úgyhogy igyekszem kicsit palástolni, hogy mennyire örülök a hívásának ebben az órában. Beleszól a hívó és… hát nem egy kliens. A légzésem - idióta légzés - rögtön hangosabb lesz. Kicsit eltartom a számtól a készüléket, csak a hangszórós részt tartom a fülemnél. Hallgatok. A dojo felé kapom a fejem, de ez a távolság nekem is sok. Nem tudok arcokat kivenni, főleg nem úgy, ha közben épületek állják el a láthatárt.
- Nem vagyok a dojonál - fordítom vissza a számhoz a mobilt. Megnyalom az ajkam és közelebb lépek a vészlépcsőhöz. - De a közelben vagyok.
Szeretném magam jól seggberúgni, de mielőtt eltudnék jutni odáig, már félúton vagyok lefele a falon, a telefont kinyomva és visszasüllyesztve a zsebembe. Nem a lépcsőkön megyek, az túl sokáig tartana, hanem kívülről engedem le magam, szintenként elkapom a vasszerkezet szélét, aztán újra elengedem, hogy egy egész emeletet essek, mielőtt újra megkapaszkodnék. Így lehet a legjobban kitörni a bokádat, de más eszköz híján gyorsabban nem lehet lejutni. Még az animágus formám se tud repülni, legfeljebb nagyobbat esni.
A hátsó utcákon hamar az edzőteremhez érek, átugrom a saját kerítésemet és a kertben landolok. Úgy fújtatok, mint egy gőzmozdony. Hátranyomom a csuklyámat és beljebb sétálok. Nem tudom, hogy bejött-e már, a saját lihegésemtől alig hallok. Zárva volt az ajtó, de nem hiszem, hogy ez megállítaná.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. április 15. 20:01 Ugrás a poszthoz



Mögöttem mozgás van, valaki tologatja a kukát a kerítés másik felén, aztán felmászik rá. Leereszkednek a vállaim s lassan kifújom a levegőt. Összefont karral várom, hogy átérkezzen. Ha a kuka nem gondolja úgy, hogy ő most inkább beszakad. Vagy a kerítés nem bizonyul túl magasnak még így is.
De semmi ilyesmi nem történik és a következő pillanatban előttem áll Cole, a haját igazgatva és cigizve. Hogy az ördögbe tud cigizni, miközben kerítést mászik? De most komolyan. Annyira nonchalant, laza próbál lenni, ami pontosan az ellenkezőjét bizonyítja. Én se vagyok jobb, ahogy összefont karral, pulcsiban állok egy kifejezetten meleg este, és még mindig szaporán veszem a levegőt, már én se tudom, hogy mi miatt.
- Maszk? - kérdem s egy pillanatra megáll bennem az ütő. Aztán rájövök, mire érti. Nem, olyan maszkom nincs. Csak olyan, amivel az identitásom szoktam leplezni, amikor idegeneket verek el az éjszakában. Csak ilyen hagyományos, tudod. A festékszórót röptében elkapom, mielőtt még közelebbi kapcsolatba kerülne a fejemmel. Leengedem a karom és hitetlenkedve, apró szusszanós mosollyal megrázom a fejem. Ez annyira ő. Idejön éjszaka, mégcsak arra se veszi a fáradtságot, hogy az ajtón érkezzen be, hozzámvág egy festéket és közli, hogy most itt a fantasztikus alkalom, hogy lefessem a saját falamat.
Én pedig ránézek a falra, mintha cinkosa volna a dologban, s a tudatalattim közben már azon kattog, hogy mit fessünk. Ez meg annyira én vagyok.
- És mit fújnál a falamra? - Oké, akkor játsszunk Cole-osat. Ha már itt vagyunk.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. április 16. 20:00 Ugrás a poszthoz



/pillanatnyilag a dojoban, de ez bármikor megváltozhat/

Csak lapos pillantással méltatom a kioktatását. Az egészben a legnagyobb vicc az, hogy egy maszkkal élek. Igen, tudom, mi az. Még akkor is, ha fogalmam sincs, mi az a V for Vendetta. Biztos valami könyv. Vagy film. Mert annyi szabadidőm van ilyesmikkel szórakoztatni magam.
Amit előszed, az egyáltalán nem hasonlít az enyémhez. Az enyém fekete és arra hivatott, hogy eltakarja az arcom felső felét. Tudományos tény, hogy az emberek sokkal könnyebben megjegyeznek egy arcot, ha az illető szemébe néznek. Nem akarom megadni senkinek ezt az esélyt, amikor odakint vagyok. Cole maszkja viszont… hát. Gyönyörű. Ha rám akarja adni, akkor nagyon melléfogott.
- A határozott névelő elég erősen utalt arra, hogy egy közösen ismert falról van szó - ránézek a mellettünk álló négy méteres példányra, hogy szemléltessem a mondandómat. - Ez pontosan az egyetlen ilyen egyed.
Igazából az a legkisebb mértékben sem meglepő, hogy névelőket téveszt össze. Ahogy elnézem, van neki most a nyelvtannál nagyobb baja is. Már-már felajánlom nagyvonalúan, hogyha jobban esik neki, szívesen ráhívom a zsarukat, de aztán nem jutok el odáig. Mert kiakad.
- Nem, rosszul érted - rázom meg a fejem. - Csak próbálom megérteni, hogy mit csinálunk itt hajnali egykor.
Megnézem a kezemben tartott festékszórót. Kék. A sor törvénytelen cselekedetem mellé majd felírhatom a köz- vagy magántulajdon rongálását is. Attól függ, milyen falról is van szó. Bár gyakorlatilag ez a kerítés sem az enyém, nem jogilag, mert csak bérlem a helyet, de a főbérlőt valószínűleg pont ott érdekelné. Amíg havonta küldöm a bért és nem ég le a kóceráj, felőle hupililára is festhetem a falakat.

Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. április 27. 20:02 Ugrás a poszthoz



- Igazából van mód arra, hogy kijátszd az iskola védelmi rendszerét - vallom meg, de azért nem túl lelkesen. Mert ennyivel nem lenne megoldva a probléma. - Nem vesz észre minden rejtő bűbájt. Sajnos ez nem garantálja, hogy nem bukunk le. A kockázat jóval nagyobb, mint mondjuk a rosszabbul őrzött hivatal esetében.
Felnézek az épületre. Odabent üres, ezt előtte ellenőrizte Viktor. Mivel ez a munkahelye, kicsit olyan, mintha a saját házadra másznál fel. Nincs veszély. Nincs igazán adrenalin. Az egyetlen élvezet-forrás magában a mászásban van. A veszély is ebben rejlik. Leeshetsz a kis toronyról, ami nem épp felhőkarcoló, de azért megvan tíz méter. Nem halnánk bele, de eléggé jól összetörhetjük magunkat. Ha valaki meglát, mit fog mondani? Egy hivatali alkalmazott és egy ügyvéd. Feljöttünk a tetőre levegőt szívni. Hülyének fognak nézni, de ez szerintem egyikünket se hatja meg különösebben.
De gyakorlatnak is tökéletesen megteszi. Mostanában valahogy… talán nehezebb, nem tudom. Nem áll oda a fejem. Két nappal ezelőtt is majdnem lecsúsztam egy párkányról húsz méter magasságban. Hálás voltam állati alakomtól örökölt reflexeimnek, azok nélkül lehet az lett volna az utolsó épület, amire felmászok. Vagy az utolsó pillanat, amikor úgy egyáltalán élek. Amikor arra gondolok, hogy amit csinálok, akár az életembe is kerülhet, sztoikusan elfogadom, mint tényt, mint olyasmit, ami ugyan kellemetlen, de túl sokat nem érdemes vele foglalkozni. De akkor éjszaka, amikor az egyik lábam a mélyben volt már és a rémülettől hangosan dübörögni kezdett a szívem, hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok leesni, nemnemnem. Azóta is azon gondolkodok, hogy miért nem. Megjelentek előttem arcok, emlékek, jók s rosszak is, félelmek és örömök. De rendszer nélkül, kaotikusan.
Figyelem, hogyan fog neki a mászásnak. Ez mindig a legfontosabb. Megtalálni a legoptimálisabb pontot, ahonnan utána kapaszkodókat találhatsz, s nem kell félútról leugranod. Eléggé vakon fogott neki. Azt nézi, hogy mi van fölötte, azt nem, hogy mellette mi van. Ügyesen húzza magát s így is biztos feljutna, de minek a puszta erőre hagyatkozni, ha az épület segíthet neked?
Arrébb sétálok, ahol van egy kis kiugró épületszakasz, s ott ugrok fel a párkányra. Itt a kanyar előtti utolsó oszlop és jobboldalt a kiálló falrész tökéletes kapaszkodót nyújtanak. Felhúzom magam a falra, aztán gyorsan megvetem a bal lábam az oszlopon, amiről felnyomom magam s máris áll-magasságban vagyok a felső párkánnyal. Mintha medencéből húznám ki magam, csak kicsit nagyobb rizikóval, ha visszahuppanok. Kinyomom a felső testem s felhúzott jobb térdemmel megtámaszkodok a párkányon. Innen jön csak az igazi kaland.
Felegyenesedve Viktor felé fordulok, hogy lássam, hogy halad. Arra nem is gondolok, hogy kellene esetleg segítség. Biztos nem.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. április 28. 22:41 Ugrás a poszthoz



/pillanatnyilag a dojoban, de ez bármikor megváltozhat/

Tüntetően hangosan felsóhajtok s úgy forgatom a szemeim, hogy az már majdnem fáj. Mindig szerette gyerekesen elhülyéskedni a vitákat, amikor nem tudta már kivakarni magát belőle érvekkel. A gúny a legjobb érve. Szomorú.
Ha tudná, hogy a határozott névelőnél kisebb dolgokon is hányszor múlik egy ember sorsa. Leolvadna az arcáról a gúnyos mosoly egy hétnyi tárgyalóterem-látogatás után. Vagy akár egy nap is elég.
Annyira elkap a racionalizálás lendülete, hogy amikor visszakérdez, már nyitom is a szám, hogy visszapofázzak valamit, de belém reked a szó s lassan kifújom a levegőt. A fenébe. Igaza van. Nagyon nem viselem jól, ha nem nekem van igazam. Szakmai ártalom. De most Louis vagyok. Vele szemben nem számítanak a névelők. Talán úgy általában kevésbé számítanak, mint én azt gondolom.
- Mi a legfontosabb? - Amikor az érvek mennek ki a kukába, akkor jönnek a bumeráng-kérdések. Fölöslegesek, mert úgyis visszajönnek hozzám, de arra jók, hogy eltereljem a témát s halogassam a választ. Abba kéne hagyjam ezt a rutinos ügyvédesdit. Cole-lal soha nem működött. Mintha macskát próbálnék pórázon vezetni. Nevetséges is a próbálkozásom.
- Vezess - tárom szét a karom felé, hogy csak tessék. El nem tudom képzelni, hogy mit felejtettem el, de teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor is megmondja, ha nem akarom. Vagy megmutatja. Sokszor az utóbbi egyszerűbb.
Közben újabb cigire gyújt rá, de ez most más, már ránézésre feltűnik. Azt hiszi, hogy ettől kiakadok. Hogy előjön belőlem a szenteskedő törvény embere. Hogy majd kioktatom, vagy minimum rosszallásomat fejezem ki. Nagyobbat nem is tévedhetne.
- Oké - vonom meg a vállam haláli nemtörődömséggel. Mégcsak nem is dohányzom, néha megiszom a magam sörét, ez tény, de úgy érzem, bőséggel akad idióta, önpusztító életdöntésem, nem muszáj még tovább rontsam a túlélési esélyeimet. Vagy ha még nem úszott el teljesen a menny-opció számomra, akkor hátha még menthető a helyzet. Kétlem, de nem árt, ha néha próbálkozok. Tudod, nem gyújtok rá, nem káromkodok, tíz üdvözlégy, aztán mehet tovább az élet.

Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. április 29. 15:27 Ugrás a poszthoz



Persze, hogy tovább parodizál. Nem tudja, mikor kell megállni. Ha már azt nem tudja, hogy mikor nem kell egyáltalán elkezdeni, oké, de legalább megállni tudhatna. Erre már nem is reagálok, csak várom, hogy öntse ki magából a gúnyt, a dühöt, mindent, ami valamiért most előjött. Ő hívott fel, ő jött ide. Miért, ezért? Hogy minden szavamat és mozdulatomat kipécézze, semmi se legyen jó?
Olyan mittudomén-arcot vágok, bár jobb lenne, ha nem tenném, biztos ez se fog tetszeni neki. - Hát ha van is, én nem tudom, mi az. - Ahhoz képest, hogy mennyire fölösleges ez a beszélgetés a fontosságról, a névelőkről, a falakról, meglepően sok az őszinteség mögötte. Mert tényleg fogalmam sincs, mi a legfontosabb. Az élet dilemmája. Soha nem tudtam prioritizálni. Amikor ide költöztem, azt hittem, végre megtudtam a választ. Francokat.
Elindulunk valamerre, búcsút intve a dojo falának, dehát mindegy, az tényleg mindegy, hogy hova megyünk. Talán ígyis oda fogunk érni, ahova kell. Nem tudom, ezt se tudom, szinte már nevetséges is az egész, de azért még mindig nem annyira nevetséges, mint az, hogy még mindig remélem, hogy odatalálunk. Vagy van oda. Naív idióta vagyok.
- Igen, van egy halvány sejtésem - felvont szemöldökkel, enyhe éllel a hangomban nézek rá, miközben lassan lépkedek mellette, követve őt. Szerinte hogy éltem túl az egyetemet? Minden jogász megjárta a sárga köves utat, elhiheted. Én se voltam kivétel, főleg nem egy olyan legjobb baráttal, mint Franky. Istenem, Franky... most mennyire röhögne rajtam. A könnye is kicsordulna. Ő aztán a helyünkre tenne minket. Cole utálná, mert igaza van, én meg szeretném, mert igaza van. - Á nem, az otthon alszik, köszöni szépen - vonok vállat, s az arcom azon felén, amit nem láthat, kis félmosoly jelenik meg önkéntelenül.

Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. május 1. 17:51 Ugrás a poszthoz



Szeretek olyan emberek társaságában lenni, akikkel néha alig váltunk két szót, de a hallgatás mégsem válik kínos feszengéssé. Kényelmesen elüldögélünk vagy épp futunk egymás mellett, az aszfalt szürkesége suhan a talpunk alatt, körülöttünk elmosódik a világ s csupán a lélegzetünk s lépteink zaja jut el a tudatunkig. Az utóbbi időben Marcellel gyakran tesszük ezt, ha épp nem edzeni jön hozzám. Mondanám, hogy a magánedzője vagyok, de lehet, hogy ez a néma társaság nekem is annyira eredményes, mint neki. Vagy mindenesetre remélem, hogy neki az. Az edzés egyre jobban megy, főként testépítés és boxolás szokott lenni, a jól bevált stressz-levezető és endorfin-növelő kombináció. Melléjük tegyél egy kis futást és biztos a siker. A stressz okát nem oldják meg, már ha nem amiatt vagy stresszes, mert nem sportolsz eleget, de arra mindenképp tökéletes, hogy a felhalmozott önmarcangolást leépítsd szépen, s ne generáld önmagadnak a negatív gondolatokat. Elég nehéz bármi egyébre gondolni, amikor arra koncentrálsz, hogy ne ess össze a huszadik kilométer környékén. Az agyad visszatér abba az ősi, primitív stádiumba, amikor a társadalom és a civilizáció szemete nélkül csupán a nyers túlélési ösztön munkál benned.

Adtam neki egy térképet és egy időpontot. Jó kis távot teszünk meg a célpontig, ami történetesen egy kocsma. A Kocsma, egész pontosan. Kevés helyen szoktam megfordulni, szeretem a rutint és szeretem, ha ismerem a helyet. Jó tudni, hogy van-e egy hátsó terem vagy merre van a legközelebbi vészkijárat. Jobban alszok tőle.
Sportolási szempontból eléggé kontraproduktív pont egy kocsmát választani, de a sportolási szempont jelenleg nem lényeges. Eleget hajtottam a fiút, megérdemel egy kis szünetet, s egy másfajta kikapcsolódást.
- Néha belülről is jó felfrissülni - felelem, ahogy befarolunk a célnál. Egy kicsit még nyújtom a lábamat, s úgy lihegek közben, mint egy kutya negyven fokban. Van egy pici táska a hátamon, ami nagyon kényelmetlen s idétlen, végig leakartam tépni magamról, de van benne két törülköző és két póló, amit mégsem hozhattam a kezemben. Azt sem akarom, hogy kitiltsanak innen, túlságosan finom a csapolt szüretlenjük.
Előszedem a törülközőket s az egyiket odadobom neki, aztán nekiállok leitatni magamról az izzadtságot. A pólócserét majd inkább odabent a mosdóban ejteném meg, nem itt kint az utcán.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. május 3. 20:57 Ugrás a poszthoz




Nem fog jól végződni ez. A zsigereimben érzem. Egyes emberek nem arra vannak teremtve, hogy gyerekekre vigyázzanak. Egyes emberek arra sem, hogy önmagukra. Ha látták volna a lakásomat, ha megkérdezték volna esetleg Frankyt, rögtön elálltak volna az ötlettől. Őrült ötlet. Egyáltalán - miért nem ellenőrizték le, hogy hol lakok? Tudok-e nyugodt otthoni környezetet teremteni? Az egész egy rideg hangár, még egy kaktusz sincs a házban, mert az is olyan szintű felelősség, amire egyáltalán nem érzem késznek magam.
Mégis elvállaltam. Persze Agnest küldték. Ezeket az apácákat sem kell félteni azért, nem riadnak el egy kis lelki zsarolástól. A tervük bevált. Hogy is mondhattam volna nemet a saját nevelőmnek? Befogadtak s gondoskodtak rólam évekig. Szerettek. Agnes különösen. Nem mondhattam nemet… Csak remélni tudom, hogy jól döntöttem, ellenállva az ösztönös félelmemnek.

Le-fel sétálgatok a peronon, néha felrángatom a táskát a vállamra, máskor a nyakkendőmmel babrálok. Hogy elüssem az időt, a holnapi védőbeszédemet gyakorolom magamban. Holnap reggel nyolckor kezdődik a tárgyalás. Holnap reggel nyolckor már nem fogok egyedül élni. Már végig kell gondolnom, hogy mit fog addig csinálni Thomas, legalábbis egyelőre, amíg el nem kezdi a sulit. Meg hogy van-e ehető étel a hütőben, van-e nála kulcs, ha mégis el kell menjen valahova. Nem-nem, dehogy megy, nem is ismeri a környéket. Akkor veszünk egy mugli telefont s majd ír üzenetet, ha baj van. Csak akkor, ha tényleg baj van. Vajon tudja használni? Bár egy tizenöt éves varázsló, biztos tudja használni a mugli kütyüket. Majd ő fog tanítani engem. Majd elmegyünk egy boltba s kiválasztja azt, amelyiket szeretné. Majd… védőbeszéd. Ez nem a védőbeszéd. Két mondatot nem tudok összefüggően végigvenni.
 
A homlokomat dörzsölgetem a tenyerém élével, amikor felharsan a sípszó. Érkezik egy vonat. Közelebb lépek s kilesek a sínek fölött. A vonat. Kicsit visszalépek, zsebreteszem a kezem, majd ki is veszem onnan s inkább összefonom a testem előtt. A reggeli hideg kezd feloldódni s átadja helyét a kora-nyári melegnek. A zakóm már soknak bizonyul, inkább leveszem, aztán csak nézek le rá. A táskámba nem fér. Egyébként sem gyúrnám be. A kezemben sem maradhat, biztos van csomagja Thomasnak. Végül csak átvetem a táskán s hagyom, hogy lógjon ott. Remélem nem fogom elhagyni.
Élesen fékezve gördül be elém a szerelvény. Előveszem a zsebemből a képét, nem mintha nem néztem volna meg tíz perce, de nem lehetek elég biztos. Nem akarjuk, hogy egy idegen kölyköt vigyek haza s Thomas itt maradjon a pályaudvaron. Felnézek a képről s keresni kezdem a tekintetemmel a leszálló utasok között.

Ott van. Nem indulok meg rögtön, el is felejtem, hogy mozognom kéne. Mintha a testem megakarná akadályozni, hogy átlépjek egy másik életbe. Mert azt tenném. Végül mégis megmozdulok, integetve próbálom felhívni magamra a figyelmet, miközben kerülgetem az embereket felé tartva.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. május 4. 13:00 Ugrás a poszthoz





Ő is észrevesz. Egy pillanatig nem indul meg felém, mintha nem lenne biztos benne, hogy neki integetek. De ő az. Biztosan nem fogok egy tök idegent hazavinni. Még megkerülök egy boldogan, csoportos ölelésben ácsorgó családot, aztán elé érkezem. Kicsit ijedt, de inkább kíváncsi szemekkel pislog fel rám. Valahogy… idősebb? Igen, talán ez az. A kép lehet nem volt a legfrissebb. Vagy csak az én fejemben élt egy rémült kiskölyök képe, akire a nap minden percében vigyázni kell, akit óvni kell a széltől is. Ahogy előttem áll bőröndjével, egyáltalán nem tűnik annak. Elmosolyodok.
- Vihetem? - kérdem s a csomagja felé nyújtom a kezem. Kivételesen nem hoztam magammal a fordítómat, így az eredeti akcentusomat hallhatja. A galwayi ír már kissé felvegyült a sok évnyi Londonban éléssel, de még mindig egyértelműen nem angol vagyok. Annak ellenére, hogy én mindig ezt hallom, most mégis olyan jó érzés. Mintha otthon lennék. Otthon alatt elsősorban Londonra gondolok, de mióta elköltöztem ide, egyre inkább összemosódott az egész s az otthon már csak valami távoli, megfoghatatlan hely, ami után örökösen honvágyat érzek. Thomas pedig egy darabka ebből a varázslatos helyből, hiába csak most találkozunk először, mégis érzem rajta, hogy ő meg én, mi ugyanonnan érkeztünk.

Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. május 9. 18:54 Ugrás a poszthoz



- Ja, nagy hiba - vigyorgok rá. - Hogy élted túl?
Nem vagyok olyan nagy ivó. Persze ez relatív. Aki egyáltalán nem iszik, annak alkoholistának tűnhetek. Nem iszok naponta és nem iszok erőset. Ennyi az egész szabályrendszerem. Kitartóan kell csinálni s akkor jó magasra tornászhatod fel a tűrőképességedet.  Ügyes vagy, ha csak ritkán fogyasztasz alkoholt, de ha azon ritka pillanatokban legurítasz két whiskyt s a végén meglocsolod három koktéllal, akkor hülye vagy. Vagy öngyilkos-hajlamú. Vagy nagyon-nagyon szeretnél felejteni. Marcira az utóbbi kategória erősen ráillik, s emiatt is ajánlott, hogy folyton együtt lógjunk. Akadályozzam meg, amit lehet. Ha már a szívét meggyógyítani én nem tudom.
- Visszamehettünk volna, aztán megint elsétálunk erre, de minek? Már itt vagyunk - vonogatom a vállam. Általában öltönyösen szoktam jelenésemet tenni a lokálban, de láttak már rosszabbul is, mint most vagyok. Láttak ők szerintem mindent, s nem csak rám értve.
- Ebből ne csináljunk szokást, mert teljesen hazavágjuk az eddigi eredményeket - nézek fel az ajtóra. Úgy-ahogy megvagyok a nyújtással és a törölközéssel is. - Tartsuk meg különleges alkalmakra.
Kicsit úgy hangzok, mint egy függő a tagadó-stádiumban. De én nem! Én tényleg nem! Azok csak mások, én bármikor megtudok állni, nekem ez nem szükség! Egyébként... nem, tényleg nem vagyok az, ahhoz túl ritkán fordulok meg ilyen helyeken. A különleges alkalmat meg komolyan gondoltam. Nem vagyok teljesen biztos a dátumban, de majdnem kétségtelen, hogy ma három hónapja lépett be először a dojomba. Sokat fejlődött.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. május 10. 09:59 Ugrás a poszthoz





Átveszem a bőröndjét. Én is ennyivel indultam neki a világnak. Akkor sokkal nehezebbnek tűnt az enyém, valahogy úgy, ahogy most neki tűnhet. Remélem neki könnyebbé fog válni idővel, így, hogy már nem kell egyedül cipelnie.
- Elég közel - méregetem a fejemben a távolságot. - London után picinek fog tűnni Budanekeresd. De otthonosabb és biztonságosabb is talán. - Mindenesetre igyekszem tenni az utóbbiról. Az előbbihez viszont lehet, hogy a segítségére lesz szükségem.
Látom rajta, hogy még annyi mindent kérdezne, de visszafogja magát. Hasonlóan érzek én is, csak kettőnk közül neki kiváltsága és joga ez. Nekem felnőttnek kell lennem, legalábbis azt a látszatot kéne keltenem. Végtére is nem volna tanácsos elijesztenem már első nap. Agnes megölne - és nem átvitt értelemben, mert ha elbaltázom Thomas egyetlen lehetőségét, nem fogja érdekelni a nőt, hogy a Mennybe kerüljön. Lehet, hogy nagy szívességet tenne a világnak, de inkább ne próbáljuk ki. S nem csak ezért ne. A fiúért sem akarom elrontani. Többet érdemelne nálam, de ez jutott neki, én, meg a kaotikus életem, amit most valamiképp gyerek-baráttá kell alakítanom.
- Szereted a palacsintát? - választom ki végül ezt a kérdés-áradatból. Nem amolyan ismerjük-meg-egymást kérdőív része, hanem tényleg tudni akarom, mivel van egy remek palacsintázó hely a pályaudvar és a lakásom között. Teli hassal majd könnyebb lesz minden.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. május 11. 18:06 Ugrás a poszthoz




- Azt a filmet ismerem - állapítom meg enyhe csodálkozással. Megértettem egy mugli popkultúra referenciát! Ilyen is ritkán történik meg. Amit ismerek, az inkább a 80-as, korai 90-es évekből van - hála a dorky legjobb barátomnak -, s ami miatt a fiatal generációk őskövületnek tartanak. Általában minden utalás csak elszáll a fejem mellett, de ezt most elkaptam! Olyannyira, hogy szinte le se esik, hogy mire utalt vele.
- Bejutni nem lesz nehéz, ha velem vagy, csak jobban szeretik, ha a falakon belül s nem kívül tartózkodnak az emberek.
Hirtelen az a gyanúm támad, hogy nem tudja, hogy ott tanítok. Pedig tudnia kéne. Vagy nem…? Bár nincs túl sok órám, heti kétszer kell jelenésemet tegyem, néha többször, ha gyűlés vagy magánórám van, de az idő nagyrészét a dojoban és az irodában töltöm. Néha én is elfelejtem, hogy tanítok. De azért az idő nagy részében emlékeztetnek erre a lecketervek és javítandók.

Figyelem néhány pillanatig Viktort. Úgy tolja-húzza magát, mint egy automata üzemmódra kapcsolt tank. Csak felfele, mindig csak a célt látva maga előtt. Fel a toronyba. Ez azonban nem egy capture the flag-játék - egy újabb referencia, nagyon megy ez ma nekem. Vagyis én nem tudok róla, hogy az volna. Na de menjek csak szépen én is, elég volt a sziesztából.
Az ablakpárkányon megvetem a lábam, s felhúzom magam a díszes ablakkeret tetejébe kapaszkodva. Közben igyekszem nem berúgni az ablakot. A téglák repedéseiben keresek kapaszkodókat s karból felhuzakodok a tetőre. Még egy utolsót lökök a lábaimmal s fent vagyok, legalábbis félig. A tető széle előre ugrik a falhoz képest, ezért egy ideig a lábaim csak a levegőben úsznak, mikor a testem már fent van, de a cipőm orra már nem éri el a téglákat.
Talpra kecmergek és a hajamat kiseperve a szememből, szétnézek. Innen már csak néhány lépésnyire van a kicsi torony s a tetőről mégcsak mászni sem szükséges, mert körülbelül vállmagasságban van. Nyugodtan odasétálok Viktor mellé, egy erős 45 fokos szögben igyekezve egyenesen járni. Szerencsére varázslattal erősítették meg a cserepeket, így nem fognak lavinaként megindulni alattam, magukkal víve engem is.
- Ha most a Holdon lennénk, szépen lelebeghetnénk anélkül, hogy összetörjük magunkat.
Leereszkedek mellé a párkányra. A lábaimat lógatva nézem a környező fákat, a kissé távolabbi épületeket, a teret, s mindezen túl a kastély távoli sziluettjét. Minden túl távoli. Még egy becsületes fa sincs a közelben.
- Leakarsz ugrani? - kérdezem, még mindig a környéket kémlelve. Nincs senki a közelben. Nyilván nincs most nálam a botom, pedig azzal könnyen lelehetne vetődni s még egy kis majomkodás is beleférne - mármint nem úgy, hanem csak az a liánon-lógunk változat. De van nálam pálca.
Liam Laoiseach
Független varázsló, Animágus


† lawful chaotic †
RPG hsz: 178
Összes hsz: 480
Írta: 2018. május 15. 16:24 Ugrás a poszthoz





El is felejtettem, milyen árvaházban élni. Nem léphetsz le, hogy helló, jövök majd tízkor, nincsenek pizsamapartik a barátoknál, nincsenek családi kirándulások, sem nagyilátogatás valami távoli kisvárosban... Ezek nekem se voltak meg, csak hallomásból ismertem őket, pedig én sokáig apával éltem, aztán meg az öreggel. Sokáig... nem tűnt az soknak, de Thomashoz képest mégis fényévekkel többet volt családom. Valahogy az idő kitágul, amikor egyedül vagy.
- Remélem, a többi is tetszeni fog. - A többi alatt magamat, a lakást, az életünket értem. Mindent. Kicsit még a város helyett is aggódok, mintha vizsgáztatás előtt állna, én meg az aggódó szülő lennék. Aki azért büszke is, meg tudja, hogy jó lesz. Hogy a saját vizsgámon átmegyek-e, azt már nem tudnám állítani ilyen meggyőződéssel. A helyzet az, hogy nem számít, mennyit aggodalmaskodok most, hamarosan úgyis eldől.
- Remek - mosolygok rá, s mutatom is az irányt kifele az állomásról, ami közben kiürült, csak mi maradtunk a peronon.
- És még miket szeretsz? - kérdezem tőle, remélve, hogy ettől kicsit felszabadultabban fog beszélni. Mindenki örömmel beszél olyasmiről, amit szeret, nem? Minden, amit mond, hasznos lehet a jövőre nézve. Például most jól megjegyeztem, hogy meg kéne tanuljak palacsintát sütni. Vajon nehéz? A kulináris tehetségem valahol a melegszendvicsnél ér véget. Ott is kezdődik. Általában a hűtőm nem is nyújt egyébre lehetőséget, nem mintha nem én tartanám üresen. Most kivételesen tömve van mindenféle jóval, amiről úgy gondoltam, hogy egy funkcionális, boldog család hűtőjében lenni szokott. Még kiderül, hogy tudok-e kezdeni velük valamit, vagy majd kínait rendelünk.
Közben már fel is tűnik a palacsintázó vidáman csalogató épülete az út túloldalán. A stopnál ácsorogva várom, hogy meséljen magáról, vagy kérdezzen, vagy amit csak szeretne.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Liam Laoiseach összes RPG hozzászólása (79 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Fel